Grafománia

Grafománia

Pánikbetegség

2022. augusztus 11. - Frederick2

panik.jpg

Kis coming out, mert az amúgy is divatos. Pánikbeteg vagyok. Bizony, nem csupán Puzsér és Nudlesz, de én is!

 

A pánikroham nem azonos a pánikbetegséggel. A pánikroham lehet egyszeri jelenség is az ember életében. Ha valakinek ritkán jelentkezik a pánikroham az életében, akkor nem pánikbeteg. Ha valakinek rendszeresen fordul elő a pánikroham az életében, akkor pánikbeteg. A pánikrohamok leküzdhetőek, a pánikbetegség minimalizálható, sőt dekonstruálható az ember életében. Igen, az ember tud tenni ellene! De erről pár sorral később, egyelőre járjuk még körbe a fogalmakat!

 

A pánikroham hirtelen jelentkező, intenzív szorongás. Ezen szorongás együtt jár sajátos testi és lelki tünetekkel. Feltűnik, majd eltűnik; megérkezik, majd elmegy; jelentkezik, majd elmúlik. Egy idő után eltűnik, elmegy, elmúlik – de nem mindegy, mennyi ideig marad! A szorongás tarthat pár percig, pár óráig, de akár fél vagy egész napig is. A pánikroham nem ritka jelenség. Az emberek többsége olykor kerül élete során nehéz, feszült helyzetbe, ami által jelentkezik egy szorongásos állapot. A rohamot kiválthatja egy közeli hozzátartozó halála, egy nehéz vizsga, egy munkahelyi vagy magánéleti krízis, egy munkahelyről való elbocsátás, egy közlekedési baleset, egy éles konfliktushelyzet. Teljesen érthető reakció, pontosan meghatározható kiváltó okkal.

 

Mint írtam, az életben rendszeresen jelentkező pánikroham a pánikbetegség. A kiváltó ok minden esetben mentális, lélektani. Az egyén még nem dolgozott fel egy magánéleti krízist, ami miatt állandó szorongás jellemzi az életét. A pánikbetegség jelentkezhet otthon vagy a munkahelyen, társaságban vagy magányban. A pánikrohamok ismétlődő epizódok az életében. Az egyén hiába jut túl egy pánikrohamon, várja a következő alkalmat. Az élete lehet akár egy folyamatos rettegés is.

 

A pánikbetegséget sokan összekeverik a szívinfarktussal és a gyomorfekéllyel. Laikusnál még hagyján, de orvosnál már kínos! Szomorúan történt már olyan eset, hogy az orvos sztróknak vagy infarktusnak diagnosztizált egy egyszerű pánikrohamot. A tünetek első jelentkezésekor szükséges elvégezni bizonyos alapvizsgálatokat. Előfordult már az is, hogy egy ilyen vizsgálat során az orvos úgy ítélte meg az ismétlődő pánikreakciók stressze által kialakult szívbillentyű-zavart, mint szívinfarktust, majd írta fel a betegnek a szívgyógyszereket. És persze előfordult a fordítottja is: az orvos legyintett már a súlyos szívinfarktusra is úgy, hogy ah, ez pánikbetegség!

 

A pánikroham során jelentkező tünetek a légszomj, a heves szívverés, a mellkas- és gyomorfájdalom, a szédülés, a hányinger, az izzadás, a hidegrázás, a végtag-zsibbadás. Tari Annamária úgy definiálja a pánikrohamot, mint egy kisebbfajta szívrohamot. Végül is nem jár messze az igazságtól: a nem jól kezelt pánikbetegség, a szőnyeg alá seperve, okozhat egy hosszabb idő után szívrohamot és/vagy agyvérzést is. Az sem meglepő, hogy a megszaporodott pánikrohamok kiválthatnak halálfélelmet is. Ahogy már említettem egyszer, a pánikroham időintervalluma belőhető a pár perc és az egész nap közé. Egy idő elteltével elmúlik, de ezért tennie kell az egyénnek is.

 

Az egyén maga vethet véget a pánikrohamnak. Tudatosítani kell magában egyrészt, hogy nem leselkedik rá valódi veszély, másrészt pedig azt, hogy elmúlik egy idő múltán a szorongásos állapot. Sokat segíthet a szorongás megszüntetésében a tudat, hogy probléma nélkül elmúlik az ijesztő állapot. A roham alatt érdemes leülni, és rendezni a légzésünket. A pánikroham alatt ugyanis nehéz a levegővétel is. Amire vissza kell állni, az a lassú egyenletes légzés. Ilyenkor érdemes átmenetileg pár percig visszatartani a légzést. Néha még segít a tipikusan amerikai módszer is: az arcra szorított zacskóból való légzés. (Mondjuk én még nem próbáltam!) A pánikbeteg zihálás közben túl gyorsan veszi a levegőt. Mivel kilélegzik jelentős mennyiségű szén-dioxidot, elcsúszik a szervezete lúgos pH-ba. A vérében csökkenő kalciumszint miatt izomgörcsök lépnek fel a szervezetében, ami miatt fokozódik a pánikérzés. Ha újra több lesz a vérében a szén-dioxid, akkor több lesz az ionizált kalcium is, ami által javulnak a tünetek.

 

Az illető leküzdheti a pánikbetegségét. Itt elsősorban a lélek beteg, így a mentális gyógyulás mindenképpen megelőzi majd a test gyógyulását. Megfelelő pszichológiai ismeretek birtokában maga az egyén is képes a lélek gyógyítására. Az önfejlesztés a pánikbetegség dekonstruálásában is segítheti az egyént. Persze ha nem megy az öngyógyítás, sosem késő segítséget kérni a szakemberektől. Ezen esetben a terápiás kezelés sokkal inkább ajánlott, mint a gyógyszeres.

 

Mi, pánikbetegek… Egy pánikbeteg ismerősöm kizárólag gyógyszerrel kezeli magát évek óta; semmit nem javult az állapota, viszont a gyógyszerektől lassabb lett a beszéde és a mozgása. A csávó időnként olyan, mint a zombi! A gyógyszerezése közben pedig kiderítette, hogy a szabadkőművesek tehetnek az állapotáról… Puzsér egyszerre alkalmazza magán, szintén évek óta, a terápiás és a gyógyszeres kezelést. Ahogy elnézem, a látható eredmény egyenlő a nullával… Nudlesz önfejlesztéssel próbálkozik, aminek a része az utcai prank… Én nem veszem igénybe az egészségügyet a pánikbetegséggel való küzdelemhez. Önfejlesztés. Semmi gyógyszer. Magam lejöttem az alkoholizmusról, most küzdök a netfüggőséggel. Lassú folyamat. Egy idő után lesz eredménye!

 

Az egyik ilyen módszer a pánikbetegség elleni küzdelemhez a kognitív viselkedésterápia. Első lépés, hogy a beteg felismeri a rohamok kialakulásáért felelős negatív gondolatokat. Második lépés, hogy a beteg kontroll alatt tartja a rohamok kialakulásáért felelős negatív gondolatokat. Azzal, hogy uralja a gondolatokat, vele együtt kontrollálja a testi tüneteket is. A pszichológia megadja ehhez a szükséges eszközöket és technikákat.

 

Amiről beszélnünk kell még, az a környezet. Ami ideális, az a segítő környezet. A magyar rögvalóság viszont sok esetben kiábrándító tud lenni ezen a téren is. Magam könyvtáros és pedagógus környezetben mozgok, értelmiségi szcénában. Számos pedagógust és nem kevés könyvtárost ismerek, aki szerint a pánikbetegség semmi más, mint rossz magatartás. A pánikbeteg ember egyszerűen nem viselkedik rendesen. Furcsa, rossz, deviáns. Én pánikbetegként kaptam már szemmel verést, kemény helyreigazítást, gúnyos beszólást, azonnali elhatárolódást, és természetesen a hátam mögötti kibeszélést is. A maguk polgári módján a tudtomra adták, hogy rosszfiú voltam – épp, hogy rá nem csaptak a kezemre! Félreértés ne essék: a pánikbetegség egy negatív állapot, és aki pánikbeteg, annak igenis dolgoznia kell azon, hogy megszüntesse magában a pánikbetegséget! A pánikbetegség egy olyan sztori, amit nem lehet megúszni munka nélkül. Aki pedig úgy tekint a pánikbetegségére, mint valami erényre, amit lehet mutogatni a Tik-Tok-on, az önsorsrontó barom! Elengedhetetlen az öngyógyítás. Ugyanakkor egy elfogadó környezet sokkal inkább segíti önmagunk helyrerakását, mint egy ellenséges közeg.

 

Mit tegyen a kedves olvasó, ha a közelében rohamot kap egy pánikbeteg? Kezdetben ne legyen fasz! A támogató jelenlétével könnyedén segítheti a beteget a roham leküzdésében. Emlékeztetnie kell a beteget az egyenletes légzésre! Tudatnia kell a beteggel, hogy nincsen veszélyben, valójában nem történt valódi baj! Igazából egyetlen dolga van, az pedig az egyén megnyugtatása. Arra nem képes, hogy véget vessen egymaga a másik rohamának, de segíthet neki abban, hogy kikecmeregjen a szorongásos állapotból. Érdemes megőrizni a segítőnek a nyugalmát. Abból csak további gondok lesznek, ha átveszi a pánikbeteg nyugtalanságát. Igazából egy olyan szituációt kell kialakítani, ahol nem a segítő veszi át a segítendő pánikját, hanem a segítendő a segítő nyugalmát. A szolidaritás és vele együtt az empátia arról szól, hogy nem csupán észrevesszük, ha bajban van a másik, de segítünk is neki kikecmeregni a bajból.

 

Még lehetne elmélkedni azon, a modern társadalmak miért vannak tele pánikbeteg emberekkel. Körülbelül azért, amiért tele van alkoholistákkal, techfüggőkkel és kapcsolatfüggőkkel. Felesleges többet mondani a témában. Az egyénre lebontva egy valami a lényeg: a pánikbetegség egy olyan verem, amiből kötelessége kijönnie annak, aki beleesett! A gyógyulás, akár szakemberek segítségével, akár önmagunk munkája által, elengedhetetlen a boldogság eléréséhez!

Majomhimlő

2bbeae6c-0749-47a9-8b7a-df35fd3f7914.jpg

Lement 2 év COVID-járvány. Úgy nézett ki, végre kilábalhatunk belőle. Megmondták a szakértők, hogy a koronavírus az influenza szintjére szelídül az omikronnal. A gyanakvók természetesen gyanakodtak tovább. De a többség végre megnyugodott, hogy innentől oda mehet, ahová akar. Bye-bye, oltás és maszk! Egészen addig tartott a nyugalma, amíg meg nem érkezett az újabb sztárvendég.

A majomhimlő!

Röhej. És akkor az ember véletlenül se gondoljon egyetlen konteóra sem! Még csak meg se forduljon a fejében, hogy nemzetközi szervezetek megírtak egy forgatókönyvet az emberiség számára! Ne gondolja azt, hogy „great reset”, mert akkor máris kapja a jelzőt: injekciós! Alig szusszanhatunk egy kicsit, már be van készítve az újabb program. COVID, orosz-ukrán háború, gazdasági válság, majomhimlő. Mi jöhet még? Megkezdődik a nukleáris fegyverek élesítése? Mindig is gyűlöltem a konteókat, mert leegyszerűsítenek bonyolult gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat. De nem tudom azt mondani erre a tragédiasorozatra, hogy véletlen.

Mit tudunk a majomhimlőről?

A majomhimlő egy himlővírus. A majomhimlő rokona a feketehimlőnek – bár annál kevésbé veszélyes. Mivel a majomhimlő és a feketehimlő rokonok, az orvosok szerint az 50 éve használt feketehimlő-oltás 85%-ban véd a majomhimlő ellen is. A feketehimlő-oltás hatásosságát nincs jogunk kétségbe vonni, ellentétben a COVID-vakcinákkal. A  feketehimlő-oltás nem csupán megállította, de eltüntette a feketehimlőt. Rusvai Miklós úgy véli, a 40 év feletti magyar felnőtteknek felesleges aggódniuk, mivel ők  Magyarországon kaptak feketehimlő elleni oltást. Akkor, úgy néz ki, minden rendben van. A gyógyszerlobbi ilyenkor felteszi a kérdést: ebben hol az üzlet? A Moderna bejelentette, hogy már készíti a majomhimlő elleni oltást. És még csak nem is lett bejelentve, hogy közeledik az újabb világjárvány.

Mivel a majomhimlő egy 40 éve azonosított vírus, rengeteg róla az információnk. Afrikai betegség, de a fekete kontinensen is ritka. Állatokról terjedhet át emberekre. Természetesen elsősorban majmokról, hiszen ezért kapta a nevét. Halálozási aránya 1 a 100-ból – ez elmarad a COVID-tól. A koronavírus másik nagy veszélye a lassú és gyötrelmes halál mellett a testi megnyomorodás. Sokan túlélték, de tüdő- és szívbetegek, meg vérrögösök lettek. A majomhimlőnek nincs megnyomorító képessége. Aki kilábal a majomkórból, jó eséllyel ugyanott folytathatja az életét, mint előtte. Két variánsát ismerik Afrikában. Az enyhe verzió halálozási aránya 100 : 1, a kemény verzió 10 : 1. A kutatások szerint, ami most terjed, az enyhe verzió. A kemény verziónál érdemes észben tartani, hogy azok afrikai számok. Afrikában a kórházi ellátás szörnyűséges és borzalmas. Európában enyhébb lenne a hatása, mint Afrikában. Még csak nem is tudunk európai és amerikai halálos áldozatokról. Akiket kórházba vittek, azoknak nem volt súlyos az egészségügyi állapota, csupán szerették volna vizsgálat alá vetni őket karanténos körülmények között. A tünetek: fej- és hátfájás, duzzadt nyirokcsomók, kiütések, láz, fásultság. A majomhimlő nem terjed légzéssel, ellentétben a COVID-dal. Kizárólag szoros kontaktussal lehet elkapni. Szlávik János szerint, ha mellettünk ül egy majomhimlős, nem fogjuk elkapni tőle a vírust.

Mindezen információk után roppant különös, hogy egy ritka, nehezen terjedő betegség hogyan tudott elterjedni az egész világon röpke két hét alatt, megfertőzve tucatnyi embert. Valami nem stimmt.

Ha ebből ugyanaz lesz a forgatókönyv, mint a COVID-nál, akkor nem tudok másra gondolni, hogy valakik megint szándékosan belenyúltak egy vírusba, hogy még virulensebbé tegyék azt. Mert mi volt a magyarázat a COVID-nál is, amikor az emberek rákérdeztek, mitől lettek új képességei a vírusnak? Mutálódott. Most a majomhimlő is mutálódott, pontosan azután, hogy szelídült a COVID. És ha szelídül a majomhimlő, mi szabadul el legközelebb a laborból? Légúton fertőző ebola? Annyira nem megy a vakcinabiznisz, hogy két évente kell egy világjárvány? Van valami esély rá, hogy valamikor megint elkezdhetünk normálisan élni? Nekem személy szerint nincs kedvem folyamatosan félni a járványoktól, és fél év alatt összedobott RSN-alapú vakcinákat szúratni magamba. Egyelőre a majomhimlőnél még semmi sem indokolja a vakcinákat – de azért a Moderna gyártja.

A trágyadomb árnyékában

aliens.jpg

(Robert Sheckley – Harvest)

 

Őszintén nem leszek polkorrekt. Ha jellemeznem kellene az ALIENS regények színvonalát, akkor ezt a szót használnám: trágyadomb. Tudom, hogy létezik egy kemény vonalas fan boy és fan girl réteg, amely vérszomjas xenomorfként védelmezi a franchise irodalmi részét; de nem érdekel az érzékenységük. Úgy vélem, kevés regény rendelkezik valódi irodalmi értékkel ebben az univerzumban, sajnos. A többségük olvashatatlan, igénytelen, színvonaltalan, szellemtelen, gagyi és vacak.

 

Sokat gondolkodtam azon: a négy klasszikus Ripley-film után a legtöbb ALIENS regény, film és videójáték színvonala miért esett a béka segge alá? A megszokott válasz az, hogy rengeteg olyan személy nyúl hozzá a franchise-hoz, aki híján van a tehetségnek, a kreativitásnak és a fantáziának. Igen, ez is a probléma része. Én úgy vélem, jelentősen belejátszik a franchise válságába az is, hogy az ALIENS a 80-as évek tipikus kulturális terméke, és a koncepciója már nem vehető komolyan a 21. században. Csak gondoljuk végig ezt a koncepciót!

 

Hatalmas fejlődésen ment át az emberiség: űrhajóikkal hatalmas távolságokat tesznek meg az űrben; terraformálják a bolygókat; embereket klónoznak; androidokat készítenek; elképesztő bázisokat hoznak létre a bolygókon és az űrben; a tökélyre fejlesztett gyógyszeriparral jelentősen meghosszabbítják az emberi életet (mármint a tehetősekét); tömegpusztító fegyvereikkel képesek egy egész bolygón kioltani az életet. Satöbbi. Oké, nem egy Alapítvány szintjén éldegél az emberiség; de mégis brutálisan fejlett fajként van jelen az univerzumban.

 

Ezzel a brutálisan fejlett emberiséggel áll szemben a Xenomorph. Ami micsoda? A Space Jockey által kifejlesztett biológiai fegyver. A Xenomorph egy lélektelen hangyatársadalom. A Xenomorph egy lélektelen teremtmény, melynek a létezése nem szól többről, mint egy biológiai kód kiszolgálásáról. A Xenomorph léte determinálva van a biológiai kód által. A Xenomorph létezésének egyetlen célja a hangyatársadalom kiépítése, fenntartása és védelmezése. Egy Xenomorph-nak egy bizonyos szintig fejlődhet az értelmi intelligenciája, de soha nem fejlődhet az érzelmi intelligenciája – ellentétben az emberrel. A Xenomorph egy szánalmasan egyszerű életformát folytató faj, mely meg sem közelíti a nála jóval komplexebb emberi fajt. Mégis, a kánon szerint a Xenomorph-ok leigázzák a Földet, és az emberiség kemény küzdelemben hódítja vissza tőlük az anyabolygót. Értitek? A lengyel lovasság elsöpri a német tank-hadosztályt. Riviai Geraltot megverik az utcakölykök. Darth Vadert fénykardos párbajban megszégyeníti Jar Jar Brinks. Egy dalverseny során Balázs Pali legyőzi Cseh Tamást. Ez egy vicc.

 

Az ALIENS koncepciója a 21. században egy rendkívül gyenge poén. Az emberiség valószínűleg megtalálná a módját a Xenomorph legyőzésének. Tanulmányoznák, megismernék, majd modelleznék a földönkívüli hangyatársadalmat – a kész modell alapján pedig elég hamar le is söpörnék a történelem színpadáról. Csak vegyük ellenpéldának a Terminátor koncepcióját, a Skynetet! A Skynet a Mesterséges Intelligencia, melynek célja az emberiség kipusztítása. Az emberiség ellensége maga a Mesterséges Intelligencia, aminek a racionális komplexitásához nem fér kétség.. A Terminátor franchise-ban a kemény ellenfél az MI – a Skynet tekintélyét pedig nem kérdőjelezi meg a racionális kultúrfogyasztó, vagyis mi. A Skynet egy olyan koncepció, ami átemelhető a 21. századba. A Xenomorph nem.

 

Az ALIENS regények, képregények és filmek három vonalon mozognak. Az egyik vonal a sci-fi környezetbe kihelyezett slasher horror, ahol egy vagy több Xenomorph gyilkolássza a menekülő embereket, és a sztori nem ad többet a Halloween, a Péntek 13 és a Sikoly franchise nyújtotta élménynél. A másik vonal a tengerészgyalogosok vs. Xenomorph. A harmadik vonal pedig az Aliens és a Predator összeeresztése. Természetesen voltak próbálkozások, hogy intellektuálisan többet hozzanak ki a franchise-ból: ezek többsége elvérzett. Mint például a logikailag több szempontból vérző Prometheus.

 

Bizonyos szinten ilyen próbálkozásnak tekinthető Robert Sheckley regénye, a Harvest. Sheckley egy kiváló sci-fi szerző – pontosan ezért kifejezetten fájdalmas egy ilyen pocsék regényt olvasni tőle. A Harvest három műfajt próbál ötvözni egymással: a slasher horrort, az egzisztencialista drámát és a társadalomkritikus szatírát. A slasher horror működik – bár engem pontosan egy földi halandókat gyilkolgató Xenomorph érdekelt a legkevésbé. Amire kíváncsi lettem volna, az egzisztencialista és a társadalomkritikus szál, az működött a legkevésbé. A végeredmény egy fércmű.

 

A Xenomorphok jelenléte a regényben pusztán alibi. A központi téma nem a Xenomorph. Robert Sheckley a science fiction keretei között vizsgálja, miként érvényesül a morál mind a társadalomban, mind az egyénben. Sheckley azzal, hogy abszurd szituációkba helyezi a szereplőit, próbára teszi őket emberként. Embernek maradni az embertelenségben – csak az abszurditás mutatja meg, mennyire sikerül egy embernek. Ezért van jelen erőteljesen Sheckley novelláiban és regényeiben az egzisztenciális tartalom. A Harvest-ben a Xenomorph valójában csak egy eszköz, ami által próba elé állítódik a két központi szereplő, Stan és Julie embersége. Emellett az aktuális gyilkológép, ami leöldösi az embereket a horrorrajongók nagy élvezetére. Mivel a Xenomorph eszköze a szerzőnek, nem szerzünk róla új ismereteket. Sheckley úgy véli, az olvasó tisztában van vele, miféle teremtmény is a Xenomorph. A szerző nem mutatja be részletesen a lényeket, hanem elintézni őket egy-két mondattal. Amit közöl új információként, azt jóval mélyebben bemutatta már más ALIENS-regény.

 

Mi a sztori?

 

A főszereplő Stan, egy lecsúszott tudós, aki nem csupán szegény, de belülről emészti a rák. Stan úgy véli, egyetlen lehetősége van a rák leküzdésére: a Xenomorph Királynő által termelt váladék, a szuperpempő. A szuperpempő valójában a Xenomorphok által melléktermékként termelt fájdalomcsökkenő, hallucinogén drog. Stan kap néhány ampullát az orvosától, aminek a következtében rászokik a szerre. Csávókánk masszív drogfüggő lesz. Stant meglátogatja egy csinos tolvajlány, Julie. Egy órás beszélgetés után, csak úgy, mindenféle előzmény nélkül, beleszeretnek egymásba. Igen, van egy gyenge romantikus szál is. Julie segítséget kér a férfitól egy kalandos vállalkozás lebonyolításához. Információja van arról, hogy az űrben kallódik egy űrhajó, tele pempővel. Ha megszerzik, Stan meggyógyul, és mindketten gazdagok lesznek. A tudós elfogadja az ajánlatot, és beleveti magát a kalandba. Stan beveszi a kalandos vállalkozásba egy régi űrhajós kapitány barátját, Hobant is. Összeverbuválnak egy legénységet a Dolomite-ra, ami áll egyrészt a személyzetéből, másrészt börtöntöltelékekből.

 

Stan készít egy Xenomorph androidot, amit elnevez Norbertnek. Norbert feladata, hogy észrevétlenül beépüljön egy Xenomorph fészekbe. Norbert igazán különleges Xenomorph android: nyáladzik, feromonokat bocsát ki magából a valódi Xenomorphok megtévesztésére, beszélget az emberekkel, és ha kell, könyörtelenül gyilkol. Az űrhajón akad egy kutya is, Mac, aki összebarátkozik Norberttel. Egy tündéri jelenet: a Xenomorph android elhajítja a labdát, a kutya pedig visszahozza. Hát nem bájos?

 

Stan mindent megtesz azért, hogy ne kedvelje meg az olvasó. Elsősorban keményen nyomja a drogot, és a mű végén a kedvesének is ad belőle. Másodsorban feláldoz bárkit, hogy elérje a célját: a sztori folyamán néhány embert, két androidot, és magát a kutyát is. Sheckley úgy mutatja be mind a drogozást, mind a mások életének feláldozását, mind az emberi kapzsiságot és önzőséget a főszereplőnél, mint ami teljesen okés. Amin csodálkoztam is, hiszen Robert Sheckley nálam eddig egy olyan szerző volt, akinél sosem került zárójelbe a morál. Az egész művet áthatja egyfajta cinizmus, és meg kell mondjam, egyáltalán nem áll jól neki.

 

Az idegen fészeknél aztán sokan meghalnak. Maga a főhős is. Julie megmenekül. A vége nem Happy End. Erkölcsi tanulság nincs.

 

A Harvest fájdalmasan rossz regény. A sok párbeszéd és a rövid fejezetek miatt gyorsan lehet vele haladni. Ugyanakkor a szerző nem mutat be semmit részletesen. Itt nem csupán a Xenomorphok nincsenek rendesen kidolgozva, hanem maguk a karakterek sem. A sztori nem lenne amúgy rossz, ha egyrészt Sheckley kihasználná a benne lévő lehetőségeket, másrészt ne vinné el az egészet egy cinikus végkifejletbe. A fordulatok kiszámíthatóak. A karakterek klisések. A humor bárgyú. A harcjelenetek bénák. A dialógusok szörnyűségesek. Teljesen megdöbbentő egy ilyen neves sci-fi szerzőtől egy ilyen szemetet olvasni. Bár egyesek szerint a Freejack ugyanilyen szörnyű.

 

Amúgy nem a Harvest a legrosszabb regény az ALIENS univerzumban. Léteznek ennél még förtelmesebb irományok. Majd ezekről is szólok később.

Az amerikai munkaerő-piac rasszista és szexista kritikája

717_ahr0chm6ly9zmy5jb2ludgvszwdyyxbolmnvbs9zdg9yywdll3vwbg9hzhmvdmlldy9mnjcxmdnhy2i3mdjmmjq0mmnjntc2njhjzmrhodrmzi5qcgc.jpg

(Anne Helen Petersen – Jöttünk, láttunk, elegünk van)

 

 

Bevezetés

Az is lehetne a mű címe: jöttünk, láttunk, gyűlöljük a fehér heteroszexuális férfit! Vagyis: hogyan szúrjunk el egy ígéretes rendszerkritikát?

Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel. Ugyanis tipikus példája annak, amit én úgy nevezek: frusztrált szakirodalom. Egy szakirodalom lehet frusztrált? Itt, amire gondolok, a szerző szemlélete és a szöveg stílusa. Úgy is fogalmazhatnék: a szerző frusztráltan szemléli maga körül a társadalmi folyamatokat, és ez a frusztráció áthatja a könyv szövegét is. A könyvet egy olyan ember írta, aki feszült, mert gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet. A frusztrált szövegstílus megnyilvánul a trágár szavakban, a dühös felkiáltásokban és a cinikus megjegyzésekben. A rossz közérzet meghatározza azt, ahogy a szerző látja önmagát és a környezetét, a körülötte lévő embereket, a társadalmat, a rendszert. Ezt a könyvet egy olyan személy írta, aki fél, haragszik és gyűlöl. A téma a munkaerő-piacon való kiégés. A szerzője olyan ember, aki kiégett a munkaerő-piacon. Mivel érintett, maga a mű nem objektív.

A szerző Anne Helen Petersen, a Buzzfeed újságírója. A könyve egy olyan témával foglalkozik, ami régóta érdekel engem. Olyan kérdések izgatják Petersent, amire magam is keresem a választ. Miért élhetetlen ma a munkaerő-piac? Miért égnek ki tömegével az emberek a munkaerő-piacon? Vajon humanizálható-e a jelenlegi munkaerő-piac? Ha humanizálható a bérmunka világa, miként? Létezik-e alternatíva az egyre élhetetlenebbé váló munkaerő-piacra? Magam is haladok lassan a munkaerő-piacon való kiégés irányába, így értelemszerű, hogy elolvastam a könyvet.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Tetszett is, meg nem is.

Ami jó benne, az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise. Petersen részletesen leírja, hogyan jutott el az amerikai munkaerő-piac odáig, hogy valóságos földi pokollá vált az amerikai dolgozók számára. Tűpontosan leírja, miként égtek ki a dolgozók (köztük ő maga is) a bérmunkában. A tapasztalataim nekem is hasonlóak, mint Petersené – még akkor is, ha az USA-ban kicsit másképp mennek a dolgok, mint Magyarországon. Azzal kapcsolatban felesleges illúziókat táplálni, hogy csak az amerikai munkaerő-piac ennyire élhetetlenül merev. Ugyanezek a problémák előfordulnak az európai, így a magyar munkaerő-piacon is. Petersen csak az USA munkaerő-piacát ismerteti, de azért néhány oldal erejéig ellátogat Japánba is.

Ha megfelelő az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise, akkor mi a gond?

A rasszizmus és a szexizmus. Bár ez igazából nem meglepő. Egy olyan személy, aki tele van frusztrációval, s gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet, az könnyedén eljuthat a rasszizmusig és a szexizmusig. A frusztrált szakirodalomra jellemző a bűnbak-képzés. A bűnbak-képzés logikája szerin azért működik rosszul a globális kapitalizmus, mert szándékosan elrontották a valakik. Kik? Egy titkos társaság. A szabadkőművesek. A zsidók. A fehérek. A férfiak. A háttérhatalom. A földönkívüliek.

Kicsit olyan érzésem volt Petersen szövegének olvasása közben, mint amikor belelapoztam a HVIM havonta megjelenő magazinjába, a Duo Gladii-ba. A lecsúszott értelmiség lapja… Jaj, én kérek elnézést!… A szellemi ellenállás lapja – amit lecsúszott értelmiségiek szerkesztenek saját fontosságuk tudatában. A frusztrált szakirodalom, azon belül pedig a frusztrált rendszerkritika általában a lecsúszott értelmiség által művelt műfaj. A lecsúszott értelmiségbe azok a diplomás értelmiségiek tartoznak, akik szerettek volna bekerülni az értelmiségi mainstreambe, de nem sikerült nekik, ezért feszülten és idegesen, gyűlölködve kompenzálnak, mint meg nem értett értelmiségi, a marginalitásban. Kompenzációs tevékenység a rendszerkritika gyakorlása, a cikkek és esszék írása, az újságok és könyvek kiadása, a videók és a podcastek gyártása a Youtube-ra, a Facebook-ra, a BitChute-ra és az Odysee-re, az előadások tartása a hasonszőrűeknek, na meg egymás társaságának belterjes élvezése sörözés közben, táborokban, különféle találkozókon, tüntetéseken. Magyarországon a lecsúszott értelmiségiek egyfajta gyűjtőhelyeként szolgál a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Anne Helen Petersen is egy ilyen lecsúszott értelmiségi. A lecsúszott értelmiség gyakorta hasznos idióta a pártpolitika kezében. A HVIM Toroczkai László hasznos idiótái. Anne Helen Petersen is hasznos idióta, az amcsi Demokrata Párté. Valahol a lecsúszott értelmiség is áldozat. Mindenképpen vesztes.

Igen, Petersen könyvéről a Duo Gladii jutott eszembe. Igényesnek látszó kiadvány, amiben érződik a frusztráció, a félelem, a harag, a gyűlölet, a revans, az erőszak, az elitizmus, az infantilizmus (a Pán Péter-szindróma). Annyi eltéréssel, hogy Petersen képes egy csipetnyi önkritikára, aminek nyoma sincs Toroczkai majmaiban. Petersen úgy fogalmazza meg magát, mint aki kiégett a munkaerő-piacon – ez gátat vett önmaga idealizációjának, ámbár az elitista mentalitásnak nem. S bár a rendszert okolja a kiégésért, nem tagadja le a saját hibás döntéseit. Petersen nem tekinti magát kiválasztottnak, inkább csak egy olyan embernek, aki egy közülünk. Ilyen téren szerethetőbb a széljobbon hatalmasra felfújt egolufiknál, mint a HVIM, a Duo Gladii, a Depositum és a Médiavadász („én vagyok a fasza gyerek”). A gyűlölködése miatt viszont egyáltalán nem szimpatikus.

Mivel feminista és baloldali, ki más lehetne a gyűlöletének a célpontja, mint a fehérek és a férfiak? Időnként pedig osztálygyűlöletének köszönhetően az amerikai középosztály is megkapja a maga gyűlöletadagját. Mikor baloldali feminista szakirodalmat olvasok, úgy érzem magam, mint Miskolczy Ambrus, amikor átrágta magát több száz Vasgárda-irományon: rám jön az enyhe rosszullét! Bizony, a feminista társadalomtudomány produktumainak több mint a fele szintén frusztrált szakirodalom! Azok a rohadt férfiak…! Hogy túlzás, miszerint Anne Helen Petersen eme művéről az újfasizmus jut eszembe? Szomorúan megad rá minden okot.

Következzen az értékelés. Pro és kontra.

Pro

Anne Helen Petersen 2019-ben írt egy cikket a Buzzfeed-re, hogy az Y-generáció, a milleniálok, az 1981 és 1996 között születettek, a 25-40 éves korosztály tagjai kiégtek a munkaerő-piacon. A közösségi médiában és a nyomtatott sajtóban egyaránt szinte azonnal felkapták a tematikát. Petersen arról írt, hogy a fiatal felnőtteknek alapvető élményévé vált a munka általi kiégés. A mindennapjaik, mind a munkanapjaik, mind a szabadnapjaik, semmi másból nem állnak, mint tennivalók sorozatából. Annyi teendő jön össze nekik, hogy úgy érzik, sosem érik utol magukat. Szoronganak, mert kevésre értékelik azt a teljesítményt, amit elérnek a munkában. Miután pedig úgy értékelik, hogy a munkateljesítményük nem kielégítő, megjelenik náluk a szégyenérzet és a bűntudat. A munkaerő-piac elvesz tőlük rengeteg időt és energiát, aminek következtében nem jut idejük önmagukra és az embertársaikra.

Petersen csak egyszeri témázásnak szánta a cikket, így meglepődött azon, mennyire felkavarta az állóvizet. A rengeteg beérkezett levélből és a sokáig tartó párbeszédből hamar világos lett számára, hogy választott témája számos embert érint valamilyen formában. Gyorsan összeállított egy témába vágó kérdőívet. Arra kérte a 20-as és 30-as munkavállalókat, hogy töltsék ki a kérdőívet. Így mérte fel, mik a tapasztalataik. Részben a kutatásaira, részben a szakirodalomra támaszkodva írta meg ezt a könyvet. Igyekezett felderíteni, mik vezettek az Y-generációnak a munkaerő-piacon való kiégéséhez.

A társadalomtudomány területén rengeteg szakember hívta fel a figyelmet a veszélyre, miszerint a munkaerő-piaci struktúra a jelenlegi formájában kiégést okoz a dolgozók többségénél. Itt nem csupán arról van szó, hogy tucatnyi ember esik áldozatul a munkahelyi kiégésnek. Valójában egy egész nemzedék érzi rosszul magát a bőrében. Manapság a túlhajszoltság népbetegség. 2019-ben a WHO egészségügyi rendellenességnek nyilvánította a kiégést. Az Egészségügyi Világszervezet értelmezése szerint a kiégés az állandó munkahelyi stressz okozta szindróma.

Petersen kihangsúlyozza, hogy a kiégés nem csupán az Y-generációnál jelentkezett, hanem az X- és boomer generációnál is, s ugyanúgy veszélyt jelent a még fiatalabb Z- és alfa-generációra is. Vagyis érint mindenkit, aki létezik vagy létezni fog a munkaerő-piacon. Herbert Freudenberger 1974-ben azonosította be pszichológiai diagnózisként a kiégést. Az ő értelmezésében ez egyfajta fizikai és mentális összeomlást eredményező kimerülés. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a kiégés nem olyan mentális betegség, amiből ki lehet gyógyulni néhány nap pihenéssel. A kiégés azonban nem jelent egyet a kimerüléssel. A kimerülés az, amikor az ember a munkája során elér egy kritikus pontra, ahol kénytelen befejezni a melót, hogy átadja magát a pihenésnek. Ebben az esetben elég egy bizonyos mennyiségű pihenőidő, hogy a dolgozó regenerálódjon, és folytassa a munkáját. A kiégés során az egyén hiába érkezik el a kritikus pontra, nem adja át magát a pihenésnek, hanem folytatja a munkáját. Kimerül, de mégis végzi tovább a melót. Túldolgozza magát. Ha nem áll meg időben, halálra dolgozza magát. Bizonyos munkamániások csupán a túlvilágon pihennek meg. A munkamánia velejárója a kiégés. A túlmunka felemészti az illetőt.

Petersen több fejezetben is sztorizgat a saját kiégéséről. Emellett megossza számos ember tapasztalatát a túlhajszoltságról. A kiégett ember állandóan elmarad a tennivalókkal, ami miatt megjelenik nála a szégyenérzet. A magát túlhajszoló ember nem akarja elfogadni, hogy a testi és szellemi energiái végesek. Ha elfogy az összes energiája, következik az összeomlás. A felhalmozódó tennivalók, melynek sosem ér a végére, csak az egyik tünet. Amint elvégez egy feladatot, nem érez elégedettséget. Holtfáradtan is benne van a késztetés, hogy folytassa a feladatai elvégzését. A kimerültség-érzet mindennapi vendég, igazából egy keserű életérzés nála. A kiégés nem szüntethető meg nyaralással, szabadsággal, gyógyszerekkel; nem segít a leküzdésében az altató, az alkohol, a drog, a szex. A kiégés nem átmeneti, hanem tartós állapot. A kiégés az internetfüggőség, az alkoholizmus, a nárcizmus és az infantilizmus mellett egy (poszt)modern korbetegség. Valamelyest kifejeződik bennük az emberi közösségtől való elszakadás és az önmagunk teljes felszámolása.

Petersen szerint az amerikai iskolarendszer is felelős a felnőttkori kiégés megjelenéséért. Az 1980-as években átalakultak a gyermeknevelési szokások, elsősorban a középosztályban. A milleniálok voltak az első generáció, akiket a szüleik programszerűen készítettek fel a munkaerő-piacra. A gyerekeik fejlesztő foglalkozásokon vettek részt az óvodában, az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen. Így váltak belőlük kis felnőttek. Túlságosan sok Y-generációs nőtt fel a szüleik által előidézett túlhajszoltságban. Minden napja betáblázódott a gyerkőcnek, még a hétvége is. Ez nem felhőtlen gyermekkor volt, hanem gyermekmunka. A tanórák, a különórák és az otthoni tanulás meghaladta a napi 8 órát. Anyuka és apuka már kisded korában eldöntötte, hogy csemetéjük későbbi tanulmányainak a célja az egyetem. Úgy vélték, csak az egyetemi diploma garantálhatja gyereküknek a középosztálybeli státuszt. Az erős középosztálybeli státusz egyet jelentett az amerikai álommal. Az Y-generáció többsége keserűen tapasztalta meg végül, hogy az iskolarendszerben ígértek nem realizálódtak a munkaerő-piacon. A megszerzett diplomával nem értek célt. Ami valójában várta őket, az a fizetetlen gyakorlatok, a törlesztendő diákhitel és az alacsony bérek. Rengeteget güriztek az iskolarendszerben, még többet a munkaerő-piacon, csekély fizetésért.

Az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakultak a munkahelyek, velük együtt a munkakultúra. Elsődleges oka a 2008-as világválság, másodlagos oka bizonyos káros mítoszok meggyökeresedése a közgondolkodásban. Az egyik ilyen a „szerethető munka” narratívája. Az önmegvalósítás a központi doktrínája volt a neoliberális tudatformálásnak. Ennek egyik tétele, hogy olyan szakmát érdemes választani, amit szeret az illető. Ebből következik az elgondolás, hogy egy igazi munkavállaló teljesen alárendeli magát a munkájának, hiszen az a szenvedélye. A szenvedélyes dolgozó még a magánéletét is beáldozza a munkájáért. A munka behatol a magánéletbe. Akinek az a munkája, amit szeret, az valójában szereti a munkáját. Egybeolvad egymással a szabadidő és a munkaidő, a személyes én és a dolgozó én.

Aztán megjelent a „rugalmas időbeosztás” és a „szabadúszó munka” jelensége. Petersen kreált egy sajátos definíciót: a „repedezett munkahely” az alkalmi meló. Az alkalmi melók megszaporodtak az USA-ban. Piacképes munkakörök az amerikai munkaerő-piacon: grafikus, fotós, újságíró, szerkesztő és honlaptervező. Régen teljes idejű alkalmazottként vették fel őket a cégek. Manapság szabadúszóként alkalmazzák őket alkalmi munkában, ahol elvégzik egy teljes idejű alkalmazott munkáját. A szabadúszók minőségi munkát végeznek szánalmasan alacsony bérért. Emellett a cég nem fizeti az egészségbiztosítást, és nem garantál normális munkakörülményeket. Petersen amerikai példákat hoz, de mi is ismerjük ennek magyar megfelelőjét: a katás vállalkozót. A kisadozó egyéni vállalkozónak rugalmas munkaidőben folyamatosan taposnia kell ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát, miközben nem jár neki fizetett betegszabadság és nyugdíj-megtakarítás. A szabadúszók közül többen felismerték, hogy a szabadság nem ér semmit biztonság nélkül. Petersen szerint egyedül az állam kényszerítheti rá a cégeket, hogy felvegyék a szabadúszókat teljes idejű alkalmazottként.

A technológia is hozzájárult ahhoz, hogy a munka ilyen intenzíven behatolt a magánéletbe. A szellemi munkát végző emberek többségénél megfigyelhető, hogy mind a munkaidő, mind a szabadidő nagy része átkerül a virtuális világba. Az új trend a magánélet áthelyezése a virtuális térbe. Hazánkban a Youtube-n, a Facebook-on és a Twitch-en tevékenykedő influencerek mutatják a „követendő” példát, hogy a virtuális világban vegetálni klafa! A kiégés összefonódik két kártékony mentális betegséggel: a munkamániával és az internetfüggőséggel. Rengeteg munkahelyi kiégéstől szenvedő ember internetfüggő. Sok munkavállaló a munkahelyi stresszt több órás videójátékozással vezeti le. De az alkoholizmus is egy olyan eszközzé válik a szerencsétlenek kezében, amivel próbálják kompenzálni a saját kiégésüket. A kiégés bevonz persze ezen kívül más káros lelki defekteket is – kellően hosszadalmas lenne felsorolni mindet! Bizony, a virtuális és a digitális, informatikai technológia elmélyítette a kiégésünket! A technológia a hatékonyság ígéretével jelent meg a munkaerő-piacon. Kevesebb munkát ígért, mégis amit eredményezett, az még több munka.

A technológiai eszközök, karöltve a közösségi oldalakkal, még inkább megnövelték a munkaidőt a szabadidő kárára. A tech- és multicégek értesítésekkel, levelekkel és feladatokkal bombázzák a hétvégéjén az alkalmazottat. A technológia révén az élet és a munka összefolyik egymással. A COVID idején a home office tovább erősítette ezt a negatív trendet. Mi is volt az ígéret? Kevés kötöttség és több rugalmasság a munkában! A digitális eszközök valójában nem rugalmasságot hoztak az otthonról is dolgozó életébe, hanem többletmunkát. Gamer- és techcégek alkalmazottjai, meg magazinok szerkesztőségének újságírói hétvégén is nyomatták otthonról a melót, annak ellenére, hogy hivatalosan nem volt nekik munkaidő.

Manapság divatosak az influencerek körül kialakult Twitch-, Youtube- és Facebook-közösségek. A TheVR, a Moakaash, a Bennszülött Bálna és a Senshi előszeretettel hangsúlyozza ki, hogy micsoda közösség alakult ki körülöttük. Ezek a virtuális közösségek valójában lazábbak egy alkoholista tudatánál. A virtuális közösségek nem helyettesítik a valódi közösségeket, csak megadják az illúzióját. Techfüggők élvezik egymás társaságát, miközben elmélyednek a saját belső poklukban. Kassai Lajos, a Lovasíjász is kihangsúlyozza, hogy ami a Kassai-völgyben van, az közösség. Igen, az egy valódi közösség!

Kutatások bizonyítják, hogy a technológiai eszközöknek, a közösségi oldalaknak és a virtuális tereknek köszönhetően lecsökkentek a családon kívüli személyes kapcsolatok. Az Y-generáció tagjainak többsége ritkán jár össze más emberekkel. Egyrészt sok a tennivaló, másrészt ki vannak fáradva és merülve. A kiégés nem csupán a munkaerő-piacon való felszámolódás. A kiégés az egyik tünete annak, hogy az emberek elidegenedtek önmaguktól, a természettől és a közösségtől. A kiégés által eltávolodtak az Istentől és az Isten által teremtett rendtől.

Petersen szerint a kiégés rendszerszintű probléma. Csak akkor tűnik el a modern társadalmakban a kiégés, ha megreformálják a munkaerő-piacot. Petersen-nek igaza van, amikor arról beszél, hogy a kiégés nem egyéni, hanem társadalmi probléma. Szerintem kulturális és civilizációs is. Petersen megoldási javaslatainak egy része teljesen normális. Az államnak törvényben kell szabályoznia a túlmunkát. A válság mindenképpen kezelendő. Az Y-generáció többségének kevés a jövedelme, de ez a legkisebb probléma. A legnagyobb gond, hogy a fiatal felnőttek tömegesen idegenednek el a szakrális eszményektől, az élő közösségektől, a család intézményétől, a szexualitástól. Az aszexualitás mostanra egy betű lett az LMBT-adatbázisban. Ezért érdemes felsorolni mindazokat a mentális betegségeket, amik elvezethetnek az aszexualitáshoz: az anorexia, az alkoholizmus, a drogfüggőség, az internetfüggőség, a munkamánia. Igen, a munkamánia is eredményez szexmentes életmódot! Az sem véletlen, hogy a merev munkaerő-piaccal rendelkező Japánban az egyik legnépszerűbb életmód az aszexualitás. Ebből is érzékelhető, hogy a kiégés egy súlyos megnyilvánulása az elidegenedésnek. Össztársadalmilag, az állami beavatkozások révén foglalkozni szükséges a problémával! Mielőtt a körmünkre ég – ez is!

Kontra

Anne Helen Petersen kritikája az amerikai munkaerő-piacról zseniális – lenne! Megjegyzem: a fenti ismertetés a Pro részben csak zanzásított verzió. Érdemes elolvasni a könyvet, mert az teljesebb és részletesebb szociálpszichológiai analízist és kritikát ad a témáról. A gond csak az, hogy Petersen megnehezíti az olvasó dolgát. A művet ajánlja minden olyan embernek, aki kiégve érzi magát a munkaerő-piacon. Igazából úgy írta meg a könyvét, hogy többnyire woke baloldali olvasók legyenek képesek végigolvasni az utolsó lapig.

Nekem négy problémám van a könyvvel. Vagyis igazából három, amikből közösen összeáll a negyedik. A szöveget áthatja a rasszizmus, a szexizmus és a Trump-fóbia. Petersen kiemeli a szolidaritás fontosságát; úgy, hogy közben uszító beszédet intéz a fehér középosztály, úgy an block a férfiak egésze, meg Trump hívei ellen. Petersen morálisan elkülöníti egymástól a demokratákat és a republikánusokat: Obama és Hillary hívei a jó amerikaiak, Trump hívei a rossz amerikaiak. Petersen politikailag nem haladja meg a pártkülönbségeket. A fehérek és a feketék, meg a nők és a férfiak egymás ellen uszítása pedig szintén ellene hat a szolidaritásnak. Hősnőnk úgy beszél a szolidaritásról, hogy közben a saját kútmérgezése révén hozzáteszi a magáét ahhoz, hogy halványodjon az összefogás lehetősége. Egy antiszociális személy hirdeti azt, hogy szükség van a szolidaritásra. A szomorú az, hogy tényleg szükség lenne a modern társadalmakban az igazi közösségi érzésre. S pont az ilyenek torpedózzák meg, mint a jelen könyv szerzője.

 

Szexizmus: Valószínűleg az első férfi, akit Petersen gyűlölhetett, az az apja. Az apja ugyanis elvált az anyjától, ami rontott az anyagi helyzetükön. Petersen az anyjával együtt így lecsúszott a középosztályból az alsó-középosztályba. A szerző felnőtt korában a saját szülei válásának forgatókönyvét általánosította majdnem az összes válásra. Petersen szerint azért történik a legtöbb válás az USA-ban, mert szemetek a férfiak. Igen, a házasság mindig a férfi miatt esik szét! A másik véglettel nem foglalkozik, mikor a nő miatt megy szét a házasság. Petersen empátiája már nem terjed ki azokra a férfiakra, akiket a válás során anyagilag nehéz helyzetbe juttatott az egykori asszony, mi több, eltiltották tőle a gyereket is. Teljesen hiányzik a házasságok felbomlásának, a válásoknak az árnyalt értelmezése – ahogyan azt megszokhattuk a feminista szakirodalomtól! Apropó szakirodalom, amit a szerző alkalmaz a jelenség értelmezéséhez, az szintén kizárólag feminista, szélsőségesen nőpárti!

Petersen szerint a nők jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a férfiak. Miért? A házimunka miatt. A feminista értelmezés alapján ugyanis a nők nem csupán a munkaerő-piacon égnek ki, hanem a háztartásban is. A feministák által mesélt horrorsztoriban kétszeres a nők kiégése. Petersen kizárólag feminista szakirodalmat hoz elő a bizonyításra (nem is tudna mást), sok esetben a legsovénebbet. „A férfiak olyan lehetetlenül tudnak viselkedni, hogy nem is érdemes kínlódni velük.” – mondá Lisa Wade, szociológus. Anne Helen Petersen idézi, egyetértőleg. A nemi sovinizmus tisztán kiérthető a mondatból. Nem „bizonyos férfiak”, hanem „a férfiak”. Mintha a férfi egy külön korlátolt faj lenne, ami megrekedt a fejlődésben, ezért nem érdemes velük a kínlódás. Ha valaki a nőkkel szemben fogalmaz meg egy ilyen állítást, az a közbeszédben sovinizmus; ha férfiakkal szemben, akkor az „szociológia”.

Petersen elemezhetné külön a háztartásban a férj és a feleség, az apa és az anya, a férfi és a nő kiégését. De mivel szerinte a nő jobban kiég a háztartásban, mint a férfi, ezért vizsgálódásának alanya kizárólag a feleség, az anya, a nő. Narratívájában a férfi, a férj, az apa kizárólag úgy jelenik meg a háztartásban, mint a feleséget szolgának tekintő zsarnok.„Az agyonhajszolt millenál szülő” fejezetcím amúgy is csalóka, átverés. A naiv ember ugyanis azt hinné, hogy a gyerek apja és anyja egyaránt szenvedő félként jelenik meg az elemzésben. Ehelyett kapunk egy „gonosz apa versus jóságos anya” képet. Amit általánosít minden egyes családi háztartásra. Petersen ugyanis fanatikusan hiszi azt, hogy a nőkkel szembeni nemi sovinizmus rendszerszintű. És mint mondtam, a feminista szakirodalmon kívül nem hajlandó alkalmazni mást. Ez a feminista szakirodalom viszont olyan, amitől dr. Goebbels elégedetten csettintene a nyelvével!

Néhány évvel ezelőtt a feministák Magyarországon is felvetették, hogy a házimunka legyen fizetett, járjon érte bér! Őszintén megmondom: bár kritikus vagyok a legtöbb feminista politikai programmal, ezt még én is támogatnám. Szerintem szörnyű, hogy minden nőt igyekeznek bekényszeríteni a munkaerő-piacra. Nem elég, hogy a férfi húzza az igát, robotoljon még a nő is! Számos nő nem vágyik a munkaerő-piacon való létre, hanem szeretne megmaradni háztartásbelinek. Mégis kénytelenek jelen lenni a munkaerő-piacon, mert csak a bejelentett munka által lehet később nyugdíjuk. Ha rendes bérmunkaként lenne elfogadva a házimunka, és az állam fizetne érte bért, akkor meg lenne oldva a nyugdíj-probléma is. Mégis félrement az egész ügy, mivel a feministák itt sem voltak képesek mellőzni a férfiellenes nemi sovinizmust. Nyomatták, hogy „pfuj, patriarchátus”, „pfuj, férfiuralom”, pfuj, férfiak”! Ezek után pedig ők voltak megsértődve, hogy alig állt az ügyük mellé férfi. Miért állt volna? Ki kíváncsi arra, hogy utálják, mint az utcán felejtett kutyaszart? A feministák persze itt sem gyakoroltak önkritikát, hanem a férfiakat tették meg hibásnak, amiért nem győzedelmeskedett az ügy. Írogatták a kis cikkeiket, hogy eltaposta őket a gaz férfiuralom! Agyhalott idióták!

A nőknek meg kell felelnie a jó munkás, a jó feleség és a jó anya idealizált képének. A nők, miközben igyekeznek elérni ezt az ideált, elfáradnak és kiégnek. Petersen szerint ezért a férfiak a felelősek. Úgy véli, a férfiak kényszerítik rá a nőkre ezt az idealizált képet. Tudtommal a feminizmus volt az, ami idealizálta a munkaerő-piacra belépő nő, a munkás asszony alakját. A feminizmus hirdette azt, hogy egy nő lehet egyszerre jó munkás, jó feleség, jó anya (pl. nálunk Szél Bernadett és Szabó Tímea). Számos nő próbált megfelelni a feminista ikonképnek, és kiégett az igyekezet közben. Bizony, ez a feminizmus kudarca! De mint köztudott, az önkritika hiányzik a feminizmus eszköztárából, ezért a felelősek itt is a férfiak! Ki más?

Petersen nem vizsgálta külön, miképpen égnek ki a férfiak és a nők a munkaerő-piacon. Minthogy azt sem elemezte, a feminizmus milyen hatást gyakorolt a munkaerő-piacra. Ezt picit furcsállom is. Megszámlálhatatlan nő döntött úgy, hogy megmutatja, mire képes a munkaerő-piacon, itt pedig tetten érhető a feminizmus hatása. Időközben a női dolgozók nagy része kiégett a bérmunkában. Feltehető a kérdés: ebben mennyi a feminizmus felelőssége? Ugye, ott kezdődik az önkritika, hogy felteszünk önmagunknak kényelmetlen kérdéseket! Petersen mindenesetre nem teszi fel magának ezeket a kérdéseket. El van kötelezve egy ideológiának (egy vallásnak), és ezért sutba dobja az objektivitást. Ez nem túl tudományos.

Judeokrata kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A zsidók által működtetett tőkés rendszer – zsidóuralom. Ezen értelmezés szerint a zsidók miatt szar a kapitalizmus. A szélsőjobb és az alt-right kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a zsidók elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!

Patriarchális kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A férfiak által működtetett tőkés rendszer – férfiuralom. Ezen értelmezés szerint a férfiak miatt szar a kapitalizmus. Az újbaloldal és a feminizmus kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a férfiak elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!

Meglehetősen hasonlít egymásra a két elmélet. Ennek megvannak a maga okai. Érdekes téma, csak messzire vezetne.

Petersen szerint a patriarchális kapitalizmus a felelős azért, hogy kiégnek az emberek a munkaerő-piacon. Érthető? A férfi miatt szar a tőkés rendszer, azon belül a munkaerő-piac! Mindeközben antiszemitizmussal vádolja Trumpot és híveit. Az a nő vádol másokat zsidógyűlölettel, aki boldogtalanul nyomatja a férfigyűlöletet. Mondaná Mr. Spock: „Ez nem logikus!”. Petersen úgy gyakorolja a munkaerő-piacról való analízist és kritikát, hogy közben majd megfullad a férfiellenes nemi sovinizmustól. A gyűlöletbeszédtől viszont félresiklik az analízis. A rendszerkritika átmegy puszta politikai propagandába. Ahogy általában a frusztrált rendszerkritika esetében szokás!

Petersen szerint „a nők egyébként is másodrendű állampolgárok”. Miért? Mert a realitást és a fantáziát egymással összemosó feminista szakirodalom szerint azok. Tudjátok, melyek azok a nők, akik másodrendű állampolgárok a fejlett demokráciákban? Akik annak gondolják magukat. Azok, akik táplálják magukban a kisebbségrendűségi érzést. A feministák. Köztük Anne Helen Petersen.

 

Rasszizmus: Petersen másik vakmerő állítása, miszerint a feketék jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a fehérek. A szerző nem mutat bizonyítékot, helyette moralizál. Aztán üti tovább a vasat. A kínai bevándorlók nehezebben kapnak munkát, mint a fehérek. Megint nincs bizonyíték, csak moralizálás.

Petersen, mint a legtöbb woke balos, bebüfögi a „rendszerszintű rasszizmus” áltudományos elméletét. Aki nem hülye, mint a segg, az tisztában van vele, hogy rasszizmus előfordul minden rassznál! A termelési és fogyasztási rendszer, azon belül a munkaerő-piac frusztrálttá teszi a benne élő embereket. A frusztrációt ki kell adni valahogyan. A feszkó levezetésére pedig elég nemtelen eszköz a bűnbak-képzés és a gyűlöletbeszéd. Ennek egyik formája a rasszizmus. A fehér seggfej a feketét, a fekete seggfej a fehéret fogja gyűlölni. Minden rassznál vannak normálisak és szélsőségesek. A „rendszerszintű rasszizmus” arra szolgál, hogy elfedje a realitást. Módszere, hogy fogja a feketéket gyűlölő fehér rasszistákat, mint kisebbséget, és az ő hülyeségeiket általánosítja a teljes fehér amerikai társadalomra. A kritikai fajelmélet szerint nem csupán a Klu Klux Klán a rasszista, hanem az amerikai állam és annak intézményei. Mivel a társadalmi rendszer valódi urai a fehérek, ezért a feketék elleni rasszizmus rendszerszintű. A kritikai fajelmélet egy színesbőrű seggfejek által gyakorolt fehérellenes rasszizmus – amiben osztozik tucatnyi öngyűlölő fehér idióta is! Ezt balliberális értelmiségiek igyekeztek megvalósítani Magyarországon is, csak itt a cigánysággal. A lényege ennek az uszítás. A kritikai fajelmélet a színesbőrűeket ellene hangolja a fehéreknek. Ennek egyik gyakorlatba ültetése a Black Lives Matter!

Miért is égnek ki jobban a feketék, mint a fehérek? Mit mond erre Petersen? Asszondja, a feketék túldolgozzák magukat, hogy elfogadják őket a fehérek! Hozz is egy kis sztorit! Rhiann, egy középosztálybeli néger férfi, még gyerekkorában rasszizmust tapasztalt néhány tanártól, diáktól és golfostól. Petersen le is vezeti belőle, itten a „rendszerszintű rasszizmus” esete áll fenn! A történet érdekessége az, hogy Rhiann-t kisfiúként arra figyelmeztették a szülei, hogy vigyázzon a fehérekkel. Vagyis a fekete szülőkben is működött a fehérekkel szembeni előítélet – de Petersen számára ez már nem érdekes.

 

Trump-fóbia: Petersen valósággal tombol, amikor elérünk Donald Trump-hoz. (Úgy látszik, Trump sok nőre van ilyen hatással. A vén gigolo!) Hozza a demokraták szokásos Trump-fóbiáját. Egyes szövegrészletek szinte kísértetiesen emlékeztetnek a balliberális zsurnalisztikára. Itt egy kicsit gondban vagyok, mert Trump-nak amúgy semmi köze nincs a könyv témájához – mégis szerepeltetve van a szerző által. Így én kérek elnézést az olvasóktól, annak ellenére, hogy az offolást Petersen követte el, nem én! Mivel van itt dezinformáció bőven, kénytelen vagyok reagálni rá!

Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy rasszisták. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző fehérellenes rasszizmusról mélyen hallgat. A BLM sem kerül nála kereszttűzbe, mikor ott is van fehérellenes rasszizmus bőven.

Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy gyűlölik a nőket. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző férfiellenes sovinizmusról mélyen hallgat.

Petersen antiszemitizmussal vádolja Trump-ot. Konkrétumokat itt sem hoz. A BLM-t nem bírálja az antiszemitizmusáért.

Petersen haragszik Trump-ra, amiért nem támogatja a mexikói menekülteknek az USA-ba való vándorlását. Idegengyűlölettel és bevándorló-ellenességgel vádolja.

Petersen azzal vádolja Trump-ot, hogy kormánya alatt rosszul érezték magukat a transzneműek. A transzformátorok valójában minden amerikai elnök kormányzata alatt rosszul érezték magukat. A transzneműség, mivel destruktív mentális betegség, rossz közérzettel jár. Talán meg kellene gyógyulni, és akkor jobban éreznék magukat ezek az emberek! Kissé különös amúgy, hogy miközben Petersen felhívja a figyelmet, mennyire káros mentális betegség a kiégés, a munkafüggőség és a netfüggőség, közben egészségesnek tart egy másik, úgyszintén önveszélyes mentális torzulást, a transzneműséget. Petersen ezzel megint ront a hitelességén. De hát így jár az, aki felelős értelmiségként alárendeli a munkásságát egy politikai mozgalomnak!

Valamilyen szinten értem, hogyan kerül ide Trump. Petersen szerint Trump az egyik kerékkötője az amerikai nemzeti szolidaritás létrejöttének. Már a publicisztikájában is ostorozta Trump-ot az antiszemitizmusért, a rasszizmusért, a szexizmusért, a homofóbiáért és a transzfóbiáért. Különös, hogy a BLM-t, amely nyíltan gyakorolja az antiszemitizmust, a rasszizmust, a szexizmust, a homofóbiát és a transzfóbiát, nem éri kritika a részéről.

Petersen olyat is Trump szemére vet, hogy felerősítette a fehér nacionalizmus eszméjét. Hogyan? Miként? Mi módon? A hölgy nem ad konkrét válaszokat, csak hanyagul odaveti, hogy olvashatóak erről tanulmányok. (Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megkerülte a választ.) A BLM a fekete felsőbbrendűségi fajelméletével viszont megint nem kerül említésre. Ki érti ezt? Konkrétumok nincsenek, de van moralizálás. „Több millió olyan ember van, akinek tényleges kárt okoz a rasszista szemlélet.” Láthatólag Anne Helen Petersen-ben elég nagy kárt okozott a fehérellenes rasszista szemlélet.

Jaj, nagyon szörnyű ez a Trump! Bezzeg arról nem esik szó, hogy az Obama- és Clinton-klán vezérelte „demokrata” balliberális elit arrogáns, az átlagember problémáit nagy ívben leszaró elitista mentalitása vezetett oda, hogy emberek tömegei választották meg elnöknek Trump-ot! A republikánus üzletember győzelméhez kellett egy a társadalomtól radikálisan elidegenedő baloldal. Petersen, mint oly sok „demokrata”, nem néz szembe a valódi okokkal és következményekkel. Marad a puszta gőg! Mint például ez:

Kanyargós vonalat lehet húzni a kiégés, a vele járó kétségbeesés és az egzisztenciális válság, továbbá a fehér nacionalizmus, a heves online nőgyűlölet és az újfasizmus között.”

A manipuláció célja, hogy a társadalmi feszültséget becsatornázza a woke baloldalhoz. Fehér nacionalizmusról, újfasizmusról pofázik Petersen, miközben direkt nem veszi észre azt a fekete nacionalizmust, nemzetiszocializmust, amit úgy neveznek, BLM. A fasizmus, hasonlóan, mint a kommunizmus, egy jakobinus eszmeiség. Az újbaloldal folyamatosan táplálja a jakobinus gyökereit. Trump egy erősen nárcisztikus, internetfüggő, magát Twitteren kiélő, Pán Péter-szindrómás boomer – korunk tipikusan beteges gyermeke, aki tényleg nem alkalmas elnöknek! Az alt-right pedig egy szellemi nyomornegyed! Azt nem mondom, hogy veszélytelenek. A kérdés inkább az: mennyire veszélyes az újbaloldal? Én úgy vélem, veszélyesebb. Az amerikai újbaloldal seregestül termelte ki a szabadságjogokat lábbal tipró kommunisztikus és fasisztoid figurákat. Hölgyünk rossz helyen keresi az újfasizmust! Kezdhetné mondjuk azzal a BLM-rel, ami nem is szándékozik rejtegetni a fehérellenes rasszizmusát, az Izrael létét is tagadó antiszemitizmusát, a nőkkel szembeni nemi sovinizmusát, a homo- és transzfóbiáját. Igazából teljesen felesleges számon kérni Anne Helen Petersen-en a hiteles antifasizmust, mert úgy néz ki, neki valójában semmi baja nincs a fasizmussal.

A termelési és fogyasztási rendszer, az általa működtetett munkaerő-piac kitermelt sok gyűlöletbeszédet. Köztük a nemi sovinizmust, a férfi- és nőellenességet. Petersen úgy véli, a nőgyűlölet az egyedüli reális probléma a kettő közül. Valahol érthető a gondolkodása. Mennyivel egyszerűbb Trump-on és hívein számon kérni a nőgyűlöletet, mint szembenézni a saját férfigyűlöletével!

A szolidaritás ellen

Itt már nem szükséges tovább ragoznom, miért hiteltelen Petersen, amikor beszél és ír a szolidaritás szükségességéről.

A munkaerő-piac fizikálisan és pszichésen leterheli az embert. A terhelés közben előhozza belőle a frusztrációt. A bérmunka világa tele van frusztrált emberekkel. A frusztráció általában három negatív érzelmet hoz elő az emberek többségéből: félelmet, haragot és gyűlöletet. A negatív érzelmek egyenesen vezetnek az olyan destruktív gyűlöletformációkhoz, mint a rasszizmus és a szexizmus. Ezenkívül bármiféle gyűlölethez. Rengeteg célpontot találunk a társadalomban.

Anne Helen Petersen is egy ilyen beteg ember. Kiégett a munkaerő-piacon. Frusztrált. Tele van félelemmel, haraggal és gyűlölettel. Eljutott a rasszizmushoz és a szexizmushoz. Gyűlöletet táplál a fehérek és a férfiak irányába. Vagyis inkább a fehérek és a férfiak többsége irányába. Ilyen téren pedig megengedő a fehérek ellen irányuló rasszizmussal és a férfiak ellen irányuló szexizmussal.

A gond az, hogy ez az emberalatti szemlélet benne rejlik a könyvében. Jelentősen rontja a mű szakirodalmi jellegét. Ez egy igazi frusztrált szakirodalom. Hamisíthatatlan frusztrált rendszerkritika. Inkább esszé, mint tanulmány. Esszé, tele gyűlölettel. A szövegben táncot jár egymással az igényesség és az igénytelenség. Sajnos ez ilyen tré! Kár érte! A szerzőért is, a könyvéért is!

Petersen szolidaritásról beszél, miközben szélesíti a rasszok és a nemek közötti árkokat. Olyanokat vett papírra, hogy a munkahelyi leépítések jobban érintik a nőket, mint a férfiakat, és jobban a színesbőrűeket, mint a fehéreket. Tudjuk, hogy ez hazugság – még akkor is, ha ál-statisztikák állnak mögötte. Aki ilyet leír a MeToo és a BLM idején, az egy rosszindulatú gazember!

Petersen úgy véli, a munkaerő-piac megreformálásához szükség van a szolidaritásra. Szép gondolat. A baj az, hogy a woke baloldal ellene hat a szolidaritásnak. Igazából az „oszd meg és uralkodj” elv alapján szítja a feszültséget. A woke baloldali narratíva szerint a nőket jobban kizsákmányolják, mint a férfiakat; és a színesbőrűeket jobban kizsákmányolják, mint a fehéreket. Ez hazugság, a valóság eltorzítása. Mert mit is mond? Azt, hogy a férfi és a nő nem egyenlő, hanem a nő egyenlőbb. Azt, hogy a fehér rassznál többet ér minden olyan rassz, ami nem fehér. A woke baloldal felduzzasztja az egymás iránt érzett félelmet, haragot és gyűlöletet. Kiélezi ezzel az ellentéteket. A woke baloldal egymásnak ereszti a férfiakat és a nőket, a fehéreket és a színesbőrűeket. Ez ellene hat a valódi szolidaritás kialakulásának.

Petersen kiemeli, hogy ő nem ad érdemi megoldást. Kihangsúlyozza, hogy nem mondja meg, mit kell tenni. Valójában igenis megmondja, csak nem nyíltan, hanem burkoltan. A szerző szerint a közszférából indulnak el a lényeges változások. Azt tanácsolja, hogy az emberek olyan politikusokat támogassanak, akik elindítják ezt a változást. Hősnőnk nem mond neveket, de politikai nézetei alapján lehet tudni, kikre gondolt. A Clinton-, Obama- és Biden-klán hűséges „demokrata” vazallusaira.

Mikor a könyv közepén tartottam, még 10/7-et akartam adni rá. A könyv végén csökkent 1 pontszámmal. Így az értékelésem 10/6. Amit az amerikai munkaerő-piacról leír, nagyjából felhasználható későbbi tanulmányokhoz. A rasszizmusa és a szexizmusa viszont alaposan lehúzza a rendszerkritikáját. A frusztrált szakirodalom mindig kevesebbet fog érni a valódi objektivitásra törekvő szakirodalomnál.

Szorongok, tehát vagyok

do-i-have-anxiety-signs-symptoms-advice-crop-1606307248-1280x1280.jpg

(Tari Annamária: Bátor generációk)

Az emberek már hosszú ideje szoronganak a termelői és fogyasztói társadalomban. Mik ennek az okai? Ez egy olyan problémahalmaz, amit nem lehet leegyszerűsíteni néhány válaszban. Erich Fromm kísérletet tett, hogy leírja, miért embertelen a gazdasági és társadalmi rendszer, s milyen lehetőségünk van az alternatívákra, a paradigmaváltásra. (Bár egy rideg és érzéketlen jakobinus seggfej ez a Fromm, de még így is találhatóak kiváló elemzései a témában.) A 20. századtól szorong a társadalmi ember. A 21. században pedig az online tér és a közösségi média jelentősen megnövelte ezt a szorongást. Úgy is mondhatjuk, azzal, hogy az emberek beléptek a virtuális valóságba, elmélyítették a bennük lévő szorongást. A szorongás valójában egy jelzés. Az egyén esetében így jelzi a test és a lélek, hogy gondok vannak az életvezetésben. A társadalom esetében a szorongás jelzi, hogy a társadalomban súlyosbodnak a problémák. Addig tart a szorongás, amíg fennállnak a problémák.

A legtöbb ember önként jelentkezik a szorongásért. Rázzák a pofonfát, és csodálkoznak, hogy fájnak a kiharcolt pofonok. Az élet nehéz, és sokan tovább nehezítik. Sokaknál jelentkezik az önsors-rontás. Szomorú látkép, hogy minden generációban tömegével találunk szorongó embereket. Szorong az X-, az Y-, a Z- és az alfageneráció. A 2010 után születettek számítanak az alfagenerációsnak; ma már köztudott, hogy a fiatal 10-es korosztály is szorong. Igen, gyermekek is szenvedő alanyai a pszichikai betegségeknek. Ez valahol tragikus.

Az alfagenerációs gyermekeknek önfeledten kellene játszaniuk a szabadban; helyette a videójátékok, a közösségi oldalak és a videó-megosztók által generált virtuális világban vegetálnak. Miért ne tennék, ha a példaképként működő influenszerek is ezt teszik? Ha Paplovag is 8-10-12 órákat rohad a számítógép előtt, live-ban, miért ne tegyék ugyanezt az őt követő alfagenerációs gyermekek is? A pszichológiai kutatások is azt igazolják, hogy a 2 óránál több internetezéssel és számítógépezéssel töltött idő mentálisan roncsolja az emberi pszichét. Az olyan közösségi oldalakon, mint a Facebook és az Instagram, szintén veszélynek vannak kitéve a gyermekek. A közösségi oldalak részben önreprezentációs felületek. A gyermekek ugyanúgy önmagukat teszik ki ezekre a felületekre, mint a felnőttek. Egy gyermek pedig kevésbé képes pszichésen megvédeni magát a rosszindulatú támadásoktól, mint egy felnőtt. Az online térben már gyermekkorban kialakul bennük a szorongás, a stressz és a depresszió.

Az X-generáció egyik része idegenkedve, feszülten figyeli a teljesen más mentalitással bíró Y- és Z-generációt, másik része viszont igyekszik alkalmazkodni hozzájuk. Az információs és technológiai fejlődés felülírta az emberi érzelmeket. Ma nem zárhatjuk ki magunkat az online térből, ugyanakkor korlátozhatjuk azt az időmennyiséget, amit eltöltünk ebben a virtuális valóságban. Érdemes is beosztani azt az időt, amit rászánunk az online térre. Az interneten ugyanúgy vigyáznunk kell önmagunkra és a társas kapcsolatainkra, mint a valóságban. Úgy kell jelen lennünk az online életben, hogy az ne csonkítsa meg vagy számolja fel az offline életünket. Ahhoz, hogy az identitásunk ne sérüljön se online, se offline, fontos, hogy tisztában legyünk a saját érzelmeinkkel.

Tari Annamária Bátor generációk c. könyve érdemes az olvasásra. Amit leír, tanulságos és elgondolkodtató, igaz, néhol elkeserítő és kiábrándító is. Számomra eddig sem volt kérdéses, hogy az információs és technológiai fejlődés elmélyíti a nyugati civilizációban egyrészt a kulturális és morális relativizációt, másrészt a személyközi elidegenedést. Ahogy növekszik az atomizálódás mértéke, úgy csökken a szolidaritásé. Ami zajlik körülöttünk, az egyszerre dráma és horror. Olyan mentális betegségek váltak ma alternatív életformákká, mint az alkoholizmus, az internetfüggőség, az anorexia, az aszexualitás, a transzneműség, a Pán Péter-szindróma és a Borderline-személyiségzavar. A Z- és alfagenerációs fiatalok lépnek eleinte még mosollyal az ajkukon az elkárhozás útjára – később pedig eltűnik ez a mosoly! Igen, ezt eddig is tudtam. Tari Annamária a szakkönyveivel nem csupán megerősített abban, hogy rossz úton jár a nyugati civilizáció, de még új információkkal is szolgált arról a földi pokolról, amit fokozatosan teremtünk magunk köré. Tőle tudom azt, hogy már az alfagenerációsoknál is jelentkezik az anorexia; léteznek 8, 9 és 10 éves gyermeklányok, akik elégedetlenek az alakjukkal. Fantasztikus, egy új információ, mennyire is mély a válság!

Lassan kialakult bennem az a tudat, hogy nem szívesen lépek ki a lakásom kapuján. Mert mi a jó abban, hogy naponta szembesülök a körülöttem lévő rothadással és hanyatlással? Magam körül érzékelem a válságot. Ugyanazt, amit Tari Annamária leír a könyveiben. A pszichológus által leírt anomáliákat viszontlátom magamban, a szüleimben, a barátaimban és a haverjaimban, a munkatársaimban, meg az utca emberében. Persze, nem árt nekem sem az önfejlesztés. Túl vagyok az alkoholizmuson, legyűrtem a grafomániát. Most birkózom az internetfüggőséggel és a Pán Péter-szindrómával. Ott az a fránya pánikbetegség is!

A könyvtáros szakmában, ahol húzom az igát, egyre gyengébb a szakmán belüli szolidaritás. A munkahelyi tapasztalataim sok esetben kiábrándítóak. Tervezek amúgy egy esszét, amiben összegzem a negatív tapasztalataimat a könyvtáros szakmáról. Rettentően irritál a könyvtáros szakmán belül tetten érhető politikai korrektség. Mindenki csupa jót ír, miközben senki nem ír az árnyoldalakról. Az alacsony fizetés a legkisebb probléma. Majd ez is jön valamikor!

Tari Annamária könyveiben nem takarja el a valóságot, hanem segít szembenézni azzal, ami nem szép és jó benne. Írásaiban nem bagatellizálja a problémákat, hanem felhívja rájuk a figyelmet. Közérthetően fogalmazza meg a mondanivalóját, mégsem könnyű olvasmány a témája miatt. Ez nem léleksimogató. Tari Annamária nem Milly Johnson. Aki könnyed kis limonádéra vágyik, az ne is vegye a kezébe a pszichológusnő könyveit. Tari a társadalomban jelen lévő válságról ír – komor téma!

Tari szerint mind az egyéneknek, mind a társadalomnak szembe kell néznie azokkal a problémákkal, amik velejárói az információs és technológiai átalakulásnak. A könyve segít megérteni a társadalmakban lezajló folyamatok egy részét. Tari nem ad választ minden kérdésre, és én személy szerint nem is értettem egyet minden gondolatával. Mégis segít, hogy világosabban lássuk, mivé is alakítja a technológia a körülöttünk lévő világot. Tari Annamária hasonlóképpen vélekedik a technológiáról, mint a konzervatív moralisták (pl. Molnár Tamás, Szilvay Gergely): az emberiség technológiai szempontból fejlődik, de morálisan nem. A szerzőnő sötéten látja az elkövetkezendő jövőt. Szerinte a technológiai eszközök, a közösségi média és a virtuális valóság megfosztja az embert valódi szabadságától, kiüresíti a személyközi kapcsolatait, elcsökevényesíti a szellemi képességeit. A technológiailag fejlettebb termelési és fogyasztási rendszer tömegesen termeli ki magából az elmagányosodott, önmagába szerelmes embereket. A nárcisztikus emberek képtelenek a kiegyensúlyozott életre, a boldogságra.

A könyv erénye, hogy nem csupán a szakembereknek van hasznára, hanem az átlag laikus olvasóknak is. Szinte nincs olyan ember a társadalomban, aki ne küzdene valamiféle problémával az életben. A kötetben lévő tanulmányok segíthetnek nekik is, akár a megértésben, akár a megoldásban. Nekem hasznomra volt nem csupán a társadalmi jelenségek értelmezésében, hanem az öngyógyításban is.

Tari félti az embereket. De legfőképpen a gyermekekért aggódik nagyon. Tizenéves gyermekeket nevelő szülőknek kifejezetten ajánlott olvasmány. Segít, tanácsokat ad a gyermeknevelés terén. Amire felhívja a figyelmet, hogy a gyerekeknek több időt kell eltölteniük offline, mint online. A gyerek játsszon a barátaival a szabadban, a kinti levegőn! Töltsön több időt a kortárs gyerekekkel és a szülőkkel, mint a kütyükkel! Éljenek át valós élményeket a virtuális helyett; alakítsanak ki valós kapcsolatokat a virtuális helyett! Elengedhetetlen, hogy a gyermek szeressen, és szeretve legyen!

Ma nem csupán a felnőttek bújnak bele a mobiljukba, hanem a gyerekek is. De nem csupán a mobiltelefonba; a számítógépbe, a laptopba, a tabletbe, a televízióba. A gyermekeket magába szippantotta a technológia. Az alfa- és a Z-generáció, nagyrészt az Y-generáció beteg tagjairól véve a mintát (sok esetben utánozva a Z- és Y- generációs influenszereket), irracionális időmennyiséget fektet a videójátékba és a közösségi médiába. A virtuális világban eltöltött rengeteg idő megköveteli a maga árát: lelki betegekké válnak ezek a fogyasztók. A szülők rosszat tesznek a gyermekükkel, amikor 6-7 éves korukban a kezükbe nyomják az okostelefont. Igazából olyan, mintha drogoznák a kicsinyeiket. Hiszen a gyerekek egy kis idő elteltével függeni fognak a tech eszközeiktől és az online tértől: kialakul bennük az okostelefon-, a számítógép-, az internet-, a videójáték- és a közösségi oldal-függőség. Ha pedig a későbbiekben eltiltják őket mindezektől, jönnek az elvonási tünetek. A felelőtlen szülők segedelmével kitermelődik egy szenvedélybeteg generáció – ami pontosan megfelelő fogyasztói réteg a nagy tech cégek számára.

Tari, miután részletesen ismertette a gyermekeket és a kamaszokat sújtó szorongást, tanácsot ad a szülőknek. Úgy véli, 14 éves korig nem szabad az okostelefonhoz, a számítógéphez, az internethez, a televízióhoz engedni a gyermeket. Vagy ha mégis engedi a szülő, hogy gyermeke használja ezeket az eszközöket, korlátozni kell az időt. Tari kihangsúlyozza, hogy az elsődleges mintakép a gyermek számára a szülő, ezért nem árt, ha a szülő jó mintát ad a gyermeknek. Ha apa és anya megköveteli a gyermekétől, hogy kevés időt szánjon a kütyüknek, magának is jó példával kell előjárnia.

A könyv nagy terjedelemben foglalkozik a szorongás témájával. Valójában akkor van elemében a szerzőnő, amikor a generációs változásokról esik szó. Számos interjúban, tanulmányban és Youtube-előadásban, meg 6 könyvben (amik valójában tanulmánygyűjtemények) vázolta fel az új generációk jellemzőit. Ezzel letette a névjegyét az érdeklődő nagyközönség előtt. Igazából nem ő az egyetlen, aki megállapította a társadalmi anomáliákat; számosan kongatják a vészharangot. Ideje lenne most már találni egy a veremből kivezető kiutat, egy a betegségre való gyógymódot, egy a problémára adandó megoldást. Tari Annamária optimista; én pesszimista vagyok. Úgy gondolom, a társadalom csak maga képes megoldani a problémáit. Ahhoz viszont a társadalomnak nemzetként kellene működnie. A társadalom viszont akkor működik nemzetként, ha megvan az ehhez szükséges szolidaritás. A nemzeti szolidaritás viszont hiányzik. A politikának pedig nem érdeke, hogy megteremtse ezt a szolidaritást. A politikai pártok úgy állnak ehhez hozzá, mint a multi cégek: az atomizálodó társadalom termeli a legtöbb hasznot. A minél több haszon fontosabb számukra, minthogy gyógyuljon a nemzet.

A magam részéről kétlem, hogy a jelenlegi társadalom rendelkezne azzal a lelkierővel, amivel felszámolná az őt gyengítő elidegenedést. A függőségek csak elfedik a szorongást, és megerősítik a szélsőségeket. A szorongás mélyebb értelme, hogy a mai ember fél önmagától és a többi embertől. Mint írtam, nincs szolidaritás. Mikor ezt írom, már túl vagyunk több hónapnyi távoktatáson. Végül is tettünk egy kísérletet, hogy a realitásokra felkészítő oktatást is átvigyük a virtualitásba. Az életre felkészít az illúzió, nem? Vajon ez milyen hatással lesz a nagyon érzékeny fejlődési szakaszban lévő gyermekekre? Már ott tartunk, hogy maga az intézményes oktatás is a virtuális világot mutatja fel alternatívaként a diákoknak. A gyerekek értelmi és érzelmi képességei az addiktív online jelenlét miatt nem lesznek megfelelőek. Az internet, bár tagadhatatlanul is hasznos jelenség a mindennapokban, a maga módján elmélyítette az elidegenedést. Az elidegenedést önmagunktól, a többi embertől, a teremtett világtól, magától az Istentől.

A modern ember magányos!

Pán Péter-szindróma

haatsu_peter_pan_syndrome.png

Haatsu - Peter Pan Syndrome

(blogtervezet)

 

Ez csupán gondolatfutam, nem egy komoly esszé. Olyan téma ez, amiről több tucat értekezést, tanulmányt és esszét lehetne írni, sőt egy több száz oldalas könyvet! De amiben én gondolkodok eme tematika kapcsán, az egy blog. (Ez lenne a harmadik, a meglévő kettő mellett.) Ami az új blog témája lenne, az a Pán Péter-szindróma. Három oka van annak, amiért úgy gondolom, érdemes lenne foglalkoznom a témával.

 

I. Úgy vélem, a Pán Péter-szindróma súlyos mentális probléma a nyugati civilizációban. A Pán Péter-szindróma a felnőttek infantilizmusának a „tudományos” megnevezése. Mi az infantilizmus? Biológiailag felnőtt emberek visszavágyódnak a gyermek és/vagy kamaszkorba. Az infantilis férfiak és nők a Pán Péter-szindrómások. Biológiailag felnőttek, de mentálisan gyermekek és/vagy kamaszok. A klasszikus mese szerint Pán Péter azokat a gyermekeket viszi el Sohaországba, akik nem kérnek a felnőttek világából. A Pán Péter-szindróma célja, hogy az egyén megmaradjon örök gyermeknek és/vagy kamasznak. A nyugati civilizációban az Y-, a Z- és az alfa-generáció számára egy vonzó modell – ami, érthető okokból, nem működőképes. Nem működőképes, de népszerű.

 

II. Rendkívül zavar az a fajta politikai korrektség, ami a Pán Péter-szindróma kapcsán uralkodik a közbeszédben. Bár a liberális pszichológia negatív jelenségként értelmezi, a hivatalos baloldali, jobboldali és apolitikus diskurzusok nem merészelnek igazán a téma mélyére hatolni. Valamilyen szinten érthető a gyávaságuk, ugyanakkor rendkívül káros eme probléma tabusítása.

 

III. A liberális pszichológia felszínesen foglalkozik a Pán Péter-szindrómával. A liberális álláspontot képviselve még így is fenntart egy politikai korrektséget, ami miatt egyrészt eltorzít bizonyos információkat, másrészt nem érinti a jelenséget a maga mélységében. Igazából nem beszél őszintén a problémáról, hanem hamis képet fest róla.

 

Mik is a problémák azzal, ahogy a Pán Péter-szindrómát kezeli a liberális pszichológia?

 

1, A liberális pszichológia elismeri, hogy a Pán Péter-szindrómának egyaránt vannak férfi és női áldozatai. Ennek ellenére folyamatosan a férfi áldozatokat emeli a középpontba. A liberális pszichológia megfelel a feminista korszellemnek; liberális pszichológusnői egyben feministák is. A liberális pszichológia azért foglalkozik kizárólagos alapon a Pán Péter-szindróma férfi áldozataival, mert ezáltal is erősítheti a férfiak elleni nemi soviniszta uszító hangulatot; és azért nem foglalkozik a Pán Péter-szindróma női áldozataival, mert ezáltal kíméli azt a női tömeget, amit a politikai megrendelőként funkcionáló Gender-kurzus felhasznál a saját politikai küzdelmeihez. A liberális pszichológia valójában a Balliberális Network eszköze, ezáltal tudományossága megkérdőjelezhető.

 

A liberális pszichológia előszeretettel kezeli párkapcsolati problémaként a Pán Péter-szindrómát, egyedül a női nézőpontot érvényesítve. A liberális pszichológia értelmezése szerint a normális, felnőtt nők komoly bajban vannak a párkapcsolat terén, mert túl sok a Pán Péter-szindrómás férfi. Hadd tegyem fel a kérdést: a normális, felnőtt férfiak mit kezdjenek a szintén kamaszkorban ragadt, infantilis, gyermeteg picsákkal? A felnőtt férfi ugyanúgy szembesülhet azzal a problémával, hogy a környezetében lévő szingli nők többsége gyermeteg, Pán Péter-szindrómás, vagyis feleségnek és gyermekei anyjának alkalmatlan. Ez nem kizárólagos női probléma, hanem olyan, ami érinti mindkét társkereső felet.

 

A liberális pszichológia úgy állítja be a Pán Péter-szindrómát, mint ami az esetek többségében csupán a férfiak hibás működése. Egy olyan mentális betegséget ír le férfibetegségként, amivel számos nő is küzd az élete során. Jelzem a liberális pszichológia művelőinek: a Pán Péter-szindróma terén egyenjogúság van a két nem között!

 

2, A liberális pszichológia hallgat arról, hogy a Pán Péter-szindróma egyik következménye a beteges társadalmi és gazdasági rendszernek. Igazából a Pán Péter-szindróma a rendszerszintű elidegenedés egyik terméke. Emberek égnek ki a munkaerő-piacon. Férfiak és nők tömegeinek kimerülése érhető tetten a jelenlegi termelési és fogyasztási struktúrában. A valóság sok ember számára lesz sivár. Emiatt pedig sokan menekülnek a fantázia területére – és sokan benne is ragadnak ebben a virtuális valóságban. A felnőttség már a 20. században összekapcsolódott a munkával és a családdal. A 21. századra a munkaerő-piac sokak számára a földi pokol területe lett, a család intézménye pedig súlyosan erodálódott. Ha ez a szenvedés egyet jelent a felnőttséggel, akkor sokak számára jobb kamasznak maradni! Természetesen ez egy rossz választás, de ez az illúzió természetes egy olyan rendszerben, ahol a felnőttség egyet jelent a kiégéssel.

 

A liberális pszichológia nem alkalmaz rendszerkritikát. Tisztában van vele, hogy a hibásan működő rendszer okozza többek között a Pán Péter-szindrómát. Meg még sok más mentális betegséget is. De eme rendszerkritika nem érdeke. Nem ezért fizet a gazda!

 

3, A liberális pszichológia nem beszél arról, hogy a Pán Péter-szindróma egy régóta működtetett trend. Olyasmi, ami benne van a mesterségesen generált korszellemben. A média és a kultúra folyamatosan vetíti az Y-, a Z- és az alfa-generációnak, hogy maradjon gyermek, ne lépjen túl a kamaszkoron, legyen örökké fiatal! A celebek és az influenszerek korunk hősei! Cseppet sem véletlen, hogy a celebek és az influenszerek többsége is gyermeteg, infantilis, Pán Péter-szindrómás. A celebek és az influenszerek, mivel példaképek, személyükben és működésükben értékesítik az infantilizmust, a „ne nőj fel!” szellemiséget, a Pán Péter-szindrómát. Ez egy olyan trend, amivel nem érdeke szembenéznie a liberális pszichológiának.

 

4, A liberális pszichológia nem reagál arra, hogy a Pán Péter-szindróma jelen van a politikában. Aki nem vak, világosan látja, hogy a politika épít a mentálisan beteg emberek tömegeire. Mind a „baloldal”, mind a „jobboldal” magáénak tudhat a szimpatizánsai és aktivistái között számos Pán Péter-szindrómást. A szélsőjobb és a szélsőbal valóságos tárháza a Pán Péter-szindrómásoknak. Az LMBT-ben szinte csak gyermeteg embereket találunk, akikről lerí, hogy nem kérnek a felnőttek világából. A feminizmus harcias szüfrazsettjei igazából fakardot lóbáló kislányok. Az Incelek és a Migtahók frusztrált vérpistikék, akik haragudnak a széplányra, amiért nem velük megy el a bálba. A fasiszták egyenruhába bújt óvodások. A királyhű legitimisták high fantasy-t játszó gyerkőcök. Az internet különféle felületein verbálisan összecsapó posztmodern forradalmárok és ellenforradalmárok komolytalan számháborút játszó suhancok. Ki kíváncsi minderre? Könnyedén megfigyelhető, mennyire gyermeteg a politikai vitakultúra. Az a tragikum, hogy nincs olyan politika az országban – de talán az egész világon! –, ami rendelkezne felnőttes komolysággal. Ehhez persze az is hozzáadódik, hogy a politikai elit mindenhol gyermeknek nézi az alattvalóit… mármint az állampolgárait!

 

5, Az meg külön gusztustalan, hogy a normális ember is megbélyegeztetett a liberális pszichológia által. Az a férfi és nő, aki szórakozás gyanánt elfoglalja magát pár órára képregénnyel, rajzfilmmel, videójátékkal, társasjátékkal, RPG-vel stb., ugyanakkor felnőttként helytáll a családban és a munkahelyén, ne legyen már megbélyegezve azzal, hogy Pán Péter-szindrómás! A probléma nem azokkal van, akik játékként kezelik a játékot, hanem azokkal, akik valóságnak veszik a játékot!

 

Egyenlőre még csak tervben van ez a tematikai blog. A következő okok miatt nem állok még neki:

 

A, Rengeteg kutatómunkát igényelne a téma. Kevés az időm – köszönhetően részben az időrabló munkaerő-piacnak is! Másrészt még más témákkal is szeretnék foglalkozni az elkövetkező néhány évben.

 

B, Magam is Pán Péter-szindrómás vagyok. Megvan a maga története, miként lettem az. Amíg nem keveredtem ki Sohaországból, nincs jogom erről blogot indítani.

 

C, Rengetegen meggyűlölnének miatta. Ugyanis nem lennék polkorrekt. Talán még olyanokat is megsértenék, akikkel beszélő viszonyban vagyok. Nem csupán én vagyok Pán Péter-szindrómás, hanem vannak Sohaország-lakók az ismerősi körömben is. Kényes téma ez, az a gond!

 

Még az is előfordulhat, hogy nem indítok új blogot, hanem erre a felületre rakom ki a témát érintő posztokat. Majd meglátom…

Az elveszett ártatlanság

pictures_130.jpeg

(Stephen King – Hearts in Atlantis)

 

A könyv eredeti címe: Hearts Atlantiszban. Stephen King így utalt arra szimbolikusan, hogy a 60-as évek fiatal generációjának ott volt a kezében a lehetőség, hogy létrehozzon egy élhetőbb és emberibb társadalmat (Atlantisz), de az egész lehetőséget felelőtlenül eljátszotta (Hearts). Bihari György, mint fordító, adott neki egy alternatív címet: Atlantisz gyermekei. Szerintem nem tisztességes más címet adni egy művet, mint amit a szerző szánt neki; de itt legalább az alternatív címadás is utal a tartalomra.

 

Két kisregényt, két elbeszélést és egy zárónovellát tartalmaz a kötet. A történetek összefüggnek egymással, mind a témája, mind egyes karakterei által. A legközpontibb karakter Carol Gerber. Carol hol mellékszereplő, hol csak említve van a sztoriban, de valahogy mindegyik történet utal a személyére. A történetek férfi főszereplői, Bobby, Peter, Willie és John egyaránt szerelmesek Carol-ba. A női karakter és a körülötte mozgó főbb férfi karakterek egytől egyig jól kidolgozott szereplők.

 

A történetek, a zárónovella kivételével, önmagukban is olvashatóak, értelmezhetőek és élvezhetőek. A sztorik külön is megállják a helyüket. Az írások ugyanakkor utalnak szereplőkre és történésekre. Eleve kronológiai sorrendre vannak felfűzve a történetek. King, mint a legtöbb művében, itt is szimbólumokkal dolgozik. Ahhoz, hogy megértsük ezeket a szimbólumokat, érdemesebb a kronológiai sorrend alapján olvasni ezeket a történeteket. Csak így értjük meg azt, minek a szimbóluma Atlantisz, Vietnám, a hearts, a békejel, az alacsony emberek, Carol, a Lord of the Flies stb. Az első sztoriban, a „Low Men in Yellow Coats”-ban megkapjuk a főbb szereplőket, Bobby-t, Johnt, Carolt, Willie-t, az utána következő sztorik pedig hozzátesznek a jellemrajzukhoz.

 

A Hearts in Atlantis nem könnyű olvasmány. Az egész kötet értelmezése sem egyszerű feladat. Stephen Kingre is hatott az amerikai 1968. És ami igazán érdekessé teszi, hogy King nem tette magáévá sem a republikánusok 1968-démonizálását, sem a demokraták 1968-fétisét. Kialakította a maga értelmezését 1968-ról. Kingre erősen hatott William Golding regénye, a Lord of the Flies. Carol az egyik központi szimbóluma a kötetnek, a másik a William Golding-regény. Ami azért is egyedi, mert a Lord of the Flies teljesen szembement a hippi mozgalom ember- és világértelmezésével. A hippik, ahogy az ekkor formálódó újbaloldal is, hitt abban, hogy az ember eredendően jó, és az ember átalakítása révén létrehozható egy jobb és szebb világ. William Golding szerint az ember nem alapvetően jó, hanem az ösztönei vezérlik, és ha megszüntetünk minden korlátot a totális szabadság nevében, akkor az ösztönök lassan elvezetik az embereket a korlátlan barbársághoz. A liberális reformpedagógiák, a Waldorf-, Summerhill- és Rogers-pedagógusok mindmáig nem képesek mit kezdeni a Lord of the Flies-szal. Érthető, hiszen a mű tagadja az ő rousseau-i elképzelésüket az emberről. (S ha azt nézzük, hogy a Waldorf-, Summerhill- és Rogers-típusú intézmények termelik ki a neoliberalizmus és a neomarxizmus droidhadseregének egy részét, megállapíthatjuk, hogy talán Goldingnak volt igaza.) A Lord of the Flies más King-műben is központi motívum.

 

Még az sem segít a mű értelmezésében, hogy a történetben időnként mellékesen megjelenő, kisebb mértékű fantasztikum főbb vonalakban kapcsolódik a King-univerzum fő gerincéhez, a Setét Torony-sorozathoz. A Setét Torony-sorozat annyit biztosan hozzátesz a műhöz, mint a kötet sztorijainak egymás utáni olvasása az egységhez. A téma azonban nem a Setét Torony, hanem az amerikai hatvanas évek. Vietnám nem csupán egy háborúja az USA-nak, hanem egy sarokpont, ami által értelmezte magát az amerikai jobboldal és baloldal. Akkoriban az, hogy mi volt az embernek a véleménye a vietnámi háborúról, egyben lehetőség is volt, hogy az egyén megfogalmazza a saját politikai identitását. A 60-as évek az elveszett ártatlanság évtizede, ahol megjelenik a bűntudat és a vezeklés.

 

A Low Men in Yellow Coats története párhuzamosan fut a Setét Torony eseményeivel. A fő karakter, Ted Brautigan meg is jelenik az utolsó Setét Torony-kötetben is. Az első történetben még jelen van a szokásos king-i téma: az ember találkozása a fantasztikummal. King itt építi be William Golding regényét, a Lord of the Flies-t a cselekménybe – mely műnek aztán minimális szerepe lesz mindegyik történetben. A történet több témát is érint, mint a könyvek és a fantázia fontossága, vagy a barátság és a család eszménye. Bobby Garfield és Ted Brautigan barátsága gyönyörűen van bemutatva a tragikus búcsúig. Bobby anyja, Liz Garfield egy az életben megkeseredett asszony, akinek mélységes férfigyűlölete megnehezíti a fiával való kapcsolatát is. Bár igyekszik eljátszani a gondoskodó anya képét, érződik, hogy hazudik önmagának. Csak magával foglalkozik, miközben nem törődik a környezetében lévő emberekkel, köztük a saját fiával.

 

Lassú tempójú, nosztalgiás, elemezgető darab, amibe beleférnek a könyvekről és filmekről való hosszas értekezések is. A kisregény vége felé aztán besűrűsödnek az események. Az események ilyen fokú felfokozódása megágyaz a többi történetnek a kötetben. Sajnálatosan azok, akik nincsenek tisztában a Setét Torony eseményeivel, meg azon ciklus itt is előforduló szimbólumaival, az nem fog mit kezdeni az itt felbukkanó fantasy és horror elemekkel.

 

A címadó Hearts in Atlantis kisregény helyszíne egy fiúkollégium. A vietnámi háború központi témája az értelmiségi diskurzusnak. Folyamatos a konfrontáció a háború támogatói és ellenzői között. Főszereplőnk, Peter Riley és társai beleszarnak az egész vietnámi tematikába, helyette nihilista életmódot folytatnak, és fanatikusan játsszák a népszerű szerencsejátékot, a hearts-et. Peter a főiskolai tanulmányait áldozza fel a szerencsejáték oltárán. A végkimenetel az egzisztenciális bukás lenne, ha nem jönne Carol, és vele a szerelem. Ez igazi realista történet, aminek a tanulsága, hogy az életnek igenis van értelme, és a sorsunknak magunk vagyunk az alakítója. Fantasztikum nincs benne. A történet rendelkezik a maga sokszor fájóan emberi pillanataival. Mindenki cipeli a maga keresztjét, de mindenki meg akarja úszni. Van, aki megússza, és van, aki nem. A 60-as évek mindenkin nyomot hagy.

 

A Blind Willie és a Why We Were in Vietnám a legkeserűbb darabok a műben. Annyira keserűek, hogy engem valahol emlékeztettek a The Tommyknockers-re. Stephen King hasonlóan, mint mestere, William Golding, nem hisz abban, hogy megváltoztatható a világ. Két vietnámi veteránon mutatja be azt, hogy Vietnám mivé formálta a háborút túlélő katonák többségét. A háború formálta ember: a társadalomba visszailleszkedni képtelen, mentálisan sérült, nihilista életmódú, poszttraumás stresszben szenvedő férfiak. A poszt-Vietnám szindróma előhozza a bűntudat és a vezeklés témáját. Ezek a történetek emberiek, ugyanakkor keserűek is. Ahogy King összekapcsolta őket a korábbi történetekkel, az mesteri. A Why We Were in Vietnám visszatekintés 1998-ból. Ugyanakkor elhangzik a címadó kérdés is: Why We Were in Vietnám? Amire kapunk is egy homályos választ. King ötven oldalon keresztül három idősíkot mozgat. Olvastam, hogy sokaknak ez a két novella tetszett a legkevésbé, mert túl keserű, túl unalmas. Ha ez a két novella nem tetszett nekik, akkor nem is ajánlom, hogy kezükbe vegyék a The Tommyknockers-t – 1000 oldal keserűség és sötétség!

 

A Heavenly Shades of Night are Falling-ben az 50-es éveit taposó Bobby visszatér a szülővárosába. Bobby találkozik Carollal. Együtt idézik fel a szép emlékeket. A lezáró sorok olyan érzést keltenek az olvasóban, mintha egy korszak zárult volna le véglegesen. A zárónovella összeköti a szálakat anélkül, hogy magyarázatot adna mindenre. A lezárással válik egyértelművé, hogy a kötetben a lényeges nem a magyarázatok és a megoldások (amik amúgy is esetlegesek), hanem egy generáció életérzése.

 

Erős és komoly könyv ez. Több, mint egy szépirodalmi kísérletezgetés.

Twitch

twitch.jpg

A nagyon dicsért Twitch!

Magam a videó-megosztók közül többnyire Youtube-t használok; ritkán Indavideo-t és Videa-t. A Twitch-csel való ismerkedésem annyi volt csupán, hogy időnként felmentem rá, keresgéltem ezt-azt, és megnéztem egy-egy videót. Az egész amiatt jött létre, hogy videósok streameljék azt, hogy játszanak rajta egy videójátékkal; vagyis nagyrészt gameplay-tartalom található rajta.

Első benyomásra: kaotikus. Mintha nem lenne benne rendszer. A Youtube rendezettebb. Elsősorban a kaotikussága volt az, ami miatt nem váltottam át Youtube-ról Twitch-re. A Twitch felülete nehezen átlátható. Nehézkes rajta specifikusan megkeresni és megtalálni egy adott tartalmat. A Twitch-en néhány hétig őrzik meg a felvételeket, majd törlik őket. Mivel egy idő után törlésre kerülnek a tartalmak, egyszerűen lehetetlen a visszakereshetőség. A videósok alkalmi tartalmakat raknak fel a Twitch-re. Igazából ezen a felületen nem számít az időtállóság.

Megfigyelhető tendencia, hogy amikor egy vloger Youtube mellett nyomatja a Twitch-et, akkor haldoklásnak indul a Youtube-csatornája. Oké, akadnak kivételek, akik a Twitch mellett gondozzák a Youtube-csatornájukat is: TheVR, Nessaj, Mókás stb. De ez csak néhány ember, a többsége innentől elhanyagolja a Youtube-csatornáját. Esetleg időnként kidob egy-egy összevágott videóanyagot, valami maradékot a YT-csatornájára. A Twitch-en belül belterjesebb a közönség, mint a Youtube-n, köszönhetően a mindig aktív cenzúrának. Ha az adott csatorna nem streamel semmit, akkor a Twitch automatikusan átirányít egy másik csatornára ahelyett, hogy ajánlana más tartalmat. Amint véget ért a videó, már tolja is bele az ember pofájába a következőt! A Youtube-n van lehetőség kikapcsolni az automatikus lejátszást, a Twitch-en nincs.

A Twitch fő tartalma gamer tartalom, live stream gameplay. Egyesek kísérletezgetnek különféle értéktelen trash tartalmakkal is, általában crange és rant videókkal. A Twitch-nek megvannak a maga szerelmesei, akik ódákat zengenek a felületről. Ők mondogatnak olyanokat, hogy a Twitch a Youtube új trónkövetelője. Mivel néhány hét múlva törölnek minden új tartalmat, nem igazán működhet a Youtube alternatívájaként. Ez arra jó, hogy ha fanja vagy az adott gamer influencer-nek, beugrasz, amikor éppen játszik valamivel. Nekem is vannak kedvenc gameplay-es vlogereim, akiknek a sajátos stílusa, humora és retorikája hozzáad a gameplay-tartalomhoz. De ezek többsége maradt Youtube-n, nem ment át Twitch-re (pl. Szovi, Nicezozoka).

A Twitch, bár nem taszítja le trónjáról a Youtube-t, erodálja valamennyire. Persze, ehhez az is kellett, hogy a Google a Youtube-n keresztül is beleszart a liberális szabadságjogokba (lásd Bye, bye, Youtube! c. írásom). A Twitch elsősorban a Youtube gamer csatornáira tett destruktív hatást. Azok a gamer vlogerek, akik átköltöztek Twitch-re, az esetek többségében faképnél hagyták a saját gamer tematikájú Youtube-csatornájukat. Egyes vlogerek odavetnek némi koncot és maradékot az YT-közönségének, de nagyrészt a Twitch-közönségükre koncentrálnak. A Youtube kínálata persze még így is gazdagabb és színesebb. A Twitch kizárólag gamer, crange és rant tartalmakat kínál, meg néhány főzős live-t. A Youtube kínálata ennél jóval erősebb. Szomorúan még így is érződik egy negatív tendencia. A fórumokat megölték a blogok, a blogokat meg a vlogok. A Youtube-vlogokat most kezdi ki a Twitch – egyelőre csak gamer vonalon. A Facebook pedig szintén dekonstruál maga körül egy csomó közösséget az Interneten. El sem merészelem képzelni, mi lesz itt, ha sikerül az áttörés a virtuális valóság területén!

A Youtube azért volt erősebb brand a televíziós csatornákhoz képest, mert az utóbbival ellentétben nem kellett időben ott lennie az embernek a képernyő előtt, hanem akkor nézte meg az őt érdeklő tartalmat, amikor éppen ideje és kedve volt rá, köszönhetően a visszakereshetőségnek. A Twitch visszatért a televíziós hagyományokhoz. Aki kimarad, az lemarad. Igazából a Twitch visszalépés a Youtube-hoz képest. Úgy veszem észre amúgy, hogy egyes vlogereknek sem igazán tetszik, hogy a Twitch-ről törlik az általuk készített tartalmakat. Nem véletlen, hogy az olyan influenszerek, mint Nessaj és Mókás, meg a TheVR srácok, töltik át a tartalmaikat a saját Youtube-csatornájukra. (Mint ahogy az sem meglepő, hogy Zsozseatya végül a Twitch-ről átment Facebook-ra.) Ezeknél a vlogereknél a Youtube-csatornájuk egyfajta archívum. A nézőik pedig időnként nem csupán egyszer megnézi, hanem többször újranézni szeretnének egy videós tartalmat.

Vagyis a Twitch-nek még nagyon sokat kell fejlődnie, hogy alternatívája legyen a Youtube-nak. Az pedig megint külön kérdés: az Amazon vajon különb módon viszonyulna-e a Twitch-en a liberális szabadságjogokhoz, mint a Google a Youtube-n? Majd az idő eldönti ezeket a dilemmákat!

A társadalmi nárcizmus

vanity_instagram_crop_featured.jpg

(Tari Annamária – Ki a fontos? Én vagy Én?)

 

Megmondom őszintén: bajban vagyok ezzel a könyvvel. Tetszett is, meg nem is. Használható az a tudás, amit Tari Annamária pszichológusként megoszt az olvasókkal, viszont a magam részéről nem vagyok maximálisan elégedett.

 

Tari Annamária alapvető koncepciója, hogy az információs korban nárcisztikussá válik a társadalmi működés. Igazából angolszász elméletet érvényesít a magyar rögvalóságon; olyan szerzőkét, mint Jean M. Twenge, W. Keith Campbell, Elliot Aronson, Carol Tavris, Sam Vaknin, Alain Etchegoyen. A lényege ezen elméletnek, hogy a fogyasztói társadalom és az online működés kialakított egyfajta szélsőséges individualizmust a Z-, az Y- és az X-generációban. A szélsőséges individualizmus elvitte az emberek többségét a nárcizmus irányába. A szociálpszichológiai felmérések alapján kimutatható, hogy mind az amerikai társadalom, mind bizonyos európai társadalmakban az emberek többsége nárcisztikus. Ezen bizonyos európai társadalmak között ott a magyar is. Innen pedig levezethető, hogy a nárcizmus egy társadalmi probléma. Tari Annamária ezen elméletek mentén elmélkedik azon, milyen negatív következményekkel járhat a társadalmi nárcizmus.

 

A 21. században összefonódik egymással az offline és az online tér. Az emberek az online térben reprezentálják önmagukat, legtöbb esetben eltúlozva és megszépítve saját személyüket. Részben az online térben való alternatív élet, részben a fogyasztói társadalom által kialakult új szokásrendszer miatt mindennapi gyakorlattá vált a nárcizmus. Folyamatosan áradnak az ember felé a nárcisztikus üzenetek: „mert megérdemlem”, „mert ez jár nekem”, „mert én is érek annyit, mint a másik”. Az emberek, mivel hozzászoknak az őket körülvevő nárcizmushoz, önzőbbek lesznek. A társadalmi nárcizmus következtében az emberek nagy része nem becsüli meg a kapcsolatait; sokan úgy cserélgetik a barátaikat és a párjukat, mint az átlagember a zokniját.

 

Egy olyan társadalomban, ahol csakis az egyén, az Én számít, törvényszerűen csökken az empátia, vele együtt pedig a közösségi szellem. A nárcisztikus ember számára a társadalom nem közösség, nem nemzet, hanem csak a többi ember. Természetes igénye az embernek, hogy törekszik a boldogságra és a sikerre. De mi van, ha túltolják a boldogság és a siker hajszolását? Talán a pedagógusok érzik a legjobban, hogy változnak a normák és a szokások, velük együtt pedig a gyermekek, a kiskamaszok és a kamaszok. Kialakult a digitális nemzedék, amely már kisiskolás korától szocializálva van az okostelefonra, a számítógép-használatra és az internetre. A szülőknek energiát és időt kell fordítania a gyermekei érzelmi nevelésére, a tanároknak pedig alkalmazkodniuk kell a digitális korszak kihívásaihoz. A társadalmi diagnózis szerint viszont a szülők és a tanárok kiégnek, a gyerekek egy része pedig elveszik az online világban – hiszen nem figyelnek rájuk! Tari Annamária figyelmeztet, amire már Vekerdy Tamás is: hogy változtatni kell a jelenlegi iskolarendszeren! (Tari, hasonlóan, mint Vekerdy, nem híve a poroszos pedagógiának.) Viszont ehhez segíteni kell a szülőknek is. Szülők és tanárok keze alatt formálódik a gyermek felnőtté.

 

Tari Annamáriában is él a „régen minden jobb volt” nosztalgia. Kedvencem tőle a más könyveiben is előforduló példa arról, hogy amikor ők fiatalok voltak, itták a habos kakaót, bezzeg a mai fiatalok már nem isszák a habos kakaót! Akárhányszor meglátom T. Annamáriánál a „habos kakaó” szót, elmosolyodom. A „régen minden jobb volt” nem visz előre, vagyis nem konstruktív. Szerencsére Tari Annamária nem is ragad le ennél a szemléletnél. Ő is azon szakemberek közé tartozik, aki hisz abban, hogy 21. századi kérdésekre 21. századi válaszok, 21. századi problémákra 21. századi megoldások adhatóak! Tari Annamária jó értelemben modern.

 

Tari Annamária, hasonlóan az „Y generáció” és a „Z generációmunkáiban, megint értékes tartalmat közöl a könyvében. Sok leírt jelenség visszaköszön hol az én életemben, hol más ismerőseim életében. Igazából ez egy olyan könyv, ahol könnyen magára ismer az olvasó. Felesleges tagadnom, rám is hat a virtuális közeg. Egyesek képesek kihúzni magukat alóla – én nem tartozom közéjük. Sokunk nem tartozik közéjük. Én gimnáziumban kezdtem el először netezni – és közel a 40-hez még mindig lógok a neten. Párkapcsolati és gyermeknevelési témában is hasznos tanácsokat ad a könyv. A technológiai fejlődés következtében a személyközi viszonyok nagy része átkerült az online térbe. Köztük a férfi-nő és a gyermek-szülő viszony is.

 

Sajnálatosan Tari Annamária nem tudta eldönteni, hogy most szakirodalmat vagy ismeretterjesztő irodalmat írjon. A tudományos okfejtés nem egyszer átmegy bulvár stílusú ismertetésbe. Különösen hat, hogy nem csupán szakirodalmakra és szakkutatásokra hivatkozik, hanem Wikipédiára, blogokra, folyóiratokra, sőt ismerősökre. Miközben a könyv egyik vesszőparipája, milyen kockázatos dolog az interneten tájékozódni, maga a szerző is sokszor tájékozódott az internetről, olyan szenzációhajhász forrásokból, mint a HVG és az Index. És ha már megemlítődött az internet, a pszichológusnő többet beszél az internet hátrányairól, mint előnyeiről.

 

Amitől a falnak tudtam volna menni, már az előző két könyvében is, a fiktív dialógusok. Tari Annamária, hogy illusztrálja az interperszonális problémákat, legyárt fiktív dialógusokat. Iszonyat didaktikusak.

 

Maga a szöveg sem könnyen olvasható. Túlságosan tömény és rendezetlen a tartalom. Tari Annamária túlságosan sok információt akar közölni az olvasóval. Magam rendesen megkínlódtam az olvasásával és az értelmezésével. Közérthető a szerző stílusa, de hiányzik a tagolás. Az is érződik a művön, hogy nincs egységes koncepció a tematikát illetően. A fő téma a társadalmi nárcizmus, de sok esetben elkalandozik a szerző, és inkább moralizál a Z-, az Y- és az X-generáción. Ami pedig végleg kiverte nálam a biztosítékot: néhányszor ctrl+c/ctrl+v módszerrel emel át mondatokat a korábbi fejezetekből (van, amikor egy fejezeten belülről is).

 

Vagyis van itt pró és kontra is.

 

Mindenesetre nekem hasznomra vált a mű. Több gondolatot is találtam benne, ami érthetővé tett folyamatokat és jelenségeket. Már eleve a téma is releváns és aktuális. Tari Annamária ezen könyve is olvasásra és tanulmányozásra ajánlott.

Y-generáció

generation_y.jpg(Tari Annamária: Y-generáció)

Minden ember vágyik az érzelmi biztonságra. A jelenlegi társadalmi környezetben érdemes határozottnak lenni az érvényesüléshez. Viszont csak az az ember lehet határozott, aki rendelkezik a megfelelő érzelmi biztonsággal. 2010-ben még a 20-as és 30-as korosztályt tartották az Y-generációnak. Ma, 2021-ben a 20-as korosztály egészen 28 éves korig már a Z-generáció tagja. A Z- és Y-generáció tagjai egyaránt az információs korszak gyermekei – ellentétben az X-generációval, amelynek tagjai többsége idegenkedve tekint az információs technológiára és az általa kiváltott társadalmi változásokra. A 21. században radikálisan megváltozott a kommunikáció, a tudás, a hagyomány és a tekintély. A megváltozott körülmények között az emberek nagy részénél még mindig erős az érzés, hogy tartozzon egy közösséghez. Ezen emberek többsége a virtuális térben találja meg a maga közösségét; segítenek nekik ebben a közösségi oldalak, a félig-meddig fórumként működő blogok, a multiplayer gamek, meg sok egyéb más.

 

Tari Annamária, szociálpszichológus egyik kutatási területe a generációk közötti interakció. Többek között azt is vizsgálja, hogy az információs társadalom milyen változásokat okozott az emberi pszichében. Az információs társadalom jelentősen átalakította az emberi értelem- és érzelemvilágot. Tari Annamária klinikai pszichológusként több mentális beteggel is foglalkozott, amely biztosította számára a megfelelő mennyiségű tapasztalati anyagot. Tari Annamária a kliensein keresztül is érzékelte, hogy a modernitás mélységes változásokat eredményezett az emberi személyiségben. Az „Y-generáció” c. könyvében sok témát érint a pszichológia szemszögén keresztül, így a munkaerő-piacot, a párkapcsolatot, az anya-gyerek viszonyt, az étkezési zavarokat, a kábítószereket. A legfőbb probléma szerinte a generációk közötti szakadék, amelyet nem csupán érdemes, de fontos áthidalni a különböző generációk tagjainak. Tari Annamária maga is ad tanácsokat a probléma leküzdésére.

 

Amit külön ki szeretnék emelni, a szerzőnő empátiája. Tari Annamária empátiával közeledik a mentális betegségeikkel küszködő emberekhez. Tari Annamária, Csernus Imrével ellentétben, nem nézi le a mentálisan sérült embereket. Tari Annamária nem néz le senkit. Megértéssel közeledik nem csupán a mentális problémák felé, hanem az adott mentális problémákkal küszködő emberek irányába is. Tari Annamária elfogadó. Ezt azért is kihangsúlyozom, mert a bölcsész értelmiség nagy része ma is úgy foglalkozik a társadalmi problémákkal, hogy közben masszívan lenéz embereket, társadalmi csoportokat. Ebben sajnálatosan az adott recenzió szerzője sem kivétel. Vagyis nekem is lenne mit tanulnom empátia terén Tari Annamáriától.

 

Tari Annamária úgy foglalkozik az Y-generáció problémáival, hogy közben nem teszi helyre az Y-generáció tagjait. A könyve segít abban, hogy az Y-generáció megértse önmagát, a Z- és X-generáció pedig megértse az Y-generációt. Persze, az sem árt, ha közben az Y-generáció is megismeri a Z- és X-generációt. Fontos, hogy a generációk megismerjék egymást. A megismerés az első lépés azon az úton, ahol betemetődnek a generációk közötti árkok. A pszichológusnő maga is jelzi, hogy semmi értelme annak, ha a generációk megbélyegzik egymást a megértés helyett.

 

Amikor találkoznak egymással a generációk, gyakran adódik kommunikációs probléma. Ezen kommunikációs problémák csak akkor válnak kiküszöbölhetővé, ha egy interdiszciplináris horizont mentén feltérképezzük a kártékony sztereotípiákat. Tari Annamária kizárólag a lélektani mozgatórugókkal foglalkozik – igazából nem sétál át más szakterületre, marad a sajátjánál.

 

Az „Y-generáció” c. könyve rövid és könnyű olvasmány. Előnye, hogy könnyedén olvasható és értelmezhető; hátránya, hogy röviden és felszínesen érinti a felvetett témákat. Az, hogy lehatoljon a kellő mélységekbe, akadályozza egyrészt a rengeteg téma, másrészt a rövidke terjedelem. Írhatott volna a témában egy 1000 oldalas, minden aspektust részletesen elemző szakkönyvet, de azt valószínűleg csak egy szűk szakmai réteg vette volna kézbe. Ebben a formában viszont rengeteg emberhez eljut mindhárom generációból. Használható könyv. Az ismeretek megalapozásának megfelelő.

 

Tari Annamária kellő kritikával áll hozzá az általa használt angolszász pszichológiai elméletekhez. Bár elfogadja őket, de megfelelő módon alkalmazza a magyar viszonyokra. A pszichológusnő az adott elméletet behelyezi az adott élethelyzetbe, és annak kontextusában vizsgálja az alkalmazhatóságát. Érződik némi tekintélyelvűség nála, de ez még épp olyan, ami nem korlátozza a kritikus gondolkodást, vagyis egészséges.

 

2010-es kiadás. Ami azt jelenti, hogy egy csöppet elavult. Igazából szükséges lenne egy updatelt verzió. Mint írtam, nincsenek szédítő mélységei. A maga teljességében nem tárja fel a jelenségek kiváltó okait. Igazából feldob témákat, és ismerteti azokat. Amit megtesz a könyv, hogy elindítja az arra fogékony olvasót egy kijelölt úton. Körképet nyújt azokról a problémákról, amikkel ma is küzdenek az Y-generáció tagjai. Számos olyan szituációval találkoztam a könyvben, amit magam is megéltem – vagy amit más embertársam élt meg a mindennapok során. A könyv megerősíti azt a gondolatot, hogy nem elég gondolni valamit, azt realizálni is kell a mindennapokban. Ugyanakkor figyelmeztet arra is, hogy az ember nem mindig azt mondja, amit gondol.

 

Amikor valaki azt mondja neked, hogy „szeret”, közben utál, az már játszma. A társadalom tele van játszmákkal. Jézus mondja az Újszövetségben: „Ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem.” A nagy tanítók szavai és tettei egy úton jártak; azonos volt a gondolat és a cselekedet. Vicces belegondolni, hogy azok az emberek, akik előszeretettel idézgetnek Gandhitól, maguk nem gyakorolják az idézett tanításokat, pusztán üresen pózolnak vele. Gandhit idézni menő, de követni…!

 

Tari Annamária szerint, ha meg akarjuk érteni egy társadalom lelkületét, akkor két dokumentumot érdemes lapozgatni: az egyik a pszichológiai kórlapok, a másik a lektűrirodalom. A nők férfiideálja kapcsán el is jut a vámpírregényekig. 2010-ben ugyanis vonzó lett a nők nagy része számára a vámpír, mint férfitípus. Az Y-generáció nő tagjainak a rengeteg őket érő inger miatt magasan van az ingerküszöbe. Emiatt extrémmé váltak az ideálok. A nők a vágyaikat kiélik a fantázia területén, és ehhez pedig kitűnő alany egy férfi vámpír. A vámpírkultusz abban is segít, hogy élvezhetőbbek legyenek a szürke hétköznapok. A hím vámpír úgy tartalmazza a hagyományos férfi sztereotípiákat, hogy közben metroszexuális is. A hím vámpír erős férfiként megvédi a nőt, ugyanakkor rengeteget foglalkozik a külsejével. Tari Annamáriának az a véleménye, hogy ez a hím vámpír puszta illúzió, és érdemesebb a nőknek a megfelelő férfi kiválasztásánál figyelembe venni a realitásokat. Jobb, ha a párválasztásban a realitás uralkodik, nem a túlburjánzó fantázia.

 

Zárásként kihangsúlyozom, hogy a könyv nem ad biztos túlélő recepteket a problémák megoldására. Tippeket ad, amik működhetnek is, meg nem is. Ha az olvasó értelmezi az olvasottakat, elgondolkodik a kapott információkon, megérti az összefüggéseket, akkor a saját konkrét életére akár meg is találhatja a megfelelő viselkedési formát. A lényeg, hogy belülről fakadjanak azok a gondolatok és cselekedetek, amitől minőségibb lesz az adott ember élete. A könyv segít abban, hogy tisztában legyünk a saját személyiségünk értékeivel. Ugyanakkor óva int attól, hogy személyiségünket alárendeljük a fogyasztói társadalomnak. Megmaradni önmagunknak, megőrizni a kontrollt.

süti beállítások módosítása