„A vadnyugatot egyszerű, erőszakos emberek formálták. Ezt az erőt és együgyűséget próbálom visszaadni a filmjeimben.”
(Sergio Leone)
1966-ban készült az első Django-film, a Django Sergio Corbucci rendezésében. Valójában vicces azt állítani, hogy ez volt az első ilyen film, mivel maga a rendező egyetlen sztorit akart elmesélni a címszereplőről, és nem tervezett neki folytatást. A főszerepet Franco Nero játszotta, aki az említett kultfilmben való szereplése előtt teljesen ismeretlen volt a nagyközönségnek. Miután Sergio Corbucci filmje jól teljesített a kasszáknál, Franco Nero szekere is beindult, és kézről kézre adták, mint megbízható profi színészt.
Az olasz spagettiwestern a 60-as évek közepéig egy olyan műfaj volt, amit az értelmiség nagy része magasról lenézett. Úgy vélekedtek róla, mint ami jó a tömegeknek, de semmit nem ad az intellektusnak. Sergio Leone és Sergio Corbucci érdeme, hogy radikálisan megváltozott a spagettiwesternről az értelmiségi közbeszéd; mondhatni, a 20. század végéig kifejezetten egy bölcsészréteg kedvenc műfaja lett! Többek között olyan alkotások tették vonzóvá a műfajt az intellektus számára, mint a Dollars Trilogy, az Once Upon a Time in the West, a The Great Silence és a Django. A Bud Spencer – Terence Hill páros pedig (eltekintve pár kivételtől) teljesen más típusú, lazább és könnyedebb, önmagára a humor eszközével ironikusan reflektáló értelmezést adott a spagettiwesternnek.
A filmesztétika jóval többre értékelte az olasz westernt, mint az amerikait. A mainstream filmes szakirodalom csak megvetően legyintett az amerikaira, egészen addig, amíg 1992-ben Clint Eastwood el nem készítette az Unforgiven-t. A spagettiwestern mindmáig az egyetemes filmművészet sokat hivatkozott, magas szinten elismert műfaja. Az amerikai és az európai egyetemek filmművészeti szakán ugyanúgy kötelező néznivaló a fiatal diákok számára az Once Upon a Time in the West, mint a Citizen Kane.
A spagettiwesternek erőszakosak. A világa tele van keserű és kiábrándult emberekkel, akiknek az életét áthatja az erőszak és a feszültség. Visszatérő sztoritéma a bosszúállás. A főszereplőnek megölték az anyját és/vagy az apját, testvérét, gyermekét, feleségét, legjobb barátját, ezért könyörtelen bosszút áll a gyilkosain. A főszereplők nem makulátlan erkölcsűek, hanem egykori bűnözők. Ez a műfaj (eltekintve néhány kivételtől) nem megy át az értékek relativizálásába. A film közepe táján kiderül a főszereplőkről, hogy bűnös múltjuk ellenére a lelkükben még mindig ott lappang a jóság. Bizonyos esetekben nem egyértelmű, ki melyik oldalon áll. A cselekedeteik célja legtöbbször a pénz megszerzése, mindezt úgy, hogy közben meg is érjék a holnapot. A főhősök nem igazán jóképűek. Piszkos ruházatú, borostás arcú, előrehaladott korú férfiak, akiket bekapott, megrágott és kiköpött az élet. Az életük folyamatos harc az életben maradásért, ez a fajta életmód pedig folyamatosan kiül az arcukra. Ilyen tapasztalatokkal gyökeresen más az élet-felfogásuk, mint a kisvárosokban és a farmokon élő polgároknak. Míg az amerikai westernekben festői szépségű tájakon játszódnak a történetek, az olasz westernekben kietlen, kopár területeken küzdenek a marcona hősök.
A Django tipikus spagettiwestern. Amit felsoroltam fentebb a műfaj kritériumaként, az szinte mind megtalálható Corbucci filmjében. Adott egy leszerelt katona, aki miután végigharcolta a polgárháborút, arra a szomorú hírre jön haza, hogy megölték a feleségét. Keresi felesége gyilkosát. A leszámolás helyszíne egy kevesek által lakott, banditák által zaklatott, sáros kisváros. Manapság egy igazi klasszikusnak számít, amire Quentin Tarantino is hivatkozott, mikor elkészítette a maga Django-filmjét, a Django Unchained-et. 1987-ben Nello Rossati készített egy hivatalos folytatást, Franco Nero főszereplésével, ami messze alulmúlta az eredetit.
Az 1966-os Django rengeteg filmre tett hatást, mind a mai napig. Számos olasz rendező igyekezte meglovagolni Sergio Corbucci zseniális rendezését. Nello Rossati-é volt az egyetlen hivatalos folytatás, nem véletlenül sikerült megszereznie hozzá az előző részben is főszerepet játszó Franco Nero-t. Ugyanakkor rengeteg nem hivatalos folytatás is készült az eredeti filmhez, mint a Django the Bastard. Számos rendező nem tett mást, mint lemásolta a Franco Nero által megformált karaktert. Sőt, volt olyan is, aki nem is adott új nevet, hanem használta az eredetit: Django. A spagettiwesternen belül létrejött egy olyan Django-univerzum, ahol a tucatnyi film még csak lazán sem kapcsolódott egymáshoz. Érdekes egy franchise ez! Valójában ma ugyanez megy, csak profibb munkával, több odafigyeléssel, nagyobb léptékben: folytatások, előzmények, rebootok, spin-offok, antológiák. Mindehhez pedig kapcsolódnak a különféle kereskedelmi célú termékek, mint például a webshopokról megrendelhető figurák. Remek példa erre napjainkra a Spider-Man vagy a Batman! Az olasz stúdiók még nem is tudták, mekkora üzletet csinálhattak volna a Django-kultuszból, ha fogják a karaktert, s annak arcát és nevét ráhelyezik különféle termékekre: pólókra, táskákra, termoszokra stb.! Már elkéstek, nem lesz Django-reneszánsz; ez hamisítatlanul az X-generációnak szánt hőstípus volt!
A felhozatalból csekély alkotás az, ami figyelemre méltó, és általában maga a kritikus dönti el szubjektíven, melyik az a Django-koppintás, amit megtekintésre ajánlj a közönségének. Így nálam is szubjektív az értékelés. Maga a Corbucci-féle eredeti nézhető, de napjainkra elég sok hibája nyilvánvaló. Hiába láttam többször is, számomra középszerű. (Persze még mindig nézhetőbb, mint a mai túlértékelt tucatmocskok pl. a John Wick-szarok!) A filmesztétikával és filmkritikával foglalkozó értelmiségi elit szerint az 1966-os eredeti a legjobb, s minőségben nem ér fel hozzá semmilyen utána következő Django! Én „igénytelen” és „műveletlen” műélvezőként élvezhetőbbnek tartom az 1968-as Ferdinando Baldi rendezte, Terence Hill főszereplésével készült Viva Django!-t!
Még van egy általam kedvelt darab: az 1971-es Edoardo Mulargia rendezte, Anthony Steffen főszereplésével készült W Django!. Nyilvánvalóan semmi köze nincs ennek sem az eredetihez. Ez nem folytatás. A sztori itt is egyszerű: aljas martalócok megölik Django feleségét, a főszereplő pedig bosszút áll. Amit kapunk, az a szokásos bosszúhistória. A film végén van egy fordulat, ami eléggé bénácskán elárulja magát a cselekmény közepén. A kivitelezés korrekt. Aki nem vár többet egy akciófilmtől, az képes élvezni. Vendégsztár nem bukkan elő a játékidő alatt. A stáb egyetlen tagja sem vált a western kultikus alakjává. Franco Nero-val és Terence Hill-lel ellentétben, Anthony Steffen népszerűsége nem lépte túl az olasz nemzeti kereteket.
Én nem vagyok híve annak, hogy ezeket a késői Django-filmeket ütköztessük az eredetivel. (Még Tarantino Django-filmjénél sem tartom szerencsésnek az összehasonlítást.) Elmondhatom persze, hogy nekem jobban tetszik a Ferdinando Baldi rendezte, Terence Hill főszereplésével készült Viva Django!, mint a Sergio Corbucci rendezte, Franco Nero főszereplésével készült eredeti Django – de ez az én saját véleményem. A W Django! egy teljesen önálló spagettiwestern, aminek nincsenek forradalmi ambíciói. Edoardo Mulargia-nak nem állt szándékában az újítás. Az alkotás nem kíván több lenni egy hétköznapi akciófilmnél. Maximálisan kielégíti a formátummal szembeni elvárásokat. Sablonos és közhelyes, de működőképes. Tud szórakoztatni; képes kikapcsolni másfél órára.
Rendben van a film, értve itt a sztorit, a rendezést, a forgatókönyvet, a karaktereket, a színészi játékot, az akciókat, a zenét, meg az olyan technikai dolgokat, mint a vágás, a fényképezés és a kamerakezelés. 90 perc, nincs benne felesleges műsoridő. Kis adag komikumot szolgáltat a comic relief karakterként funkcionáló kocsmáros. Inkább mosolyogtam, mint nevettem a hozzá köthető poénokon. Azt nem mondom, hogy nincsenek az alkotásnak hibái, de nekem jelentéktelenek, tolerálhatóak voltak.
Az én ízlésemnek okés volt; korrekt darab. Merem ajánlani másoknak is a megnézésre. Persze tudnék jobbakat is említeni a műfajban, mint a Viva Django!, a Navajo Joe, a Dio perdona... Io no!, hogy már ne is említsek olyan kultikus alkotásokat, mint a Dollars Trilogy!. Mint írtam, vannak hibái, de ezek szerintem nem olyan zavaróak, hogy kizökkentsék a nézőt. Persze fontos, hogy ne legyenek túl magasak az elvárások. Arra tökéletesen alkalmas, hogy a munkából hazajövet kikapcsoljon 90 percre, ennyi pedig elég!
Django
https://port.hu/adatlap/film/tv/django-django/movie-66979
Viva Django!
https://port.hu/adatlap/film/tv/viva-django-preparati-la-bara-django-prepare-a-coffin/movie-120628
W Django!
https://port.hu/adatlap/film/tv/akit-djangonak-hivtak-w-django/movie-164056
