Kulturkampf

Uwe Boll új filmjétől, a Citizen Vigilante-től hangos most az internet. Olyan magukat vérkomolyan vevő balliberális filmesztéták is megszólaltak a film kapcsán, akik eddig a kisujjuk eltartásával jelezték, nem hajlandóan mindenféle szarral foglalkozni. Minden jó ízlésű műélvező személy számára nyilvánvaló, hogy a produktum minősége pocsék. Ez nem is lenne kérdés, ha nem jönne képbe a fránya politika! Ugyanis megosztó lett a Citizen Vigilante-ről való véleményalkotás, olyannyira, hogy egyes helyeken kemény viták alakultak ki róla, mindennek pedig roppant egyszerű oka van: keményen beleállt több kényes politikai témába is. A balliberálisok és a woke szubkultúra értékítélete az, hogy rossz; az alt-right egy része pedig úgy vélekedik, hogy jó.

A Citizen Vigilante egyfajta keveréke a botrányfilmnek és a bosszúfilmnek. Természetesen a bosszúfilm lehet botrányfilm is, vagyis lehet közös metszet (pl. Death Wish). A botrányfilm reagál az adott korszak társadalmi problémáira, és olyan témákról indít diskurzust, amelyet igyekszik tabusítani a rendszer (pl. Falling Down). A bosszúfilm alapállása, hogy mivel a főhős vagy anti-hős nem számíthat arra, hogy az állam és annak bűnüldözői, rendvédelmi és igazságügyi szervezetei igazságot tesznek az ő ügyében, sok esetben az ezen szervezeteket behálózó és megbénító korrupció miatt, kénytelen a saját kezébe venni az igazságszolgáltatást, méghozzá úgy, hogy kijátssza a törvényt (pl. Dolan's Cadillac).

Sajnálatosan sok bosszúfilm öncélú. A legtöbb bosszúfilm a fenti keretet nem arra használja, hogy átadjon a nézőknek egy szemfelnyitó, elgondolkodtató üzenetet, ehelyett öncélúan szórakoztat az erőszakkal és a szexualitással (pl. Django Unchained, John Wick). A Citizen Vigilante úgy tesz, mintha egy Falling Down-nal oltott Death Wish lenne, de valójában ugyanaz a célja, mint Tarantino Django-jának. Quentin Tarantino a Black Lives Matter barbárjainak, Uwe Boll pedig az alt-right primitívebb tagjainak készített egy bosszúfilmet; mind Tarantino, mind Boll a filmművészetet használták arra, hogy pozitívan értékesítsék a vérbosszú ideáját egy morálisan és intellektuálisan alantasabb réteg számára.

Uwe Boll

A Citizen Vigilante-nek maga Uwe Boll a forgatókönyvírója, a rendezője és a producere. Én mindig is úgy gondoltam Uwe Boll-ra, mint egy kalandorra. Sosem gyűlöltem őt úgy, mint sokan – bár az értékítéletem róla negatív. Kellően nihilista figura, aki tud kárt okozni. Igaz, apróság, de a Bloodrayne Trilogy óta egy filmrendező sem merészel hozzányúlni a Terminal Reality játékához, annak ellenére, hogy potenciál van benne. Mikor Uwe Boll belépett a filmszakmába, szatírákat szeretett volna készíteni, melyeknek témái a politika visszásságai és a fogyasztói kultúra. Felsült, ezért később megpróbálkozott a pszichológiai horror műfajjal. Én ezen próbálkozásai közül a Seed c. filmet láttam, ami egyébként technikai értelemben jó film, viszont masszívan értékrelativista.

A szatírái közül kizárólag a Heart of America kapott pozitív értékeléseket a kritikus szakmától. A szatírái közül egyedül a Rampage Trilogy-t láttam, ami tetszett. Egy eltorzult lelkületű anarcho-primitivista bölcsészről, Bill Williamsonról szól, aki arra a beteg elhatározásra jut, hogy morális alapon lemészárolja az amerikai fogyasztói társadalmat. Technikai értelemben van pár hibája, de tökéletesen bemutatja, hogy az embertelenné váló neoliberális rendszer és a rá épülő ipari társadalom miképpen termeli ki az emberi életet nem tisztelő szörnyetegeket. Itt Boll még morálisan megfelelően egyensúlyoz, nem egyszer érzékeltetve, hogy a főszereplő útja nem egy emberséges alternatíva. A trilógia záró darabjában pedig le is vadássza a tébolyult, teljesen elmagányosodott Bill Williamsont a rendőrség. De már késő, mert követői akadtak, akik hűen folytatják azt, amit megkezdett a Mester…

Ami meghozta Uwe Boll-nak a kétes hírnevet, azok a videójáték-adaptációk. Boll elkezdett belerúgni a gamer társadalomba, és bár nem ez volt a fő cél, láthatóan élvezte a dolgot. A fő cél az állami pénzek lehívása volt. Bizony, a Bloodrayne-t és társait Boll nem saját büdzséből állta, hanem az adófizetőkéből! Ezen dollárok nagy része még csak nem is a filmekbe fektetődött be, hanem Boll és társai zsebébe. Uwe Boll állami pénzből ZS-kategóriás filmeket készített, közben pedig meggyalázott franchise-okat, és szemétkedett a gamer társadalommal – ezen nincs mit szépíteni, ez aljas! A mai napig nincs emiatt bűntudata.

A videójáték-adaptációknak nem az volt a fő problémája, hogy technikai szempontból több sebből véreztek, hanem hogy a film tartalma semmiképpen nem volt összhangban a videójátékokéval. Filmjeinek minimális téren volt közük az alapműhöz. Boll nem volt tisztában karakterekkel, helyszínekkel, cselekménnyel, magával a lore-ral. Előszeretettel igyekezett saját kútfőből megoldani a felmerülő problémákat. Olyan filmeket tett le az asztalra, amik egyrészt nem elégítették ki az adott gamer franchise fanjait, másrészt filmként sem állták meg a helyüket. Sokak szerint a gamer filmek közül egyedül a Postal nézhető, mivel tud működni bűnös élvezetként – én inkább BlackSheep véleményét osztom, miszerint a Postal is egy rossz feldolgozás.

Nekem már ajánlottak olyan Uwe Boll alkotásokat, ami az elmondásuk szerint jó: a Darfur, a Stoic, a Rampage Trilogy, a Seed, a Heart of America. Ezekből egyedül a Rampage Trilogy-t és a Seed-et láttam.

Citizen Vigilante

Onnantól, hogy Boll leállt a videójáték-adaptációk gyártásával, lassan eltűnt a köztudatból. Megpróbált visszatérni a First Shift c. filmmel, de nem jött össze. Miután szembesült azzal, hogy a tehetségével nem érhet el reális sikert a filmszakmában, úgy döntött, megcéloz egy olyan társadalmi réteget, amelynek a kielégítését nem tartotta fontosnak a filmgyártás: ez az egyre terebélyesedő alt-right-es, red pill-es, migtahós, manoszférás szubkultúra. Igen, Uwe Boll most azt a döntést hozta, hogy a jobboldal filmkészítője lesz, de nem annak szellemileg és morálisan magasabb rétegének, hanem azon alantas csőcseléknek, amely az idők során hozzácsapódott a jobboldalhoz. Az ilyen Red Style School-féle igénytelenek filmese ő.

Boll elkészítette élete első alt-right filmjét, és a dolog működött, hiszen rengetegen zabálják! Persze ehhez kellettek a balliberális kretének is, nélkülük ez nem ment volna! A woke által gerjesztett botránnyal, hisztizéssel, hírveréssel és betiltással tettek Uwe Boll-nak egy szívességet: nemzetközileg ismertté tették a filmjét. A videójáték-adaptációk körüli botrányok sem hoztak oly nagy hírnevet Bollnak, mint a Citizen Vigilante, és ezt két politikai szubkultúrának köszönheti: az alt-right-nak és a woke-nak. Uwe Boll most kifejezetten ügyesen keverte a kártyákat!

Na, de beszéljünk magáról a filmről, annak történetéről és minőségéről! Aki kíváncsi az alkotásra, innen ne olvassa tovább, mert SPOILER!

A film főszereplője az Armie Hammer által játszott Michael Sanders. Amerikából érkezett Európába. A film nem tudatja, de a helyszín valószínűleg Németország. Sanders egy egykori katonatiszt, aki megörökölte az apja ingatlanüzletét. Kétfajta identitással rendelkezik: az egyikük a polgár, aki viszi elhunyt apja ingatlanbizniszét, a másikuk az anti-polgár, aki harcosként írtja a bűnösöket. Az állam közellenségként kezeli, akivel le akar számolni, ezzel pedig az Interpolt bízza meg. A média és a politika úgy állítja be, mint bűnözőt. Az interneten, a közösségi médiában viszont ő a hős, a megmentő, a védelmező.

A film eleje már megadja az alaphangulatot: az anyuka a gyerekével kilép a boltból, az arra járó fekete migráns férfi pedig torkon szúrja a gyermeke szeme láttára. Már több éve értesülünk olyan Közel-Keletről érkező férfiakról, akik egyszer csak bekattanak, és késsel a kezükben ámokfutnak; Allah nevével az ajkukon ölik a hitetleneket! Mivel ennek eljátszására Boll egy színészi játszásra képtelen figurát talál, semmit nem sikerül ebből átadni.

Ezután következik egy híradó-bejátszásokból, közösségi médiás reakciókból, Sanders testedzős és fegyverkezős jeleneteiből összeállított montázs. Ez sem minőségi. A híradós nő hangja valami borzalmas nyekergés. Néhány jelenet, amiből megtudjuk, hogy az Interpol vezetője csapdát készít Sanders-nek. Egy borzalmasan felvett jelenet arról, hogy egy sötét folyosón anti-hősünk leszámol az albán maffia néhány emberével. Ez a film eleje, és én itt döbbentem rá, hogy ez egy non-lineáris film; vagyis ugrálni fogunk az időben. Ezzel a fajta történetvezetéssel amúgy nem lenne probléma, ha Boll értene hozzá; de nem ért. A cselekményvezetés kaotikus. Az nem valami jó érzés, amikor vissza kell pörgetnem egy jelenetet, hogy értsek az egészből valamit!

Maga a főszereplő elég ambivalens érzéseket kelt. Armie Hammer amúgy kiválóan hozza a karaktert; igazán odateszi magát, ami a színészetet illeti. Sanders egy hűvös és komor figura, akinek az álcája mögött egy frusztrált személyiség lapul. Érezhető rajta: ELEGE VAN! Próbál jól és helyesen cselekedni. Vannak szimpatikus cselekedetei, mint mikor kétszer is helyrerak egy csapatnyi fiatal huligánt, meg amikor kiszúr két hímsovén alakkal, akik bealtatózzák két fiatal lány italát. Vannak ellenszenves cselekedetei, amikor nem csupán a nőket erőszakoló migránsokat végzi ki, hanem az egyiknek a családját (anyját, apját, nővérét) – három olyan civilt, akik nem is deviánsok.

Uwe Boll valamiért úgy gondolta, jobb, ha Sanders nőkkel való viszonyát leegyszerűsíti a prostituáltakkal való időtöltésre. Sandersnek nincs felesége, nincs barátnője, ő csak simán kurvázik. Van is egy bordélyházas jelenet, ahol egyszerűen nem derül ki, hogy mit akar Boll érzékeltetni a főszereplővel kapcsolatban. A jelenet amúgy iszonyatosan kínos! Sanders dugja a nőt, majd hirtelen leáll az aktussal, mert észreveszi, hogy penészedik a tapéta. Kiderül, hogy a bordélyház is egy olyan ingatlan, amit az ő ingatlancégétől béreltek. Tessék rá szépen vigyázni! Ha fürdés után szellőztetünk, nem fog penészedni a lakás! Miután kimérgelődte magát, folytatja az aktust. Hát ez a jelenet nagyon kellett valamiért!

A Citizen Vigilante egy boomer film. Uwe Boll megrekedt a 2007-es filmgyártásnál, ez több filmjénél is érződik. Azóta sem történt meg nála a fejlődés, az alkalmazkodás a korszak filmgyártási trendjeihez. Ott van az a jelenet, amikor az Interpol igyekszik tőrbe csalni Sanderst. Több kameraszögből bemutatják, miként közelítik meg azt a házat a kommandósok, ahol Sanders bujkál. Megmutatja nekünk lassan az objektum megközelítését és az objektumba való behatolást. Még kapunk egy FPS-es nézetű jelenetet is, tök feleslegesen!

A filmnek két csúcspontja van: a kommandósokkal való leszámolás és a nemi erőszakoló migráns galerivel való leszámolás! Most maradjunk az Interpollal való ütközetnél! Sanders összetákolt a szoba sarkában egy golyóálló acéldobozt, amibe beleszerelt két sínre rögzített kalasnyikov gépkarabélyt. A kommandósok felsorakoznak a gépkarabély elé, Sanders lekaszálja őket. A többi kommandós is berohan a szobába, Sanders lekaszabolja őket. A jelenet gagyi!

Ami miatt botrány lett a film, a filmvégi leszámolás. A nagyvárosban garázdálkodik egy migráns galeri, amely erőszakoskodik a nőkkel. Be is mutat a film két olyan nőt, akivel erőszakoskodtak. A woke identitású bíró a szokásos balliberális érveléssel elengedi az erőszakos fiatalokat. Sanders először a bíróval számol le, majd a galeri tagjaival, annak vezetőjével, és a vezetőnek a családtagjaival. Módszeresen kivégez mindenkit. A jelenettel a probléma, hogy három olyan rokont is megöl, akinek nincs jelentős köze a nemi erőszakhoz. Vérbosszú, érted?! Mikor a Sicario-ban a zsoldos nem csupán a felesége és a gyermeke meggyilkolását elrendelő maffiavezért öli meg, hanem annak feleségét és kiskamasz fiát is. Mert vérbosszú, érted?! Az egy sajnálatos tény, hogy az intézményesített jogrend kiürült, de nem kis merészség kell azt tanácsolni, hogy helyette érvényesítsük a vérbosszú eszményét!

Én gyűlölöm a woke neoliberalizmust, és azt, amit leművel a kultúrában! Hányingerem van az álszent jóemberkedéstől; az erénynek attól az arrogáns reprezentálásától, aminek nálunk TGM volt a legirritálóbb bajnoka! Visszataszítónak találom, ahogy kulturális műveket eltorzítanak a saját ideológiájuk mentén! Nagy ívben kikerülöm azokat a bölcsészeket, akik a diverzitásról és az inkluzivitásról papolnak! Ellenzem az illegális migrációt, és a legkeményebb szigort támogatom az életellenes bűnelkövetőkkel szemben!

Tagadhatatlan, a Citizen Vigilante megjelenít valódi társadalmi problémákat. A migránsok okozta lakhatási válságot. A társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem akaró migránsok okozta veszélyeket. Azt, hogy bírók ideológiai alapon mentenek fel veszélyes bűnözőket. Bemutatja, hogy a politika és a média miként kozmetikázza át a bűncselekményeket. És kapunk képet – nem először! - hogy mennyire tehetetlen ezen bűnügyekben a rendőrség.

Értem én, hogy van igény egy olyan filmgyártásra, amely bátran szembemegy a domináns woke esztétikával, és bemutatja mindazt, amit ez az esztétika elfed. Viszont kellene lenni egy igényszintnek; egyfajta elvárásnak a minőséggel kapcsolatban! Léteznek olyan esztétikai és technikai szempontok, mint forgatókönyv, rendezés, cselekmény- és történetvezetés, színészi játék, kamerakezelés, vágás, fényképezés. Az sem árt, ha rendben van a szinkron! Mindezek számítanak egy film megítélésénél. Arról nem is beszélve, miképpen is reprezentál egy alkotás egy tartalmat! Uwe Boll alkotása pontosan arra alkalmas, hogy lejárassa az alt-rigth-et, a jobboldalt, az anti-woke-t – úgy önmagában a balliberális progresszióval való bármiféle szembeállást!

A Citizen Vigilante nem abban a ligában játszik, mint a Taxi Driver, a Death Wish és a Falling Down. Elképesztő, hogy olyan emberek, akik eddig a legnagyobb undorral ejtették ki Uwe Boll nevét, most hirtelen ünneplik, mert készített egy olyan filmet, aminek a tartalma valamelyest egyezik az ő politikai nézeteikkel! Sok olyan kritikába beleütköztem alt-right személyeknél, akik 10/10-et adtak a filmre. Ezek az emberek nem látják azt, hogy Boll személye pozitív értelemben nem változott semmit; ugyanaz a gátlástalan kalandor, aki volt. Egy dilettáns, akinek nagy a mellénye. Büszkén autonóm filmesnek nevezi magát, közben majmolja Hollywood-ot. Az esetek többségében nem úgy tekint a filmekre, mint művészi kifejező eszközre, hanem mint pénzcsinálásra, megélhetésre. Mostani trükkje csak annyi, hogy a szélsőségesen polarizálódott politikai légkörben hatott az érzelmekre. Szomorú látni, hogy sokan bedőltek a trükkjének. Tény, hogy a jobboldal megérdemelne magának filmeket, de minőségi filmeket! Uwe Boll egy olyan rendező, akire igazából nincs szüksége a jobboldalnak! Hasznot nem hoz, kárt annál inkább!

Mivel volt pár jó pillanata, adok rá 4/10-et. De ez egy szar film! Mint Uwe Boll legtöbb alkotása!

A magam részéről többre tartok egy hagyományos közösségi életmódot művelő amisht, mint egy modern munkahelyen robotoló melóst.

A középkori feudalizmusban mást jelentett a munka, mint a modern kapitalizmusban a bérmunka. Rendelkezett két dimenzióval: egy transzcendenssel és egy közösségivel. Isten és közösség leválaszthatatlanok voltak a munka intézményéről.

A transzcendentális dimenziót talán nem kell annyira magyarázni. A középkori társadalmakban nem volt kérdés: van-e Isten? Minden ember hívő volt. A kereszténység áthatotta a teljes társadalmat. Mint minden tevékenysége a középkor emberének, a munka is Isten szeme előtt zajlott. A paraszt a földeken és a mesterember a céhben tisztességesen és becsületesen végezte a munkáját, mert az Úr ezen tevékenységük közben is figyelemmel kísérte a maga teremtményeit. Jelenleg a bérmunka kizárólag materialista célokat szolgál: a menedzsmentnél a profitmaximalizálás, a munkásoknál a havi túlélést biztosító bér. A középkorban a munka érintkezett a transzcendenssel, spirituális céljai voltak. A feudális ember igyekezett az Úrnak tetsző életet folytatni, és ez a mentalitás jelen volt a munkában is.

A középkori társadalomban a munka helyszíne a közösség volt. A feudális rendszerben a falvak jobbágyközösségek voltak; nem úgy, mint a modern korban, ahol a falu lakossága is ugyanolyan atomizált, mint egy városé. A jobbágyok közösségi keretek között foglalkoztak a földdel és az állatokkal. A városi céhek szintén közösségi szisztéma szerint működtek. Egy középkori kereskedő még nem volt olyan individualizált, mint modern megfelelője; maga is tagja volt egy nagyobb közösségnek. Az Egyház közösségeket hozott létre: apáca rendek, szerzetes rendek, papi rendek. És természetesen a királyi udvar, a hadsereg, a nemesség is közösségi dimenzióban létezett. A mindenkitől elkülönülő remete egyedi jelenség volt; míg a modern korban egy tömeges életforma.

A középkori feudális királyságokban a munkavégzés közösségben zajlott, Isten figyelő tekintete előtt. A munka nem szakadt el a közösségtől. A modern kapitalizmusban a munkahelyek többsége nem funkcionál közösségként, a bérmunkának pedig általában nincs spirituális, transzcendens irányultsága.

Manapság egy amerikai amish még mindig közösségben él, tevékenykedik, dolgozik. Azért dolgozik, hogy a közösséget szolgálja; segítse annak megmaradását, fejlődését. Nem csupán dolgozik a közösségéért, hanem meg is védelmezi, ha szükséges. És miközben dolgozik, tudja, hogy az Úr rajta tartja figyelő tekintetét. Úgy gondolja, a munkájával Istent is szolgálja. Egy amish nem csupán önmagáért és a családjáért dolgozik, hanem a közösségért és Istenért is.

A modern melós csak kizárólag önmaga és a családja fenntartásáért, materiális célok eléréséért munkálkodik. Nincs közösségi dimenzió, spirituális meg egyáltalán nincs. A legtöbb dolgozónál a szórakozás, így a bulizás, a fesztíválózás, az utazás, a nyaralás, a mozizás nem szól többről, mint annak a feszültségnek a levezetéséről, amit felhalmozott a lelketlen bérmunka és a szorongó életmódja által. A modern ember a saját egyéni vágyait elégíti ki a szórakozás által. A tradicionális közösségeknél a szórakozás célja sohasem egyéni, hanem közösségi – ahogy egykor a középkori társadalmakban. S miközben a tradicionális közösség szórakozik, kapcsolódik a magasabb szférákhoz. A szórakozás a modern embernél csak kompenzáció, feszültség-levezetés, kikapcsolódás – ugyanolyan bagatell tevékenység, mikor bekapcsolja a televíziót és néz valami műsort.

Egy olyan ember számára, aki magáévá tette a materiális értékrendet, mindez nehezen érthető, legrosszabb esetben egyenesen érthetetlen. Hatalmas szellemi és spirituális különbség van egy tradicionális ember és egy modern ember között. A munkaerő-piacon a dolgozó ember hivatalosan humán-erőforrásnak minősül; ez a szemlélet távol áll egy tradicionális embertől. Ki hivatkozik úgy magára, hogy ő egy humán-erőforrás? Senki; mégis így nevezi a társadalomtudomány. A modern ember, miközben robotol a munkaerő-piacon, saját zsigeri ösztönkésztetéseit éli ki az atomizált társadalomban. A modern ember szellemi értelemben elvesztette a látását és a hallását; nem tudja, mik a valódi értékek. Elvesztette a kapcsolatát a Teremtőjével, a természettel és a közösséggel. Nem véletlen, hogy a modern emberek többsége nem tud mit kezdeni az univerzális értékeket közvetítő valódi művészettel. A legtöbb ember mind a szórakozás, mind a kultúra, mind az életmód, mind a politika terén azt teszi magáévá, amire a véleményvezérek egyöntetűen rámondják, hogy trendi. Oly mindegy, hol nyaral, hova utazik, miképpen fesztíválózik, a lelke sikítóan üres. Boldognak mutatja magát a Facebook-ra és az Instagramra kirakott fényképeken, de közben közelében sincs a valódi boldogságnak. A belső lénye egy fekete lyuk, ami folyamatosan nyeli magába az élményeket, de mivel nem csillapszik éhsége, szükség van új és új impulzusokra. Nincs megállás, nincs megnyugvás.

Amikor egy amish a saját földjén lehajol és megfog egy búzakalászt, abban a mozdulatban több az emberség, az elégedettség, a boldogság és öröm, mint abban a cselekedetben, amikor egy fogyasztó állampolgár a Starbucks kávézóban lefotózza a különlegesen elkészített arab kávéját, és elküldi a képet a Face-fiókjára. Az igazi érték az, ami megszólítja az emberi lények legmélyebb rétegeit.

Tagadhatatlan, az amish közösségek aprók, kicsinyek. Egy kis sziget, amit körülvesz a neoliberális óceán. Szerencséjük az, hogy van egy réteg, amely megvásárolja a mezőgazdasági termékeiket. A létezésük egy kegyelmi állapot. Sérülékenyek; ha a rendszer ellenséget lát bennük, könnyedén felszámolhatja őket. Már a létük is egy csoda! Az amishok nem használnak áramot és robbanómotort, ezért nincs is szükségük iparra. Mind a testi, mind a lelki egészségük messze kimagaslik az amerikai átlagból. A profitorientált gyógyszeripar termékeire egyáltalán nem szorulnak rá, ellentétben a modern emberrel. Korlátozott az életmódjuk, de köszönik szépen, boldogan megvannak! Emberi kapcsolataikban, legyen az párkapcsolat, család, barátság, jelen van a hit, a szolidaritás, az empátia, a türelem, az őszinteség, a szeretet. Mindezek hiánya miatt lelki beteg a legtöbb amerikai átlagpolgár. Egy amish családban egészségesen növekszik fel egy gyermek, mivel a szó valódi értelmében nevelik a szülők. Persze, túlidealizálni sem kell, sőt ha nagyon keresi az ember, talál kritizálni valót is egy amish közösségnél – de messze nem annyit, mint a modern városi életmódban.

Közösségre szükség van. Már csak az a kérdés: miféle közösségre?

Kifejtem a személyes álláspontomat ezzel kapcsolatban. Most az önfenntartó közösségekre koncentrálok, és nem megyek bele olyan témákba, miszerint a munkahelyeknek is illene közösségként funkcionálniuk. Igen, ez az én szubjektív véleményem az önfenntartó közösségekről! Az elvet üdvözlöm, a megvalósítással vannak problémáim. A közösségesdi sok olyan embert is bevonz, akiknek egy részével hosszabb távon képtelen lennék bármiféle közösséget alkotni. Először is megjelennek, igaz, kis számban, a woke liberálisok – akikről nem is tudom, mi a retket keresnek ezen a területen? (Bár de, tudom: borg effektus!). Aztán ott vannak a „tájmagyarok”, akik vissza akarnak térni nem csupán a földhöz, hanem a gyökerekhez. Tisztelem őket, de ez az életforma fenntarthatatlan a többség számára. És akikből a legtöbb van ebben a szubkultúrában, a liberális hippi értelmiség. Folyamatos beszédtémájuk a „fenntarthatóság”, de természetesen nem úgy értelmezik, ahogy azt illene, hanem ahogy a „progresszív” netes platformokról eltanulták. Ők azok, akik minden évben elmennek Gyüttment Fesztiválra; eljárnak az antropozófiával és teozófiával fertőzött facilitátorok előadásaira; demonstratívan kiköltöznek falura; Greta Thunberg és Jane Goodall teóriáival zaklatják a környezetükben élőket; és természetesen ha szóba kerül a politika, folyamatosan a szélsőbalos hülyeségekkel jönnek!

Számomra a fenntarthatóság egy a reális problémákra reagáló stratégia, amely meghatározza a befektetett munka és a kivett produktum egymáshoz való viszonyát. A lényege, hogy az általunk használt erőforrások, így a föld, a növények és az állatok soha nem merülnek ki. Ma a „fenntarthatóság” egy liberális trend lett, és ez a trendiség valamennyire ki is üresítette az egészet. A legtöbb „zöld” olyan trendi ügyek körül forgolódik, mint a globális ökoszisztémák, a klímaváltozás, a szén-dioxid kibocsátás és a karbonlábnyom. Ezek az emberek nem többek droidoknál, akiknek az elméjébe programozta valami nemzetközi gittegylet (pl. Greenpeace), mit is kell mondaniuk, és merre is kell menniük. Az ilyenek azért mennek falura lakni (sok esetben rövid távra), mert láttak erről valami szuper videót a Youtube-n. Egy önfenntartó közösségbe olyan józan gondolkodók kellenek, akik világosan tudatában vannak annak, mit is akarnak elérni. Az a véleményem, hogy egy új típusú közösségbe csak koloncként funkcionálnak a trendkövetők és a politikai aktivisták – pont ezért nincs is rájuk szükség!

Én és a közösség? Keresem. Lassan már három éve kutatom. Ajánlottak már a figyelmembe ökofalvakat, a legközelebbi ilyen kezdeményezés Nyim. Ezek a szerveződések elvárják, hogy a modern bérmunka mellett, a szabad időben dolgozzon nekik az ember. Barátságok szövődhetnek az ilyen szeánszokból, közösség sajnos nem. A szabadidőmben pedig más feladatok várnak megoldásra, legfőképpen magánélet fronton. A „virtuális közösségek” fából vaskarika – egy közösség mindig a valóság része, persze jelen lehet párhuzamosan a virtualitásban is. A virtualitás egy valódi közösség számára mindig csak eszköz. Persze, időnként netes fórumokon (pl. Deansdale blog) felvetem a témát, és jót elbeszélgetünk róla. Siófokon, ahol lakom, jó lenne egy valódi közösség; sok lehetőség sajnos nincs, és már az itteni civil politizálásba is beletört a bicskám. A magam részéről nem adom fel: most fogok kísérletet tenni egy budapesti katolikus közösséggel. (Erről bővebben most nem beszélnék!)

A közösségépítés nálam azt jelenti, hogy a józan ész használatával építünk magunknak egy szebb jövőt. Én minden közösségi kezdeményezést üdvözlök, de a legtermékenyebb formának az önfenntartó közösséget tartom. Úgy gondolom, egy valódi közösségben csak annyit kell dolgozni, amennyit megkövetel a közösség (ez 1 nap jóval kevesebb óra, mint amit egy modern munkahely elvár). Úgy kell létrehoznunk közösségeket, hogy közben ne sérüljön a környezetünk és az emberségünk! Az én ideális elképzelésem racionálisan gondolkodó családfők közössége, ahol folyamatosan megy az egyeztetés. Ki mit termeszt? Ki mit állít elő? Milyet, mennyit és hogyan? A párbeszéd folyamatos; megy az ötletelés, de csak azok kerülnek megvalósításra, amelyek a realitás talaján állnak. Minderre ráépülne egy cserekereskedelem. Családonként egy ember a közösségen kívül dolgozna, mert szükség van pénzre; nem lehet mindent cserekereskedelemmel megoldani.

Keresem a közösséget, egy idő után meg is fogom találni. Egy atomizált társadalomban lehet élni magányos egyénként, de nem egészséges.

„- Ahogy parancsolja!

- Ahogy parancsolom!… Milyen bölcs a filozófiája!”

(Mad Max)

A HUN/INDUSTRIAL\TECH egyedüli szerzője, Farkas László, alias Crit már a címben is utal rá, hogy esszéje egyfajta filozófiai töprengés a szabadságról. Annak akar tűnni, annak szeretne látszani. Valójában csak egy terméke a politikai manipulációnak. A szövegben nem mondja ki pártok nevét, de burkoltan érzékelteti azt a hamis látszatot, hogy a 16 évnyi Orbán-kormány ZSARNOKSÁG volt, a nemrég munkába lépő Magyar-kormány pedig SZABADSÁG; a FIDESZ alatt nem voltunk szabadok, de a TISZA alatt azzá leszünk! Csak a szokásos balliberális bűvésztrükk. Weiner Sennyey Tibor virtuális gittegyletében, a Drót-on találkoztam utoljára ilyen szofisztikáltan megírt, filozofikusnak látszani akaró propagandaanyaggal. Ezek az esszék, amik úgy szórakoztatnak, hogy közben átmossák az agyad. (Előfordulhat, hogy egyszer majd a Drót-nak is szentelek egy külön posztot – ritka képmutató egy társaság!)

Crit nyíltan nem vállalja fel a pártpreferenciáját. Előadja a sokak által előadott színjátékot, miszerint ő most autonóm értelmiségként elmélkedik olyan nemes eszményeken, mint a szabadság. (Ez egy olyan színjáték, amit amúgy a Drót stábja tucatnyi alkalommal előadott már.) Aki eléggé szemfüles, túl van tucatnyi ilyen szövegen, kiismerte a ballib trükköket, hamar beazonosítja, mely politikai csoportosuláshoz is tartozik az adott szerző. Mindig is ellenszenvesnek találtam, hogy ezen személyek nem hajlandóak tisztán és egyértelműen közölni a politikával kapcsolatos gondolataikat, véleményeiket. Az egész szövegen érződik, hogy szerzője úgy vélekedik magáról, mint aki helyesen látja a dolgokat. Neki nem kell megmagyaráznia dolgokat, hiszen egyértelműen az igazságot képviseli, és azok az olvasók, akik helyesen gondolkodnak, érteni fogják a mondanivalóját, és egyet fognak érteni az üzenetével. Ki az alany? Mi a tárgy? Mi a kontextus? Mi a cél? Crit eleve egy szűk közösséggel kommunikál, aki szeretik az EBM-et, és balliberális módon progresszívek. Ebben a szubkultúrában megszokta, hogy mindenki azt gondolja, amit ő, tehát mindenki ért mindent. Aki betéved outsider-ként, vessen magára! Mint írtam, nincs vita a politikai nézetekben. Legfeljebb annyi, hogy az egyik a liberalizmusban, a másik a kommunizmusban látja az emberiség egyedüli útját, de abban közös a vélemény, hogy a konzervativizmus és a kereszténység retrográd, reakciós, vagyis rossz. Megtörténik az összekacsintás. Közben szétfolyik a szöveg, a legtöbb mondatnak nincs mélysége és súlya, egymásra vannak hányva a mondatrészek, baromság következik baromság után, bullshit az egész – de kit érdekel? A Facebook-on való visszajelzések szerint jól látja a helyzetet, a küldetését folytassa csak tovább! Áradunk, nemde?!

„Szellemi fogságban, kognitív rabságban tengettük éveinket, sújtott minket a Covid, a klubbezárások és a helyledózerolások, leszalámizási taktikák tömkelege, óriási médiazaj, figyelemszivattyú, förtelmes közbeszéd, teljes pályás lefoglalás és leuralás. Talán nem is annyira túl drámai és hatásvadász kijelentés tőlem, ha azt írom: reménytelenség és apátia foglalta el szabad gyökeinket, le lett húzva a roló, a zsínórját pedig gonosz kezek vágták el, hogy fel se húzhassuk többet.”

„Szellemi fogságban, kognitív rabságban tengettük éveinket.” - Komikus ez a múlt idő. Akkor, ha jól értem, Magyar Péter hatalomra jutásával már nem vagyunk szellemi fogságban, nem tengetjük kognitív fogságban az életünket. Merem feltételezni, hogy nem a társadalomról beszél általánosságban, hanem a balliberális értelmiség létállapotáról. A megfejtés egyszerű: a balliberális kormányzás alatt a balliberális értelmiség szabad, egy nem-balliberális kormányzás alatt nem-szabad. A balliberális értelmiségnél a szabadság együtt jár a hatalommal. Ők az MSZP-SZDSZ-es kormányzás alatt szabadok voltak, és most kemény 16 év után ismét megkapták ezt a szabadságot.

Az Orbán-kormányzás alatt tényleg az egyetlen fájdalma a balliberális értelmiségnek az volt, hogy nem náluk volt a hatalom. Bár azt állítják, el voltak nyomva a NER-ben, valójában nem. Még így is jobb pozícióban voltak, mint a társadalom többsége; még így is szabadabbak voltak a társadalom nagy részéhez képest. A NER általi elnyomatásukra képtelenek konkrét bizonyítékokat megnevezni. Benyögik, hogy SZFE! Az a történet is a hatalom megrövidítéséről szólt, nem a szabadságuk megvonásáról. Balliberális túlsúly volt az ország legnagyobb színészképzőjében, ezt igyekezett egy kicsit csökkenteni az Orbán-kormány. A balliberálisok azt mondtak és cselekedtek a NER-ben, amihez kedvük szottyant. Ha tettek is valami felháborítót, polgárpukkasztót, reagált rá a fideszes sajtó. A legtöbb balliberális vád nem látható, nem fogható, nem mérhető. Ezért a legtöbb esetben az értelmes vita sem volt lehetséges a balliberális írástudókkal.

„Az ellenállásnak mindig lesznek zászlóvivői, akiknek minden egyes tiltás és blokkolás csak még több olaj a tűzre. Nem állnak be a kánonba soha, mert erre hivatottak. A punkok, az orosz aktivista protestzenekar, a Pussy Riot, vagy mondjuk a Test Dept, a kezdeti Cabaret Voltaire, de még a KMFDM is igen jól ismerik a nyomás és elnyomás alatti munkavégzés ódiumát és éthoszát. Nyugodtan el is lehet választani őket a divatból és az anyagi és a figyelemhaszonért lázadók zajos csoportjaitól. Tény, hogy szorult helyzetekben bőven találni elemi fontosságú tematikát, vezérfonalat, kulcsüzeneteket, amelyeket akár írók és költők, akár alternatív színházi csoportok, netán képzőművészek, videósok, végső soron pedig főként a zenészek, dalszerzők fel tudnak emelni és a harci pajzsukra tudják ragasztani protestmatricaként. Sokszor láttunk már ilyesmiket, a dark underground története részben erről is szól.”

A választások előtt, alatt és után az volt a tapasztalat, hogy „írók és költők, akár alternatív színházi csoportok, netán képzőművészek, videósok, végső soron pedig főként a zenészek, dalszerzők” Magyar Pétert és a TISZA-t emelték a pajzsukra. Protestmatrica lett az a Magyar Péter, aki NER-lovagként tevékenykedett a NER-ben, maffiagyanús személy, és korrupciógyanús ügyekben érintett (amiket amúgy ez a Nagyúr nem enged sem a hivatalos szerveknek, sem az oknyomozó újságíróknak felgöngyölíteni), és az a TISZA, ami még a FIDESZ-nél is durvább neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát kíván megvalósítani Magyarországon. A romlott magyar társadalom egy maffiózót tett meg a maga hősének, ehhez a hősképzéshez, a népet megcélzó értékesítéshez jelentős energiát fektetett be a kortárs értelmiség színe-java. Azon intellektuelek, akik beálltak a TISZA mögé, többnyire nem szabadságvágyból tették mindezt, hanem materiális indokokból. Az külön posztot érdemelne, a Balliberális Network miként kötötte magához ezen intellektueleket, és az is megérne egy külön sztorit, miként kötötte meg a maga kompromisszumát mind a „progresszív”, mind a „tradicionális” értelmiség a neoliberalizmussal. Mára az „értelmiség” egy olyan fogalommá vált, ami több emberből is undort vált ki – sajnos joggal.

Ha már említődött a Pussy Riot: ugye, ők lázadtak a Putyin-rendszer ellen Oroszországban. Azt elismerem ezeknek a csajoknak, hogy tényleg kockára tették a bőrüket: pénzbüntetés, börtönbüntetés, megalázó tárgyalások, egy tüntetésen korbáccsal esett nekik egy kozák rendvédelmis. Még azt a kijelentést is megkockáztatom velük kapcsolatban, hogy tényleg rendelkeznek saját elvekkel és nézetekkel, ellentétben a „divatból és az anyagi és a figyelemhaszonért lázadók zajos csoportjaitól”, mint pl. Azahriah és a Carson Coma. Viszont nem vagyok hajlandó elmenni az olyan húzásaik mellett, hogy nemi soviniszta módon – rákapcsolódva a mainstream feminista narratívára – uszítottak a férfiak ellen. Gondolok az olyan visszataszító megnyilvánulásokra, miszerint a Putyin-rezsim a férfiuralom egyik következménye – vagyis minden férfi felelőssége Putyin. Az ilyen megjegyzésekre én csak annyit mondok: Fack you!

„Érthető, ha most többen meg vannak zavarodva a szélesebb társadalomban, benne az alkotói körökben emiatt, hisz nekem is ez még csak a harmadik (!) rendszerváltásom az életemben és mindegyiket másképp, más időtartamban és más érzelmi-logikai intenzitással voltam képes befogni, átélni, megérteni.”

Már megint ez a „rendszerváltás”! Érdemes lenne már tisztában lenni a fogalmakkal! A kormányváltás nem rendszerváltás. Adva van egy gazdasági rendszer, amire ráépül egy társadalmi rendszer és egy politikai rendszer. Mivel semmi sem örök (az Istenen kívül), bármikor jöhet egy kihívó, egy másik gazdasági rendszer, egy ráépülő társadalmi rendszerrel és politikai rendszerrel. Még egyszerűbben fogalmazva: a rendszerváltás az, amikor az egyik gazdasági-társadalmi-politikai rendszert leváltja egy másik gazdasági-társadalmi-politikai rendszer.

Mondok két példát, hogy érthető legyen:

1945 – a feudál-kapitalista szisztémát (Horthy-rendszert) leváltja az államszocialista–államkapitalista szisztéma.

1989 – az államszocialista–államkapitalista szisztémát (Kádár-rendszert) leváltja a neoliberális szisztéma.

A TISZA 2026-os választási győzelme akkor lenne valódi rendszerváltás, ha leváltaná a neoliberalizmust egy másik gazdasági rendszerre. Mivel ez nem áll szándékában, ezért nem tekinthető rendszerváltásnak. 2010-ben ezt eljátszotta a FIDESZ is, a választási győzelme után, mondván, itt épül az új rendszer, a NER! A NER egy sajátos neoliberális rendszer volt, aminek a kifejlődésének alapjai már ott fortyogtak az MSZP-SZDSZ-es éra alatt. Ha Magyar Péter tényleg megszünteti a NER-t (nem pedig átformálja a saját képére, vagyis „beleül”), az még mindig nem lesz valódi rendszerváltás. A valódi rendszerváltás egyik alapfeltétele a neoliberalizmus felszámolása – erre kísérlet sem történik a TISZA-kormány részéről. Ahogy elnézem, nincs is rá össztársadalmi igény.

„A demokráciával és a kulturális tevékenységekkel is így van ez, akár protestből jön létre, akár nem. Ha a magányugdíjpénztári megtakarítások einstandjával vagy a 2010-ben elfogadott, gyalázatos médiatörvénnyel szemben kritikus tömeg megy szembe a hatalom akaratának keményen ellenszegülve, el se jutottunk volna az internetadó elleni tüntetésig. Féltünk? Lusták voltunk? Beleszartunk? Elég csak feltartani egy mobiltelefont bekapcsolt zseblámpafénnyel és szentjánosbogarasat játszani egy-egy este a köztéren? Én is csak annyit tettem, hogy elkezdtem a magam kedvére zenélgetni, ventillálni, legalább sorokba, zajokba önteni azt, ami felemészt. Ezekből lett a Fun Republic Hungary, a rádiós remixpályázatra készített HARAP! című felvételem, majd később a Félelemvezérelt Jövőtervezés és a Demagógiai Intézet Empelde-albumom. Az első kettőnél még csak 2010-et írtunk. Semmit és senkit se rezgetett meg, maximum engem és bennem valamit.

„Meg fog harapni TÉGED IS’!’ – hangzik el a HARAP! című trackemben többször is, és nem így lett? De, csak hát még további 16 évnyi koszréteg kellett hozzá. Csorgott le a koszlé, én pedig a magam módján rendszeresen töröltem, cseréltem a vizet, erővel facsartam a retkes rongyot. Egyszer még próbáltam tankkal is parkolni a kerületben, de nem ütötte meg az ingerküszöböt. Túl korai lett volna? Aligha. Kritikus tömeg kell sok mindenhez, vagy mondjuk minimum az elviselhetlenség és az „eddig és ne tovább!” közösségi szellemlét érzése. A választás napja előtti rendszerbontó koncert line-up-ja addigra már egy jó hosszú listává nőtt.”

A magánnyugdíjak beszántása, 2010-es médiatörvény, internetadó – persze, szörnyűséges fideszes húzások voltak! De a magam részéről furcsállom a nem-észrevételét azoknak a szintén emberi szabadságjogokat korlátozni kívánó politikai szándékoknak és lépéseknek, amiket az Európai Unió, meg az azt kiszolgáló balliberális pártok igyekeztek lenyomni a társadalom torkán. Egyáltalán, miért nem jelent problémát, hogy a balliberális pártok, beleértve az államhatalmat megragadó TISZA-kormányt is, szervilisen kiszolgálja az Európai Uniót? Torkig vagyok a szabadságjogok balliberális értelmezésével – vagyis azzal a korrupt mentalitással, ami csak akkor háborodik fel, akkor protestál, akkor zendül és lázad, akkor megy ki az utcára, ha az elkövető a FIDESZ. Nem az lenne a lényeg, hogy az égadta világon semmilyen autoriter hatalom ne tapossa lábbal az emberi szabadságjogokat? Az tisztán érzékelhető, hogy a balliberálisoknál nem ez a lényeg.

Crit szerint pozitívan értékelendő a „választás napja előtti rendszerbontó koncert”. A Puzsér által vezetett Szélsőközép, a koncert megszervezésében segédkező balliberális értelmiség, a fellépő együttesek és a kimenő fiatalság hangot adott a vágyának, mondhatni: beleüvöltötte a világba, hogy szeretné, ha a magyarországi neoliberalizmusnak nem Orbán Viktor lenne a rendszergazdája, hanem Magyar Péter. Érted, nem azt közölték, hogy elegük van a neoliberalizmusból, hanem hogy szeretnének egy másfajta neoliberalizmusban élni! Vagyis a koncert nem volt rendszerváltó. Akik kimentek rá, valójában (képlékeny) hűségesküt tettek a győzelemre esélyes új uralkodónak, Magyar Péternek! Persze, ott is volt számos könnyű gondolkodású civil, aki a szabadsággal azonosította ezt az erkölcsi hulladékot!

Maga Crit is foglalkozik zenével. Néhány albumába belevitt némi Orbán-fóbiát is. Ez jól bevált balliberális gyakorlat. Ez tette naggyá a Carson Coma-t is. Majd alul linkelem, ha valakit érdekel.

„Az underground nyilvánvalóan sosem volt kitéve ennek a veszélynek, hogy egyszer csak váratlanul kiürül a tankja. Az underground mindig könnyedén feltalálja magát és szemrebbenés nélkül vág bele új, izgalmas és felforgató témákba, akár külső ösztönzés vagy belső motivációk nélkül is. Az underground így is évtizedeken át volt ködös és alulvilágított edzőterme minden másnak, amit a köz (public – society) aligha szívesen akart látni, hallani, olvasni vagy mondjuk felszippantani. Az underground aligha kerül identitásválságba attól, hogy itt és mostantól teljes és korlátozásmentes gondolat-, sajtó-, alkotás- és mozgásszabadság, meg szeretetország lesz, vagy legalábbis lehetséges. Az underground ahogy eddig is, továbbra is meg fogja találni azokat a nehezen hozzáférhető, fáradalmasan kisikálható kis sarkokat, amelyekbe már a kopott és sörtétlen kefét is csak nehezen lehetne betuszkolni.

A téma az utcán hever. Csak észre kell venni, felemelni, megforgatni, iterálni, türelemmel, de éberen figyelni a további történéseket, a kultúra politikai terror alóli felszabadításának aprólékos és elhúzódó ügymenetét, újjászervezését. Vagy addig is egyszerűen csak kihúzni a fiókot és előszedni, leporolni, kifényesíteni azokat a dolgokat, amelyek mondjuk éveken át pihentek a csendben, mert nem volt alkalmas idő a megjelentetésükre.”

Crit néhányszor említést tesz az undergroundról. A szcéna politika általi korrumpálhatóságáról viszont nem mond semmit. Én el voltam bűvölve, amikor az Erőszakszervezet nevet viselő punk banda Facebook-bejegyzésekben üdvözölte a TISZA győzelmét. Ha van valami, aminek nagyon nem kellene örülnie egy punk bandának, az egy neoliberális párt választási győzelme! Egy neoliberális párt elragadta egy másik neoliberális párttól az államhatalmat – ezt egy Telex-es újságíró üdvözölheti, de egy anarchista punk nem! A Telex After vezetője, Sajó Dávid a podcast-sorozatában több olyan a mainstreammel szembemenő, underground zenészt bemutatott az évek során, akik szinte mind valamilyen oknál fogva keményen Orbán-ellenesek, közben teljes elhivatottsággal támogatják a woke identitáspolitikát. A Balliberális Network egyaránt mozgat művészeket mind a mainstream, mind az underground területén – hiszen masszívan jelen van mindkettőben. Ezt nem tárgyalja Crit az esszéjében, annak ellenére, hogy fontos.

Crit szerint a választások után beköszöntött az „itt és mostantól teljes és korlátozásmentes gondolat-, sajtó-, alkotás- és mozgásszabadság”. Egyrészt: itt továbbra is olyan lesz a „gondolat-, sajtó-, alkotás- és mozgásszabadság”, amilyent a neoliberális elit megenged. Ami veszélyezteti a neoliberális rend létét, az továbbra is tiltva lesz. Másrészt: nagy valószínűséggel a 2026-os TISZA-éra alatt ugyanazok a médiaviszonyok fognak kialakulni, mint a 2002 és 2010 közötti időszakban, az MSZP-SZDSZ-es kormány alatt. A Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai kormányok alatt kétfelől jött a balliberális propaganda: az állami médiából és a Balliberális Network által működtetett platformokról; ezek mellett pedig eltörpültek az ezzel szembehelyezkedő jobboldali, radikális jobboldali és baloldali, radikális baloldali hangok. A 16 éves Orbán-kormányzás alatt annyival volt kiegyensúlyozottabb, hogy míg a fideszes propaganda nyomatva volt az állami médiából és a NER-birodalomhoz köthető médiafelületekről, mellette megkaptuk a balliberális propagandát is a még ellenzékben is óriásira növekedett Balliberális Network platformjairól; ezen két óriás mellett pedig nehezen voltak észrevehetőek és meghallhatóak a két narratívával és diskurzussal szembemenő alternatívák. Ideális médiaviszony sem az MSZP-SZDSZ, sem a FIDESZ kormányzása alatt nem volt – minden bizonnyal a TISZA-uralom alatt sem lesz!

Grósz Judit, az RTL egykori igazgató-helyettese, most kormánybiztos irányítja és felügyeli a közmédia megújításával kapcsolatos munkálatokat. Kerényi György lett megbízva az állami rádió irányításával. Kerényi 2006 és 2010 között, a Gyurcsány-kormányzás alatt, a Kossuth Rádió főszerkesztője volt. Jelentős szerepe volt olyan brandek formálásában, mint a Magyar Narancs, a Tilos Rádió és a Szabad Rádió. 2017-ben az MSZP kommunikációs igazgatójaként is dolgozott. A közmédia online részlegét pedig Mészáros Zsófia, a 444.hu korábbi vezető szerkesztője vezeti majd. A 444.hu egyik tulajdonosa a Soros Alapítványhoz sorolható Media Development Investment Fund (MDIF).

Crit szerint a magyar kultúra felszabadult a politikai terror alól. És ki az a galád politikai szereplő, aki terror alatt tartotta a kultúrát? Hát természetesen a FIDESZ! Ha volt is fideszes kultúrterror, nem volt valami hatékony, mert lazán kinőtte magát egy Azahriah és egy Carson Coma. Többek között azért, mert az Orbán-kormány hagyta. Amíg a TISZA-kormány nem tesz lépéseket a woke komisszároknak a magyar közéletből való kizárására, addig ne nagyon lélegezzünk fel! Itt sajnos nem csupán arról van szó, hogy a Magyar Péter vezette állam nem tesz semmit a woke megregulázásáért, hanem azt is látnunk kell, hogy kifejezetten fontos pozíciókba helyezi egy-egy képviselőjüket az oktatásban, a kultúrában és a gyermekvédelemben. Persze, ahogy észlelem, Crit-et hidegen hagyja az a kultúra felett gyakorolt politikai terror, amit a woke komisszárok mindmáig gyakorolnak az USA-ban és Nyugat-Európában. Ez a balliberális értelmiség kellemetlen tulajdonsága: a kettős mérce!

„Mindenhez két alapvető és elengedhetetlen képesség szükséges, amelyekről soha nem szabad elfeledkeznünk, soha nem szabad elhanyagolnunk és minden egyes áldott nap hálát kell éreznünk érte – a gyakorlásuk közben:

Az egyik a döntés képessége.

A másik a cselekvés képessége.

Ez a kettő együtt adja ki a teljes szabadságot, ezek együtt indukálják a változásokat, a világ megváltoztathatóságát és remélhetőleg a jobbá tételét is. Ha bármelyik is hiányzik ezek közül, akkor az továbbra is csak nagyvonalú, de eleganciamentes, kisstílű megúszása, kibekkelése, elkerülése a dolgoknak. Ez igaz a demokráciára, de az undergroundra is.”

Az eddigi tapasztalatok alapján elmondható, hogy a politizáló emberek többsége folyamatosan úgy dönt és úgy cselekszik, ahogy az a neoliberális rendszernek jó. Az 1989-es rendszerváltás óta minden választást egy neoliberális párt nyert meg; olyan párt pedig sosem került ki győztesként, ami céljaiban szembe ment a neoliberalizmussal. Az LMP meghekkelése egy tanulságos történet: Schiffer András vezénylésével még igyekezett alternatívát felmutatni a neoliberalizmussal szemben, majd Schiffer kipöccintése után fokozatosan átment neoliberális pártba, most pedig sehol sincs! A politizáló emberek többsége felülről irányított, ezért pedig nem képes a helyes döntésre és a helyes cselekvésre. Nem csupán a politikában, de az élet más területén sem (pl. munkaerő-piac). Én is örülnék egy alulról jövő változásnak, de még messze vagyunk ettől.

Minden neoliberális párt népszerűtlenné válik, amint lehullik róla a ál-humánus máz, és megmutatkozik teljes valójában. A normális ember, mihelyt megtapasztalja a saját bőrén, mi is az a neoliberális gazdaságpolitika és woke identitáspolitika, nem kér belőle. Az összes neoliberális párt elhasználódik 2-3 ciklus alatt. Az MSZP egészen addig volt népszerű, amíg ragaszkodott a hagyományos szocialista vonalhoz – a neoliberális gazdaságpolitikával kicsinálta magát. Gyurcsány észlelte az MSZP válságát, ezért megpróbálta átmenteni a híveit a DK-ba. A Gyurcsány-hívek átmentése sikerült, de a sok próbálkozás ellenére nem sikerült újra megragadnia az államhatalmat, a balliberális politikai teret pedig egészen addig uralta, míg nem jött a TISZA. A DK ma már Dobrev Klára nem túl szerencsés önmegvalósítása. Mihelyt szétesik egy neoliberális párt, létrejön egy újabb formáció. 2010-ben szétesett az SZDSZ, és átvette a helyét az LMP (SZDSZ2.0), aztán az LMP-nek is befellegzett, és átvette a helyét egy rakás mikropárt (SZDSZ3.0). A szavazók nem látják át ezt a folyamatot: hiába ábrándultak ki egy adott neoliberális pártból, hamar megadják a bizalmat a soron következőnek. Csak akkor ábrándulnak ki megint, amikor rájönnek, ismét átverték őket a palánkon.

Vicces volt látni, ahogy többen elkezdték „eszdéeszezni” a TISZÁ-t (pl. Redditen), többek között olyanok, akik TISZA-szimpatizánsok voltak egy ideig. Mégis, mit vártak? Igen, a TISZA egy új SZDSZ! Ez előre látható volt, de sajnos sokan vannak, akik nem tanulnak. Meghoznak egy rossz döntést, majd később újra meghozzák. Abból, hogy a többi neoliberális mikropárt visszavonult, bárki levonhatta a következtetést, hogy a TISZA a kollektív utódpártjuk. A mikropártok az SZDSZ fénymásolatai voltak csupán, klónok. A TISZA is SZDSZ-klón, hiába szövegelt Magyar Péter a jobboldaliságról. Csak reménykedni lehet, hogy az emberek többsége pár év alatt kiábrándul az SZDSZ4.0-ból. Lassan tényleg itt lenne az ideje, hogy olyan párt nyerjen, ami elutasítja a neoliberalizmust!

Egy forradalom jó lenne, de nem sok esélyt látok rá. A tömegek nem képesek a felébredésre. A porondon két olyan mozgalom maradt, ami elutasítja a neoliberalizmust: a Toroczkai László vezette kuruc nacionalizmus (Mi Hazánk) meg a Thürmer Gyula – Székely Sándor vezette neobolsevikok (Szolidaritás Pártja és Munkáspárt). A magam részéről jobban örülnék egy baloldali anarchista mozgalomnak vagy egy szociáldemokrata pártnak – de ezek egyszerűen nincsenek! Leszűkült a választás kettőre: a kurucok és a neobolsevikok! A politika pedig nem kívánságműsor!

A jelenlegi TISZA-éra a balliberálisoknak szabadság! Nekünk, akik elutasítják a neoliberális rendet, egy Purgatórium! Azért próbáljunk meg boldogulni – és reménykedni, hogy egyszer véget ér a szenvedés!

Amire reagáltam:

Crit: Redőnyfilozófia: Mihez kezdjünk mostantól a szabadságunkkal?

https://hunindustrialtech.hu/redonyfilozofia-mihez-kezdjunk-mostantol-a-szabadsagunkkal/

Crit zenei munkássága:

https://empelde.bandcamp.com/

Létezik egy „progresszív” pedagógiai szervezet, a Taní-Tani. Teljes nevén: TANÍ-TANI ONLINE – A SZABAD PEDAGÓGIAI GONDOLKODÁS FÓRUMA. A „progresszív” itt annyit jelent, hogy woke neoliberális; a „szabad pedagógiai gondolkodás” meg azt, hogy pedagógusként egészen addig szabadon gondolkodhatsz, amíg az nem lép túl a woke neoliberalizmus keretein. Szabadon gondolhatod azt, hogy a szegregáció rossz, az LMBT-t pedig be kell engedni a tanintézményekbe! Mit mondasz? Hogy a szegregáció bizonyos esetekben megengedett, sőt opcionális, az LMBT-nek pedig semmi keresnivalója a tanintézményekben? Ez egy olyan álláspont, amit meg tudsz támogatni érvekkel? Szeretnélek megkérni, hogy fogd be a pofád!… A lényeg, hogy egy remek szektás társaság, megnyugtatóan dogmatikus gondolkodásmóddal!

Kíváncsiságból felnéztem a honlapjukra. Láthatóan beleélték magukat a „rendszerváltás”-ba. Lányi Andrással együtt elmélkednek azon, egy „felforgatókönyv” nevű szeánsz keretében, milyen lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy ténylegesen megtörténjen a rendszerváltás. Mintha a deep state (Világgazdasági Fórum és egyebek) nem döntötte volna el előre, milyen irányba is induljon el Magyarország! (Régen még Lányi András arról beszélt, hogy olyan ökopolitikára van szükség, ami meghaladja a neoliberális gazdaságpolitikát – ma beállt azok közé, akik szerint „lehet más a neoliberalizmus”!) Az Orbán-kormány bukása után tucatnyi naiv értelmiségi elmélkedik azon, hogyan is lehetne elindulni egy olyan irányba, ami jó az országnak, a társadalomnak, a nemzetnek. Kell egy kis idő, mire rádöbbenek, vészesen közeledik a szakadék alja! Hiába, a bölcsészdiploma nem tesz automatikusán bölccsé!

A Taní-Tani tagjai és szimpatizánsai már tervezgetnek. Írogatják a kis pamfletjeiket, miként is fogják átalakítani az oktatási rendszert. Igazi együttgondolkodás, több fontos témában: hogyan érnek el javulást a tanulmányi eredményekben; hogyan valósítják meg az igazi tehetséggondozást; hogyan fejlesztik a tananyagot; hogyan készítik fel a diákokat a digitális világ kihívásaira; hogyan számolják fel a szegregációt; hogyan veszik rá az egyházi iskolákat az egyedül helyes irányvonal követésére; hogyan viszik végbe az iskolákban az LMBT-érzékenyítést. Persze mindezt a transzhumanizmus és a neoliberalizmus jegyében!

Az mindenesetre érződik, hogy az olyan szakemberek, mint Knausz Imre, Fóti Péter, L. Ritók Nóra, Gyarmathy Éva, Gyurkó Szilvia, Nahalka István, Radó Péter és Trencsényi László szeretik a gyermekeket. Ahogy Jeffrey Epstein. Ahogy az óvodásokat és kisiskolásokat ölelgető transzvesztiták. Ahogy a pedofilok.

Már a NER alatt is egy kész kaland volt tanítónak és tanárnak lenni! Most a TISZA-érában, a woke ámokfutás árnyékában olyan izgalmak várnak a pedagógusok többségére, amiről (rém)álmodni sem mertek! Az már most megállapítható, hogy az egyházi iskolák be lesznek fenyítve, a klasszikus „szegregációpártiság” és a „homofóbia” vádakkal. Az állami oktatási rendszerben sajnos nyitott kapukat dönget a woke. Eljutottunk odáig, hogy egyedül az egyházi iskolák azok, amik valódi védelmet nyújtanak a gyermekeknek a woke neoliberalizmussal szemben. Ha a krisztusi emberképnek elkötelezett egyházi pedagógiát is beszántják, vagyis a borgok mintájára a maguk képére formálják, marad az otthonoktatás – ami tilos, bünteti a törvény, elvisz érte a rendőr!

Így elmélkedett Kodály Zoltán 1936-ban: „Mi lesz a jövő? Tündérkert vagy pusztaság? Rajtunk áll. Azon múlik: lesz-e elég munkáskéz. Elég kiművelt fejű és lelkű ember, aki meglátja, mi a teendő, s azt véghez is viszi.” Én ma több esélyt látok a pusztaságra, mint a Tündérkertre. Nehéz nem pesszimistának lenni egy olyan korszakban, ahol a pedagógusok, a gyermekpszichológusok és a gyermekvédő szakemberek egy jelentős része fanatizált woke szociopata!

Egyértelműen nyilvánvaló, hogy a deep state „pedagógiai programja” egyetlen céllal rendelkezik: ez pedig az iskolapadban ülő Z- és alfa-generáció megrontása; egy lelkileg megnyomorított, gondolkodásában összezavart, erkölcseiben lezüllesztett, egészségében leromlott rendszerszolgák kitenyésztése. A BlackRock-féle „kritikai pedagógia” és „kritikai pszichológia” előszeretettel hangoztat olyanokat, hogy „szabad oktatás”, „demokratikus iskolák” és „boldog gyermekek” - de kizárólagos törekvésük kialakítani egy magatehetetlen fiatal generációt, akit a hatalmasok kedvükre rakosgathatnak a sakktáblán. A közeljövő neoliberális totalitarizmusának alattvalói ők, a „szabadság rabszolgái” (Ákos), akiknél az autonóm gondolkodás nem több, mint az őket manipuláló influencerek véleményének elsajátítása és elmélyítése. A Partizán egy videójában tökéletesen bemutatta, hogy… a Fókuszcsoport azt mondta róla, hogy… a Bennszülött Bálna szerint ebben az emberben nem lehet megbízni, mert… Pottyondy Edina lerántotta róla a leplet… nekem anyukám azt mondta, ne álljak szóba idegenekkel! Pff…!

A posztmodern pedagógia célja a hülyegyerek-képzés!

A Taní-Tani szereti kihangsúlyozni, hogy ők József Attila útját követik. Ez a melldöngetés csak azért visszás, mert József Attila szocialistaként megvetette azt a fajta neoliberalizmust, amit ez a „gyermekszerető” bagázs olyannyira imád. Ahogy azt sem hiszem, hogy a munkásköltő elnézte volna, hogy buzeráns és transznyomorult szörnyetegek szexjátéknak használjanak kisgyermekeket. Magam egyre inkább osztom azt a nézetet, hogy vissza kellene térni a keresztény emberképhez. A neoliberalizmus emberképe mentes a nemesebb eszményektől; nem konstruktív, hanem destruktív. Amit megvalósít, az nem egy erős nemzet, hanem egy atomizált társadalom – magyarság helyett tömeg. A gyermekek védelemre szorulnak, egy ilyen beteg korban meg főleg; csak rajtunk múlik, hogy megkapják-e a szükséges védelmet! Előmásztak a föld alól azok a bestiák, akiket hajt a sötét vágy: bántalmazni gyermekeket! Bántani is fogják a kicsinyeket és a serdülőket, ha nem álljuk az útjukat!

{Reakció a „Minden gamer antikapitalista (csak még nem tudja)” c. írásra és videóra}

Jé, mit találtam!

Ezzel a felütéssel kezdi (Intro) az esszéjét/videóesszéjét a Szamizdat nevű tartalomgyártó:

„Fiatalabb koromban sok videójátékkal játszottam, mondhatni gamer voltam. Ez a 2020-as generációváltás óta több okból megváltozott, de az egyik tagadhatatlanul az, hogy a játékok egyszerűen elvesztették a varázsukat. Kétlem, hogy ez pusztán abból adódott, hogy kinőttem őket, hiszen a régóta kedvenc játékaimat még mindig tudom pörgetni anélkül, hogy megunnám őket.

Az igazság az, hogy a gaming egyszerűen megposhadt; belenézni napjaink videójátékhíreibe olyan, mint mélyen beleszagolni egy dohos pincébe. Ezt az érzést úgy gondolom, sokan ismerjük, de nem könnyű megragadni, hogy pontosan miben is áll a probléma. A másik, ugyanilyen jól ismert, bár ritkábban kimondott igazság az, hogy a kései kapitalizmusban élünk, a gaming pedig a kései kapitalizmus édesgyermeke. Benne született, már az anyatejből is az új dogmát tanulta. Nem is történhetett volna másképp, főleg onnantól, hogy a világ legnagyobb techvállalatai (a Sony, Microsoft és később a Tencent) teljesen átvették az irányítást a játékipar felett.

Mindez talán furcsán hangzik sokatok számára. Miért kell mindenbe a politikát keverni, jöhet a kérdés; így nem lehet feldolgozni a gaming bajait. Miért nem maradhat legalább a játék szent? Sokaknak a játék pillanatnyi menekülés a rohanó élet ezer gondja elől. Talán a gamerek nem érdemelnek saját safe space-t, mint a sikoltozó színeshajú libsik? Félretéve, hogy a rohanó élet gondjai elől se menekülni kéne, hanem megoldani őket, dehogynem. A játékosok megérdemlik a játékot, és megérdemlik a békét, amit benne találnak, már ha találnak egyáltalán. Azt is jól érzik, hogy ez a safe space ostrom alatt áll, de a bezárt kapuk mögül nem látják, ki is döngeti őket. A haragjuk jogos, de gyakran célt téveszt. Mindaz, ami miatt az elmúlt húsz évben romlott nemcsak maga a játékélmény, hanem a gaming élménye, tehát az ehhez a szubkultúrához való tartozás élménye, visszavezethető arra az egyszerű tényre, amire már udvariatlanság rámutatni; nevesen, hogy a videójátékokat, konzolokat és más hardvereket, kiegészítőket és expókat gyártó, kiadó és szervező nagyvállalatoknak természetszerűleg szögesen ellentétesek az érdekeik a fogyasztóikéval és a munkásaikéval. Tehát a játékosokéval és a fejlesztőkével.

Így fogalmazva remélem már ismerősebben hangzik a problémafelvetés. Minden játékos nap mint nap tapasztalja, hogy a kiadók új módszereket találnak ki, hogy minél több pénzt húzzanak ki belőle. Nem annyira új dolog ez, elvégre a régi játékgépek is szándékosan voltak olyan baromi nehezek, hogy az ember minél gyakrabban meghaljon, és új érmét kelljen bedobnia. A mikrotranzakcióktól az előfizetéses játékokon, lootboxokon és battle pass-eken át a játékbeli valutákig ezer módja van a játékosok lenyúlásának, de ezekbe most nem szeretnék nagyon belemenni, mert minden érintett nagyon jól ismeri a jelenséget, és mások már amúgy is mélységében kielemezték. A leírásba rakok pár jó videót a témában, viszont én most inkább magára a videójáték-iparra szeretnék fókuszálni, mint a játékok tartalmára.”

Eme felütés (Intro) után pedig jó hosszan (a videóban 1 órán keresztül) ki is fejti, hogy a gigantikusra nőtt tech cégek miként is rohasztották szét a videójáték-ipart. Bár több ponton egyetértek az esszé tartalmával, két dolog zavart: a túltolt szocializmus és a túltolt feminizmus. Ez egy tartalomajánló, némi fenntartásokkal. Jöjjön hát a reakció, röviden a véleményem.

Döntsd a Tökét, gamer!

Szamizdat számos olyan tényre rávilágít, ami sajnálatosan igaz. Monopóliumok alakultak ki a videójáték-iparban. Gigantikusra hizlalta magát a Microsoft, a Sony és a Tencent. Egyáltalán nem normális az, hogy ily hatalmas pénzmennyiség, jókora vagyon összpontosul ezen cégek kezében. A vagyon hatalom – minél nagyobb a profitmaximalizáció, annál erősebb a hatalomkoncentráció. Ezen cégek hatalmat gyakorolnak, vissza is élnek vele. Valójában ugyanazt teszi a gaming területén a Microsoft, a Sony és a Tencent, mint amit a cinema területén a Netflix, a HBO és a Disney. Nem mennék bele ebbe bővebben, Szamizdat részletesen bemutatja az óriásvállalatok által generált negatív folyamatokat.

A mai napig hátborzongatónak tartom, hogy az olyan cégek, mint a Naughty Dog, a CD Project Red és a RockStar, 16 és 20 túlórát követel meg a dolgozóitól. A CD Project Red brutális túlóráztatása a legendás projektjéhez, a Cyberpunk 2077-hez köthető. A lengyel cég becsületére legyen mondva, ők legalább kifizették a túlórákat; nem úgy a Naughty Dog arrogáns faszfej vezetője, Neil Druckmann, aki úgy bocsátotta el a cégtől az agyondolgoztatott és kizsákmányolt melósait, hogy még a túlóra-pénzt is visszatartotta. Az Intergalactic: The Heretic Prophet c. projektnél szintén nyomatva van a crunch. A Naughty Dog-ot 2015-ben ott hagyó dizájner, Benson Russell nemrégiben egy interjúban meg is fogalmazta a saját élményein alapuló kritikáját a cégről, amit a hazai PC Guru szervilisen a következő mondatokkal igyekezett bagatellizálni: „A fejlesztők a lelküket is kidolgozták azért, hogy mi lehidalhassunk a The Last of Us-tól. Egy volt Naughty Dog fejlesztő hosszasan beszélt a PlayStation legismertebb csapatánál tapasztalható cruch-ról, ami a vezetők szerint elengedhetetlen feltétele a kimagasló minőségnek.” (…) „Állítólag az Intergalactic: The Heretic Prophet készítése sem megy zökkenőmentesen (nem csoda, hogy alig tudunk valamit a sci-firől), ami annak fényében nem túl biztató, hogy a csapat korábban ígéretet tett a crunch visszaszorítására. A minőségnek azonban ára van, ezt a nemrég készült beszélgetés is jól mutatja.” Vagyis a PC Guru szerint a crunch egy elfogadható ára a jó minőségű videójátéknak. Lenyűgöző, ahogy gamer újságírók elmagyarázzák nekünk, gamereknek, miszerint a dolgozók mentális és fizikai egészsége feláldozható a cég profitmaximalizálása és a fogyasztók elégedettsége oltárán. Szép neoliberális okfejtés; nem is véletlenül nyúlok ritkán ezekhez a gamer szennylapokhoz!

A gamer és tech cégek dolgozói kizárólag akkor vannak védve a menedzsment önkényes jogtiprásaitól, ha szakszervezetbe tömörülnek. Természetesen ezek a cégek a maguk sötét logikáját követve minden aljas dolgot elkövetnek annak érdekében, hogy akadályozzák, sőt lehetetlenné tegyék a dolgozók szakszervezetbe tömörülését (pl. Activision – Blizzard: lehallgatások, sztrájktörők, elbocsátások). Minden tiszteletem azon programozók előtt, akik a nehézségekkel dacolva megkíséreltek létrehozni szakszervezetet, a sikeresen megalakult és konzerválódott szakszervezeteket pedig üdvözlöm! Úgy vélem, több szakszervezetre lenne szükség a videójáték-iparban!

A gamer társadalom amúgy sajnos nem túl érzékeny a témára. A környezetemben a legtöbb gamer ismerősöm megoldotta annyival: ha nem tetszik nekik, tegyenek ellene! A gamer fogyasztóként áll a crunch problémájához: az a fontos számára, hogy jó minőségű videójátékot kapjon, amit tudd élvezni. A gamert, mint fogyasztót, nem érinti a fejlesztő cégnél dolgozó munkaügyi problémája – és az esetek többségében nem is érdekli. A gamer tudatában maga a videójáték fontos!

Az én véleményem az, hogy egy kiváló programozó értékes tudással ne menjen el robotolni szarlelkű cégekhez, még akkor sem, ha jó a nevük a szakmában. Lehet, hogy jól mutat a portfólióban, ha valaki az Ubisoft-nál, a Naughty Dognál vagy a CD Project Rednél dolgozik, de úgy vélem, nem érdemli meg az a menedzsment a dolgozói lojalitást, amely kiégést idéz elő az alkalmazottainál. Érdemesebb elmenni emberbaráti stúdiókhoz. Az indie szféra több olyat is bemutatott, ami nem csupán munka-, hanem baráti közösség is. Számos tehetséges programozó indított az évek során kisebb indie vállalkozásokat a haverjaival. Az indie kedvez a kreatív alkotásnak. Az olyan indie projektek, mint a Vampire Survivors, elég sikeresek lettek még anyagi szempontból is. Szerencsére kialakult az alternatívája annak, hogy a munkavállaló elmenjen agyondolgoztatott irodai patkánynak egy techcéghez. Sajnos még így is találnak elég csinyovnyikot az óriásvállalatok – ha lehet, mi ne szaporítsuk ezen emberek számát!

Szamizdat a videója végén felveti a „szocialista játékfejlesztés” gondolatát: „Szóval mi a teendő? Leváltani a kapitalizmust egy emberségesebb rendszerre, amiben a játékfejlesztők valóban művészekként, szenvedélyből végezhetik a munkájukat, nem pedig azért, hogy egy ogre vehessen magának még egy yachtot.” Az tagadhatatlan, hogy az elmúlt évek alatt kialakult egy kritikus ellenállás a gamerek körében a saját fogyasztóival arrogánsan viselkedő tech és gamer cégekkel szemben (ezt a „kritikus gamer” mentalitást reprezentálják itthon az olyan hazai youtuberek, mint a Gaming & Movie Videotéka, a Gémer Bácsi és a ZackyFPS). Nekem az a benyomásom, hogy a politizáló gamerek többsége liberális. Elhiszem, hogy akadnak balos beütésűek is – de nem hiszem, hogy ez a többség. A Kádár-rendszer jól bemutatta, miként is viszonyul a szocializmus a kultúrához; nem hiszem, hogy kísérletezni kellene vele még egyszer. Az pedig külön figyelmeztetés a számomra, hogy Szamizdat és elvtársai támogatják azt a rombolást is, amit a woke művel manapság a populáris kultúrában.

A kapitalizmus rendelkezik vadhajtásokkal, sajnos elég sokkal – elegendő lenne lemetszeni ezeket a vadhajtásokat. Egyáltalán nem probléma, hogy azok, akik részt vesznek egy videójáték fejlesztésében, szeretnének pénzt is látni az egészből. A problémát a kiadói rendszer okozza. A kiadók a minél több profitban érdekeltek. Másrészt nem letagadható a fogyasztók, az un. gamerek felelőssége is. Csak egy példa: rengeteg gamerrel találkozok, aki szörnyülködik a Fortnite-on; szörnyülködhet, de amíg van rá igény és kereslet, addig létező szereplője lesz a gaming társadalomnak. A kiadók többnyire azt gyártják, amiért fizetnek a gamerek. Persze, vannak mellékvágányok, különutak, mind a woke kísérletek (pl. Forspoken), de nem ez a jellemző. Ha igény van az igénytelen produktumokra, akkor gyártják hozzá tovább a tartalmakat (pl. Fortnite). Aki egyedül felléphetne a problémával szemben, az állam: egy kemény törvénnyel, ami megtiltja a fogyasztók pszichológiai manipulálásán alapuló értékesítést. Egy olyan helyzetet kell teremteni, ami lehetetlenné teszi, hogy a kiadók megszedjék magukat az MTX-en és a gachán. Ha egyedüli bevétel-forrás a játékgyártás, ismét versenyezni fognak a kiadók a jobb játékok készítésénél.

Szamizdat a videójában külön kitér a magántulajdon és a személyes tulajdon közötti különbség ecsetelésére. Kiderül az okfejtéséből, hogy a komcsik nem kívánják elvenni a felnőtt ember játékszereit. Nem picit elitista elképzelés, hogy van egy társadalom fölött rendelkező elit, amely eldönti, mi maradhat nálam és mi nem. Mikor 1947 után kiépült a magyarországi szovjet rendszer, a Rákosi-féle elit még a kisboltokat is állami tulajdonba vette. A híres padlás-lesöprés is egy mozzanata volt a szocialista kísérletnek. A Rákosi-féle szocializmusnak sok kárvallottja volt nem csupán a nagyburzsoázia, de a kisvállalkozói rétegből is. És persze ne feledkezzünk meg azokról sem, akik az erőszakos szocialista kísérletben elhaláloztak. A magán- és személyes tulajdon között van különbség, de a téma szempontjából érdektelen. Aminek van realitása a jelenlegi fogyasztói és termelői rendszerben, az az értékteremtésre használt tőke.

Kíváncsiságból utánanéztem, mekkora visszhangja van Szamizdat videójának: minimális. A videó 2 éves, ezen évek alatt összehozott magának 286 lájkot és 44 hozzászólást. Kevés. Más felületeken nem tárgyalják a videóban kifejtetteket. Most nemrég beszéltem Deansdale-lel róla a saját blogján, meg mindjárt nyomom fel erről a posztomat a saját blogomra. Ennyike. Még a neomarxizmus felé intellektuálisan nyitott Gulyás Marci sem hívta be a szerzőt a Partizánba, hogy beszélgessenek a videóban kifejtett problémákról. Kicsi a hatás. Vajon miért? Nem a szerző személye, s nem a szerző stílusa miatt. Egyszerűen a gamerek többségét az egész ügyben teljesen más érdekli, mint ami Szamizdatot. Amikor egy gamer leül valamelyik game elé pötyögni, nem különösebben érdekli, hogy a tech cégek miként sajátítják ki maguknak a piacot, miként vásárolják fel a kisebb cégeket, miként iktatják ki a versenytársakat. Emlékszem, volt egy szintén marxista beütésű blogger, aki több esszében is leírta, a Delta Vision hogyan uralta le a magyarországi fantasy könyvkiadást – siralmasan kevesen voltak rá kíváncsiak. Ami a gamert bosszantja, az kizárólag fogyasztói probléma: miszerint az új játékok többsége semmi más, mint a régiek unalmas, kreativitást és fantáziát nélkülöző másolatai. A céges menedzsment kitalál egy fizetős struktúrát, a programozók pedig ráépítenek egy játékot. A legtöbb gamer az Ubisoft kapcsán nem azon idegeskedik, hogy milyen alávaló módon bánik a cég az alkalmazottjaival, hanem hogy az új Assassin’s Creed repetitív és monoton. A mikrotranzakciók nagyobb botrány volt a gaming területén, mint a crunch. Szerintem ez nem jó, de ez a realitás.

A gamerek többségét nem érdekli a cocializmus! A gamerek nagy hányada nem kívánja megdönteni a Tőkét!

A bűzlő mosdatlan Incel esete a szép gamer lánnyal

Szamizdat az Outro-ban megpendíti a régi munkásmozgalmi szólamokat: „Mindazonáltal úgy gondolom, jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a fehérgalléros szellemi munkások éppolyan munkások, mint a mezőgazdaságban, iparban és szolgáltatásban dolgozók, és összességében több közös van bennük, mint különbség. Ne üljünk fel a reakciós retorikának, ami éket próbál verni a munkásság sorai közé.” Mondja ezt azok után, hogy ezt megelőzően visszabüfögi Anita Sarkeesian gamer-ellenes hülyeségeit.

Anita Sarkeesian nézete nagyon röviden annyi, hogy a nemzetközi gamer szubkultúra tele van szexista, nőgyűlölő Incelekkel. A Youtube-csatornájára feltöltött videóiban videójátékokról, gamer cégekről és a gamer szubkultúráról „bizonyította” be, hogy nőellenes nemi soviniszták. Igazából nem tett mást, mint mocskolta a gamereket, aminek eredményeként sok gamer dislike-kal és negatív kommentekkel jutalmazta ezt az idiótát. Sajnálatosan az ügy nem ért véget, mivel A. Sarkeesian nyomán rengeteg feminista és LMBT-aktivista kezdte savazni a gamer szubkultúrát. Aztán színre léptek a konzultációs stúdiók, mint a Sweet Baby, melyek tanácsait elfogadva, az általuk kijelölt irányt követve, eddig jól menő, nyereséges gamer cégek baszták szét a franchise-jaikat (pl. BioWare, Ubisoft, Blizzard). A woke nem csupán önmaga ellen haragította a gamereket, de sajnos szembeállította őket a baloldali értékekkel is. Ugyanis sok politikailag tájékozatlan gamer a teljes baloldalt a woke-kal azonosította. Trump Kamala Harris feletti 2025-ös választási győzelmének az egyik oka az a fajta kultúrrombolás volt, amit a woke végzett az amerikai popkultúrában, a Demokrata Párt engedélyével. Ezek a „bűzlő mosdatlan Incelek” nem „jó” helyre húzták be az X-et!

Itt néhány idézet, annak demonstrálására, ki mellé áll Szamizdat GamerGate-ügyben: "a videójátékok kétezres-kétezertízes évekbeli robbanásszerű népszerűsödése előtt a gaming a fura nőgyűlölő incelek menedéke volt, és azt is megérthetjük, honnan ered a mai napig mélyen gyökerező szexizmus a játékos közösségekben. Az utóbbi években sokat javult a helyzet, de még tíz év se telt még el a GamerGate óta, és az akkori vélekedéssel a mai napig gyakran találkozni. A játékos közösség szexizmusát nyilván tükrözni kezdte a fejlesztői közösség is, mivel ugyebár a játékosokból lettek a fejlesztők, ez pedig oda vezetett, ahol most vagyunk." (…) "A Riot véresszájú LoL-fanokat keres fejlesztőnek, és a LoL-közösség hírhedten hajlamos a szexizmusra és a zaklatásra, amivel gyorsan elűzik a játékból a nőket; így aztán nem is meglepő, hogy a közösség kilencven százalékban bűzlő mosdatlan incelekből áll. Ilyen közösségből amúgy is nehéz nőket toborozni a fejlesztői csapatba, főleg mivel, mint kiderült, a férfi fejlesztők közül, aki a játékbeli kommunikációban egy bűzlő mosdatlan incel, az a stúdióban is az."

Ráadásnak pedig itt egy komment a videó alatti kommentmezőből:

"Csak az a probléma, hogy rengeteg férfi - ahogy többször mondtad - incel, főleg az ilyen férfiakban domináns területeken mint tech, programozás. És valószínűleg pontosan emiatt választja ezt a munkát, mert más helyeken nem érezné magát komfortosan, pl. vendéglátásban vagy egyéb, magas(abb) szociális irányultságú egyéneknek megfelelő foglalkozásban a gátlásai vagy egyéb problémái miatt. És ennek valóban társadalmi-kulturális okai vannak, mint a közösségi platformok terjedése, a magánélet és barátságok háttérbe szorítása a követők/számok miatt, ami effektíve ezeket a baráti köröket szétrombolja és az egészet kiárusítja, úgy becsomagolva mintha egy adott személynek tökéletes lenne az élete. Egy ilyen környezetben természetes, hogy a frusztráltság jelen van, és ez sokszor kihat más személyekre is, közvetlen vagy közvetve, a moralitást sokszor teljesen mellőzve.

Tehát a problémát a gyökerétől kéne kezelni, és inkluzívabb közösségeket/környezetet teremteni, ahol mindenki komfortosan érezheti magát, mindegy hogy nő, férfi, nembináris, fekete stb... ennek viszont ellentmond a bevétel, amihez sokszor kizsákmányolás útján sokkal könnyebb hozzájutni, minthogy rendes körülmények legyenek kialakítva + ezt még megspékeljük az elidegenedéssel, ami egyre jellemzőbb, és meg is van a recept a napjaink "kultúrájára"." (@GK-dw1fo)

Erre ironikusan csak annyit tudok mondani: "Minden gamer antifeminista (csak még nem tudja)”. A woke lassacskán eltolta, ha nem is egy antifeminista, de egy a feminizmussal szembeni szkeptikus irányba a legtöbb gamert. Ez egyáltalán nem gond, hiszen az elmúlt évtizedekben sok olyan ármányos és aljas cselekedetet köszönhetünk a feminizmusnak, amivel méltán kiérdemelte a vele szembeni gyanakvást. Szerzőnk feminizmusa amúgy elég „fura bogár”, mivel ő maga támogatta a Hogwarts Legacy ellen indított bojkottot, a „J. K. Rowling vs. transznyomorékok” fight-ban pedig egyértelműen az írónő képviselte a feminista irányt. Én úgy tudom, az a normális feminista álláspont, hogy egy nőnek öltözött férfinak ugyanúgy nincs joga erőszakoskodni egy nővel, mint egy tech és gamer cég vezető vagy alkalmazott pozíciójában lévő férfinak. Az is különös, hogy a cocialista beállítottságú Szamizdat támogat olyan politikai programokat (pl. MeToo, GamerGate), amiket amúgy a nemzetközi neoliberális elit indított, nem éppen humanitárius célokból. Ez egy ilyen neoliberális ízlésnek megfelelő szocializmus – az a fajta, amit az igazi baloldalinak tekinthető Schiffer András olyan undorral kerül ki, mint az utca embere a járdán felejtett kutyaszart!

Ha tényleg követtek el női dolgozók ellen szexuális bántalmazást az Ubisofton és a Blizzardon belül, akkor sajnos ki kell mondani, hogy az Anita Sarkeesian és társai által űzött hisztéria többet ártott az ügynek, mint amennyit használt. Ha nem lett volna a GamerGate, akkor a bántalmazott nők könnyedén megkapták volna a megfelelő emocionális, mentális és morális támogatást a gamer társadalomtól, a gamerektől. Ugyanis a gamer társadalom, ellentétben a woke szarkeverők állításaival, nem szexisták, nem nőgyűlölők, nem Incelek. Akad néhány hülye, de totálban nézve a képet, több a nőkkel normálisan viselkedő arc a gaming-ben. Azzal, hogy Anita és követői sértegették a teljes gamer társadalmat, a szokásos feminista jelzőkkel, elérték, hogy a gamerek egy része gyanakvással fogadja ezeket a botrányos híreket. (Köztük én is.) A MeToo során előforduló rágalmazási botrányok (pl. Amber Heard) még pluszban hozzájárultak ahhoz, hogy a gamer férfiak nem reagáltak azonnal ezekre az esetekre. A feminista szarkavarás, ahogy tette a filmiparban, úgy a gamer és tech vonalon is megnehezítette ezen ügyek felderítését és megoldását.

A feminizmus úgy kívánt rendet tenni ezen cégeken belül, hogy közben elfedett bizonyos jelenségeket. Minden cégnél akadt egy-két kurva, aki az előrejutás érdekében lefeküdt valakivel a menedzsmentből. Ennél erkölcstelenebb pedig szívesen élt a rágalmazás eszközével, bevádolva egy férfi munkatársát vagy főnökét szexuális zaklatással, csak hogy egy polgári per keretében egy vagyonhoz jusson. A gamer cégeket azzal vádolják, hogy tudtak a szexuális bántalmazásokról, de nem tettek ellene semmit, és igyekeztek pénzzel, zsarolással, egyéb eszközökkel elsimítani az ügyet. Az Ubisoft már a MeToo előtt elindult egy woke vonalon, a Blizzard meg pont Bobby Kotick irányítása alatt. Mindkét cégben nyüzsögtek a woke borgok, olyan légkört eredményezve, amelyben nehéz lett volna bármiféle nőkkel szembeni atrocitást elkövetni súlyos következmények nélkül. Ha pedig mégis elkövetett volna valaki, kötve hiszem, hogy egy balliberális besúgókkal teli cégben a menedzsment megpróbálta volna menteni és mentegetni az elkövetőt. És most csak két céget neveztem meg, miközben állítólag sok cég szekrényéből estek ki a csontvázak. Túl sok cégéből. A Telex már a Meta, az Amazon és Tesla kapcsán is kongatta a MeToo-harangot. Érdekes módon a BlackRock körül nincsenek ilyen botrányok. Biztos példamutatóak e téren. Ezért nem jó az, ha bármiféle politika beóvakodik a kriminológia területére. Ahol a rendőr, az ügyész és a bíró dolgozik, semmi keresnivalója sem egy politikusnak, sem egy ideológusnak.

Végső konklúzió

Ezt ajánlónak szántam, de a végén csak átmentem kritikába. A magam részéről megtekintésre ajánlom a videót. Információkban gazdag. Jól bemutatja, milyen folyamatok mennek végbe a gaming-ben. De érdemes fenntartásokkal kezelni. Politikai és ideológiai szempontból elemez, így bizonyos esetekben a saját szája íze szerint torzítja az információkat. Érdemes más forrásokat is elolvasni és megnézni hozzá – és nem csak azokat, amiket megad a szerző. Így is kevesen fogják a továbbiakban megnézni a videót, elolvasni a posztot.

Felhasznált anyag:

Szamizdat: Minden gamer antikapitalista (csak még nem tudja)

https://szamizdat-youtube.blog.hu/2023/06/30/minden_gamer_antikapitalista_csak_meg_nem_tudja

https://www.youtube.com/watch?v=ISGT0ICUVNQ

LeEcoBo: A fejlesztők a lelküket is kidolgozták azért, hogy mi lehidalhassunk a The Last of Us-tól

https://www.pcguru.hu/hirek/uncharted-crunch-sony-playstation-the-last-of-us-uncharted-intergalactic-the-heretic-prophet-neil-druckmann-ps4-ps3-ps5-leecobo/100247

Magyar Péter nevezhető-e gamernek?

Ez egy lényegtelen kérdés. Olyan kérdés, ami nem érdekli azokat az embereket, akiket komolyan foglalkoztat a politika; kizárólag a felszínesebb beállítottságú személyek érdeklődésére tart számot. A Konzolvilág dobta be valamiért. Olyan tartalomgyártók csináltak ebből a semmit nem érő témából tartalmat, mint az Időutazó, a GameStar, az IGN Hungary, a Telex, a HVG, az Index, a Népszava, a Blikk, a Promotions, néhány reddites hülye. Úgy pörgetik ezt a hírt, mintha muszáj volna!

S most én, a szerény tartalomgyártó is firkantok a kis blogomra erről egy egyszerű posztot! Valójában nem kívántam reagálni eme bulvártémára, de elém jött a GS egyik szerzőjének, Daev-nek az erről szóló cikke – és nem tudtam ellenállni, hogy ne írjak valami posztot erről az egész hülyeségről. Igazából nem is M. Péter létező vagy nem létező gamer identitásáról akarok szót ejteni, hanem ahogy erre a GS egyik publicistája reagált. Vagy ahogy egyáltalán a GameStar reagál Magyar Péterre. A sajátos viszonyra, ami fennáll a GS és Magyar Péter között.

A GameStar eldöntötte, hogy félig lesz csak GameStar, félig meg Telex. A szerkesztőség úgy fogalmazott, hogy ideje közéleti kérdésekkel is foglalkozniuk. Valójában ez azt jelenti, hogy a GS egyes szerzői Telex-cikkeket fognak gyártani az online magazinba. Egyfajta halvány gyenge próbálkozás, hogy a hazai gamereket eltolják balliberális irányba. A Mazurka becenévre hallgató főszerkesztő seggfej gusztustalan vállalása, ami persze neki és kis stábjának jól jövedelmez! Ezt nem ecsetelném jobban, Péter kollégám részletesen belement a témába (link alant).

Most inkább mutatok nektek valami egyedit; valami soha nem tapasztaltat! A magyar rögvalóság mindig elém hoz valami újat abból a tartományból, ami azt a nevet viseli magán: szánalmas. Igen, mutatok valami szánni valót!

A GameStar egyik újságírója pitizett egyet Magyar Petyának!

Név szerint Daev.

Úgy vélem, érdemes lenne archiválni ezt a cikket! Politikusnak becsicskuló GS-szerző – ez számomra új! {Megjegyzem: Bennszülött Bálna is úgy gyártott az YT-n manipulatív (agymosó) videópropagandát a Partizán és a TISZA számára, hogy az alantas munkája közben nem ment le politikusok előtt hajlongó szolgába!}

„Pár hete írtunk arról, hogy jó eséllyel Magyarország új miniszterelnöke nemhogy gamer, de egy makulátlan ízléssel rendelkező gamer.”

Semmi hírértéke nincs. Az azért sejthető, hogy az Y-generációs politikusok egy része még gyermekként és kamaszként játszott valami videójátékkal; sőt valószínűleg olyan is akad, aki még most is, ha ideje engedi, elővesz valami játékot. Ennek így ebben a formában nincs komoly hírértéke. Ez körülbelül az a szint, mint amikor valami habkönnyű bulvárlap megírta, hogy Gálvölgyi János és kedves felesége elment nyaralni a Balatonra. Nem érdekes. Persze teljesen más lenne a szituáció, ha a GS újságírói, oldaltól függetlenül, felkeresnének politikusokat, és kérdeznék őket, játszottak és játszanak-e videójátékokkal, és ha igen, mikkel. Ez már komoly munka lenne; kikerekedhetne belőle egy színvonalas, szórakoztató cikk; és egyfajta lenyomata is lenne annak, milyen videójátékos stílus, műfaj, tartalom érdekli az erre fogékony politikusokat. Ha már annyira a Telex a mérce, tanulhatnának valamicskét egy Sajó Dávidtól (esetleg kérhetnének tőle segítséget, tanácsot)! Daev ezen cikkében semmi munka nincs – ahogy a GS legtöbb politizálós cikkében sincs.

De hát az írás valódi célja nem a szórakoztatás és a tájékoztatás, szimplán a nyílt talpnyalás: „egy makulátlan ízléssel rendelkező gamer”!

„A találgatásoknak a Telex vetett véget, mert a Magyar Péterrel készült élő interjújuk után rákérdeztek a miniszterelnöknél, hogy valóban ő csatlakozott-e a Heroes III közösségéhez, illetve rendszeresen játszik-e minden idők egyik legjobb stratégiajátékával.”

Elég nagy probléma, hogy a Telex ilyen könnyed kérdéseket tesz fel az ország újonnan megválasztott miniszterelnökének. Sok komoly kérdés vár megválaszolásra M. Péter részéről, illene ezekkel szembesíteni, a hülyeség erőltetése helyett. 2022 februárjában az Orbán-kormány eltávolította M. Pétert a Diákhitel Központ éléről. Mi volt ennek az oka? Erről sem az Orbán-kormány egykori tagjaitól, sem magától M. Pétertől nem kaptunk választ – mikor sokszor feltették már ezt közszereplők (pl. Schiffer András). Ezt esetleg firtathatná a Telex – jóval lényegesebb ez annál, minthogy miként is viszonyul M. Péter Erathia királyságához. Csak hát a Telex is pitizni jár az új uralkodó elé, ugyanúgy, ahogy a GameStar! A szolgáknak alá kell kérdezniük, de szigorúan tilos kényelmetlen kérdésekkel kizökkenteni az uralkodó politikai elit tagjait! Ilyen mentalitás esetén viszont adódik a kérdés: akkor mi a probléma a Megafonnal?

„Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom nektek, de nem ő lépett be a csoportba, hanem valószínűleg az egyik fia használta a profilját erre a célra.”

A GS újságírója sajnál egy tényt, aminek semmi jelentősége. Érdektelen információ, hogy M. Péter játszik-e videójátékkal vagy sem.

„Jó hír viszont, hogy ettől függetlenül még mondhatjuk, hogy gamer a miniszterelnökünk, mert Magyar azt is elárulta, hogy ugyan a Heroes of Might and Magic III-mal nem játszott, a stratégiai játékok világa nem áll távol tőle.”

Se nem jó, se nem rossz hír – hanem semleges. Nincs fontossága annak, hogy M. Péter gamer vagy sem.

Daev asszondja: „még mondhatjuk, hogy gamer a miniszterelnökünk”. Beszéljen a maga nevében! Nekem nem miniszterelnököm – ahogy Orbán sem volt az a regnálása idején! Magyar Péter a GameStar miniszterelnöke (így Daev-é is)! Borzasztó módon érződik a szervilizmus a mondatban! Ennyi erővel azt is írhatta volna a „miniszterelnökünk” helyett, hogy „gazdánk”!

„Így bár úgy tűnik, Magyar Péter nem tartozik a Heroes veteránjai közé, a stratégiai játékokat szereti, aminek őszintén szólva sokkal jobban örülök, mintha szabadidejében a végtelenül felkavaró dolgokat szülő Crusader Kings 3-at tolná.”

Bár értem, mit akar közölni Daev, de ez a mondanivaló is olyan semmilyen.

A „Heroes of Might and Magic III” és a hozzá kiadott két DLC, a sztori terén, szintén rendelkezik felkavaró részletekkel. Az alapjáték azzal kezdődik, hogy Catherine királynő hírül kapja, hogy apja, Lord Gryphonheart mérgezés által elhalálozott; a játék későbbi részeiben pedig arról kap hírt, hogy a nekromanták élőhalottként feltámasztották. A nekrók parasztokat mészárolnak le, hogy feltámasszák őket, s zombiként és csontvázként integrálják őket a seregükbe. Az egyik DLC, a „The Shadow of Death” kifejezetten merész ebből a szempontból, mert egy maroknyi küldetésben azt a Sandro-t kell irányítanunk, aki egy valóságos népirtó a lore-ban. Vagyis a Heroes 3 a kedves és bájos grafikája ellenére nem teljesen az ártalmatlan játékok egyike.

Mindez témánk szempontjából lényegtelen: M. Péternek nem kell videójátékokkal játszania ahhoz, hogy pszichésen sérült legyen!

Ez az ostoba cikk egyetlen funkcióval rendelkezik: a GameStar szerkesztősége ezzel fejezi ki a Magyar Péter és a TISZA iránti lojalitását!

2026-ban így működik a GameStar!

2000 és 2004 között voltam gimnazista – és GameStar olvasó! Fiatal gimisként még rock and roll érzés volt, ha bevihettem egy friss GS-t az osztályba. Még büszke is voltam, ha egy haverom elkérte tőlem, hogy belelapozzon, beleolvasson. Működik nálam a nosztalgia, pont ezért szomorúan látnom, ahogy a GS csúszik-mászik egy politikai elit lábai előtt – ahogy azt egy Magyar Narancs és egy Telex teszi! Meg (ellenkező előjellel) a Megafon! Csak szánakozni tudok.

Magyar Péter nevezhető-e gamernek? Mivel játszik a miniszterelnök?

Lényegtelen kérdések. Engem az sem érdekelne, ha M. Péter számítógépe tele lenne pornójátékokkal. Olyan videójátékokkal játszik szabad- és munkaidejében, amivel kedve szottyan. Egy valamivel nem szabadna játszania: a magyar társadalommal! De sajnos játszik vele, láthatóan nagy élvezettel!

Ámulni, hogy ilyen is van

Magyar Péter sajnos mégsem Heroes 3-rajongó, de azért jó ízlése van.

https://www.gsplus.hu/elet/magyar-peter-heroes-3-simcity-magyar-peter-sajnos-megsem-heroes-3-rajongo-viszont-gamer-382834.html

Tájékozódás gyanánt

A GS politizál, mi szégyenkezünk

https://peter1989.wordpress.com/2025/05/20/a-gs-politizal-mi-szegyenkezunk/

1,

2016-os a film. Én 10 év után jutottam el odáig, hogy megnézzem. Megjegyzem: sok pótolnivalóm lenne Superman fronton, mert nem láttam sem a 2006-os Superman Returns-t, sem a 2013-as Man of Steel-t, sem a 2021-es Justice League-t, sem a 2025-ös Supermant. Hogy megnézem-e a többit, meglátom; nem hajtom magam! Most mindenesetre túl vagyok azon az alkotáson, ami bemutatja, miként csap össze egymással Batman és Superman, hogy aztán felvéve a harcot a közös ellenség, Lex Luthor és Doomsday ellen megtalálják a közös hangot. Mivel úgy vélem, azóta sokan látták a filmet, egyes helyeken spoilerezni fogok. Ha valaki nem látta a filmet, de szeretné elolvasni a posztot, azt tanácsolom, nézze meg előtte! Egy nézést mindenképpen megér!

Kikapcsolt. Elszórakoztatott. Lekötött. Valamennyire működött. Kétszer is megnéztem. Sok kritikus, youtuber és influenszer, velük együtt fanyalgó kommentelő lehúzta, de nem olyan vészes, mint amilyennek beállítják. Persze, középszerű, de még a jobbik fajtából. Miután 2025-ben kijött az új Superman, megint divatba jött a kritikusoknál, megmondó-embereknél és véleményvezéreknél, hogy James Gunn filmjével ütköztetve lehordják a sárga földig.

Még 2016 tájékán történt meg velem az eset, hogy a virtuális térben, az egyik kommentmezőben néhány geek srác meg próbált győzni arról, hogy Zack Snyder DC-filmjei rosszak, pörgették is az érveket, és én mivel nem láttam egy DC-filmet sem a rendezőtől, nem igazán tudtam reagálni rá semmit. Ugyanakkor éreztem, hogy a kommenthuszárok gyűlölik Snydert, és hogy ők szinte nem is meggyőzni, hanem megtéríteni akarnak arról, hogy Snyder rossz! Ezt csak azért meséltem el, mert szinte ugyanezt a torz küldetéstudatot érzem azoknál a youtubereknél, akik a videóikban neki esnek Snyder-nek (pl. Nitpickings).

Szerencsére van saját véleményem, melyet nem kritikusok formálnak, hanem én magam. A filmről való véleményemről kicsit később, még maradjunk a kritikusoknál!

2,

Én a geek területén mozgó magyar kritikusok többségénél két jellemzőt vettem észre, mikor szóba kerül náluk Zack Snyder:

1. A Marvel vs. DC felállásban ők Marvel-pártiak, és keresik az okokat, amelyek alapján beleköthetnek a DC-be. A lényeg annak a véleménynek a megerősítése, hogy a Marvel jobb, mint a DC. Ehhez a már szinte dogmatikus állásponthoz ragaszkodva savazzák a DC-t, sok esetben burkoltan érzékeltetve, hol ki is mondva, hogy bár vannak jó DC-alkotások, meg sem közelítik a Marvelt. Tisztára ugyanez megy itt, mint a futtballnál, csak nincs bunyó!

2. Zack Snyder munkásságát megvetik és gyűlölik. Ha eléjük kerül egy Snyder-film, szinte azonnal az iránta érzett ellenszenvvel nyúlnak hozzá. „Na, már megint egy Snyder-film! Essünk túl rajta!” Ez a fajta ellenszenv már túlzó; igazából semmi más, mint gyűlölet. Múltkor belefutottam egy port.hu-s cikkbe, ahol a nevét valamiért nem vállaló szerző (hmm!) M. Night Shyamalant és Zack Snydert olyan rendezőkhöz hasonlította, mint Uwe Boll és Tom Six. Shyamalan és Snyder tehetséges rendezők, akik az utóbbi években sajnos sok vacak filmet letettek az asztalra, ez tagadhatatlan tény – de két olyan szargyároshoz hasonlítani őket, mint Boll és Six echte rosszindulatú manipuláció!

Egyik érvük Zack Snyderrel szemben, hogy nem olyan filmeket készít DC-témákban, mint Christopher Nolan. Legutóbb Nitpicking is azt hozta fel elmarasztalásként James Gunn-nal szemben, egy amúgy pozitív értékelést tartalmazó Superman-kritikában, hogy ő sem olyan filmeket tesz le az asztalra, mint Nolan. Sőt, én már azt vettem észre, hogy minden DC-filmrendezővel szemben az az elvárás, hogy olyan stílusban alkosson a DC-univerzumban, mint Nolan. Miért is? Csakhogy a két említett rendezőnél maradjunk: Snyder és Gunn rendelkezik saját felismerhető stílussal, ami elkülöníti őket a többi rendezőtől, többek között Nolantól. Ha ők ketten elkezdenének Nolan-stílusban DC-filmeket alkotni, akkor az nem lenne más, mint majmolás. Gunn és Nolan ilyen téren való ütköztetése meg aztán tényleg nonszensz: Gunn humoros és könnyed, Nolan komoly és nehézkes. Semmi baj azzal, hogy ilyen eltérő a két rendező stílusa – a gond ott van, hogy a kritikusok elvárják Gunn-tól, hogy ha DC-filmet rendez, rakja zárójelbe a humort és a könnyedséget, s készítsen olyan komoly és komor alkotásokat, mint Nolan. Ez egy egészségtelen tekintélyelvűség! Amúgy ez a Nolan-kultusz is eltúlzott: Nolan tehetséges rendező, a Dark Knight-trilógiája jó (bár a harmadik rész szerintem lesüllyedt a középszerűségbe), de azért ő sem mentes a hibáktól (lásd Retroshock Tenet-kritikája)! Szerintem teljesen normális, hogy a DC-univerzumon belül a rendezők törekednek egyfajta rájuk jellemző ábrázolásmód és nézőpont, egyéni stílus kialakítására.

Még annyit a kritikusokról, hogy miközben a többségük rossz filmnek bélyegzi a Batman vs. Superman: Dawn of Justice, a nézők nagy része ma is szereti. Az IMDB-n 6.5 az értékelése a 10-ből, ami nem olyan rossz.

És akkor jöjjön a privát véleményem Snyder-ről!

3,

Zack Syndertől az alábbi filmeket láttam: a 300, a Sucker Punch és a Batman vs. Superman: Dawn of Justice, a jelen esszé írása közben pedig bepótoltam a Man of Steel-t. Az évek során pedig volt lehetőségem bele-belenézegetni más filmjeibe is.

Snyder nem problémamentes rendező. A legnagyobb probléma vele a nagy ego. Ő az a rendező, aki ragaszkodik a koncepciójához, és fikarcnyit sem enged belőle. Ez még akár erény is lehetne egy olyan korszakban, mikor producerek és script doctorok csonkítanak meg forgatókönyveket, meg nyúlnak bele nagyon durván a rendezésbe. A gond az, hogy miközben Snyder ádázul védelmezi a saját koncepcióját, nem csupán a stúdiókkal, a producerekkel és a script doctorokkal kerül szembe, hanem a nézőkkel is. Az egyik szerelemgyereke, a Sucker Punch kifejezetten nézhetetlen és befogadhatatlan; tipikus példája annak, miként kell egy jó koncepciót borzalmas módon megvalósítani. Az sem áll távol az alkotótól, hogy karakteridegen dolgokat erőltessen bele a DC-univerzumba! Synder úgy gondol magára, mint egy művészre, miközben egy művészfilm sincs a biográfiájában, csak tömegfogyasztásra szánt alkotások. Snyder azt hiszi magáról, hogy ő különb a többi akciófilmes rendezőtől. Ez még nem is lenne akkora nagy probléma, ha mindezt nem külsőségekkel próbálná igazolni. Ugyanis attól, hogy alkalmaz a filmjeiben álomjeleneteket, elvont dialógusokat, abnormálisan viselkedő karaktereket, lencsecsillanást és lassítást, még nem lesz művészi. A művei egy része lassabb és vontatottabb, mint a konkurenciájé, emiatt nehezebb is a befogadásuk.

Az évek során kialakult Zack Snyder körül egy fantábor, még hazánkban is akadnak kultistái. Ezek a rajongók hangosak, nem egyszer erőszakosak, és nagyon keményen képesek fellépni azokkal szemben, akik kritikát merészelnek megfogalmazni Snyder rendezői módszereiről. Én nem tartom művészinek Zack Snydert, sőt sajnos engem bizonyos elemeiben Michael Bay-re emlékeztetnek.

Én az alábbi öt hibát fedeztem fel a munkásságában: a túltolt művészieskedés, a túltolt CGI, a túltolt pátosz, a robbanás-fétis és a túlzások. A túltolt művészieskedést már említettem. A robbanás-fétist meg nem kell külön ecsetelnem: hasonlóan, mint Michael Bay filmjei, tele vannak robbanásokkal. Michael Bay és Zack Snyder szeret robbangatni! Beszéljünk a másik három hibáról!

A túltolt CGI egyaránt gyermekbetegsége a Marvel- és a DC-filmeknek is. Ettől függetlenül találunk olyan Marvel- és DC-filmeket, ahol azért felfedezhető valamiféle mértékletesség és arányosság. Snyder nem ismeri a CGI-nél a mértéket. A filmjeiben sokszor felismerhető a számítógépes grafika – miközben pont az lenne a lényeg, hogy ne tudjuk elkülöníteni egymástól a grafikust a valóstól. Nézőként nem jó látni azt, hogy bizonyos elemek meg vannak rajzolva. Egy-egy robbanásnál a kicsapó lángok rosszul gányolt részecske-effektek. A Capitolium felrobbanása valami gusztustalanul nézett ki. Fura, hogy miközben Snyder úgy gondol magára, mint valami nagy művészre, egyszerűen nem figyel arra, hogy igényes legyen a CGI.

A túlzások legfőképpen az összecsapásoknál zavaróak. Amikor az amerikai hadsereg kilövi az atombombát az űrben verekedő Doomsday – Superman párosra, felnyögtem kínomban. Minek ide tömegpusztító fegyver? Ez egy öncélú eszköz, melynek célja, hogy látványosabb legyen az egész jelenet. Egyszer olvastam valahol, miszerint tévhit azt hinni, hogy veszélytelen, ha a Föld körüli űrben robbantunk fel egy atombombát. Ugye, ezt eljátszotta már jó néhány olyan film, ahol földönkívüliek, szuper-antihősök vagy meteorok képében valami veszély közelget a Föld irányába. Nekem sosem tetszett, hogy az amcsi filmek olyan könnyedén mutatják be az atombomba kilövését, mint amikor egy katona elhajít egy kézigránátot. Míg a valóságban a nagyhatalmak csak végső fegyverként tartogatják, és mindent megtesznek, hogy ne kelljen alkalmazni, az amcsi filmek többségében kilövik földönkívüliekre, mutánsokra, robotokra, Godzillára stb. Megmondom őszintén: az Alien-filmeknél is utálom ezt!

A túltolt pátosz is egy visszatérő hiba. Ismerőseim szerint a 4 órás Justice League-ben fürdőzik a rendező a pátoszban. A Batman vs. Superman-nál talán nem olyan vészes, mint a 2021-es alkotásban, de azért zavaró. Itt több művészieskedő jelenetben is reagál arra Snyder, hogy Batman elvesztette a szüleit. Minek? A legtöbb Batman-film reagált erre, nem beszélve az animációs filmekről és sorozatokról, képregényekről. Snyder szintén nem kevés giccsel többedszerre is beletolja az arcunkba azt, hogy Clark szereti Louist. Azt értem, miért kell kihangsúlyozni, hogy Superman kriptoniként akkora hőse az emberiségnek, hogy képes érte áldozatot hozni, de itt is sikerült elcseszni a mértéket. Superman halálánál és a temetési jelenetnél meg kellett volna rendülnöm, de addigra már le voltam fáradva, és vártam, hogy vége legyen a filmnek. A túltolt pátosz a film végén kinyírta a drámaiságot. Ami azért is szomorú, mert a film közepén volt néhány jelenet, amikor működött nálam a dráma – viszont az én esetemben a túltolt pátosz nem tartotta meg a film végéig a drámát. Az agyam úgy dekódolta Superman halálát, hogy jé, a kriptoni hős meghalt, majd felélesztik a folytatásban!

Szerintem ez az öt legnagyobb hibája Snyder rendezésének, ami kimutatható a legtöbb filmjében. A tragikus az, hogy a rendező továbbra sem tanult ezekből a hibákból. A fórumbeszélgetésekből és a kritikákból az derül ki, hogy Snyder még mindig belecsúszik ebbe az öt hibába. Vagyis akkora az ego, hogy kizárja az önkritikát.

4,

A Batman vs. Superman: Dawn of Justice hibái ellenére nem rossz film. Ha a néző tisztában van azzal, hogy mire számítson, nem érhetik kellemetlen meglepetések. Már ki volt jelölve, mi az az út, amelyen haladni kellett a DC-nek. Az értelmesebbje tudta, hogy olyan lesz ez a film, amelynek mutatta a trailer, amilyen volt a Man of Steel, meg amilyenek voltak előtte az újvonalas DC-filmek. A kritikusok panaszkodtak, hogy a hangulata komor és nem olyan oldott, poénokkal teli, mint a Marvel-filmeké. Aki látott már Synder-filmet, az tudta, hogy az ő rendezését komor és nyomott stílus jellemzi, s nem igazán szeret megfáradt, erőltetett poénokat puffogtatni a karaktereivel. (Ha azt nézem, micsoda szar poénokkal szórták tele a Marvel-filmek többségét, ez talán nem is olyan nagy probléma!) A klasszikus Superman filmek is többek között azért élvezhetetlenek (napjainkra főleg), mert lagymatag humorral kívánták oldani a feszültséget. A Batman-filmeknél Tim Burton groteszk stílusa eredetinek hatott, szórakoztató is volt a maga nemében, de sajnos sokat elvett a komolyságából. Kellett egy Christopher Nolannak jönnie, hogy a Dark Knight trilógiájával egy komolyabb tónust adjon a Batman-legendának. Zack Snyder valami hasonló komolyságba kívánta emelni a Supermant, csak a saját elképzelései szerint.

Snyder Batman-je nem pacifista. A Tim Burton-filmek és a kultstátuszba emelkedett animációs sorozat, a „Batman: The Animated Series” (1992–1995) egy olyan Batmant emelt be a köztudatba, aki nem öli meg a bűnözőket, hanem élve juttatja őket a törvény kezére. Ezzel a Batman-képpel még Nolan sem szakított. Snyder viszont igen. Batman itt gyilkolja a rosszfiúkat. Meglepett, mert nem ezt szoktam meg, de nem zavart. A kritikusokat zavarta. Snydert nem igazán foglalkoztatta, hogy a filmjeit nézik-e gyerekek vagy sem. Ő a Disney-vel ellentétben nem teszi családbaráttá a filmjeit.

Batman és Superman a film egyharmada felé megütközik egymással; lesz köztük egy kis párbaj; összemérik az erejüket. SPOILER: Batman győzelmet arat Superman felett. Én Supermannek drukkoltam, de Batman ügyesen csinálta, megérdemli a tapsot! Én értem, Synder miért Batmant hozta ki győztesnek, és miért nem Supermant. Itt egy halandó harcos nézett szembe egy félistennel, s bizony a halandósága miatt Batman azonosulhatóbb egy ilyen harcban, mint a kriptoni. A harc is remekül volt összerakva, könnyű volt követni. A kritikusok természetesen belekötnek a mai napig a fight-ba. Szerintük béna, miszerint egy szó elég ahhoz, hogy megállítsa a Sötét Lovagot abban, hogy bevigye Supermannek a kegyelemdöfést: MARTHA. Felesleges kukacoskodás! Snyder szépen felépítette ezt a drámai jelenetet, működött. Persze, aki gyűlölni akarja a filmet, az rugózni fog azon, hogy „mi az, hogy MARTHA?”. Én meg nem fogom magyarázni a nyilvánvalót olyan embereknek, akik rühellni akarnak egy rendezőt és annak egy filmjét!

Lex Luthor borzalmas karakter lett. Jesse Eisenberg nem volt képes hozni a karaktert. Kaptunk egy mentálisan beteg, anti-szociális hülyegyereket. Kínos a jelenléte a képernyőn. Ha valaki emlékszik, eddig hogyan ábrázolták hagyományosan a céges mogult, az tisztában van vele, hogy pont az ellentéte a Snyder Luthor-képének: egy kiegyensúlyozottnak tűnő, az elitek között könnyedén mozgó, megnyerő modorú, kiváló retorikai képességekkel rendelkező, intelligens férfiú. Luthor ebben a filmben két lábon járó szerencsétlenség. Tart egy beszédet, és elrontja. Több alkalommal is elenged valami monológot, és semmi értelme. Míg az eddigi Luthor-figuráknak voltak határozott céljaik, amiknek törekedtek az elérésére, Snyder Luthorja össze-vissza csinál mindent, kapkod, szó szerint balfaszkodik. Ritka nyomorult karaktert rakott össze Snyder.

Persze ne legyünk naivak: voltak már előzőleg is vacak Lex Luthor-ábrázolások! A klasszikus Superman mozifilmekben Luthor olyan, mint egy idétlen amcsi vígjátékban a főgonosz. Az olyan sorozatokban kaptunk potens Lex Luthor-karaktert, mint a „Superman: The Animated Series” (1996–2000), a "Louis & Clark: The New Adventures of Superman" (1993–1997) és a „Smallville” (2001–2011). Itt már egy olyan Lex Luthor állt előttünk, amely komoly üzletemberként és arrogáns cégvezetőként építette a maga birodalmát, s könyörtelenül eltaposta azokat, akik az útjába álltak. Egy olyan baljós és fenyegető zsarnok volt Superman ellenfele, aki a teljes hatalmát és vagyonát arra használta, hogy eltakarítsa az útból hősünket. Lex Luthor egy igazi maszkulin főgonosz volt. Snyder ábrázolásában nevetséges (és ahogy elnéztem, Gunn-nál sem több egy irritáló hülyegyereknél).

Zack Snyder sokat akart markolni ezzel a filmmel: nem csupán Batman és Superman találkozását, meg Lex Luthor ármánykodásait akarta bemutatni, de elő akarta készíteni az Igazság Ligájának a megszületését, s még behozta a Doomsday-szálat és a Darkseid-szálat is. Ez sok volt egyszerre. Snyder már a túl sok információval is leterhelte a nézőt. Mindez nem volt megfelelően megszerkesztve és előkészítve, inkább tűnt az egész kapkodásnak. A film sok célt tűzött ki maga elé, így nem tudott egyre koncentrálni. Ez persze nem ront az élvezetén, csak néha kizökkent az élményből.

Doomsday egy külön filmet érdemelt volna. Lehetett volna ő az első főellenfele a megalakulni készülő Igazság Ligájának. Egyfajta bemelegítés a Darkseid-invázió előtt. Doomsday a DC-univerzumban egy brutálisan erős karakter, akinek az ereje meghaladja a földi szuperhősök erejét. Itt lenyomják hárman 20 perc alatt, igaz, Superman belehal! Nem értem, miért kellett Doomsday-t ilyen gyorsan elhasználni!

Ez még egy olyan DC-film, amiben nincs jelen a woke neoliberális propaganda. A girl power vonal halovány (Wonder Woman); nincs a szivárvány színeiben pompázó szektás kretén, aki elvárja hőseinktől az LMBT-célokkal való azonosulást; nincs negroid vagy latino aktivista, aki figyelmezteti Amerikát, hogy Trumppal közeleg a rasszista uralom; és egyetlen főkarakter nemét, rasszát és szexuális irányultságát sem változtatták meg a „progresszív” közízlésnek megfelelően. Persze nem kell megnyugodni, a DC ugyanúgy, mint a Marvel, lépdel szépen a deep state által diktált irányba, sajnos! Itt még két hetero férfi, Bruce Wayne és Clark Kent áll a középpontban!

Nem volt ezt rossz nézni! Lehetett volna jobb is! A magam részéről sajnálom, hogy Zack Snyder egy rugalmatlan, merev filmes, aki nem képes tanulni a hibáiból, és ezáltal képtelen a változásra! Belenéztem az új projektjébe, a két Rebel Moon filmjébe… Most mit mondjak?… Kár ezért a rendezőért!

Tájékozódás gyanánt:

Nitpickings: Ezért bukott meg a Batman Superman ellen

https://www.youtube.com/watch?v=-9YmpEs8lio

Nitpickings: Az Acélember NEM Superman

https://www.youtube.com/watch?v=UTmw6qYO7Qk

Nitpickings: A DC érája elkezdődött…

https://www.youtube.com/watch?v=Ps3aKWtbDBQ

Deansdale: Batman vs. Superman, Marvel vs. DC

https://deansdale.blog.hu/2016/04/02/batman_v_superman_marvel_vs_dc

Deansdale: Snyder Cut

https://deansdale.blog.hu/2021/03/18/snyder_cut

Íme a 6 leggázabb rendező, akiket nem szabadna többé kamera közelébe engedni

https://port.hu/cikk/mozi/ime-a-6-leggazabb-rendezo-akiket-nem-szabadna-tobbe-kamera-kozelebe-engedni/article-120541

„Kérlek Uram, tarts meg az egyenes úton, és óvj meg a kísértéstől

Kérlek Uram, tartsd meg egészséges identitásomat, és óvj meg az elkorcsosulástól

Kérlek Uram, tarts meg embernek az embertelenségben, és óvj meg a barbárságtól

Kérlek Uram, tarts távol a bűnöktől, és óvj meg a bűnbeeséstől

Kérlek Uram, tartsd meg családomat, és óvd meg a szétbomlástól

Kérlek Uram, tarts meg minket a Te szeretetedben

Áldott legyen a Te neved

Mindörökké Ámen!”

(általam kreált ima)

Az elmúlt téli időszakban újra jelentkezett nálam a depresszió. Szombaton olyan erősen meggyötört, hogy többször is elmentem otthonról, és túlzott alkoholfogyasztással próbáltam oldani a bennem lévő feszültséget (kevés sikerrel). Úgy gondoltam, ha már így megint az életem része lett, beszélek róla egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit. Babarczy Eszternek a szokása, hogy folyamatosan beszél a depressziójáról, és fennen hirdeti már több éve, hogy a depresszió legyőzhetetlen. Hát rajta látszik, hogy nem kezdett vele semmit; én úgy tekintek rá, mint a bennem lévő többi legyőzni való démonra! Beszélek róla egy kicsit, ezáltal a blogom kevés olvasója talán jobban érteni fogja, miképpen lettem az a személy, aki most vagyok!

Ez egy személyes poszt lesz. Nem fogok kikacsintani nagyobb témákra. Nem fogok elmélkedni semmiféle társadalmi jelenségről. A posztom egyedüli témája önmagam.

Depresszióm forrása a családom és a gyermekkorom. Erről nem fogok részletesen írni; csak megnevezem a forrást. Igazából oly mindegy, mi a forrása; a lényeg, hogy a 30-as éveim elején már rendelkeztem az önmagamról való tudással, amellyel megoldhattam volna a magánéleti válságot. Nem ezt tettem.

Hét évvel ezelőtt hoztam egy hibás döntést, amihez állhatatos ostobasággal tartottam magam. 2018 januárjában megkezdtem könyvtárosi munkámat Szabadbattyánban; ez a munka biztosított számomra egy alsó-középosztálybeli, kispolgári értelmiségi életmódot. Bár akadtak hátulütői, a szakmai fejlődésen kívül lehetőséget adott arra, hogy rendbe rakjam a magánéletem. Amikor 3 év után átmentem a székesfehérvári VMK-ba, még inkább kitágultak előttem a lehetőségek. Csak annyi lett volna a feladatom, hogy megkezdek egy folyamatot, aminek az eredményeként mind szakmailag, mind magánéletileg jól, mondhatni boldogan jövök ki az egészből. Miután a főiskolát elvégezve fiatal felnőttként, a 20-as éveim elején kiléptem a munkaerő-piacra, néhány év múltán belebonyolódtam egy olyan élethelyzetbe, aminek szerves részét képezték a családon belüli játszmák, a munkakeresési stressz, a toxikus munkahelyi légkör és az alkoholizmus, ennek következtében pedig kiégtem 33 éves koromra. (2012 nyarától lettem alkoholista. Kemény küzdelem során, sok áldozat árán 2025 nyarán kijöttem nagyjából az alkoholbetegségemből. Erre a 13 éves nihilre nem vagyok büszke! Időnként előfordul, hogy visszaesek, de próbálok ellene küzdeni.) A szabadbattyáni és a székesfehérvári éveimben még éltem a szakmai fejlődés lehetőségével, viszont elhanyagoltam a magánéleti problémák rendezését. Úgy a 30-as éveim közepén egy könyvtáros hölgy, Pacsirta Szilvia felajánlotta a szerelmét; ha elfogadom, valószínűleg életem végéig biztosítva lett volna a boldog párkapcsolat, vele pedig a lelki kiegyensúlyozottság; sajnos én akkori roncs emberként visszautasítottam. 4 év után újra felajánlotta; akkor már én az alkoholizmusomnak és a nihilizmusomnak „hála” a Taxi Driver anti-hősének, Travis Bickle-nek a szintjén éltem meg a csajozást; el is űztem magamtól végleg a hölgyet. (A mai napig megvetem magam érte!) A hülye döntéseimnek és a hozzá való makacs ragaszkodásnak eredményeképpen még durvábban kiégtem, elmélyedt a magánéleti krízis, és elvesztettem a könyvtáros munkámat is. Egy felelőtlen rossz döntés és az ahhoz való ragaszkodás miatt elbasztam a 30-as éveimet. Annyi értelme volt eme vesszőfutásnak, hogy a 40-es éveimre letisztázódott, mit is szeretnék valójában az élettől! Ugye, minden rosszban van valami jó (gúnyos smájli)!

Ideje rendezni a magánéletem. Nem egyszerű, legfőképpen egy ilyen atomizált társadalomban. De törekednem kell rá; nincs más alternatíva, ha csak a lassú önpusztítást nem tekintjük annak. A magánélet rendezése azt jelenti nálam, hogy kialakítok végre egy egészséges párkapcsolatot. Ezt jelentette volna a 30-as éveim elején is. Egyik súlyos hibám, talán a legrosszabb döntésem az volt, hogy a szabad időm nagy részét nem arra szántam, hogy ismerkedjek lányokkal, és találva egyet, kialakítsak egy párkapcsolatot. Nem, helyette három dologba menekültem: politika, alkoholizmus és Youtube. A külső hatások miatt, köztük a családon belüli játszmák hatására kiégtem, de nem letagadható a saját felelősségem. Mint írtam, egy normális értékrenddel rendelkező hölgy, Pacsirta Szilvia kétszer is felajánlotta a szerelmet, a párkapcsolatot, és én primitív fasz módjára egyszer visszautasítottam, egyszer pedig elüldöztem magamtól! (Ez a pacsirta már nem repül vissza hozzám!) Ehhez társultak az önbecsapások is, aminek része volt, hogy még magam előtt sem mondtam ki nyíltan olyan tényeket, amiket amúgy lehetetlen és értelmetlen volt tagadni. És persze ott vannak még a bűnök. Meggyötörve és megszomorítva magam is meggyötörtem és megszomorítottam másokat. Bántott emberként magam is bántottam másokat. Fájdalmat okoztam rengeteg embernek. Belemartam olyanokba, akik próbáltak szeretni és hozzám kötődni (pl. Kardos Szabina). Az Úr pedig megbüntetett a bűneimért! Mert az Úr mindig megbüntet azokért a bűnökért, amiket elkövetünk az embertársaink kárára!

Ezért is zuhantam ki a VMK-ból a munkanélküliség gyehennájába. A megoldatlan magánéleti problémák és a be nem gyógyított lélek sebei destruktív működést eredményeztek nálam.

Ideje az öngyógyításnak! Ideje a megbocsátásnak!

Néhány siófoki ismerősömnek bizonyára feltűnt, hogy hol az MH-s zöld kabátban, hol az MH-s kitűzővel a mellkasomon „teszem a dolgom”: szórólapozás, standolás, aláírás-gyűjtés, agitálás és propagálás. 2025 nyarán felvette velem a kapcsolatot a siófoki MH-szervezet, és később a balatonszabadi MH is megszólított. Felszólítottak: „Szolgáljam a hazámat!” meg „Szüksége van rád a nemzetnek!”. Mivel csalódtam már politikai mozgalmakban, túl vagyok pár illúzión (Lehet Más a Politika, Kétfarkú Kutyapárt, Férfihang, Szélsőközép), nem engedtem a lelkesedésnek, hanem kellő távolságból adtam az egésznek egy esélyt. És milyen jól is tettem! Sajnos, ahogy számítottam rá, lassan jöttek a keserű tapasztalatok. Múlt hét hétvégén meghoztam a döntést, hogy nem folytatok a Balatonon több aktivizmust a Mi Hazánk részére! Egyelőre. Vagy soha. Vagyis már a siófoki ismerőseim a továbbiakban nem láthatják, hogy „teszem a dolgom”, mert lassan már én sem tudom, mi az a dolog, amit tennem kell!

Sokan mondják azt, hogy a Mi Hazánk megérdemel egy szavazatot. Alapvetően egyet is értek ezzel az elgondolással. A rendszerváltás óta csak neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát működtető pártok jutottak hatalomra a 4 évente történő szavazás által. 37 után jó lenne végre egy olyan pártot látni az állam élén, ami nem neoliberális kísérleti labornak használja az országot! (Persze, nem táplálok illúziókat, a következő választást is valamelyik neoliberális párt nyeri meg, a FIDESZ vagy a TISZA!) Egyedül az MH maradt az egyetlen olyan párt a magyar politikai küzdőtéren, ami szembe megy a neoliberalizmussal. (Hacsak az erőtlen neokádárista pártokat nem vesszük figyelembe, mint a Munkáspárt, az ISZOM és a Szolidaritás!) Ha valaki szeretne egy olyan pártot támogatni, ami valamiféle alternatívát kínál a neoliberális tatárjárással szemben, akkor érdemes egy próbát tennie az MH-val.

Mindezen meggyőződésem ellenére közel állok hozzá, hogy nem megyek el az áprilisi választásra. Bizony, lehet, hogy 2026-ban senkire nem húzom be az X-et!

Miért?

Amit kifejtek, erősen SZUBJEKTÍV, mondhatni MAGÁNVÉLEMÉNY, a megélésem szigorúan SZEMÉLYES. Érzelmek befolyása alatt állok jelen pillanatban; ezek keserűség, fáradtság, csalódottság, szomorúság, harag. Az elmúlt időszakban előjött nálam megint a depresszió, vele együtt a rossz közérzet. Magánéleti problémák hívták elő belőlem a súlyos depressziós zavart. A privát történéseken kívül két jelenség is erősen rásegített: a két hónapos meló a Balaton-Parti Kft.-nél, és a siófoki-szabadi MH nyújtotta ambivalens élmény. Valójában a depresszióm a múlt hétvégén annyira erős volt, hogy szombaton újra az alkoholhoz nyúltam, többször is el kellett mennem otthonról, és teljesen elzárkóztam az MH-haveroktól. Mivel erőteljesen érzelem-befolyásolt ez az írás, tessék óvatosan olvasni a sorait! Kihangsúlyozom, ez az én egyéni megélésem, valószínűleg nem fog találkozni más helyi MH-szimpatizánsok megélésével.

Az elmúlt hónapok során többször is volt Júdea Népe Front-érzésem. Próbáltak személyek meggyőzni arról, ki képviseli úgy IGAZÁN a Balatont és Siófokot; én igen, de a másik nem! A siófoki és a szabadi szervezet ki nem állja egymást, megy a háttérben a két társaság között verbálisan a „kard ki kard”! A balatonszabadi szervezet még az év elején ketté vált, megosztott lett, és egymás ellen fakardozik. A siófoki MH-nak nincs jó véleménye a két szabadi MH-ról, a két szabadi MH-nak nincs jó véleménye a siófoki MH-ról, a két szabadi MH-nak nincs jó véleménye egymásról. (A két szabadi MH eldöntötte, hogy Szabadiban „csak egy maradhat” - vajon már megvan az az egy?) Játszmázás, intrikálás, pletykázás, savazás, ócsárlás, mocskolás, karaktergyilkolás. Ez az igazi összefogás – hiánya!

Engem is megpróbáltak bevonni ebbe a béka-egér harcba. Ki ne maradjak! Megidézték számomra azokat a munkahelyeimet, ahol szinte mindennapos volt ez a fajta „szórakozás”! Pfúj!

A siófoki és szabadi MH nem nyújtott nekem megélhetést. A munkahely rengeteg értékes időt elvesz az egyéntől; amit meghagy szabadidőnek, az minimális, kevés. A dolgozó emberek többsége rákényszerül arra, hogy a kevés szabadidejét szánja rá, hogy menedzselje a magánéletét, intézze a privát dolgait, foglalkozzon a szeretteivel, és regenerálódjon az elkövetkező munkahétre. A politikai pártok csak egy kevés kiváltságosnak adnak normális megélhetést (bejelentett fix munkát), a többi aktivistától elvárja azt, hogy a kevés szabadidejében végezzen ingyen munkát a pártnak, a magánélete kárára. Igazi csicska hopp, ahol ha te nem vagy hajlandó a kevés szabadidődet beáldozni egy párt kénye-kedvére, akkor kapod a letolást, miszerint „mi az, hogy nem hozol áldozatot a nemzetért/a demokráciáért?!”. Ez nekem nem szimpatikus eszmeiség (a budapesti kutyapártos balhé óta főleg!), másképpen vélekedek erről, de nyelve egyet, túl tudok rajta lépni!

Amin viszont képtelen vagyok túllépni, hogy a siófoki és szabadi MH nem nyújtott baráti kapcsolatokat (bajtársiasság), és nem nyújtott közösséget. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy barátok és bajtársak között, közösségben vagyok; azt, hogy egy nemzet része vagyok. Ha valakivel találkozni akartam az MH-n kívül, kizárólag azzal a céllal, hogy beszélgessünk egy jó sör mellett, nem lehetséges, mert ott van a munka és a család! Szükségét érzem a barátoknak, de a szervezet a leglazább és legfelszínesebb emberi kapcsolatokat nyújtotta, és szükségét érzem a közösségnek, de amit kaptam helyette, az egy lazán szerveződő gittegylet!

Az a személy, akit az MH Somogy vármegye 4. választókerületének (Siófoknak és környékének) képviselőjelöltjének választott, VÉLEMÉNYEM SZERINT nem szerencsés választás. Én szívesebben dolgoztam volna együtt egy másik személlyel. Hogy miért nem tartom jó választásnak, hogy ez a személy lett a képviselőjelölt, és ki az a személy, akit jobb választásnak tartottam volna helyette, nem fejtem ki. MAGÁNVÉLEMÉNY, aminek már nincs túl nagy jelentősége. Mindenesetre megjegyzem: én ennek a személynek nem vagyok hajlandó többet melózni!

Láttam és hallottam, tapasztaltam olyan dolgokat, amik nem tettek rám jó benyomást. Részletesen nem fogok beszélni az élményeimről, minthogy nevekkel sem fogok dobálózni. Biztos vagyok benne, hogy egyeseknek meg arról nincs jó véleménye, amit én mondtam és tettem ebben a szerveződésben. Abban is biztos vagyok, hogy bizonyos személyek már kitárgyaltak a hátam mögött, ment rólam a pletyi! Sajnálom, nekem illúzióromboló volt az egész!

Én arra a döntésre jutottam, hogy ilyen Monty Pythont idéző keretek között nem kívánok MH-s színekben, MH-s logó alatt foglalkozni lokálpatrióta ügyekkel!

Ezzel a poszttal senkit nem akarok lebeszélni az MH-ra való szavazásról. Mint írtam, ez az én élményem, az én megélésem, az én benyomásom, az én tapasztalatom. Mindezektől függetlenül a Hazai Vásár, a Hungulf Expó, a Bűnvadászok, a végrehajtói maffia elleni fight olyan politikai cselekvések, melyek megérdemlik a jólelkű emberek támogatását. Én már hangoztattam pár helyen, annak örülnék, ha Schiffer András visszatérne a politikába, és létrehozna egy másik szociáldemokrata pártot – szívesebben adnám Schiffernek a voksomat, mint Toroczkainak! Mégis úgy gondolom, az MH is jobb választás, mint a mindent szétrohasztó neoliberalizmus!

Csak merészelem remélni, hogy lesz majd színvonalasabb is a Toroczkai-féle nacionalizmus képviselete Siófokon és környékén. Ez így most egy szatíra. Én ennek így nem tudok a része lenni, de azért köszönöm a lehetőséget!

(Mad Max: Fury Road, Furiosa)

Megnéztem a Furiosa-t, és újra néztem a Fury Road-ot. A benyomásaim többnyire pozitívak, de van azért némi keserű szájíz is. Kisebb negatívumok ezek, melyek nem rontják el a két film nyújtotta kellemes élményt. Mivel jó filmek ezek, az írásom ajánló, nem pedig eltanácsoló jellegű.

Tehát van két filmünk, a Fury Road és a Furiosa, meg egy videójáték, a 2015-ös Mad Max. (A videójátékkal még nem játszottam, de belenéztem néhány gameplay-be. Úgy néz ki, jó kis maszkulin game!) Érződik számomra, hogy évek óta próbálnak egyfajta univerzumot kreálni a Mad Max-franchise-hoz. Az én élményem az, hogy a kisebb bakizások ellenére nem csinálják rosszul. Amit eddig mutatott George Miller ebből a világból, az lenyűgöző! Ez a franchise feltesz érdekes kérdéseket, felvett továbbgondolásra alkalmas témákat, rámutat jelenleg is fennálló problémákra, és ösztönöz izgalmas vitákra. Igen, bármilyen meglepően hangzik, a Mad Max az a franchise, ami érdemes több eszmefuttatásra is. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a Mad Max nem egy buta akciófilm.

Ugyanaz a koncepció az új filmekben, mint a régiekben. Az atomháború után összeomlanak a bolygón az emberiséget alkotó civilizációk. A társadalom romjain különféle törzsek jönnek létre, melyek nagy része viaskodik egymással a területért, a vízért és a benzinért, a túlélésért. A Mad Max 1 azt mutatja be, ahogy a lumpenproletárok lerombolják azt, ami még megmaradt a modern civilizációból. A Mad Max 2-ben egy lumpenproletár horda megpróbál felszámolni egy kulturált és humánus módon szerveződő törzset. A horda vezetője, Lord Humungus bizonyos jellemvonásaiban már megelőlegezi a negyedik Mad Max-film és a Furiosa-spinoff főgonoszát, Immortal Joe-t. A Mad Max 3-ban már kapunk egy lumpenproletárok felett uralkodó királynőt, aki a lumpenproletárok élén létrehoz egy saját városállamot. Aunty Entity még úgy uralkodik a lumpenproletárok felett, hogy maga nem válik lumpenproletárrá. Az uralkodónőnek még van valódi intellektusa és kultúrája, s valamiféle morálja. Vele ellentétben Immortal Joe és Dementus úgy uralkodnak a lumpenproletárjaik felett, hogy maguk is lumpenelemek. Morális szemszögből Aunty Entity jelleme mégsem tiszta; ez akkor mutatkozik meg a legélesebben, mikor elrendeli egy kudarcot valló alattvalójának a kivégzését. Aunty Entity mégis emberségesebb uralkodó a későbbi kettőnél; ezért kegyelmez meg a harmadik rész végén Max-nek egy olyan pillanatban, amikor meg is ölethetné. A Fury Road és a Furiosa már olyan lumpenproletár uralkodókat reprezentál előttünk, akiknek a lelkében nincs igény a kultúrára és a humánumra, kizárólagos lételemük a hatalom megragadása és megtartása. Immortal Joe és Dementus már igazi férgek.

Szándékosan használom a „lumpenproletár” kifejezést. Teszem azt, ha egy globális kataklizma következtében megszűnne a magyar államiság, vele együtt pedig összeomlana a magyar társadalom, s egy sötét lelkületű autoriter személy a prekariátus és a proletariátus drog- és alkoholbeteg lumpenproletár rétegére, a white trash és a gipsy trash erőszakra hajlamos tagjaira támaszkodva létrehozna Borsod megyében egy saját mikro-birodalmat, az nagyjából hasonló lenne, mint a Fury Road-ban és a Furiosa-ban látottak. (Szinte magam előtt látom a portyára induló gipsy warboy-okat.) Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy míg a Walking Dead és Dying Light tárgya a zombiapokalipszis, a Mad Max-é a lumpenproletár-apokalipszis.

A Mad Max 1-ben látott motoros banda az ausztrál állampolgárok valós félelmeinek kivetülései voltak a vásznon. A 70-es évek végén bizony száguldoztak Ausztrália sztrádáin olyan kábszeres motorosok, akik bemenve egy kisvárosba züllöttek, verekedtek, szétvertek boltokat, megerőszakoltak nőket, sőt gyilkoltak is. A Mad Max 2-ben az emberi értékeket képviselő törzs tagjai megvetően csak „motoros férgek” néven illetik Lord Humungus talpasait. Az első két Mad Max-film elhatárolódik az erőszakos, az emberi életet nem tisztelő bűnözői szubkultúráktól. Ezen filmek undort keltő, gyűlölhető szarháziaknak ábrázolta a rablóhordákat. Az első két filmben még egy-egy olyan jelenetet is kapunk, amikor Max Rockatansky kivégez egy erőszakos bűnözőt. Az első rész végén hiába rimánkodik Johnny, miszerint „én nagyon beteg ember vagyok”, Max nem kegyelmez. A második részben pedig lapáttal sújt agyon egy fiatal lányt megerőszakoló és meggyilkoló férfit. Ez egyértelmű utalás a halálbüntetésre. George Miller a poszt-apokaliptikus filmjeiben nem ismer politikai korrektséget és posztmodern értékrelativizmust: az ember az élete során egy bizonyos idő elteltével választ, hogy jó vagy rossz úton jár, a bűn zsoldja pedig a halál.

A Fury Road-ban és a Furiosa-ban sajnálatosan a negatív karakterek időnként annyira túlzóan groteszkek és abszurdak, hogy nekik köszönhetően a film egyes jelenetei átmennek paródiába. George Miller minden poszt-apokaliptikus filmjében elmebetegnek ábrázolta a bűn útján járó barbárokat. Az elmebetegség is egy eszköz a rendező kezében, amivel elhatárolja a normalitást képviselő főszereplőit és mellékszereplőit a deviáns elemektől. Az utolsó két poszt-apokaliptikus filmjében viszont azt eredményezi ez az eszköz, hogy egyes jeleneteiben a film átmegy akciófilmből vígjátékká, vagy bizonyos akciófilmes jeleneteiben belecsempész vígjáték-elemeket. A warboy-ok öngyilkossági jelenetei viccesek, miközben inkább drámaiaknak kellene lenniük.

A legproblémásabb elem maga az egyik antagonista, Dementus, akinek direkt, szándékosan lett komolytalannak kreálva a karaktere. Ezzel viszont George Miller egy poéngyárost csinált Dementusból. Chris Hemsworth-nak nincs olyan jelenete, ahol ne nyomna el egy poént. A vicceskedésével azt éri el, hogy a film elején még jól megkonstruált félelmetes légkör eltűnik a karaktere körül, és az egész figurából inkább lesz egy szánalmas majom, mint egy félelmetes warlord. A végső leszámolásban-elszámolásban Chris Hemsworth szintén fullba nyomja a kretént, amivel nálam végképp tönkre vágta azt a drámai pillanatot, mikor végre Furiosa szembenézhet anyja és társa gyilkosával. Én érteni vélem, hogy George Miller valami hasonlót akart Dementusszal, mint Tim Burton Jokerrel. Tim Burton létrehozott egy olyan Jokert, aki az infantilizmusa ellenére egy félelmetes alvilági autoriter személy volt, akit pont a kiszámíthatatlansága tett félelmetessé; az, hogy nem tudni, mikor viccel és mikor nem. Csakhogy ehhez Tim Burtonnak a rendelkezésére állt egy olyan tehetséges színész, mint Jack Nicholson. Chris Hemsworth viszont nem egy Jack Nicholson-féle tehetség. A Furiosa jobban járt volna egy komolyabb Dementusszal.

Szomorúan nem csupán Chris Hemsworth kasztja lett borzalmas. A másik probléma Anya Taylor-Joy. Míg Charlize Theronnak elhittem, hogy itt ő az élet által megkeményített Furiosa, Anya Taylor-Joy-nak nem. Anya egy betegesen sovány, törékeny, anorexiásnak látszó csaj, akiben egyszerűen képtelen vagyok meglátni a harcedzett amazont. Sok olyan jelenet van a filmben, ahol próbálkozik kemény arcot vágni – a nevetés garantált! A gyermek Furiosa-t alakító Alyla Browne jobb teljesítmény nyújt a vásznon, mint a felnőtt verziót játszó Anya Taylor-Joy. Egyszerűen érződik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a szereppel. Persze vannak jól sikerült jelenetei, de a legtöbbször az érződik, hogy ő próbál Furiosa lenni, ahelyett hogy valóban Furiosa lenne. Charlize Theron jobb Furiosa volt, mint Anna Taylor-Joy.

A negatív karakterek castingja jól sikerült, kivétel Dementus. A pozitív karakterek közül viszont kevés az emlékezetes. Tom Hardy a Fury Road-ban remekül hozta a Mad Max-et. Tom Burke a Furiosa-ban elfogadható volt a Mad Max-pótlék szerepében (Praetorian Jack). Úgy is fogalmazhatnék, hogy hozták a kötelezőt.

A Fury Road és a Furiosa pár jelenetben bemutat egy amazon szektát. A woke lobbinak köszönhetően az amerikai filmgyártásban rengeteg rendező igyekszik a filmjében reprezentálni a feminizmust. Így George Miller is. A Fury Road-ban ezek a harcos bigék nem igazán kedvelik a férfiakat. Mivel a filmben nem derül ki, mi az oka a férfiaktól való irtózásnak, így ez képlékeny marad. Nem ad hozzá a sztorihoz és a karakterekhez. Mondhatni: semmi jelentősége. Előfordul néhány férfiellenes nemi soviniszta megjegyzés is. Ha az ember sokat foglalkozik a feministák férfiellenes hülyeségeivel, egy idő után kialakul egy immunrendszer. Megszokja, ahogy a kertjében nyaranta előforduló tigrisszúnyogokat. Miután ignoráltam őket, koncentráltam tovább a filmre. A Fury Road ezen a téren kifejezetten korrekt, mivel az amazonok a végén elismerik a velük együtt harcoló Max-ot és Nux-ot. Sajnálatosan elég gyengén megírt karakterek, vacak dialógusokkal és egy nevetségesen modoros jelbeszéddel. A Furiosa-ban szintén kapunk a film elején egy gyengén megírt girl power karaktert, Mary Jabassa-t; csak az amcsi girl power-gyár futószalagról leguruló egyik terméke, nincs semmi látnivaló! Furiosa egy jól megírt girl power, viszont a mellé írt többi harciszuka már rettentően sablonos, közhelyes, gyenge tucatkarakter!

Immortal Joe és a körülötte kialakult férfielit úgy tekint a háztartásukban lévő nőkre, mint tulajdonra, árura, tenyészállatra, tejtermelőre. Bár a feminista esztétika szereti túltolni a nők tárgyiasítása témát, ezen most itt nem idegeskedtem. Egyrészt kapunk mindkét filmben egy-egy ellenpólust: a Fury Road-ban Mad Max-ot, a Furiosa-ban Praetorian Jack-et: ők olyan férfi harcosok, akik segítséget nyújtanak a bajba jutott nőknek. Másrészt mozogtam már lumpenproletár körökben, és sajnos azt kell mondanom, az ebbe a szubkultúrába tartozó férfiak többsége tényleg visszataszítóan viszonyul a nőkhöz. A rendező jól ábrázolja a lumpenproli férfiak nőkkel való bánásmódját, bár itt is akadnak felesleges túlzások. A tejcsárda jelenet túlságosan abszurd, aminek a parodisztikussága inkább vált ki a nézőből nevetést, mint megbotránkoztatást. A magam részéről nekem semmi problémám nincs azzal, ha George Miller úgy igyekszik megfelelni a feminista esztétika elvárásainak, hogy megvetendőnek és visszatetszőnek mutatja be a lumpenproletár férfiasság-eszményt.

Az akciójelenetek korrektek. Az országúti harcok közül többet is élveztem. A legtöbb kritikus kiemelten foglalkozik a látvánnyal, a technikai megoldásokkal. Mivel sokan írtak erről, nem kívánok foglalkozni vele. Amúgy sem ez a lényeg, persze jó, ha rendben van.

Még egy hibát felrovok, ezt viszont franchise-hiba. Én úgy vélem, valahol problematikus Mad Max karaktere. Max onnantól, hogy elveszíti a feleségét és a gyermekét, traumatizált állapotba kerül. A traumatizált állapothoz tartozik a magányosság. Mindennap őrli és gyötri magát; hogy felejtsen, megy előre, igyekszik túlélni, és harcol. A Mad Max 2-ben, a Mad Max 3-ban és a Fury Road-ban előttünk áll egy magányos Mad Max, aki napi szinten küzd a traumájával. A Mad Max 1 után kijött három olyan folytatás, ahol hősünk nem találta meg a lelki békéjét, hanem megmaradt egy traumatizált, lelki roncsnak. Ha majd jön egy ötödik Mad Max-film, akkor valószínűleg megkapjuk ugyanezt a karaktert. Ehhez szorosan hozzátartozik a második, a harmadik, a negyedik Mad Max-film vége: mindhárom filmben lenne lehetősége csatlakozni az ex-rendőrnek egy közösséghez, ismét közösségi lény lehetne, de ő visszautasítja, inkább folytatja magányos vándorlását az országúton! Visszautasítja a közösséget és vele a gyógyulást! Szerintem ez már a 20. században sem volt egy normális üzenet; a 21. században, amikor egyre erősebben atomizálódnak a társadalmak és bomlanak fel a közösségek, kifejezetten abnormális mondanivaló! Persze értem én, hogy Max csak úgy lehet road warrior a franchise-ban, ha sosem lel békére, de egy idő után révbe kell érnie a karakternek!

Annak ellenére, hogy van néhány fenntartásom a két filmmel, korrekt alkotásoknak tartom őket. Élvezhető akciófilmek. Persze egyes alt-right véleményvezérek kinevezték rossznak, mert nem felel meg a politikai nézeteiknek. Én azt tanácsolom, hogy akit érdekelnek ezek a filmek, ne törődjenek a károgásokkal, hanem bátran adjanak nekik esélyt! Szerencsénkre George Miller idős korában is tudja, mi kell egy jó akciófilmhez!

Szerinte nagyon rossz:

https://deansdale.blog.hu/2024/05/29/miert_buknak_a_mozifilmek_most_epp_a_furiosa