1,

A Rossmann hadat üzent a Teslának, méghozzá úgy, hogy meghirdetett vele szemben egy bojkottot. Ez annyit tesz, hogy ez év augusztusától a céges flottájukba nem vásárolnak többé elektromos autót Elon Musk-tól. A Rossmann egyszerű német családi vállalkozásból nőtte ki magát az egyik legnagyobb európai drogérialánccá. Valószínűsíthető, hogy a bojkottjának nem elhanyagolható lesz a hatása. A nők körében rendkívül népszerű cég, nagyobb részt a forgalmazott minőségi kozmetikumos termékei miatt. S az tudvalevő, hogy ezek a multicégek nem csupán kielégítik a fogyasztói igényeket, de nem kis mértékben formálják a hűséges vásárlóik tudatát. A nyilvános céginformációk alapján az is köztudott, hogy az üzletlánc 40%-nak a tulajdonosa a Kajmán-szigeteken bejegyzett CK Hutchison Holdings Ltd.

Mivel érdemelte ki Elon Musk a Rossmann haragját?

Elon Musk bűne nem kisebb, minthogy nyíltan támogatja Donald Trumpot az amerikai választási kampányban. Mindezt a szupermilliárdos az X-en közölte, a Donald Trump ellen elkövetett merényletet követően.

Ez nem az első olyan bojkott, ahol a valódi célpont Donald Trump. Ott volt a 2020-as #StopHateForProfit. Ez volt az az időszak, amikor Trump készült az újraválasztására, s az amerikai közéletbe berobbant a Covid–19 és a Black Lives Matter. Számos globális nagyvállalat bojkottot hirdetett az olyan közösségi oldalak ellen, mint a Facebook, az Instagram, a Twitter, a Youtube, a Snapchat és a Linkedin. A globális cégek azért „haragudtak” meg a közösségi platformokra, mert szerintük azok nem tettek semmit a gyűlöletbeszéd és az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében. A bojkott zászlóshajója a Coca-Cola és az Unilever volt. A Facebookról olyan cégek vonták vissza a hirdetéseiket, mint a Microsoft, a Starbucks, a Honda, a Henkel és a Diageo. Természetesen nem a felebaráti szeretet működött ezen cégeknél. Trump rossz szemmel nézte azokat a szabadkereskedelmi egyezményeket, amiket ezen cégek kötöttek a Kínai Kommunista Párttal, és szándékában állt visszavenni az ezen cégek biztosította termelőkapacitásokat Kínától.

A Rossmann szabadon eldöntheti, mely cégtől vásárol autót. Maga a bojkott problémás versenyjogi szempontból. Minthogy az sem túl szívderítő, hogy a Tesla menedzsmentje úgyszintén eldöntötte, melyik elnökjelölt mellé állnak be a teljes céges kapacitással. Musk, mint amerikai állampolgár, eldöntheti, hogy magánemberként melyik politikai pártra húzza be az X-et. A gond az, hogy oligopol pozícióban elhelyezkedő platformszolgáltató-tulajdonosként kíván beleavatkozni a választásokba.

Ideális esetben a politikai választások során a politikai közösséget alkotó egyének hoznak döntést, mely politikai párt és mely politikai személy vezesse az országot. A cégek nem részesei a politikai közösségnek, így elviekben ők nem dönthetnek, kik is legyenek az állam élén. Ideális esetben a választásokon részt vevő állampolgárok megfelelően vannak informálva az induló pártok választási programjairól. Az lenne a legideálisabb, ha az állampolgárok többsége megfelelő józansággal lenne képes véleményt alkotni a legfontosabb közpolitikai témákról.

Szép dolog az álmodozás, a valóság általában csúf!

A multinacionális cégek napjainkra elképesztő mennyiségű vagyont és hatalmat összpontosítanak a markukban. Mindezt a vagyont és hatalmat felhasználják arra, hogy beavatkozzanak a politikába, nem csupán a választások idején, de amikor éppen úgy látják jónak. A cégek nem részesei semmiféle politikai közösségnek sem. Még annak ellenére sem, hogy a multicégek többsége, legfőképpen a techcégek neoliberális és transzhumanista elveket érvényesítenek nem csupán a saját munkakörnyezetükben, de a társadalmi valóságban is. Az nem sokat számít, mely cég woke vagy anti-woke. Magyarországon számos fideszes, mihazánkos és alt-rigth-es „jobber” körülrajongja Musk-ot, mint édességre éhes kisgyerekek a Mikulást, csak mert konfrontálódik a woke-kal. Sajnálatosan attól, hogy Musk elutasítja a woke-t, nem kevésbé szociopata, mint egy Zuckenberg, emellett elkötelezett, kifejezetten fanatikus híve a transzhumanizmusnak és a neoliberalizmusnak. Amikor Musk a vállalkozásaival belép a politika színterére, nem kevésbé öncélúak a szándékai, mint a woke fertőzött cégbirodalmaknak.

Minden társadalmi osztályban lévő személynek lehet politikai véleménye. Viszont természeténél fogva nem lehet politikai véleménye az óriásvállalatoknak, mert a legfőbb, ha nem az egyetlen értékmérője a profit. A Rossmann magánügye, ha úgy dönt, nem vásárol többet a Teslától. Versenyjogi szempontból viszont kifejezetten aggályos lépést tesz, amikor bojkottot hirdet egy másik céggel szemben. Mindezt súlyosbítja a tény, hogy politikai okokból teszi. Musk pedig nem csupán azért jelentős személyisége a nemzetközi céges világnak, mert a legnagyobb elektromosautó-gyártó kapacitással rendelkezik a bolygón, hanem mert mindezek mellett birtokol egy népszerű, tömegek által használt közösségi médiát is.

A demokratikus közvélemény mindig is függött a médiától. A 20. században a nyomtatott sajtóból, az internetes sajtóból és az elektronikus médiából tájékozódott a legtöbb ember. A 21. században gyökeresen átalakult a politikai nyilvánosság szerkezete. Manapság szembetaláljuk magunkat azzal a szomorú jelenséggel, hogy a közösségi média a modern ember létezésének meghatározó terepévé válik. Egyre többet adunk át magunkból a Google-nak, a Metának, a Teslának és a ByteDance-nak, csak hogy biztosítsa számunkra azt a virtuális közösségi teret, ahol kiterjeszthetjük a valós személyiségünket. Élni nem tudunk ezek nélkül az önmagunktól és környezetünktől elidegenítő szarságok nélkül! A „lakóik” felszínessé válnak a mindennapi használat során, emiatt pedig csak azok a hírek fognak számítani nekik, amelyek rengeteg lájkot, megtekintést és megosztást gyűjtenek be maguknak a platformokon.

A platformszolgáltatók függő viszonyban vannak a hirdetőktől. Mivel a platformszolgáltatók nincsenek alárendelve a nemzeti joghatóságoknak, kevésbé kell ügyelniük a demokratikus működésre. A tech cégek üzletpolitikai elvek mentén alakították ki a közösségi oldalakat kontroll alatt tartó algoritmusokat. Mellette pedig alkalmaznak egy bizonyos mennyiségű moderátor sereget is. Az algoritmusok és a moderátorok kontroll alatt tartják a közösségi oldalak használóit, ugyanakkor az algoritmusok és a moderátorok fölött nincs kontroll. Úgy preferálhatnak vagy diszkriminálhatnak politikai véleményeket, hogy közben nem kéri őket számon senki. A politikai vélemények cenzúrázását pedig megérzik maguk a politikusok is. Toroczkai László a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a Facebook megvonja tőle a szeretetét, míg Magyar Péter elmondhatta, hogy őt szereti a Nagy Testvér. Az algoritmusok és a moderátorok tevékenységét nem felügyeli sem a nemzeti, sem az uniós joghatóságok. A közösségi platformoknak biztosítani kellene a politikamentes cenzúrát, mégis ha jön egy megrendelő a politikai térfélről, és egy megfelelő összegért tesz egy megrendelést arra vonatkozóan, hogy bizonyos vélemények ne jelenjenek meg a platformon, a techcégek nem haboznak teljesíteni a kérést. Recep Tayyip Erdoğan csak átutal egy bizonyos összeget Elon Musk számlájára, és már el is tűnnek a török államvezetést bíráló posztok a Twitterről! Az LMBT-szervezeteknek is csak elég időnként fizetni Mark Zuckenbergnek ahhoz, hogy radikálisan kevesebb LMBT-t érintő kritika legyen a Facebook-on! A közösségi platformtulajdonosok nem csupán uralják a politikai nyilvánosságot, de egyre többször avatkoznak bele a nemzetállami politikába. Valójában a techcégek radikális mértékben alakítják és formálják a saját igényeik szerint a nyugati civilizációban a nemzeti demokráciákat, mind az USA-ban, mind Európában.

Csak annak nem nyilvánvaló a globális nagyvállalatok egyre durvább hatalomkoncentrációja, aki nem akarja észrevenni! A multinacionális vállalatok azért erodálják mind az USA-ban, mind Európában a demokratikus államokat, mert megtehetik. A legtöbb állam alárendeli magát annak a Világgazdasági Fórumnak, amely a multinacionális cégek érdekeit érvényesíti és védelmezi lassan nem csupán a nyugati civilizációban, hanem az egész bolygón. Azok az államok, melyek nem kívánnak hűbéresei és csatlósai lenni a Világgazdasági Fórumnak, harcban állnak a megszületőben lévő új világrenddel. A tech cégek a szociális platformjaikon keresztül csak akkor nem fogják uralni a demokratikus nyilvánosságot, ha mind a nemzetállamok, mind az Európai Unió joghatóság alá vonja az összes közösségi médiát. A neoliberális gazdasági elit önkényesen beleavatkozik a szuverén nemzetállamok politikai választásaiba, és hatalomra juttatja a neki hűbéresküt fogadó pártvezért. Ez olyan skandalum, amit minél előbb kötelességünk felszámolni a civilizációban!

A tech cégek óriási méreteket öltöttek; gigantikus hatalmuk és vagyonuk által formálják az USA-t és Európát. Mindenképpen elkerülhetetlen szükségesség az államok és az EU számára, hogy feldarabolják ezeket a technológiai óriásokat. A demokratikus közvéleménynek csak egy alanya lehet: az adott politikai közösség tagjai! A politikai közösség tagjainak nem csupán szabad, de kell megfogalmazniuk egyfajta véleményt a politikai közkérdésekről. A cégek véleménye nem releváns, mert az ő működésüknek alfája és ómegája a profitmaximalizálás. A demokratikus nyilvánosság nem maradhat egy olyan neoliberális gazdasági elit kezében, amelynek nincsenek komolyabb és nemesebb eszményei, egyetlen és kizárólagos életcélja csupán a vagyon- és hatalomkoncentráció!

2,

A középkori feudális királyságban a király birtokolta az ország egész területét. A király verette a pénzt. A király rendelkezett a pallosjoggal. A király hűbéresei voltak a főurak. A király hatalmát ideológiailag legitimálta a kereszténység (skolasztikus teológia), kezdetben csupán a katolicizmus, később máshol a protestantizmus.

A globális kapitalizmus korában a globális tőke birtokolja a földterület nagy részét. A globális nagybankok teremtik a pénzt. A globális tőke hűbéresei a kormánypárti és az ellenzéki politikusok. Napjaink demokráciái mind feudális államok. A globális tőke hatalmát ideológiailag legitimálja a neoliberalizmus és a transzhumanizmus.

Jánisz Varufákisz úgy nevezi ezt a rendszert, hogy techno-feudalizmus.

A középkori feudális királyságokban elterjedtek voltak a különböző királyokhoz és főurakhoz elszegődő zsoldosseregek. Ma a Wagner és a Blackwater az, amely rengeteg zsoldért elszegődik egy-egy államhoz vagy multicéghez, harcolni és ölni. Jeff Bezos, Mark Zuckenberg és Elon Musk úgy gondol az általuk (is) felépített céges struktúrákra, mint Birodalomra. Ők immár kiskirályok, akik nem tisztelik a valódi uralkodókat, akik ugyebár a demokráciák miniszterelnökei és a diktatúrák despotái lennének. Az oligopol piaci állapotok egyre több techno-feudalista nagyurat fognak teremni. Velük együtt pedig visszatérőben van a hatalom feudális széttagoltsága is. A multicégek vezetői saját törvényeket érvényesítenek az általuk létrehozott munkahelyeken. A tech cégek urai pedig a magántulajdonuknak tekintett szociális platformokon tartatják be a használókkal a saját törvényeiket. Egyre merészebbek a techno-feudalista nagyurak, hiszen sehol egy igazi uralkodó, aki megregulázná őket.

A feudalizmusban a humán-erőforrás a jobbágyság volt. A kapitalizmusban nem szűnt meg a jobbágyság, csak átalakult, új neve: munkásosztály. Hozzávehetjük még a középosztályt is. A munkás- és középosztályból jön az a dolgozói réteg, amely elmegy alkalmazottnak mind a multinacionális cégekhez, mind az állami intézményekhez. A kapitalizmusban nem lenne szükségszerű, hogy rossz körülmények között dolgozzon ez a réteg, viszont akik formálják jelenleg a gazdasági rendet, mindent megtesznek, hogy maximálisan ki legyenek téve a dolgozók a kizsákmányolásnak, és az általa generált elidegenedésnek. A multicéges menedzsment szinte megállás nélkül törekszik, hogy az általa menedzselt birodalmat növelje és bővítse, méghozzá úgy, hogy közben folyamatosan zajlik a termelés. Eme birodalmak urai és asszonyai nem úgy tekintenek a neojobbágyokra, mint érezni és gondolkodni képes lényekre, hanem mint humán-erőforrásra. A rendszerszintű pszichológiai kondicionálás individualista biorobotokká programozza az embereket; olyan szolgákká, akik még a Downton Abbey cselédjeinél is alázatosabbak! Egy atomizált társadalomban szocializálódtunk, ahol újra kell tanulnunk a kooperatívitást és a szolidaritást! Mivel az emberi élethez méltatlan ez a termelési rend, szükségeltetik ennek a megváltoztatása. Ez már meg is kezdődött az irodai munkaerő-piacon a home office és a hibrid munkavégzés térnyerésével, többnyire a céges szférában, kevésbé az állami szférában. Szerencsére nem mindegyik cégvezető egy fasz; Eric Yuan, a Zoom vezérigazgatója elkötelezett híve a hibrid munkavégzésnek!

Mi valójában nem demokráciában élünk, hanem egy hegemón tőkés logika alapján funkcionáló, globálisan szerveződő oligarchiában. A multinacionális nagyvállalatok olyan jogalanyok, amiknek fő drive-juk a profitérdek, az pedig szembemegy a közérdekkel. Sajnálatosan garantálható, hogy a nemzetállami szabályozás sem lesz elegendő ellenük. Nemzetközi szerződésben szükséges deklarálni, mik a multinacionális vállalatok jogai és kötelességei. Az persze még mindig kérdéses, miképpen lehetne szankcionálni az olyan multicégeket, amelyek nem tartanák be a nemzetközi szerződést. Mark Zuckenberg és Elon Musk szinte sportot űz abból, hogy tudatja a világgal, ők érinthetetlenek a nemzetállamok részéről. Miképpen tudnák a nemzetállamok mégis megérinteni őket? Hogyan büntetné meg egy nemzetállam a Metát, ha az vét az adott nemzet ellen? Jelen esetben sehogy! Nyilvánvalóan ez még nincs a reálpolitika szintjén. Az állami színtéren az „erősebb kutya baszik”. Az erősebb kutya az USA, amely véreb meg lassacskán utoléri, az Kína. Az a baj a szuverenista állásponttal, hogy egyszerűen nem veszi figyelembe, miszerint a nemzetállamok a területileg korlátozott joghatóságuk miatt nem tudják leszabályozni a globálisan mozgó multicégeket. Mindez egy jogszociológiailag tarthatatlan álláspont. A probléma még megoldásra vár...

Harcolni kellene, küzdeni ezek ellen; ellenállni annak az új világrendnek, amit körénk építenek a háttérhatalom intézményei, cégei, bankjai, államai és „civil” szervezetei! Az a gond, hogy a többség még mindig foggal-körömmel ragaszkodik a neoliberalizmushoz. A tájékozódni rest többség inkább elmegy szavazni a nagyvállalatok által megvásárolt országgyűlési képviselőkre. Persze közben panaszkodnak és nyavalyognak, hogy romlik az életminőség. A munkaerő-piacon az emberek többsége egyre több munkát végez egyre nagyobb iramban, egyre kevesebb bérért. Szenvednek, közben pedig harciasan ragaszkodnak egy olyan neoliberális rendszerhez, ami feléli az összes létfeltételünket. A munkaerő-piacon való elképesztő mennyiségű robot miatt kevés idő jut önmagunkra és a szeretteinkre. A ránk erőltetett szociáldarwinista létezés miatt képtelenek vagyunk kapcsolódni a legtöbb emberhez. Mivel a mindennapi létküzdelemben a legtöbb emberben ellenséget látunk, képtelen vagyunk átérezni mind a közösségi, mind a nemzeti érzést. Erodálódnak olyan fenoménok, mint az érdekmentes szeretet és az örömteli tanulás. Frusztráltak vagyunk, nem pedig nyugodtak; széthullóak vagyunk, nem pedig kiegyensúlyozottak. Fenntartunk egy olyan gazdasági és társadalmi struktúrát, aminek a vesztesei vagyunk.

A hatalom nem a politikai közösségnél, az un. nemzetnél van, hanem egy nemzetek fölötti neoliberális elitnél. Újra kell gondolnunk a demokrácia-elméleteinket! Lassacskán realizálódik az a világ, amit megjövendöltek a cyberpunk sci-fik. Az államhatalom immár szimbolikus. A nemzetállamok már nem rendelkeznek oly nagy hatalommal, mint a 20. században. Az állami intézmények, mint külsőségek fennállnak, de puszta illúziók. Csak egy példa: mikor arról beszélünk, hogy az országban a privát egészségügy jobb minőségű, mint az állami egészségügy, akkor ott arról van szó, hogy az államnak már nincs tekintélye az egészségügyben. A privatizáció egy olyan művelet volt az állam részéről, amivel nekiállt felszámolni egyes intézményei, és így önmaga tekintélyét is. A választott képviselőink már ritkán hoznak érdemi döntéseket, a valódi döntéshozók a gazdasági erőfölényükkel nyomásgyakorló gazdasági lobbik. Azzal, hogy a nagytőke felvásárolja a közérdek majdnem összes képviselőjét, megszünteti a képviseleti demokráciát. A cégeknek és bankoknak nagy a fizetőképessége, ezáltal nagy az érdekérvényesítő képessége, amivel a politikai közösség – vagyis mi – nem kelhet versenyre. A formális demokráciában még élhetünk az alapjogainkkal – egészen addig, amíg nem áll útjában a nemzetközi neoliberális elitnek. A Great Reset végén lehet, hogy csak annyi jogunk marad, mint az észak-koreai pártállam állampolgárainak.

Most megy az új Aliens-mozi, a Romulus. Ennek lázában rengetegen, köztük youtuberek és influencerek újranézik az eddigi Aliens-filmeket. Szerintem a xenomorphoknál csak egy valami félelmetesebb abban az univerzumban: a Weyland Yutani. Hiszen mondhatjuk teljes nyugalommal, hogy xenomorphok nem léteznek! Azt viszont nem mondhatjuk, hogy ilyen Weyland Yutani-féle cégek nincsenek! Az Aliens 2-ben Carter Burke, a cég embere bezárja Ripley-t és a kislányt az orvosi szobába, s ráereszti az arctámadókat a még alvó civilekre. Nyugalom, semmi ok az aggodalomra, arctámadók nincsenek! A Carter Burke-féle szociopaták viszont százával futkosnak parancsra készen a Metában, a Teslában, a Disney-ben, a Blizzardban, az Ubisoftban, a BlackRockban – és még számos multicégben! Igaz, most már a cég ellenségeinek likvidálása jóval finomabb eszközökkel történik, minthogy bezárjuk őket valahova, és ráengedünk holmi emberi egészségre ártalmas lényeket. Igazából meg sem kell ölni a másikat, elég csak ellehetetleníteni az életfeltételeit. Elégséges csak valakiről terhelő adatokat találni, és kirúgatni a cégtől. Azok a véglények, akik a Disney-nél, a Metánál, a Blizzardnál és az Ubisoftnál bemószeroltak és kirúgattak olyan embereket, akik nem voltak eléggé diverzek, ilyen Carter Burke-féle figurák voltak.

Végezetül egy érdekes gondolat. Vannak, akik úgy gondolják, a túlhatalomra törekvő multicégek valójában a kapitalizmus ellenségei. Nem tekinthetőek anti-kapitalistáknak, mint a kommunisták, hiszen nem definiálják úgy magukat, mint a kapitalizmus felszámolói. Viszont azzal, hogy monopóliumokat és oligopóliumokat hoznak létre a gazdaságban, szűkítik a szabad verseny lehetőségét. Ezen gondolatiság hívei úgy vélik, a kisgömböcként zabáló és a felzabálás által egyre csak növekvő multi cégek már nem is a kapitalizmus, hanem egy újfajta feudalizmus hívei. Hiszen nem a kapitalizmus megújulását segítik elő, hanem kiépítenek egy techno-feudalizmust. Ők nem törekednek egy szolidaritáson alapuló gazdasági-társadalmi rendre, mint a kommunisták, hanem először egy saját kiskirályságot alakítanak ki, majd azt felduzzasztják birodalommá a többi cég kárára. Ezen teória fanjai pedig úgy vélik, egyetlen módon lehetne megmenteni tőlük a kapitalizmust: ha feldarabolnák ezeket a gigantikusra nőtt multicégeket! Persze, ez nem egy demokratikus és kapitalista megoldás, viszont itt a problémát olyan multi cégek jelentik, akik a nyugati civilizációban veszélyt jelentenek mind a demokráciákra, mind a kapitalizmusra. És ha ők nem hívei a fair play-nek, mi miért lennénk velük fair?