Az állami és a céges szférában nagyon ritka, hogy valaki a gyenge fizetés miatt hagyja ott a munkahelyét. Persze, nem túl szerencsés, ha a munkavállaló 200.000 – 250.000 Ft-ot visz haza havonta – egzisztenciaépítésre és családalapításra kevés. Míg az X-generációból kinevelődött egy réteg, amely eltűri a sok munka+kevés fizetés kombót, addig az Y-generációból jóval több az olyan munkavállaló, aki elvárja a tisztességes bért. Sejthető, hogy a Z-generáció pedig ennél is karakánabb lesz a bértárgyalás terén. Manapság szánalommal kezeli a munkavállaló társadalom azt az egyént, aki beletörődik a gyenge fizetésbe, az alacsony bérbe. Én beszélgettem már olyan vendéglátóssal, olyan építőipari szakmunkással és olyan informatikussal, aki például azért nézi le a könyvtáros szakmát, mert annak tagjai nem hajlandóak küzdeni a magasabb bérért, hanem szolgaian belenyugodnak az alacsonyabb fizetésbe. Hát igen, ez nem egy politikailag korrekt vélemény, ugyanakkor kifejeződik benne az, mit gondol az állampolgárok többsége azokról az emberekről, akik nem hajlandóak a bérek tekintetében kiállni önmagukért! Az a társadalmi csoport pedig, ami jobbágyként funkcionál a társadalomban, azzal jobbágyként is fog bánni mind a munkaadó, mind a társadalom, mind az állam!

Fontos az a bérmennyiség, ami biztosítja az emberhez való életet. Mégis sok esetben az tapasztalható, hogy a munkavállalók többsége nem a fizetéssel való elégedetlenség miatt vált munkahelyet. Az igazi ok a munkahely-elhagyásra és -váltásra a rossz munkaközösség. Nemrégiben többször is szembejött velem a JYSK-nek a toborzó reklámja, amelyben kihangsúlyozták, a fejlődési lehetőségek mellett, hogy ők egy összetartó munkaközösség. A cégek egy része régóta felismerte, hogy ha meg akarja tartani az alkalmazottai többségét, akkor biztosítani kell egy egészséges munkahelyi légkört. Ez hazánkban az állami szféráról nem hogy kevésbé, de semennyire sem mondható el. Igaz, az állami intézményeket menedzselő államhatalom jelenleg egy olyan kormány kezében van, amely felszámoló-biztosként építi le ezeket az intézményeket!

Rendkívüli fontossággal bír, hogy egy munkahelyi közösségben jelen legyen a szolidaritás. Ha a tagok között működik a szolidaritás, akkor jelen van a bizalom is. A szolidaritás az egyik legfontosabb összetartó erő a közösségen belül. Ha egy közösségen belül hiányzik a szolidaritás, akkor a közösség széttöredezik egy meghatározott számú klikkre. Minél nagyobb a munkaközösség mérete (pl. üzem, gyár), annál több a klikkek száma. A klikkek között felszínes és gyenge a kommunikáció, s a közös munka során rengeteg hibalehetőség valószínűsíthető a rendszerben. Léteznek klikkek, amik békésen eldolgozgatnak a munkaidőben. Viszont mindig akadnak olyan klikkek, amik fúrnak, intrikálnak, ellenségeskedést szítanak, nyomatják a saját belső játszmáikat. A szolidaritást nélkülöző munkahelyeken az alkalmazottak inkább alkotnak halmazt, mint közösséget. A valódi közösségben olyan emberek találhatóak, akik szeretik egymást, és bíznak a másikban. A halmazban van ilyen is, olyan is; ezek kedvelik egymást; ezek nem beszélnek egymással; ezek meg gyűlölik egymást, mint az utcán felejtett kutyaszart; ezek között folyamatos az ellenségeskedés.

A rossz munkaközösségekben csődöt mond a kommunikáció. A helyes kommunikációnak sok gátja lehet, az egyik a közhelyek alkalmazása. Valaki elsüt egy viccet, ami megalázza az egyik munkatársat; valaki hoz egy rossz döntést, aminek kárvallottja lesz az egyik munkatárs – kialakul egy konfliktushelyzet, amit a vezetés megpróbál elsimítani egy közhellyel. Az alkalmazottak és a vezetés között csak akkor kétirányú a kommunikáció, ha a menedzsment részéről korrekt módon működik a visszajelzés. A közhelyes beszélgetés lerontja a munkahelyi beszédkultúrát; károsítja mind az alkalmazottak közötti, mind az alkalmazottak és a vezetés közötti kommunikációt. A rossz munkaközösséget jellemzi a rossz hangulat. A mérgező légkörben nagy a fluktuáció. A közhelyek valójában részesei a verbális mobbingnak.

„AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA”

Általában mindig a hatalommal rendelkezők, a részlegvezetők vagy maga a menedzsment alkalmazza ezt a formulát. Az alkalmazott jelzi a feljebbvalójának, hogy sikerült megsérteni, a feljebbvaló pedig ezzel a közhellyel reagálja le a visszajelzést. A közhellyel nem oldotta meg a konfliktust, helyette megerősítette a sértés elszenvedőjében az áldozati érzést. Igazából sikerül az illetőt másodszor is megsérteni. A feljebbvaló valójában relativizálja az alkalmazottat ért sérelmet. Azt üzeni neki ezzel a közhellyel: „Amit te sértésnek vélsz, nem az!”. Megkérdőjelezi az alkalmazottnak azt a képességét, hogy ő el tudja dönteni, mi sértés és mi nem. Kihangsúlyozódik az, hogy a feljebbvaló jobban tudja az alkalmazottnál, őt most érte sértés vagy sem. A sértett alkalmazott ilyenkor hajlamos visszavágni, amivel eszkalálja a konfliktust. Ha nem él a revans jogával, csöndben marad, és sokáig, rosszabb esetben sosem merészel majd kiállni magáért a soron következő konfliktushelyzetekben. Kialakul egy olyan alkalmazott, aki folyamatosan megadja magát a játszmák során, és mindig lenyeli a vereségeket. A szorongás aztán eljuttathatja a felismerésig, hogy rossz helyen van, innen pedig egyenes út a felmondásig. Pár írásomban már kihangsúlyoztam, az a munkahelyi menedzsment, ami nem képes megvédeni a saját alkalmazottait, nem érdemli meg a lojalitást. Az egész kényelmetlen szituáció elkerülhető lenne a félreértések megbeszélésével és egy bocsánatkéréssel.

A menedzsment részéről még nagyobb vétek ennek a közhelynek a használata. Már sajnálatosan történt olyan eset, hogy a menedzsment az egész kollektívának szánta a ledorongolást, majd lezárta ezzel a közhellyel. Ilyenkor kezdődik a találgatás, kire is illik ez az ing! Persze, rossz verzió az is, amikor a kollektíva előtt megnevezi a menedzsment azokat az alkalmazottakat, akik rossz fát tettek a tűzre, mert ilyenkor megtörténik egy bűnbak-képzés, ami ilyen toxikus munkaközösségekben még nagyobb tragédiákhoz vezethet. Ha egy alkalmazott nem jól végzi a munkáját, érdemes behívni az irodába, és privátban megbeszélni az egészet.

Arról talán felesleges értekeznem, mennyire gond az, ha szociopata a nagyfőnök! Az olyan igazgató nem csupán szociopata, hanem egyenesen hülye, aki úgy igyekszik kiadni magából a feszkót, hogy szidalmazza az egész munkahelyi közösséget. A szolidaritás mellett az is fontos, hogy megfelelően funkcionáljon az alkalmazottaknak a vezető irányába érzett lojalitása. A lojalitás meggyengülése ugyanúgy roncsolja a munkaközösséget, mint a szolidaritás erodálása. Szociopata cégvezetővel és intézményigazgatóval rossz együtt dolgozni.

Feladatot és bírálatot is úgy érdemes kiosztani, hogy van konkrét felelős személy. Igazából senki nem lesz, aki magára vegye ezt az inget. A munkahelyen nem dolgoznak olyan személyek, mint Mr. Bárki, Mr. Valaki, Mr. Senki és Mr. Mindenki!

„A CÉL SZENTESÍTI AZ ESZKÖZT”

Általában a szociopatikus módon működő munkahelyeken hangzik el ez az emberalatti életfilozófia. Ahol előfordulhat ezen elv használata: multicégek, hadsereg, titkosszolgálatok, politikai mozgalmak és pártok, vallási szekták. Általában mindig a menedzsment az, amely ezen elv mentén megteremti a szociopata légkört a munkahelyen. Az értékrelativista menedzsmentet pedig leköveti rengeteg alkalmazott is. Azzal mentegetik az aljas eszközeiket, hogy mindez egy nemesebb célt szolgál. A jó érdekében követnek el rossz dolgokat. Én már amúgy fasizmus- és kommunizmus-apologétáktól is hallottam ilyesféle szofisztikált zagyválást. A totalitarizmusok hívei szerint a gyilkolás, az emberi élet kioltása is megengedett egy nemes ügy szolgálatában. A jó elérése érdekében szabad minden, ami rossz. Az ilyen értékrelativizmus nem valami jót eredményez, hanem valami még rosszabbat.

Akármilyen komplexen és árnyaltan is vizsgáljuk ezt az ideát, ez értékrelativizmus. A menedzsment azzal, hogy egy ilyen értékrelativista elvet elhelyez a kollektíva alapértékei közé, működési gyakorlattá teszi az alkalmazottak számára. Minden alkalmazottnak alkalmazkodnia szükséges ehhez az elvhez, mert ha nem teszi, kihullik a kollektívából. Ahogy a történelem is bizonyítja, az ilyen értékrelativista működés nem teremt valódi egységet. Sok erkölcsi hulladék ember még ilyen vasfegyelemben is érvényesíti a maga magánérdekét. Ha pedig két magánérdek ütközik egymással, megkezdődik a játszma, válogatás nélküli eszközökkel. Adolf Hitler leszámol az SA-val, Sztálin tisztogatásokba kezd… A cégeknél kevésbé véresebb, sőt kifejezetten steril egy ilyen kollektíván belüli leszámolás, de mindenképpen kegyetlen, embertelen, destruktív.

Jobb nem beszállni az ilyen kollektívákba! Ha valaki mégis megteszi, ne számítson egészséges munkakörnyezetre és dolgozóknak járó lelki békére! Talán nem csoda, hogy mostanában oly sokan hagyták el Elon Musk cégét is!

„HIGGY MAGADBAN! LÉGY POZITÍV!”

Ilyen Brian Tracy-, Szabó Péter- és Soma Mamagésa-féle egotrénerek által pufogtatott szlogen, meg a coach szakma kedvenc varázsszava. Ez a közhely nem rosszindulatú, sőt segíteni akar, csak nem tud. Akinek segítségre van szüksége, ettől a biztatástól nem jut előbbre. Ezen közhely hangoztatása kevés a motiváció kialakítására. Komolyabb pszichológusok nem is alkalmazzák, helyette hosszabb és komplexebb módszertannal vezetik rá az egyént a gyógyulás útjára.

A jó szándék ellenére ronthat is az egyén lelki állapotán ez a közhely. Mert mit is üzen? A szerencsétlen azért érzi rosszul magát a bőrében, mert nem hisz magában, és nem pozitívan viszonyul az élethez. Ha burnout és/vagy mobbing áldozata, még kevésbé használ ez a felszínes életfilozófia. Mert miképpen is lehet pozitívan hozzáállni a kiégéshez és a bántalmazáshoz? Akik pedig adják ezt a semmit nem érő tanácsot, legtöbbször gyorsan le akarják rendezni ezt a helyzetet, és amint kiröppent a szájukon a közhely, sietnek is tovább, magára hagyva a szenvedőt. Ha pedig a szenvedő továbbra is szenved, könnyedén rálegyintenek; miszerint ők megmondták, mit kell tennie, és nem értik, miért nem teszi azt, amit mondott! Ebben a szituációban pedig ez a közhely egy valamit szolgál: az alkalmazkodás kikényszerítését. Mosolyogj, és tedd azt, amit a többi! Egy idő után pedig megjelenhet a szenvedőnél az önhibáztatás: valójában ő a hibás, hogy nem talál semmi pozitívat, örömtelit, megmosolyogni valót a szenvedésben!

Érdemesebb lenne inkább meghallgatni a munkatársaknak a szenvedő kollégát, és ha nem tudnak segíteni, eligazítani oda, ahol megkaphatja a segítséget.

„VALAMIBEN MEG KELL HALNI”

Függőségektől szenvedő emberek szokták ezt belesóhajtani a levegőbe. Alkoholisták, nikotinosok, munkamániások nyugtázzák magukban azt, hogy ők tehetetlenek, és végérvényesen elvesztették a játszmát. A felelősség alól is kibújnak ezzel a bölcsességtelenséggel. Mivel egy munkahelyen nem ismerik egymást mélyen a kollégák, így az is könnyedén előfordulhat, hogy az önmaga szakadékba zuhanását nyugtázó melós beletenyerel egy kollégája lelki világába is. Egy önmagát sanyargató alkoholista melós nem tudhatja, hogy talán a munkatársa apja pont alkoholbetegségben hunyt el, és egy ilyen benyögésével felkavarhatja a másikban a fájdalmas emlékeket. Bár nem ez volt a szándéka, véletlenül belemászik a másik magánéletébe. Bizony nem tudhatjuk, kinél van aktualitása annak, amivel mi szenvedünk! Egy munkahelyen érdemes nem feszegetni a haláltémát – bár akármikor szembejöhet ott is.

A modern társadalomban túlérzékeny lett a legtöbb ember. Nem véletlen, hogy sok ember kétszer is meggondolja, hogy elsüssön egy viccet. A slam poetry gyakorlói folyamatosan azzal küzdenek, miként is engedjenek el poénokat egy polkorrekt társadalomban. Ha egy munkahelyen azt nézném, hogy melyik mondatommal kit sértek meg, akkor a végén meg sem szólalnék. A kommunikációt nem lehet megúszni! Beszélni kell a másik emberhez, hogy elérjünk valamit. Mindig akad valaki, aki a legártalmatlanabb megjegyzésre is besértődik. Ha esetleg mi vagyunk egy ilyen véletlenül elkövetett sértés áldozatai, jelezhetjük a másiknak nem indulatosan, diplomatikusan, hogy ez nekünk fájt. A fejlett érzelmi intelligenciával rendelkező ember érteni fogja, miért is kellemetlen nekünk ez a megjegyzés. Az a fontos, hogy képesek legyünk a saját fájdalmainkat megbeszélni a másikkal, a többi emberrel, egy közösségben. Hogy milyen mélyen megyünk bele egy fájdalmas témába, az erősen függ a másik, a többi ember, a közösség minőségétől. Ha mi sértünk meg akaratlanul egy másik embert, tudnunk kell mondani: „bocsánat”! Időnként elég egy bocsánatkérés ahhoz, hogy elsimuljon egy konfliktus. Ha látja azt a másik, hogy nem volt szándékos, le van zárva a sztori. A kommunikáció során azt is tudatosítani kell, hogy vannak témák, amikkel nem érdemes elsütni egy viccet.

Egy valódi közösségben minden fájdalom és sértés megbeszélhető – de pont az ilyen közhelyek az egyik legnagyobb gátjai egy egészséges diskurzusnak! Az élet bonyolult, a közhelyek pedig leegyszerűsítik azt a komplex csodát, ami maga az élet! Pontosan ezért hagyjuk el ezeket a közhelyeket!

A transzhumanizmus Julius Evolája, Yuval Noah Harari úgy vélekedik, hogy mivel az emberiség képtelen megmenteni saját magát, egyedül a mesterséges intelligencia (MI) segíthet az elárvult emberi fajon.

Akad néhány ismerősöm, aki az informatika területén végzi a munkáját, és már dolgoztak MI-val. Tőlük (is) tudom, hogy amit mostanában olyannyira kultiválnak, az meg sem közelíti az 50-es években megfogalmazott klasszikus „mesterséges intelligencia” definícióját. A hidegháború éveiben kikristályosodott teória szerint az MI nem más, mint az emberi intelligencia mintájára mesterségesen megalkotott gépi intelligencia. Amit ma MI-ként ünnepelnek, az meglehetősen távol helyezkedik el a több évtizedre visszanyúló koncepciótól. Az AI igazából több fejlett keresőmotor. Nyelvi modellek alapján hoz létre viszonylag értelmesnek látszó mondatokat. A mondat úgy lesz általa, hogy az egyik szót illeszti a másik után, de nem véletlenszerűen. Az egyik szóhoz olyan szót illeszt, ami a legnagyobb valószínűséggel a leggyakrabban fordul elő az emberi mondatalkotások során. A szoftver bonyolult számításokat végez el magában röpke idő alatt, de valójában fogalma sincs arról, miért értelmes az általa alkotott mondat az ember számára. A szoftvernek nincs tudata. A MI nem talál ki újat, hanem meglévő anyagból dolgozik. A keresőprogram könnyedén monitoroz hatalmas adatbázisokat. Az adathalmaz mérete olyan roppant méretű, hogy maga az egyes ember nem képes átlátni minden összefüggést, ami adódik ebből az információmennyiségből – nem úgy a szoftver! Persze, bámulatos tulajdonsága ez a MI-nak, de ezt ne nevezzük kreativitásnak! A keresőprogram kimutat egy tényt, aminek a pontossága összefügg az adott adathalmazzal. Mivel az AI nem hozz forradalmi megoldásokat, továbbra is szükség lesz az emberi intuícióra és kreativitásra.

Az AI egy olyan elérhető Big Data-ból dolgozik, amit emberek hoztak létre. Irgalmatlan mennyiségű információs anyag gyűlt össze, aminek a nagy részét mi adtuk oda, ingyen. Már azzal, hogy regisztráltunk néhány divatos közösségi oldalra, megadtunk bizonyos adatokat nem csupán a közösségi oldalakat működtető cégeknek, hanem az MI-nak is. Az MI az emberiség betanított munkása – olyan feladatot végez, amit megszabtak neki a kitalálói és megalkotói. Az MI nem az emberi intelligenciától való minőségi ugrás, hanem pusztán az emberi képességek mennyiségi kiterjesztése. Ez a rengeteg erőforrást igényló szoftver képes visszaadni nekünk mind a strukturális, mind a strukturálatlan formában betáplált információkat.

A transzhumanizmus szerint a MI lehetővé teszi az emberiség számára, hogy minden gondolat szabadon szárnyalható, minden tudás szabadon elérhető, és minden érzelem szabadon megélhető legyen társadalmi szinten.

Kérdezzem én:

Ezen állapot megteremtésére eddig miért nem volt képes maga az emberiség, a mesterséges intelligencia segítsége nélkül?

A technológiai fejlődéstől tucatszor elvárták a történelem során, hogy megmentse az emberiséget – önmagától. Ha végigkövetjük az emberiség történetét az őskortól napjainkig, egy valami örök: az „ember embernek farkasa” állapot. A technológia révén magasabb szintre emelkedett a totalitarizmus – lásd Kína! A technológia révén félelmetes hatalom összpontosul olyan nemzetközi szervezetek kezében, mint a Világgazdasági Fórum és a WHO. A technológia révén növekszik az egyenlőtlenség, fejlődnek az elnyomás eszközei, lesz egyre nagyobb probléma az ön- és környezetpusztítás. A technológiát lehet jól és rosszul használni; látunk mindkettőre példát, a rosszra kicsit többet. A Harari által képviselt optimizmusra kevesebb ok van, mint a pesszimizmusra. A technológia által nem élhetőbbé válik a világ, hanem éppen fordítva.

Abszurd. Látjuk az életmódunk negatív következményeit, mégis mindent latba vetünk, hogy megőrizhessük a kényelmünket. Sokunk nem képes változtatni a mentalitásán, mert félünk attól, hogy elessünk a kényelemtől. Egyre többet áldozunk be, csak hogy biztosítsuk, sőt növeljük a komfortérzetünket. A globális kapitalista rendszer recseg és ropog az őt emésztő gazdasági válságtól – vagyis az emberiség nem kerülheti el a szükségét annak, hogy változtasson a szemléletmódján, és lemondjon bizonyos kényelmi dolgokról. A jelenlegi termelési és fogyasztási rendszer nem sokáig fenntartható. Lassan ideje lesz, sőt egyre inkább sürgősebb kigondolni egy alternatív rendszert.

A modern társadalmak úgy is értelmezhetőek, mint modern együttélési rendszerek. Ha most mellőzük az országonként elvégzett, politikailag manipulált kérdőíves felméréseket, (melyeknek eredménye rendszerint az, hogy „a skandináv országok a legbodogabbak, az Orbány sokat tanuhatna tőlük”), és objektíven nézzük, azt látjuk, hogy mindenhol bugos a rendszer. Szociáldarwinista és materialista alapokra felhúzott atomizált társadalom mindenhol – ott a legelviselhetőbb, ahol van szociális háló. A beteges közösségi életnek, vagyis a rendszerhibának a lenyomata a politikai állapot. Az összes olyan országban, ami hozzátartozik a nyugati civilizációhoz, a legprimitívebb módon marják egymást a politikai pártok. A „politika” szitokszó lett, nem csak nálunk, mikor ennek kellene a legnemesebb tevékenységnek lennie – tenni valamit a közösségért! Amikor két vagy több ember beszélget egymással a társadalmi problémákról, akkor politizál. Belső és külső tényezők döntik el, mennyire igényes vagy igénytelen módon folyik a politikai diskurzus. Európában és az USA-ban az igénytelenség maga alá gyűri az igényességet a politikai diskurzusok terén. Miért is van ez?

Egyre inkább úgy látom, felesleges a pártpolitikától várni az érdemi változásokat. Az egyetlen járható út a jelenlegi katasztrofális helyzetben a kisközösségek kialakítása és fenntartása. Égető szükség van arra, hogy Magyarország több pontján az emberek egy része képes legyen erős kapcsolatot létesíteni a másikkal. Számos értékteremtő kisközösségre van szükség! Kizárólag alulról tud létrejönni valódi változás, elmozdulás a szolidaritás irányába:

Egyén – mikroközösség – makroközösség – társadalom – emberiség.

Kihangsúlyozom: alulról szerveződni! Kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus – felülről szervezett közösségépítések, melyek mind beletorkoltak a totalitarizmusba. A totalitarizmus egy olyan rendszer, ami felőrli az egyént és a társadalmat, meg a köztük egészséges kapcsolatot biztosító tradíciókat.

Amíg nem megy kicsiben, egymás között a szolidaritás, nem fog működni nagyban, a politikában sem. Az egocentrikus tudatosság az egyik legfőbb akadálya az emberi együttműködésnek. Az állam fönntart számos társadalmi intézményt, melyek papíron a társadalmat szolgálják. Papíron igen, de a valóságban nem. Az állam elidegenedett a társadalomtól, és így az általa fenntartott struktúrák sem képesek kifejezni sem szimbolikusan, sem a mindennapokban a nemzeti egységet. A jelenlegi politika a jelenlegi emberi együttműködésnek a groteszk tükre. A politikában azért marják egymást a politikusok, mert az emberek is egymást marják a társadalomban. Szociáldarwinista alapokra építettek atomizált társadalmakat – felesleges csodálkozni, hogy szinte egyikben sem funkcionál egészségesen a nemzeteszmény.

Az emberek úgy szidják a politikusokat, hogy ők sem különbek szemernyivel sem. A legtöbb ember veszekszik egymással a családban és a munkahelyen. Az emberek egymást fúrják a munkahelyen. A társadalomban zajló béka-egér harc rekonstruálódik a politikai küzdőtéren is. Érdemes tudatosítanunk, hogy a politikában ugyanazok a mintázatok, mint a társadalmi mindennapokban.

Kassai Lajos is arra figyelmeztet, hogy nem kerülhetjük el a globális gazdasági és társadalmi összeomlást, de életben maradhatunk, ha létrehozzunk menedékként funkcionáló kisközösségeket. Az MI nem fogja megteremteni a szolidaritást; előbb teremt az nekünk totalitarizmust! Csak mi, emberek, egymáshoz kapcsolódva, és egymással együttműködve, hozhatunk létre egészséges emberi közösségeket!

A HR válasza a mobbingra

A téma továbbra is a mobbing, és a kedves olvasó jó, ha felkészül, hogy a blogomon rendszeres téma lesz a munkaerő-piac! A munkaerő-piac a modern emberi létezés alfája és ómegája; aki nincs jelen rajta, az megvetendő pária, igazi érinthetetlen, prekariátus! A nemzetközi gazdasági elit mesterségesen kirobbantott egy világgazdasági válságot, és bár nem állt szándékukban, de ezzel sikeresen legyengítették a nemzetközi munkaerő-piacot. Bár ebbe mi a meglepő? Ha megrendülnek a nemzeti gazdaságok, akkor velük együtt rendülnek meg a nemzeti munkaerő-piacok is; a gazdasági világválság egyben a nemzetközi munkaerő-piac válsága is. Mindezekről részletesen lehet olvasni egy sajnálatosan elég gyéren látogatott felületen, a Revolife-n.

2023. év decembere óta olvasgatom Mózer Dániel, alias Wastrel online magazinját (ami inkább blog), a Revolife-t (link a szöveg alatt). Anarcho-primitivista szemléletű rendszerkritikus írásokat tartalmaz, melyek többek között érintik a munkaerő-piacot. Wastrel rengeteget esszét és cikket írt a modern bérmunkáról és a hagyományos munkaerő-piacról, nélkülözve azt a fajta politikai korrektséget, amit annyira gyűlölök a humán erőforrás menedzserek, az un. HR-értelmiség publicisztikáiban. A Revolife nem áll egyedül a munkaerő-piac baloldali kritikájával; ugyanezt művelik az olyan radikális baloldali portálok is, mint a Mérce, a Partizán, az Eszmélet és az Új Egyenlőség. A Revolife számomra elviselhetőbb, mert a négy felsorolttal ellentétben az ő szemléletét nem szennyezi be az egyébként brutálisan munkásellenes woke. Amit most kihangsúlyozok, az Wastrel és a HR-bértollnokok szemléletének eltérő mivolta. Ugyanis nemrég volt szerencsétlenségem olvasgatni néhány HR-cikket, és két egymástól eltérő szemléletű HR-szemlélet is pofán csapott az ostobaságával.

Az első típusú bullshit: HR-szerzők magyarázzák cikkeikben, miért pocsék a HR bizonyítványa a mobbing-ügyek kezelésében. A hazai HR akkor a legtehetetlenebb, amikor a mobbing elkövetője egy középvezető. A hierarchiát nevezik meg elsődleges oknak, ami miatt a HR nem merészel konfrontálódni egy magas rangú vezetővel. A hierarchiában a HR alatta van a középvezetőknek. Természetesen van szabályzat, de ennek nem tud érvényt szerezni a HR. Komoly vizsgálatra nincs elég idő. Nehéz összeszedni a tanúkat. A HR külső szemmel csak egy adminisztratív tényező. Ezen cikkek tartalmában nincs semmi meglepő. A magyar munkaerő-piacon feudalizmus van, ahol a munkás inkább tekinthető jobbágynak. Én életem során kétszer jelentettem mobbingot – mind a HR, mind a menedzsment semmi komolyat nem tett az ügyben. Sőt, második alkalommal két munkatársam is besúgással vádolt meg. A két eset két különböző munkahelyen történt: az első egy kisvállalkozásban, a második egy állami intézményben. A „besúgás” vádja elgondolkodtató – a munkahelyen történő bántalmazás jelentése spiclisség? Hát igen, ez nagyon Magyarország!

A második típusú bullshit ugyanezt mondja, mint én, csak más előjellel. A HR-cikkek ezen típusa ugyanis nem kevesebbet állít, hogy nem-Magyarországon jobban kezeli a munkahelyi menedzsment a mobbingot, mint Magyarországon. Természetesen ezen HR-értelmiségnél a nem-Magyarország „a Nyugat”, akik meg még ennél is jobban eltávolodtak a valóságtól, azoknál „a külföld”. Igen, találkoztam olyan HR-cikkel is, ahol a szerző nem kevesebbet állított, miszerint külföldön jobban kezelik a munkahelyi bántalmazást, mint Magyarországon. Vagyis az egész bolygón jobban kezelik, mint nálunk. Ilyenkor örültem két ténynek: egyrészt hogy másból is tájékozódok, mint a HR-portálokból, -magazinokból és -blogokból; másrészt hogy olvasom a Revolife-t.

A gazdasági válság még nem ért véget; ami azt jelenti, hogy több nemzeti gazdaság és munkaerő-piac még nem állt talpra. Arról pedig mélyen hallgat a teljes HR szakma, hogy a munkahelyi kiégés és a munkahelyi bántalmazás egyenesen következik a munkaerő-piac irracionális és antihumánus természetéből. Odáig már el sem megyek, hogy azt feltételezzem róluk, nagyjából tisztában vannak ezek a „szakemberek” a termelési-fogyasztási rendszer anomáliáival és a globális kapitalizmus válságával. A HR-szakma nem olvas antikapitalista rendszerkritikát – nem véletlenül!

Na, mi van külföldön?

Az tény, hogy az USA-ban a munkaerő-piaci burnout és mobbing sokkal inkább a közbeszéd és az értelmiségi diskurzus része, mint Magyarországon. Bár a feminizmus a MeToo-val a mobbing témáját leszűkítette a férfi elkövetőkre és a női áldozatokra, gusztustalan módon zárójelbe rakva a női elkövetőket és a férfi áldozatokat, emellett hatalmat teret adott a férfi egzisztenciákat támadó rágalmazásoknak is, annyi haszna volt, hogy felhívta a figyelmét mind az amerikai társadalomnak, mind a nagyvilágnak, hogy az amerikai munkaerő-piac több szegletében virágzik a mobbing. Viszont sajnálatosan a MeToo sem hozott jelentős változást ezen a téren. A gamer és a tech cégek meghonosították a „fejlesztői pokol” intézményét, amivel brutálisan felpörgették a programozóik kiégését. A Meta, a Tesla és az Amazon munkaerő-piaci pokolként működik már hosszú évek óta az amcsi társadalomban. A Disney woke alapon terrorizálja azon alkalmazottait, akik nem alkalmazkodnak az új filozófiához. Disney? Felsorolhatnék mellette tucatnyi amerikai céget is, ugyanezen váddal. Az amerikai munkaerő-piac brutális válságban van; hatalmas munkaerő-hiánnyal küszködik.

Ázsia három országa „dicsekedhet” azzal, hogy az európai és az amerikai munkaerő-piachoz képest a legirracionálisabb fokozatra kapcsolták a bérmunkát: Japán, Dél-Korea, Kína. Mindhárom országban benyújtotta a számlát a toxikus munkakultusz. "Németországban folyamatosan hanyatlik az ipari termelés és GDP egyaránt, a Brexit utáni Britannia pedig jó úton jár az elszegényedés felé." (Wastrel). Végigzongorázhatnám a Földbolygó összes országát, egy kevés különbséggel (Fülöp-szigetek), ugyanaz lenne a végeredmény: a neoliberalizmus mindenhol úgy tekint a munkásosztályra, mint humán-erőforrásra, a Világgazdasági Fórum egyik legfőbb törekvése pedig az, hogy mindenhol bérrabszolgaságra kényszerítse a dolgozói rétegeket.

Revolife vs. HR-portál – ezen szövegkörnyezetben azt jelenti, melyiket érdemes olvasgatni. Én mindkettőt olvasom, bár nem tagadom, a Revolife-t jóval többször. Ha valaki tényleg kíváncsi, milyen folyamatok zajlanak valójában a globális kapitalizmusban, és azon belül a munkaerő-piacon, akkor Revolife, Mérce, Partizán, Eszmélet és Új Egyenlőség. A HR-értelmiség még hisz abban, hogy a hagyományos munkaerő-piac humanizálható és racionalizálható, miközben annak szociáldarwinista fundamentumait nem kérdőjelezik meg. A HR-kaszt fenntart egy hazugság-szisztémát, ezért a cikkeik tartalmának többsége is hazugság.

Hogyan kezelik Magyarországon a mobbingot?

Nagyrészt sehogy. Magyarországon sem a közbeszéd, sem az értelmiségi diskurzus nem szentel neki különösebben nagy teret. Időnként diskurál róla az újbaloldali értelmiség, néha szörnyülködik róla a humán erőforrás menedzsment néhány képviselője – és ennyi! A balliberális és a fideszes politikai osztály haszonélvezője a neoliberális világrendnek, így nem tartozik valódi céljai közé a magyar munkásosztály kizsákmányolásának megszüntetése. A neoliberális világrend ellen kuruckodó Mi Hazánk leszűkíti a problémát arra, hogy emeljék meg a magyar munkások bérét, javítsák az életkörülményeit, meg hogy a vendégmunkás ne vegye el a magyar ember munkáját. Aha! Persze, ez is fontos, csak nem elég! A Toroczkai-féle jobboldal nem foglalkozik sem a munkahelyi kiégéssel, sem azzal, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia miféle változásokat idéz majd elő a közeljövőben a munkaerő-piacon. Ritka egyszerű válaszokat ad bonyolult problémákra. A radikális baloldal pedig, amely nem ilyen polkorrekt a munkaerő-piaccal, teljes mellszélességgel kiáll egy olyan woke politika mellett, melynek az egyik legfőbb kárvallottja a munkásosztály.

Ha a HR nem segít a mobbing elhárításában, mi a megoldás?

Készültek cégstratégiák, miként lehet kialakítani élhető és emberséges munkahelyeket. Valahol komolyan is vették ezeket, és kialakultak ténylegesen embernek való munkahelyek. Egyesek még kísérleteznek munkahelyi ombudsmanokkal is. Minden intézkedés üdvös, ami visszafogja a mobbingot. Az ideális az lenne, ha egyetlen menedzsment sem tűrné meg a munkahelyi közösségben a ragadozókat. Az is szuper lenne, ha lennének megfelelő eszközeik a mobbing felszámolására. Mivel a menedzsment megtűri a mobbingot, nem alakulnak ki eszközök ennek kezelésére. Amikor megkérdeznek egy cégvezetőt vagy intézményvezetőt, miért tartja meg a mobbingoló melóst, olyanokat pufogtat, hogy „jó munkaerő”, „jól teljesít”, „jól kiismeri magát ezen a területen”, „meg lehet benne bízni”. Az állami intézményekben általában azért szokták megtartani az igazgatók a mobbingoló nyomorultat, mert remekül használható besúgónak. A mobbingoló predator egyik verbális eszköze a pletykálás, a rágalmazás, a rossz hír keltése – spicliként kiélheti magát, mint kártevő!

Az agresszor középvezető, mikor szembesítik az általa elkövetett erőszakkal, elbújik a teljesítménye mögé. Ő jól teljesít, minek cseszegetik?! Igazi szakbarbár, akinek a morál nem számít, csak a teljesítmény. A vezetés szerint azért nézhető el az embertelensége, mert remek a teljesítménye. Ez viszont nem lehet igazolása a mobbingnak. Jólelkű középvezető nem csupán ugyanolyan jó, hanem jobb eredményeket ér el, mivel a mobbingolóval ellentétben képes a többi emberrel való együttműködésre. A mobbingoló alkalmazottnál mindig van jobb alkalmazott. A menedzsmentnek van egy elvárása, amit hoz a mobbingoló – de ilyen esetben rosszul van megkonstruálva ez az elvárás. Az elvárásnak nem csupán a teljesítményre, hanem az emberségre is kell vonatkoznia. A mobbingolótól nem csupán a megfelelő teljesítményt, hanem a megfelelő emberséget is el kell várni. S itt már fel is állítottunk egy csapdát a mobbingolónak. Ha a mobbingoló bántalmaz valakit, máris nem felel meg az elvárás emberi részének, és röpül! Ideális esetben ennek kellene történnie, a valóságban a felsővezető nem válik meg az ilyen destruktív személytől. A mobbingoló agresszivitása egy idő után viszont könnyedén ártalmára lehet a menedzsmentnek. Ha a mobbingoló a szolgáltatóiparban dolgozik, előbb-utóbb konfliktusba kerülhet a kliensekkel. A kollégák egy részét maga ellen haragíthatja, ami miatt a struktúrán belül generál konfliktusokat. Számos kollégát elmarhat maga mellől – és az intézménytől/cégtől. És most csak egy mobbingolóról beszéltünk, de adódik olyan szituáció is, amikor több mobbingoló tevékenykedik a közösségben. A több mobbingoló pedig aztán igazi kis poklot hozhat össze egy munkahelyen! Könnyeivel küszködő, nyugtatót szedő kollégák; revansra készülő munkatársak; fluktuáció; „ez vajon meddig bírja?”; áskálódás és intrikálódás; sokáig benn tartott frusztráció, majd egy idő elteltével a robbanás; üvöltözés és pofonok. Legrosszabb opció: gyilkosság. Miért kell megvárni a lehető legrosszabbat? A vezetői alkalmasságnak az egyik feltétele a normális viselkedés. Mindez elvárható minden munkát végző embertől a munkahelyi hierarchiában, a takarítótól a csúcsvezetőig.

A mobbingoló mind a cégen, mind az állami intézményen belül lehet egy részleg vezetője. A szociopatának van egy csapata; ami azt jelenti, hogy van néhány ember, aki ki van neki szolgáltatva. Ezen személyek formálódnak a bántalmazó keze alatt. Kialakul egy különös világ, ahol a részlegvezető uraság, a részleg dolgozói szolgák. A szolgák komoly szakmai munkát végeznek, de nem ők aratják le a babért, hanem az uraság. A szolgák nem tudatosítják magukban a sikereiket, ezért nem írják bele az önéletrajzukba az eredményeiket. A feminizmus szerint itt is tetten érhető a férfiuralom: a férfi középvezetők kizsákmányolják a női alkalmazottakat. Ide sem kell a femcsi leegyszerűsítés: az uraság bizonyos esetekben asszonyság, amely energiavámpírként szívja el a neki kiszolgáltatott néhány férfiszolga energiáját!

Ezen szerencsétlenek sajnálatosan akkor is szolgák maradnak, ha kikerülnek az uraság bűvköréből. A polgárháború után, mikor felszabadították a néger rabszolgákat, több olyan fekete volt, aki tudat alatt megmaradt rabszolgának. Ha valakit sokáig úgy kondicionálunk, hogy elnyomottként viselkedjen, a felszabadulása után is elnyomott marad, keres magának gyorsan egy újabb gazdát. Ezen emberek mutatják a bántalmazás tüneteit: elsősorban azokat a problémákat, amik jelentkeznek az önbecsülésben, az önértékelésben és az önérdek-érvényesítésben. Ha nem dolgozza fel magában a bántalmazást, nem gyógyulnak be a sebei. Ha nincs gyógyulás, nem lesz sikeres a karrierjében, és nem lesz boldog a magánéletében. Az agresszor elhitette velük, hogy amilyen állást betöltenek a karmai alatt, a lehető legjobb, amit elérhetnek az életükben. A bántalmazó üzenete: „nélkülem senki vagy”. A jó fizetés kialakította azt az illúziót, hogy ez tényleg a legjobb munka, ami a rendelkezésükre áll. Az uraság a munkahelyi közösségen belül dicséri is az embereit. Ó úgy vélekedik, ez az ő csapata. Milyen kiváló szakemberei is vannak neki! A csapat tagjai legtöbb esetben tényleg jó szakemberek, mivel speciális irányt választottak. Az uraság ki is kényszeríti belőlük a jó teljesítményt.

Könnyen meglehet, hogy a csapatban van olyan ember, aki részlegvezető is lehetne, de a robot évei alatt elkopnak ezen képességei. Hiába van benne az önéletrajzban, hogy szakmai szempontból erős, képtelen a javára fordítani, mert elkoptak az önérdek-érvényesítő képességei. Állásváltáskor a biztonságos pozícióért eltekint a magasabb pozíció megpályázásától. „Jó lesz az is, nem kell nekem vezetőnek lenni!” – nyugtatja magát, miközben beleül a biztosba. Nem mer kockáztatni, mert mi van, ha veszít? Fél a szégyentől! Elfogadja a rosszabb feltételeket. Mindig meglapul, ha adódik valami konfliktus. Annyira fél, hogy nem mer kiállni magáért. Tűr, amíg bele nem roppan. Jobb esetben lesz belőle egy akaratgyenge középvezető, akinek gyengeségét megsínylik a keze alatt dolgozó alkalmazottak is. Sok esetben inkább megmarad olyan specialistának, aki nem képes megvédeni a saját szakmai álláspontját a másikkal szemben. Állásinterjúk során bizalmatlan minden HR-szakemberrel, hiszen amikor bántalmazva volt a munkahelyén, nem siettek még akkor sem a segítségére, mikor kifejezetten kérte őket. Az irántuk érzett haragja jogos.

A cégek régóta alkalmazzák a teljesítménymérést. Szoftverek mérik, eléri-e az alkalmazott a megfelelő mérőszámot. A menedzsment elvárása az, hogy a piacon tolt termék rengeteg bevételt hozzon a cég számára. Az uraság és a szolgái hozzák is a kívánt teljesítményt. A HR közben méricskéli irányított kérdőívvel a dolgozói elégedettséget. Az egyik részlegnél kijön a csúf eredmény: kiégés. Az is kiderül, hogy a kiégés okozója: a mobbing. Hamarosan kiderül, hogy mind a HR, mind a menedzsment tehetetlen. Miközben csak annyi lenne a dolguk, hogy elvárják a részleg agresszív főnökétól, hogy ne csupán a teljesítményben hozza a megfelelő számokat, hanem a dolgozói elégedettségben is. Minél stresszesebb a meló, annál inkább kötelessége a részlegvezetőnek, hogy pszichológiai biztonságot nyújtson az embereinek.

Az amerikai modell, amitől elélvez a magyarországi HR

A most ismertetett modell valójában több eset kezelése összevonva. A hazai HR-szakemberek egy része szerint ezt kell átvenni, hogy megszüntethető legyen a magyar munkahelyeken a mobbing. Ha azt veszem figyelembe, hogy a munkahelyi bántalmazás magyarországi kezelése sok esetben semmilyen, az amerikai modell valamivel jobb. De ha nem hasonlítom a hazai semmittevéshez, és önmagában nézzem, nem rajongok érte. Miután ismertettem, kifejtem, nekem mi a problémám ezzel.

Itt egy esetpélda:

Céges sztori. Adjunk nevet anti-hősünknek, legyen mondjuk Predator! Predator nyomatja rendesen a mobbingot. A cégvezetésnek feltűnik, hogy egy alkalmazottjuk nem csupán húzza az igát, hanem kiélvezi a vadászidényt. A menedzsmentnek nem tetszik a tevékenysége, ezért elmélkedik, miként járhat el vele szemben. Ami nem jöhet szóba: büntetés, bosszú, kirúgás. Felesleges hergelni a Predatort. Végül egy átszervezéssel elveszik a Predatortól a részlegvezetői pozíciót. Lejjebb kerül egy szintet. Megtarthatja az irodát, a magas fizetést, a bónuszt, a részvényopciót. Most már nincs csapata, ami aládolgozik. A Predator is egy csapat része. Neki is lesz egy főnöke. Immár nincs hatalom a kezében. Hamar kiderül, hogy amiről azt hitték, a Predator kimagasló eredménye, azt valójában egy csapat rakta össze neki. Miután a Predator lelepleződik, megszűnik a zsarolási potenciálja. A HR havonta jelentést kér tőle, és jelentést kér róla, a főnökétől. A Predatornak viselkednie kell, ha azt akarja, kedvező legyen a feljebbvalója róla szóló jelentése. A sérelmet elszenvedő kollégák nem vesznek revansot, mert a menedzsment nem tűri el egyetlen alkalmazottjától sem az erőszakot.

A Predatornak nem sok lehetősége van a revansra. Az agresszor nem megy át a versenytárshoz, mert megmaradt mindene, kivéve az áldozatait és a felettük való hatalmat. Mivel a Predator antiszociális, nem képes beilleszkedni sehova. Információt sem szivárogtat a versenytársnak, mert okot adna a kirúgásra. A menedzsmentet nem érdekli, miért lett ilyen ember a Predator. Az sem foglalkoztatja őket, miként lehetne segíteni rajta. A menedzsment nem pazarolja az erőforrásait coachingra és mentoringra, meg továbbképzésre. Úgy vélik, a mobbingoló jelleme nem változik meg ezek hatására. Ilyen marad, és kész! A menedzsment úgy vélekedik magáról, hogy ők folyamat-, cél- és eredményorientáltak, igazi profik. Ők úgy értelmezik a cégen belüli mobbingot, mint gazdasági és vezetői probléma, leszarják az emberi oldalát, a lelki részét!

A hazai HR önfeledten tapsol, mennyire csodálatos az amerikai céges menedzsment! Számszerűsítenek. Folyamat-, cél- és eredményorientáltak. Következetes vezetők. Igazi profik. A teljesítménymérés náluk nem kényszer, hanem eszköz. Elvárt eredmények mentén kezelték a problémát, miközben nem tévesztették szem elől a célkitűzéseket. Tudatában voltak, hogy a HR önmagában nem adhat megoldást. A mobbingot úgy kezelték, mint a cég problémáját. A cégvezetők kötelességüknek érezték, hogy foglalkozzanak a kényelmetlen üggyel. Felelősséget éreztek a cég iránt. Presztízskérdést csináltak abból, hogy helyrerakják a mobbingolót. A mobbingoló nem úgy viselkedik, ahogy megköveteli a szakmája; rossz hangulatot teremt; rontja a többi ember teljesítményét. A dolgozói elégedettség és a munkáltatói márkaépítés már évek óta ott szerepel a vezetői elvárások között. A munkáltatói márkaépítés itt annyit jelent, hogy a menedzsment azon dolgozik, bevonva a folyamatba a pénzügyet és a HR-t is, miként lehet vonzó a cég a fiatal munkavállalók számára. A cég akkor vonzó munkahely a munkavállaló számára, ha biztonságos, vagyis nincs benne mobbing. A menedzsment nem úgy kezelte a mobbingot, mint megoldhatatlan feladatot, hanem azon dolgozott, hogy megoldja. Eredményorientáltság, az eredményesség jegyében. Miközben a magyar HR elmormol egy könnycseppet, mi lépjünk hátra legalább tíz lépést!

A fenti példa tényleg azt mutatja be, ahogy egy amerikai cég kezelte a mobbing problémáját. A céges menedzsment helyre tette a mobbingolót. A hazai HR-publicisztikát olvasva kiderül, a magyarországi menedzsment impotens ezen probléma kezelésében. A hazai puhapöcsűséghez képest ez tényleg példaértékű. Ha nagyobb távolságból, a közösségi eszme szempontjából nézem, annyira nem túl biztató a kép.

Egyrészt, a menedzsment nem azért vette kezelésbe a mobbingolót, mert veszélyeztette a közösséget, hanem azért, mert veszélyeztette a teljesítményt, és annak gyümölcsét, a profitot. Tipikus cég: egy olyan közösség, amely alá van rendelve a teljesítménynek és a növekedésnek, a profitmaximalizálásnak. A cégen belül minden egyes ember alá van vetve a teljesítménynek és a növekedésnek, a profitmaximalizálásnak. A teljesítmény és a növekedés egyetlen célja a profit növelése, mely cél magasabb rendű, mint a szolidaritás, az élő emberi közösség. Ez a cég is tipikusan egyike a profitmaximalizálásnak alárendelt közösségnek. Ez egy szigorúan materialista érdekek mentén szerveződő közösség. Még azt is el tudom képzelni, hogy a menedzsment azért nem kívánt foglalkozni azzal a kérdéssel, miért lett ilyen agresszív fasz az ember, mert a cégen belül lett ilyen kegyetlenné. Hiszen ezen cégek nem csupán materialista, hanem szociáldarwinista közeget is fenntartanak. Az alkalmazottak egy tekintélyes része egymást tapossa, ki tegyen előbb kedvére a menedzsmentnek.

Másrészt, a mobbingoló benn lett hagyva a munkaközösségben. Az, hogy el lett véve tőle az az aprócska hatalom, amit maroknyi embertársa fölött gyakorolt, nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. A menedzsment nem eltávolította a közösségből, hanem benn hagyta, valószínűleg azért, mert még hoz egy olyan teljesítményt, ami hasznára van a cégnek. A mobbingoló antiszociális, szociopata. „Jobb” esetben innentől magában fuldokol a frusztrációtól, egészen addig, míg fel nem fordul rákban. A teljesítményorientált menedzsment legyint, nem kár érte, dögöljön meg! Rosszabb esetben egy idő után robban az időzített bomba: keres valami prédát, akit levadászhat. Igazából nem oldódott meg semmi, minden megy tovább a régi kerékvágásban.

Harmadrészt, ez azért nem domináns minta! Mint írtam, ez nem egy eset, hanem több összevonva. De ezt a többet úgy kell értelmezni, hogy valójában kevés. Az esetek többségében nem beszélhetünk még arról a sivár happy end-ről sem, mint ami a fent ismertetett modell sztorijának végén szerepel. Ez ugyanaz a hurrá optimizmus, mikor többen kijelentették az amerikai Demokrata Párt és az európai Balliberális Network oldaláról, hogy a MeToo után biztonságosabb lett az amerikai munkaerő-piac. Baszd meg, miről beszélünk? A Blizzardtól kiesett egy nő az ablakon, miután megelégelte a sorozatos szexuális zaklatást. A tech és a gamer cégek mai napig fenn tartják a fejlesztői poklot, ha megköveteli a projekt. A Disney és a többi woke fertőzött cég bolsevik módján elvárja az összes alkalmazottjától, hogy azt vallja a politikáról, amit ő. Az amerikai filmgyártásban úgy készül el a legtöbb film, hogy a producerek és a szcript doctorok folyamatosan rájárnak a rendezők, a forgatókönyv-írók és a színészek nyakára. A Metánál maga Zuckenberg, a Teslánál maga Musk, az Amazonnál maga Bezos a mobbingoló. Az USA-ban hatalmas a munkaerő-hiány, vajon miért? Ezt a több sebből vérző, recsegő-ropogó, összeomlással fenyegető amerikai munkaerő-piacot ünnepli a magyarországi HR-értelmiség! Barmok!

A kiábrándító magyar valóság

A magyarországi HR-kaszt egy része nem képes levenni a tekintetét Amerikáról. Mert ott minden jobb! Jobb a munkaerő-piac, jobb a munkakultúra, jobb a mobbing-ügyek kezelése! A HR-széplányok egyre hevesebben izgatják a vékony ujjaikkal a csiklót, a HR-szépfiúk egyre hevesebben húzogatják a kemény munkához nem szokott markukkal a ceruzát; elhomályosuló tekintetüket pedig le nem veszik az amerikai munkaerő-piacról! Dögös! Ha tanácsolhatom, kedves olvasó, mi ne várjuk meg a hamarosan bekövetkező orgazmust, inkább induljunk elfele! Mindenesetre miközben megállapítjuk minderről, hogy undorító (AZ!), ne feledjük, a magyar munkaerő-piac ebben a tekintetben siralmas, roppant elkeserítő.

Amikor arról írok, hogy a hazai intézményvezetés nem csupán benn hagyja a mobbingolót a rendszerben, hanem még a munkatársai után szaglászó informátorként alkalmazza, akkor arról beszélünk, hogy az állami munkaerő-piacon még itt maradt velünk a kádárizmus. Az előző rendszerben alkalmazták a legpatkányabb dolgozókat spicliként. A lakóit feljelentő házmester is részt kért az erőszakgyakorlásból, az AVH-keretlegény mellett. A mobbingolóknak az erőszakosan fenntartott társadalmi rendszer egy remek terep az egzisztenciaépítésre. A NER-arisztokráciának és az ellenük hadakozó woke baloldalnak pedig szüksége van feljelentgető emberkékre. Igazából azt is mondhatnám, a rendszer azért nem tesz semmit a mobbingolók ellen, mert szüksége van rájuk.

A munkahelyi menedzsment sok esetben, ha felmerül a mobbing, takarózik a teljesítményorientáltsággal, és rátolja a feladatot a HR-re. Az áldozat felmondással kimenekül a munkahelyről, az agresszor keres egy következő áldozatot, a HR pedig a toborzással talál neki újat. A mobbingolók keresik a konfliktust, azt a személyt, akibe beleköthetnek. Miközben pedig folyik a vadászat, a menedzsment együtt szomorkodik a HR-rel, mennyire tehetetlenek. A magyar munkahelyek nagy részéről terjed, hogy toxikus: ide ne menj dolgozni, mert széttépnek; oda se menj dolgozni, mert megaláznak; ott biztos, hogy beléd kötnek… MENJ INKÁBB KÜLFÖLDRE! A hazai munkaerő-piac vért fog izzadni, hogy bevonzza az ültetvényekre és a munkatáborokba a Z-generációt. A Z-generációra pedig nem tesz túl jó benyomást, hogy látja kiégni a szüleit a bérmunkában. Végén még a munkától is elmegy a kedve.

Olvasgatom a munkapszichológiai cikkeket az interneten. Mit ajánljanak az olyan szerencsétleneknek, akik szenvednek a burnout és/vagy a mobbing alatt? Egyrészt visszabüfögik Csernus és Almási önfejlesztéssel kapcsolatos üres közhelyeit, amivel nem mennek sokra. Másrészt azt tanácsolják, keressék meg a problémáikkal a HR-t és a menedzsmentet – akik impotensek ezen a téren. A munkahelyek vezetőségének azt ajánlják ezek a szakcikkek, tegyenek meg mindent, hogy megelőzzék a burnout és a mobbing bekövetkeztét. Ha bekövetkezett, akkor pedig jönnek a tanácsok arra vonatkozóan, mit kell tenni, hogy felszámolják ezeket. A menedzsment és a HR pedig fogja a fejét: nekem most ezzel is kell foglalkoznom?

A magyarországi munkahelyekre sok nárcisztikus személyiségjegyekkel rendelkező egyént vesznek fel közép- és felső vezetői pozíciókba. Még az is előfordul, hogy maga a HR-es feladatot ellátó egyén válik szociopatává a munkahelyi struktúrában. A személyiségzavarok általában nem úgy jelentkeznek a valóságban, mint a filmvásznon. A HR-vezető is működhet jól a szakmaiság szintjén, de akkor sem árt, ha az emberekkel való munkába beszáll a munkahelyi vezető is. Egyáltalán nem biztos, hogy ilyen volt maga a személy, amikor elfoglalta a pozíciót. Előfordulhat, hogy a pozíció betöltése során keseredett meg a lelke, ilyenkor pedig felelőssége van az adott munkahelynek. Ezen esetben nem segít hosszútávon a személycsere, mert továbbra is megmarad a rossz munkahelyi légkör.

A befejezés előtt egy jó tanács: ha valaki mobbing hatására munkahelyet vált, az állásinterjún a következőképp határozza meg a váltás okát: a munkahelyi légkör nem volt optimális. Alapvetően felvállalható a személyes konfliktus, ha megfelelően objektív a kommunikáció. Bizony előfordul, hogy emberek nem találják meg a hangot egymással. Attól pedig mindenkit óva intek, hogy egyenlőségjelet rakjon az agresszor vezető és az autoriter vezető közé. Az autoriter vezetésnek nem feltétlenül eszköze a mobbing. Bizonyos helyzetekben teljesen releváns vezetői stílus az autoriter. Olyan speciális helyzetekben, mint a katasztrófa-elhárítás, a rendvédelem, a közlekedésirányítás és a kríziskezelés, nem is működik más, mint az autoriter menedzsment.

Végezetül: nem csupán Magyarországon, nem csupán Európában és Amerikában, és nem csupán a nyugati civilizációban okoz problémát a munkaerő-piacon a burnout és a mobbing. Az egész Földbolygón szükséges átállni egy teljesen újfajta munka-megosztásra. A 21. században nem lehetséges 20. századi módon működtetni a munkaerő-piacot. A technológiai fejlesztések, így a robotika és a mesterséges intelligencia egyik területe a sok közül a munkaerő-piac, ahol ki akarják váltani az élő munkaerő nagyját. Ez előbb-utóbb végbe is fog menni. Ennek tekintetében irracionális, hogy még mindig 20. századi keretek között működtetjük a nemzeti munkaerő-piacokat. Én nem hiszek Wastrel anarcho-primitivista javaslatában, miszerint meg kell szüntetnünk a munkaerő-piacot. Egyelőre nincs alternatívája. Ami szükséges, az globális szinten a munkaerő-piac racionalizálása és humanizálása. Ha nem tesszük élhetővé globális szinten a munkaerő-piacot a benne dolgozó emberek számára, az egész Föld terrorbolygó lesz. Terrorbolygó – már lassan most ennek tekinthető ez a planéta, amin élünk.

A rendszerkritikák miatt érdemes böngészni:

Revolife – https://www.revolife.hu/

Miből áll ma a modern társadalom?

Létezik a termelési és fogyasztási rendszer, amire ráépül a munkaerő-piac, minderre pedig rá van húzva egy társadalom. A termelési és fogyasztási rendszer belülről beteg, ezért a ráépülő munkaerő-piac is beteg. Az irracionálisan működő termelési-fogyasztási rendszer és az irracionálisan működő munkaerő-piac ezért elidegenedést generál, ami belülről roncsolja és bomlasztja a társadalmat. Az elidegenedés legtisztább formái a függőségek. Szociáldarwinista és materialista alapokon nyugszik az atomizált társadalom. Az emberek úgy vélik, akkor biztosítják a legmegfelelőbben a maguk és a családjuk túlélését, ha anyagi javakat halmoznak fel, és ezért folyamatosan képesek beszállni egy olyan küzdelembe, ahol ember embernek farkasa. Itt el is érkeztünk ahhoz, miből is ered a modern társadalmak dekadenciája, és miért is van válságban a globális kapitalizmus. Igaz, annak spirituális okáról még nem is ejtettünk szót, ami az Istentől való eltávolodás.

A modern társadalom általában két fajta közösséget biztosít a benne élő embereknek: a családot és a munkahelyet. A család a nemzet legkisebb egysége, ami nem elegendő közösségi tér az egyes embernek, a munkahelyek többsége pedig nem képes arra, hogy úgy működjön, mint egy valódi közösség. A dolgozók többsége kiég a munkahelyén, a kiégett lelkét pedig beviszi a családba, amivel hozzájárul a család bomlásához. Az emberek egy része nem is elégszik meg a családdal és a munkahellyel, hanem csatlakozik valami egyéb közösséghez, ami képződhet a sportból, a hobbiból, a politikából, a vallásból, valami civil tevékenységből.

Egyre több ember dönt úgy, hogy nem elégszik meg azzal a közösségi léttel, amit nyújt neki a modern társadalom. Sokan keresik a valódi közösséget. Ezek az emberek eljutnak arra a felismerésre, hogy több értelme lehet az életüknek a munkahely+magánélet mátrixnál. A munkahelyek többsége pusztán ültetvény, amely rámegy a dolgozó magánéletére: a rendszerszolga rengeteg időt robotol a munkatáborban, miközben nem jut minőségi idő a privát szféra menedzselésére. Ezen személyek eljuthatnak odáig, hogy megtagadják a hagyományos munkaerő-piacon való létet, és törekedni kezdenek arra, hogy az értékes életüket beillesszék egy egészséges közösségbe.

Úgy is nevezik ezeket a személyeket, hogy korai ébredők. Egyesek megtalálják a valódi közösséget, mások próbálnak létrehozni egy saját közösséget. Szomorúan egyre több olyan sztorit hallunk, hogy nem sikerült, gondoljunk a vért izzadó ökofalvakra, vagy a Kőházy Ferenc által létrehozott Egység kálváriájára. Jelenleg nem vagyunk képesek ösztönös közösségeket létrehozni, mint az őskorban az előember; kizárólag tudatos közösségeket hozhatunk létre. Még egyszer kihangsúlyozom: nem ösztönösen, hanem tudatosan hozhatjuk létre az újfajta közösségeket.

Az újfajta közösség nem etnocentrikus. Bár Kassai Lajos, Böjte Csaba és Kőházy Ferenc büszke a saját magyarságára, de szívesen látják közösségükben a nem fehér bőrű személyeket is, ha tisztességesek és becsületesek, tiszta a moráljuk, egészséges a lelkük. A realizálódni próbáló ökofalvak sem határoznak meg bőrszínt és etnikumot. Egyedül a Kossuth Lajos-féle nemzeteszme feltámasztását megkísérlő Mi Hazánk és segédszervezetei etnocentrikusak, de ők a régi rendszer tartozékai.

Ha fejlesszük az önreflexiós énünket, képesek leszünk tudatosan benne lenni a kapcsolatainkban és a konfliktusainkban. A közösségben levés azt jelenti, hogy a közösség tagjai összekötik egymással az életüket. A valódi közösségben nincsenek titkok. A közösségben az egyén merészel nyilatkozni a lelke legsötétebb zugairól és a tudata legelrejtettebb gondolatairól. Csak akkor haladhatóak meg a pszichológiai korlátok, ha az egyének egymást teljesen kiismerve képesek az együttműködésre. A közösségben azért szövetkeznek egymással a tagok, hogy tudjanak mindannyian lelki és szellemi szinten fejlődni. Szükséges egy keretrendszer, amiben végbemennek ezen folyamatok. Az egyén kizárólagos kiteljesedési tere a közösség. A társadalmi innovációs sejt nem lehet más, mint a közösség. A közösségnek nincs alternatívája.

Alapvető ösztönünk a menekülés. Az ember számára sok minden jelentkezhet csapdaként: egy párkapcsolat, egy munkahely, egy pozíció, egy ál-baráti társaság, sőt sajnos időnként maga a szülői ház is. Ilyenkor egyedüli megoldás a menekülés. Ezzel szemben áll a ragaszkodás. Én ragaszkodom ehhez a párkapcsolathoz, mert van benne szex, és rossz a magány; ehhez a házassághoz, mert ott a gyerek; ehhez a munkahelyhez, mert szükségem van a pénzre; ehhez a pozícióhoz, mert jár érte az elismerés; ehhez a kapcsolati tőkéhez, mert haszonnal jár stb. Csak tudatossággal tudunk elszakadni a menekülés-ragaszkodás-kizsákmányolás vonalról. Csak a nagyon fejlett jellemek rendelkeznek a nagyon fejlett tudatossággal. A tudatfejlesztés együtt jár a jellemfejlesztéssel.

Ami egyben tartja a közösséget, az egy eszme és a belőle fakadó ügy. Az emberek összerakják a tulajdonságaikat, hogy ezzel létrehozzanak, fölfejlesszenek és megerősítsenek egy közösséget. A közösség tagjainak meg kell egyeznie abban, mik az alapvető értékek és elvek. Konkrét célokra van szükség a közös cselekvéshez. Nem csupán az eszmében és az ügyben, meg az értékekben kell megegyezni, hanem a megszervezés módjában, eszközeiben, erőforrásaiban és szabályaiban is.

A közösség is alá van vetve az evolúció törvényeinek. A közösség nem áll meg önmagában, hanem alakul, változik, fejlődik; eljut A-ból B-be, majd folytatta az útját C-be, és így tovább… A közösség fejlődésével egyre magasabb szintre jutnak az alapelvek és a belőlük fakadó célkitűzések. A fejlődés során a lelki és szellemi szövetség folyamatosan formálódik a keretrendszeren belül.

A közösség tagjai a megegyezés során elindulhatnak jó és rossz irányba is. A diskurzus minőségén múlik, milyen értékeket, elveket és célokat fogalmaz meg egy közösség. Valószínűleg eltérő minőségben mehetett végbe ez a diskurzus a Jehova Tanúi és a Krisna-tudatú Hívők között – érződik a különbség, igaz? Csak akkor folyhat le egy egészséges diskurzus és konszenzus, ha tiszta lelkületű, önreflexióval rendelkező közösségi facilitátorok állnak mögötte.

A közösségben élőket nem mozgathatja az ego. Szükséges egy erős keretrendszer, ami visszafogja az egót – mint például a vallás. Szükséges egy olyan viszonyulás, ami oldja az én szorítását – mint például a barátság és a testvériség. Csak akkor marad életképes a közösség, ha a tagjai képesek meghaladni önmagukat. A közösségépítés nem mentesíthető önmagunk fejlesztésétől és a transzcendenshez való kapcsolódástól. A modern társadalom megtagadta Teremtőjét, az újfajta közösségeknek vissza kell találni Teremtőjéhez!

Az individualizmus, a materializmus és a szociáldarwinizmus bomlasztóanyagok, így szóba sem jöhetnek fundamentumként egy közösségnél! Nézzük csak meg a modern társadalmak legtipikusabb közösségét: a munkahelyeket! A munkaerő-piacon döglődő munkahelyi struktúrák a legékesebb példái, milyen az, amikor közösségeket ilyen fundamentumokra építünk. Individualizmus – mikor a dolgozó többre tartja magát, mint az összes többi munkatársát; „csak is én”! Materializmus – mikor a dolgozó egyetlen célja a munkabér felmarkolása, mely révén biztosítja a túléléshez szükséges anyagiakat! Szociáldarwinizmus – amikor a dolgozók klikkekbe verődnek, és egymással harcolnak pozíciókért, magasabb bérért, bagatell célokért, frusztráció levezetésből, pusztán a semmiért! Intrikák, pletykák, rágalmak, viták és veszekedések; farokméregetések; „mit tettél le az asztalra”; banális félreértések; tudatos és tudattalan bántások; sértődések és sérelmek; revans. A legtöbb cégvezető és állami intézményi igazgató észlelte, hogy hiányzik a munkahelyen a szolidaritás, ezért magához rendelt drága pénzért coach szakembereket, segítsenek kialakítani egy erős munkaközösséget. A coach a munkaerő-piacon tevékenykedő vulgárpszichológia megtestesítői: minden kommunikációs stratégiájuk, elméletük és gyakorlatuk, óvodás színvonalú játékaik, időrabló meetingjeik, struktúra-modelljeik ráncfelvarrás. A coach bűvészei, hasonlóan a liberális pszichológia képviselőihez, nem kérdőjelezik meg a munkaerő-piac szociáldarwinista természetét, ezért a boszorkányságuk nem ér lófaszt sem!

Az újfajta közösségek nem szerveződhetnek úgy, mint a modern társadalmak! Tökéletes állatorvosi ló ehhez a munkaerő-piac, és az azon szerveződő munkahelyek. Az önvizsgálat segít abban az egyénnek, hogy túllásson az egyéni érdekein. Akár tetszik, akár nem: a közösségi érdek előbbre való, mint az egyéni! Traumákon kapcsolódik egymáshoz két ember, több ember. Az egyénnek és a közösségnek egyaránt vizsgálnia kell önmagát, és ha van bűne, mind egyénileg, mind közösségként végre kell hajtania a bűnbánatot! Önmagában a pszichológiai módszerek nem oldják meg a problémák nagy részét, de segíthetnek a megoldásban. De csak akkor, ha nem egy hazugság-szisztéma elfedésére szolgálnak, mint a liberális pszichológia és a coach.

Ahogy a globális kapitalizmus egyre mélyebbre süllyed a válságban, a modern társadalmakban egyre több lesz az olyan ember, aki tudatosan vágyik a közösségre, és kész is tenni érte. Ezek az emberek nem csupán akarják a közösséget, de ha van rá lehetőségük, meg is alkotják maguknak. Azt is látom, hogy növekszik azon emberek száma, akik képesek az önreflexióra, és nem engedik át magukat a felfújt ego azon kényelmének, hogy másokat hibáztassanak az általuk elkövetett hibákért és bűnökért. Képesnek kell lennünk arra, hogy megálljunk a tükör előtt, és elmondjuk, milyen hibákat és bűnöket követtünk el az életben – csak ezen lelki megtisztulás után lehetünk egy valódi közösség hasznos tagjai!

Az elmúlt évtizedek fájó tapasztalatai sajnálatosan azt mutatják, hogy ha sok ilyen ember alkot közösséget, akkor sem lesz feltétlenül kohéziós egység. Említődött az írásomban a spiritualitás, ami itten érthető úgy is, mint hit. Ahol megélik közösen a hitet, ott megalakul a valódi közösség. Minden emberi lélek vágyódik az elfogadásra. Az emberi lélek akkor gyógyul a maga sebeiből, ha azt érzi, van közösség, amely elfogadja őt. A közösség a közös irányban történő cselekvésnek helyszíne és állapota. Sok ökofalu kis hazánkban azért nem életképes, mert tagjaik között gyenge a hit. Azt is látom, hogy sok közösségi facilitátor teozófiára és antropozófiára, meg New Age-ökörségekre kíván alapozni ilyesfajta közösségeket – na most ezen ideológiákból semmi más nem származott eddig, csak nyerészkedő szekták! Én katolikusként annak örülnék, ha a Regnum Márianum területén több keresztény gyökerű közösség jönne létre, ámbár nem feltétlenül szükséges a Jézus-hit a közösségi léthez, ámbár szilárd alap.

Kassai-völgy. Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége / Krisna-völgy. – Nagyon szép példák a közösségi létre. Ahogy Kassai Lajos megfogalmazta, minden egyes közösség valójában egy menedék. Túl kevés van belőle. Remélem, az elkövetkező években gombamód szaporodni fognak az ilyen típusú közösségek – mert ha összedől a globális rendszer, rengeteg menedékre lesz szükség a magára hagyott embertömegeknek.

Igazából nem az a probléma, hogy a Pimp Thy Mind politizál. A gond az, hogy pártpolitizál. Vagyis inkább Ábel pártpolitizál, hol egy teljes videót, hol csak néhány perces időintervallumot szánva a NER-apologetikára. Mindezt egy olyan Youtube-csatornán, melynek fő tematikája nem a politika, hanem a filmek. Mostanában gondolkodtam el azon, hogy szüneteltetem, fogalmam sincs meddig, Gyuri és Ábel közös csatornájának a fogyasztását. A Pimp Thy Mind ugyanis kezd elmenni abba az irányba, mint a Szirmai-féle Hollywood Hírügynökség.

Ha valaki Szirmai Gergely filmes tartalmainak a fogyasztására adja a fejét, kénytelen megbarátkozni a sajátos előadói stílusával. Ez még egy vállalható kompromisszum volt a részemről. Akkor mondtam végső búcsút a csatornájának, mikor elkezdte a woke filmesztétika értékesítését. A Hollywood Hírügynökség keretein belül Szirmai hűséges alattvalója volt a Demokrata Pártnak, és még az sem állt távol tőle, hogy hol az YT-csatornáján, hol a hozzá köthető közösségi oldalakon szidalmazza az amerikai republikánusokat. Na most, egy filmes tematikájú csatornán ez kevés embert érdekelt, Szirmait pedig kevésbé érdekelte, hogy kevés embert érdekel az ilyenfajta tartalom! Nyomatta tovább, miközben magas lóról legyintett azokra az emberekre, akik jelezték neki, őket a filmek érdeklik, nem a pártpolitika.

Ábel picikében ugyanezt műveli a Pimp Thy Mind-en, csak ellenkező előjellel. Egyes videókban betolja az emberek arcába a saját fideszes identitását. A fideszes nézők örvendeznek („ő egy közülünk”), a balliberális nézők dühöngenek („Ön ellenség?”), a semleges nézők meg értetlenkednek („mi van?”). Egy filmes csatornán az egyszerű néző elé kerül a kérdés: „Orbán vagy Gyurcsány?”. Olyan ez, mikor az ember bemegy a kocsmába, hogy megigyon egy sört, és nagy meglepetésére közli vele a pultos, hogy a mai nap nem szolgálnak fel alkoholt, de van kakaó.

Ábel időnként a kommentmezőben is ölre megy a kommentelőkkel, bagatell béka-egér harcokban védelmezve meg az Orbán-kormányt. A kommentmezőben lévő politikai adok-kapok szintén kilóg a Pimp Thy Mind geek és cinema tematikájából, de sebaj! Ábel sajnos a legrosszabb fajta fideszes identitással rendelkezik: sziklaszilárdan hisz abban, hogy a FIDESZ mindent jól csinál, nem vét hibákat, az ellenzék kritikája pedig fabatkát sem ér. Ez az a fajta fanatizmus, amit az Orbánt bálványozó nyugdíjas bácsikáknál és nénikéknél tapasztalni. A fanatizmussal pedig nem lehet vitatkozni.

A legkényelmetlenebb videók egyike az, amit 3 évvel ezelőtt készítettek a „George Clooney vs. Orbán-kormány” témában. Ezt Pintér Ábel egykori tanítványával, Czopf Áronnal készítette. A név ismerős lehet azoknak, akik valamelyest nyomon követik a fideszes és a balliberális bértollnokok saját politikai törzsüket legitimáló, az ellenséges politikai törzset démonizáló publicisztikáit. Czopf egyike azon írástudóknak, akik intellektuális zsoldosként hűen szolgálják az Orbán-kormányt. Czopf cikkei többségének ugyanaz a tartalma, mint Ábel fideszes megnyilvánulásainak: a FIDESZ mindent jól csinál, nem vét hibákat, az ellenzék kritikája pedig fabatkát sem ér. A különbség annyi, hogy míg Ábel ingyen promózza a kedvenc pártját, addig Áron zsoldért.

George Clooney kritikája fájóan egyoldalú volt, de amit a kormánypárt és annak médiamunkásai visszafröcsögtek, sem volt minőségileg jobb! Az tagadhatatlan, hogy a Pintér Ábel és Czopf Áron által lefolytatott Pimp Thy Mind-diskurzusok messze minőségibbek és intellektuálisabbak, mint a legtöbb fideszes influencer által kiizzadt podcastek, gondolok itt a Hajóágyúra, a Politikai Hobbistára vagy a Fair Right által legyártott podcastokra, amelyek sok esetben nem többek, mint az ellenzék primitív proli szintű mocskolása. Ugyanakkor hiába minőségibb és intellektuálisabb a végeredmény, a George Clooney-ra reagáló anyagnál a konklúzió ugyanaz: az Orbán vezette Magyarország a legvidámabb barakk, a legvidámabb barakkot érő minden belföldi és külföldi kritika bullshit. Amit pedig szofisztikáltan nem mond ki a Pintér – Czopf páros a videóban, azt kimondják nyíltan és őszintén a kommentmezőben a fideszes kommentelők: Orbán Viktor alatt kurva jó magyarnak lenni – nekik! Én nem kívánom érvenként darabokra szedni a videót, mert számomra igazából a Pimp Thy Mind-re vonatkozóan egyetlen problémám van ezzel: mit keres ez itt? A HírTV-n kényelmesen elfér, egy politikafüggetlen(nek tűnő) geek csatornán zsákbamacska. Mindezt pedig megkoronázta az, amit Ábel művelt a kommentmező alatt: megveszekedett fanatikusként mindenkit leosztott, akinek nem tetszett a műsor. Állítólag a Pimp Thy Mind számos feliratkozót veszített ezzel a videóval.

Miután annyi negatív visszajelzést kapott a George Clooney Magyarországgal kapcsolatos kijelentéseire reagáló videó, Ábel egyre ritkábban hozta elő a saját fideszes identitását a soron következő videókban. Még ígéretet is tett arra, hogy egy haverjával létrehoz egy különálló YT-csatornát, amelynek a témája a politika. Jelenleg megint úgy néz ki, hogy újra próbálkozik. A legutolsó videók közül kettőben megint előtérbe került Ábel fideszes indentitása pár perc erejéig. A „Troll kommentek VI.” videóban felolvastak néhány olyan kommentet, amik sértegetik Ádámot a felvállalt fideszes nézetei miatt. Kár tagadni, azok a kommentek stílusukban és tartalmukban is gusztustalanok, de azt érdemes hozzátenni, hogy előbb volt Ábel Pimp Thy Mind-beli fideszkedése, és csak utána jöttek a gyűlölködő kommentek. Igazából az a szituáció, hogy maga Ábel hozta be a vérszomjas Orbán-fóbiásokat a kommentmezőre. Megjegyzendő, az Ábel Pimp Thy Mind-beli fideszkedését kritizáló kommentek között voltak kifejezetten udvariasak és normálisak is, amelyben szépen megkérték őkelmét, egy filmes csatornára egyszerűen ne hozza be a pártpolitikát! Érthető a kérés, hiszen mindenhonnan a politika folyik, a Pimp Thy Mind-re látogató emberek többsége pedig néhány óra erejéig szeretné kivonni magát a pártpolitika által toxikussá tett magyar hétköznapokból.

A „Miket láttunk 2023-ban?”videóban Ábel bejelentette a Magyarázat mindenre c. politizáló film kapcsán, hogy szándékában áll készíteni egy politizáló videót, újfent. Gyuri látványosan nem örült a bejelentésnek. Kétségbeesésében azt tanácsolta, hívjanak be egy balos vitapartnert, hogy legalább ki legyen egyensúlyozva a diskurzus. Megemlítődik, hogy Reisz Gábor filmrendező szerint mindkét politikai kurzus rosszul végzi a dolgát, mire Ábel rávágja, ő ezzel nem ért egyet (értsd: a fideszes kurzus jól végzi a dolgát). Köszönjük, Emese… mármint Ábel! Itt volt nálam az a pont, amikor egy csöppet elgondolkodtam a leiratkozáson.

Azt azért tegyük hozzá, Ábel tök normális arc, amikor nem pártpolitizál! Onnantól viszont, hogy elönti az agyát a narancsszínű köd, fárasztó lesz. Ábelnek köszönhetően időnként a HírTV benéz a Pimp Thy Mind ablakán! Az Orbán-kormány mindent jól végez, nem vét hibákat, az ellenzéknek és a kritizálóknak soha nincs igaza, blablabla! Mit kezdjek egy beszűkült fanatikus véleménnyel? Mi az, hogy egy párt soha nem követ el hibákat, és jól végez mindent? Ha így van, ez a párt tökéletes! De egyedül az Isten a tökéletes, földi halandók nem! Akkor ez Isten pártja?

Mielőtt rám ragasztanák a balliberális (kommunista) vagy mihazánkos (fasiszta) bélyeget, jelzem, ez a részemről pártfüggetlen vélemény! Vagyis Ábelnél ez a viselkedés akkor is kiverné nálam a biztosítékot, ha más párt színeiben tenné ugyanezt. Ha Kutyapártosként művelné ezt a fanatizmust, akkor is ez lenne a véleményem.

Gyurin azért érződik, miszerint nem tetszik neki, hogy Ábel beviszi a pártpolitikát a közös filmes csatornájukra. Gyuri láthatóan nem csupán ateista, hanem apolitikus is: nem csupán Istenben, hanem egyetlen pártban és politikusban sem hisz. Ellentétben Ábellel. A fideszkedés egyedül Ábel hülyesége.

Egyelőre leiratkoztam erről a csatornáról. Szóljon valaki, ha Ábel eljutott arra a felismerésre, hogy pártpolitikának semmi helye nincs egy filmes csatornán! Szomorúan Szirmai kollégája nem jutott erre a felismerésre, a filmes tematikát nem különítette el élesen a politikától, és a Demokrata Párt kulturális propagandafelületévé tette a Hollywood Hírügynökséget. Még reménykedem benne, Ábelt nagyobb bölcsesség és kevesebb arrogancia jellemzi ezen a téren. Még időben visszatáncol, mielőtt bedöntené „Magyarország legőszintébb mozicsatornáját”. A Pimp Thy Mind-et azért látogatom, mert filmekről és más szórakoztató témákról van benne szó, közvetlen, laza és humoros, beszélgetős stílusban. Az egydimenziós pártpropaganda csak ront rajta.

Kihangsúlyozom, amit az elején: a politikával semmi gond, a pártpolitikával igen. Azzal sincs semmi problémám, hogy többször is kitárgyalják, a woke miféle kártékony hatást tesz a filmművészetre. Tragikus módon a woke napjainkra beépült a filmművészetbe, és ezáltal megkerülhetetlen a filmekről szóló diskurzusokban. Hazai téren az IGN Hungary, a VOX, a Hollywood Hírügynökség és a Filmbarátok hol aktívan, hol passzívan asszisztálnak a woke esztétika magyarországi terjedéséhez – például azzal, hogy népszerűsítik az amerikai woke filmeket. Jó látni, hogy vannak olyan tartalomgyártók, mint az Otherworld és a Pimp Thy Mind, akik élesen kritizálják azt a műveletet, ahogy a woke esztétika egyre nagyobb dózisban mérgezi az amerikai és az európai filmművészetet. Az sem gond, ha közéleti témák is befigyelnek a podcastokban. De Ábel sunyi módon ne akarja azt sugallni egy geek csatornán sem nekem, sem más nézőknek, kire húzzuk be az X-et!

Befejezésképpen még megjegyzem, kezdem már nagyon unni azt a tendenciát, hogy szórakoztató geek Youtube-csatornák elmennek lassacskán identitás- és pártpolitikai irányba. Amikor felmegyek egy YT-csatornára, ami geek tematikában gyárt tartalmat, nem érdekel semmiféle woke és NER-propaganda. Ha ilyen agymosásra vágyok (egyáltalán nem!), akkor meglátogatom valamelyik woke vagy NER-szakmunkás YT-csatornáját, teszem azt, a Fókuszcsoportot vagy Fair Right-ot, s hallgatom és nézem, fogyasztom az egyoldalú és beszűkült narrációjukat.

Én nem vádolom a Pimp Thy Mind-et fideszes propagandával – itt egyedül Ábelre mutatok, hogy néha-néha, mikor kedve szottyan rá, tesz egy gesztust a NER felé. Gyuri pedig igyekszik valahogy kiegyensúlyozni gyerekkori jó barátja narancsszínű agymenéseit. Mi valójában a Pimp Thy Mind? Két haver lazán és könnyeden, közvetlenül és szórakoztatóan, egymással viccelődve és egymáson élcelődve beszélget filmekről, videójátékokról, nőkről, könnyed és komoly témákról. Jó ez így; szerethető és élvezhető! Nem kell ide a HírTV – egy percre sem!

Ez a Klúúni áttolt minket Ázsiába!!!!

https://www.youtube.com/watch?v=FYqkwnpSJBw

Emlékezés vagy propaganda? - Elk*rtuk – Kritika

https://www.youtube.com/watch?v=KbV_hqYdKF8

Troll kommentek VI.

https://www.youtube.com/watch?v=7lMPqP-0McE

Miket láttunk 2023-ban

https://www.youtube.com/watch?v=fC1RfpCH--s

Meggyőződésem, hogy az a munkahelyi vezető, aki a mobbing eszközéhez nyúl a saját alkalmazottaival szemben, és nem képes az együttműködésre, nem érdemli meg a munkavállalói lojalitást. A mobbing áldozatának eső dolgozó jobban teszi, ha felkészül a munkahely-váltásra. Ha a dolgozó a munkahely-váltás mellett döntött, hasznos elkezdeni a munkahely-keresést. Érdemes nem két szék közül a pad alá esni, vagyis amíg nincs meg az új állás, meg kell maradni a jelenlegi munkahelyen. Ésszel kell csinálni ezt is, mint mindent az életben. Az elhagyni kívánt munkahely és a megpályázott új munkahely között ott feszül az átmeneti időszak. Az átmeneti időszak pedig megkövetel egy megfelelő stratégiát, amivel átvészeli a köztes időt. A felmondás idejéig még számos alkalommal találkozhat a borzasztó főnökkel.

Erőt kell meríteni valamiből, ez pedig lehet az, hogy dolgozik a változáson. Folyamatosan kell küldeni az állásajánlatokat! Az álláskeresés egy olyan dolog, amibe bele kell fektetni az energiát! Motiváló eszköz lehet maga a mobbingoló főnök is. Egészen addig kell elviselnie a dolgozónak, míg meg nem találja az új állást. Egy újabb beszólás a falkavezértől semmi más, mint egy újabb lökés a falkaváltásra.

A dolgozó érthető okokból táplál haragot és gyűlöletet a főnöke irányába, ugyanakkor ebben a szituációban is érvényesül a keresztény tanítás, miszerint a harag és a gyűlölet rossz tanácsadó. Szinte mindennapos, hogy az alkalmazottak kibeszélik a rossz főnököt a háta mögött. A besúgóveszély miatt ez nem mindig kockázatmentes tevékenység. Az külön dőreség, amikor valaki a Facebookra rakja ki nyilvánosan, mennyire utálja a főnökét. A vezetőnek is lehet Facebookja, ha pedig nincs, egy rosszakaró, a vezetőhöz hű kolléga akármikor felhívhatja az őt becsmérlő posztra a figyelmét. Kereskedelmi cégnél még az is előfordul, hogy egy üzleti partnernek panaszkodik az üzletkötő alkalmazott. Kifejezetten kínos szituáció, amikor az adott cég üzletkötője diplomatikusan tudatja az üzleti partnerrel, hogy ő személy szerint jóváhagyná a tranzakciót, de a főnöke nem bólint rá, mert… Mert? Itt következik az, hogy a sértett dolgozó rázúdítja a panaszát az üzleti partnerre, aki nem ezért jött. A sértett pedig ilyenkor nem csak a vezetőjét és magát járatja le, hanem a céget is – ami azért nem fair!

Egy munkahelyen a dolgozónak a munkáját kell szeretnie, nem a főnökét. Ha megy az állásinterjúra, motivált dolgozó benyomását kell keltenie. Az új munkahely vezetése rá fog kérdezni arra, milyen tapasztalatai vannak az előző munkahelyén. Itt pedig jobban teszi, ha nem a főnökével való viharos viszonyáról tart kiselőadást, hanem az előző munkahelyén végzett munkáról. Az rosszul veszi ki magát, ha az állásinterjún a jelentkező panaszkodik az egykori főnökeire, mert könnyen az a benyomása támadhat az interjút készítőnek, hogy később őket is ugyanígy karaktergyilkolhatja mások előtt. Az jobban veszi ki magát egy ilyen beszélgetésen, ha arról beszél, miért szereti a munkáját, mint az, miért gyűlöli a főnökét. Egyáltalán nem nehéz feleleveníteni a munkavégzéssel járó pozitív pillanatokat – ha kevés van ebből, azt a morzsányit kell összegyűjteni!

Az sem kifejezetten pozitív, ha a dolgozó örül a főnöke kudarcának. Még akkor sem etikus magatartás ez, ha a dolgozó indulatai jogosak a vezetés irányába. Már csak azért sem érdemes örvendeni, mert a menedzsment kudarca kihatással van a cégre is. A jókedvű főnök elviselhetőbb a munkahelyi közösségben, mint a rosszkedvű főnök. A menedzsment állapota érinti az egész kollektívát. A gyenge erkölcsű vezető előszeretettel vagdalkozik a melóhelyen. Ilyenkor érdemes az esetek többségében nem komolyan venni a beszólásait. Egyik fülünkön be, a másikon ki…

A vezetővel való játszmákra érdemes felkészülni, például azzal, hogy a dolgozó dokumentálja a munkáját. A játszma során semmi esélye nincs az alkalmazottnak, hogy megváltoztassa az alkalmazóját. Kivételes esetekben előfordulhatnak ilyen csodák, de csodákból vannak a legkevesebbek. A mobbingoló főnök nehéz eset; szinte lehetetlen, hogy a dolgozó meggyőzze a saját igazáról. A játszmákba való belegabalyodás helyett érdemesebb inkább koncentrálni az elvégzendő feladatokra. Amire a jövőbeli karrierjének szüksége van, az, hogy rendesen elvégezze a munkáját. A napi sikerek táplálják azt a meggyőződést, hogy igenis jó a szakmájában. A főnök persze beleköthet. A későbbi viták elkerülhetőek a feladatok dokumentálásával. Sokan ezért kommunikálnak email-ben a vezetőséggel. Rengeteget segíthet a bizonyításban, ha másokat is bevon a levelezésbe. Például másolatot küld olyanoknak is, akik nem a fő címzettek, de közük van az adott munkafolyamathoz (carbon copy).

Szent a béke? Szívjuk el a békepipát? Jobb a békesség? Legyünk barátok? Hmm… Ebben az esetben a főnök és a beosztott közötti nézeteltérések tisztázása akkor működhet, ha a vezető hajlamos a kompromisszumra. Előfordulhat, hogy egy vezetőnek nem tűnnek fel a saját jellemhibái. A jó vezető rendelkezik önreflexióval, ami által észleli és javítja a jellembeli gyengeségeket. A posztban tárgyalt vezetőtípus nem ilyen. A dolgozó nem mutathat rá a jellemhibáira, mert a vezető megsértődik. A főnök indulatosan reagál a kritikákra. Ez is egy játszma. Méghozzá olyan deathmatch, ahol nem az a lényeg, hogy a dolgozónak mi baja van a főnökével, hanem az, hogy a főnöknek mi baja van a dolgozójával. Itt olyan párbeszédet kell folytatni, ahol a főnök a kritikus a dolgozóval, és nem a dolgozó a főnökével. A dolgozónak négyszemközt fel kell tennie a kérdést a vezetőnek: „Mi bajod van a munkámmal?”. A vezető egy ilyen helyzetben ad majd valamilyen választ. A dolgozó ilyenkor jobban teszi, ha felkészül olyan érvekkel, amivel megvédheti a saját munkáját. Ezen esetben oly mindegy, hogy a főnök kritikája jogos vagy jogtalan, a dolgozó pedig jól végzi a munkáját vagy sem, mert egy romlott lelkű górénál mindig az számít, hogy teljesüljenek a parancsai, még akkor is, ha azok rosszak. Bizony, ezek olyan dialógusok, ahol a munkásnak meg kell alázkodnia, hogy ha nem is győztesen, de legalább szerencsésen akar kijönni a játszmából! Igazat kell adnia a főnöknek; meg kell tudakolnia, mit tett rosszul a munkavégzés során, és miként javíthatna a teljesítményén! Miután elhangzott a kenyéradó szájából a kritika és a tanács, a munkavállalónak ígéretet kell tennie, hogy mostantól úgy lesz, ahogy elvárja tőle a fölötte lévő! Persze, ki is állhat magáért, miszerint ő jól végezte a munkáját – de ez már a játszma kockázatos része! Ilyenkor arra kell hivatkoznia, hogy a munkavégzése nem önmagának, hanem a cégnek hasznos. Ilyenkor kiderülhet, hogy a főnök nem rosszindulatú, egyszerűen csak nincsen képben; ilyenkor igazat is adhat az alatta lévőnek. Viszont ha aljas morállal rendelkező főnökkel áll szemben (és a mobbingoló górék ilyenek), akkor semmi esélye, hogy győztesen, „élve” kikerüljön egy ilyen párbajból. Könnyen ki is rúgathatja magát. Alapvetően az a legnagyobb gond, hogy ezek nem rendes emberi beszélgetések, hanem játszmák. A játszmák pedig nem az egészséges közösségek sajátja.

Még egyszer kihangsúlyozom: egy mobbingoló vezetés által uralt munkahelyi közösségben nem lehet tartósan megmaradni a napi szintű lelki terror miatt, ezért mindenképpen szükséges keresni egy humánusabban megszervezett munkahelyi közösséget! Esetleg meg lehet buktatni a vezetést – de általában erre nincs esély! Semmi értelme a mindennapi harcok megvívásának, marad a menekülés! A munkahelyi stressz és az álláskeresési stressz egyaránt ránehezedhet ilyenkor a menekülésre kész dolgozóra. A feszült rágörcsölés helyett érdemesebb könnyedén kezelni az álláskeresést. Egy idő után úgyis befut valami alternatíva! Igazából az új állás felkutatása is egy feladat az életben, amit el kell végezni. S persze nem árt ilyenkor türelmesnek lenni, mivel hónapok, esetleg évek is eltelhetnek, mire rátalál az új állásra.

A mobbingoló főnök mindig kiválaszt magának egy gyengének hitt dolgozót. A dolgozónak ilyenkor meg kell mutatnia neki, hogy nem gyenge, hanem erős. A mobbingoló ilyenkor választ magának egy másik áldozatot. Ezek a hatalmi pozícióban lévő férfiak és nők azért mobbingolják a nekik kiszolgáltatott alkalmazottakat, hogy ezzel kompenzálják a kisebbrendűségi érzésüket.

Csak két elborzasztó sztori! Megtörtént esetek.

Első sztori: Vegyünk két embert: egy főnököt és egy dolgozót! A munkahelyen ez a főnök és ez a dolgozó egyaránt jó szakember. A főnök önbizalom-hiánytól szenved; nem bízik a képességeiben. Úgy véli, a kiváló képességű dolgozó a pozíciójára pályázik. A főnök, hogy megtartsa a hatalmát, védekezésül mobbingolja a dolgozót. A dolgozó nem kívánja a főnöki pozíciót, és beszélgetések során igyekszik ezt tudtára adni a munkaadójának is. A beszélgetések nem alkalmasak a konfliktus feloldására. A főnök szabadulni akar az alkalmazottól. A dolgozó lelkesen végzi a munkáját, mert érdekli a szakma. A főnök nem azt szűri le az alkalmazott sikereiből, hogy ez egy jó munkás, aki bevethető több munkaterületen is, hanem úgy tekint rá, mint konkurenciára, riválisra. Pár hónap múlva elmérgesedik a viszony. A főnök naponta szívatja a dolgozót. A főnök többre becsüli azokat a melósait, akik hozzá képest kevésbé tehetségesek és tapasztaltak. A nála gyengébb képességű melósok között a főnök olyan, mint egy elképesztő erőkkel rendelkező félisten. A kiváló képességű dolgozó egy fél év múlva ott hagyja a munkahelyet, csak azért, mert a tudása elérte, sőt talán túl is lépte a főnökét.

Második sztori: A munkahelyen bevezetik a 180 fokos értékelést. Ennek keretében a főnök és a HR-szakember behívja a dolgozót az irodába. Megkérik, fejtse ki a véleményét A és B kollégáról. A dolgozó csodálkozik, mivel úgy tudja, „no name” alapon megy az ilyesmi. A dolgozó azt válaszolja, nincs véleménye róluk; egyikkel sem volt eddig közös projektje; köszönnek egymásnak a folyosón. Erre a főnök: „Mondd csak el nyugodtan, mit gondolsz róluk! A kollégák is sok rosszat mondtak rólad.” A HR-es buzgón bólogat, helyesel. A dolgozó ámul és bámul. Kifordul az irodából, pár hónap múlva benyújtja a felmondását. Valahogy úgy érezte, ezt kell tennie. Ez a szituáció igazi szarkeverés. A menedzsment egymás ellen uszítja a kollégákat.

Ezek megtörtént esetek. És még mennyi ilyen eset van...

Lady Bird

Maga Greta Gerwig a Lady Bird!

Greta Gerwig nem is titkolja, hogy önéletrajzi ihletésű a filmje. Az alkotásban a középkorú Gerwig mutatja be, milyen is volt a kamaszkori önmaga. A film realista, de nem igaz történet; olyan realista történet, amely fikció. Greta Gerwig nem azonos módon lépte át a kamaszkor és a fiatal felnőtt kor határát, mint Lady Bird, hanem hasonló módon.

Rengeteg kritikus úgy vélekedett, hogy a Lady Bird a 2017-es év és a 2010-es évtized legjobb filmje. A National Board of Review, az American Film Institute és a Time Magazin beválasztotta az év tíz legjobb filmje közé. A kritikusok elismerően szóltak a forgatókönyvért és a rendezésért. A 90. Oscar-díj átadón öt jelölést kapott: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb színésznő (Saoirse Ronan), a legjobb női mellékszereplő (Laurie Metcalf). Emellett jelölték három Brit Akadémiai Filmdíjra is. Felkapta a szakma, rajongtak érte a kritikusok.

Greta Gerwig a St. Francis Catholic High School növendéke volt; tanulmányai mellett balettozott és színjátszott is a katolikus leányiskola falai között. A Barnard Főiskolán irodalmat és filozófiát is tanult. Drámaírószak mesterképzésre szeretett volna menni, de nem vették fel, ezért elmozdult a színészi pálya irányába. A karrierje elején a 2008-as Nights and Weekends c. filmben egyaránt feltűnt forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként is. Gerwigről tudni kell, hogy ő sokáig csak színészkedett és forgatókönyveket írt, s csak 2007 óta rendez filmeket. Összesen 4 film tartozik a rendezésébe. Karrierjén sokat lendített, hogy 2010-től élettársa Noah Baumbach rendezőnek. Ők ketten nem csupán élettársak, hanem munkatársak is; igazi társak a magánéletben és a filmkészítésben. Greta elkötelezett feminista, ezért szerepelt az olyan női egzisztenciális témákat feszegető filmekben, mint a Mistress America és a 20th Century Women.

Be kell vallanom, az általa szerepelt filmek közül egyet sem láttam, és az általa rendezettek közül is a négyből csak hármat. Így valódi véleményt nem tudok mondani a teljes filmes munkásságáról, csak az utóbbi három rendezéséről. Gondban vagyok a feminizmusával is. Én az amerikai és az európai jobboldali kritikusokkal ellentétben nem kezelem megvetéssel Greta Gerwiget a Barbie miatt, mert bár tény, az utóbbi produktuma egy toxikus hulladék, az előtte készült Lady Bird-ben és Little Women-ben egy jóval egészségesebb emancipációs üzenetet adott át a nézőközönségnek. Ami engem zavar az aktuálpolitikai Barbie-babázás mellett, hogy Gerwig is részt vett a Mia Farrow által indított Woody Allen elleni karaktergyilkosságban. Ami azért visszatetsző, mivel Woody Allen is azon férfiak közé tartozott, aki segített Gerwig karrierjének a fellendülésében.

A Lady Bird egy felnövés-történet – egy coming-of-age film. A fő- és címszereplő egy középiskolás lány, Christine, aki inkább úgy hívatja magát: Lady Bird. A lakóhelye egy félmillió lakosú kaliforniai város, Sacramento. A lány elvágyódik a keleti partra, New Yorkba. Lady Bird úgy gondol magára, mint egy valódi romantikus hősnőre, egy a sorból kilógó, meg nem értett zsenire. Túlságosan szűk neki Sacramento. Jó progresszív módjára azt vallja, hogy New York maga az amerikai kultúra. Christine szeretne new york-i értelmiség lenni.

A filmben kiemelendő két színésznő játéka: a lányt alakító Saoirse Ronan és az anyát alakító Laurie Metcalf. Marion egy katolikus iskolába járatja a lányát. A szűkös anyagi helyzetük miatt próbálja rábeszélni Christine-t, hogy egy állami felsőoktatási intézményben folytassa a tanulmányait. A tinédzser viszont egy drágább bölcsészkart néz ki magának. Elhatározása mögött ott van az az indok is, hogy szabadulni szeretne az otthont jelentő fészektől. Marion és Christine kapcsolata nem harmonikus, viták és veszekedések által szabdalt. Az álmodozó lány lázad a szülői ház és az oktatási intézmény ellen. Megy a saját feje után. Marion földhözragadt teremtés, konok és pesszimista munkásasszony. A tipikus kamasz és a tipikus anya áll szembe egymással. Az anya-lánya kapcsolat változó, sokrétű. Hol sziszegnek egymásra, hol élvezik egymás társaságát. Bár eltérő személyiség mindkettő, a lelki beállítottságuk azonos. A „nem fér meg két dudás egy csárdában” esete. Két erős karakter, „girl power”, akik gyakorta konfrontálódnak egymással.

Az anya is, a lánya is érthető valamelyest. Marion keményen küzd, hogy egyben tartsa a családot. Miután a férjét, Christine apját elbocsátják az állásából, az asszony marad az egyetlen pénzkereső. A bakfis pedig abban a korban van, amikor keresi önmagát, gyűjti a tapasztalatokat, tanul a saját hibáiból. Marion meg akarja óvni a lányát a hibás döntésektől. Christine-nek viszont el kell követnie a hibákat, hogy tanuljon belőle, és fejlődjön a személyisége. A gyermek úgy lesz felnőtt, hogy megrázza a pofonfát, és megtanulja, hogyan kerülje el a további pofonokat. A film igazi témája kettejük kapcsolata. A Marion – Christine kapcsolat adja a konfliktust, a drámát, és a film végén a katarzist.

A filmben egymás után következnek a felnőtté váláshoz tartozó hol kínos, hol komikus szituációk. Sorjáznak itt a kamaszkorhoz tartozó események. Lady Bird kétszer lesz szerelmes, a szerelmi fellobbanást pedig mindkét esetben hamar követi a csalódás. Elveszti az ártatlanságát, s nem csupán szexuális értelemben. Köt igaz és hamis barátságokat. Elkövet iskolai csínyeket, és ha néha lebukik, kapja a büntetést. Olyan örömteli események következnek az utolsó középsulis éveiben, mint a szalagavató és a születésnap. Egy végzős év belesűrítve 94 percbe.

A film tömör, kompakt. A jelenetek hol pár percesek, hol pár másodpercesek. Gerwig nem alkalmaz terjengős dialógusokat, hogy megismertesse karaktereit, és kibontsa szituációit. Apró nüanszokból építi fel mind a karaktereit, mind a szituációit. A tempó olyannyira gyors, hogy a néző észre sem veszi, milyen gyorsan a film végére ért. A történetvezetés és a vágás során nincs túlhangsúlyozva egyik téma sem. Itt nem következnek nagy fordulatok. Életszerűen történnek a dolgok, egymás után, drámai hatásszünet nélkül.

A Lady Bird úgy lányos film, hogy közben kamaszfilm is. Úgy feminista film, hogy közben emberi is. Igazából ugyanúgy szól a fiúknak, mint a lányoknak. A megjelenített szituációk nemiségtől függetlenül jelen vannak minden kamasz életében, ezért könnyű velük az azonosulás. Értelemszerűen az nem állítható, hogy mindegyikünk olyasmi kamasz volt, mint ez az amcsi leány – de az igen, hogy mi is szembesültünk ezekkel a kérdésekkel. Csak mi másmilyen választ adtunk rá. Főszereplőnk nem tökéletes, hibázik és téved, de pont ettől életszerűen kamasz. A film egy szórakoztató, bizonyos jeleneteinél megható portréja egy 18 évét betöltő ifjú felnőttnek, aki igyekszik kiszakadni a családi házból.

A filmben tetten érhető az amerikai történelem. A média foglalkozik az iraki háborúval, ámbár főszereplőnk nem. Lady Bird önmagával foglalkozik, miközben körülötte formálódik az amerikai társadalom. Kapunk egy kis képet a társadalmi háttérről. Ez egy olyan Amerika, ahol sok esetben csak a pénz számít; mennyit keresel, milyen az állásod, rendelkezel-e kapcsolati tőkével. Lady Bird egy amerikai munkáscsalád sarja. Ez a munkáscsalád még úgy sem nélkülöz, hogy kiesik a két pénzkereső szülőből az egyik. Ez egy olyan proletár család, amely nem engedheti meg magának azt, amit a középosztály, ugyanakkor nem él mélyszegénységben. Christine munkásszülők gyermeke, akinek ki van nyalva a feneke. Még úgy is nevezi magát: Lady. A kamaszkori lázadása visszafogott, nem radikális. Időnként rosszul választ magának szerelmet és barátokat, de nem kerül deviáns, rossz társaságba. Füves cigarettát tolnak elébe, nem kokaint. Lady Bird nem bogyózik, csak néha bezöldül. A végén a kórházi jelenet is mutatja, mennyire túlvédett; simán csak beiszik, mégis beviszik, mert azt hiszik, drog hatása alatt áll. Lady Bird végig biztonságban van, sosincs veszélyben. Ő a kényelem közepette lázad, a jóllétben.

A film végén ráébred, hogy a lázadása zsákutca. Egyetemre nem veszik fel, csak egyházi főiskolára, a tanári ajánlása alapján csak tartaléknak. Tanulhat irodalmat, amiből csak akkor fog tudni megélni, ha ír egy bestsellert. Stephen Kingnek sikerült a Carrie révén elindulni a csúcsra – de Lady Bird nem egy Stephen King! Lady Birdnek valószínűleg még lassú, rengeteg melóval járó utat kell bejárnia, míg eljut oda, ahova szeretne. A film csak odáig visz el minket, nézőket, míg Lady Bird megkapja a tanulópénzt. Az egyik tanulság az, hogy ő nincs ellenséges viszonyban a szüleivel, szeretve van általuk, és oda bármikor visszamehet, mint biztos menedékbe. Hiába gyűlölte eleinte Sacramentot, általában jól érezte ott magát, rengeteg szép élmény és emlék odaköti, sok kalandnak volt a helyszíne. Christine, miután megbékél a szüleivel, elfogadja önmagát is olyannak, amilyen.

Érdekes betekintést kapunk az amerikai iskolarendszerbe. A legjobb barátnője, Julie számára az érettségi után nem marad más lehetőség, mint betanított munkát keresni. Megemlítődik egy beszélgetésben az SCC, ami valószínűleg a Sacramento Community College, egy alacsonyabb főiskolai képzés. Erre a két éves képzésre bárkit felvesznek, aki jelentkezik. Amit ad, az egy assicoate degree – egy amolyan társult diploma, két évig tartó posztszekunder tanulmányok után kiadott alapképzési fokozat; érettségi feletti és alapképzettség alatti tudományos végzettség. Valami olyasmi, mint nálunk a szakmunkás-képzőkön a felnőttképzés. Sokan csak azért jelentkeznek, hogy ne kallódjanak el. Lehetőség van itt felnőttként is, gyermek és munka mellett is tanulni. Az nem derül ki a filmből, mi lesz Julie-val. Ha szerencséje van, talál magának egy férfit, aki nemz neki egy gyermeket, és eltartja a munkájával.

A Lady Bird nem egy tündérmese. Inkább egyfajta reagálás az amerikai rögvalóságra, egy kamaszkori útkeresés szemszögéből.

Lady Bird 2

(Little Women)

A fejezetcím utal arra, mi volt a legnagyobb problémám a filmmel – ami valahol persze tűnhet apróságnak is. Az, hogy ez valójában nem egy Little Women-film, hanem egy második Lady Bird-film. Vagy akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egy Lady Bird Little Women-csomagolásban. A négy nővér közül Jo March-ot a Lady Bird főcímszereplője, Saoirse Ronan játssza. A reflektorfény többsége Ronanra vetül. Persze, a fő sztoriszál középpontjában mindig az íróvá válni akaró Jo állt. Viszont a szerepe egyik korábbi feldolgozás esetében sem emelkedett ki ilyen markánsan, mint a 2019-es filmben. Az alkotás nagyrészt azt járja körül, hogy Jo March miként valósítja meg önmagát, mint nő. Ronan hitelesen is hozza az erős, független, hibázó, de hibáiból tanuló, fejlődőkepés női figurát. A gondom csak az, hogy Ronan sokkal inkább hozza másodszor is Lady Birdet, mint Jo Marchot. S mint tudható, Lady Bird maga Greta Gerwig. Így megint kapunk egy coming-of-age filmet, amiben viszonylagos képet kapunk arról, miként is zajlott le Greta Gerwig fejlődése. Az is köztudott, hogy Gerwigre fiatalkorában nagy hatást tett az első vonalas feminista, Louisa May Alcott, és annak legnépszerűbb regénye, a Little Women. Nem kis túlzással így az is kijelenthető, hogy Jo March maga Greta Gerwig. Igen, megint itt van egy film, aminek a témája Greta Gerwig. Annak ellenére, hogy egy picit húztam a számat, nem rontott ez a filmnézés élményén. Megjegyzem, Woody Allennek voltak ehhez hasonló húzásai a filmjei többségénél, miszerint a sztoriban magát helyezte bele központi témának. Egy rendező meríthet önmagából, mikor filmet rendez; ez inkább akkor problémás, ha önismétlővé válik, lásd Woody Allen.

Louisa May Alcott 1868-ban jelentette meg regényét, a Little Women-t. Hollywood rengeteg feldolgozást készített a műből. 1917-ben készült az első verzió. Olyan rendezők vitték vászonra, mint George Cukor, Mervyn LeRoy és Gillian Armstrong. A regény és a filmek tartalma örök érvényű és univerzális: a serdülő lányok miként küzdenek meg a felnőtté válás járulékos problémáival. Gerwig a második filmje sikere után valósággal megrészegült attól, hogy dicsérték a kritikusok, és különféle díjakra jelölték az alkotását. Dicsérte önmagát, miszerint tökéletesen ismeri a női lélek rezdüléseit. Igyekezett hát egy jól ismert kosztümös történet újrázásával bizonyítani, hogy megint képes ugyanarra a bámulatos mutatványra, amit véghez vitt a második filmjében. Sikerült neki: érzékeny módon nyúlt ehhez az amúgy rengetegszer lerágott csonthoz.

A Lady Bird témája egy kamaszlány mindennapi problémái a felnőtt kor küszöbén. A második rendezésének célközönsége az alfa- és Z-generációs fiatalság; elsősorban a kamaszok és a fiatal felnőttek. Gerwig úgy próbált szólni a jelenkori fiatalokhoz, hogy a múltba helyezte a témát. 2002-ig ment vissza az időben, amikor éppen ő volt tizenéves. Harmadik filmjében jóval messzebb ment vissza az időben, hogy beszéljen ugyanerről a témáról: az 1860-as évekbe. A rendezőnő tett egy próbálkozást, hogy a modern, virtuális térben létező, megosztott figyelmű Z-generáció számára is aktuálissá tegye a már száznál több éves lányregény mondanivalóját. Az külön kiemelendő, hogy mindezt úgy hajtotta végre, hogy közben nem emelte be a 21. század trendi elemeit. Itt nincsenek olyan zavaró elemek, mint a Kincsem c. filmben, ahol a felcsendülő technó és a modern kori goth szubkultúra ruhadarabjaiban feszítő főszereplők egyszerűen kimozdítanak az 1800-as évek hangulatából. Gerwig ízlésesen hűséges a korhoz, amiben a régi leányregény játszódik.

Gerwig kicsit megbonyolította a történet narratív szerkezetét – és ezzel kicsit megbonyolította a film élvezhetőségét is. Itt nem érvényesül az eredeti, lineárisan haladó cselekményvezetés (mint a regényben és a többi mozgóképes feldolgozásban), helyette kapunk két idősíkot váltogató elbeszélésmódot. A film nem jelzi, hogy ugrottunk előre vagy hátra az időben. Néhány alkalommal volt olyan a filmnézés közben, hogy 2-3 perc múltán jöttem rá, hogy ugrottunk egyet az időben. Gerwig szerint erre azért volt szükség, hogy dinamikussá tegye a film elbeszélésmódját. Sok kritikus dicséri ezt az eljárást, nekem zavaró volt. Arra kényszerített, hogy időnként megállítsam a filmet, és visszatekerjem arra az időpontra, ahol kizökkentett az időugrás.

A kritikusok szerint Gerwig remakje megfelelő módon reflektál a női lét jelenkori nehézségeire. Szerintem meg attól függ, melyik üzenetet vesszük alapul ennek a regény-feldolgozásnak. Ugyanis vannak a regények olyan témái, amik inkább korabeliek, mint jelenkoriak. Természetesen ebben a filmben is vannak olyan örök érvényű női témák, mint a „szerelemből vagy érdekből házasodni?” és a ”karrier és/vagy család?”. Viszont akadnak olyan témák is, amik már nem aktuálisak. Az egyik jelenetben Jo March arra panaszkodik az anyjának, hogy a középosztálybeli férfikörökben olyan elavult nézeteket hangoztatnak a férfiak, hogy a nőknek nincs lelke, és hogy a nők nem olyan eszesek, mint a férfiak. A viktoriánus társadalmakban voltak olyan népszerű férfi ideológusok, akik ilyen nőellenes nemi soviniszta nézeteket hangoztattak tanulmányaikban és könyveikben, és elterjedtebbek voltak az úri körökben. Volt ez régen. Manapság a nyugati civilizációban egyes primitív szekták (köztük ilyen Incel-nyomortanyák), a társadalom alja rétegei, meg frusztrált értelmiségiek vallanak ehhez hasonló nézeteket, de ezek nem relevánsak a közgondolkodásban. Mint ahogy azzal a tematikával sem tudok mit kezdeni, hogy a viktoriánus korban milyen nehezen érvényesültek a női szerzők. A modern feminizmus igyekszik aktualizálni a 21. századra ezt a problémát, totál feleslegesen. Manapság nyüzsögnek a női szerzők, tekintsünk akár az amerikai, akár az európai kortárs irodalomra. Margaret Atwood és Joanne Kathleen Rowling ugyanakkora ikon az irodalomban, mint Stephen King és Neil Gaiman.

A Little Women sztorija ismert: a négy March-nővér fejlődési útját követhetjük nyomon. Ők az írói álmokat dédelgető Jo (Saoirse Ronan), az anyai és feleségi szerepre vágyó Meg (Emma Watson), a visszahúzódó természetű Beth (Eliza Scanlen) és a figyelem középpontjában mindig szerepelni akaró Amy (Florence Pugh). Saoirse Ronanról már esett szó: itt is remekel. Florence Pugh szintén gyönyörűen játszik. Emma Watson és Eliza Scanlen kevés játékidőt kapott – Scanlen egy picivel többet, mint Watson. A közös játéka a négy nőnek szemkápráztató, láthatóan jól működik a kémia. A casting jól eltalált a mellékszereplőknél is. Az anya szerepében Laura Dern, a nagynéni szerepében Meryl Streep. A nővérek bohém udvarlóját és barátját, Laurie-t Timothée Chalamet játssza szórakoztatóan. És igazából a többi karaktert játszó színészre sem lehet panasz.

A 2019-es Little Women, hasonlóan, mint a regény és a többi film-feldolgozás, a női nézőket célozza meg. Ugyanakkor a Little Women mindig is egy olyan kulturális produktum volt a nyugati civilizáció művészetében, amit fogyaszthattak a férfiak is. Mind a könyvhöz, mind a jobb mozgóképes adaptációkhoz bátran nyúlhatnak a férfiak – ezek még olyan művek, amik a nők mellett férfiaknak is készültek, ellentétben a legtöbb mai feminista franchise-zal (pl. Sex and the City, Desperate Housewives, The Handmaid's Tale). Greta Gerwig Little Women-jére ugyanaz elmondható, mint a Lady Bird-re: bár mondanivalójában a nőket célozza elsősorban, megnézhetik a férfiak is. A férfiak nem veszítenek semmit, ha megnézik, sőt talán jobban megértik eme alkotásokkal a női lelket.

Anti-Lady Bird

(Barbie) 

Nem Lady Birdnek való vidék

Megpróbálom felfűzni ezt a három filmet a Lady Bird-vonalra. Lehet, hogy erőltetett lesz, amit most leírok alant. Tévedhetek. Sokan okoskodnak erről a filmről, és én most beszállok a buliba. Okoskodni jó. Szeretek okoskodni, mert ezáltal többnek érzem magam… Ez most poén volt. Vagy nem?… A Barbie belehelyezkedik az új baloldal (woke) és az új jobboldal (alt-right) közötti béka-egér harcba. Ezen fantasztikus küzdelem két frontján fogalmazódott meg két markáns vélemény: az új baloldal szerint ez egy feminista kiáltvány, amit érdemes magukévá tenni a nőknek; az új jobboldal szerint ez megint a woke által űzött férfiellenes sovinizmus egyik terméke. Később pedig befutott harmadik szereplőnek egy különutas vélemény, amit nálunk az Otherworld, meg a Mandiner és a Pesti Srácok női újságírói vallanak, miszerint ez egy okos szatíra, ami fityiszt mutat mindkét félnek. Én hosszas gondolkodás után csatlakoztam ehhez a harmadik félhez, azzal a különbséggel, hogy szerintem ez a film ennek ellenére rossz.

Nekem nem tetszett a Barbie. Szerintem a Barbie egy rossz film. Ez egy félrement művészfilm. Ez a film el van rontva. Rosszul van megrendezve. Ez egy olyan alkotás, amivel nem tud mit kezdeni a nyugati civilizáció. Olvasom és hallgatom azon emberek véleményét (balról is, jobbról is, középről is), akiknek tetszett a film, s amely véleményben kifejtik, szerintük miért jó ez az alkotás, és nem értem, miről beszélnek egyáltalán. A véleményük olyan, mintha maguknak magyaráznák, miért is kellene befogadni a szervezetüknek ezt az elrontott produktumot. A legtöbb vélemény és kritika magyarázkodás. Ez a film tartalmilag katyvasz, esztétikailag pocsék.

Mit vártam a Barbie filmtől, két kiváló Greta Gerwig-rendezés után?

1959. a Barbie eljövetele. Feministák szerint ez a kislányoknak szánt rózsaszín pokol. Pink Hell! A Barbie-jelenségtől nem csupán azok a lányok szenvedtek, akik birtokolták a Barbie-t, hanem azok is, akik nélkülözték, de vágytak erre a műanyag angyalra. Az pedig, aki tulajdonolt egy Barbie-t, nem elégedett meg eggyel, hanem vágyott a klónjaira is. Majd vásárolta és rendelte az újabb és újabb kiegészítőket. Barbie szuper sovány és kibaszottul milliomos! Meg is kapta a kritikát, legfőképpen baloldalról, hogy irreális testképet és irracionális életpályát közvetít a fiatal lányoknak. A Mattel később igyekezett árnyalni kerekes székes Barbie-val, kövér Barbie-val, tudós Barbie-val, satöbbi. A főszereplő viszont mindig ugyanaz a magas és sovány, divatos Barbie maradt, akinek az élete kizárólag napsütés, luxus és rózsaszín. Barbie az az önmegvalósító felső-középosztálybeli hölgy, aki önmaga szórakoztatására fenntart egy luxusférjet, Kent.

A Barbie-jelenség eleve kiáltott egy remek szatíráért, ami a sárga porig alázza a franchise-t, a brand-et, meg a körülötte kialakult mítoszt és kultuszt!

Számomra elég nehéz elhinni, hogy az a Greta Gerwig rendezte a Barbie-t, aki a Lady Bird-et és a Little Women-t. Mind tartalom, mind forma terén olyan ez a film a másik kettőhöz képest, mintha két ember rendezte volna. Ég és föld. Az előbb említett két coming-of-age film egy fejlődéstörténet, mély mondanivalóval. A Barbie-ban a két központi szereplő, az alfa és az omega, a szinte prototípusnak számító KEN és BARBIE változik, a környezetükben lévő többi karakter, Kenek és Barbie-k, a Mattel vezetősége, Glória és családja szintén változik – de nem fejlődik. A filmben láthatunk változásokat, de nem érzékelhetünk fejlődéseket. Nyomorult marad minden egyes karakter, csak a nyomorékságuk vált egy új színt. Csak egy analógia, hogy értse az olvasó: olyan ez, mint amikor XY leszokik az alkoholról, és rászokik a speed-re. Változás, de nem fejlődés. Ebben sehol nem találtam a Lady Bird-szintű tartalmat. Jóval később, ahogy végiggondoltam a filmet, megtaláltam ezt a tartalmat, csak más előjellel. Greta Gerwig ezen filmjében már nem szerepel Saoirse Ronan – ahogyan nem szerepel Lady Bird sem. Ebben a filmben nem csupán karakterében nem szerepel Lady Bird, de szellemiségében sem. És ez most úgy értendő, hogy ebben a filmben nem találunk hasonlót sem, mint Lady Bird. A Lady Bird-hiány pedig nem véletlen, hanem szándékos. Greta Gerwig maga Lady Bird és Jo March. Greta Gerwig igazából Saoirse Ronan révén magát helyezte bele a Lady Bird-be és a Little Women-be. A Barbie-ban nincs jelen Greta Gerwig. Gerwig itt kizárólag egy rendező, aki most nem helyezi bele magát a filmjébe. A Lady Bird-hiány itt üzenet.

Ebben a filmben van gondolat. A gond a kifejtés. A kifejtés módja igénytelen és színvonaltalan. A technikai rész igényes, de a felvázolt sztori, a forgatókönyv, a színészi játék és a dialógus, meg még egy csomó minden más, igénytelen. Mintha nem is Greta Gerwig-, hanem egy Taika Waititi-filmet néznék. A magam részéről van egy sejtésem, miért lett ilyen szörnyű a Barbie minősége. Az ok pedig a jelenlegi Hollywood működésében rejlik – amely működés még botrányosabb lett, amióta hatalomra került Biden és az ő „demokrata” sleppje!

Szedett-vedett sztori

Viszont mielőtt rátérnék, mi szerintem a legnagyobb probléma a filmmel, röviden ismertetnem kell a sztorit. Spoileresen!

BARBIE éli mindennapjait Barbieland-ben, a többi Barbie közt. Ugyancsak itt csorgatja utána a nyálát KEN, miközben keneskedik a többi Ken között. Minden csudajó – egy Barbie-nak! Barbieland-ben kiközösítik, aki nem tökéletes Barbie, vagy aki Ken. BARBIE gondtalan. Egészen addig, amíg egy este álomra hajtja a fejét, és eszébe jut a halál gondolata. Másnap pedig jönnek az apróbb katasztrófák. Tönkremegy BARBIE magassarkú-kompatibilis lába. Szájszag, narancsbőr, hideg zuhany. Lezuhan a tetőről, de nyugi, nem sérül meg! Az idilli kis világa felborul.

BARBIE segítséget kér a többi Barbie-tól. Az ő tanácsukra keresi meg Furcsa Barbie-t. Furcsa Barbie úgy lett furcsa, hogy túl durván játszottak vele a fiúk… mármint a lányok! Ő a város szélén, kitaszítva él a többi outsider Barbie-val és Kennel – akik mások, mint a többi, eltérnek a normálistól. Igen, itt megjelenik a másság ábrázolása – gunyorosan és ironikusan! Furcsa Barbie és furcsa barátai gázak; olyan arcok, akiket a legtöbb ember kikerülne az utcán! BARBIE tudomást szerez Furcsa Barbie-tól, hogy a problémái a „valóság” nevezetű dimenzióból szivárognak be Barbieland-be. Azért történik vele a számos szerencsétlenség, mert kivetülnek rá a „valóság”-ban élő tulajdonosa lelki nyavalyái. Ha a tulajdonosa nem jön rendbe lelkileg odaát, akkor rosszra fordulhat a BARBIE sorsa. Egy lesz ő is a furcsák, a mások, az abnormálisok között, akiket kirekeszt a Barbie-társadalom.

BARBIE döntést hoz: elmegy a „valóság”-ba, hogy megkeresse a tulajdonosát, rendbe rakja a lelkét, és ezzel biztosítsa azt, hogy az ő élete is tovább mehessen a rendes kerékvágásban. Az utazásra vele tart KEN is. BARBIE és KEN meg is érkeznek a „valóság”-ba, helyileg Los Angelesbe. BARBIE észreveszi, hogy a „valóság”-ban minden fordítva van, mint odahaza: míg Barbieland-ben matriarchátus, a „valóság”-ban patriarchátus van. A lényeges munkákat itt olyan férfiak végzik, akik bunkó szexisták. A hatalmat szintúgy férfiak birtokolják és gyakorolják. A nők háttérbe vannak szorítva, elnyomják őket a férfiak. KEN természetesen élvezi a férfiuralmat, hiszen végre úgy érezheti, ő van a középpontban. Beszerez gyorsan a könyvesboltban néhány kézikönyvet, hogyan lehet jó patriarcha, és hogyan vezetheti be a patriarchátust. Élvezi a toxikus férfiasságot; edzőterem, sportautók, lovak. KEN macsóskodik.

BARBIE közben leül egy padra, becsukja a szemét, és ráhangolódik a tulajdonosa elméjére. Miután leszűrte a megfelelőnek vélt információkat, gyönyörűnek nevez egy nagymamát, majd elsétál a suliba, és kapcsolatba lép egy kamaszlánnyal, akiről feltételezi az agykontrollal szerzett infókból, hogy a tulajdonosa. A kapcsolat-felvétel rosszul sül el. A 15 éves tinilány felmondja a 30 éves megkeseredett feministák mantráját, lefasisztázza BARBIE-t, és a végén jelzi, számáról nincs haverkodás. BARBIE csalódottan elsétál, miközben nem érti, hogyan lehet ő fasiszta értékrendű.

A Mattel vezetőségéhez közben befut az üzenet, hogy akadt egy kis probléma. Ugyanis az nincs rendjén, hogy egy Barbie átjött Barbieland-ből a „valóság”-ba. Valamiért ez nem járja, magyarázat nincs! Hamar kézre kerítik a szökevény szőkeséget. A film inkompetens bagázsnak állítja be a Mattel vezetőségét. Ez az inkompetens vezetőség felajánlja BARBIE-nak, hogy visszaküldik Barbieland-be. BARBIE viszont felelősséget érez a tulajdonosa iránt, és ezért megszökik a Mattel elől.

Barbie menekül, a Mattel kergeti… JAJJ!… Itt most álljunk meg egy kicsit! Már onnantól, hogy megjelent a képben a Mattel-boys, zuhant egyet lefelé az amúgy sem emelkedett színvonalú alkotás. A filmkritikusok által többször is zseniálisnak nyilvánított, két kiváló filmrendezéssel is büszkélkedő rendezőnő a Looney Tunes-t idéző lógást, menekülést és üldözést mutat be a filmvásznon. Ajánlom a kritikusok figyelmébe: Greta Gerwig egy menekülős jelenetben pár perc erejéig megidézi nekünk a Looney Tunes-t! Kiábrándítóan ócska, de valószínűleg én nem látom benne a szimbólumot!

BARBIE menekülés közben összetalálkozik a kislánnyal, akit a tulajdonosának hisz, Sashával, és annak anyjával, aki valójában a tulajdonosa, Glóriával. Hárman együtt átszöknek Barbieland-be a Mattel elől, azok meg egy idő elteltével utánuk. Tisztázódnak a dolgok. Kiderül, hogy az anyuka a tulajdonos, nem a lánya. Anyuci, Glória a Mattel melósa. Egyik nap szomorúan játszani kezdett a régi Barbie-jával, vagyis főhősnőnk műanyag-fröccsöntött verziójával, és a játék közben a szomorúsága átvándorolt Barbieland-be, BARBIE tudatába. BARBIE szeretné, ha Glória újra hinne benne, plusz Sashát is szeretné meggyőzni, hogy a barbisság egy csudajó dolog, ezért meghívja őket Barbieland-be.

A rózsaszín világban várja őket a fekete leves!

A toxikus maszkulinitás által megfertőzött KEN ugyanis átvette a hatalmat, és kialakította a patriarchátust. A Kenek átvették a gyeplőt a kis műanyag-közösségben, és a Barbie-k engedelmes barátnőik lettek. BARBIE viszont nem hajt fejet, mert ő járt a „valóság”-ban, és így tudja, mi fán terem a patriarchátus. KEN kiosztja BARBIE-t. BARBIE rövid időre letargiába esik. Egy rövid önsajnáltatás után BARBIE az anya-lánya párossal, meg Furcsa Barbie-val és extrém bandájával megszervezi a woke forradalmat. Feminista propagandával az oldalukra állítják az összes Barbie-t. A Barbie-k manipulatívan egymás ellen hergelik a Keneket. Mivel a Kenek ostobák, beleértve KEN-t is, bedőlnek a manipulációnak. A Kenek egymás ellen fordulnak, és egy csatában püfölik egymást. Majd a csata után lenyomnak valami táncot, dance! Miközben a Kenek egymást gyepálják, a Barbie-k megerősítik a saját matriarchális alkotmányukat. A Barbie-k újra átveszik a hatalmat. A Kenek ismét betagozódnak egy olyan hierarchiába, ahol ők az alárendeltek. KEN rájön, hogy nem is érezte jól magát a patriarchátusban. Kiderül, hogy KEN valójában nem patriarchális hatalomgyakorlásra vágyik, hanem BARBIE szerelmére. BARBIE visszautasítja KEN azon ajánlatát, hogy alkossanak együtt egy romantikus párt. A film tesz néhány utalást arra, hogy a KEN-patriarchátus romjain létrejövő új BARBIE-matriarchátus nem lesz jobb minőségű az előzőnél, hanem éppen ellenkezőleg.

Befut a Mattel-boys. A barbielandi matriarchátus elnök asszonya és a Mattel-beli patriarchátus cégvezetője megegyezik az új irányról. Megjelenik a Barbie-franchise megteremtőjének, Ruth Handlernek a szelleme, hogy egy privát beszélgetést folytasson BARBIE-val egy transzcendens térben. BARBIE elmondja, hogy ő nem szeretne tovább Barbieland-ben élni (újabb utalás arra, hogy a második BARBIE-matriarchátus nem egészséges rendszer). BARBIE a „valóság”-ban szeretne élni, mint igazi, élő nő. A film végén BARBIE elmegy a nőgyógyászhoz.

Miért nem való ez a vidék Lady Birdnek?

Számomra különös az a tekintélytisztelet, ami Greta Gerwig irányába mutatkozik a kritikusok részéről.

Részlet egy 2018-as Filmtett-kritikából, Dobi Ferenc tollából: „Egyszerre rendelkezik a legnagyobb sztárokra jellemző megigéző jelenléttel a vásznon, miközben magában hordoz egyfajta hitelességet, csiszolatlanságot és keresetlenséget, egy személyben egyesítve az elérhetetlen csillag ideáját a lánnyal, aki a bölcsészkaron két sorral előtted ül a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson és már az első órán kinézted, hogy tőle fogod elkérni a jegyzeteket vizsgára.”

2018-ban Dobi Ferencnek kedve szottyant elkérni Greta Gerwigtől a jegyzeteit a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson. Ez már nem is tisztelet, hanem szerelem! Olvastam más magyar kritikákat is a rendezőnőről, és a nagy része tele van ilyen szuperlatívuszokkal. Ahogy az esszém elején írtam, én nem láttam Gerwig azon filmjeit, amiben színésznőként szerepelt, így nem tudok nyilatkozni róluk. A Lady Bird és a Little Women a filmkritikusok által hájpolt filmek. Jók ezek a filmek, kellemes és szórakoztató élmény nézni őket, van bennük gondolat, tartalom. A Little Women ugyanakkor egy sokadik remake. A Lady Bird szerethető, de sok ilyen igényes film készült a témában. Gerwig olyan témákat vett fel ebben a két filmben, amik már régóta nem eredetiek. Sajnálatosan észrevehető egy mintázat a filmkritikus értelmiség részéről, miszerint egy rendező iránti imádat egy idő után átmegy kultuszba. Tetten érhető a Greta Gerwig-kultusz, amelynek sajátos eleme a filmjei iránti kritikátlan rajongás. És itt eljutunk ahhoz a problémához, hogy a kritikusok többsége a kultusz jegyében kritikátlan a Barbie-val, annak ellenére, hogy hemzseg a hibáktól. Ez furcsább, mint a Kate McKinnon által játszott Furcsa Barbie!

A Barbie-ban ott lett volna a potenciál. Régóta szükség lett volna egy olyan szatírára, ami pellengérre állítja a Barbie-franchise-t. Ez a film kellő kreativitással lehetett volna egy szórakoztató, többször nézhető kultfilm is. Sajnos nem lett az. Nekem az a benyomásom, hogy Greta Gerwig nem igazán tudott mit kezdeni a Barbie-val, mint jelenséggel. Egyszerre próbált meg szatírát és propagandát készíteni; szintetizálni egymással két olyan műfajt, ami egymásnak az ellentétei. A két műfaj ki is oltotta egymást.

Az alt-right azzal vádolja ezt a filmet, hogy egyoldalúan kritizálta a patriarchátust. Nekem időnként úgy tűnt, Gerwig beszólt a feminizmus túlzott nőközpontúságának is. A film elején, a matriarchátus árnyékában BARBIE csúnyán visszautasítja KEN-t, mikor az egy este szerelmet vall neki, megszégyenítve a férfit; a része ennek az, hogy KEN nem teheti be a lábát BARBIE házába, mert csajbuli. A film közepén, a patriarchátus árnyékában KEN keményen kiosztja BARBIE-t, megszégyenítve a nőt; a része ennek az, hogy BARBIE nem teheti be a lábát KEN házába, mert kanbuli. Ez is egy olyan jelenet-páros, ahol Gerwig jelzi, tudja, milyen súlyos problémák adódnak a legtöbb férfi-női kapcsolatban. Gerwig egyaránt toxikusnak mutatja be a „valóságbeli” patriarchátust, a barbielandi patriarchátust és a barbielandi matriarchátust. Még érzékelteti is pár apró jelenetben, hogy a másodszor is bevezetett barbielandi matriarchátus nem lesz egy mértékkel sem élhetőbb az előzőnél. Én örültem volna, ha Gerwig azt is bemutatja, hogy a feminizmus által citált „férfiuralom” elmélet nem több egy áltudományos módon megkonstruált, férfiellenes nemi soviniszta kreálmánynál, ami kártékony eszközt ad a politika kezébe ahhoz, hogy egyrészt megossza egymással a férfiakat és a nőket, másrészt emberellenes, jogtipró eljárásokat foganatosítson a férfiakkal szemben. Felfedezhető néhány jelenetben az ezzel kapcsolatos érzékeltetés, de mélyebben nem merészeli tárgyalni a témát.

Az alt-right másik vádja, hogy a film lekicsinylően mutatja be az összes férfit. Itt a férfiakat összesen két csoport képviseli: a Kenek és a Mattel-boys. Mindkettő úgy működik a film világában, mint mérgező maszkulinitás. A Kenek a Pumped Gabó féle trash módon megélt férfiasságot jelenítik meg, míg a Mattel-boys a hatalom által elpuhult, elférfiatlanodott anti-férfiasságot. A film végére KEN a barbielandi konformban elveszti teljesen az identitását, és nem tud mit kezdeni magával.

A női minták pedig nem kevésbé jobbak. A Barbie-k a luxusban elkényelmesedő Paris Hilton-féle arisztokraták, akik egyes jelenetekben megidézik a Luxusfeleségek c. trash-sorozat világát. Amikor a KEN-patriarchátusban alárendelődnek a Keneknek, akkor ők nem barátnők a Kenek oldalán, hanem biodíszletek. Egy plázacica, ha alul van, biodíszlet, ha felül van, gőgös arisztokrata. Akármilyen szerepet is töltsenek be, legyenek alul vagy felül, nincs mögöttük minőség és mélység. A tudós Barbie-nak nincsenek nagy felfedezései; az író Barbie-nak nincsenek kiváló regényei; a politikus Barbie-k sem tesznek mást, mint élvezik a hatalmat és a luxust. A barbielandi matriarchátus kétségbeesetten üres, mind a film elején, mind a film végén.

A film végére nem csupán KEN identitása lesz képlékeny, hanem BARBIE-é is. BARBIE-ról sokáig azt hiszi a néző, hogy hasonló liberális feminista, mint dr. Szöszi. A két (amúgy nagyon rossz) Legally Blonde-filmben a liberális feminista nő megvalósítja önmagát, méghozzá a karrierépítés útján. Itt a film elhiteti velünk, hogy valami hasonlót látunk BARBIE esetében is – ez az illúzió megmarad a sztori végéig, ahol aztán az utolsó jelenet szertefoszlatja ezt a káprázatot. Az utolsó jelenetben BARBIE elegáns ruhában (állásinterjúhoz öltözve?), az anya-lánya párostól biztatva (drukkolnak, hogy övé legyen az állás?), elindul egy modern kinézetű épületbe (csak nem megpályázott egy cégmenedzseri pozíciót?). A végén kiderül a végállomás: a nőgyógyászat! BARBIE úgy örül ennek, mint kislány a nyalókának. Ami BARBIE-t érdekli, az a kufirc! Aki esetleg látta a Lady Bird-et és a Little Women-t, hasonlítsa csak össze azok végével: hova jutott el a két film női főszereplője a sztori végén, és mit vont le tanulságul?

Semmivel sem jobbak azok a nők, akik kezdettől fogva a woke narratívát képviselik. Ez három személy: Furcsa Barbie, Sasha, Glória.

A Furcsa Barbie minden egyes jelenetben szánalmas, beleértve a kinézetét, a beszédét és a személyiségét. Furcsa Barbie egy bolond, egy félkegyelmű. Hogy most Kate McKinnon szándékosan hozta ilyen primitíven a karaktert, vagy úgy vélte, ez trendi és cool a részéről, nem tudom. Azt viszont bátran kijelentem, hogy a komikus nő a képernyőn nem volt vicces. Furcsa Barbie bandája szintén gagyi.

Sasha, amint 15 éves kamaszként ugrándozik, mint feminista, nem csupán komolytalan, de egyenesen groteszk. Egyáltalán nem lehet komolyan venni, hogy egy életteli tapasztalatokkal nem rendelkező bakfis lefasisztázz egy felnőtt nőt. Sashára amúgy is jellemző a filmben, hogy megpróbál koraérettnek látszani, olyan kifejezésekkel dobálózva, hogy „kulturális kisajátítás” és „szexualizált kapitalizmus”. Amikor Sasha azzal vádolja BARBIE-t, hogy egy jó évtizeddel visszavetette a feminizmust, inkább hat beszólásnak, mint egy komolyabban megalapozott értékítéletnek.

Az anyja, Glória monológja, amit előad Barbieland-ben, hiába van átitatva pátosszal, körülbelül olyan magasztos, mint Szabó Tímea és Szél Bernadett felháborodott parlamenti beszédei. Üres politikai programbeszéd, amiről ki is derül a film végén, milyen társadalmat is eredményez Barbieland-ben. Ahogy pedig Glória bánik a gyenge férjével, szinte a tükörképe a „valóság”-ban annak, ahogy Barbieland-ben a Barbie-k bánnak a Kenekkel. A film nem helyesli, ahogy Glória megvetően bánik a férjével, csak finoman jelzi, hogy ez is a nyárspolgárisága része.

A Lady Bird-ben és a Little Women-ben egy olyan feminizmus kerül bemutatásra, ami önreflexív; az önreflexivitása miatt fejlődőkepés, erőteljes, magasztos. A Barbie-ban a feminizmus nem reflektál önmagára, kizárólag a férfiakra hárít minden felelősséget. A Barbie feminizmusa nyárpolgári.

Barbieland-ben valójában nincsenek elnyomva a Kenek. Az elnyomás feltételez egyfajta haszont. Az elnyomottak mindig kitermelnek valamennyi profitot. A Kenek hasznavehetetlenek, hiszen nem csinálnak semmi produktívat. A Kenek kerülik a munkát. Egész nap féltőn ápolják a testüket, és hiúan ügyelnek a szépségükre. Napoznak és szörfölnek, buliznak és partiznak. Állandóan lebzselnek a Barbie-k körül. Ha pedig nagyon unják magukat, civakodnak egymással. Éretlen férfiak, akikben nincsen semmi komolyság. A Kenek nem értelmesek, fárasztóan buták. KEN azzal, hogy a „valóság”-ban magába tölt egy kis mérgező maszkulinitást, kiemelkedik a többi üresfejű Ken közül. A végén pedig csak elég lesz egy kicsivel tökösebb férfi, hogy megdöntse a Barbie-k rózsaszínű rezsimjét.

Az még érthető, hogy a Kenek miért nem képesek hosszabb ideig felülkerekedni a Barbie-kon: mert nem értelmesek, és érzelmileg manipulálhatóak. Viszont a film a Mattel vezetőségét is olyan embereknek mutatja be, akiket a hatalom annyira elkényelmesített, hogy inkompetensekké váltak a cég élén. De ha ennyire életképtelen a Mattel férfi vezetése, miért nem jött egy erős nő, hogy átvegye a cég vezetését?

Ami nálam jelentősen erősítette a szatíra jelleget, hogy ebben a filmben minden férfi és nő nyomorult nyárspolgár. Hiába tökösebbek a nők a férfiaknál, ha ugyanolyan nyomorultak! Az alt-right szerint a Barbie egy woke propagandafilm. Egy propagandafilmben viszont kellenek hősök és bajnokok, akikkel azonosulhat a néző. Elég, ha magunk elé idézünk néhány feminista propagandafilmet: a G.I. Jane-ben Jordan O'Neil, a Legally Blonde-ben Elle Woods úgy lettek megalkotva, hogy azonosulni tudjanak velük a filmek ideológiáját valló nézők. A Barbie-ban nincsenek azonosulható női karakterek. A nemzetközi baloldalon, így az általuk mozgatott influencerek között is, akadtak tucatnyian olyanok, akik megpróbálkoztak az azonosulással. Egészségükre! A woke tele van idiótákkal, akik nem veszik észre, ha hülyének ábrázolja őket egy film. A filmnek csak az egyik állítása az, hogy az új férfiasságot meghirdető alt-right nyomorult; a másik állítása az, hogy a woke sem jelent jobb minőséget. Igaz a film állítása? Igen, az alt-right és a woke nyomorult, s az egymással való harcuk is nyomorult. Mondom ezt egykori alt-right értelmiségként. Egy propagandafilmben mindig vannak Übermenschek és Untermenschek. A Barbie-ban csak Untermenschek vannak. A Barbie egy Untermensch-világban játszódó sztori.

A Barbieland-ben hiába áll vissza a matriarchális rend, minden Barbie és Ken ugyanolyan nyomorult nyárspolgár marad. A Kenek megtapasztalták, milyen az, amikor náluk van a gyeplő, de képtelenek voltak megtartani az irányítást, kihullott a kezükből, és visszasüllyedtek az izmos, dekoratív szolga szerepébe. A Kenek ostobaságuk miatt nem bizonyultak méltónak a hatalomra, és ez nem is fog megadatni nekik még egyszer. A Barbie-k pedig, miután másodszor is megszerezték a hatalmat, még arrogánsabbak lettek. Igazából mind Barbieland-ben, mind a „valóság”-ban egy kommersz társadalmat kapunk. „Így történt, hogy Barbie átköltözött Barbieland színes műanyag-szagos világából Los Angeles színes műanyag-szagos világába” – így vezeti be a narrátor az utolsó jelenetet, ami azután következik, hogy BARBIE Los Angelest választotta Barbieland helyett. A narrátor utal arra, hogy akármelyik alternatívát válassza BARBIE, mindenképpen egy színes műanyag-szagos világ része lesz. A szatíra kidomborítja eme világ kommersz jellegét.

És itt vissza is kanyarodtunk az eredeti koncepciónkhoz!

Ebben a filmben nincs jelen Lady Bird. Lady Bird nincs jelen sem Barbieland-ben, sem a „valóság”-ban. Lady Bird nincs jelen egy kommersz társadalomban. Lady Bird nincs jelen olyan emberek között, akik nem fejlődnek, hanem változnak. Lady Bird elveszne ilyen emberek között. Maga Greta Gerwig Lady Bird. Maga Greta Gerwig nincs jelen ebben a világban. Talán kivonul?

Mindenki nyomorult. Ez egy olyan esztétika, amit nem a Barbie alkalmaz először. Ott vannak a Torrente-filmek, ahol a főszereplő, Torrente és bandája maga sem különb, mint azok, akik ellen harcol. Torrente egy nyomorult világ nyomorult harcosa, aki ha elhullana, nem gyászolná meg senki, és pár év alatt elfelejtené mindenki. Videójátékos műfajban ott van a GTA-franchise, amelynek darabjai a gameplay mellett egyfajta szatirikus ábrázolásai az amerikai alvilágnak. A GTA San Andreas-ban CJ egy kedvelhető karakter, de bizonyos esetekben maga sem különb, mint akik ellen felveszi a kesztyűt. Az egész gameplay-t áthatja az irónia, aminek következtében a főszereplővel elkövetett bűnözés inkább tűnik sutyerákságnak, mint magasztosnak. Még idekívánkozik egy anime is, az Excel Saga, már csak azért is, mert a humora és a stílusa egy picit emlékeztet a Barbie-ra. A Barbie persze meg sem közelíti még az Excel Saga leggyengébb epizódját sem.

Rózsaszínűt szart a csivava

Rózsaszínbe öltöznek magyar honban a felszínes leányok és asszonyok. Azt mondják, ez trend, ami elmúlik egyszer. Egyszer elmúlik biztosan, de sokáig itt maradhat velünk. Ahogy hosszú ideig itt van velünk a Marvel, az arembi, az LMBT.

Greta Gerwig nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy megmutassa, egyrészt miként funkcionálnak a férfi és a női kapcsolatok a fogyasztói társadalomban, másrészt mivé degradálódik az emberi természet a fogyasztói társadalomban. BARBIE a félkegyelmű film végére belép egy transzcendens térbe, ahol egzisztenciális tartalmú beszélgetést folytat a Barbie-franchise kitalálójával, Ruth Hendlerrel.

Mit jelent embernek lenni a fogyasztói társadalomban?

BARBIE a film elején megsejti a saját halandóságát. Mondhatni, emberi öntudatra ébred. A film során BARBIE és KEN nem alkot egy párt. Ők jelképezik azt, ahogy a fogyasztói társadalom megbontja a férfi-női egymásrautaltságot. Mind az ókori görög, mind a középkori keresztény hagyomány ismerte az „egy test” tézist. A férfi és a nő együtt alkot egy egészt. A fogyasztói társadalom kifejező filozófiája a posztmodern. Maga a posztmodern pedig bomlaszt minden fundamentumot, így a klasszikus férfi-női egységet is. BARBIE a film végén kiokosítja KEN-t, miszerint a férfi és a nő közös metafizikai célja a fogyasztói társadalomban nem a boldog együttélés, az egymás iránt érzett szerelemben megtalált harmónia, hanem az, hogy egymás nélkül is képesek élni, szingliként, egy látszat-boldogságban. Sokan kiakadtak azon, hogy BARBIE és KEN nem jött össze a sztori végén. A film igazából nem tett mást, csak megmutatta azt, hogy egy fogyasztói társadalomban a legtöbb kapcsolat szétesik egy idő múlva a felszínességük miatt, mint egy gyenge alapokon nyugvó épület. A média folyamatosan elénk tárja a sztár- és celebsztárok közötti házasságok megtörését, a válások sorozatát. Bizony, sok férfi-női kapcsolatnak nincs komolyabb súlya! Tucatnyi romantikus film lemodellezi nekünk, hogy egy párkapcsolat hogyan lehet építő vagy romboló; Gerwig pedig elmeséli, milyen az, amikor egy párkapcsolat semmilyen. BARBIE és KEN kapcsolatának nincs drámája; a megélése körülbelül annyi, mint elmajszolni egy hamburgert!

Lady Bird két olyan szerelmet is megél, ahol az adott férfi morálisan alacsonyabb rendűbb, mint ő. Emiatt két esetben sem jön létre valódi párkapcsolat. Lady Bird nem adja fel, hanem keresi tovább az igazit. A Little Women-ben látunk három életteli párkapcsolatot. A négy nővér egy olyan társadalomban élte meg az érzelmeit, és kereste a szerelmet, ami értékelvű volt, nem kommersz. BARBIE-nak már nem adatik meg az igazán mély érzelmek átélése, mint ami Lady Birdnek és a Kisasszonyoknak.

Miután Barbieland-ben visszaáll a matriarchális rend, egy buta KEN rákérdez: egy férfinak van lehetősége betölteni egy posztot a Legfelsőbb Bíróságban? A válasz: NEM. A narráció közli, hogy a Barbie-k akkor osztják meg a hatalmat a Kenekkel Barbieland-ben, ha a „valóság”-ban a férfiak is megosztják a hatalmukat a nőkkel. Természetesen a Barbie-k nem kívánják megosztani a hatalmat a Kenekkel. A „valóságos” viszonyokra való mutogatás csak kifogás, miért nem enged teret az emancipációnak. Míg Barbieland-ben konzerválódik egy olyan matriarchátus, amiben a Barbie-k az irányítók, a Mattel vezetőségébe nem vezetnek be női kvótát, hanem továbbra is megmarad egy uralkodó férfiklubnak. Glória a dühödt monológja után harcias feminista aktivistaként nyüzsög Barbieland-ben, győzelemre juttatva ott a woke forradalmat. Mégis, a diadal után úgy adja be a koncepcióját ajánlásként a Mattel férfi vezetőjének az átlagos Barbie-ról, hogy kellően alázatos; párbeszédük közben érződik a hierarchia, ahol a férfi vezető fölötte van a női alkalmazottnak. Glóriának hiába valósul meg a koncepciója az átlagos Barbie-ról, az alárendelt pozíciója továbbra is megmarad a Mattelen belül. A harmadik-negyedik vonalas feminizmus valódi célja, hogy konzerválja a nemek harcát. Szemet szemért, fogat fogért. A feminizmus, miközben lázítja a manipulálható nőket a megfoghatatlan „férfiuralom” ellen, nem kérdőjelezi meg bizonyos hatalomgyakorló férfiak domináns pozícióját, lásd nálunk Bajnai és Soros. A modern feminizmusnak napjainkra nem nemesebbek a szándékai, mint a lakosságot gyengítő és pusztító koronavírusnak. Valahol a Gender Studies sem több, mint egy laboratóriumból elszabadult vírus.

A film tele van kódolt üzenetekkel. Sznob megfogalmazással: tele van szimbólumokkal! A film igazából nem is reagál semmi másra, mint a fogyasztói társadalomra. Kommersz körülmények között a nők ösztönösen alárendelődnek a toxikus macsóknak. A valóságban is azt látjuk, hogy szép, de buta nők feltétel nélkül megadják magukat a legalacsonyabb erkölcsi és szellemi szinten álló férfiaknak. A fogyasztói mentalitást magukévá tevő férfiakat kizárólag a financiális és szexuális hatalom motiválja. A feminista nők, miután megragadják a gyeplőt, nem jobbak a macsóknál, hiszen maguk is leragadnak az ösztönszerű, primitív hatalomgyakorlásnál.

A film legutolsó jelenetében BARBIE megtalálja a módját, hogyan válhat emberré a fogyasztói társadalomban. Ennek egyik kezdő lépése, hogy BARBIE párbeszédet folytat a saját teremtőjével. BARBIE megalkotója, Ruth Hendler maga is jól beágyazódott a fogyasztói társadalomba. Tökéletesen ismerte a fogyasztói mentalitást. Ő nem csupán megalkotta az egyik legnagyobb fogyasztói illúziót, a Barbie-t, de új mélységet adott a konzumidiotizmusnak. Mivel maga a teremtő is csak egy kommersz személyiség kommersz célokkal, ezért a patetikus retorika ellenére kizárólagos alapon alacsonyabb rendű önmegvalósító tanácsokat adhat teremtményének. Ruth Hendler szerint BARBIE egyedül a saját érzései által gyűjthet olyan tapasztalatokat, amivel kialakíthat magának egy emberi személyiséget. A fogyasztói társadalomban az emberi identitás szubjektív természetű. BARBIE-nak csak arra kell figyelnie, miket tapasztal és érez, mikor beleveti magát az élet sűrűjébe. A fogyasztói társadalomban az emberben lévő pszichológiai én kerül túlsúlyba; az egyén az élet tapasztalása során juthat közelebb hozzá. A fogyasztói társadalomban nem több az ember célja, mint hogy fogyasszon, és erre szűkül le maga az emberiség funkciója is. Az egyének érzelmekkel töltik meg a pszichológiai entitásukat, az emberi test csak hús. BARBIE úgy válik végül emberré, hogy elmegy a nőgyógyászhoz. BARBIE a nemiségben és a szexualitásban találja meg a nőiességet. A pszichológiai én az érzelmek révén összekapcsolódik a szexualitással. A film szerencsére már nem mutatja meg azt, ahogy BARBIE kufircol valami poliamor kapcsolatban. BARBIE önmegvalósítása nem sokban különbözik az amerikai Paris Hiltonétól és a magyar Kelemen Annáétól – akik amúgy valahol maguk is Barbie-k.

Freud szerint az ember kizárólagosan szexuális lény, nem több annál. Greta Gerwig többre tartja az embert egy ösztönállatnál; ugyanakkor nem rejti véka alá azon véleményét, miszerint a fogyasztói társadalom lesüllyeszti az emberek többségét az ösztönállat szintjére. A Barbie egy látlelet a válságról. A Felvilágosodás igyekezett bizonyítani, hogy nem létezik Isten. Nietzsche megmondta: Isten halott. A fogyasztói társadalomban a kommersz ember nem foglalkozik azzal, hogy létezik vagy nem létezik a Mindenható. Reagálása pusztán ennyi: Ki nem szarja le? A fogyasztói társadalomban a legtöbb ember azért él, hogy fogyasszon. A legtöbb ember célkitűzése leszűkül arra, hogy elfogyassza azt, amit megkíván. Sok esetben egy másik ember az, amivel csillapítani kívánja az étvágyát. Így silányul termékké az ember: a nők Barbie-vá, a férfiak Kenné.

Miért lett szar film a Barbie?

Most a szubjektív értelmezésem alapján úgy tűnik, jó filmnek tartom a Barbie-t. Tévedés. Elismerem, hogy ez a film tele van jó gondolatokkal; felvett érdekes kérdéseket. De a gondolatok kifejtése a filmvásznon förtelmes.

A Barbie egy rossz szatíra.

Nyersen fogalmazva:

EZ EGY SZAR FILM!

Adódik a kérdés, ami megválaszolásra vár:

Hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire tehetséges, értékelvű rendezőnő egy ilyen nihilista szellemiségű, több sebből vérző, pocsék alkotást tett le az asztalra?

A The Brothers Grimm nem a legkedvencebb fantasy filmem, de azon filmek közé tartozik, amit szórakoztatónak tartok a hibái ellenére. A film annak ellenére kellemes élmény, hogy a hírhedt producerpáros, a Weinstein-testvérek durván beleszóltak a rendezésbe, és az ő utasításukra script doctorok csonkították meg a forgatókönyvet. Terry Gilliam, a rendező maga panaszkodott, hogy egy komorabb és könyörtelenebb filmet akart készíteni, de a Weinstein-testvérek kukáztak egy csomó eredeti ötletet. A The Brothers Grimm ennek ellenére egy jó film lett.

A Solo: A Star Wars Story-ról lehet tudni, milyen feszült légkörben született. A producerek rájártak a készítők nyakára. Éberek voltak a script doctorok. Egyszer nézhető, középszerű film jött ki a készítők keze alól. Kérdés: vajon mennyiben játszhatott közre a gyenge eredményben az, hogy a Disney folyamatos kontroll alatt tartotta a projekten dolgozókat? A Disney kifejezetten hírhedt ezen a téren: autoriter módon ellenőrzi az alkalmazottakat, változtat meg forgatókönyveket, szól bele a rendezésbe, korlátozza az alkotói autonómiát, sőt még az sem áll távol tőle, hogy az általa bitorolt franchise rajongóinak is beszóljon. A Disney egy igazi despota!

Visszatérve a Barbie-ra, itt egy részlet a Filmsor egyik cikkéből:

„A Barbie valóban szórakoztatónak tűnik, és a forgatásról készült fotók csak alátámasztják ezt a feltételezést: mindig úgy tűnik, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling jól érzik magukat, amikor az utcán siklanak a kirívóan színes és túlszaturált jelmezeikben, nevetgélve és vihogva egymással. Úgy tűnik, a színészek nagyon jól érzik magukat.

Azonban, mint Margot Robbie nemrég a The Tonight Show-ban elárulta, ez messze nem így volt. Valójában ő és Gosling is hihetetlenül feszengett – és amikor kiszivárogtak az első képek a forgatásról, Robbie és Gosling már egyenesen szörnyen érezte magát. A színészek rendkívül megalázónak találták a jelmezeket, amelyeket viselniük kellett, különösen annak fényében, hogy a filmet részben egy városban forgatták, ahol sokan láthatták őket. Azok az élénk rózsaszín-sárga ruhák megölték a lelküket, mivel Robbie és Gosling még nem adták át magukat a gondolatnak, hogy ők most Barbie és Ken. “El sem tudom mondani, mennyire megalázóan éreztük magunkat egyébként. Úgy nézünk ki, mintha nevetnénk, jól éreznénk magunkat, de belülről haldokoltunk… Úgy voltam vele, hogy ez életem legmegalázóbb pillanata” – osztotta meg Margot Robbie az érzéseit leírva a The Tonight Showban. A dolgok tehát nem voltak mindig vidámak és boldogok a Barbie-királyságban, és jó időbe telt, amíg a színészek teljesen elfogadták új, plasztikus identitásukat.” (ICUS)

Biztos, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling csak a jelmezek miatt feszengett? Nem lehet, hogy itt is ugyanaz a szituáció, mint a Weinstein-testvérek vagy Kathleen Kennedy alatt dolgozó rendezők, forgatókönyvírók, színészek esetében? Ma már bevett gyakorlat a stúdióknál a script doctorok alkalmazása. Több producer olyan arrogáns a rendezőkkel szemben, hogy az már botrány! Hollywoodban már az a „normális”, hogy a legkeményebb módon kontrollálják azokat az embereket, akik részt vesznek a filmkészítésben. És ma már nem pusztán a „pénz beszél” elve érvényesül az álomgyárban, hanem a politika is!

Nekem az a benyomásom, miután kétszer is végignéztem a Barbie-t, hogy Greta Gerwig egy szatírát akart készíteni a témából. Amúgy is közel áll hozzá a műfajhoz tartozó fanyar szemlélet. A pénzt adó producerek szóltak neki odafentről, hogy ők egy woke propagandát akarnak látni és láttatni. Az autonómiára törekvő rendezőnő pedig kísérletet tett arra, hogy legyen egyszerre mindkettő: szatíra és propaganda. Az eredmény egy önmagának is ellentmondó katyvasz lett. Ebbe a filmbe tíz producer is belerakta a pénzt. Az egyik producer, Amy Pascal finanszírozója volt a feminista Ghost Busters-nek is.

A Barbie-val nem csupán tartalmi (propaganda, nihilizmus), hanem esztétikai problémák is vannak. Ami rendben van, az egyrészt a látvány része, mint a díszlet és a kosztümök (ámbár van néhány csúnya CGI), másrészt a technikai része, mint a vágás, a kamerakezelés. A felcsendülő zenei betétek és a tánckoreográfia is megfelelő. Minden más borzalmas. Minden színész, a főszerepet játszó Margot Robbie és Ryan Gosling is, ripacskodnak. Egyszerűen nem volt olyan színész, akinek élvezni tudtam volna a színészi játékát. Kate McKinnon látványosan kilógott a filmből (ő a Ghost Busters-ben is katasztrofális volt). A legrosszabb viszont Will Ferrell játéka. Szétcsúszik a sztori, zűrzavaros a koncepció, borzalmas a dramaturgia, pocsékak a dialógusok, ócskák a poénok. Egyedül a két táborra oszlott Kenek harca volt, ami elnyerte a tetszésemet, igaz, az meg túl rövid volt.

A kritikusok méltatják Greta Gerwiget, én pedig egyetértek velük abban, hogy egy tehetséges rendező. A Barbie esetében viszont az a helyzet, hogy egy kiváló rendező kiadott egy fércművet a kezei alól. Történt már ilyen a filmtörténetben! Úgy vélem, ez a film is, mint oly sok Hollywoodban, durva kontroll alatt készülhetett. Tényként kezelem, hogy belenyúltak ebbe a filmbe (is). Jó lenne tudni, milyen mértékben formálták a filmet a producerek. Mert ne legyenek illúzióink: ez a film nem csupán Greta Gerwig és Noah Baumbach kéznyomát viseli magán, hanem a producerekét is!

Merre tovább, Greta Gerwig?

Ezt a kérdést előszeretettel teszik fel a kritikusok vele kapcsolatban. Én három utat látok előtte. Ha marad a Lady Bird-vonalon, akkor kinőhet egy akkora tehetségű rendezővé, mint Woody Allen. Az is lehet, hogy átmegy művészieskedő katyvaszgyártásba, és ilyen nehezen értelmezhető förtelmek kerülnek ki a keze alól, mint a Barbie. Én merem remélni, hogy Gerwig nem készít a későbbiekben olyan értelmezhetetlen posztmodern borzalmakat, mint Lars von Trier és Terry Gilliam rosszabb időszakaiban. Harmadik lehetőség pedig, hogy ő is beáll a woke propagandagyártásba, s mérgező hulladékok tömkelegével szórja tele az amerikai és az európai tömegkultúrát. Én a Lady Bird-vonalban bízom.

Olvasnivaló:

ICUS: A Barbie főszereplői kezdetben nagyon megalázónak érezték a forgatást

https://filmsor.hu/a-barbie-foszereploi-kezdetben-nagyon-megalazonak-ereztek-a-forgatast/

Dobi Ferenc: Szárnybontogatás

https://filmtett.ro/cikk/greta-gerwig-lady-bird

Edwin Henry Landseer - Fighting dogs getting wind

Munkahelyi pszichoterror az, amikor egy munkatárs huzamos ideig, több hónapon keresztül, heti rendszerességgel verbálisan bántalmaz egy másik munkatársat. A pszichológia úgy is nevezi ezt, hogy mobbing. A gyakorlója lehet egy felettes is, ez esetben tetten érhető a hatalommal való visszaélés is. A mobbing megnyilvánulási formája nem írható le kizárólag a szóbeli bántalmazással; ott van még az információ-visszatartás, a túlterhelés, a logikátlan munkaszervezés. Igazából ide tartozik mindenféle ellenséges viselkedési forma; az összes olyan cselekmény, ami arra irányul, hogy fájdalmat okozzunk a másiknak. Számos indok lehet a mobbingra: az előnyös szakmai pozíció megszerzése, egyfajta torz egofitogtatás, esetleg a frusztráció levezetése. Bizonyos esetekben az is elég, ha valaki eltérő politikai véleményen van, mint az agresszor. A woke humanoidok valóságos mesterei a mobbingnak. Az újbaloldal keltette új életre, és tette népszerűvé a mobbing egy különösen visszataszító formáját: a munkahelyről való kirúgatást.

A mobbing kizárólag egy egészségtelen munkahelyi közösségben alakul ki. A közösség azért beteg, mert hiányzik belőle a szolidaritás. Ha nincs szolidaritás, akkor egy idő után megjelennek a közösségben azok a személyek, akik nem tartják tiszteletben az emberi méltóságot és a szakmai autonómiát. Csak a beteg munkaközösségek tolerálják és legitimálják az erőszakot gyakorló, a gyengébbeket megalázó magatartást. Problémás az a munkahelyi vezetés és az a humánpolitikai osztály, amely nem kezeli megfelelően a mobbingot. A menedzsmentnek sosem szabad, sőt egyenesen tilos szó nélkül hagynia az agresszív viselkedésformákat. Ami a felszínen két vagy három ember problémás magánügye, az a mélyben a közösség ügye.

Az, hogy egy munkahelyi közösségnek autoriter a vezetője, nem hogy problematikus, hanem egyenesen helyénvaló. Általában azok a közösségek működnek megfelelően, amelynek autoriter a vezetője, ugyanakkor ehhez az autoriterséghez társul racionalitás és humánum, vagyis értelem és emberség. A rossz értelemben autoriter vezető híján van a racionalitásnak és a humánumnak, ami miatt a vezetőként hozott döntései értelmetlenek és embertelenek. Az ilyen vezető arrogáns és nárcisztikus. A rossz értelemben autoriter vezetőnél visszatérő fegyvertény a mobbing.

Tévedés viszont azt hinni, hogy a mobbing minden alkalmazója autoriter. A verbális erőszaktevők között sok introvertált szürke egér is található, aki nem merészel kiállni magáért, de sunyi módon bármikor képes hátba támadni a munkatársát, ha adódik rá lehetősége. Az elkövetőknek gyakran vannak dühkitörési problémáik. Napi szinten frusztráltak, szorongóak.

Jellemzőek rájuk az előítéletek. Számos hölgy pedagógust volt alkalmam megismerni, akik rossz véleménnyel voltak azokról a gyermekekről, akik hiperaktívak voltak, és azokról a felnőttekről, akik pánikbetegek voltak. Úgy vélték, a hiperaktivitás és a pánikbetegség valójában magatartás-probléma. Vagyis: a hiperaktív gyermek és a pánikbeteg felnőtt nem akar viselkedni. Figyelem: szerintük nem arról van szó, hogy nem tud viselkedni, hanem arról, hogy nem akar viselkedni. Ezek a hölgy pedagógusok feltételezték ezekről a gyermekekről és felnőttekről, hogy képesek az önkontrollra. Mondanom sem kell: ezek tévképzetek, másképpen szólva baromság! A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart úgy tartja számon a pszichológia, mint fejlődési rendellenességet, ami a súlyosságtól függően lehet betegség, fogyatékosság, részképesség-zavar. A pánikbetegség pedig a pszichológia szerint egy szorongásos mentális betegség. Az említett hölgypedagógusok tanultak pszichológiát a pedagógusképzőn: vagy úgy ültek benn az órán, hogy egyik fülükön be, a másikon ki, vagy maga a pszichológiai képzés volt felszínes. Én az utóbbira tippelek. Mindez a lélektani felszínesség pedig kifejezetten destruktívan érvényesül mindmáig a poroszos iskolarendszerben. Ami a legiszonyatosabb, hogy ezek a hölgy pedagógusok maguk is több esetben alkalmazói a mobbingnak. Én csak tudom, hiszen gyermekkorban voltam hiperaktív, felnőttként pedig most is pánikbeteg vagyok. Gyermekkorban néhány pedagógus, felnőttként pedig néhány pedagógus kolléga alázott meg azért, mert olyan vagyok, amilyen. A félreértések elkerülése végett szögezzük le: mind a hiperaktivitás, mind a pánikbetegség egy rossz mentális állapot, amit le kell küzdeni magában az embernek. Mindenesetre a pszichoterror nem az a terápiás eszköz, ami elősegíti az emberben a gyógyulást, ellenben elmélyíti a lelki sérüléseket.

A mobbing elkövetői a kommunikációs eszköztár tekintetében sem leegyszerűsíthetőek. Egyesek elég szegényes szókészlettel esnek neki az áldozatuknak, míg az olvasottabbak és műveltebbek szofisztikáltan és választékosan tapossák el embertársukat, mint valami bogarat. A pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a pszichoterror alkalmazói gyermekkorban maguk is áldozatai voltak a pszichoterrornak. Aki most vadász, régen maga is préda volt.

A mobbing negatív hatással van az áldozatokra és a szemlélőkre, úgy az egész közösségre. A pszichoterror áldozata a támadó jelenlétében az átlagosnál jóval feszültebb. A mobbing célpontjai gyakran érzik úgy, hogy képtelenek megvédeni magukat a támadásoktól. Mivel naponta veszélyeztetve érzik magukat, folyamatosan szoronganak. Egészen addig veszélyeztetve van a testi és lelki egészsége, amíg meg nem szűnik a bántalmazó szituáció; másképpen fogalmazva: míg le nem állítja a közösség és annak vezetése a bántalmazót. Az áldozatban egy idő után kialakulnak különféle panaszok, mint fejfájás, gyomorfekély, alvászavar, depresszió, szenvedélybetegségek. A munkahelyi pszichoterror hatásai nem csupán a munkahelyen érvényesülhetnek, hanem a munkahely falain kívül, a párkapcsolatban és a családi szférában is. A mobbing legsúlyosabb következménye pedig az öngyilkosság, lásd Blizzard.

A mobbing erodálja a közösséget. Az igazi közösség az, ahol a tagok kiállnak egymásért. A megfélemlítés nem csupán az áldozatban kelt stresszt, hanem a szemlélőkben is. A szemlélők között vannak közönyösök, akik úgy állnak hozzá, hogy „le van szarva!”, és vannak perverzek, akik úgy vélik, „kezdődik a műsor” – ezek az emberek nem kevésbé betegek, mint a pszichoterror alkalmazói. Ugyanakkor a szemlélők között vannak jószándékú, de félénk emberek, akik nem szeretnének maguk is áldozatai lenni a mobbingnak. Különösen akkor nem merészelik a védelmükbe venni az áldozatot, ha egy hordával állnak szemben. Ezen inaktív szemlélőket gyötri a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat. A terror látványa megviseli érzelmileg ezeket az embereket. Előttünk áll egy közösség, amely cselekvésképtelen.

A témában végzett pszichológiai kutatások szerint a leggyakrabban alkalmazott mobbing formációk a következők: az elvégzett munka sértő elbírálása, a vélemény kifejtésének korlátozása, a személyről való pletykázás. A munkahelyeken általában kétfajta munkavállaló szed altatókat és nyugtatókat: a kiégés áldozatai és a mobbing áldozatai. Az esetek többségében egyszerre jelentkezik a kiégés és a mobbing: az illetőnek egyaránt szembe kell néznie a túlmunkával és az őt támadó munkatársakkal. A mobbing több áldozata vett ki sűrűn betegszabadságot, hogy elkerülje néhány napra a támadásokat. Egyes áldozatok fél évnyi pszichoterror után kidőlnek, míg mások 5-6 évet is kihúznak, mielőtt megadnák magukat az összeomlásnak.

A terrorlegények és terrorleányok általában olyan áldozatot keresnek maguknak, aki elfogadja az alávetettséget, a vereséget. Mindig úgy indítják a támadásukat, hogy becsomagolják egy munkahelyi szituációba. Az áldozat felveheti a kesztyűt. Ami mindenképpen szükséges a párbaj megvívásához, az a nyugodtság és a határozottság. Tudatni kell az agresszorral, hogy a megfélemlítésre való kísérlete sikertelen. Az erőszaktevő próbálkozik párszor, miután pedig azt tapasztalja, hogy tényleg sikertelen a támadása, elvonul keresni egy másik áldozatot. Az áldozatnak erősnek kell maradnia minden támadás során, nem mutathat gyengeséget. Ami a legfontosabb, az a higgadtság. Az agresszor arra utazik, hogy negatív érzelmeket keltsen a kiszemeltben: félelmet, haragot, gyűlöletet. Abban leli örömét, hogy látja a másik kínjait, a szenvedését. Az áldozatnak kordában kell tartania az érzelmeit a munkahelyi játszmák során.

Persze, az áldozat győzhet a párbajban; lefegyverezheti a támadóját. Ez a forgatókönyv érvényesül a legkevesebbszer. Az agresszor egészen addig folytatja a támadást, míg rést nem üt a pajzson. Az áldozatnak pedig jóval kevesebb az esélye, ha nem egy hiénával, hanem többel áll szemben; egy falkával, egy hordával. Az áldozat egyre csak fárad, míg a végén maga nyújtja oda a torkát a ragadozóknak.

Ha az áldozat egymaga nem képes a verbális erőszaktevő lerendezésére, kénytelen segítséget kérni a vezetéstől és a HR-től. Sajnálatosan nem mindig sikerül megszereznie a remélt támogatást a döntéshozóktól. Az agresszor tagadhatja a vádakat. Úgy tesz, mintha semmilyen súlyos tettet nem követett volna el. Ha a vezetés impotens, kénytelen a munkavállaló felmondani a munkahelyén, és keresni egy biztonságosabb munkahelyet. Az alkalmazott nem ragadhat bele az áldozatszerepbe. Eleve az a munkahely, mely nem védi meg a dolgozóját, nem érdemel munkavállalói lojalitást.

A munkahelyi vezetőnek kötelessége megelőznie a mobbingot. A mobbing egy szégyen a munkahelyi közösségben. A vezető miután felismerte a pszichoterrort, mindent meg kell tennie a megszüntetésére. Ha konkrét panasz érkezik valakitől, még hozzá többször, nem szabad besöpörnie a szőnyeg alá. Az agresszor árt magának a munkahelyi közösségnek is. Az agresszor által gyakorolt pszichoterror miatt csökken a hatékonyság, növekszik a fluktuáció, erodálódik a munkavállalói lojalitás. A legrosszabb szituáció az, amikor a pszichoterror alkalmazója valójában a munkahelyi vezetés és egy munkavállalói klikk szimbiózisa. Ilyenkor az áldozat nem csupán a vérére szomjazó munkatársakkal, de az ő alávaló tevékenységüket támogató vezetéssel is kénytelen szembenézni. Odáig is fajulhat a dolog, hogy magából az áldozatból lesz bűnbak.

Feltételezzük azt, hogy a munkahelyi vezetés morális szempontból rendben van! Talpig becsületes emberekből áll a vezetés. Ezen ideális esetben a vezetés alkalmazhat egy viselkedési kódexet, és kialakíthat egy olyan etikettet, amihez alkalmazkodnia szükséges minden dolgozónak. Munkahelyi dokumentumok tehetik egyértelművé a destruktív viselkedésformákat, megfogalmazhatják a negatív következményeket, és biztosíthatnak segítségkérő lehetőséget az áldozatok számára. A becsületes vezetőnek (legyen az intézmény, cég vagy vállalkozás vezetője) rengeteg eszköz áll a rendelkezésére, hogy rendet tartson az általa vezetett és igazgatott munkahelyen.

Az egyetemeken egyedül a kommunikáció szakon tanítják azt, miként kell helyesen viselkedni a munkahelyen. A tudatlanság és a tapasztalatlanság ugyanúgy hozzájárulhat a spontán mobbing helyzetek kialakulásához, mint a rosszindulat. Még én is beleestem, csak a rengeteg tapasztalat után következett az elkerülése mind a kezdeményező, mind a fogadó oldalon. Az is a mobbing melegágya, ha egymás mellé raknak eltérő képességű és alkatú munkavállalókat. A munkahelyeknek elvileg rendelkeznie kell oktatóanyaggal a helyes munkahelyi viselkedésről. Az ilyenfajta nevelésre leginkább a friss pályakezdők szorulnak rá. A munkahelyek többsége kevés időt szán a mobbingra. Ennek következtében nem szűrik ki az agresszorokat. Általában az áldozat mond fel, nem az elkövető. Ha több ember követ el mobbingot, akkor az nagy mértékű fluktuációt is okozhat a munkahelyi közösségben. A mobbing egy olyan veszélyforrás, amire kevés cég és állami intézmény van felkészülve Magyarországon.

Sajnálatosan sok munkavállalóban nem tudatosul az, hogy a legtöbben dolgozni járnak be a munkahelyre. Túl sok az olyan munkatárs, aki a munka mellett pletykálkodásra, haverkodásra és egofitogtatásra használja a munkahelyet. Azzal semmi baj, ha valaki a meló elvégzésén túl beszélget és barátkozik, sőt, még az is érthető, ha egyesek a munkahelyükön törekednek egyfajta önmegvalósításra – mindezt normális keretek között. A probléma az, hogy így is sok olyan munkavállaló van, aki túlzásba menően, a munka rovására trécsel, ökörködik, haverkodik, egóskodik. Rengeteg olyan munkahely van, ahol egyes emberek belemásznak a másiknak az arcába, egymás agyára mennek. Sok intézményi és céges munkahelyen pedig rá is tesznek egy lapáttal az éves szinten megrendezett, amúgy rendkívül felesleges csapatépítő tréningek, ami igazából semmi más, mint egyfajta kényszer a haverkodásra. 50% esély van a mobbingra. A munkahelyi közösségekben több a zsoldos, mint a hivatásos; magyarán sokan a zsoldért, a pénzért, a munkabérért járnak be dolgozni, nem többért. A legtöbb melós alig várja, hogy leteljen a 8 órás műszak, mert akkor végre együtt lehet a családtagjaival. Eleve irracionális a munkaerő-piacunk, ami miatt több időt töltünk a bérmunkával, mint a magánéletünkkel – ez pedig valamelyest frusztrálttá tesz minket. A munkahelyek többségén hiánycikk a szolidaritás, emiatt pedig a legtöbb ilyen közösség egymáshoz lazán kapcsolódó klikkek halmaza. Mindig lesznek olyan munkatársak, akik unszimpatikusak. Az egyik csoport utálni fog egy másik csoportot. Hosszú távon kellemetlen lesz a légkör. Szomorúan le kell vonni a tanulságot, hogy a mobbing bele van kódolva a rendszerbe.

Nagyrészt az irodai munkaerő-piacon lévő mobbingról esett szó. A gyárakban még rosszabbak a viszonyok. Egymást nyíró középkorú falusi és városi nők. A 20-as évei elején járó kisfőnökök hozzák magukkal a középiskolai mentalitást az első munkahelyükre. Gyakran visszatérő szituáció, amikor a 20-as kisfőnök hatalmi pozícióban kiossza az 50-es éveit taposó dolgozót. Vélt és valós sérelmek miatt egy egész részleg fordul szembe 3-4 emberrel. Nagy a fluktuáció. Sok a besúgó. Kemény a hajtás. Mindenki ideges. A kelet-magyarországi gyárakban számítógépen mérik a dolgozók órai teljesítményét. Ha nem teljesíti valaki az elvárt százalékot, baszogatják.

Valójában a teljes munkaerő-piacon tetten érhető a mobbing. A kiégés kéz a kézben együtt jár a pszichoterrorral. Emberek marják egymást, mint harci kutyák a ketrecben. A WHO előrejelzései szerint 2030-ra a burnout lesz a vezető halálozási ok a világon. Jelenleg egy olyan kapitalizmust működtetünk, ami halálos végkimerülésig lefárasztja az embereket, velük együtt pedig a társadalmakat.

(Alexander Tyerehov - A kőhíd)

„Veszélyes figyelemmel kísérteni meg a halált. Ha valaki meghalt, akkor már minden kimondatott. És ha továbbra is kérdések hangzanak el, ha valaki megpróbál túlságosan közel menni, akkor a tanúk elkezdik tovább gondolni, lelkük mélyéről előássák azt, ami nem történt meg, ami nem volt, a nem-igazságot – és a múlt elkezd önállóan gondolkodni milliók agyával. Az önállóan gondolkodó múlt pedig veszélyes, futóhomok, amely mindent elnyel.”

Alexander Tyerehov

1,

Alexander Tyerehov A kőhíd c.  dokumentumregénye 2009-ben elnyerte Oroszországban a Nagy Könyv díjat. Magyarországra 2016-ra jutott el, Goretity József fordításában. Alapvetően tetszett a könyv, bár nem voltam vele maradéktalanul elégedett. Valójában nem egyszerű elmondani a benyomásaimat az olvasmányélményről. Ugyanis maga a mű nem egy könnyű olvasmány. Nem csupán azért nem könnyű, mert kb. 1000 oldal; hanem azért sem, mert mind a tárgyalt témája, mind a szöveg stílusa keményen megdolgoztatja az olvasót. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a regénynek szándékában sem áll az, hogy kikapcsolja és elszórakoztassa az embert. Az írónak küldetése volt ezzel a könyvvel, és az olvasó maga is részese lesz ennek a küldetésnek, ha belekezd a műbe.

2,

Mint dokumentumregény, kiváló!

A regény elején egy rejtélyes alak felkeresi főszereplőnket, Alekszandr Vasziljevicset. Vasziljevics egy egykori belügyi tiszt; a regény idején már visszavonult, a civil szakmája pedig kereskedő. A rejtélyes alak egy megbízást hoz neki, a megbízó pedig azt szeretné, ha megoldana egy 60 éves bűnesetet. Vasziljevics a belügyi múltja miatt alkalmas a feladatra. Rendelkezik kapcsolatokkal. Vasziljevics össze is állít magának egy nyomozógárdát: Golcman, az idős tudományos munkatárs; Borisz, az ex-belügyes; Csuharev, az operatív munkás; Aljona és Marina titkárnők, egyben Vasziljevics szeretői. Hét évig tart a nyomozói munka.

Mi is a döglött akta tartalma?

1943. június 3-án a moszkvai Nagy Kőhídon elhalálozott két gyermek. Két nem akármilyen gyermek. Ők nem az orosz nép egyszerű gyermekei voltak. Hanem két vasember egy-egy ivadéka. Két diák a szovjet elitből. Alekszej Sahurin, a szovjet repülőgép-gyártási népbiztos fia, Vologya Sahurin pisztollyal fejbe lőtte Sztálin egyik nagykövetének, Konsztantyin Umanszkijnak a lányát, Nyina Umanszkijt, majd végzett magával. Ez volt a hivatalos verzió. Vasziljevics nem hisz a hivatalos verzióban. Prekoncepciója, hogy meggyilkolták a két kamaszt. A brigád alapos és rendszeres nyomozói munkát végez a 7 év alatt. Felkutatnak minden életben maradt leszármazottat. Plusz beszélnek minden olyan személlyel, aki kapcsolatba kerülhetett az üggyel. Természetesen a kiindulási pont a Sahurin és az Umanszkij család.

Ahogy halad előre a nyomozás, képet kapunk a szovjet személyi kultuszról, az akkori káderekről, Sztálinról és udvaráról. Mára közhely, hogy mint minden diktatúra, a sztálini rezsim is a félelemre épült. A káderek többsége évtizedeket töltött el félelemben. Nem véletlen, hogy egy jelentős részük alkoholista lett, sokan közülük rákban hunytak el idős korukra. Létezett egy titkos összetartás, de ugyanakkor működött a bűnbak-képzés is. Folyamatosan ment a hajtóvadászat a belső ellenség ellen, aki a legtöbbször nem is létezett. Mégis mindig találtak egy „trockistát”, egy „ellenforradalmárt”, valakit, aki az „amerikai imperializmus ügynőke. Ezek az emberek az elnyert pozíciójukkal szereztek maguknak hatalmas vagyonokat is – viszont egy ilyen feszült légkörben az eltunyulás, az élvezeteknek való gondtalan élet ellene hatott az életösztönnek. Folyamatosan ébernek kellett lenni, sőt maradni. Az egyik diplomata, Makszim Makszimovics Litvinov minden este úgy aludt el, hogy pisztolyt rejtett a párnája alá. A káderek a népre hivatkoztak, de a legtöbbször hanyagolták a népet. Dörgölőztek a hatalomhoz, jelen esetben Sztálinhoz, és várták tőle a privilégiumokat, a pompás lakást, a pompás autót, a gyermekeknek a jó iskolát, a kellemes külföldi utakat. A zsarnok adott – de nem egyszer el is vett. Jobb esetben visszavette a javakat, rosszabb esetben elvette a nem túl jól teljesítő, esetleg ellenséggyanús káder életét. Sztálin a jó gazda. Büntet és jutalmaz. Az túlzás, hogy mindent lát, és mindent tud – de rengeteg információ jut el hozzá. Valahol élvezi is, amit tesz. Ismert pár történet a szerencsétlen káderről, akit behívat magához, kedélyesen elbeszélget vele, megkínálja egy kis konyakkal vagy vodkával; a káder pedig úgy lép ki 1 vagy 2 óra múlva a zsarnok irodájából, hogy minden rendben, nincs semmi gond, az élet megy tovább; következő nap aztán jönnek érte a fegyveresek, hogy elvigyék a börtönbe vagy a kívégzőosztag elé.

Vasziljevicsnek nem egyszerű kiigazodni a hét évtizede történt gyilkosság indítékai és motiváció között. Sok olyan tényt felszínre hoz, amit át akartak adni a feledésnek. Precízen bogozza a bűnügy szálait. Nyomozása során felhasznál történelmi dokumentumokat, korabeli újságcikkeket, kádereknek vagy azok asszonyainak, szeretőinek memoárjait, a szemtanúk vallomásait. Alkalmazza ezek mellett a nyomozáshoz nélkülözhetetlen modern eszközöket és módszereket is. Egyre mélyebbre nyúl a sztálini időszak mélységes bugyraiba. Általa több ismeretet kapunk az állambiztonsági szervek kíméletlen munkamódszereiről is. A sötét múlt rekonstruálása mellett pedig egy kis betekintést nyerünk a jelenlegi oroszországi biznisz-világba is. A Vasziljevics-gárda nyomozását nem támogatja az állam, így számos esetben nekik kell lefizetniük azokat az embereket, akik segíthetik az ügy felderítését. Tisztán kirajzolódik a szövegben a hatalom és a nép, a hatalom és az értelmiség viszonya. Az emberi gyarlóság pedig tetten érhető mind a rekonstruált sztálini múltban, mind a nyomozás jelen idejében. Maga a Vasziljevics-brigád sem mentes a gyarlóságtól. A főszereplő sem.

3,

Mint egzisztencialista regény, pocsék!

Alexander Tyerehov regényének legfontosabb témája a közelmúlt történelmével való szembenézés szükségszerűsége. Mindemellett feszegeti azokat a kérdéseket is, amikre már előtte kereste a választ a klasszikus orosz irodalom. Az egyénnek mi a felelőssége a társadalmi folyamatokban? Mi a létezésünk értelme a világban? Az életen túli létezés valójában meglét vagy nemlét? A maga módján szétágazik a regény, de ami egybefogja, az a szimbolikussá váló, szinte örökkévalónak tekintett Nagy Kőhíd.

Sajnálatosan Alexander Tyerehov, hasonlóan, mint Dmitry Glukhovsky, egy nihilista intellektuel. Másképpen szólva: egyike a kiégett orosz értelmiségieknek. Ma a „kiégett értelmiségi” egy brand nem csupán Oroszországban, de Európában és az USA-ban, így Magyarországon is, en bloc az egész nyugati civilizációban. Már-már menő kiégett értelmiséginek lenni. Rendben, én is egy kiégett értelmiségi vagyok, de a magam részéről ebben nem találok semmi pozitívumot. Az értékelvű Jankovics Marcell boldogan halt meg, az értékelvű Kassai Lajos boldogan él. Stephen King a The Tommyknockers-ben Jim Gardener karakterén keresztül elég jól kifigurázta a nihilista intellektuel figuráját. A kiégés nem egy pozitív állapot, a nihilizmus pedig nem egy pozitív eszmeiség. A kiégést piedesztálra emelő, minden emberi értéket tagadó nihilizmus egyenest vezet a szakadékba, a zsákutcába, a csúf pusztulásba.

Tyerehov főkaraktere, Vasziljevics próbál hinni valamiben, de nem hisz semmiben. Fiatalkorában még hitt ebben is, abban is, aztán a sok pofon után, rengeteg illúziója elpusztulásával, lassan eljut a hitetlenség állapotába. A szerző nem árulja el a történet során, hol is botlott meg a karaktere, hol következett be életében a törés – csak érzékelteti, hogy lent van a gödörben, és nem is akar igazán kimászni belőle. Próbálkozik, de rendre visszaesik. Betegesen fél a haláltól. Kapaszkodókat persze keres, és ez a nyomozási ügy is egy kapaszkodó. De a sztori végeztével ez a kapaszkodó is kiesik a kezéből.

A politikai krimit kiegészíti ez az egzisztencialista szál. Amivel nem lenne bajom, ha vezetne is valahova. Vasziljevics nem mászik ki a gödörből. Vasziljevics nem nyeri vissza a hitét. Vasziljevics nem találja meg a boldogságot és a szerelmet. Vasziljevics megmarad egy kiégett, nihilista értelmiségnek. Még nem döglött meg, de döglödik. Ahogy az lenni szokott, a kiégett értelmiségiek többnyire nem sikeresek a szerelemben sem. Vasziljevics szinte együtt énekelhetné a Nevergreen-nel: „A szerelemben nem hiszek”. A központi férfikarakter viszonya a nőkhöz undorító, visszataszító. Két szeretője, Aljona és Marina csak használati tárgyak, akiket nem tisztel, ellenben lenézi őket. Rajtuk kívül még egy tucatnyi nőt használ ürítésre. Rengeteg olyan regényt olvastam, amiben volt erotikus jelenet, de még egy olyat sem, ahol minden egyes szeretkezés úgy lett volna leírva, mint valami gépies, unalmas, fárasztó dolog. A főszereplő menekül a szexbe, a promiszkuitásba, de semmi élvezetet nem lel benne. A szerző a főszereplőn keresztül nem csupán a szeretkezéseket ábrázolja szánalmasnak, hanem a főszereplőért rajongó lányokat és nőket is. „Szükségem van rád havonta egyszer. Egy hónapra van szükség ahhoz, hogy elmúljon az utolsó alkalom utáni undor.” Több jelenetben az ex-belügyes szerelmes SMS-ekkel hülyíti az egyik szeretőjét, Aljonát, miközben készül megdugni az éppen kiszemelt leányt vagy nőt. Az intenzív szexuális élet közben pedig főszereplőnk nem boldog.

A dokumentumregényt kiegészítő egzisztencialista szál végső üzenete: a halál félelmetes, az elmúlás rossz, a szerelem egy idő után teher, a társadalom rohad, nincsenek igazi értékek. Nihil. Szánalmas.

4,

A kőhíd dokumentumregényként működik, egzisztencialista regényként nem.

Amiről még szót kell ejtenünk, a stílus!

Alexander Tyerehov nyelvhasználata elképesztően gazdag. Rengeteg rétegét vonultatja fel a stílusnak: megkapjuk itt a sztálinizmus hivatali és sajtónyelvét, az öregkori demenciával küszködők zavaros visszaemlékezéseit, a különféle témákról elmélkedő kisesszéket, az alvilág helyi szlengjét. Amellett, hogy Tyerehov mestere a stílusnak, hatalmas szókinccsel rendelkezik: legyen szó a szakszolgálati kifejezésekről, az egyházi szláv terminusokról vagy a XVIII. századi hídépítésnél használt szerszámok megnevezéséről.

A szerző E/1. személyben beszéli el a történetet. Én folyamatosan azon elmélkedtem olvasás közben, hogy a szerző, Alexander Tyerehov és a főszereplő, Alekszandr Vasziljevics vajon egy személy! Stephen King is művelt már olyat, hogy belehelyezte magát a regénye sztorijába (pl. Jack Torrance a The Shining-ben, Jim Gardener a The Tommyknockers-ben.) Hogy ez miért lényeges, és miért problémás, arról ejtettem fentebb szót! Az elbeszélés folyamán a narrátor többször nézőpontot vált, egy bekezdésben vagy egy mondaton belül. A narrátor egyrészt reagál a saját megszólalásaira, másrészt a vele párbeszédet folytató személyek megnyilvánulásaira, hanglejtéseire, gesztusaira, mimikáira. A főszereplő a környezetére reflektálva reflektál önmagára is.

Bár díjat nyert A kőhíd, megosztotta az olvasóközönséget. Oroszországról tudni kell, hogy a sztálinizmus kultusza még mindig jelen van a társadalomban. Vagyis: amíg a németek elszámoltak Hitlerrel, az oroszok nem számoltak el Sztálinnal. Tyerehov anti-sztálinista, ez a könyve nem különben. Nem meglepő módon ez nem tetszik a sztálinistáknak. A putyinizmusnak és bizonyos szinten a félkegyelmű duginizmusnak is része a felhigított sztálinizmus. Így nem kifejezetten szeretik Alexander Tyerehovot a hivatalos pánszláv nacionalista körökben. (Dmitry Glukhovsky nevét meg jobb ki sem ejteni ebben a közegben.) Igazából sem Tyerehov, sem a művei nincsenek támogatva az állam által.

Én nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a monstrumot, de a nihilizmusa miatt nem lesz újraolvasva a részemről. (Ahogy Glukhovsky METRO-ja sem.) Persze ha választanom kellene a Tyerehov- és Glukhovsky-féle cinikus józanság meg a sztálinista, putyinista, duginista moslék között, akkor az előbbire esne a választásom. Ha csak ez a kettő lenne – szerencsére ezen kívül vannak még más utak is az orosz szellemtörténetben.  

Valójában nem terveztem bejegyzést a témáról. Ami miatt mégis megszületett a poszt, az, hogy a Youtube önkényesen privátba tette az egyik Hidan videó alatti kommentemet. Én a nyilvánosságnak szántam a kommentet, de a Youtube beállította, hogy csak azok láthatják, akik be vannak lépve az YT-fiókjukba. Ha nincs valakinek YT-fiókja, az nem látja a kommentemet. A Youtube megtette, mert megteheti. Én pedig úgy gondoltam, valamilyen formában mégis elérhetővé teszem több ember számára a mondanivalóm, így éltem is a blog.hu adta lehetőségekkel.

Most nem fogok részletekbe menően belemenni a Hidan-ügybe. A lényeg röviden az, hogy egy jobber youtuber, Hidan az YT-csatornáján több alkalommal is bírálta mind a nemzetközi, mind a hazai woke baloldalt. Eme tevékenysége közben pedig woke-nak nevezett pár tartalomgyártót. Ami miatt néhány woke youtuber, meg egy tucatnyi kommenthuszár betámadta Hidant.

Alant közlöm az YT által priváttá tett kommentem tartalmát. Egy csöppet átírtam a szöveget, meg hozzáírtam egy kicsit, de a tartalom ugyanaz.

***

Hidan a következő embereket vádolta meg woke mentalitással és identitással – vagyis azzal, hogy a woke baloldal jobbágyai és zsoldosai. Hidan woke-nak nevezte Mannint, Ravent, Bálnát, Pottyondit, Pirézt, Gulyás Marcit és a Partizán stábját. Problémás még itt Smoking Table személye. Hidan legutóbb így fogalmazott vele kapcsolatban egy kommentben: „Sajnos ő is csak annyit akar, amennyit anno az ifjú Mannin, bekerülni a véleményvideósok belterjes körébe. Kár, mert ennél többet láttam benne.” Én Smoking Table-t jó ideig egy tájékozatlan apolitikus youtubernek tartottam egészen addig, míg nem találtam rá erre a kommentjére: „Ajánlom a Jólvanezígy csatornát, ahol Ádám és Csoki (ugyan az ideológiájuk egyezik) gyakran nem értenek egyet különböző témákban, ezért szellemileg sokkal minőségibb az a podcast.” Smoking Table a woke Fókuszcsoportot és Jólvanezígy-et ajánlja fogyasztásra. Ez a két műsor nagyrészt woke politikai propaganda, tele rakva fake news-szal és dezinformációval – Smoking Table szerint ez „szellemileg sokkal minőségibb”. Látható: Smoking Table közeledik a woke-hoz. Persze, nem is tehet mást, ha szeretne a Youtube-n influencer-karriert.

Nézzük, mire alapozza Hidan, meg sokan, köztük én is, hogy ezek az emberek woke baloldaliak! Vagyis inkább elmondom azt, én miért tartom őket annak!

A woke csomag legfőbb részei a következőek: az LMBT, a Gender Studies, a BLM, a migrációpártiság, a kritikai fajelmélet, az újbaloldali Holokauszt-narratíva. Mannin, Raven, Bálna, Piréz, Gulyás Marci és a Partizán nem egy alkalommal bevédte az LMBT-t és a Gender Studiest, miközben a két woke irányzattal szembehelyezkedő, azt elutasító, kritizáló személyeket igyekeztek megszégyeníteni, karaktergyilkolni. Ezek a személyek nem működnek különbül a Pesti Srácok/Pesti TV gárdájánál, akik ugyancsak bárkit eltaposnak, akik kritikát fogalmaznak meg az Orbán-kormánnyal szemben. Smoking Table egyelőre nem védelmezi ezt a két woke szentséget, viszont a nem woke baloldali, hanem liberális értékrendű TheVR ellen folytatott karaktergyilkosságban vidáman részt vesz, hátha abból is cseppen-csurran neki valami. Pottyondi nevét azért nem írtam bele a felsorolásba, mert én személy szerint nem találkoztam olyan videójával és cikkével, ahol bevédte volna az LMBT-t és a Gender Studiest. Ámbár Miss Centrum már felajánlotta egyszer a szolgálatait a woke Momentumnak. Ha ezek az emberek bevédik az LMBT-t és a Gender Studiest, miközben hallgatnak ezeknek árnyoldalairól, visszásságairól, disznóságairól, ugyanakkor betámadják ezek kritikusait, akkor mi más lennének, mint woke? Logika, emberek, tessék használni!

Ha Hidan az Ideológiák Tárházára vagy Balázs Palira mondaná azt, hogy woke, még megérteném a felháborodást. De itt woke embereket nevezett woke-nak. Olyanokat, akiknek szent tehén a feminizmus és a szivárványmozgalom. És ha időnként meg is fogalmaznak némi kritikát ezek felé, az sosem üt akkorát, mint amekkorát ütött régen egy Puzsér Róberté és egy Farkas Attila Mártoné.

Hidan persze folyamatosan belefut a woke pofonfába. Legutóbb készített egy 1 perces videót arról, hogy Gulyás Márton mi jogon kunyerál a nézőitől pénzt (az adó 1%-át), miközben kapja a milliós támogatásokat a nemzetközi szervezetektől és a multicégektől. Emellett woke-nak nevezte Gulyit. Mire felbolydult a kommentmező. Kiderült, hogy az amúgy jobber Hidan nézőinek egy része balos Partizán-néző. És ezek a felháborodott Partizán-fanok elmagyarázták neki, hogy Gulyi nem woke, nagyon is jó gyerek, megérdemli a támogatást, értékes tartalmakat gyárt, maga az ember is egy érték! Persze, a Partizán stábja tényleg tehetséges. Minőségibb tartalmakat tesznek le az asztalra, mint az ATV. De az előbb elmondtam, hogy Gulyás és a partizánok, meg az összes többi elvtársa mitől woke. A Partizán háza táján rengeteg a káros szemét, a mérgező hulladék. A Partizán számos alkalommal szexista alapon uszítja a nőket a férfiak ellen (persze itt az azon típusú nőket, akiknek beteg a lelke, és gyenge az elméje). Nyomatja a férfiellenes sovinizmust, „feminizmus” címszóval. Ez nem zavar titeket?

Nem Hidan a hibás, hogy ezek az emberek kártékonyak. Hidan csak rámutat, hogy kártékonyak. Hidan számon kéri, miért okoznak kárt a társadalomban. Hidannak, mint minden felelős értelmiséginek, joga van felszólalnia a károkozás ellen. Persze, asszisztálhatna is hozzá, és milyen jól profitálna vele ő is, a csatornája is! De nem, ő nem csatlakozik a bandához, csak számon kéri a felelősöket!

Amiken elszörnyedt az erkölcsrendészet /a cenzúra / a Szent Inkvizició:

A Partizánnak semmi sem elég

https://www.youtube.com/shorts/-mXVbL5L_Lg

Whisperton és az anti-férfiak - A TikTok férfiatlanító fegyverei

https://www.youtube.com/watch?v=iwtTBdSSSJk

Homofób vagyok, mert Whispertont férfiatlannak tartom (VÁLASZ  SZENT  MANNINNAK)

https://www.youtube.com/watch?v=KSQ2Lx65X1Q

A Pottyondy Edina vs Nacsa Olivér balhé margójára

https://www.youtube.com/watch?v=QJlrFxQwjok