Az állami és a céges szférában nagyon ritka, hogy valaki a gyenge fizetés miatt hagyja ott a munkahelyét. Persze, nem túl szerencsés, ha a munkavállaló 200.000 – 250.000 Ft-ot visz haza havonta – egzisztenciaépítésre és családalapításra kevés. Míg az X-generációból kinevelődött egy réteg, amely eltűri a sok munka+kevés fizetés kombót, addig az Y-generációban jóval több az olyan munkavállaló, aki elvárja a tisztességes bért. Sejthető, hogy a Z-generáció pedig ennél is karakánabb lesz a bértárgyalások terén. Manapság szánalommal kezeli a munkavállaló társadalom azt az egyént, aki beletörődik a gyenge fizetésbe, az alacsony bérbe.

Én, mint gyengén fizetett könyvtáros, megtapasztaltam már ezt a munkaerő-piacon való leértékelést a saját bőrömön. Ha rákérdeznek a fizetésemre, habozás és pironkodás nélkül, könnyedén megadom a választ. Egy szakmunkás az arcomba nevetett az alacsony összeg hallatán. „Ezzel nem sokra mész!” – mondta nekem egy pultos csaj ismerősöm. Egy nyugdíjas pedagógus azt mondta, hogy ő fiatalabb korában nem ment volna el ennyiért dolgozni sehova. Beszélgettem már a vendéglátásban, az építőiparban és az informatikában dolgozó olyan emberrel, aki azért nézi le a könyvtáros értelmiségi kasztot, mert annak tagjai nem hajlandóak küzdeni a tisztességes bérért, hanem belenyugszanak az alacsony fizetésbe. A MÁV alkalmazottai és a pedagógusok tüntettek a magasabb bérért – sikerrel. (Bár 2025 őszétől az állam csökkentheti a pedagógusok bérét a teljesítményértékelés alapján.) A céges szférában az informatikusok zöme ragaszkodik a magas bérhez és a hibrid munkavégzéshez, sőt a bátrabbak a 100%-os home office-hoz. Ha elveszik tőle, felmond a munkahelyén, és átmegy egy másik céghez.

A könyvtárosok megelégednek az alacsony fizetéssel, mert gyengék. Ez egy közkeletű vélemény az olyan emberek részéről, akik jelen vannak a bérmunka világában, korrekt fizetéssel. Ez nem egy politikailag korrekt vélemény, ugyanakkor kifejeződik benne az, mit gondol az állampolgárok többsége azokról, akik nem hajlandóak a bérek tekintetében kiállni önmagukért. Azzal a munkavállalói csoporttal, ami jobbágyként funkcionál a rendszerben, jobbágyként fog bánni mind a munkaadó, mind az állam, mind a társadalom. Nem szép dolog, de egy szociáldarwinista társadalomban, ahol a bérmunka az egyik legfőbb érték, ilyen szívtelen az értékelés!

Az OSZK ugyanazt az alacsony bért fizeti, mint az összes többi könyvtárban. Az egyetemi könyvtáraknál csak egy picit magasabb a fizetés. Kivételes esetekben akadnak olyan önkormányzatok, amik egy tisztességes bérrendezéssel is jelzik az általuk foglalkoztatott könyvtáros alkalmazottaknak a megbecsülést. Igen, találunk korrekt bérezésű könyvtárosokat – szomorúan nem ők vannak többségben a szakmában! A könyvtáros érdekvédelmi és szakszervezetek is lobbiznak a könyvtáros kaszt bérrendezéséért – kevés eséllyel. Könyvtáros sztrájk nincs; a sztrájk hiánya pedig egyenes jelzés az államhatalomnak, hogy itt egy olyan réteg van a kezük alatt, amivel azt tehetnek, amit csak akarnak.

Valójában nem magamról, mint alulfizetett könyvtárosról, és nem a könyvtárosokról, mint kevésbé megbecsült értelmiségi kasztról szándékozok beszélni az olvasóknak. Ez csak úgy keserűen kibukott belőlem. Kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témához!

Fontos az a bérmennyiség, ami biztosítja az emberhez méltó életet. Mégis sok esetben az tapasztalható, hogy a munkavállalók többsége nem a fizetéssel való elégedetlenség miatt vált munkahelyet. Az igazi ok a munkahely-elhagyásra és -váltásra a rossz munkaközösség. Nemrégiben többször is szembejött velem a JYSK toborzó reklámja, amelyben nem csupán a fejlődési lehetőségeket hangsúlyozták ki, hanem azt is, hogy ők egy összetartó munkaközösség. A magyarországi környezetben dolgoztató cégek nagy része régóta felismerte, hogy ha meg akarja tartani az alkalmazottai többségét, akkor biztosítania kell egy egészséges munkahelyi légkört. Ez hazánkban az állami szféráról kevésbé mondható el. Az állami intézményeket menedzselő állam jelenleg egy olyan neoliberális kormány kezében van, amely felszámoló-biztosként építi le ezeket az intézményeket, vele együtt pedig a társadalmat.

Rendkívüli fontossággal bír, hogy egy munkahelyi közösségben jelen legyen a szolidaritás. Ha a tagok között működik a szolidaritás, akkor jelen van a bizalom is. A szolidaritás az egyik legfontosabb összetartó erő a közösségen belül. Ha egy közösségen belül hiányzik a szolidaritás, akkor a közösség széttöredezik egy meghatározott számú klikkre. Minél nagyobb a munkaközösség mérete (pl. üzem, gyár), annál több a klikkek száma. A klikkek között felszínes és gyenge a kommunikáció, s a közös munka során rengeteg hibalehetőség valószínűsíthető a rendszerben. Léteznek klikkek, melyek békésen eldolgozgatnak egymás közelében a munkaidő alatt. Viszont mindig akadnak olyan klikkek, amik fúrnak, intrikálnak, ellenségeskedést szítanak, nyomatják a saját belső játszmáikat. A szolidaritást nélkülöző munkahelyeken az alkalmazottak inkább alkotnak halmazt, mint közösséget. Egy valódi közösségben (pl. Visnyeszéplak) olyan emberek találhatóak, akik szeretik egymást, és bíznak a másikban. A halmazban van ilyen is, olyan is: ezek kedvelik egymást; ezek nem beszélnek egymással; ezek gyűlölik egymást okkal vagy ok nélkül; ezek között folyamatos az ellenségeskedés.

A rossz munkaközösségben csődöt mond a kommunikáció. A helyes kommunikációnak sok gátja lehet, az egyik a közhelyek alkalmazása. Valaki elsüt egy viccet, ami megalázza az egyik munkatársat. Valaki hozz egy rossz döntést, aminek kárvallottja lesz az egyik munkatárs. Kialakul egy konfliktushelyzet, amit a vezetés megpróbál elsimítani egy közhellyel. A kollektíva és a menedzsment között csak akkor kétirányú a kommunikáció, ha a vezetés részéről korrekt módon működik a visszajelzés. A közhelyes beszélgetés lerontja a munkahelyi beszédkultúrát; károsítja mind a kollektíván belüli, mind a kollektíva és a menedzsment közötti kommunikációt. A rossz munkaközösséget jellemzi a rossz hangulat. A mérgező légkörben nagy a fluktuáció. A közhelyek valójában részesei a verbális mobbingnak.

„AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA”

Általában mindig a hatalommal rendelkezők, a részlegvezetők vagy maga a menedzsment alkalmazza ezt a formulát. Az alkalmazott jelzi a feljebbvalójának, hogy sikerült megsértenie, a feljebbvaló pedig ezzel a közhellyel reagálja le a visszajelzést. A közhellyel nem oldja meg a konfliktust, helyette megerősíti a sértés elszenvedőjében az áldozati érzést. Igazából sikerül az illetőt másodszor is megsértenie. A feljebbvaló valójában relativizálja az alkalmazottat ért sérelmet. Azt üzeni neki ezzel a közhellyel, hogy amit ő sértésnek vél, valójában nem az. Megkérdőjelezi a beosztottjának azt a képességét, hogy el tudja dönteni, mi sértés, és mi nem. Kihangsúlyozódik az, hogy a feljebbvaló jobban tudja az alkalmazottnál, őt most érte sértés vagy sem. A sértett munkavállaló ilyenkor hajlamos visszavágni, amivel eszkalálja a konfliktust. Ha nem él a revans jogával, csöndben marad, és sokáig, rosszabb esetben sosem merészel majd kiállni magáért a soron következő konfliktushelyzetekben. Megformálódik egy olyan alkalmazott, aki folyamatosan megadja magát a játszmák során, és mindig lenyeli a vereségeket. A szorongás aztán eljuttathatja a felismerésig, hogy rossz helyen van, innen pedig egyenes út a felmondásig. Pár írásomban már kihangsúlyoztam, az a munkahelyi menedzsment, amely nem képes megvédeni a saját alkalmazottait, nem érdemli meg a lojalitást. Az egész kényelmetlen szituáció elkerülhető lenne a félreértések megbeszélésével és egy bocsánatkéréssel.

A menedzsment részéről még nagyobb vétek ennek a közhelynek a használata. Többszöri visszatérő sajnálatos eset a munkaerő-piacon, hogy a menedzsment az egész alkalmazotti kollektívának szánta a ledorongolást, végezetül lezárta ezzel a közhellyel. Ilyenkor kezdődik a találgatás, kire is illik ez az ing! Persze, rossz verzió az is, amikor a menedzsment a kollektíva előtt megnevezi azokat az alkalmazottakat, akik rossz fát tettek a tűzre. Ilyenkor megtörténik a bűnbak-képzés, ami még nagyobb tragédiákhoz vezethet egy toxikus munkaközösségben. Ha egy alkalmazott nem végzi jól a munkáját, érdemes behívni az irodába, és privátban megbeszélni az ügyet.

Arról talán felesleges értekeznem, mennyire gond az, ha szociopata a nagyfőnök! Az olyan vezető nem csupán antiszociális, hanem egyenesen kretén, aki úgy igyekszik kiadni magából a feszkót, hogy szidalmazza az egész munkahelyi közösséget. Az alkalmazottak közötti szolidaritás mellett az is fontos, hogy megfelelően funkcionáljon az alkalmazottaknak a vezető irányába érzett lojalitása. A lojalitás meggyengülése ugyanúgy roncsolja a munkaközösséget, mint a szolidaritás erodálódása. A szociopata vezető nem nézi az embert, pontosan ezért nem jó vele a közös munka.

Feladatot és bírálatot is úgy érdemes kiosztani, hogy van konkrét felelős személy. Igazából senki nem lesz, aki magára vegye az inget! A munkahelyen nem dolgoznak olyan személyek, mint „bárki”, „valaki”, „senki” és „mindenki”!

„A CÉL SZENTESÍTI AZ ESZKÖZT”

Általában a szociopatikus módon működő munkahelyeken hangzik el ez az emberalatti életfilozófia. Ahol előfordulhat ezen elv használata: multicégek, hadsereg, titkosszolgálatok, bűnszervezetek, politikai mozgalmak és pártok, vallási szekták. Általában mindig a menedzsment az, amely ezen elv mentén megteremti a szociopata légkört a munkahelyen. A menedzsment könnyedén a kukába hajítja a morált, ebben pedig leköveti a kollektíva is. Azzal mentegetik az aljas eszközeiket, hogy mindez egy nemesebb célt szolgál. A jó érdekében követnek el rossz dolgokat. Én már amúgy fasizmus- és kommunizmus-apologétáktól is hallottam ilyesféle szofisztikált zagyválást. A totalitarizmusok hívei szerint a gyilkolás, az emberi élet kioltása is megengedett egy magasztos ügy szolgálatában. A jó elérése érdekében szabad minden, ami rossz. A történelem számos példával igazolta, hogy a morálnak ez a fajta zárójelbe rakása nem valami jót eredményez, hanem valami még rosszabbat.

Akármilyen árnyaltan és komplexen is vizsgáljuk ezt az ideát, ez értékrelativizmus. A menedzsment azzal, hogy egy ilyen értékrelativista elvet helyez a kollektíva alapértékei közé, működési gyakorlattá teszi az alkalmazottai számára. Minden alkalmazottnak alkalmazkodnia szükséges ehhez az elvhez, mert ha nem teszi, kihullik a kollektívából. Ahogy a történelem is bizonyította, az ilyen értékrelativista működés nem teremt valódi egységet. Számos erkölcsi hulladék személy még ilyen vasfegyelemben is érvényesíti a magánérdekét. Ha pedig két magánérdek ütközik egymással, megkezdődik a játszma, válogatás nélküli eszközökkel. Adolf Hitler leszámolt az SA-val, Sztálin tisztogatásokba kezdett… A cégeknél kevésbé véresebb, sőt kifejezetten steril egy ilyen kollektíván belüli leszámolás, de mindenképpen kegyetlen, embertelen, destruktív.

Jobb nem beszállni egy ilyen kollektívába! Ha valaki mégis megteszi, ne számítson egészséges munkakörnyezetre és dolgozóknak kijáró lelki békére! Talán nem csoda, hogy mostanában oly sokan hagyták el Elon Musk cégét is!

Bár ezen írásom nem rendszerkritika, nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: a rendszerváltás után nálunk is meghonosodott a neoliberalizmus, ami a szintén értékrelativista szociáldarwinizmust tette meg a társadalom alapideológiájának. A politikai kabarét elnézve úgy vélem, ma is a politizáló magyarok többsége foggal-körömmel ragaszkodik a neoliberalizmushoz – beleértve mindazt a szemetet is, ami felhalmozódott az elmúlt évek alatt ezen eszmeiség révén. Így igazából ne is csodálkozzunk azon, hogy a magyar nemzettesten belül hemzsegnek a ragadozók, akiknek az erőszak alkalmazása és az életellenes cselekedet csupán egy eszköz nem csak a túlélésre, hanem az érdekérvényesítésre és az egzisztenciaépítésre! A munkahelyeink többsége, az un. munkaerő-piac pedig vegytisztán leköveti a társadalomnak nem csupán az atomizáltságát, hanem a szociáldarwinista jellegét is.

„HIGGY MAGADBAN! LÉGY POZITÍV!”

Ilyen Brian Tracy-, Szabó Péter- és Soma Mamagésa-féle egotrénerek által pufogtatott szlogen, meg a coach szakma kedvenc varázsszava. Ez a közhely nem rosszindulatú, sőt segíteni akar, csak nem tud. Akinek segítségre van szüksége, ettől a biztatástól nem jut előbbre. Ezen közhely hangoztatása kevés a motiváció kialakítására. Komolyabb pszichológusok nem is alkalmazzák, helyette hosszabb lefutású, összetettebb módszertannal vezetik rá az egyént a gyógyulás útjára.

A jó szándék ellenére ronthat is az egyén lelki állapotán. Mert mit is üzen? A szerencsétlen azért érzi rosszul magát a bőrében, mert nem hisz magában, és nem viszonyul pozitívan az élethez. Ha burnout és/vagy mobbing áldozata, még kevésbé használ ez a felszínes életfilozófia. Mert miképpen is lehetséges pozitívan hozzáállni a kiégéshez és a bántalmazáshoz? Akik pedig adják ezt a semmit nem érő tanácsot, a legtöbbször gyorsan le akarják rendezni ezt a helyzetet, és amint kiröppent a szájukon ez a közhely, sietnek is tovább, magára hagyva a szenvedőt. Ha pedig a szenvedő továbbra is szenved, könnyen rálegyintenek; miszerint ők megmondták, mit kell tennie, és nem értik, miért nem teszi azt, amit tanácsoltak! Eme szituációban ez a közhely egy valamit szolgál: az alkalmazkodás kikényszerítését. Mosolyogj, és tedd azt, amit a többi! Egy idő után megjelenhet a szenvedőnél az önhibáztatás: valójában ő a hibás, hogy nem talál semmi pozitívat, örömtelit, megmosolyogni valót a szenvedésben!

Érdemesebb lenne inkább meghallgatni a munkatársaknak a szenvedő kollégát, és ha nem tudnak segíteni, eligazítani oda, ahol megkaphatja a segítséget!

„VALAMIBEN MEG KELL HALNI”

Függőségektől szenvedő személyek szokták ezt belesóhajtani a levegőbe. Alkoholisták, nikotinisták, munkamániások nyugtázzák magukban azt, hogy ők tehetetlenek, és végérvényesen elvesztették a játszmát. Nekik már úgyis mindegy! A felelősség alól is kibújnak ezzel a bölcsességtelenséggel. Mivel általában a munkahelyen nem ismerik egymást mélyen a kollégák (sok esetben inkább felszínesen), könnyedén előfordulhat, hogy az önmaga szakadékba zuhanását nyugtázó melós beletenyerel egy kollégája lelki világába is. Egy önmagát sanyargató alkoholista nem tudhatja, hogy talán a munkatársa apja pont alkoholbetegségben hunyt el, és egy ilyen benyögéssel felkavarhatja a másikban a fájdalmas emlékeket. Bár nem ez a szándéka, véletlenül belemászik a másik magánéletébe. Bizony nem tudhatjuk, kinél van aktualitása annak, amivel/amiben mi szenvedünk! Egy munkahelyen érdemes lenne nem feszegetni a halál témáját. Persze, ne tabusítsuk, de azért jól gondoljuk meg, ki előtt beszélünk róla!

A modern társadalomban túlérzékeny lett a legtöbb ember. Nem véletlen, hogy sok ember kétszer is meggondolja, hogy elsüssön társaságban egy viccet. A slam poetry és a stand up comedy gyakorlói folyamatosan azzal küzdenek, miként is engedjenek el poénokat egy polkorrekt társadalomban. Ha egy munkahelyen azt nézném, hogy melyik mondatommal kit sértek meg, akkor egyáltalán meg sem szólalnék. A kommunikációt nem lehet megúszni! Beszélni kell a másik emberhez, hogy elérjünk valamit! Mindig akad valaki, aki a legártalmatlanabb megjegyzésre is besértődik. Ha esetleg mi vagyunk egy ilyen véletlenül elkövetett sértés áldozatai, jelezhetjük a másiknak nem indulatosan, diplomatikusan, hogy ez nekünk nem esett jól! A fejlett érzelmi intelligenciával rendelkező személy érteni fogja, miért is kellemetlen nekünk ez a megjegyzés. Az a fontos, hogy képesek legyünk a saját fájdalmainkat megbeszélni a másikkal, a többi emberrel, egy közösségben. Hogy milyen mélyen megyünk bele egy fájdalmas témába, az erősen függ a másik, a többi ember, a közösség minőségétől. Ha mi sértünk meg akaratlanul egy másik embert, tudnunk kell kimondani azt, hogy „bocsánat”! Időnként elég egy bocsánatkérés ahhoz, hogy elsimuljon egy konfliktus. Ha látja azt a másik, hogy nem volt szándékos, le van zárva a sztori. A kommunikáció során azt is tudatosítani kell, hogy vannak témák, amikről nem érdemes elsütni egy poént.

Egy valódi közösségben minden fájdalom és sértés megbeszélhető – de pontosan az ilyen közhelyek az egyik legnagyobb gátjai az egészséges diskurzusnak. Az élet bonyolult, a közhelyek pedig leegyszerűsítik azt a komplex csodát, ami maga a létezés! Ez már egy elégséges indok arra, hogy elhagyjuk ezeket a közhelyeket, amikor éppenséggel beszélgetünk embertársainkkal!