„Mégis mit kellene tenned, ha ebben a helyzetben vagy? Igazából egyetlen dolgot: ki kell lépned a komfortzónádból! Ki kell menned a világba! Szerezned kell igazi barátokat! Meg kell ismerned igazi nőket! Gazdagodnod kell igazi élményekkel!

Már ha vágysz még egyáltalán bármi ilyesmire a lelked mélyén!”

(Hidan)

2018-ban az Egészségügyi Világszervezet, a WHO tett egy javaslatot, miszerint kerüljön be a videójáték-függőség a Betegségek Nemzetközi Osztályozásába. 2022-ben hatályba is lépett az új besorolás. A tervezet vitát generált mind a gamer szubkultúrában, mind a gamer cégeknél, mind a szakmai berkekben. A kritika szerint a döntés nem csupán tudománytalan, de egyrészt hozzájárulhat a gamerek elleni hangulatkeltéshez, másrészt bagatellizálhatja a valódi mentális betegségeket. A döntés két részre szakította a témával foglalkozókat: volt, aki egyetértett vele, és volt, aki nem értett egyet vele. Én azok közé tartozom, aki egyetért a WHO ez irányú döntésével. Sőt, én még a WHO-nál is radikálisabban tekintek a témára, de erről majd később. Úgy vélem, az ezzel kapcsolatos kutatások elérték az a szintet, ami alapján kijelenthető, a videójáték-függőség egy létező, mindenképpen kezelendő probléma.

Idegen szóval gaming disorder. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása nevezetű diagnosztikai útmutató 11. kiadásába került bele, mint addiktív zavar. A definíció szerint az tekinthető videójáték-függőnek, aki elveszíti a kontrollt a videójáték felett. A videójátékozás lesz a legfőbb cél az életében. A videójátékozás gátolja minden más cselekvésben és tevékenységben. A negatívumok ellenére mégis folytatja, mi több fokozza a videójátékozást. Eme problémás viselkedés folyamatos vagy epizodikus. Ha le is jön egy időre róla, később visszatér, és ott folytatja, ahol abbahagyta. A szakemberek szerint kb. 1 évre van szükség egy embernél, hogy beazonosítható legyen a betegség.

A gamer cégek egy része, nem meglepő módon, kiakadt a WHO tervezetén. Az amerikai videójáték-ipari érdekvédelmi szövetség, az ESA ki is adott egy közleményt, amiben többek között ez szerepelt: “Akárcsak a lelkes sportrajongók és a szórakozás minden formájának fogyasztói, a játékosok szenvedélyesek és elkötelezettek az idejükkel. Az Egészségügyi Világszervezet tudja, hogy a józan ész és az objektív kutatások bizonyítják, hogy a videójátékok nem okoznak függőséget. És az ilyen hivatalos címkével való ellátásuk felelőtlenül trivializálja a valódi mentális egészségügyi problémákat, mint a depressziót és a szociális szorongásos zavart, amely kezelést és az orvosi közösség teljes figyelmét érdemli. Határozottan arra bátorítjuk a WHO-t, hogy változtasson a tervezett lépésén.”

Az Amerikai Pszichológiai Társaság, az APA 2013-ban kiadott Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében, a DSM-5-ben szintén foglalkozott a videójáték-függőséggel. Igazából csak annyit jegyzett meg, hogy további kutatások szükségesek a témában. Az APA visszafogottabb volt, mint a WHO, és inkább a gamer szubkultúra elfogadása irányába tett lépéseket, mégis sok bírálat érte őket is.

A kritika annyiban egyetért az APA-val és a WHO-val, hogy foglalkozni kell a videójátékok mentális hatásaival. Még azt sem tagadják, hogy bizonyos esetekben kialakulhat videójáték-függősség a problémás embereknél. A kritika azt hangsúlyozza, hogy még nincs szilárd tudományos alapja annak, hogy betegségként kezeljék ezt a problémát. A legfőbb gondjuk az, hogy rengeteg negatív hozadéka van a WHO ez irányú döntésének, például táplálja ezzel a gaming- és gamer-ellenességet.

Vegyük sorra a kritika főbb pontjait!

- Szakmai konszenzus hiánya: A mentális betegségek definíciója és halmaza folyamatosan változik. A kategóriák nem statikusak. A betegségek halmaza hol bővül, hol szűkül. Ami egyszer mentális betegség volt, az később egy normális állapot. Több éven át vitatkoznak, mire megváltoztatnak egy kategóriát. Miután a WHO mentális betegségnek nyilvánította a videójáték-függőséget, lezajlott ezzel kapcsolatban egy igen hosszú vita, de nem értek el szakmai konszenzust.

- Problémás módszertan: A kritika szerint a WHO alacsony minőségű kutatások alapján tett javaslatot arra, hogy minősítsék betegségnek a videójáték-függőséget. Azt is hibának tartják, hogy a WHO a szerencsejáték-függőség és a pszichoaktív szerfüggőség kritériumait alkalmazta a videójáték-függőségre.

- A videójáték-túlhasználat démonizálása: Ez tipikusan olyan érvelés, amit nem kifejezetten értek. Szerintem az egészséges videójáték-idő 3-4 óra. Ami ezen túl megy, az már a beteges szint. A 12 és 24 órás videójátékozás meg már mentálhigiéniás szakemberért kiállt. A WHO szerint is problémás a videójáték-túlhasználat. A kritika szerint viszont semmi gond nincs azzal, hogy bizonyos gamerek többet játszanak a kelleténél. Mondjuk a gamer lobbi részéről nem is csodálom, hogy ez nekik „normális”. Mindenesetre a kritika szerint nem érdemes ártalmatlan tevékenységek túlzó gyakorlására betegstátuszt erőltetni. És itt ártalmatlan tevékenységnek a videójátékozás mellé felsorolják még az evést, a szexet, az edzést és a munkát – mintha nem létezne evés-, szex-, edzés- és munkafüggőség. Furcsa érvelés.

- Gaming- és gamer-ellenesség: Ez az érvelés sem több, mint javaslat a tech-függőség politikai korrekt narratívájára – vagyis súlyos problémák szőnyeg alá söprésére. A kritika szerint a közvélemény egy része ellenségesen viszonyul a internettel, a videójátékokkal, az okostelefonnal és a közösségi oldalakkal kapcsolatos új technológiákhoz. Úgy vélik, azzal, hogy a WHO legitim betegségként kezeli a videójáték-függőséget, morális pánikot kelt. Másképp szólva: a közvélemény egy részét a gaming és a gamerek ellen uszítja. A WHO uszít a gamerek ellen, érthető? Sosem tetszett, amikor a kritikát uszításnak bélyegzik – ez a polkorrekt módszer semmi mást nem szolgál, csak hogy ellehetetlenítse a diskurzust. A kritikusok követelték a jelenleginél erősebb tudományos bizonyítékok felvonultatását. Úgy gondolják, a WHO sok olyan emberre ragasztja rá a videójáték-függőséget, akik valójában nem azok.

- A valódi mentális betegségek bagatellizálása: A kritika szerint a WHO azzal, hogy új viselkedésformákat elkönyvel betegségnek, erodálja a „mentális betegségek” kategóriáját.

A szakmai kritika két részből áll: egyrészt a gamer cégek összérdekeit képviselő gamer lobbi véleménye, amit kiegészítenek a többségében a gamer cégek által finanszírozott gamer influencerek és a valamilyen formában érintett egyszerűbb gamerek; másrészt olyan pszichológusok véleménye, akik valamilyen formában kötődnek a gamer lobbihoz. A gamer cégek azokkal a technológiákkal dolgoznak, amelyeket a tech cégek nyújtanak a rendelkezésükre; így feltételezhető egy hierarchia, ahol felül a tech cégek, alul a gamer cégek állnak. A gamer cégek így valamilyen formában képviselik a tech cégek érdekeit; a gamer cégeken keresztül pedig a hivatalos gamer újságírás és a mainstream gamer influencerek. A tech cégek elkötelezett hívei a transzhumanizmusnak.

A fenti gondolatmenetem alapján az olvasó kitalálhatja, én mennyire értek egyet a kritikával.

Felmerült az a vád is a WHO-val szemben, hogy nem szakmai inditatásból, hanem a fejlett gamer kultúrával rendelkező ázsiai országok lobbijának a hatására vette be a tervezetbe a videójáték-függőséget. Az amerikai gamer lobbi szájából különösen nevetséges a lobbi-vád – ámbár könnyedén elképzelhető, hogy egy Kína vs. USA death-match állt a háttérben. Ugyanakkor azt sem szabadna elfelejteni, hogy Kínában, Japánban és Dél-Koreában szintén probléma a techfüggőség, azon belül pedig a videójáték-függőség. Az előbb említett három ázsiai országban amúgy előrehaladott a téma kutatása. A kutatással párhuzamosan pedig kísérletet tesznek a gamer ipar szabályozására. Dél-Koreában törvénnyel tiltják, hogy 16 éven aluliak 24 és 6 óra között online videójátékkal játszanak. Japánban egy bizonyos idő eltelte után maga az online videójáték figyelmezteti a játékost, hogy túllépte a gameplay az egészséges idő határát. Kínában az internetszolgáltató korlátozza a gameplay-vel eltöltött időt. Igazából azt láthatjuk, hogy a fejlett ázsiai országok igyekeznek felvenni a kesztyűt a gaming területén található szélsőségekkel.

Az a vád is felmerült, hogy a gyógyítás köré kiépült szolgáltatóipar érdekeit szolgálja ezzel a WHO. Vagyis a magánklinikák, az exkluzív terápiák és a gyógyítótáborok már készülnek fogadni a videójáték-függőket.

Ha van is realitás mindkét vádban, a probléma akkor is fennáll. Itt beteg emberek várják azt, hogy kigyógyítsák őket a szenvedélyükből.

Az sem könnyítette meg a probléma értelmezését, hogy 2017-ben az UNICEF teljesen eltérő narrációt adott a digitális világban ragadt gyermekekről. Az UNICEF szerint a függőség a gaming kontextusában kizárólag csak analógia. Kevés bizonyíték áll rendelkezésre annak megállapítására, hogy a videójátékok veszélyt jelentenének jelentős számú gyermek és kamasz egészségére. Ha veszélyeztetik is időnként a digitális viselkedésformák a normális életvitelt, emögött általánosabb problémákat kell keresni és kezelni. A „videójáték-függőség” problémás definíció, mert egyrészt elbagatellizálja a valóban bajban lévők problémáit, másrészt megbélyegzi azokat a gamereket, akik valóban sokat játszanak, de semmi bajuk. Az UNICEF szerint semmi gond nincs azzal, ha a gamerek egy része túl sokat játszik. Ugye, ez az az UNICEF, ami azért kampányol világszerte, hogy az iskolákba beengedjék az LMBT-propagandát, a gyermekek közé. Igazából semmi meglepő nincs abban, hogy a videójáték-függőség témájában sem a normalitást képviseli, hanem az ellenkezőjét.

Én is úgy vélekedek, hogy semmi gond nincs önmagában a videójátékozással. A rendszeres túljátszás viszont, úgy gondolom, az eszképizmus kategóriája, menekülés a valóság elől. Még abban is egyetértek, hogy ha egészséges keretek között játszanak bizonyos videójátékokat, az fejleszthet bizonyos képességeket is pl. Syberia a logikát. Sajnálatosan ezen a ponton túl nehézkes kiigazodni a kutatási eredmények között. Ha az ember nem elég tájékozott, szemfüles szakemberek könnyen bevihetik az erdőbe. És akkor még nem érintettük a gaming és az erőszak kapcsolatát, ami az egyik legmegosztóbb téma a szakemberek között.

Demetrovics Zsolt, az ELTE Pszichológiai Intézetének igazgatója, az Addiktológia Kutatócsoport vezetője védelmébe vette a WHO tervezetét.

Demetrovics szerint már azzal megtörtént a témában a szemléletváltás, hogy elfogadták a DMS-5-öt. A korábbi kiadásokkal ellentétben külön alfejezetet kaptak a nem pszichoaktív szerekkel kapcsolatos függőségi zavarok. Eleinte az általános internetfüggőséget akarták kitárgyalni, de végül a videójáték-függőségre szűkült le a fókusz. A DMS-szakértői gárda kicsit tartott a témától, mivel úgy vélték, nincs elegendő tudományos bizonyíték ahhoz, hogy bekerüljön a videójáték-függőség, mint önálló kategória. A mellékletbe úgy kerülhetett bele, hogy hozzáírták megjegyzésként: további kutatást igényel. Demetrovics megerősítette, hogy 2013 és 2018 között intenzív kutatás folyt a témában. A kutatás rengeteg bizonyítékot hozott a felszínre, miszerint a videójáték-függőség igenis egy létező betegség, amivel érdemes foglalkozni a szakembereknek.

Demetrovics szerint senki nem vitatja a szakemberek közül, hogy súlyos probléma a videójáték-függőség. Ő sem tartja szerencsésnek a túlpatologizálást, ugyanakkor úgy vélekedik, szó sincs ilyesmiről. A rendelkezésre álló adatok szerint létezik egy populáció, ami igenis betegesen viszonyul a videójátékokhoz. Ez a populáció megérdemli a pszichológusok figyelmét. A szakemberek viszont akkor tudnak segíteni ezeken az embereken, ha a videójáték-függőség megjelenik önálló diagnózisként. A stigmatizálás veszélyét nem tartja reálisnak. Attól, hogy egyes embereknél patológiássá válik egy tevékenység, maga a tevékenység úgy általánosan nem válik azzá. A jó szakember képes különbséget tenni egy normális videójáték-használó és egy abnormális videójáték-függő között. Demetrovics a veszélyt nem a stigmatizálásban, hanem a bagatellizálásban látja. Demetrovics reagál a lobbizás vádjára is: ő nem látja a porondon az egészségügyi lobbit, ellenben az ellenzők között észrevehetően ott van a gamer lobbi.

Demetrovics nem tagadja, hogy nincs teljes konszenzus a videójáték-függőségről. De hozzáteszi, hogy olyan nagy múltra visszatekintő betegségeknél sincs, mint a szkizofrénia és a depresszió. A szkizofréniáról és a depresszióról is zajlanak a viták a szakmában, csak ezek nem kerülnek előtérbe, mert nem olyan forró téma, mint a videójáték-függőség. Léteznek a pszichológiában trendi témák, és a gaming disorder az!

Demetrovics szerint annak ellenére, hogy a szakemberek vitáznak egymással a témán, abban megegyeznek, hogy a WHO helyesen döntött. A WHO úgy hozta meg a döntését, hogy közben támaszkodott remek minőségű kutatások eredményeire. Mindezek ellenére további minőségi kutatásokra van szükség a témában. Demetrovics nem tartja problémásnak, hogy a WHO a pszichoaktív függőségek kritériumai alapján értelmezte a videójáték-függőséget. Sok dologban eltér egymástól a két függőségi típus, ugyanakkor sok hasonlóság is van a működési mechanizmusaikban. Demetrovics azt is kihangsúlyozta, hogy a téma kutatása során élesen elhatárolták egymástól a videójáték műfajokat. A kutatók figyelembe vették a műfajok sajátosságait. Egyértelműen elkülöníthető a túlzott videójátékozás okozta mentális problémák más lelki zavaroktól. A videójáték kétarcú: súlyosbíthatja a páciens mentális betegségét, de akár segítheti is a gyógyulásban. Az sem mindegy, hogy milyen típusú videójátékkal játszik az illető.

Demetrovics szerint azért nem kap minden túlzásba vitt tevékenység betegség-státuszt, mert még a velük kapcsolatos kutatások nem hoztak elő elegendő tudományos bizonyítékot. Ahhoz, hogy valamit betegségnek tekintsünk, meg kell felelnie több kritériumnak is. Példának a közösségi média-függőséget hozza: a WHO tervezetében nem betegségként, hanem egyéb kategória alatt van megemlítve. Még nem jutottak olyan eredményekre a közösségi média-függősséggel kapcsolatban, hogy egyértelműen kijelenthessék: betegség.

Mivel a videójáték-függőség bejegyzett betegség, ezért kiterjed rá az egészségügyi támogatások rendszere. A vele kapcsolatos kutatások valószínűleg támogatva lesznek financiálisan. Demetrovics szerint fontos szabályozni a játékfejlesztőket. Meg kell nekik szabni egy egészséges mértéket, amely alapján beépíthetik az addiktív elemeket a videójátékokba! Igenis ellenőrizni kell, milyen mikrotranzakciós modellt, és loot boxokat raknak bele a játékaikba!

Önmagában a videójáték egy ártalmatlan szórakozás. Alapvetően nem azzal van a probléma, hogy valaki rendszeresen játszik, és ezt arra használja, hogy kikapcsolódjon egy nehéz munkanap után. A probléma akkor kezdődik, amikor valakinél szenvedéllyé válik a videójáték. Amikor egy személynek napi rendszerességgel van szüksége arra a löketre, amit megad neki a videójáték, függőségről beszélünk. A személy alárendelődik a videójátéknak, aminek következtében elveszíti a kontrollt a saját élete felett. A videójáték-függő így nem lesz képes helytállni sem a munkahelyén, sem a magánéletben. Annak nincs értelme, hogy korosztály szerint kategorizáljuk a függőket. A kamasznál és a felnőttnél ilyenkor egyaránt problémás a hardver- és szoftverhasználat.

A mindennapi élet szervezőelve a gameplay. A mérsékelt függő képes addig visszatartani a függőségét, amíg le nem telik a munkaidő; amint otthon van, a négy fal között, már nyomatja is a gameplay-t. A radikális függő már a munkahelyén sem képes türtőztetni magát; ha van rá lehetőség, a melóhelyen is pötyögtet valami játékot. Az utóbbi egy idő után ki is esik a munkahelyéről. A mérsékelt és a radikális függő között a hasonlóság az, hogy mindkettő feláldozza a szabadidejét a gameplay-nek. Persze itt is vannak fokozatok – a függőség is rendelkezik árnyalatokkal.

Attól, hogy valaki kevés időt tölt gameplay-vel, még lehet függő. Ő nem azért tölt kevés időt a videójátékkal, mert így akarja. Valójában azért, mert csak erre a kevés gameplay-időre van lehetősége. Rengeteg időt tölt a munkahelyén, és lehetnek egyéb feladatai is az életben. Kevés ideje jut gameplay-re, és emiatt frusztrált. A függőségnél fontos tényező a motiváció – de a függőségről való leszokásnál is. A terápiás foglalkozásokon a pszichiáter igyekszik motivációt kelteni a páciensben. A páciens csak akkor képes dolgozni önmagán, és kijönni az önfejlesztés során a függőségből, ha motivált. A videójáték-függőség felszámolása egy kognitív viselkedésterápia, kiegészítve némi gyógyszerrel.

Aki sikeresen felszámolja magában a videójáték-függőséget, szembesülnie kell azzal, hogy a hordozóeszközzel, mint a computer, a mobil és a tablet, továbbra is kapcsolatban lesz. A terápia emiatt sosem fogalmazhatja meg célként az absztinenciát. A cél az, hogy a kliens egészséges viszonyt alakítson ki a technológiával, annak eszközeivel. Mivel a modern életnek szerves része a technológia, az ember nem boldogulhat nélküle sem a munkahelyén, sem a magánéletében. Az illetőnek ki kell alakítania egy normális technológiahasználatot. A techfüggőség egy abnormális technológiahasználat.

Fontos, mi a gameplay valódi célja. Ha a gameplay célja az eszképizmus, akkor egy idő után kialakul a túlzott videójáték-használat, vele pedig a függés. A normális az, amikor valaki úgy tekint a videójátékra, mint egy eszközre a kikapcsolódáshoz. A keretek között tartott gameplay egyfajta koping, vagyis megküzdés a stresszel. Az embert naponta érik stresszhelyzetek, és az ideális az, hogy ha a szabadidejében képes valamivel leküzdeni a stresszt. A stressz rendszeres felszámolására alkalmas eszköz a videójáték. A gameplay emellett segítheti az önfejlesztést is. A gameplay építheti a társas kapcsolatokat is, viszont az már rossz, ha ez helyettesíti a közösségi élményt. A kevés munkavégzéssel töltött idő, a szociális kapcsolatok hiánya, az erős impulzivitás és a megnövekedett szintű szenzoros élménykeresés együttesen eredményezheti azt, hogy megnövekedik a gameplay-idő száma. Az illető nem elégedik meg 4-5-6 órával, hanem 8-10-12 órát, időnként 24 órát tölt a virtuális valóságban. Azok vannak a leginkább veszélyben, akiknek nincs meg a kapcsolati hálójuk, nem veszik körbe a szeretteik. Az online térbe menekülnek a problémáik elől. A gameplay lehetőség a valóságból való kiszakadásra.

A videójáték-függőségnek az alanyai egyaránt lehetnek single és multiplayer játékok. Természetesen az olyan online gamek gyűjtik be a legtöbb zombit, mint League of Legends, a World of Warcraft és a Genshin Impact. Az online térben megélik, hogy közösségben vannak, közben nem érzik, mennyire magányosak a lakásban. Ők már a virtuális világ polgárai. Csak az számít, ami a virtuális világban történik, a reális világ figyelmen kívül hagyható. A videójátékokban a siker elérhető és mérhető, míg a realitásban nem így van. A gamer cégek már régóta úgy tervezik a videójátékokat, hogy addiktív legyen, rengeteg ingerrel bombázzon, folyamatosan jutalmazzon, és egyre több időre horgonyozza le a vele játszó gamert.

Demetrovics Zsolt úgy vélekedik, hogy állami szabályozással képtelenség megoldani az addikciós problémákat, így a videójáték-függőséget is. Mint írtam, felesleges stigmatizálni a videójátékokat, mert ez csak egy kikapcsolódási forma, egy szabadidős tevékenység. A terápia célja nem az, hogy sohase videójátékozzon a páciens, hanem az, hogy egészséges keretek között foglalkozzon a hobbijával.

Az egyszerű videójátékozó nincs könnyű helyzetben. Mert aki most nem függő, bármikor lehet az. Ugyanis létezik egy szubkultúra, a gamer, és azon belül létezik egy sajátos kaszt, a gameplayer (más néven streamer), amely szerint a videójátékozás nem egyszerű szabadidős tevékenység, hanem életforma és életstílus.

S itt el is jutottunk a következő problémához.

A dílerekhez.

Népszerűek a gameplay-gyártó streamerek, az un. gameplayerek. Igen, én gameplayernek hívom a gameplay-gyártó streamereket, nem pedig streamernek. Valamiért a közbeszédben streamernek nevezik a gameplay-gyártókat, annak ellenére, hogy a stream egy tágabb műfaj. Nem csupán gameplay-t lehet streamelni, hanem bármi mást is. A gameplay-stream mellett van főzős-stream, beszélgetős-stream, gépépítős-stream, barkácsolós-stream, filmes-stream, zenés-stream. Én a továbbiakban gameplayereknek nevezem a gameplay-gyártó streamereket. Sőt, én gameplayer alatt nem csupán a gameplay-gyártó streamereket, hanem a sima gameplay-videósokat is tárgyalni fogom, mert mindkettőről elmondható ugyanaz.

A gameplayer felveszi azt, hogy játszik egy videójátékkal. A legtöbben a Twitch-re gyártják a tartalmat, ahol fenn marad egy darabig, aztán törlik. Néhányan a Youtube-ra is gyártanak. Ez a „néhány” amúgy nem kevés; kevesebben tevékenykednek YT-n, mint a Twitch-en, de így is elég sokan vannak a Google videó-megosztóján. Jobb esetben van valami kommentár a gameplay alatt, rosszabb esetben fapofával végignyomja a játékot. Általában azok népszerűek, akik kommentálják is a gameplay-t.

Miből áll a kommentálás a gameplay alatt? Viccelgetés, poénkodás. Kész stand up. Vihogás, röhögés, üvöltés. Beszólogatás a videójátékban szereplő NPC-karaktereknek és/vagy a chat-en logóknak. Rage. Idegeskedés, mert eljutott a játék egy nehéz pontjára. Elemzés magáról a játékról, miközben megy a gameplay. Elmélkedés mindenféle témáról. Igen, pofázik, nem a játékról, hanem bármi másról. Kommunikálás a chat-tel. A streamer picsák többsége picsáskodik, a képernyőt bámuló nyomorultak nagy örömére. A lényeg, hogy a gameplayer a gameplay közben beszél folyamatosan. A kommentálás célja az illúzió keltése, hogy ők valójában egy közösség, amely közösen kalandozik a virtuális világban, játszik és beszélget.

A gameplay nem ismeretterjesztő tartalom, nem egy jelenségről való véleményformálás, nem egy harcos kiállás egy ügy mellett. Szimpla játszás.

Két alaptípusa van a gameplayernek. A szép csaj és a jó fej csávó. Természetesen mind a csajok, mind a csávók gamerek, és elkötelezetten hirdetik a gamer életstílust. Soroljunk fel párat, kizárólag a hazai színtérről! Gamer csajszik: Danna, Kittinaa, Ppanka, Candy, Iamcatpaw, Málnáspite, Suisenn. Gamer csávók: Nessaj, TheVR, Ronin, Yeahunter, Moakaash, Paplovag, Wuzzaby, Senshi.

A női és a férfi gameplayerekben közös, hogy kevés, mondhatni minimális kreativitást és koncepciót fektetnek bele a csatornába. Most szigorúan a gameplay-tartalmakról beszélek – vagyis az életművük azon részéről, ami gameplay. Néhány streamernek vannak egyéb projektjei is a gameplay-en kívül, amiben jóval több kreativitás és koncepció van. Például: a TheVR podcastjei többet érnek tartalom szempontjából, mint a gameplay-ek.

Amit én most tárgyalok, az szigorúan a gameplay. Ami (előre is bocs az engem olvasó gameplayertől, esetleg annak fanjától!) nem sok értelemmel és értékkel rendelkezik. Ha rosszindulattal közeledek a témához, azt mondanám: semmi. Ha jó szándékkal: minimális. Jaj, megakadtam egy játékban; nézek gyorsan egy gameplay-t; aha, ezt kell tennem, hogy továbbjussak; ah, sikerült, kösz! Meg persze egyes gameplay-videóknak lehet egy pici szórakoztató értéke is. Nem tagadom, a COVID-karantén idején remekül elszórakoztam azon, ahogy a KTN Gaming csatornán Zenda menekül az Alien Isolation-ban a Xenomorph elől. Még egyszer: ez nem egy komoly tartalom.

A concent steril. A gameplayer nem keresi a konfliktust. Ha véleményt formál, teszi azt úgy, hogy ne bántson meg vele senkit. A like, a feliratkozás, a donate csak akkor jön, ha a gameplayer barátságos mindenkivel. Egyes gameplayerek azért feszegetik a határokat, beszólnak ennek-annak (pl. Otherworld Zotya, TheVR Pityu). A többség viszont barátságos, mint Tigris a Százholdas Pagonyban! A gameplay egy semmilyen tartalom. Ha a fogyasztó nem nézi végig az utolsó percig, akkor berakja háttérzajnak a mosogatáshoz és a takarításhoz. „Eltelik az idő, eltelik egy újabb magányos este!” (Hidan).

Egy atomizált társadalomnak atomizált a kultúrája. Az atomizált kultúra pedig kifejeződik bizonyos kulturális termékekben. Mint például a gameplay-videókban.

Az emberek többsége magányos. Szabadnapján beszorul a lakásba, a négy fal közé. Pár évtizeddel ezelőtt még energiát kellett szánni arra, hogy találkozzunk a barátainkkal. Egyeztettünk egy időpontot, felöltöztünk, és kimentünk a megbeszélt helyszínre. Manapság a technológia lehetővé teszi, hogy a kütyüinkkel elérjük a tőlünk távol lévő ismerősöket, és beszélgessünk velük több órán keresztül. A technológia kialakított egy komfortérzetet a társadalomban. Az emberek többsége ellustult. Sokan már nem szerveznek meg élőben találkozókat az ismerősökkel. A baráti kapcsolatok fenntartása megköveteli a belé fektetett időt, energiát, munkát, időnként persze pénzt is – lényegre törően: az áldozatot. A barátság ápolása sokaknak már fárasztó, melós. Már lefárasztotta a munkahely, nem fárasztja magát tovább a barátaival. Az emberek beleszocializálódtak a technológia által teremtett komfortba, ugyanakkor megjelent a lelkükben egy űr. Vágyakozni kezdtek a beszédre, a beszélgetésre, a társalgásra, a társaságra, a szoros kapcsolatokra, az intim viszonyra.

Itt jönnek képbe a gameplayerek, hogy betöltsék ezt az űrt. A termékeik valójában az emberi kapcsolatok gazdaságos verziója, ami nem követel meg a fogyasztótól sem időt, sem energiát, sem munkát, sem pénzt, sem áldozatot; nagyon occsó! Amit kapnak, annak nincs mélysége; valójában felszínes, lebutított, neoprimitív verziója annak, ami igazából a barátság és a szerelem! A gameplayer a termékeivel ad egy illúziót. A fogyasztó úgy érzi, nincsen egyedül. Őt szeretik az interneten keresztül. A fogyasztó úgy viszonyul a gameplayerhez, mint egy olyan emberhez, akit régóta ismer. A férfi gameplayer olyan, mint egy haver, akivel sörözve beszélitek meg, mi történt a mai nap! A női gameplayer pedig egy havercsaj, egy lánypajti, akivel cimbik vagytok, de mintha lenne ott valami több, pikáns extra, egy pajkos együttlét ígérete! Csak hát, kedves fogyasztó, van itt egy kis probléma: az, hogy becsapod magad! Videójáték Zsolti sosem fog neked sört bontani! Ha Moakaash fel is teszi neked a kérdést: „mi történt veled a munkahelyeden?”, igazából nem érdekli, mi történt veled a munkahelyeden! A TheVR srácok sosem fognak személyesen megköszönteni a születésnapodon! Danna sosem fog beleülni az öledbe! Doggy Andi soha nem mondja majd neked: „tedd a kezed a farzsebembe!”. A Leet Hungary által reklámozott hazai streamer csajok csak szánakoznának rajtad, ha látnák, hogy önkielégítesz rájuk! Bizony, fel kellene ébredni, te szegény szerencsétlen!

A gameplay egy lélektelen kulturális műfaj. Ócska pótléka a valódi társas közösségeknek. A gameplayerek a kultúra roppant egyszerű bajnokai és hősei, akik egy szinten mozognak a mulatós zene királyaival, meg a valóságshow-ok harsány fiaival és lányaival. Azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy ők is hozzáteszik a magukét a magyar kultúrához, de amit letesznek az asztalra, annak nincs jelentősége.

Úgy gondolom, az új társadalmi járvány, amibe bele lesznek ragadva a nyugati civilizáció társadalmainak tagjai, a techfüggőség lesz. A techfüggőség legismertebb típusai a számítógép-függőség, az okostelefon-függőség, az internet-függőség, a közösségi oldal-függőség, a videójáték-függőség. Egyre nagyobb térben terjednek az emberek között, és a legnagyobb veszélynek a fiatalok vannak kitéve.

Egyre inkább úgy látszik, a háttérhatalom (a nemzetközi szervezetek, s az azokat hűségesen kiszolgáló államok és multicégek) rengeteg időt, pénzt és energiát fektetnek a virtuális valóság népszerűsítésébe. Itt nem csupán a VR-technológiákra gondolok, hanem az internet, a közösségi oldalak és a videójátékok által kialakított virtuális világra. A virtuális valóságnak vannak természetesen pozitív eredményei is. Felesleges, félrevezető démonizálni a VR-t. Rengeteg terület alkalmazza, mint az egészségügy, az űrkutatás és az építészet. A VR-nak van egy oldala, ami tényleg hasznos, segítő. Sok cég és intézmény használja modellezésre.

Nekem a problémám önmagában nem a virtuális valósággal van, hanem a virtuális valóság híveivel. Arra biztatják a fiatalokat, hogy töltsenek egyre több időt a virtuális valóságban. Kinevelődik egy olyan ifjúság, amely a szabadidejét nem a szabadban, a kinti levegőn, a valódi közösségben, a kortársai között tölti, hanem otthon a számítógép előtt, a világhálón, a Facebook-on/Youtube-n/TikTok-on/Twitter-en, a videójátékokkal. A mai fiatalság egy része nemet mond a valódi közösségre. Ezen fiatalok, amint megérkeznek az iskolából vagy a munkából, a szabadidejüket, vele pedig a kikapcsolódást, a szórakozást, a pihenést, az ismerkedést, a játékot megélik a virtuális valóságban. Kizárólag ott, sehol máshol!

A tech és a gamer cégek nagy része (ha nem az egésze) transzhumanista és neoliberális elveket vall, többek még woke-t is. Ezen tech és gamer cégek terjesztik a fogyasztóik körében, részben a termékeikkel, részben a propagandával (aminek a része a „felelős társadalmi munka”) a transzhumanista, a neoliberális és a woke trendeket. Mindez lecsöpög a gamer cégek körül kialakult, általuk is formált szubkultúrákban is. A GameStar woke propagandát nyomat geek tartalom címén, a neoliberális Forbes pedig olyan gamer influencereket propagál, mint a TheVR és Nessaj.

A Youtube-n és a Twitch-en tevékenykedő gamer influencerek többsége techfüggő: általában számítógép-, internet-, közösségi oldal- (Twitch- és Youtube-) és videójáték-függő. Függőségüket nem úgy kezelik, mint gyengeséget, hanem mint erényt. Büszkén vállalják azt, hogy brutálisan alá vannak rendelve a technológiának. A beteges mentalitásukat pedig „szórakoztatás” címszóval népszerűsítik a fiatal közösségüknek. Rengeteg időt töltenek a számítógépük előtt, a virtuális valóságban, és az őket rendszeresen néző fiatalokat arra bátorítják, hogy tegyék ugyanezt. A fanok többsége követi is mesterüket.

A gamer influencerek, a gameplay-gyártó streamerek, a gameplayerek elkülöníthetőek olyan módon, hogy hol állnak pontosan: mainstream vagy underground. A tech és gamer cégek előszeretettel támogatják anyagilag a mainstream gamer influencereket. A mainstream gameplayerek egyrészt promózzák azokat az eszközöket és videójátékokat, amiket az őket támogató tech és gamer cégek a kezükbe nyomnak, másrészt népszerűsítik a gamer életstílust. Az underground gamer influencerek annyiban jobbak náluk, hogy ami a szívükön, az a szájukon. Az underground gameplayer, ha úgy érzi egy agyon hájpolt játékról, hogy szar, akkor kimondja, és meg is érveli, miért érzi annak. Sajnálatosan az underground arcok is átveszik a mainstreamtől azt a gamer életstílust, aminek integráns eleme a videójáték-függőség.

A 21. század egyik slágere lesz a virtuális valóság. A háttérhatalom lát benne potenciált, hogy még jobban lekösse az alattvalóit. Amíg az emberek többsége dagonyázik a virtuális valóságban, addig sem él igazán a valódi világban, nem szerveződik valódi közösségbe, és nem lázad a rendszer ellen. Az sem véletlen, hogy a közösségépítéssel is foglalkozó Kassai Lajos veszélyforrást lát a virtuális valóság térnyerésében.

Magam problémásnak tartom a hazai gamer szubkultúrát. Valószínű, hogy ami gondom a hazai szcénával, az megtalálható nemzetközi szinten is. Valahol szerintem beteges és dekadens. Mindezt pedig úgy mondom, mint egykori gamer, aki mostanában is tájékozódik erről a szubkultúráról. Igazából nem szeretnék muníciót adni a gamer-ellenességnek, de őszintén szólva, egyre inkább úgy látom, éles határvonal választja el egymástól a normális videójáték-használót és a gamert. Rengeteg negatívumot tapasztalok a hazai gamer szubkultúrában.

A környezetemben lévő gamer ismerőseimen látom, hogy betegesen techfüggő. Úgy ragaszkodnak a számítógépükhöz, az internethez és a videójátékaikhoz, mint más az élet- és a házastársához; mint egy apa és egy anya a gyermekéhez. Ugyebár, élettelen hardverekről és szoftverekről van szó – ez bizony tárgyfétis! Ezen gamer ismerőseim frusztráltak és idegesek. A frusztrációjuk egy részét gamerkedéssel, másik részét fórumokon való idegeskedéssel, ott a más fórumozók pocskondiázásával vezetik le. Egyáltalán nem kezelik a mentális problémáikat. Az általam időnként fogyasztott, Youtube-n nézett gamer influencerek nagy részénél is érződik a techfüggőség. Aminek számos negatív megnyilvánulása is tetten érhető az YT-munkásságukon. (Tessék csak TheVR Pisti gameplay közbeni üvöltözésére gondolni, amikor a torkát kieresztve, vörös fejjel veszekszik a chat-tel!)

A gamer influencerek arra biztatják a nézőiket, hogy 1 évben ne elégedjenek meg 3-4 videójátékkal, hanem halmozzanak fel minél többet. Ugyanezt a bátorítást tapasztalom az olyan online gamer magazinoknál is, mint a GameStar, a PC Guru és a Leet Hungary. Maguk a gamer influencerek is felhalmoznak a követőik szeme láttára egy tucatnyi game-t. Igazából én úgy látom mind a gamer újságírást, mind a gamer influencereket, mint a virtuális világ dílereit.

Mint írtam az előbb, a nagy tech és gamer cégek transzhumanista és neoliberális, egyesek woke elveket vallanak. A gamer újságírás és a mainstream gamer influencerek szolgalelkűen népszerűsítik ezeket a „progresszív” ideákat a gamer szubkultúrában. Ennek köszönhetően tucatnyi gamert talál az ember a környezetében, aki transzhumanista és woke baromságokkal traktálja. Magam találkoztam olyan jobber gamerrel is, aki elutasítja a woke-t, ugyanakkor teljes mellszélességgel hiszi, hogy az emberiség pár évtizeden belül kolonizálja a Marsot. Abba már bele sem megyek, mennyi gamer beszél elragadtatva a The Last of Us nevezetű posztmodern woke trágyahalomról!

Ha jobban megvizsgáljuk, a gamer is egy olyan embertípus, amivel nem lehet létrehozni egy valódi, egészséges közösséget. A legtöbb gamer városban élő, elmagányosodott és atomizált személyiség, aki jobb esetben is a párjával, a barátaival és a szüleivel tart fenn közösségi kapcsolatot, de azzal megelégszik, és nem törekszik egy ennél nagyobb, organikusabb közösség kiépítésére. Gamereknél nem látunk olyan törekvéseket, mint amit az ökofalvaknál.

Eleve nem értem a „gamer életstílus” kifejezést sem. Egyszer egy rocker ismerősöm ütközött meg azon: miként lehet életmódot építeni arra, hogy emberek játszanak videójátékokkal? És természetesen a saját rocker identitását hozta ellenpéldának. Hogy a rock az több, mint egy zene; hogy a közösséget, aminek ő is a tagja, több tartja össze, mint a rockzene. Azok a rockzenekarok, akiket hallgat, nem csupán zenélnek és koncerteznek, hanem a dalaikkal kifejezik, mit gondolnak a világról és az életről – ők pedig, a rockerek azonosulnak az ő nézőpontjukkal. A rock szól az élet szeretetéről, a valódi közösségi érzésről, az igazi értékekről, a szabadabb és őszintébb életről. Persze, azóta a rock zenével és a rocker szubkultúrával is több tragédia történt, de tagadhatatlan, a múltja nemesebb, mint a gaming és a gamer szubkultúráé.

A gamer szubkultúrával a legfőbb probléma az, hogy fetisizálja a videójátékozást. Előkelőbb helyre rakja a videójátékozást, mint szórakozási formát, más szabadidő tevékenységekkel szemben. Sok esetben azt látjuk, hogy a szobában való gamerkedés előbbre való, mint bármilyen, a természetben, vagy eleve a kinti környezetben zajló, mozgással járó szabadidős tevékenység. Olyan emberekkel, akiknek minden vágyuk az, hogy videójátékozhassanak több órán keresztül, nem lehet kiépíteni és fenntartani egy valódi közösséget.

Magam nem szeretnék lesüllyedni a primitív gamer-ellenesség színvonalára. De azt látom, számos probléma van ezzel a szubkultúrával. Többek között az, hogy könnyedén beilleszthető a jelenlegi posztmodern, transzhumanista neoliberális rend(szer)be.

A streamelés filozófiája - Barát és barátnő pótlék

https://www.youtube.com/watch?v=TalBqCphmT8

Bányai Fanni – Zsila Ágnes – Demetrovics Zsolt – Király Orsolya: A problémás videójáték-használat újabb elméleti és gyakorlati megközelítései

http://real.mtak.hu/79231/1/it_2018_1_6_banyai_zsila_et_al.pdf

Bolcsó Dániel: Sokat játszom, akkor most komolyan függő vagyok?

https://index.hu/tech/2018/01/18/videojatek-fuggoseg_who_mentalis_betegsegek_demetrovics_zsolt/

(Aktuális-e ma az Anne Frank-sztori?)

„Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belediktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt."

(Margita Pettersson)

Anne Frank naplója

Anne Frank egyetlen írásával írta be magát a(z irodalom)történelembe: a naplójával. A Frank család egyszerre volt zsidó és német; igazából tökéletes példája volt a família a társadalomba integrált zsidóknak. Ottó Frank egyszerre tekintette magát zsidónak és németnek; büszke volt mindkét identitására. Ezt a kettős identitást (egyszerre lenni zsidónak és németnek) igyekezett kezdetben átadni feleségének és a két leánygyermekének is. Miután a náci rezsim megragadta az államhatalmat, a Frank családnak megváltozott a németséghez való viszonya. A Frank család 1933-ban nem csupán emigrált Hollandiába, de integrálódott is annak társadalmába. Hogy könnyebben integrálódjanak a holland nemzetbe, megtanulták annak nyelvét, és közeli barátságot kötöttek a szomszédságukban élő holland családokkal. Ottó Frank, bár felvette a holland állampolgárságot, továbbra is ápolta a németségét. Viszont felesége, Edith, és két leánya, Margot és Anne nem vallották már magukat németnek. Egyenlőségjelet tettek a németek és a nácik közé; úgy vélték, maga a német nemzet vetette ki magából őket.

1940.-ben Németország megszállta Hollandiát. A Hollandiába küldött SS, karöltve a holland nemzetiszocialista mozgalommal, kiépített a megszállt országban egy náci rendszert. A zsidók már Hollandiában sem voltak biztonságban. A Frank család elbújt egy amszterdami ház rejtekébe, az ún. hátsó traktusba. Anne itt, 1942 és 1944 között vezette naplóját. Mivel ekkor nyiladozott értelme a világra, az első sorok nyelvezete sokszor megmosolyogtatóan naiv. A könnyed csevegés, a vidám csicsergés viszont az idő múlásával fokozatosan átment egy komorabb, drámaibb önvallomásba és önelemzésbe. A bezártság és a kiszolgáltatottság Anne-ben felőrölte a világra rácsodálkozó kamaszt. Anne lassan egy koraérett felnőtté vált, aki a félelem szorításában átértékelte a saját személyiségét, a világban elfoglalt helyét. A napló nem csupán önelemzés, hanem beszámoló, miként éltek ők nyolcan a hátsó traktusban. Anne bár sokszor esett kétségbe, igyekezett táplálni magában a reményt, és próbálta meglátni nyomorúságukban a vidám pillanatokat. A stílusában sokszor visszatérő elem a finom humor. A napló levélformában van megírva; minden egyes bejegyzés egy képzeletbeli barátnőnek, Kitty-nek van címezve. Témái a hátsó traktus, a lakótársak, a háború, a szerelem, a könyvek, a természet, az Isten – és persze önmaga. Megismerhetjük belőle a bujkálók mindennapjait. Elsősorban arról kapunk képet, milyen is volt zsidóként bujkálni a nácik elől; egy olyan sötét hatalom elől, amely az életükre tört.

A Frank család bízott benne, hogy győz a Szovjetunió, az USA és a nyugati államok Németország felett, s ők élve megússzák az egész tragédiát. Sajnálatosan egyedül Ottó Frank élhette meg a világháború végét. 1944. augusztus 4-én az SD felfedezte a rejtekhelyüket. A nyolc bujkáló ment egyenesen a koncentrációs táborok poklába. Egyedül Ottó Frank maradt életben. Anne Frank a bergen-belseni táborban hunyt el. Egyik bújtatójuk, Miep Gies találta meg a naplóját a rejtekhelyük romjai között. 1947-ben jött ki könyvként az első kiadás. Ottó Frank mind az első, mind a további kiadások során nem engedélyezte a teljes napló közlését; ő maga nyúlt bele, és húzott ki részeket. Csak Anne apjának elhunyta után, a 90-es években jelent meg a teljes szövegű napló Hollandiában. Magyarországon a teljes napló 2000-ben.

Anne 13 éves, mikor belefogott a naplóírásba. A naplóírás kezdetén még olyan könnyed kamasztémák kerültek elő, mint az iskola, az osztálytársak, a barátnők és a fiúk. Anne elmondta, kivel van jóban, és kivel nem. Sokat fecsegett az órákon, így az egyik tanár azzal büntette, hogy fogalmazásokat kellett írnia otthon a következő órákra. Miután Anne sorban küldte be az ízlésesen és választékosan megírt fogalmazásokat, a pedagógus eltekintett a büntetéstől. Anne-nak kezdetben nem volt célja a naplóval: egyszerűen csak ki akarta írni magából a vele megtörténteket. Anne halványan érzékelte maga körül a háborút. A szülei eltitkolták leányaik elől, hogy már készítik elő a rejtekhelyet. Egy nap Anne nővére, Margot megkapta a németországi munkaszolgálatra való behívót. A munkaszolgálat egyet jelentett a halállal. Ottó Frank azonnal lépett: pár nap múltán a család beköltözött a menedékhelyre, a hátsó traktusba.

Rövidke idő elteltével csatlakozott hozzájuk egy háromtagú család: Hermann van Pels, Auguste van Pels, és fiúk, Peter van Pels. Később még érkezett egy fogorvos is, Fritz Pfeffer. Sokan összegyűltek kis helyen, két évre. Anne a két év alatt számos sérelmet, fájdalmat, bánatot, a félelem és harag táplálta indulatot felhalmozott, amiket aztán ki is írt a kis könyvecskéjébe. Már a bujkálás előtt is rossz volt a viszonya édesanyjával; ezen csak rontott a bezártság. Rengeteg bejegyzés tanúskodik anya és lánya vitájáról. A Frank és a Pels család eleinte nehezen jött ki egymással. A bezártság mindenkiből kihozta a feszültséget, még a nyugodt Margotból is. A későbbiekben nehézkessé vált a nyolc ember étkeztetése is. A szolidaritás nem egy esetben csorbát szenvedett a bezártságban. A két család és a fogorvos időnként kisajátított és eldugott magának élelmet, ahelyett hogy megosztotta volna a másikkal. Anne nevelésébe beleszólt a Pels házaspár és Pfeffer is, ami nem tetszett sem a lánynak, sem a szüleinek. Miként kell nevelni Anne-t? Ez a kérdés többször is elhangzott a vacsoraasztalnál. Remek táptalaja volt a meddő vitáknak.

A két év alatt a kiskamasz lány tinédzser nő lett. Érdekelni kezdte önmaga és a világ, a saját teste és a fiúk, a nőiesség és a férfiasság, a szerelem és a szexualitás. Anne újságíró és regényíró szeretett volna lenni. Érdeklődési körébe tartozott a görög mitológia és a királyi dinasztiák. Peter van Pels révén alkalma lett belekóstolni a szerelembe is. A bezártság alatt megváltozott a gondolkodásmódja. Másképpen kezdte figyelni mind a környezetében lévő embereket, mind a saját reakcióit.

A bujkálók a rádióban izgatottan hallgatták a normandiai partraszállás ismertetését. Már előre tervezték a háború utáni jövőjüket. Igazán torokszorító volt olvasni, mennyire reménykedtek abban, hogy túlélik a borzalmakat. Az olvasó már a napló első soránál tisztában van vele: a hátsó traktus kényelmetlenségei után jött a koncentrációs tábor borzalmai, amit csak egyikük élte túl. Az 1944. augusztus 3-as razziát megelőző napon írta az utolsó sort Anne. A razzia után Miep azért rejtette el Anne naplóját, hogy amint véget ér a háború, és Anne visszatér Amszterdamba, visszaadja neki. Mint tudjuk, erre nem került sor.

Anne a hátsó traktusban Peteren kívül kénytelen volt nélkülözni a kortársait. Kamaszkorban fontos a kortársak társasága. Még a bujkálás előtt a zsidó kamaszlánynak voltak udvarlói, akiket úgy tartott nyilván, hogy az ő „hódolói” és „gavallérjai”. Sok barátnővel volt kapcsolata, igaz, ebből kevesebb volt az igazán mély. Népszerű volt, a társaság középpontja. Anne-nek fájó volt, hogy a rejtekhelyen nem voltak barátnői, és a hódolót is Péterrel helyettesítette egy darabig. Mivel hiányzott neki egy bizalmas barátnő, teremtett egy fiktívet: ő volt Kitty. A fiktív barátnőjével megosztotta a legbizalmasabb érzéseit a naplóban. Anne-t, mielőtt megsemmisítette volna a náci rezsim a koncentrációs táborban, a hátsó traktusban megfosztotta a kamaszkorától. Anne-nak a magány jutott osztályrészül, vele együtt pedig az üresség.

A bujkálóknak radikálisan leszűkült az élettere. A kényszerű együttélés alatt naponta sérült az intim szféra. A frusztrált légkörben lehetetlen volt elkerülni a súrlódásokat, sőt a konfliktusokat. Amiért elviselték egymást, az a közös cél: a túlélés. Ebből később mégis kialakult egyfajta szolidaritás. Ennek egyik apró jele, hogy nem számított, kinek az étkészletét használják. A felnőttek még azt is belátták, hogy Anne-nek és Peternek érthető a kamaszkori igénye a személyes tér iránt.

„Látom nyolcunkat itt a hátsó traktusban, ahogy az ég egy kis kék sávján lebegünk súlyos, sötét viharfelhők közepette. Az a kerek folt, amely a mienk, egyelőre még biztonságos, a felhők azonban egyre összébb tömörülnek, egyre szűkebb a kör, amelyen kívül ott leselkedik a veszély. Már-már úgy szorongat bennünket, hogy kétségbeesésünkben egymásnak ütközünk. Valamennyien vagy lefelé tekintünk, oda, ahol folyik a harc ember ember ellen, vagy felfelé, ahol csend van és szépség. Közben bekerít bennünket a sötét tömeg, áthatolhatatlan falként állja el a felfelé vezető utat, s készül mindnyájunkat eltaposni, bár egyelőre még nem tud ránk lecsapni. És én mindezt nézem, tehetetlenül, csak kiáltani vagy könyörögni tudok: – Ó, kör, drága kör, tágulj, nyílj meg előttünk!”.

(Anne Frank)

A hátsó traktus lakói érezték a veszélyt. A segítők köre lecsökkent néhány emberrel. Egyre több embernek lett gyanús a rejtekhely. A segítők feladata az elején sem volt egyszerű, de a későbbiek során még nehezebb lett a bujkálók életben tartása.

Anne Frank naplója azért szomorú olvasmány számomra, mert ismerem a háttérben zajló történelmi eseményeket, és mert tudatában vagyok a hátsó traktusban zajló sztori végkifejletével. Úgy olvastam a napló sorait, hogy közben megjelentek előttem azok a képek, amiket tudok erről a korszakról. Ez egyébként a többi soron következő könyvek esetében is igaz. Szinte magam előtt láttam a nácikat, ahogy férfiakat és nőket, felnőtteket és gyermekeket, fiatalokat és öregeket, mindenképpen védtelen civileket mészároltak le. Védtelen civil polgárok meggyilkolása – ez a roppant egyszerű tény az, ami miatt rengeteg emberben (bennem is) undort kelt a nácizmus. Anne Frank naplója azért fejt ki igazán mély hatást, mert beleágyazódik ebbe a szörnyű korszakba. Itt nem az a lényeg, hogy zsidókat gyilkoltak tömegesen a nácik. Itt a lényeg az, hogy védtelen civileket fosztottak meg az életüktől. Adolf Hitler azért egy féreg a történelemben, mert parancsot adott védtelen civilek elképesztő tömegeinek a lemészárlásához.

Önmagában a napló első olvasatra nem több, mint egy tizenéves lány átlagos írásai arról, mik az ő tapasztalatai, álmodozásai és vágyakozásai a hátsó traktusban. Valójában betekinthetünk abba, miként írja át a mindennapokat a háború. Részletes képet kapunk a lebukástól való félelemről, a szűk helyiségben való konfliktusokról, az élelmiszerek pontos beosztásáról. A háborús időszakban az ünnepek is másként érződnek, mint békeidőkben. Csak gondoljunk azokra a fényképekre, amiken a világháború idején a kiskatonák a fronton ünneplik a karácsonyt! Az egészben van valami szorongató. A napló bemutatja nekünk, milyen részese lenni egy háborúnak.

Anne nem mindig szimpatikus. Anne rögzítette a naplójában a hisztijeit is, amely szituációkban kihozta magát erkölcsi győztesnek, mi mégis érezzük, hogy ez nem helyénvaló. Vagy ott az anyjával való konfliktus: Anne rosszindulatúan értékelte az anyját. Ezért nem kell haragudni rá: emberből volt! Alapjában véve Anne optimista személyiség. Biztosra vette, hogy a családtagjaival együtt túléli a háborús megpróbáltatásokat. Készült az újrakezdésre. Bakfisként úgy küzdött a kamaszkori vágyaival, hogy közben megfogalmazódtak a fejében felnőttes gondolatok is. 14 évesen már kereste a természetben Istent. Úgy fogadta el a sorsát, hogy közben dolgozott benne az élni akarás.

Nekem mindig érdekes volt más emberek életébe betekinteni – erre adtak lehetőséget az életrajzok és a naplók. Anne beleszürkült a bezártságba. A szürke egy unalmas szín. Az, amit úgy nevezünk, hogy szürkeség, az is unalmas. A szürke ember valójában unalmas. Igazából nem sok érdekesség van a napi rutinjaikban. Szinte állandó jelleggel ott érződött a lebukástól való félelem. Ritkán tudtak felengedni a bujkálók. A felengedésnek voltak pillanatai, igaz, elég kevés. Szóval lehetne ez puszta kordokumentum arról, miként rejtőztek a zsidók a háború alatt, és miként élte meg mindezt egy fiatal lány.

Ami különlegessé teszi a naplót, hogy Anne egy olyan személyiséget írt le benne a nem létező Kitty-nek, amit elrejtett a külvilág elől. Sok olyan gondolatot megfogalmazott, amit egy korabeli kamasz sohasem. Olybá tűnik, mintha Anne Frank valójában nem egy 14 éves kamaszlány, hanem egy 20-as éveiben járó kékharisnya lenne! Nem véletlenül szeretett bele a szintén zsidó származású modern regényíró, Philip Roth. Anne konfliktusa a szüleivel abból eredt, hogy az anyja és az apja úgy tekintettek rá, mint egy gyerekre. A 14 éves kamaszlány viszont úgy tekintett magára, mint egy felnőtt nőre. Kész tervei voltak a jövőre nézve. Úgy fogalmazta meg magát, mint női írót.

A tetőpont az, amikor karnyújtásnyira került a felszabadulás a hátsó traktustól. Feltartóztathatatlanul közeledett az amerikai, a kanadai és az angol seregek offenzívája. A bujkálók megnyugodva vették tudomásul, hogy két év után vége a bezártságnak. Így ér véget a napló: nyolc zsidó ember várja a szabadságot! A rideg valóság az, hogy itt megszakadt hét élet. A világháború kapcsán meg lehet ismerni a nagy egészet, ugyanakkor a visszaemlékezéseknek és a naplóknak köszönhetően lehetőségünk nyílik arra, hogy néhány ember szemszögéből átéljük az egészet. Egy civil visszaemlékezése pedig van akkora értékű, mint egy fronton harcoló katonáé.

Bas von Benda-Beckmann: A Napló után

1944. augusztus 4-én a Frank és Pels családot, meg Fritz Pfeffer a nácik feltették a koncentrációs táborba tartó vonatra. Bas von Benda-Beckmann arra a kérdésre kereste a választ: mi történt velük a koncentrációs táborban? Egyedül Ottó Frank jött haza a náci koncentrációs táborrendszerből. Szinte azonnal megkezdte a kutatást, mi történt a többiekkel. Bas von Benda-Beckmann igazából nem tett mást, mint folytatta Ottó Frank kutatását. Az általa alkotott szakirodalom nem csupán megválaszolt több kérdést is, hanem még drámaibbá tette azt a történetet, amit megismertünk a naplóból. Az Anne Frank naplója leírta, miként élt nyolc zsidó a hollandiai Amszterdamban, a Prinsengracht 263. számú rejtekhelyen. Miután 1944. augusztusában véget ért a történet, válasz nélkül maradt rengeteg kérdés. Mi történt velük? Az már kiderült, hogy szétszórták őket különféle táborokban.

Bas von Benda-Beckmann 2018 óta az Anne Frank Ház munkatársa. 2019 óta foglalkozott azzal, mi történt a hátsó traktus egykori nyolc lakójával a koncentrációs táborokban. A kutatásainak eredményeként született meg A Napló után c. kötet. A Corvina Kiadó által magyar nyelven is olvasható a könyv.

Az első fejezetben a szerző bemutatja, miként éltek a bujkálók a háború előtt, majd onnan veszi fel a fonalat, ahol véget ért az Anne Frank naplója. Fejezetenként ismerjük meg mindegyikük sorsát. A szerző a nyilvántartások és a transzportlisták, meg a túlélők visszaemlékezései alapján igyekezett feltárni az egyéni sorsokat. Sok történet veszett a múlt homályába. A legtöbb túlélő csak évtizedekkel később merészelt beszélni arról, amit átéltek a koncentrációs táborokban.

Bas von Benda-Beckmann általános képet adott, miként is nézett ki az élet a koncentrációs táborokban. Bemutatja, milyen kellemetlen procedúrának tették ki a transzportvonattal érkezőket, és hogy milyen munkát végeztettek a foglyokkal. A Westerborkból Auschwitz-ba tartó vonaton még együtt utazott a nyolc ember. Hármuknak véget is ért az út, a másik őt más helyekre került. A zárófejezetben pedig ismerteti Ottó Frank nyomozását szerettei és barátai után. Szívszorító belegondolni, milyen érzés lehetett szembesülni azzal, hogy hozzátartozói elpusztultak a náci koncentrációs táborokban.

Az első állomás Westerbork volt. A nyolc zsidó nem sokáig maradt a táborban és együtt. Elsőként Hermann van Pels halt meg a gázkamrákban. Peter van Pels egy erőltetett menet során vesztette el az életét. Auguste van Pels-t a vonat alá lökték a nácik. Fritz Pfeffer a neuengamme-i koncentrációs táborban hunyt el. Miután a szovjetek felszabadították Auschwitzot, Ottó Frank három hónap alatt hazautazott Amszterdamba. A hazaút során tudta meg, hogy felesége, Edith a tábori kórházban halt meg. A lányait, Margot-ot és Anne-t egy sokkal rosszabb állapotú táborba szállították. Ottó találkozott egy ismerősével, aki még életben látta Anne-t. Elmondása szerint nem vesztette el az arcát. Megőrizte az arcát – vagyis tisztán látta, mi történt körülötte. A borzalmas higiéniai körülmények, az éhség és a tífusz végül végzett mindkét lánnyal.

A könyvben rengeteg fénykép és beszámolóból vett idézet hozza közelebb az olvasóhoz ezt a borzasztóan barbár korszakot. A szerzőnek nem volt könnyű dolga, mikor összeállította a kötetet. Kevés információ állt a rendelkezésére, mikor rekonstruálta, a hátsó traktus mely lakóval mi történt. Bas von Benda-Beckmann nem csupán lezárta Ottó Frank kutatását, de jelentősen hozzátett a Holokauszt szakirodalmához. A könyve segít abban, hogy jobban megismerjük a Holokausztot.

Ari Folman – David Polonsky: Anne Frank naplója

Bizony, ez egy képregény! Ari Folman és David Polonsky grafikus formába öntötték Anne Frank naplóját. Egy képregénnyel tisztelegtek Anne Frank emléke előtt.

A művészi koncepció nem csupán érdekes, de a megvalósítás is remek. A képregény ügyesen fogja össze a napló szerteágazó történeteit, és megfelelően koncentrál a leglényegesebb eseményekre. Szinte megtalálunk mindent, ami fontos volt a gyermeklánynak: a hétköznapi élet apró bosszúságait, az írói szárnybontogatásokat, a filmsztárok iránti rajongást, az álmokat és a vágyakat. Emellett megjeleníti a nélkülözést, a magányt, a szenvedést, a félelmet, a meg nem értettséget. A képregény tökéletesen megjeleníti Anne mély gondolatait, beleértve a világra és az önmagára való reflexiót is, a grafika eszközeivel. És ami a legjobb: a képregény visszaadja Anne humorát.

A képregényben van egy apró hiba. Az első oldalon, az 1942-es dátum mellett, a tortán az a szám szerepel: 12. Anne 13 éves volt, amikor nekiállt a naplóírásnak. A napló volt a születésnapi ajándéka a 13. születésnapján. Ez szarvashiba volt. Szerencsére ezen a kisebb malőrön kívül nincs gond a kötettel.

Tetszetősek az illusztrációk. Ahol játékosnak kell lenni, játékos; ahol komolynak kell lenni, komoly. A képregény zökkenők nélkül fordul át játékosból komolyba, komolyból játékosba. Felismerhetőek a napló jellegzetes karakterei. David Polonsky leegyszerűsíti a figurákat, mégis beleviszi a rájuk jellemző egyediséget. A színekkel teremti meg a valószerűséget. Hiába leegyszerűsítettek a rajzok, a színek megteremti az illúziót, hogy élnek a karakterek. Az árnyékolással, a sötétséggel és a perspektívával érzékelteti azt a feszültséget és félelmet, ami elönti a hátsó traktus lakóit. Profin dolgozik a térrel is. A mélységgel kihangsúlyozza az apró elemeket. A térbeli elhelyezéssel megteremti a kontextust. A képeket gyakran kísérik szövegek, amelyek nem csupán szervesen hozzátartoznak a grafikához, hanem megfelelően kifejezik azt a gondolatiságot, ami megtalálható volt Anne Frank naplójában is. Polonsky alkalmaz olyan gegeket is, amivel megidéz képzőművészeti alkotásokat – meglepően jók! Az egyik gegen Anne Frank szerepel Edvard Munch Sikoly c. festményén.

A képregényt néhány kritikus megvádolta azzal, hogy kiárusította a hátsó traktus tragédiáját. Semmi ilyesmiről nincs szó. Ez nem a Holokauszt-pornó egyik terméke. Ari Folman és David Polonsky képregénye kifejezi tiszteletét a napló szellemisége előtt. Érzékeny, humánus olvasmány ez. Alkalmas arra, hogy a kamaszok közeledni tudjanak a Holokauszthoz, mint témához. Sokkal inkább alkalmasabb erre a célra, mint Kertész Imre nehezen olvasható Sorstalansága. Ugyanakkor felnőtt fejjel is rejt értékeket.

Hol van Anne Frank?

Ha már szó esett az Anne Frankon (és rajta keresztül a Holokauszton) élősködő kulturális alkotásokról, akkor említsünk is meg egyet! Jelzem: a posztomban szereplő kulturális alkotások közül ez az egyetlen az, ami fércmű, az igazi „nem ajánlott” kategória. Ez egy animációs film, aminek a címe: „Hol van Anne Frank?”. Ari Folman áll mögötte, ahogy az előbb említett képregény mögött is. Csak míg a képregényre rá lehet mondani, hogy „minőség” és „tisztességes”, erre nem. Mind minőségében, mind moráljában problematikus Folman animációs filmje.

A „Hol van Anne Frank?” 2022-ben debütált a cannes-i filmfesztiválon. Az Anne Frank-sztori továbbgondolása a 21. századra. A külföldi kritikákat nem olvastam, csak a magyart. A hazai kritikusok csak dicsérték, szuperlatívuszokban.

“Amszterdam központjának hangulatos téli utcáin járunk, valamikor a közeljövőben. Anne Frank képzeletbeli barátnője, Kitty varázslatos módon életre kel a ma múzeumként működő Anne Frank-házban. Nem tudja, hogy barátnője már nem él: Anne keresésére indul. A világhírű naplót is magával viszi, ezért hamar a nyomába szegődik a rendőrség is. Kitty kalandjai során egyre többet megtud a múltról és Európa jelenéről is.” (port.hu)

Mielőtt elmondom, mi a gond a filmmel, szót ejtek arról, mi tetszett benne – egyedül. Az animáció. Az animáció igényes. A gond az, hogy egyedül az animáció igényes a filmben. Minden más…

És akkor térjünk rá a problémákra! Hogy mennyire gyenge a sztori, arra nem találok szavakat! A Frozen első része jobb sztorival rendelkezik, mint ez – nem vicc! Aztán gyengék a karakterek. Még az eredeti, naplóbeli karaktereket is sikerült gyengén megjeleníteni a filmben. Anne és Ottó üres papírmasé karakterek. Aztán gyengék a dialógusok. Rendkívül kínos, idióta párbeszédek hangzanak el a karakterek között. Aztán gyenge a dramaturgia. A zenék felejthetőek. Az alkotás nem nélkülözi a giccset. A romantikus szál nem jól kidolgozott, nyálas. A mondanivaló gyermetegen didaktikus, és ez vele a legkisebb probléma. A legnagyobb probléma, hogy politikai propaganda. Az alkotás legfőbb mondanivalója, ahova kifut az egész történet: a migráció helyes, akik pedig NEM-et mondanak a migrációra, semmi nem tanultak Anne Frank eszmei hagyatékából (meg persze a Holokausztból)! Ez egy gyomorforgató és visszataszító kiforgatása az Anne Frank-sztorinak!

Életem legrosszabb animációs filmje. Nem az egyik legrosszabb. A legrosszabb. Nekem van a fejemben egy lista, miket tartok a legjobb és a legrosszabb Disney-animációknak, meg a legjobb és a legrosszabb japán animációknak (animék). Ha én felsorakoztatnám mind a legrosszabbakat, még azok is jobb animációs filmek lennének, mint ez. A listák mellett van még nálam best of, mind pozitív, mind negatív minőségben. Már több éve megvan, mi a legrosszabb akciófilm az életemben: Valhalla Rising – A vikingek felemelkedése (Uwe Boll nem produkált olyan rosszat, mint az!). Most megvan életem legrosszabb animációs filmje is: Hol van Anne Frank? Köszönöm, Ari Folman!

Több szót nem is érdemel ez a szar!

Rosemary Sullivan: Nyomozás Anne Frank ügyében

A Frank és Pels család, meg Fritz Pfeffer két évig bujkált egy amszterdami lakásban. Ennek a két éves bujkálásnak vetett véget egy razzia. A razzia pedig azért történhetett meg, mert valaki feljelentette az SD-nél a nyolc zsidót.

Ki árulta be a hátsó traktus lakóit?

2017-ben összeállt egy nemzetközi kutatócsapat, hogy megoldja végre ezt a halott aktát. Megkezdődött a nyomozás, hogy megtalálják a spiclit, aki feladott nyolc zsidót a náci hatóságoknak. Egy nyugalmazott FBI ügynök, Vince Pankoke fogta össze azt a sok kriminológust, archeológust, történészt, örökségkutatót, levéltárost, újságírót, szakmai konzultánst, akik a maguk szakmai berkein belül segítették az ügy felderítését. Ők voltak a Kihűlt Ügy Csapata.

Amint megkezdődött a nyomozás, jogi nehézségekbe ütköztek. Három változata létezik a naplónak:

A, amit Anna Frank a kezdetektől írt

B, amit Anne Frank a hollandi oktatási miniszter beszéde után átírt

C, amit Ottó Frank a saját változtatásaival kiadott

Ottó Frank létrehozott két Anne Frank Alapítványt, eltérő célkitűzésekkel:

I. A holland, amszterdami székhelyű Anne Frank Ház célja a Prinsengracht 263. számú épület megmentése. Eme épület raktárhelyiségének hátsó traktusában bujkált a nyolc zsidó két évig. A tulajdonos úgy látta a háború után, hogy az épületet le kell bontani a romlandó állapota miatt. Ottó mivel ezt meg akarta akadályozni, létrehozta az alapítványt. Az alapítvány által felújította a raktárat. Úgy vélte, meg kell őrizni az emlékezetét az utókornak. A Prinsengracht 263. számú épület, a hátsó traktussal a mai napig látogatható. Ez az alapítvány szervezi az Anne Frankkal kapcsolatos kiállításokat, és finanszírozza az antidiszkriminációs oktatási programokat.

II. A svájci, bázeli székhelyű Anne Frank Alapítvány célja a napló terjesztése, a szerzői jogok kezelése, a Frank család humanista és liberális szellemiségének propagálása. Emellett működtett egy frankfurti oktatási központot, és támogat számos jótékonysági alapítványt. Részben ennek az alapítványnak köszönhető az is, hogy olyan színdarabok, élőszereplős filmek, animációs filmek, képregények és könyvek születnek, amiknek a témája Anne Frank. Azt jól felismerte az alapítvány, hogy Anne Frank örökségének terjesztésére megfelelő eszköz a kultúra.

A svájci Anne Frank Alapítvány nem akart együttműködni a Kihűlt Ügy Csapatával. Az alapítvány azzal vádolta őket, hogy anyagi hasznot akarnak húzni Anne Frank emlékéből. Ez a vád azért bámulatos, mert pontosan a svájci Anne Frank Alapítvány az, ami rengeteg profitot maximalizál az Anne Frank-kultuszból. Természetesen annak nagy részét jótékonysági célokra (is) fordítják, de azért abban is biztosak lehetünk, hogy zsebbe is csúszik valamennyi. Szomorúan az Anne Frank-kultusz is beágyazódott a Holokauszt-bizniszbe, sőt a neoliberális világrend apologetikájába.

Egy kis kitérő. Ottó Frank az 1960-as években megszakította a kapcsolatot a svájci Anne Frank Alapítvánnyal, mivel azt tapasztalta, hogy a szervezet profitszerzésre és politikai propagandára használja az Anne Frank-kultuszt. Ez azért elgondolkodtató. Létezik két alapítvány, ami teljesen eldeformálódott a 2020-as évekre, mondhatni, elvesztette az arcát. Az egyik a svájci Anne Frank Alapítvány, a másik a magyar Raoul Wallenberg Alapítvány. Tudható, hogy mind a Frank család, mind Raoul Wallenberg liberális eszméket vallott. Nem azt az elkorcsosult maszlagot, amit ma liberalizmusnak nevezünk, hanem valódi liberalizmust. Ez a két szervezet azért jött létre, hogy egyrészt ápolja, másrészt terjessze azt a humanista és liberális felfogást, amit a Frank család és Raoul Wallenberg képviselt a II. világháború idején. Ma ez a két alapítvány többek között neoliberális propagandát is folytat. Ami azért különös, mert tudtommal Ottó Frank és Raoul Wallenberg nem volt neoliberális.

A Kihűlt Ügy Csapata később megkérte Rosemary Sullivant, hogy írjon a kutatómunkájukról egy könyvet. A Partvonal Kiadó pedig úgy vélte, érdemes ezt magyarul is megjelentetni. Több tízezer dokumentum állt a csapat rendelkezésére, ennek ellenére bőven maradtak homályos foltok ebből az időszakból. A tinédzser lány naplója konkretizálja, milyen lehetett üldözött zsidónak lenni egy nácik által megszállt országban. Elég ránézni a mű Moly-os értékelésére, hogy az ember lássa, a mai Magyarországon is sokan kíváncsiak, Anne Frank miként élte meg a Vészkorszakot. Így nem meglepő, hogy rengetegen voltak kíváncsiak arra is, ki lehetett az a személy, aki lebuktatta a családot. Pankoke nem kis büszkeséggel hirdette a média több felületén is, hogy a több évi megfeszített munka meghozta a maga gyümölcsét. Ámbár a könyv végére a számos információ, a több nyom tényleg elvezet egy gyanúsítotthoz, magam is úgy vélem, túl korai volt megnevezni egy bűnöst. Amit a Kihűlt Ügy Csapata letett a nyilvánosság elé, inkább egy sejtés, egy hipotézis. Végső soron nem találtak kikezdhetetlen bizonyítékot. Igazából további nyomozói munkára lenne szükség.

Rosemary Sullivan tökéletes korrajzot ad a náci megszállás alatti holland társadalomról. Hollandia csak egy volt az olyan országok közül, amit térdre kényszerített a Harmadik Birodalom. Ami az igazán megdöbbentő, hogy a már akkor is a magát toleránsnak nevező holland társadalom mennyire tele volt besúgókkal! Sokan még a saját szomszédaikat is beárulták, hogy megtoroljanak valami régebbi sérelmet. A háború végére az elhurcolt 100 000 zsidóból 5500 térhetett haza. Sok zsidó bujkált, és sok holland spicli adott fel sok zsidót a náci hatóságoknak. Olyan is volt, hogy zsidók árultak be zsidókat, hogy mentsék a saját életüket. Máig fennmaradtak kifizetési bizonylatok, amik igazolják, hogy a korrupt holland rendőrség fejpénzt fizetett a spicliknek. Pankoke együtt dolgozott néhány profilozóval, mert szerette volna megérteni, mi motiválta a kollaboránsokat és a spicliket. A spiclikre volt egy speciális elnevezés: V-ügynök. A V-ügynökök a náci SD bizalmasai voltak. Nagy részük elfogott zsidó, akiket zsarolással vagy juttatásokkal vettek rá arra, hogy vadásszák le saját sorstestvéreiket. Volt olyan szociopata V-ügynök, aki megérezte a vadászat izgalmát, és már csak az érzésért végezte ezt az aljas tevékenységet. Az egyik V-ügynöknő eleinte a holland antifasiszta ellenállás tagja volt, és csak később lett a nácik hitvány vérebe.

Hollandiában a zsidók 75%-át ölték meg a nácik. Ez rendkívül kimagasló halálozási arány, ha azt nézzük, hogy Belgiumban a 40%-át, Franciaországban a 25%-át, Dániában a 6%-át, Olaszországban a 8%-át semmisítették meg a zsidóknak. A holland lakosság bízott a semlegességben, ezért megdöbbentek, amikor megszállta őket a német hadsereg. Hollandiában a két világháború között működött egy regisztrációs rendszer, amiben szerepelt az állampolgárok neve, címe, munkája, vallása, származása, a házastársa és a gyermekei neve. A megszállás alatt a nácik felhasználták ezt a regisztrációs rendszert. Könnyű dolga volt a náci rezsimnek. Gyorsan terjedt a nemzetiszocialista eszme, de aki nem volt fogékony az ideológiára, még rákaphatott a könnyű pénzszerzési lehetőségre. Mint írtam fentebb, spiclik tömegei álltak az SD rendelkezésére.

Rosemary Sullivan bemutatja a nyomozókat. Szinte láthatjuk őket munka közben, ahogy sorra veszik a bizonyítékokat és a gyanúsítottakat. Részletesen beleláthatunk a nyomozásba. A nyomozók feladata rendkívül nehéz volt. Miután megvizsgáltak számos teóriát, csak néhány elméletet tartottak érdemesnek a további vizsgálatra. Természetesen a legreálisabb okot keresték, ami elvezethetett a hátsó traktus lakóinak elárulásához. A nácik előszeretettel állították választás elé a foglyaikat. A foglyok pedig sok esetben két rossz választás között dönthettek. A kirakósban vannak bőven hiányzó darabok. A Kihűlt Ügy Csapata közzétett egy felhívást, amiben megkéri azokat, akik rendelkeznek további információval a témában, hogy vegye fel velük a kapcsolatot. A teljes kutatási anyagot oda adományozták a holland államnak. A nyomozás során készítettek egy adatbázist, amit szintén felajánlották a holland államnak.

A Kihűlt Ügy Csapata szerint a bizonyítékok arra mutatnak, hogy a Zsidó Tanács egyik tagja volt az, aki feladta a hátsó traktus lakóit az SD-nek. Igen, egy zsidó! Meg is nevezi a feltételezett elkövetőt. Az Európai Zsidó Kongresszus felszólította a kiadót, a HarperCollins, hogy vonja vissza a könyvet. Érvelésük szerint azzal, hogy egy zsidót neveztek meg elkövetőnek, megkockáztatták, hogy fölerősödik az antiszemitizmus. Szánalmas egy érvelés. Ha a nyomozás egy holland állampolgárt hozott volna ki elkövetőnek, akinek egy csepp zsidó vér sem folyik az ereiben, akkor vajon felszólalt volna bárki is a könyv kiadása ellen? A vád, miszerint a könyv uszító állításokat tartalmaz, bullshit. Amit állít mind a kutatócsapat, mind a könyv, hogy a Zsidó Tanácsnak feljegyzései voltak azokról a címekről, amelyeken zsidók rejtőztek, és ezt időnként a saját érdekeiket védve kiadták a náciknak. Tudvalevő, hogy a náci rezsimet kiszolgáló Zsidó Tanács nem volt egy becsületes társaság. Persze, hagy maga után kérdőjeleket a kötet. Majd kiderül, a jövőben mit hoznak ki a történészek a Kihűlt Ügy Csapatának kutatási anyagából. Mindenesetre jó lenne, ha a történész szakma döntene történészi kérdésekben, nem a politika.

Egy magyar történész, Pécsi Tibor úgy nyilatkozott a magyar sajtóbemutatón, hogy őt nem győzte meg a nyomozói eredmény. Ő úgy véli, a Prinsengracht 263. számú épületbe betörők egyike lehetett a feljelentő. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a nácik az esetek többségében kényszerítették az embereket. Számos olyan esetet ismerünk, ahol kínvallatással szedték ki az információkat a foglyokból. A végkövetkeztetése az volt, hogy ez a könyv lehetőséget ad a további diskurzusra.

Rengetegszer belefutok olyan kérdésekbe mind az interneten, mind a személyes környezetemben: miért kell még mindig foglalkozni a Holokauszttal? A válasz nagyon egyszerű: mert nem tanultunk belőle! Rosemary Sullivan könyve tökéletesen bemutatja, milyen szinten lezüllesztheti az államhatalom a társadalmat. A legrosszabb kihozható az emberekből állami szinten. A hatalom birtokosai, a társadalom gazdái rámutatnak egy embercsoportra, hogy bűnbak, a társadalom, az emberi közösség pedig kitermeli azokat az egyéneket, méghozzá tömegesen, akik kötelességüknek érzik elpusztítani ezt a bűnbakot. Kezdődik a vadászat! Bizony, úgy néz ki, a 21. században az emberek kezdik elfelejteni azt a történelmi tapasztalatot, amit örökül hagyott nekik a 20. század! A woke baloldal már évtizedek óta dolgozik azon, sajnos sikerrel, hogy a társadalomtudományokban, a közpolitikában, a magas- és populáris kultúrában, meg úgy az élet minden színterén meghonosítsa a (férfiellenes) szexizmust és a (fehérellenes) rasszizmust. Én rosszul érzem magam a nyugati civilizációban, meg úgy a magyar társadalomban, mint fehér férfi. Ellensége vagyok egy arctalan embertömegnek, amely akármikor elpusztíthat a „bűneim” miatt. A Holokauszt tanulsága: bárki lehet zsidó! Nekem nincsen a felmenőim között zsidó, de jelenleg zsidónak érzem magam, akit bármikor agyonüthetnek a nácik! Csak a rám vadászó nácik már nem fekete, barna és zöld egyenruhában feszítenek, hanem fekete Antifa göncökben vagy szivárványszínű cuccokban. Olyan korban vagyunk, ahol bárki lehet Anne Frank! De miket is beszélek? Azok a gyermekek, akiken jelenleg Mengele módjára az LMBT hormontabletákkal, pubertásblokkolókkal és nemváltással kísérletezik, egytől egyig Anne Frankok! Mi pedig reménykedhetünk benne, hogy majd ha fokozódik a terror, és aratni fog köztünk a halál, lesz egy Raoul Wallenberg, aki megment minket! Bár talán jobb lenne valóban gyakorolni az önvédelmet!

Na, a végére csak sikerült aktualizálnom az Anne Frank-témát! Igazából az a szomorú, hogy az Anne Frank-sztorinak van aktualitása. Bárcsak ne lenne!

„Hol látok fasizmust? Mindenhol!”

(Tamás Gáspár Miklós)

Elhunyt TGM. Létezik egy mondás: Halottról igazat vagy semmit. Ennek a kiforgatása: Halottról jót vagy semmit. Én nem kívánok sem jót, sem semmit szólni TGM-ről. Igazat kívánok szólni róla. Persze erősen szubjektív vélemény lesz. Én azon emberek közé tartozom, akik nem tisztelik TGM-t, mint közembert. Azt vallom meg ebben a rövidke kis tárcában, miért is vagyok képtelen TGM, mint közéleti szereplő iránti tiszteletre. Értékelésem kizárólag a közszereplőre vonatkozik; mint magánembert, nem ismertem. Megfogalmazok egy olyan véleményt, ami (talán) visszafogott és ízléses, de nem politikailag korrekt.

Számomra nem kicsit különös, hogy magukat jobboldalinak valló értelmiségiek is kifejezik a közéleti munkássága iránti tiszteletüket. Egyszerűen nem értem Rajcsányi Gellért és Czopf Áron írását. TGM-nek jelentős szerepe van a jelenlegi hazai woke értelmiség kinevelésében. A társadalomban nyüzsögnek az olyan Y-generációs férfiak és nők meg az olyan Z-generációs fiúk és lányok, akiket beprogramoztak a pusztításra és rombolásra – többek között TGM is. A Partizán és a Mérce vezércsillaga. De még az olyan gittegyletek is a mesterüknek tartják, mint a Momentum (ami meglepő annak tükrében, hogy a gazdaságfilozófiájuk radikálisan eltérő). TGM, mint személy, meghalt, de a szelleme tovább él velünk – sajnos. Az öröksége megmarad. Lesznek, akik tovább viszik a (vörös helyett immár szivárványos) zászlót! A posztmodern baloldal többek között szociopaták gyűjtőhelye. Jakobinusok, akik mosollyal az arcukon likvidálnák a modern társadalmak azon tagjait, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők.

Vegyük csak sorra, mikhez is asszisztált „az utolsó baloldali esszéista” (Czopf)!

¤ A közel-keleti iszlamisták migrációja. Tucatnyi dzsihadista áramlott be Európába. Merényleteztek, robbangattak, erőszakolgattak, gyilkolgattak. Rengeteg fehér embernek vették el az életét a kontinensen.

¤ Black Lives Matter. Fehérellenes niggerek gyülekezete. Magát civil szervezetnek álcázó terrorszervezet. Megöltek néhány fehér és fekete bőrű amerikai állampolgárt az USA-ban.

¤ Cigány maffiák. Elsősorban az érdi, enyingi, borsodi és budapesti roma bűnszervezetek. Bár Toroczkai szerint már szerte az országban tetten érhető a gipsy banditizmus. A balliberális értelmiség már a rendszerváltás óta a cigány-magyar konfliktusban a cigányok mellé állt. Mediáció helyett az ellentétek kiélezése. A „liberális” és „baloldali” intellektuelek a maguk burkolt, sunyi és aljas módján asszisztáltak a cigánybűnözéshez és az abból kifejlődő cigány maffiák tevékenységéhez. A cigány gengszterek és maffiózók, meg a többi rézbőrű barbár rengeteg magyarnak vette el az életét.

¤ LMBT. Mára köztudott, hogy rengeteg gyermekbántalmazási botrány történt a szivárványmozgalmon belül. Gyermekek és kamaszok áthangolása az ellenkező nemre; a hormontablettákkal, pubertásblokkolókkal és nemváltó műtétekkel való Mengele-szerű emberkísérletek; megnyomorított egzisztenciák; öngyilkosságba menekülő kamaszok.

¤ Feminizmus. A harmad-negyedvonalas feminizmus nem csupán elfogadottá tette mind az USA-ban, mind Európában a férfiellenes nemi sovinizmust, de realizált rengeteg káros gyakorlatot is. A leghírhedtebb a MeToo, aminek keretében a nem kevés valóban bűnös férfi mellett rengeteg ártatlan férfit is sikerült kitenni a népharagnak. Néhány férfi öngyilkosságba menekült, mivel képtelenek voltak elviselni, hogy ártatlanul megvádolták őket nemi erőszakkal. A feminizmusnak nem csupán mentálisan megnyomorított, de halálos áldozatai is voltak.

TGM rengeteg olyan politikai folyamathoz asszisztált, méghozzá lelkesen, aminek egyaránt vannak megnyomorított és halálos áldozatai. Emellett népszerűsítette a fiatal értelmiségiek körében a kommunizmust; azt az ideológiát, amelynek milliós számban mérhetőek az áldozatai. TGM keze véres. Felesleges a kozmetikázás: TGM egy gazember volt! A világnézete és az arra épülő munkássága mögött nem volt semmi más, csak gyűlölet. TGM gyűlöletbeszédet intézett hol a magyarság, hol a fehérek, hol a férfiak, hol a heteroszexuálisok, hol a polgárok, hol a jobboldaliak és a konzervatívok ellen. TGM úgy gyűlölte a magyarokat, a fehéreket, a férfiakat, a heteroszexuálisokat és a polgárokat, hogy közben maga is magyar, fehér, férfi, hetero és polgár volt. TGM elsősorban egy valakit gyűlölt: önmagát. Megvetette a nemzeteszmét, valami homályos kozmopolitizmus és internacionalizmus jegyében. Szívből gyűlölte azokat a demográfiai csoportokat, amiket a woke baloldal előírt gyűlöletre. Mindent megtett, hogy ártson ezeknek: eszköztárában megtalálható volt az uszítás, a hazudozás, a manipulálás és a lobbizás. Kitűnő avatárja volt a nemzetközi woke baloldalnak: farkas módjára vetette rá magát mindazokra, akiket ellenségnek jelölt meg a globalista elit.

Az idős TGM írásos munkássága, filozófiája és publicisztikája sok esetben igazi posztmodern blöff. Diplomás sznob nyárspolgárok aléltak el tömegesen az önmaga egoját simogató idegenszó-puffogtatástól. Óh, latin és görög szavak egy magyar szövegkörnyezetben; hát én mindjárt magam alá élvezek! TGM elszántan gyakorolta azt a de(kon)strukciót, amely lebont mindent, de nem teremt értéket. Meta-vitatechnikájával akkor is lenyomta a partnereit, amikor éppen azoknak volt igazuk. Amit „filozófia” néven nyújtott az őt követő fiatalabb nemzedéknek, semmi más nem volt, mint a jó öreg emberiségellenes marxizmus. A marxizmus, melynek a végcélja valójában a totalitarizmus. TGM szlovén megfelelője Slavoj Žižek.

A művelt és kulturált jobboldalon is sokan olvassák TGM-et. Úgy gondolják, TGM a magyar műveltség és kultúra része. Mikor TGM, Esterházy-hoz hasonlóan, nyugodtan kihagyható egy magát művelni és kulturálódni kívánó fiatalnak. Már csak azért is, mert inkább elvesz az emberségből, mintsem hozzáad. A jobboldalon mégis sokan tisztelik TGM-ben a filozófust. Tartják a kegyelet íratlan szabályait – ami persze nem problémás a magánemberrel szemben, főképp, ha beletartozott az ismerőseik és a szeretteik körébe; viszont érthetetlen a közéleti szereplése kapcsán, amit teljesen áthatott a woke. Látom a jobboldaliakat, akik most mentegetik és dicsérik TGM szélsőbalos gondolatait és cselekedeteit, s ingatom a fejemet. Egyszerűen nincs mit rajta tisztelni. Ezek a jobberek, ha már képtelenek kimondani, hogy a filozófus meztelen, jobb lenne, ha csöndben maradnának. Halottról igazat vagy semmit!

(The Princess)

Bár ha belegondolok, a Prey-jel ellentétben ez az alkotás még ezt a szintet sem érte el.

Újabb woke feminista fércmű… mármint műremek! Csapjunk is bele a lecsóba! Megnéztem ezt is. Középszerű akciófilm, jó pár hibával. Hol is kezdjem?

Miről szól a film?

Létezik egy király, Pipogya, akinek a felesége, Pipogyané szült két leányt, Harcias Mennyecske1-t és Harcias Mennyecske2-t. Nincs fia. Csak fiú ülhet a trónra, így ami szoba jöhet, az unoka. Így aztán Pipogya király hozzáadja a lányát egy frusztrált és agresszív nemeshez, Gonoszhoz. Csak hát Harcias Mennyecske1 modern leány, aki nem adja a szívét egy olyan férfihoz, akit nem szeret. Így Harcias Mennyecske1 visszautasítja a szertartás során Gonoszt. Gonosz nagyon szeretne király lenni, emellett nehezen viseli a visszautasítást. Így Gonosz zsoldosaival elfoglalja a királyi várat, Harcias Mennyecske1-t pedig bezárja egy toronyba. Harcias Mennyecske1 viszont kitör a szobájából, sorra gyilkolja le a férfiakat, míg a legvégén megöli a főbosst is. Ennyi a sztori!

A rendező, Le-Van Kiet nem elégszik meg azzal, hogy készít egy akciófilmet, hanem igyekszik megfogalmazni egy emancipációs üzenetet is, az akciófilmen belül. Mindezt az emancipációs üzenetet elhelyezi egy középkori társadalomban, ami elég durván anakronisztikus. Az emancipációs tartalomnak lenne létjogosultsága egy újkori vagy egy modernkori társadalomban, de egy középkori királyságban nem értelmezhető. A film alapján úgy vélem, Le-Van Kiet nem tudja, miképpen működik a feudalizmus, milyen világnézet érvényesül a középkorban, és milyen szabályok működtetnek egy feudális királyságot. Adva van egy király, akinek a felesége szült két leányt, de fiút nem. Mit tesz ilyenkor egy király? Hozzáadja a lányát egy másik királyi dinasztia tagjához, egy herceghez vagy egy királyhoz (külföld), esetleg a leghűségesebb hűbéreséhez, egy grófhoz vagy egy báróhoz (belföld). A filmben van egy visszaemlékezős jelenet, amiben a hercegnő elmagyarázza az apjának, létezik más alternatíva. Az alternatíva az, hogy a hercegnő lovaggá válik, és elmegy harcolni különféle háborúkba. A király nem fogadja el ezt az alternatívát – a film közepén. A film végén nem csupán elfogadja a lánya döntését, miszerint nem megy hozzá egy arisztokrata vagy királyi vérből származó férfiúhoz sem, és nem szül a dinasztiának gyermeket, hanem harcosként és lovagként él a világban; még ki is hirdeti a nép előtt, hogy innentől fogva minden nő úgy él a királyságban, ahogy neki tetszik. Le-Van Kiet olyan modernitást feltételez a feudalizmusban, ami egyszerűen nem volt a középkorban. Itt arról van szó, hogy Le-Van Kiet vagy dilettánsan áll a történelemhez, vagy értelmes ember ő, csak hülyének nézi a nézőket.

Vagyis a film buta. Nem csupán koncepciójában buta. Buta a sztorijában, a karaktereiben és a dialógusaiban is.

Hogyan működik, mint akciófilm? Mert hát attól, hogy buta, még működhet jó akciófilmként. Van Damme, Jason Statham és Bruce Willis filmjei között is van olyan, ami buta, de legalább működik izgalmas akciófilmként. Sajnálatosan ezt a filmet sikerült ezen a téren is elrontani. A The Princess a közepéig még működik akciófilmként, de onnantól egyenest lejtmenet.

A filmben vannak harckoreográfiák. Ezek a harckoreográfiák kifejezetten ütősek – egy darabig. A The Princess már az elején megkínálja a nézőt akcióval: a hercegnő lever két katonát, egy egészen jól kivitelezett akciójelenetben. Ezek után pedig kapunk még néhány remek akciójelenetet. Az egyik probléma az, hogy nincsen megfelelő mennyiségben adagolva az akció. Túl sok benne a harc. Szinte halmozva vannak benne az öldöklő küzdelmek. A vége felé már meg is csömörlöttem a sok vérontástól.

Nálam ott tört meg a lendület, amikor a hercegnő kapott maga mellé egy női segítőtársat. Egy kínai harcosnőt. A filmben már nem egy, hanem két girl power kaszabolta a férfiakat. Számomra már az is elég volt, hogy egy törékeny girl power intézi el a nála jóval erősebb férfiakat. Fárasztó és irritáló volt nézni a film közepétől, hogy két girl power vágja le a náluk jóval termetesebb katonákat.

A segítőtárs egy kínai harcosnő. Üres papírmasé karakter, komolyabb személyiség nélkül. Ő az, aki gyerek- és kamaszkorában képezte harcra a hercegnőt, hűséges, jól harcol, kung-fu. Ennyi a karaktere. Amúgy a legunalmasabb sztereotip karakter a kínai harcosnő. Számos amcsi és kínai film, meg videójáték, mely egy középkori környezetben kreált meg egy sztorit, szerepeltette ezt a karaktert. Kis termetű, karcsú, sovány, törékeny, kontyba hordja a haját, szépséges és kellemes babaarca van, harcművész. Nekem egy idő után unalmas újra és újra látni ezt a sztereotipizált karaktert. Ez is egy olyan elem, ami mutatja, mennyire sekélyes és felszínes Le-Van Kiet fantáziája.

A film végén borzalmasra sikeredett a végső összecsapás. Ott már látszott, hogy a film fárad. A két girl power megostromol egy templomot. Egy egész hordányi férfi csap le a két törékeny nőre. Ezek a férfiak, annak ellenére, hogy barbárok, nagyon udvariasak is, mert vagy egyenként vagy párosával rohanják meg valamelyik harci szukát. Nem többen, esetleg mindannyian támadnak rájuk. Egyenként, vagy párosával. A befejezés során már normális harckoreográfia sincs. A hercegnő csapkod a kardjával, a katonák meg belefutnak a csapásba. A két boss fight-nál pedig összecsapott a harckoreográfia. Vajon hányszor vehette fel Le-Van Kiet a végső összecsapást? Még ha többször is lett újraforgatva ez a jelenet, akkor is áthatja a fáradtság.

Az 1991-es, Kevin Costner főszereplésével készült Robin Hood: Prince of Thieves minőségibb akció- és kalandfilm, mint a 2022-es The Princess. És ezt nem a nosztalgia mondatja velem. Tényleg jobb film. Persze, a középkor-ábrázolása nem hitelesebb, mert ott is romantizálva volt. Ugyanakkor Kevin Reynolds meg sem próbálkozott egy modernista üzenet közlésével a filmgyártás során, egyedüli célja volt a szórakoztatás. Le-Van Kiet nem csupán arra tesz kísérletet, hogy szórakoztasson, hanem hogy átadjon egy emancipációs narratívát. Az is tagadhatatlan, hogy nincsenek olyan remek harckoreográfiák Kevin Reynolds alkotásában, mint a The Princess-ben. DE a Robin Hood: Prince of Thieves-ben színvonalasabb a sztori, a karakterek, a színészi játék, a fényképezés, a vágás, a dialógusok, a rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka. Rendesen van benne adagolva az akció. A Robin Hood: Prince of Thieves a hibái ellenére egy profi munka, míg a The Princess ordítóan középszerű.

Felesleges tovább részletezni az enyhén jelen lévő politikai üzenetet. A szokásos woke agymenés. Számomra fájdalmas volt azt látni, hogy egy középkori, feudális társadalomban igyekeznek érvényesíteni egy modernista és emancipációs üzenetet. Még egyszer: ilyen nem volt a középkorban! A középkori ember nem úgy gondolkodott, mint egy modern ember. Egy feudális királyságban más logika és mentalitás érvényesült, mint a mai modern társadalmakban.

A The Princess egy igazi kommersz, középszerű, buta akciófilm. Érződik, hogy olyan embereknek készítették, akik nem szeretnek gondolkodni. Mert aki valójában gondolkodó ember, annak fáj ez a film, annyira ostoba és primitív.

Anne Helen Petersen

„Kinek nem kell aludnia? A robotoknak. Mondhatjuk, hogy a gondolatától is irtózunk, hogy robottá váljunk, azonban sok milleniál önként robotot csinál magából abban a reményben, hogy elnyeri a hőn áhított, de megfoghatatlan biztonságot. Ez annyit jelent, hogy egyre inkább elhanyagoljuk a saját szükségleteinket, beleértve a biológiai szükségleteinket is. Ahogy az elméleti szakember, Jonathan Crary rámutat, még az alvásunk is egyre jobban hasonlít a gépek alvó üzemmódjához, ami nem annyira a pihenés, mint inkább a késleltetett vagy csökkentett készenléti üzemmód. Alvó üzemmódban soha nem kapcsol ki igazán az ember; csak arra vár, hogy újra bekapcsolják.”

(Anne Helen Petersen)

1,

Szeretnék még egy kicsit visszatérni Anne Helen Petersenhez, meg az ő könyvéhez, a „Can't Even: How Millennials Became the Burnout Generation”-hez. Akár úgy is fogalmazhatnék: a munkaerő-piacról vallott nézeteihez. A rasszizmusáról és a szexizmusáról, meg a politikai szűklátókörűségéről nem kívánok több szót ejteni, mert azt már megtettem egy előző recenziómban. Igen, csúnya dolog, nem szabad ilyet csinálni, virgácsot neki, lépjünk is tovább!

Petersen a COVID-időszak idején végezte eme művén az utolsó simításokat. A koronavírus miatt kialakult karanténidőszak ráirányította a figyelmet a home office-ra, ez pedig még inkább aktuálissá tette Petersen könyvét. Témája a milleniálok kiégése a munkaerő-piacon. A szerzőnő egyszerűen megunta azt, hogy az idősebb generációk megbélyegzik a milleniálokat. Elege lett a boomer és X generációs emberkék panaszkodásából az Y-generációval kapcsolatban, miszerint a „mai fiatalok” „nem akarnak dogozni”, „büdös nekik a munka”, egész nap csak henyélnek”. Petersen, mint a milleniál nemzedék egy képviselője, tisztában volt vele, hogy valójában nem ők álltak trehányul a (bér)munkához, hanem az őket sújtó probléma mélyen benne gyökerezik a társadalmi berendezkedésben. Az Y-generáció többsége mind a fizikai munka, mind a szellemi munka területén valósággal megfeszült a munkavégzésben. Azért dolgoztak, hogy megvalósítsák az álmaikat, de a többségük soha nem érte el a céljait. A (bér)munka általi önmegvalósítás sokuknak szélmalomharc lett. A tragédiájuk nem csupán annyiban állt, hogy nem realizálódtak a kitűzött céljaik, hanem abban is, hogy a legtöbbjük brutálisan kiégett a munkaerő-piacon.

A milleniál az X és a Z generáció közötti, 1980 és 1996 között született Y generáció. Én, mint Y-generációs milleniál, számos alkalommal hallottam azt, hogy egy olyan nemzedékhez tartozom, ami „nem akar dogozni”. A milleniálok nem lusták. Sőt, ezen generáció tagjainak többsége túlhajszolta magát. A túlhajszolás viszont egy kifejezetten frusztrált és stresszes életmódot eredményezett náluk. A mindennapos stresszel járó bérmunka pedig lassacskán belevitte ezt a nemzedéket a kiégés állapotába.

Petersen az amerikai társadalmat, és annak munkaerő-piacát elemzi, felvillantva annak múltját és jelenét. Az amerikai és az európai munkaerő-piac között léteznek eltérések, ahogy a nyugat-európai és a kelet-európai között is. A munkahelyi kiégés viszont tetten érhető mindegyikben. Ezt jól tudja Petersen is, aki egy rövidke fejezetben szót ejt Japánról is, aminek hiába radikálisan más a munkaerő-piaca, mégis ugyanúgy jelen van benne a munkahelyi kiégés problémája. Persze, azért nem lebecsülendőek az eltérések. A magyar társadalomban jelen van (még) a társadalombiztosítás, míg az amerikaiban nincs – ez pedig más minőségű létezést eredményez a két nemzeti munkaerő-piacon. Az amerikai ember jóval kiszolgáltatottabb az amcsi munkaerő-piacon, mivel nincs TB. A milleniálok a 2008-as gazdasági válság idején, esetleg utána léptek ki a munkaerő-piacra. Kénytelenek voltak adaptálódni az új helyzethez. Megjelent a túlmunka. A technológiai fejlődésnek köszönhetően a multinacionális cégek és az állami intézmények könnyebben kontrollálhatják és ellenőrizhetik a saját alkalmazottaikat. A munkaadó a Facebook, az Instagram, a Twitter és a TikTok révén nyomon követheti a saját alkalmazottait.

Diákmunka. Diákmeló. Meló-Diák. Kamaszkorom legundorítóbb emlékei kötődnek hozzájuk. A Meló-Diákhoz és a TESCO-hoz. Mert hát a Meló-Diák a TESCO-hoz közvetített ki, mint diákcsicskát… elnézést, diákmelóst! Rengeteg gusztustalan embert sikerült megismernem a Meló-Diákon és a TESCO-n keresztül. Kíváncsiságból megtekintettem a Meló-Diák Facebook-oldalát. „Túltoltad a vásárlást? Ne aggódj, pár nap diákmunkával újra megtömheted a zsebed! Tudjuk, hogy egy óriási Black Friday akciónak nem lehet ellenállni. Ha Te is üres zsebbel zártad a novembert, ideje felnézni a Meló-Diákra egy klassz munkáért a szünetre!” Meg: „Ismersz lazsáló veszprémi diákot? Taggeld!” Meg: „Még időben vagy, hogy megszedd magad az ünnepekre! És Te milyen munkával keresnéd meg az ajándékokra valót?” És ehhez hasonlók. Klassz munka; ne maradj le a Black Friday-ről; az a kamasz, aki nem dolgozik, az lazsál! Én 2005 és 2009 között melózgattam valamennyit a Meló-Diáknál. Már akkor is ilyesmi bullshit szövegeket nyomatott a cég. Dolgozni menő, a munka buli! Én többször is kértem, hogy adjanak irodai munkát, de ők folyamatosan elküldtek a TESCO-ba, „bulizni”! Tetten érhető a szlogenekben a diákmeló filozófiája. Az egyik az, hogy összekapcsolja egymással a termelést és a fogyasztást. A diákmelós a bérmunka révén részt vehet a termelésben, amit pedig megkeres, elköltheti fogyasztásra. A diákmeló révén a diák egyaránt részt vehet a termelésben és a fogyasztásban. A másik, hogy aki nem dolgozik, az biztosan lusta ember. Volt régen egy ilyen szlogenjük is a fejvadász-cégeknek: „Amíg pihensz, addig nem keresel pénzt.” Én diákként a környezetemben rengeteg olyan srácot ismertem, aki túlhajszolta magát a diákmelóban. Egyesek a tanulás mellett nyomatták a munkát, ez a kettő pedig radikálisan sok energiát kivett belőlük. Mások még a tanulás, sőt az iskolába járás idejét is beáldozták arra, hogy végezzék a diákmelót. A diákmeló révén nem csupán a munkát, hanem a túlmunkát is megismerték a diákok. Rengeteg sztori ismert, hogy a TESCO-ban megalázták a diákokat. A diák volt az olcsó munkaerő, akikre azért nézett megvetően a TESCO-bérmunkás, mert kevesebb bérért vállal munkát, mint ő. „Hülyék ezek a fiatalok?” És ez a kérdés a maga módján logikus volt. Nem véletlen, hogy egyes diákok felmondták a szerződést a MELÓ-DIÁK-kal, és inkább a TESCO-val kötöttek szerződést. Éves szerződés, ahol a három hónap próbaidő (június, július, augusztus) után felmondták a szerződést, és szeptemberben folytatták a tanulmányaikat. De olyan diák is volt, aki egyáltalán nem mondta fel a munkaszerződést, hanem inkább a továbbtanulást áldozta be a TESCO-ban való bérmunka oltárán. Röviden: megszűnt diáknak lenni, hogy igazi melóssá váljon. Ha a TESCO elküldött magától egy diákmelóst, akkor nem volt felmondási idő. A MELÓD-DIÁK diákmelósainak nem volt fizetett szabadsága, sőt fizetett betegszabadsága. Ha egy diák pihenőnapot tart, akkor kevesebbet keres. Emiatt számos olyan diák volt, aki nem pihente ki a nyáron az iskola (gimnázium vagy egyetem) fáradalmait, hanem végigdolgozta a nyarat. Több olyan esetről is tudunk, hogy a megbetegedett diák inkább bement betegen dolgozni, nehogy elessen a több pénztől. Jól kitalált kizsákmányolás mindmáig a diákmunka!

A munkaerő-piac egyik legkiszolgáltatottabb rétege a szabadúszó, a kisvállalkozó. A szabadúszónak nem másik ember a főnöke; ő saját magának a főnöke! A szabadúszó azért hajtja magát keményen, hogy túléljen. A bérmunkás ugyancsak túlhajtja magát, mert a munkabér egy hónapban nem elegendő ahhoz, hogy fenntartsa a lakását, kifizesse a számláit, törlessze a hitelét, bevásárolja magának a legszükségesebbeket. Sokan igyekeznek feljebb jutni a ranglétrán, mert emelkedik ezzel a munkabér, és megnövekedik ezáltal a túlélés lehetősége. A szellemi bérmunkások mindent megtesznek azért, hogy megmutassák a főnökeiknek, bármikor elérhetőek és riaszthatóak. Petersen leírja, hogy az amerikai középosztályban a szülők mindenképpen az egyetemre szánták a gyerekeiket, mert a diploma által juthattak jobban fizető munkahelyekhez. Az USA-ban drágábbak az egyetemek, mint nálunk – de azért itt is sok diák vette fel a diákhitelt amiatt, hogy kifizethesse a tandíjat, és kiegészíthesse a diákmunka bérét.

Az X-generáció tagjainak többsége számára természetes volt, hogy amint betöltötték a felnőttkort, elérték azt a három célt, ami már a boomer generáció tagjainak többsége számára is megadatott: a munkahely, a lakás és a család. Manapság sajnálatosan az Y-generáció tagjainak többsége számára elérhetetlen ez az idea. Csak vegyük a lakást: számtalan Y-generációs vagy a szüleinél vagy albérletben lakik! Hogyan juthat ma egy milleniál lakáshoz? Megörökli a szüleitől. Esetleg a szülei vesznek neki egy lakást. Mindkét verzió kizárja azt, hogy önerőből. Az önerő sok esetben azt jelenti, hogy összespórolja a pénzt, és felveszi a hitelt. A harmadik opció a vért izzadós kategória. A saját lakás azért lenne fontos, mert az nyújtja a biztonságérzetet. Ha van lakásod, akkor kielégül a Maslow piramis legalján lévő alapszükségletek egyike. Általában az emberek vágynak a biztonságra. Az emberek nagy része nem a karrier miatt hajszolja magát a munkaerő-piacon, hanem a törékeny biztonságérzet miatt. Ha dolgozok, nem döglök meg! Vagy kevesebb esélyem van kimúlni az éhségtől és a hidegtől! A fizikális és a szellemi kifáradás mellé társul a mentális bizonytalanság. A félelem folyamatosan jelen van a dolgozók életében. Ha elveszti az állását, vagy kiteszik az albérletéből, kevesebb esélye van a túlélésre, a fennmaradásra. A lakhatás és a táplálkozás alapszükségletek. Az emberi boldoguláshoz igenis szükséges a pénz. Aki azt hajtogatja, hogy a boldogsághoz nem szükséges a pénz, az sosem élte át azt a szorongást, amit a munkaerő-piacon napi szinten túlélő emberek igen. A munkaerő-piac egy szociáldarwinista és materialista tér: megdolgozzunk és megküzdünk a bérért, amivel biztosítjuk magunk és családunk számára a túlélést. A folyamatos harckészültség kimeríti a dolgozókat. A jelenlegi munkaerő-piaci létformánk nem egészséges.

Neoliberális mantra, hogy „szeresd a munkád!”. Annak kiegészítése pedig a „legyen a hobbid a munkád!”. Ennek a szemléletnek hazánkban is megvannak a maga arcai. Talán az egyik ilyen legnépszerűbb a TheVR-legények, Fábián István és Komzsik János. Ők „szeretik a munkájukat”, hiszen a „hobbijuk a munkájuk”. Mivel én elég sok videót láttam tőlük, teszek pár megjegyzést. Egyrészt a kedves urak már rég nem szenvedélyből gyártják a tartalmat, hanem profitért. Ez érződik a minőségen is. Másrészt TheVR Pistin érződnek a kiégés jelei, aminek egyik megnyilvánulása az ingerültség. A TheVR valahol egyébként gyönyörűséges példája az önkizsákmányolásnak. Általában azok az emberek, akik a hobbijukat teszik meg munkának, a munkaerő-piac irracionális jellege miatt egy idő után meggyűlölik a szakmájukat és a munkájukat, magát a pénzkeresésnek beáldozott hobbijukat. Rengeteg ilyen emberrel találkoztam az építőiparból, a vendéglátásból, az informatikából, a könyvtárból és az oktatásból.

Sokaknak amúgy nem adatik meg, hogy a hobbijukat tegyék meg munkának. Nem kevesen kompromisszumot kötnek egy olyan munkakörben, amit nem különösen szeretnek. Számos személy nem gyűlöli a munkáját, de amikor fel kell kelni reggel, hogy beérjen időben a munkahelyére, legszívesebben maradna otthon. Ezek a munkahelyek adnak annyi fizetést, hogy kihúzzuk a következő hónapig. Ezek a munkahelyek nyújtanak egy törékeny biztonságot ebben a szociáldarwinista társadalomban. Ez az amerikai és az európai munkás- és középosztály mindennapjai. Eme létezés pszichológiai velejárója az eltűnő lelkesedés, a fásultság. A teljesítménykényszer a fásultság ellenére is dolgozik az emberben: megmutatni a munkahelyen, hogy még mindig képes vagyok felmutatni nagy teljesítményeket a melóban! A dolgozó ember azért éri el a megkövetelt teljesítményszintet, hogy megtartsa az állását, meg a velejáró biztonságot. Eközben magának is bizonyítja, hogy nem lusta, igenis szorgalmas. Hosszabb távon sehogy sem úszhatja meg a kiégést.

Anne Helen Petersen szomorúan itt sem rejti el rasszizmusát és szexizmusát. Egy tudatos ember képes ignorálni a hülyeségeket. Ha lekaparjuk a könyvéről a hülyeségeket, előttünk marad rengeteg kényelmetlen és kellemetlen tény. Petersen részletesen bemutatja, mi vezetett el az Y-generáció kiégéséhez. A jómódú életmód keveseknek adatik meg, a többség azért küzd, hogy fennmaradjon a társadalomban. A szerző nyomatékosítja azt, amit eddig is sejtettünk: a munkahelyi kiégésben nem vagyunk egyedül! A kiégés nem specifikus, hanem általános. A kiégés egy társadalmi probléma, amiről kevés a diskurzus (részben azért, mert ellopta a show-t a rengeteg woke ál-probléma). Petersen közöl tényeket, de nem ad megoldást. Ami nem baj. Nekem már hányingerem van a sok semmit nem érő tanácsból: segít a meditáció (legfőképpen a jóga), a gyógyszerek (legfőképpen az altatók), a gyógyteák, az alkohol, a rendszeres sport, a rendszeres szex, az egészséges étkezés. Rövid időre újra munkaképessé teszik az embert, de hosszabb távon nem számolják fel a kiégést. A munkahelyi kiégés egy civilizációs probléma, amit szerintem egyvalamivel lehetne orvosolni: emberbarát munkaerő-piaccal. Ehhez viszont szükség lenne egyfajta szemléletváltásra.

Ezt a könyvet rengeteg embernek kellene olvasnia, de sajnálatosan a sorok mögött kiszivárgó rasszizmus és szexizmus miatt sokan nem fogják megadni neki az esélyt. Igen, Petersen időnként átmegy kifejezetten primitívbe. Ennek ellenére mégis sokat is ad a művében. Az Y-generációnak azt üzeni, hogy ne szégyellje a saját munkahelyi kiégését, mert valójában nem ők a felelősek, hanem az elembertelenedő munkaerő-piac. Az X-generációnak azt üzeni, hogy felesleges időtöltés lenézni a milleniálokat, mert valójában nem lusták ők, igenis szorgalmasak, csak a kiégés egy idő után kihozza belőlük a legrosszabb formájukat. Az X-generációnak nagyobb empátiával kell viseltetnie az Y-generáció iránt! Igazából üzen minden felelősen gondolkodó embernek: itt van egy civilizációs probléma, amire adni kellene egy megfelelő megoldást!

2,

Anne Helen Petersen, hasonlóan Tari Annamáriához, foglalkozik a technológiai fejlődés árnyoldalaival, legfőképpen az általa előidézett elidegenedéssel. A technológiai fejlődés változást hozott a viselkedéskultúránkban is. Legtöbbünk nem vásárol már zenei albumot, könyvet, és nem megy be a moziba, hogy megnézze a legújabb filmet; letöltjük a netről a minket érdeklő zenét, filmet, könyvet. A 21. században több dologra használjuk a számítógépet és a mobiltelefont, mint a 20. században. És sajnos több időt is töltünk a számítógép előtt, mint régen. Fiataloknak tartalmat gyártó youtuberek 24 órás live-ban népszerűsítik a szinte egész napos számítógépezést, egy olyan korszakban, amikor pszichológusok figyelmeztetnek arra, hogy már a napi 5-6 órás géphasználat is káros. Könnyebb, egyszerűbb és olcsóbb lett egy csomó eszköz. Az első okostelefonnak vacak volt a kamerája, a sokadik okostelefon kamerájával profi kisfilmet készíthetünk a Youtube-ra. A CD és a DVD ideje lejárt, már szinte mindent az internetről töltünk le a számítógépünkre. A blogolást maga mögé utasította a vlogolás. Én is minek írom ezt, totál felesleges?!

Megváltozott a fotózás technikája. Másképpen fotózunk. Amikor csak 24 vagy 36 kockás film volt, törekedtünk arra, hogy jó képeket készítsünk. A képet nem ellenőrizhettük le a fotózás pillanatában, hanem csak amikor előhívattuk. Manapság kattintunk ezer képet, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk effektekkel, vágással, színezéssel. Lassacskán ezt csináljunk az emberi kapcsolatainkban is. Magunk köré kerítünk rengeteg embert, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk ezzel meg azzal. A csajunkat sminkkel, gyönyörű ruhákkal, ékszerekkel, kis plasztikai műtéttel. Ha nem mosolyog eléggé, és nem túl vidám, egy kis alkohollal, droggal.

Többen mondják, hogy a közösségi oldal, nálunk, magyaroknál még mindig a Facebook, hasznos. Majd sorolják az okokat, miért hasznos. Tény, hasznos több szempontból is. A gond az, hogy a közösségi oldalak, köztük a Face, úgy van megkonstruálva, hogy kártékony legyen. Profitorientált, transzhumanista, amorális techcégek gyártják nekünk a legtrendibb közösségi oldalakat. Ezen techcégek pedig érdekeltek, hogy a közösségi oldalak felhasználóinak többsége felszínes fogyasztó legyen, annál nem több. A techcégek a közösségi oldalaikkal formálják a használóikat felszínes fogyasztóvá, ingerekkel, algoritmusokkal. Ellent lehet nekik állni használóként, de nem kicsit nehéz. Jobb, ha fel sem regisztrál az ember, ha pedig megtette, törölje a profilját!

A Facebook tele van olyan profilokkal, ahol az adatlapról és a galériáról is árad a tökéletesség. Az embernek nem is kell celebeket keresgélnie a Face-n, hogy szembejöjjön vele a szuperminőségú élet; a frusztráló érzésről gondoskodnak az ismerősök. Olyan emberek mosolyognak ránk, akiknek látszólag sikerült összeegyeztetniük egymással a munkát, a családot és a hobbit. Holott amit látunk, nem igaziak, hanem beállított pillanatképek. A pillanatképek azt sugallják annak, aki megnézi őket, hogy ő maga nem elég jó. Szar vagy, öcsém; fos vagy, húgi! Az egyszerű Face-használót pedig elönti a szégyenérzet. Én miért nem vagyok ennyire szép, ennyire gazdag, ennyire sikeres, ennyire boldog? Feltámad benne az irigység. Kialakulnak benne az irreális elvárások. Ha XY elérte ezt a szintet, akkor neki is sikerülni fog, csak hajtania kell magát! Kialakít magában egy olyan elvárást, aminek soha nem fog megfelelni. Egy másik szánalmas alternatíva, hogy egy idő után rájön a trükkre, és ő is nekiáll illuzórikus ál-tökéletes pillanatképeket gyártani a Facebook-ra.

Számtalan elmélet van arról, milyen a jó szülő. Rengeteg a „szakértő”, aki megmondja, hogyan kell jól művelni a gyermeknevelést. Írják erről a könyveket, gyártják erről a Youtube-videókat, tartják róla az előadásokat. Bőséges erről a szakirodalom. Tucatnyi alkalommal ellentmondanak egymásnak ezek a szakemberek. Mást mond erről egy Vekerdy Tamás és egy Csernus Imre. „Jaj, most melyiknek higgyek?”- tárja szét tehetetlenül a karját a kismama. Igazából önmagának kellene hinnie. Egy jó anya ösztönből tudja, miként kell nevelni egy gyermeket, mi több, az erre való ismereteket megkapta a saját anyjától. Számos nő viszont nem rendelkezik önbizalommal, sok esetben maga is gyermek. Folyamatosan vívódik önmagával: jó szülő vagyok? Klasszikus téma nőknél a munka és a család összeegyeztetése. A GYES és a GYED idejére otthon marad a szülő a gyerekkel, de néhány év után visszatér a munkaerő-piacra, a gyermeket pedig nevelik az óvoda és az iskola, a kortársak és az internet. Rengeteg a válás, sok az egyedülálló szülő. A közösségi média által sugallt kép pedig tovább frusztrálja az anyákat. A munkahelyen kiégett nő pedig biztosan nem lesz jó anyja a gyermeknek.

3,

A frusztráció jelen van az életünkben. Elkísér minket a munkában, a szórakozásban, a magánéletben, a mindennapokban. Kiégünk. Elveszettnek érezzük magunkat. Egyre inkább úgy gondolunk magunkra, mint jobbágyokra és zsoldosokra, bérrabszolgákra, egy gépezet fogaskerekeire. Feszültek vagyunk, s elfog minket a félelem, a harag és a gyűlölet. Az emberek nagy része igyekszik csökkenteni magában a feszültséget: alkohollal, drogokkal, sporttal, szexszel, videójátékokkal, internetezéssel, verekedéssel, egyebekkel. A feszültség csökken, de nem szűnik meg. A kiégés nem pszichológiai probléma, hanem generációkat megnyomorító társadalmi jelenség. A termelési és fogyasztási rendszerünk, a rá épülő munkaerő-piac egyenes következménye mindez.

Petersen árnyaltan mutat be egy komplex problémát. Megemlíti a körülményeket, amik a kiégés irányába terel egy egész generációt: a torz nevelési elvek, a valóságtól elszakadt elvárások, a munkakultusz, a szolidaritás hiánya, a természetes közösségek szétverése, a technológiai fejlődés által felerősödő elidegenedés, a profitorientált gazdaság, a változó munkakörnyezet. A fejezetek szintjén jól felépített a gondolatmenet. Rengeteg hátterű ember példájával szemlélteti a témákat. Nálunk ugyanúgy jelen van a fizetetlen gyakornokiság, mint az USA-ban; ugyanakkor nálunk van TB, míg az amcsiknál nincs, emellett nálunk kevesebb volt a diákhitel összege az értéktelen diplomákért, mint az amcsiknál. De mint írtam fentebb, oly mindegy, milyen eltérés és egyezés van a nemzeti munkaerő-piacoknál, mivel a kiégés jelen van mindegyikben.

Valahol Petersen mégsem közöl újat. Előtte már sokan felhívták a figyelmet a veszélyekre. Petersen ismételi azt, amire már rámutatott a többi szakember is. Petersen előtt többen is kongatták a vészharangot, hogy miközben építeni szándékozunk egy olyan rendszert, ami maximalista, folyamatosan feltételez egy megújuló fejlődést és növekedést, közben süllyed az egész, mint egyfajta Atlantisz. Ennek egyik kísérőjelensége a generációs kiégés. Petersen már újságíróként előszeretettel tetszelgett a megmondó-ember és a véleményvezér szerepében; ezt a szerepet nem vedli le a könyvében sem. Még csak nem is feltételezi magáról, hogy tévedhet egy adott jelenség értelmezésében. A legzavaróbb a „cherry-picking” érvelés. Egyetlen olyan szakirodalmat nem szerepeltet a művében, ami ellentmondana a gondolatmenetének. Az is probléma, hogy alkalmazza az újbaloldal rasszista és szexista seggfejei által írt „szakirodalmat” is, ami miatt nem egyszer kifejezetten torz képet fest a társadalmi jelenségekről. Igaz, Petersen maga is rasszista és szexista. Ezen kívül ott is tehetetlenséget feltételez, ahol igenis van lehetősége a személynek a szabad döntésre, az egészséges határok meghúzására – mint például a techfüggőség és a közösségi oldalak. Könnyen olvasható a szöveg, de nem kicsit szájbarágós, legfőképpen ott, ahol átmegy politikai agitációba.

Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy az indulatossága és a gyűlölködése miatt ez egy gyengébb szakirodalom. Talán érdemes lenne a szerzőnőnek újból megírnia ezt a könyvet, mellőzve a gyűlöletbeszédet. Ehhez azonban végbe kellene mennie a felelős írástudóban is egy személyiségfejlődésnek. Összességében a hibáival együtt is érdemes az olvasásra. Alkalmas arra, hogy elindítson egyrészt az emberekben bizonyos eszmefuttatásokat, másrészt a társadalomban egy disputát. Jó lenne tényleg, ha elindulna egyfajta párbeszéd a munkaerő-piacról. Eddig ez a legjobb elemzés a kiégésről, mint a modernitás egyik káros velejárójáról. A magam részéről remélem, születik ennél majd jobb könyv is a témában.

(vagyis amikor a Leet Hungary lesüllyed egy Kurucinfó szintjére)

Phú, de felbasztam az agyam!

Ezen a héten böngészgettem a Leet Hungary cikkeit. Böngészés közben belefutottam Deankadani írásaiba. A fiatal újságíró egyik visszatérő témája a gamer cégeken és a gamer szubkultúrán belüli szexizmus. Érint amúgy rasszizmussal kapcsolatos témákat is, de az esetek többségében inkább a nemi sovinizmussal foglalkozik. Jó téma egy gamer magazinban, nem? Valójában nem ő az egyetlen a Leet-nél, aki ír ebben a témában. Az irományok tartalmukban követik a jól megszokott woke receptet. A woke narratíva szerint szörnyűséges nők elleni szexizmus létezik egyrészt a nagy gamer cégeknél, másrészt a nemzetközi gamer közösségben. Igen, aki kellően elmélyült ebben a témában, az tudja, hogy ezek a cikkek kizárólag a nők ellen irányuló nemi sovinizmust ítélik el, a férfiakkal szembeni nemi sovinizmust nem. Az a néhány rosszindulatú feminista, aki már évek óta szidalmazza a gamer társadalom férfi tagjait, szót sem érdemelnek a Leet-nél – ahogy a magyarországi gaming újságírásban sem. A hazai gamer magazinok a mai napig nem illették kritikával a gamer férfiakat ádázul gyűlölő Anita Sarkeesiant. Sőt, mintha egyet is értenének vele, ilyen „nézzünk magunkba, elvtársak!” szintjén. Lassacskán olybá tűnik, hogy a hazai gamer magazinok is, mint a Gamestar, az IGN Hungary és a Leet Hungary, a gamerek ellenségei. Vagy talán arról van szó, hogy van az a pénz, amiért nem védelmezik meg a gamer társadalom férfitagjait a förtelmes rágalmazásoktól.

Deankadani 1 évvel ezelőtt írt egy cikket egy női COD esport játékos, Ingrid “Sol” Oliveira Bueno da Silva meggyilkolásáról. A cikk végén egy olyan újságírói fogást alkalmazott, amivel én utoljára a Kurucinfó-n találkoztam. Most a Bándy Kata-analógiát fogom alkalmazni, de köztudott, hogy a „kuruc” dögevők még számos gyilkosságnak áldozatul esett személyt használtak fel a maguk sötét propagandisztikus céljaikhoz. Az, hogy a Kurucinfót említem fel a Leet Hungary egyik cikke kapcsán, jelzi, hogy mennyire kiakadtam az adott íráson.

2021. február 23., Brazília, São Paulo: a rendőrség megtalálta a 19 éves női COD esport játékos, Ingrid “Sol” Oliveira Bueno da Silva holttestét egy másik COD esport játékos, Guilherme “Flashlight” Alves Costa lakásában. Guilherme beismerte Ingrid meggyilkolását. Kiderült, hogy előre megfontolt szándékkal követte el az aljas tettet. A szociopata felvette videóra a gyilkosságot, majd megosztotta a Gamers Elite Clan privát csoportjában. Ingrid és Guilherme a COD-on keresztül ismerték meg egymást. Egy hónapos beszélgetés után döntöttek úgy, hogy találkoznak a férfi lakásán. Azon a napon meg is történt a tragédia.

Deankadani cikkének első fele ezen szomorú események ismertetése. Ami problémás, az a második fele. Íme:

„Számos médium a videójátékok és a fizikálisan elkövetett erőszak között vél felfedezni párhuzamot, igaz, ezt a tézist pár évvel ezelőtti kutatások már megdöntötték. Persze könnyű is lenne elmismásolni ezt a tragédiát is ennyivel, a valóságban azonban – az IPEA’s Atlas of Violence 2020 mérései alapján – Brazíliában minden két órában meggyilkolnak egy nőt, ez “csak” 2018-ban 4519 áldozatot jelent. Ezeket pedig rendre férfiak követik el.

A nők helyzete az online gamingben még problémásabb, hiszen fokozottabb veszélynek vannak kitéve, mint férfi társaik. Sokkal gyakoribb, hogy egy profi női játékost, streamert, vagy videóst kezdenek el férfiak zaklatni, mint fordítva – melyek nagyobb eséllyel végződhetnek tettlegességgel. Ez pedig nem csak Brazíliára vetítve jelent óriási megoldandó problémát.

Legutóbb például egy szexi streamekben utazó videóst, AZRA-t kukkolták élő adásban a saját ablakán keresztül, amit ugyan sokan kamunak véltek, mi is külön kiemeltük, hogy ha mégsem az, akkor a hölgy óriási veszélynek van kitéve.”

Egyáltalán nem azon lepődtem meg, hogy megint egy gamer férfiakat megbélyegző írást kell olvasnom egy gamer magazinban. Ehhez már hozzászoktam az évek alatt. Ami számomra megdöbbentő volt, az a kegyeletsértés. Deankadani, rajta keresztül a Leet Hungary arra használta fel Ingrid “Sol” Oliveira-t, hogy elmélyítse a szakadékot a gamingen belül a nők és a férfiak között. Egy gamer magazin azt üzeni a gaminggel, az esporttal, a streameléssel és a vloggolással foglalkozó nőknek, hogy gyanakvóan tekintsenek a gamer férfiakra, mert akadnak köztük ragadozók. Ilyen ez a fandom, tele van Ted Bundy-féle állatokkal! Őszintén: sohasem gondoltam volna, hogy egy gamer magazin odáig süllyed, hogy a Kurucinfó szintjén, egy gyilkosság áldozatát arra használja fel, hogy bizalmatlanságot alakítson ki egy csoport iránt – jelen esetben a gamer férfiak felé! Van hova süllyedni…

A Bándy Kata-analógia, úgy vélem, nem szorul sok magyarázatra. A Kurucinfo, miután ismertette a sajátos primitív stílusában a gyilkosságot, kivetítette a teljes hazai cigányságra. A Kurucinfo egy olyan magazin, ahova erkölcsi hulladék emberek gyártanak hitvány tartalmat az azt fogyasztó csőcseléknek. A módszerüket átvette egyrészt a többi szélsőjobbos magazin, másrészt a balos feminista magazinok, igaz, utóbbiak más előjellel. Számomra nem kicsit ijesztő viszontlátni egy ilyen aljas publicisztikai fogást egy gamer magazinban.

Deankadani módszere persze annyiban különbözik a Kurucinfóétól, hogy nem alkalmaz direkt általánosítást. Amit tesz, az annyi, hogy ráirányítja a figyelmet, hogy a gaming szcénában a férfiak egy része veszélyt jelent a nőkre. Ha ehhez hozzávesszük Anita Sarkeesian elméletét, miszerint a láthatatlan férfiuralom (a patriarchátus) jelen van a gaming területén, akkor számos férfi egy nőkre veszélyt jelentő ragadozó. Deankadani, a kortárs feminizmus nyomán (viva la Gender Studies!), arra inti ezzel a gamer nőket, hogy legyenek gyanakvóak a férfitársaikkal. Mintha csak az lenne a célja, hogy növelje a gamingen belül a férfiak és a nők közötti bizalmatlanságot. Deankadani valószínűleg csak teljesíti, amit elvár tőle a Leet Hungary; a szerkesztőség feje felett pedig ott lebeg a baloldali kultúrharcos és identitáspolitikai politikai elit. A feminista (dis)kurzus kívánja, hogy a „nemek harca” jelen legyen a gamingen belül, ezt pedig szolgaian importálják a gaming magazinok. Ez a woke elit nem akar békességet a videójátékosok között. Ebből a visszataszító aknamunkából semmi progresszív nem születik, csak borzalmasan toxikus légkör, benne rengeteg konfliktussal!

„Nyugodj békében Ingrid “Sol” Oliveira!” – így zárta a cikkét Deankadani. Részvétet kíván, miután felhasználta a szerencsétlent lányt, hogy békétlenséget keltsen a gamingen belül a nők és a férfiak között. Van bőr a képén! Az újságíró srácot betámadták a kommentmezőben, lett is aztán cenzúra! Pár nap után Deankadani elsírta magát egy podcast-ben, hogy milyen szörnyűek az emberek! Innen is üzenem egyrészt Deankadaninak, másrészt az őt alkalmazó Leet Hungary-nak: egy meggyilkolt lány emlékét uszításra használni kegyeletsértés!

Tájékozódási pont

Deankadani: Gyászol a gamer világ: meggyilkoltak egy 19 éves profi női CoD esport játékost

https://leet.hu/2021/02/24/gyaszol-a-gamer-vilag-meggyilkoltak-egy-19-eves-profi-noi-cod-esport-jatekost/

Milyen előnyei vannak annak, hogy játszunk? | LEET PODCAST

https://www.youtube.com/watch?v=OLY1nPGZXrc

Szinte minden évben érkeznek hírek arról, hogy az amerikai és a kínai állam miképpen versenyeznek egymással az űrkutatás területén. A legtrendibb téma természetese a Mars. Mármint a Mars meghódítása. Mely hódítás következő fázisa a kutatószondák és a kőzetgyűjtó Mars-járók tevékenysége után, hogy az első ember ráteszi a lábát a Marsra! Akik pedig hisznek ebben, izgatottan találgatják, hogy ez az első ember amerikai vagy kínai lesz-e!

A Mars a Földhöz legközelebb keringő bolygók egyike. A Mars az egyik szomszédja a Földnek a Naprendszerben. A Föld másik közeli szomszédja a Vénusz. A Vénusznak hasonló a mérete és a tömege, mint a Földnek. A Vénuszon 500 fokos a hőség. A Mars jóval kisebb, mint a Föld. A marsi hőmérséklet jóval elviselhetőbb, mint a vénuszi. Persze a marsi -40 °C fokos átlaghőmérséklet sem megfelelő a földi embernek.

Az ember keresi a határait, ezért hódítja meg magának a legmagasabb hegycsúcsokat és a legmélyebb tengerárkokat. Az emberiség is keresi a határait, ezért kíván meghódítani egész bolygókat. A meghódítani kívánt bolygó az, ami közeli, vagyis szomszéd. A Vénusz lehetetlen küldetés, de ott a Mars!

A Hold?

1969-ben lépett először Holdra az ember. Neil Alden Armstrongon keresztül az emberiség meghódította a Holdat. A Hold viszont csak hold, nem teljes bolygó. A hold az égitest, amely kering egy bolygó körül. Maga a Mars két holddal rendelkezik. Armstrongon keresztül az emberiség csak a Föld egyetlen holdját hódította meg. De tagadhatatlan: a Holdra szállás egy jelentős tudományos előrelépés.

2020 környékén az amerikai és a kínai állam egyaránt indítottak keringő és leszálló egységeket a Marsra. A NASA július 30-án indította útjára a Persevarence-t. 2021. február 18-án, miután földet ért a Jezero-kráteren, a Persevarence fúrásokkal kőzetmintákat vett. Egy másik szonda fogja majd összegyűjteni, és a Földre juttatni a kőzetmintákat, 2032-ig. A CNSA szintén júliusban küldte a vörös bolygóra a Tianwen-1 űrszondát. A Tianwen-1 kialakított a Mars pályáján egy keringő egységet, kiküldött a felszínre egy Mars-járót, és leképezte a vörös bolygó teljes felszínét. Az Egyesült Arab Emírségek az Emirates Mars Mission keretében július 20-án ugyancsak ráállította az űrszondáját, az Al-Amalt a Marsra. Feladata: megfigyelni a Mars időjárását.

Az űrkutató intézmények hivatalos közlése szerint a Mars az egyetlen kőzetbolygó, amelyre odajuttatható egy emberi legénység. A Föld és a Mars egymáshoz legközelebbi pályapontjukon 58 000 000 km-re vannak egymástól. Két évente fordul elő, hogy ilyen közel állnak egymáshoz; mint most 2022-ben. A többi kőzetbolygó a Naprendszerben, a Vénusz kivételével, elérhetetlenül messze vannak a Földtől. A Vénusz közelebb van hozzánk, mint a Mars. Legközelebbi pályaponton 38 000 000 km van a Föld és a Vénusz között. Ami élhetetlenné teszi a Vénusz felszínét az ember számára: az 500 fokos forróság, a 300 km-es szélviharok, a szén-dioxiddal teli légkör, a kénsavas esők. A Mars barátságosabb ebből a szempontból, de még ez a bolygó is messze áll attól, hogy élhető legyen az ember számára. Mivel sűrűsége 30%-kal alacsonyabb, a gravitáció harmadakkora, mint a Földön. Ami reményt ad, a hőmérséklete. Bár a bolygóátlag -40 °C fok, az egyenlítőjén többször mértek +20 °C fokot.

A Mars bár rendelkezik légkörrel, nincs mágneses tere. Mint köztudott, a Földön a mágneses tér védelmezi a bolygó élőlényeit a kozmikus sugárzástól. A mágneses tér tartja meg a légkört a bolygó körül. A mágneses tér hiánya miatt a Mars felszíne ki van téve a világűrből érkező kártékony sugárzásnak. A Földön a meteoritok elégnek a légkörben. A Marsnak jóval ritkább a légköre, mint a Földnek. A ritkás légkör miatt az űrtörmelékek rendszeresen ostromolják a felszínét. A Mars külszínén nincs víz. A kutatók szerint egyedül a felszín alatt lehet víz, jég formájában. A Mars azért vörös színű, mert a felszínét teljesen belepi a vasoxid. A területén szinte burjánzanak a hegyek és a vulkánok. (Az Olympus Mons magassága 20 000 m.) A viharok állandóak.

A NASA rengeteg szondát és Mars-járót küldött a Marsra. A legismertebbek a Sojourner, a Spirit, az Opportunity, a Pathfinder, a Phoenix, az InSight, a Persevarence. A Föld és a Mars között a jellemző távolság 250 000 000 km. A legtávolabbi pályaponton ez a távolság 402 000 000 km. Két évente viszont 58 000 000 km-re közelíti meg egymást a Föld és a Mars. A legközelebbi pályaponton 7 hónapig tartana egy emberi legénységgel teli űrhajó eljuttatása a Marsra. 1969-ben Neil Armstrong 3 nap alatt érte el a Holdat (az Apollo-11 által megtett távolság 384 400 km). A hivatalos űrkutatás szerint egy sikeres Mars-misszió jelentős tudományos előrelépés lenne az emberiségnek. 2030-ra teszik az időpontot, amikor az ember(iség) meghódíthatja a Marsot.

Magam kissé szkeptikus vagyok. A Mars-misszióval évtizedek óta bombázzák a nemzetközi sajtót. 1962-ben indult el hivatalosan a nemzetközi Mars-kutatás (Marsz–1). Minden évben belőnek egy távoli időpontot. 2024… 2026… 2028… 2029… 2030. Mit mondtál, Elon? 2031? Biztos? Valahol már szánalmas ez az ismétlődő becslés. Az meg egyenesen röhejes, hogy egyesek úgy várják a Marsra szállást, mint a pünkösdisták a Messiás második eljövetelét.

Az első pozitívum, hogy növekednek az ismereteink a Marsról, mint égitestről. A második pozitívum, hogy az űrkutatás technológiai eredményei egy idő után lecsurognak a társadalomba is. Az amerikai és kínai állam versengése valódi lépésekre ösztönözi a feleket. A hidegháború éveiben való amerikai-szovjet versengés egyik mellékterméke lett az 1969-es Holdra szállás is. Évtizedek kellenek még ahhoz, hogy az első ember leszálljon a Marsra. Majd meglátjuk. Vagy az unokáink meglátják.

Egyelőre a technika sincs igazán meg a Mars-misszióhoz. Jobban mondva: technikailag biztosíthatjuk azt, hogy odaérjenek az űrhajósok, de az ellen már nem tehetünk semmit, hogy ne legyenek rákosak, mire odaérnek a vörös bolygóra. A Holdra való utazás az eltelt idő felében a Föld árnyékában zajlott. A Marsra való utazás közben az űrhajósok fokozatosan kapni fogják a napszelet. Az árnyékoló pajzsok azért nem jöhetnek szóba, mert hatalmas holtsúlyt képeznek. A rakomány tömegével exponenciálisan növekszik a rakéta össztömege. Ha beraknak száz tonna vizet, hogy védje az űrhajósokat, több tízezer tonnás rakétát kell hozzá építeni. A Saturn V holdkomppal nem érte el a 3000 tonnát. Az International Space Station 20 éven át épült nemzetközi összefogással, de nem érte el az 500 tonnát.

Oké, okoskodás! Igazából nincs bizonyosság arra nézve, hogy a Mars-misszió legénysége rákos megbetegedést szenvedne az űrhajón, úton a vörös bolygóra. Az sem mondható meg, milyen mennyiségű és minőségű lenne ez a sugárzás. Hiába mérik a műszerek a sugárzást, nem képesek megállapítani, hogy eredményeznek-e mutagén és karcinogén hatást az űrhajóban töltött utazás alatt. Ami biztos: az emberiség bármit képes eljuttatni a Marsra. A hivatalos űrkutatás szerint már csak az van vissza, hogy teszteljék az asztronautákra gyakorolt esetleges káros hatásokat. Ennek függvényében szükséges kialakítani az űrhajó, az asztronauta-ruházat és a marsbéli telep épületeinek védettségét. Tény, nem teszteltük mindezt, mindenesetre vannak tapasztalataink az ionizáló sugárzással. A legnagyobb leszállóegység, amit leraktak a Marsra, nem volt 400 kg. Az első kolóniához ennél sokkal többre lesz szükség. Valószínűleg ez nem egy missziót fog igényelni, hanem többet.

Konklúzió?

Laikus vagyok az űrkutatás témájában. Évről-évre akad valami szenzáció a Mars-kutatással kapcsolatban, amelyből néhány eljut hozzám is. Mindig történik valami rendkívüli felfedezés. Úgy vélem, nem kicsit túlzó ennyire közel helyezni a Mars ember általi meghódítását. Elképzelhető, hogy egyszer bekövetkezik ez az esemény – valamikor az ükunokáink idejében. Képesek leszünk rá, tucatnyi év múlva, hogy embert küldjünk a Marsra. Századok szükségesek ahhoz, hogy a kolonizálásához meglegyenek a technikai feltételek. Bár nem szeretem, ahogy sokan találgatják a sikeres Mars-misszió időpontját, de ha részt kellene vennem ebben a találgatásban, azt mondanám: 2040. Bár ez jószándékú becslés a részemről. Talán lesz az 2100 is! Az számomra érthetetlen, miért látnak sokan Messiást a Mars-misszióban. A Mars nem alkalmas arra, hogy emberi kolóniák létesüljenek rajta. Erre az egy szem Földre is vigyázni kellene, nem pedig lassan felélni a környezetszennyező, egymást letaposó, fogyasztói életmódunkkal! A Mars nem egy tartalék-Föld, szerintem soha nem is lesz az!

Mindenesetre érdeklődve várom, mi bontakozik ki ebből az egészből. Érdekes kaland lesz, az egyszer biztos!

(elmélkedés arról, miként lett a Gamestar egy woke propagandalap)

Írok a jelenlegi Gamestar-élményemről. Előre szólok, ez egy szubjektív vélemény lesz. Előfordulhat, hogy bizonyos kijelentéseim és megállapításaim nem fedik teljesen a valóságot, de sajnálatosan nem hiszem, hogy tévednék az összképet illetően. Ez egyéni vélemény! Tessék nem készpénznek venni! Lesz benne egy pici nosztalgia is. Még az esszém megírása előtt tettem magamnak egy ígéretet, miszerint tartózkodok az indulattól és a személyeskedéstől. Egészen addig tartottam magam ehhez, amíg elém nem került HP és Csirke kritikája az „Amazon: Ügyvéd”-ről. Miután láttam, hogy a videó elején ez a két woke sajtómunkás arrogánsan, megvetően és lenézően nyilatkozik azokról a véleményüket kifejtő kommentelőkről, akiknek nem tetszik egyrészt a She-Hulk sorozat, másrészt a populáris kultúra woke átformálása, úgy döntöttem, hagyom a fenébe az úriemberséget! Minek adjam meg a tiszteletet olyan embereknek, akik maguk sem adják meg azoknak, akik nem értenek velük egyet? A nagyszerű elit és az ő magasabb rendű ízlése!

Mostanában újra fogyasztani kezdtem a Gamestar tartalmait. Nosztalgiából. Gimis és fősulis korszakomban élvezettel olvasgattam a Gamestar-t és a PC Guru-t. Kíváncsi voltam: milyen érzés most, 2022-ben fogyasztani ennek a két magazinnak a tartalmait? Tapasztalatom az, hogy nem ugyanolyan. Itt nem csupán arról van szó, hogy amit Gamestar-ként és PC Guru-ként kapunk, az nem nyomtatott sajtó, hanem online tartalom. Már nincs meg az a rock and roll érzés, amit éreztem még régen, kamasz és fiatal felnőtt koromban. Szürkébb lett, kispolgáribb. Természetesen most is készítenek jó tartalmakat, korrekt cikkeket és élvezetes videókat. De valahogy még sincs meg az a plusz, mint régen. Ma megnézni egy Gamestar vagy egy PC Guru videót olyan, mint elolvasni egy cikket a 444!-en, vagy belelapozni a Lakáskultúra Magazinba. Érzi már az ember, hogy elmúlt a gamer újságírás aranykora.

A nosztalgia mindig a múltnak szól. Ha ránézek a jelenre, az már valamennyire sivárabb. Maradva a Gamestar-nál: a mostani tartalmaik vegyes felvágott. Keverednek egymással a jó, a rossz és a középszerű videók. S ami a legrosszabb: tetten érhetőek politikai vélemények is. Mert hát ugye egy geek, gamer és tech magazinba kell a politika is? Megjegyzem: ha már politika, legyen kellően árnyalt! Nem, sajnos egyoldalú és korlátolt. Kicsit olyan érzésem van időnként, mintha nem is a Gamestar-t fogyasztanám, hanem a Magyar Narancs egy gamer/geek rovatát. (Ugyanez elmondható a PC Guru-ról és az IGN Hungary-ról is.)

A Gamestar néhány videóban, podcast-ben és cikkben felemlegeti az egyes videójáték-cégeknél, a Blizzard-nál, az Activision-nál és az Ubisoft-nál lévő toxikus maszkulinitást; a gamestaros woke sajtómunkások sipítoznak, hogy ezeknél a cégeknél szörnyű nőknek lenni! Mindezt a szokásos woke körítésben. „Még mindig ott tartanak a hírek, hogy nem annyira jó ott benn dolgozni annak, aki éppen nem egy férfiöltözőben próbálja a pucér seggeket egy törölközővel csapkodni!” – így érez együtt a woke HP az Ubisoft-nál dolgozó és szenvedő női alkalmazottakkal. A podcast-ben a két elvtárs egyetértően bólint.

Ha már HP, kicsit térjünk vissza a She-Hulk sorozatról készített videójára! Ugyanis HP túltolt feminizmusa ebben a videóban is megmutatkozik. Persze az arrogáns beszólásának lényege nem a nők védelme. Mint ahogy nem is az, hogy HP felháborodik azon, miszerint sokaknak nem tetszik az a sorozat, ami neki meg igen. És igazából nem is az a lényeg, hogy HP elkötelezett híve a populáris kultúra újbaloldali (woke) esztétika alapján való átszabásának, és ezért ellenségesen kezel minden olyan személyt, aki kritizálja ezt a folyamatot. Itt azoknak üzent Csirke haverjával, akik mostanában kritizálni merészelték a Gamestar szerkesztőségét. HP és haverja, Csirke, ahogy valószínűleg az egész Gamestar, nem hajlandó tudomásul venni azt, hogy ha egyszer valaki örömlánynak állt, akkor azt igenis bírálni fogja a nagyközönségnek egy bizonyos része. Bizony, ha egy újságírói közösség egyoldalúan kiszolgál egy politikai oldalt, akkor bírálat éri az olvasói és nézői, a fogyasztói részről. Ha egy szerkesztőség azt bizonygatja magáról, hogy ő „objektív”, közben meg erőteljesen szubjektív, szintén megkapja a kritikát a fogyasztói közönségétől. Így működik ez. Beszólni ennek a rétegnek kifejezetten rossz üzenet.

De maradjunk továbbra is a szexizmus és a feminizmus témájánál. HP így gúnyolódik azokon, akik nem értenek egyet az ő (és valószínűleg a teljes szerkesztőség) túltolt feminizmusával: „Itt van ez a MeToo-mozgalom, és eltörlik az összes szuperhőst!”. Létezik a munkahelyi bántalmazás jelensége, a mobbing. A Blizzard-nál, az Activision-nál és az Ubisoft-nál valószínűleg ugyanaz történt, mint oly sok állami és céges munkahelyen, nem csak az USA-ban, hanem Európában is. Férfiak és nők bántalmaztak férfiakat és nőket egy munkahelyen. Ez egy fontos probléma. Jött a fantasztikus feminizmus, részben olyan elhibázott(?) politikai programokkal, mint a MeToo, és a férfiuralom áltudományos elméletére támaszkodva, leegyszerűsítette az elkövetőt a férfira és az áldozatot a nőre. A feminizmus kártékony módon leegyszerűsítette a mobbing jelenségét, és ehhez asszisztált tucatnyi idióta és/vagy gazember. Köztük a Gamestar. Mondjuk HP sincs topon a témában, mert a kultúrában tevékenykedő feminista esztétikának minimális köze van a MeToo-hoz. Az „Amazon: Ügyvéd” nevezetű förmedvény nem a MeToo, hanem a feminista esztétika végterméke.

De vajon nem kétszínű ezen a téren „Magyarország legnagyobb geek életmódmagazinja”? Vajon a Gamestar-on belül nincs jelen a nőknek beszólogató maszkulinitás?

GameStar tábor 2016 – 1. nap – Ez a videó csak egy a sok közül, ami jobb, ha nem kerül a magyarországi újbaloldal Virág elvtársa, Gulyás Márton szeme elé.

Nosztalgiázás közben nézegettem a Gamestar nyári táborairól készült videókat. A „GameStar Tábor” listában benn van az összes táborról készült videó. Figyelemre méltó, kellemes anyagok. Ezen videók rendelkeznek egyfajta nosztalgia-faktorral. Valójában megadják azt az igazi geek életérzést, legfőképpen a régebbi anyagok, amit mostanában hiányolok a jelenlegi mainstream geek platformokról. Mondom, érdemes azoknak megtekinteni őket, akik szeretnek nosztalgiázni gamer és geek témában! Magam nem voltam egy táborban sem. De kamaszkoromban és sokáig fiatal felnőtt koromban is tényleg azt jelentette a gamerség és a geekség, mint ami látható a videókon. Amikor összejöttünk a haverokkal, valami hasonlóképpen éltük meg mi is.

Számomra érdekes, hogy még a 2015 és 2019 között készült videók is hozzák ezt a vidám geek életérzést. 2015-től már változni kezdett a geek szcéna. Fokozatosan lett vége a hagyományos geekségnek, hogy átadja a helyét a (poszt)modern geekségnek. A geek életérzés meg lett fertőzve a politikai korrektséggel, a kultúrharccal és az identitáspolitikával. Emlékszem, kamaszkoromban az olyan régi fantasy fórumokról, mint a már megszűnt fantasya.hu és a jelenleg vegetáló karcolat.hu, kinézték azokat, akik be akartak hozni valamilyen politikai témát. Mondták: ez nem ide való! Ma? A HollywoodNewsAgency, a Fun With Geeks és a Shirin Gaming elmondja a kedves egybegyűlteknek, hogy nem szereti Orbán Viktort! És ez hogy jön ide? A woke antifák az acélbetétes bakancsukkal megtiporták a gyermekkorom kedves emlékeit. Úgy vélem, nemcsak az enyémet. Sokunkét.

Térjünk vissza a Gamestar Tábor videóihoz! Ami érdekes itt, az a GS-srácok humora. Ugyanis a GS-srácoktól, legfőképpen RG-től nem áll távol a szexista humor. Csak a fenti cím egyik sztoriját említem. 2016-ban, a táborozás első napján a kamaszlány panaszkodik, hogy a fiúk elvették a kajáját. Mire RG: „Nem ez az egyetlen, amit a fiúk elvettek tőled”. A csaj elpirul, és nevet. Nekem semmi bajom nincs ezzel a humorral. A GS-srácok egymást sem kímélik humor fronton. Nekem ez a humor is élvezetessé tette a táboroztatós videókat. Én jól elszórakoztam azon, ahogy RG pikáns és pajkos módon poénkodik a női kollégákkal és a táborozó lányokkal. Azokban a pillanatokban nem sértődött meg senki, és a lányok együtt nevettek a fiúkkal. Mindettől függetlenül jobb, ha ezek a videók nem kerülnek Gulyás Márton és partizánjai elé. Tartok tőle, hogy Virág elvtárs mai örökösei nem nevetnének ezeken a videókon. Ahogy nem nevettek Tibi atya hülyeségein sem. Olyan világot élünk, ahol liberális értelmiségiek tucatjai kiáltanak cenzor (egy Lakmusz) után. Meg könyörögnek inkvizítorokért.

Meg ez mégis csak egy kettős mérce! A felszínen megy a gaming világ, a videójáték-cégek és a gamerek basztatása, hogy ne tetszenek szexistának lenni a hölgyekkel szemben! Őszintébb pillanatokban pedig a Gamestar-legények maguk is élnek némi szexizmussal a móka és kacagás kedvéért! HP szemmel veri a gaming világ szexistáit, de a cancel culture szellemében nem törli a 30 perces Lollipop Chainsaw gameplay-ét! Hogy is van ez?

Valójában nem HP és Csirke az egyetlen woke sajtómunkás.

Az egyik legaktívabb tag Kaci. Ő a GameStar újságírója és a Fun With Geeks társasjáték-tematikájú YT-csatorna szerkesztője.

A Fun With Geeks egy társas- és kártyajátékokkal foglalkozó YT-csatorna, ami később beemelt a témái közé gamer és geek témákat is. Aztán szomorúan politikai témákat is.

A Fun With Geeks gazdái Daev és Kaci, mindkettő woke balos. Ha jól tudom, Daev momentumos is. Daev hasonlóan elborultan nyomatja a politikai agitálást, mint egykor az LMP-s Member. A “Fun With Geeks Streamek” VOD címeiből néhány: “Van internet, de nincs többé Trump!”, “Az LMBTQ közösség helyzete itthon”, “Libsikedd Alexszel”. Daev a Twitterjén is szidja Orbánt és kormányát. Ha az Orbán-kormány kritikáját nézzük, a csávó ezen a téren nem egy Schiffer András! Mi a különbség? Schiffer egy társadalomtudományban és politikatörténetben jártas értelmiségi, Daev egy diplomás proli. A beszólás nem rendszerkritika!

Kaci nem annyira elborult, mint Daev. Időnként viszont érződik a Gamestar-on belüli munkásságán a woke mentalitás. Egyik kedvenc vesszőparipám a Watch Dogs Legion – ez az első olyan open world game, amelynek a legfőbb célcsoportja a woke antifa szubkultúra. A „London elesett” c. videójában viszonylag korrekt a kritika. Annyiban korrekt, hogy elmondja, gameplay tekintetében középszerű a végeredmény. Viszont semmi szót sem ejt az Ubisoft-nak a videójátékban elrejtett politikai agymosásáról. Egy későbbi videójában Kaci sorra veszi, szerinte mely videójátékok számítanak a GTA-franchise játékain kívül remek open world mókának. Ott szerepel közöttük a Watch Dogs Legion is. Ebből az jön le, hogy Kaci woke-ként szeretni akarja a Watch Dogs 3. részét, csak gamerként nem megy neki. De azért promózza…

A Watch Dogs Legion igazából akkorát bukott a piacon, hogy az Ubisoft végleg elengedte a Watch Dogs franchise-t. A Gamestar három sajtómunkása, HP, Kaci és Paca egy podcast-ben az értetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy a gamerek többsége nem volt képes szeretni ezt a kreatív küldetésekkel teli akciójátékot. Legfőképpen HP adta a drámát. Miért nem szerették az emberek a WDL-t?

Nézzük röviden a koncepciót!

Az Ubisoft szerint a Brexit után ki fog alakulni egy neoliberális big tech oligarchiák által vezetett fasizmus Angliában. A kormány ideológiája egy fehér szupremácia, amely nem tűri el a színesbőrű bevándorlókat (mégis alkalmaz a keretlegényei között négereket). A kormány a diktatúra fenntartása mellett működtet az alvilágban egy a migránsok szerveivel kereskedő szervkereskedelmet. Az automatizálás elveszi a munkásosztály munkáját. Hatalmas a munkanélküliség és a hajléktalanság. A szigetország a nagy szegénység ellenére rendelkezik rengeteg vezető nélküli autóval és drónokkal. Kicsit úgy tűnik amúgy, hogy az Ubisoft nem érti, mi valójában a fasizmus. Egy valódi fasiszta kormány nem engedné, hogy a techcégek tönkre vágják a nemzeti gazdaságot. A fasizmus mindig is törekedett a munkahelyek megvédésére. Ha valaki tanulmányozta Benito Mussolinit és Oswald Mosley-t, tudhatja, hogy ez az ideológia kifejezetten ellenezte azt, hogy a kollektív nép fölé emelkedjen a profit. Persze az is lehet, hogy az Ubi tudja, mi a fasizmus. Lehet, hogy valójában az Ubisoft az a gátlástalan profitorientált óriásvállalat, amely félrevezeti a közvéleményt, megosztja a társadalom egy részét, és a profitnak alárendeli a gamerek tömegeit. Hát igen, nagy valószínűség szerint az Ubisoft az egyik olyan nagy multicég, ami ellen megszerveződhetnének a figyelő kutyák!

Az Ubisoft támogatja az Európai Unió migrációs politikáját. Elvből vagy pénzből, ideológiai vagy financiális okokból; tök mindegy! Mint ahogy az is tök mindegy, hogy saját elhatározásából, vagy politikai megrendelésből csempészte bele az Ubi a Watch Dogs 3. részébe a migrációpárti propagandát. Az Ubisoft egyik állítása az volt a Watch Dogs Legion-ban, hogy bevándorlók teremtették meg a középkori Angliát. Igen, európai bevándorlók! A középkori európai bevándorlás és a modern kori afrikai bevándorlás közé egyenlőségjelet tenni nettó hülyeség. Mindenesetre a videójátékban az Albion és a DedSec egymással való küzdelme nem csupán a modern jobboldal és modern baloldal küzdelme, de egy migrációellenes és migrációpárti nézőponté is. A játékos kizárólag a DedSec oldalán vehet részt a küzdelemben, vagyis egy baloldali, migrációpárti nézőpontban. Azt kihangsúlyozom, hogy az Albion nem is igazán jobboldali, hanem szélsőjobboldali, a DedSec pedig nem is igazán baloldali, hanem szélsőbaloldali mozgalom és szervezet. Igazából egy szélsőjobboldali és egy szélsőbaloldali társaság harcol azért, miként is kell értelmezni a modern kori Angliát; ezen kívül semmiféle mérsékelt, polgári politikai alternatíva nem jut szóhoz. Az meg nem kérdés, hogy a két szélsőséges alternatíva közül az Ubi melyik mellett rakja le a voksot.

Igazából ha felvetődik az, miért bukott el a Watch Dogs Legion, érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon a brit szigetországban mekkora piacot bukhatott el az Ubisoft azzal, hogy lefasisztázta a Brexit-párti britek többségét. Ez nem volt egy szimpatikus, korrekt lépés az Ubisoft részéről. Ezek után az a legkevesebb, hogy megy a kukába a Watch Dogs franchise. Úgy látszik, volt egy kis következménye ennek az arcátlan céges arroganciának. Visszataszító, hogy a hazai gamer sajtó (PC Guru, Gamestar, IGN Hungary) nem reagálta le megfelelően az Ubisoft etikátlan politikai manőverét, sőt még igyekezett értékesíteni is a magyar piacon ezt a destruktív szemetet. A magam részéről reménykedem benne, hogy sohasem ássák majd elő a Watch Dogs franchise-t (még annak ellenére sem, hogy az 1. rész még egy tisztességes game). Ott rohadjon meg ez a woke hulladék, ahol van!

Miért tolódott a Gamestar balra?

Mindig a főszerkesztő a karmester. A zenekar tagjai pedig sosem mondanak ellent a karmesternek. Valamikor volt egy stratégiaváltás – aminek a lebonyolítója a főszerkesztő.

Mikor?

Egyesek 2009-re lövik be az időpontot. Én idővel elhagytam életem során a gamer magazinokat. Így képtelen vagyok mondani egy pontos időpontot. Ami tapasztalható: a főszerkesztő lassacskán lecserélte a szerkesztőség tagjait woke aktivistákra. A GameStar egykori újságírója, a theGeek főszerkesztője, BadSector a Media1 egyik oknyomozó riportjára hivatkozva arról ír, hogy Mészáros Lőrinc egyik cége, az ArtMedia fölözi le a PC World, a GameStar és a Computerworld hirdetési bevételeiből származó hasznot. Ha azt nézem, hogy a Gamestar erőteljesen nyomatja a balos woke propagandát, különösnek tűnik ez a Mészáros Lőrinc cégével való kapcsolat. Egy momentumos geek nagyobb örömmel merülne el a Gamestar online tartalmaiba, mint egy fideszes. Nem, ez nem lehetséges. Hacsak...

Nevezzük meg a főszerkesztőt!

Mazur – Virágh Márton. Magam úgy vélem, főszerkesztőként átállította a Gamestar-t a woke irányba. Hallgattam vele három interjút a Youtube-n. A TheVR, a Shirin Gaming és a Universum 8 – mindhárman baráti hangvételű, kellően alákérdezős interjút készítettek Mazurral. Egyik sem tett fel kényelmetlen kérdéseket. Igazából mindhárom kérdező törekedett rá, hogy Mazur jól érezze magát. Persze, Mazur szaktekintély – ettől függetlenül nem volt minden fényes a Gamestar háza táján, vagyis nem ártott volna egy kis konfrontáció, egészséges keretek között!

Az egyik One Move Ahead podcast-ben szó esett a gamergate botrányról. Mazur interpretációja: szörnyű, mennyire értelmetlen dolgokon tudják a fandomban összerúgni az emberek egymással a port; Anita Sarkeesiannak joga van feministaként megfogalmazni véleményt a videójátékokról és annak közösségéről; kifejezetten toxikusan viselkedtek az Anitát betámadó gamerek; jobb a békesség!

Ezt hallva nem is kell csodálkozni azon, hogy 2014-ben a „Gyűlöljük egymást gamerek, vagyis mi is ez a GamerGate?” c. cikkben a Gamestar inkább a nemzetközi gamer társadalmat támadó woke baloldallal értett egyet, mint a betámadott, védekezésre szoruló gamerekkel. (Az sem véletlen, hogy a két cikkíró közül az egyik a woke HP!) Igyekezett úgy beállítani magát a Gamestar az ügyben, hogy középen van, “szeressük egymást gyerekek” és “minek ez a nagy gyűlölködés?” típusú üzenetekkel. Úgy álltak középen, hogy közben igazat adtak a gamergate-t kirobbantó woke baloldalnak. Hiszen ők jót akarnak, és azért be kell látnunk, elvtársak, hogy van mit söprögetnünk a saját portánkon! Igazán vaknak kellett lenni ahhoz, hogy ne vegyék észre, Anita Sarkeesian és elvbarátai politikai megrendelésre támadták be a gaming és a gamer világot! Igazából előkészítették a terepet egyrészt a nagy videójáték-cégeken belüli tisztogatásokhoz, másrészt a Twitch-en való bannolásokhoz, úgy önmagában a gamingen belüli MeToo-hoz. Ami pedig nem történt meg a Gamestar részéről (sem), hogy mint a gamer világ hazai képviselői, megvédjék a gamereket a rosszindulatú woke agitátoroktól. A hazai gamer szubkultúra, a nem kevés hülye ellenére, mindig is egy befogadó közeg volt. A sok videójátékozó lánynak pedig kifejezetten örül a gamer férfiak többsége. A Gamestar (és a többi hazai gamer magazin) nem védte be a hazai közösséget, inkább jött az olyan hülyeségekkel, hogy nézzünk magunkba! Bűnbánat; ez volt a meghirdetett irány!

Mazur azóta felfelé jutott a ranglétrán. Ma a Project029 Magyarország Szolgáltató Kft. egyik igazgatója. Tartok tőle, hogy ez azt jelenti, miszerint a cég által futtatott többi lap is, mint a Computer World, a PC World és a Puliwood, elmozdul ebbe a woke irányba.

Mindenesetre „remek” online magazin lett a Gamestar! Köszönjük, Mazur(ka)!

Tájékozódási pont:

Egyedülálló zöld nő társat keres - Amazon: Ügyvéd kritika – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=tXS9QWyUJfc

London elesett - Watch Dogs: Legion teszt – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=Ns0j_N7wNK0

10 remek, nyílt világú AKCIÓJÁTÉK, ami nem GTA – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=HwpktIZ82kE

Ubisoft - Mire E3-ig számolok podcast livestream – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=VlWPYvc8moM

American Krogan - Watch Dogs: Muh Fascism

https://odysee.com/@americankrogan:3/Watch-Dogs--Muh-Fascism-(1080p):c

GameStart - Lollipop Chainsaw

https://www.youtube.com/watch?v=KkjCH_IwqtI

A GameStar Sztori - Virágh Márton (Mazur) - One Move Ahead

https://www.youtube.com/watch?v=jppGlYvDHMI

A Modern Gamer kultúra - Virágh Márton (Mazur) - One Move Ahead

https://www.youtube.com/watch?v=vgxn5Slzjhs

Shirin és a Haverok #11 – Virágh "Mazur" Márton

https://www.youtube.com/watch?v=YQvmKpEXXSo

A gaming világ újságírói szemmel | TIMEOUT Podcast S02E09

https://www.youtube.com/watch?v=ZNxMM99mGjw

GameStar tábor 2016 - 1. nap

https://www.youtube.com/watch?v=zM_xNv5qgoU

GameStar Tábor

https://www.youtube.com/playlist?list=PLR9BUR6n44rKdn_mc3ck4X1GRPJIVSAHu

Gyűlöljük egymást gamerek, vagyis mi is ez a GamerGate?

https://www.gamestar.hu/hir/gamergate-twitter-botrany-zoe-quinn-kotaku-anita-sarkeesian-nathan-grayson-153836.html

BadSector - ÍGY NÉZ KI A GAMESTART KIADÓ ÚJ SZLOVÁK CÉG SZÉKHELYE A GOOGLE STREET VIEW SZERINT

https://thegeek.hu/2020/07/31/igy-nez-ki-a-gamestart-kiado-uj-szlovak-ceg-szekhelye-a-google-street-view-szerint/

BadSector - A MÉSZÁROS LŐRINCHEZ KÖTHETŐ ATMEDIA KFT.-HEZ KERÜLT A GAMESTAR HIRDETÉSEINEK ÉRTÉKESÍTÉSE

https://thegeek.hu/2020/08/19/a-meszaros-lorinchez-kotheto-atmedia-kft-hez-kerult-a-gamestar-hirdeteseinek-ertekesitese/

Szalay Dániel - Tulajháború: Orbán Viktor miniszterelnök felcsúti barátja gazdagodik ezután a PC World, a GameStar és a Computerworld hirdetési bevételeiből

https://media1.hu/2020/08/19/meszaros-lorinc-computerworld-pc-world-gamestar-hirdetesi-feluletek-atmedia-project029-pereskedes/

(Predator: Prey)

Megnéztem. Mielőtt elmondanám a véleményem, megjegyzem, a magyar kritikusok többsége maga alá élvez a gyönyörtől, ha beszél erről a filmről. Ami elég siralmas, még annak ellenére is, hogy valamelyest érteni vélem az okát.

A film nem szar. Simán középszerű. A Prey nem nyújt többet egy jobb Xena epizódnál. Ami nem rossz, ha azt nézzük, hogy az utóbbi időkben megjelent legtöbb amcsi akciófilm nem hozta még egy jobb Xena és Hercules epizód szintjét sem. De ez nem a Prey dicsősége, hanem az amcsi filmgyártás szégyene. Siralmas, hogy már akkor elégedettek lehetünk egy amcsi akciófilmmel, ha hozza a Kevin Sorbo és Lucy Lawless nevével fémjelzett trash fantasy sorozatok szintjét.

A Prey olyan, mint egy jobb Xena epizód. Vagyis 10/6.

És most sorolom a hibákat. Mert a film tele van velük.

A legfőbb hiba maga a főkarakter, Naru. Az amcsi filmgyártás az elmúlt időszakban bizonyította, hogy alig képes komolyan vehető girl power karaktereket gyártani. Gyártás – igen, nem véletlenül használom ezt a szót. Az amcsi filmstúdiók szinte futószalagon gyártják a rosszabbnál rosszabb, bénábbnál bénább női akcióhősöket. Amit az esetek többségében kapunk, azok Mark Dacascos, Michael Dudikoff, Chuck Norris, Lorenzo Lamas, Dolph Lundgren női megfelelői. Most ott tart a „szakma”, hogy Pocahontas kirántja a csatabárdot, és megküzd a Predatorral!

A főkaraktert, Naru-t egy valódi félvér, félig indián, félig amerikai színésznő alakítja, Amber Midthunder. Sajnálatosan a filmben látszik, hogy félvér. A sztori szerint a komancs törzs nem érintkezett még az amerikai földrészre betörő fehér európaiakkal. Vagyis a sztori szerint Naru nem lehet félvér. Ami még látszik a Naru-t játszó színésznőn, az a smink. A kameraközeli képeken Naru nagyon baba. Amikor a kamera ráközelít Naru arcára, látszik a szemfesték és a rúzs.

Valójában nemcsak Naru-n, hanem az összes többi indiánon látszik, hogy ki van sminkelve. Az korrekt a Disney-től, hogy minden indián szerepet indián színész játssza. Az már kevésbé, hogy kinézetre egyáltalán nem hozzák a valódi indiánokat; igazából úgy néznek ki a karakterek, mintha valami cosplay-re készültek volna. Az indiánok sterilek, tiszták. A ruházatuk olyan, mintha jelmezboltból kölcsönözték volna. A korabeli indiánok nem voltak ennyire sterilek. A nomád életmódot folytató indiánok sok esetben koszosak, piszkosak, izzadtak, mosdatlanok voltak. A korabeli képeken teljesen más indiánok néznek vissza ránk, mint a hollywood-i filmekről. Én már láttam olyan korabeli fényképet, ahol zsíros hajjal és kormos képpel néztek a fényképezőgépbe a fiatal indián lányok. Ez nem az őslakos indiánok fikázása. A tradicionális életmódot folytató indiánok, mielőtt betört volna az életükbe a modernitás, teljesen másképpen álltak a higiéniához, mint a nyugati ember. Kapunk egy képet, ahogy a Disney, rajtuk keresztül pedig az amerikai fogyasztó állampolgár, elképzeli az indiánokat.

A Prey-ben az európai fehér civilizációt a portugál zsoldosok képviselik. Míg az indiánok tiszták, kulturált megjelenésűek, a portugálok mocskosak, kulturálatlan megjelenésűek. Minden fehér ember a filmben igénytelen, szadista, erkölcsi hulladék. A sztoriban az indiánok szimpatikusabbak akartak lenni a fehéreknél. Kicsit olyan érzésem volt a Prey-nél, mint Ip Man 4: The Finale-nál. A kínai állam által szponzorált akciófilm a műfajában megállja a helyét. Fasza akciófilm! A gond csak annyi, hogy a kínai állam ebben a filmben burkoltan, művészi eszközökkel olyat állított 2019-ben, miszerint az USA a 60-as években diszkriminálta az amerikai kínai közösségeket. Az Ip Man 4-ben egy pozitív amerikai karakter nincs, viszont minden felbukkanó amcsi karakter egy kínaiakkal szemét módon bánó rohadék. Vagyis hiába állja meg az Ip Man 4 akciófilmként a helyét, szomorúan egyrészt hazug propaganda, másrészt rasszista uszítás. Mindezek ellenére sok amerikai és európai ember kajálja ezt a filmet. Ha tele van jó akciójelenetekkel, mit érdekelje az őt támadó rasszizmus?! Bocsi a kitérőért, csak úgy gondoltam, ha már a fehér embereket szapuló rasszista kulturális termékek a téma, legyen megemlítve ez is!

Huber Zoltán „Harmincöt éve várunk erre a Prédára” c. kritikájában ilyen fogalmakkal dobálózik: „reagani akciófilm”, „a vietnámi traumát is újraélhette”, „aktuális identitáspolitikai kérdéseket is pedzeget”, „a női princípium kalitkája ellen lázadó tinédzser lány”, „az őslakos kultúrát szinte teljesen elpusztító európai gyarmatosítás”. Miről szól ma egy Predator film? Régen a szórakozásról. Ma meg „aktuális identitáspolitikai kérdéseket is pedzeget”. De ha már pedzeget, akkor ne adna borzasztóan ostobán leegyszerűsítő válaszokat. Azt ugye, tudjuk, hogy jóval komplexebb, bonyolultabb téma volt az indián őslakók és a fehér telepesek találkozása az amerikai földrészen, az un. Újvilágban, hogy letudjuk annyival, miszerint az egész nem volt több, mint „az őslakos kultúrát szinte teljesen elpusztító európai gyarmatosítás”? Egyáltalán kell ezzel foglalkoznia a Predator franchise-nak?

A Disney valójában a Prey-ben összemixelte egymással a Winnetou-féle indiános filmek, a Rocktábor-féle tinisorozatok és a Predator-filmek világát. A Disney megint sokat akart markolni, mert egyszerre célozta be a tizenéves tinédzserek, a huszonéves fiatal felnőttek meg a nosztalgiára éhes harmincasok és negyvenesek korosztályát – úgy, hogy közben igyekezett gesztust tenni az amerikai kulturbalos értelmiségnek is. Jó ez nekünk? Ahogy írtam, hozza nekünk egy jobb Xena epizód színvonalát. Amitől nem kellene elájulni. Én értem, hogy hiány van jó akciófilmekből, fárad az amcsi filmgyártás, de attól ez még messze van a jótól! Prey középszerű, és keveset ad. Azzal pedig, hogy foglalkozik „aktuális identitáspolitikai kérdések”-kel, egyes helyeken átmegy a Winnetou-filmeket idéző propagandába, aminek kb. annyi a mondanivalója: „Jönnek a gonosz fehérek, oszt az indiánoknak annyi!”

Naru a film elején még tapasztalatlan a vadászatban és a küzdelemben. Autodidakta módon képezi magát. Valami hasonló a szituáció, mint Ray-nél az új STAR WARS-trilógiában: hipp-hopp, és már rendelkezik is a megfelelő tudással, ami kell a vadászathoz és a küzdelemhez! Nincs Mester, minek is az?! Naru annyira autonóm személyiség, hogy nincs szüksége semmiféle tanítóra, hogy kitanulja a harcművészetet! A tapasztalatlan kamaszlány a film vége felé játszi könnyedséggel karatézza le a portugál zsoldosokat, és dzsúdózza le a Predatort!

Számomra ami érthetetlen: miért egy tinilány a girl power? Miért nem egy 30 vagy 40 éves indián nő, akiről hihető, hogy van elég tapasztalata, hogy túléljen a vadonban? Amit végképp nem értek: miért Hannah Montana/Sonny, a Sztárjelölt/V, mint Viktória/ Violetta a Predatort fenyítő girl power? Igen, nem véletlenül említem a Disney Channel tinikaraktereit! Ugyanis a Prey-ben megvan a Disney-féle tinisorozatok bárgyúsága, ami egyfajta különös ízt ad ennek a filmnek. Komolyan, ezen a filmen többet nevettem, mint egy vígjátékon, annak ellenére, hogy ez egy akciófilm!

A kritikusok szerint ez egy eredeti girl power film. Naru, hogy legyőzze a Predatort, azonosul egy férfi mintával, és mint férfi, legyőzi az ellenségét. Még egyszer: mi a koncepció? A nő azonosul egy férfi mintával, és mint férfi, legyőzi az ellenségét. Ezt a történetet rengetegszer elmesélték nekünk, csak eddig western köntösben, fantasy köntösben, STAR WARS köntösben, MARVEL köntösben stb. Most kapott egy Predator köntöst. Ez nem egy eredeti girl power film. Igazi tucatfilm.

Mennyivel érdekesebb lett volna az, ha Naru, mint nő, győzi le a Predatort! Az evolúciós pszichológia szerint az esetek többségében a férfiak erővel, a nők ravaszsággal és furfanggal gyűrik le az akadályokat – köztük az ellenségeiket is. Mondom: az esetek többségében, természetesen mindig vannak átmenetek és kivételek. A klasszikus feminizmus arról szólt, hogy érték a nőiesség, és védelmezte a nőiességet. A modern feminizmus ma nagyobb értéket tulajdonít a férfiasságnak, és arra kondicionálja az eszmével szimpatizáló nőket, hogy betöltsenek különféle férfi szerepeket. A klasszikus feminizmus azt mondta a nőknek, hogy merjenek nők lenni. A modern feminizmus már azt sugallja a nőknek, hogy csak akkor boldogok, ha férfiak. Naru, mint nő, nem győzheti le furfanggal és ravaszsággal a Predatort, helyette erővel kell győzedelmeskednie ellenfele felett, mint egy férfinak. Naru történetének meg kell felelnie a modern feminizmus elveinek. Ami egy közhelyes sztorit eredményez. Sokkal több kreativitást követelt volna meg egy olyan koncepció, ahol egy hagyományos nemi szerepeket betöltő nő, miután kidőltek körülötte az erős férfiak, nem erővel, hanem furfanggal és ravaszsággal gyűri le az ellenfelét, a Predatort. Az amcsi akciófilm-gyártás nem ilyen kreatív, mert gyáva. Marad a megszokottnál, mert az biztonságosabb.

Nézzük az egyéb logikátlanságokat! A portugál zsoldosok le akarják vadászni a Predatort. Hogy miért? Mert idióták! Aztán, amikor azt tapasztalják, hogy mind fegyverzetben, mind harci tudásban nem vehetik fel a versenyt a Predatorral, nem menekülnek, hanem harcolnak tovább, bízva a győzelemben. Hogy miért? Mert idióták! A film amúgy sok dolgot nem magyaráz meg, köztük a portugálok indítékait sem.

Arról beszéljek, hogy a film mennyire kiszámítható? Hogy tudni lehet, hogy egyedül a csaj marad életben? Ahogy az is sejthető, hogy mind a tesó, mind a portugál, akit meggyógyít, végül áldozatul esik a Vadásznak? Hopp, spoiler, bocsi!… Mi van még a filmben, ami említésre méltó? Mondjuk dialógusok és karakterek. Mit mondjak ezekről? Igazi Disney-minőség! Bénák és kínosak a dialógusok – ahogy megszokhattuk a Disney-féle tinisorozatoktól! Mert ne tápláljunk felesleges illúziókat, ez egy tinifilm, amire a felnőttek rácsatlakozhatnak, ha van hozzá kedvük! Én felnőtt emberként kifejezetten kínzónak éreztem, hogy azt kell néznem, még a gyilokpornó előtt, hogy Naru lázadó kamaszként hisztizik, a fiatal vadászok meg folyamatosan keménykednek, és játsszák a fasza gyereket! A fiatal karakterek úgy viselkedtek, mint a középsulis kamaszok, akik váratlanul kiszabadultak a természetbe.

Apropó természet! Az állatok nagy része animálva van a filmben. Naru kutyáján még látszik, hogy igazi. Viszont a kígyó, a farkas, a nyúl és a medve animálva van a filmben. Igazából nem az a baj, hogy animálva van – hanem az, hogy látom, hogy meg van animálva. Ezt nekem nem szabadna észrevennem, mégis észlelem, mert annyira béna az animáció. A legbotrányosabb ezek közül a medve.

A kritikusok szerint a Prey-nek az is érdeme, hogy véres, erőszakos, brutális. Vaú! A disznótor is véres, erőszakos, brutális. El kell takarni a gyerekek szemét, amikor János bácsi egy böllérkéssel elvágja a coca nyakát. 18-as karika! Ha felveszem kamerára, hogy a falunapon levágják a disznót, jól megvágom 2 órára, kész a jó kis dokumentumfilm, talán van esélyem megnyerni vele az Aranypálmát! Persze, értem én, hogy egy Predator filmnek véresnek, erőszakosnak, brutálisnak kell lennie – de már szinte minden akciófilmnél elvárás lesz; ha meg véres, erőszakos, brutális, kap egy piros pontot! A "Volt egyszer egy vadnyugat"-nak nem kellett tocsognia a vérben és a belsőségekben, hogy minőségi westernfilm legyen!

Remélem, mindezek után sikerült egy kis kedvet csinálnom a Prey-hez! Jó kis film ez! Szép a színésznő. Gyönyörű a táj. Aranyos a kutya. Csodásan meganimáltak az állatok, legfőképpen a medve. Szórakoztatóak a dialógusok. Sokat lehet nevetni rajta, mikor nem is vígjáték. Izgalmasak a csatajelenetek. Van benne tanulság és mondanivaló. Visszatért a hitem az amcsi filmgyártásba. Ez igen, így kell ezt! Csak előre, tovább, srácok és lányok! Elégedetten (kielégülten) befejeztem a kritikát. Most megyek, és megnézek pár epizódot  az „Eb és a web” c. sorozatból. Mert én adok a minőségre.

Kis coming out, mert az amúgy is divatos. Pánikbeteg vagyok. Bizony, nem csupán Puzsér és Nudlesz, de én is!

A pánikroham nem azonos a pánikbetegséggel. A pánikroham lehet egyszeri jelenség is az ember életében. Ha valakinek ritkán jelentkezik a pánikroham az életében, akkor nem pánikbeteg. Ha valakinek rendszeresen fordul elő a pánikroham az életében, akkor pánikbeteg. A pánikrohamok leküzdhetőek, a pánikbetegség minimalizálható, sőt dekonstruálható az ember életében. Igen, az ember tud tenni ellene! De erről pár sorral később, egyelőre járjuk még körbe a fogalmakat!

A pánikroham hirtelen jelentkező, intenzív szorongás. Ezen szorongás együtt jár sajátos testi és lelki tünetekkel. Feltűnik, majd eltűnik; megérkezik, majd elmegy; jelentkezik, majd elmúlik. Egy idő után eltűnik, elmegy, elmúlik – de nem mindegy, mennyi ideig marad! A szorongás tarthat pár percig, pár óráig, de akár fél vagy egész napig is. A pánikroham nem ritka jelenség. Az emberek többsége olykor kerül élete során nehéz, feszült helyzetbe, ami által jelentkezik egy szorongásos állapot. A rohamot kiválthatja egy közeli hozzátartozó halála, egy nehéz vizsga, egy munkahelyi vagy magánéleti krízis, egy munkahelyről való elbocsátás, egy közlekedési baleset, egy éles konfliktushelyzet. Teljesen érthető reakció, pontosan meghatározható kiváltó okkal.

Mint írtam, az életben rendszeresen jelentkező pánikroham a pánikbetegség. A kiváltó ok minden esetben mentális, lélektani. Az egyén még nem dolgozott fel egy magánéleti krízist, ami miatt állandó szorongás jellemzi az életét. A pánikbetegség jelentkezhet otthon vagy a munkahelyen, társaságban vagy magányban. A pánikrohamok ismétlődő epizódok az életében. Az egyén hiába jut túl egy pánikrohamon, várja a következő alkalmat. Az élete lehet akár egy folyamatos rettegés is.

A pánikbetegséget sokan összekeverik a szívinfarktussal és a gyomorfekéllyel. Laikusnál még hagyján, de orvosnál már kínos! Szomorúan történt már olyan eset, hogy az orvos sztróknak vagy infarktusnak diagnosztizált egy egyszerű pánikrohamot. A tünetek első jelentkezésekor szükséges elvégezni bizonyos alapvizsgálatokat. Előfordult már az is, hogy egy ilyen vizsgálat során az orvos úgy ítélte meg az ismétlődő pánikreakciók stressze által kialakult szívbillentyű-zavart, mint szívinfarktust, majd írta fel a betegnek a szívgyógyszereket. És persze előfordult a fordítottja is: az orvos legyintett már a súlyos szívinfarktusra is úgy, hogy ah, ez pánikbetegség!

A pánikroham során jelentkező tünetek a légszomj, a heves szívverés, a mellkas- és gyomorfájdalom, a szédülés, a hányinger, az izzadás, a hidegrázás, a végtag-zsibbadás. Tari Annamária úgy definiálja a pánikrohamot, mint egy kisebbfajta szívrohamot. Végül is nem jár messze az igazságtól: a nem jól kezelt pánikbetegség, a szőnyeg alá seperve, okozhat egy hosszabb idő után szívrohamot és/vagy agyvérzést is. Az sem meglepő, hogy a megszaporodott pánikrohamok kiválthatnak halálfélelmet is. Ahogy már említettem egyszer, a pánikroham időintervalluma belőhető a pár perc és az egész nap közé. Egy idő elteltével elmúlik, de ezért tennie kell az egyénnek is.

Az egyén maga vethet véget a pánikrohamnak. Tudatosítani kell magában egyrészt, hogy nem leselkedik rá valódi veszély, másrészt pedig azt, hogy elmúlik egy idő múltán a szorongásos állapot. Sokat segíthet a szorongás megszüntetésében a tudat, hogy probléma nélkül elmúlik az ijesztő állapot. A roham alatt érdemes leülni, és rendezni a légzésünket. A pánikroham alatt ugyanis nehéz a levegővétel is. Amire vissza kell állni, az a lassú egyenletes légzés. Ilyenkor érdemes átmenetileg pár percig visszatartani a légzést. Néha még segít a tipikusan amerikai módszer is: az arcra szorított zacskóból való légzés. (Mondjuk én még nem próbáltam!) A pánikbeteg zihálás közben túl gyorsan veszi a levegőt. Mivel kilélegzik jelentős mennyiségű szén-dioxidot, elcsúszik a szervezete lúgos pH-ba. A vérében csökkenő kalciumszint miatt izomgörcsök lépnek fel a szervezetében, ami miatt fokozódik a pánikérzés. Ha újra több lesz a vérében a szén-dioxid, akkor több lesz az ionizált kalcium is, ami által javulnak a tünetek.

Az illető leküzdheti a pánikbetegségét. Itt elsősorban a lélek beteg, így a mentális gyógyulás mindenképpen megelőzi majd a test gyógyulását. Megfelelő pszichológiai ismeretek birtokában maga az egyén is képes a lélek gyógyítására. Az önfejlesztés a pánikbetegség dekonstruálásában is segítheti az egyént. Persze ha nem megy az öngyógyítás, sosem késő segítséget kérni a szakemberektől. Ezen esetben a terápiás kezelés sokkal inkább ajánlott, mint a gyógyszeres.

Mi, pánikbetegek… Egy pánikbeteg ismerősöm kizárólag gyógyszerrel kezeli magát évek óta; semmit nem javult az állapota, viszont a gyógyszerektől lassabb lett a beszéde és a mozgása. A csávó időnként olyan, mint a zombi! A gyógyszerezése közben pedig kiderítette, hogy a szabadkőművesek tehetnek az állapotáról… Puzsér egyszerre alkalmazza magán, szintén évek óta, a terápiás és a gyógyszeres kezelést. Ahogy elnézem, a látható eredmény egyenlő a nullával… Nudlesz önfejlesztéssel próbálkozik, aminek a része az utcai prank… Én nem veszem igénybe az egészségügyet a pánikbetegséggel való küzdelemhez. Önfejlesztés. Semmi gyógyszer. Magam lejöttem az alkoholizmusról, most küzdök a netfüggőséggel. Lassú folyamat. Egy idő után lesz eredménye!

Az egyik ilyen módszer a pánikbetegség elleni küzdelemhez a kognitív viselkedésterápia. Első lépés, hogy a beteg felismeri a rohamok kialakulásáért felelős negatív gondolatokat. Második lépés, hogy a beteg kontroll alatt tartja a rohamok kialakulásáért felelős negatív gondolatokat. Azzal, hogy uralja a gondolatokat, vele együtt kontrollálja a testi tüneteket is. A pszichológia megadja ehhez a szükséges eszközöket és technikákat.

Amiről beszélnünk kell még, az a környezet. Ami ideális, az a segítő környezet. A magyar rögvalóság viszont sok esetben kiábrándító tud lenni ezen a téren is. Magam könyvtáros és pedagógus környezetben mozgok, értelmiségi szcénában. Számos pedagógust és nem kevés könyvtárost ismerek, aki szerint a pánikbetegség semmi más, mint rossz magatartás. A pánikbeteg ember egyszerűen nem viselkedik rendesen. Furcsa, rossz, deviáns. Én pánikbetegként kaptam már szemmel verést, kemény helyreigazítást, gúnyos beszólást, azonnali elhatárolódást, és természetesen a hátam mögötti kibeszélést is. A maguk polgári módján a tudtomra adták, hogy rosszfiú voltam – épp, hogy rá nem csaptak a kezemre! Félreértés ne essék: a pánikbetegség egy negatív állapot, és aki pánikbeteg, annak igenis dolgoznia kell azon, hogy megszüntesse magában a pánikbetegséget! A pánikbetegség egy olyan sztori, amit nem lehet megúszni munka nélkül. Aki pedig úgy tekint a pánikbetegségére, mint valami erényre, amit lehet mutogatni a Tik-Tok-on, az önsorsrontó barom! Elengedhetetlen az öngyógyítás. Ugyanakkor egy elfogadó környezet sokkal inkább segíti önmagunk helyrerakását, mint egy ellenséges közeg.

Mit tegyen a kedves olvasó, ha a közelében rohamot kap egy pánikbeteg? Kezdetben ne legyen fasz! A támogató jelenlétével könnyedén segítheti a beteget a roham leküzdésében. Emlékeztetnie kell a beteget az egyenletes légzésre! Tudatnia kell a beteggel, hogy nincsen veszélyben, valójában nem történt valódi baj! Igazából egyetlen dolga van, az pedig az egyén megnyugtatása. Arra nem képes, hogy véget vessen egymaga a másik rohamának, de segíthet neki abban, hogy kikecmeregjen a szorongásos állapotból. Érdemes megőrizni a segítőnek a nyugalmát. Abból csak további gondok lesznek, ha átveszi a pánikbeteg nyugtalanságát. Igazából egy olyan szituációt kell kialakítani, ahol nem a segítő veszi át a segítendő pánikját, hanem a segítendő a segítő nyugalmát. A szolidaritás és vele együtt az empátia arról szól, hogy nem csupán észrevesszük, ha bajban van a másik, de segítünk is neki kikecmeregni a bajból.

Még lehetne elmélkedni azon, a modern társadalmak miért vannak tele pánikbeteg emberekkel. Körülbelül azért, amiért tele van alkoholistákkal, techfüggőkkel és kapcsolatfüggőkkel. Felesleges többet mondani a témában. Az egyénre lebontva egy valami a lényeg: a pánikbetegség egy olyan verem, amiből kötelessége kijönnie annak, aki beleesett! A gyógyulás, akár szakemberek segítségével, akár önmagunk munkája által, elengedhetetlen a boldogság eléréséhez!