(Alexander Tyerehov - A kőhíd)

„Veszélyes figyelemmel kísérteni meg a halált. Ha valaki meghalt, akkor már minden kimondatott. És ha továbbra is kérdések hangzanak el, ha valaki megpróbál túlságosan közel menni, akkor a tanúk elkezdik tovább gondolni, lelkük mélyéről előássák azt, ami nem történt meg, ami nem volt, a nem-igazságot – és a múlt elkezd önállóan gondolkodni milliók agyával. Az önállóan gondolkodó múlt pedig veszélyes, futóhomok, amely mindent elnyel.”

Alexander Tyerehov

1,

Alexander Tyerehov A kőhíd c.  dokumentumregénye 2009-ben elnyerte Oroszországban a Nagy Könyv díjat. Magyarországra 2016-ra jutott el, Goretity József fordításában. Alapvetően tetszett a könyv, bár nem voltam vele maradéktalanul elégedett. Valójában nem egyszerű elmondani a benyomásaimat az olvasmányélményről. Ugyanis maga a mű nem egy könnyű olvasmány. Nem csupán azért nem könnyű, mert kb. 1000 oldal; hanem azért sem, mert mind a tárgyalt témája, mind a szöveg stílusa keményen megdolgoztatja az olvasót. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a regénynek szándékában sem áll az, hogy kikapcsolja és elszórakoztassa az embert. Az írónak küldetése volt ezzel a könyvvel, és az olvasó maga is részese lesz ennek a küldetésnek, ha belekezd a műbe.

2,

Mint dokumentumregény, kiváló!

A regény elején egy rejtélyes alak felkeresi főszereplőnket, Alekszandr Vasziljevicset. Vasziljevics egy egykori belügyi tiszt; a regény idején már visszavonult, a civil szakmája pedig kereskedő. A rejtélyes alak egy megbízást hoz neki, a megbízó pedig azt szeretné, ha megoldana egy 60 éves bűnesetet. Vasziljevics a belügyi múltja miatt alkalmas a feladatra. Rendelkezik kapcsolatokkal. Vasziljevics össze is állít magának egy nyomozógárdát: Golcman, az idős tudományos munkatárs; Borisz, az ex-belügyes; Csuharev, az operatív munkás; Aljona és Marina titkárnők, egyben Vasziljevics szeretői. Hét évig tart a nyomozói munka.

Mi is a döglött akta tartalma?

1943. június 3-án a moszkvai Nagy Kőhídon elhalálozott két gyermek. Két nem akármilyen gyermek. Ők nem az orosz nép egyszerű gyermekei voltak. Hanem két vasember egy-egy ivadéka. Két diák a szovjet elitből. Alekszej Sahurin, a szovjet repülőgép-gyártási népbiztos fia, Vologya Sahurin pisztollyal fejbe lőtte Sztálin egyik nagykövetének, Konsztantyin Umanszkijnak a lányát, Nyina Umanszkijt, majd végzett magával. Ez volt a hivatalos verzió. Vasziljevics nem hisz a hivatalos verzióban. Prekoncepciója, hogy meggyilkolták a két kamaszt. A brigád alapos és rendszeres nyomozói munkát végez a 7 év alatt. Felkutatnak minden életben maradt leszármazottat. Plusz beszélnek minden olyan személlyel, aki kapcsolatba kerülhetett az üggyel. Természetesen a kiindulási pont a Sahurin és az Umanszkij család.

Ahogy halad előre a nyomozás, képet kapunk a szovjet személyi kultuszról, az akkori káderekről, Sztálinról és udvaráról. Mára közhely, hogy mint minden diktatúra, a sztálini rezsim is a félelemre épült. A káderek többsége évtizedeket töltött el félelemben. Nem véletlen, hogy egy jelentős részük alkoholista lett, sokan közülük rákban hunytak el idős korukra. Létezett egy titkos összetartás, de ugyanakkor működött a bűnbak-képzés is. Folyamatosan ment a hajtóvadászat a belső ellenség ellen, aki a legtöbbször nem is létezett. Mégis mindig találtak egy „trockistát”, egy „ellenforradalmárt”, valakit, aki az „amerikai imperializmus ügynőke. Ezek az emberek az elnyert pozíciójukkal szereztek maguknak hatalmas vagyonokat is – viszont egy ilyen feszült légkörben az eltunyulás, az élvezeteknek való gondtalan élet ellene hatott az életösztönnek. Folyamatosan ébernek kellett lenni, sőt maradni. Az egyik diplomata, Makszim Makszimovics Litvinov minden este úgy aludt el, hogy pisztolyt rejtett a párnája alá. A káderek a népre hivatkoztak, de a legtöbbször hanyagolták a népet. Dörgölőztek a hatalomhoz, jelen esetben Sztálinhoz, és várták tőle a privilégiumokat, a pompás lakást, a pompás autót, a gyermekeknek a jó iskolát, a kellemes külföldi utakat. A zsarnok adott – de nem egyszer el is vett. Jobb esetben visszavette a javakat, rosszabb esetben elvette a nem túl jól teljesítő, esetleg ellenséggyanús káder életét. Sztálin a jó gazda. Büntet és jutalmaz. Az túlzás, hogy mindent lát, és mindent tud – de rengeteg információ jut el hozzá. Valahol élvezi is, amit tesz. Ismert pár történet a szerencsétlen káderről, akit behívat magához, kedélyesen elbeszélget vele, megkínálja egy kis konyakkal vagy vodkával; a káder pedig úgy lép ki 1 vagy 2 óra múlva a zsarnok irodájából, hogy minden rendben, nincs semmi gond, az élet megy tovább; következő nap aztán jönnek érte a fegyveresek, hogy elvigyék a börtönbe vagy a kívégzőosztag elé.

Vasziljevicsnek nem egyszerű kiigazodni a hét évtizede történt gyilkosság indítékai és motiváció között. Sok olyan tényt felszínre hoz, amit át akartak adni a feledésnek. Precízen bogozza a bűnügy szálait. Nyomozása során felhasznál történelmi dokumentumokat, korabeli újságcikkeket, kádereknek vagy azok asszonyainak, szeretőinek memoárjait, a szemtanúk vallomásait. Alkalmazza ezek mellett a nyomozáshoz nélkülözhetetlen modern eszközöket és módszereket is. Egyre mélyebbre nyúl a sztálini időszak mélységes bugyraiba. Általa több ismeretet kapunk az állambiztonsági szervek kíméletlen munkamódszereiről is. A sötét múlt rekonstruálása mellett pedig egy kis betekintést nyerünk a jelenlegi oroszországi biznisz-világba is. A Vasziljevics-gárda nyomozását nem támogatja az állam, így számos esetben nekik kell lefizetniük azokat az embereket, akik segíthetik az ügy felderítését. Tisztán kirajzolódik a szövegben a hatalom és a nép, a hatalom és az értelmiség viszonya. Az emberi gyarlóság pedig tetten érhető mind a rekonstruált sztálini múltban, mind a nyomozás jelen idejében. Maga a Vasziljevics-brigád sem mentes a gyarlóságtól. A főszereplő sem.

3,

Mint egzisztencialista regény, pocsék!

Alexander Tyerehov regényének legfontosabb témája a közelmúlt történelmével való szembenézés szükségszerűsége. Mindemellett feszegeti azokat a kérdéseket is, amikre már előtte kereste a választ a klasszikus orosz irodalom. Az egyénnek mi a felelőssége a társadalmi folyamatokban? Mi a létezésünk értelme a világban? Az életen túli létezés valójában meglét vagy nemlét? A maga módján szétágazik a regény, de ami egybefogja, az a szimbolikussá váló, szinte örökkévalónak tekintett Nagy Kőhíd.

Sajnálatosan Alexander Tyerehov, hasonlóan, mint Dmitry Glukhovsky, egy nihilista intellektuel. Másképpen szólva: egyike a kiégett orosz értelmiségieknek. Ma a „kiégett értelmiségi” egy brand nem csupán Oroszországban, de Európában és az USA-ban, így Magyarországon is, en bloc az egész nyugati civilizációban. Már-már menő kiégett értelmiséginek lenni. Rendben, én is egy kiégett értelmiségi vagyok, de a magam részéről ebben nem találok semmi pozitívumot. Az értékelvű Jankovics Marcell boldogan halt meg, az értékelvű Kassai Lajos boldogan él. Stephen King a The Tommyknockers-ben Jim Gardener karakterén keresztül elég jól kifigurázta a nihilista intellektuel figuráját. A kiégés nem egy pozitív állapot, a nihilizmus pedig nem egy pozitív eszmeiség. A kiégést piedesztálra emelő, minden emberi értéket tagadó nihilizmus egyenest vezet a szakadékba, a zsákutcába, a csúf pusztulásba.

Tyerehov főkaraktere, Vasziljevics próbál hinni valamiben, de nem hisz semmiben. Fiatalkorában még hitt ebben is, abban is, aztán a sok pofon után, rengeteg illúziója elpusztulásával, lassan eljut a hitetlenség állapotába. A szerző nem árulja el a történet során, hol is botlott meg a karaktere, hol következett be életében a törés – csak érzékelteti, hogy lent van a gödörben, és nem is akar igazán kimászni belőle. Próbálkozik, de rendre visszaesik. Betegesen fél a haláltól. Kapaszkodókat persze keres, és ez a nyomozási ügy is egy kapaszkodó. De a sztori végeztével ez a kapaszkodó is kiesik a kezéből.

A politikai krimit kiegészíti ez az egzisztencialista szál. Amivel nem lenne bajom, ha vezetne is valahova. Vasziljevics nem mászik ki a gödörből. Vasziljevics nem nyeri vissza a hitét. Vasziljevics nem találja meg a boldogságot és a szerelmet. Vasziljevics megmarad egy kiégett, nihilista értelmiségnek. Még nem döglött meg, de döglödik. Ahogy az lenni szokott, a kiégett értelmiségiek többnyire nem sikeresek a szerelemben sem. Vasziljevics szinte együtt énekelhetné a Nevergreen-nel: „A szerelemben nem hiszek”. A központi férfikarakter viszonya a nőkhöz undorító, visszataszító. Két szeretője, Aljona és Marina csak használati tárgyak, akiket nem tisztel, ellenben lenézi őket. Rajtuk kívül még egy tucatnyi nőt használ ürítésre. Rengeteg olyan regényt olvastam, amiben volt erotikus jelenet, de még egy olyat sem, ahol minden egyes szeretkezés úgy lett volna leírva, mint valami gépies, unalmas, fárasztó dolog. A főszereplő menekül a szexbe, a promiszkuitásba, de semmi élvezetet nem lel benne. A szerző a főszereplőn keresztül nem csupán a szeretkezéseket ábrázolja szánalmasnak, hanem a főszereplőért rajongó lányokat és nőket is. „Szükségem van rád havonta egyszer. Egy hónapra van szükség ahhoz, hogy elmúljon az utolsó alkalom utáni undor.” Több jelenetben az ex-belügyes szerelmes SMS-ekkel hülyíti az egyik szeretőjét, Aljonát, miközben készül megdugni az éppen kiszemelt leányt vagy nőt. Az intenzív szexuális élet közben pedig főszereplőnk nem boldog.

A dokumentumregényt kiegészítő egzisztencialista szál végső üzenete: a halál félelmetes, az elmúlás rossz, a szerelem egy idő után teher, a társadalom rohad, nincsenek igazi értékek. Nihil. Szánalmas.

4,

A kőhíd dokumentumregényként működik, egzisztencialista regényként nem.

Amiről még szót kell ejtenünk, a stílus!

Alexander Tyerehov nyelvhasználata elképesztően gazdag. Rengeteg rétegét vonultatja fel a stílusnak: megkapjuk itt a sztálinizmus hivatali és sajtónyelvét, az öregkori demenciával küszködők zavaros visszaemlékezéseit, a különféle témákról elmélkedő kisesszéket, az alvilág helyi szlengjét. Amellett, hogy Tyerehov mestere a stílusnak, hatalmas szókinccsel rendelkezik: legyen szó a szakszolgálati kifejezésekről, az egyházi szláv terminusokról vagy a XVIII. századi hídépítésnél használt szerszámok megnevezéséről.

A szerző E/1. személyben beszéli el a történetet. Én folyamatosan azon elmélkedtem olvasás közben, hogy a szerző, Alexander Tyerehov és a főszereplő, Alekszandr Vasziljevics vajon egy személy! Stephen King is művelt már olyat, hogy belehelyezte magát a regénye sztorijába (pl. Jack Torrance a The Shining-ben, Jim Gardener a The Tommyknockers-ben.) Hogy ez miért lényeges, és miért problémás, arról ejtettem fentebb szót! Az elbeszélés folyamán a narrátor többször nézőpontot vált, egy bekezdésben vagy egy mondaton belül. A narrátor egyrészt reagál a saját megszólalásaira, másrészt a vele párbeszédet folytató személyek megnyilvánulásaira, hanglejtéseire, gesztusaira, mimikáira. A főszereplő a környezetére reflektálva reflektál önmagára is.

Bár díjat nyert A kőhíd, megosztotta az olvasóközönséget. Oroszországról tudni kell, hogy a sztálinizmus kultusza még mindig jelen van a társadalomban. Vagyis: amíg a németek elszámoltak Hitlerrel, az oroszok nem számoltak el Sztálinnal. Tyerehov anti-sztálinista, ez a könyve nem különben. Nem meglepő módon ez nem tetszik a sztálinistáknak. A putyinizmusnak és bizonyos szinten a félkegyelmű duginizmusnak is része a felhigított sztálinizmus. Így nem kifejezetten szeretik Alexander Tyerehovot a hivatalos pánszláv nacionalista körökben. (Dmitry Glukhovsky nevét meg jobb ki sem ejteni ebben a közegben.) Igazából sem Tyerehov, sem a művei nincsenek támogatva az állam által.

Én nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a monstrumot, de a nihilizmusa miatt nem lesz újraolvasva a részemről. (Ahogy Glukhovsky METRO-ja sem.) Persze ha választanom kellene a Tyerehov- és Glukhovsky-féle cinikus józanság meg a sztálinista, putyinista, duginista moslék között, akkor az előbbire esne a választásom. Ha csak ez a kettő lenne – szerencsére ezen kívül vannak még más utak is az orosz szellemtörténetben.