Jerome Thompson-The Belated Party on Mansfield Mountain
Szükségem van segítségre. Segítségre ahhoz, hogy találjak egy közösséget. Segítségre a létváltáshoz. Segítségre ahhoz, hogy a destruktív atomizált és individualizált létből átváltsak egy megtartó közösségi létbe. Segítségre ahhoz, hogy ne érezzem magam egyedül, magányosan, helyette azt éljem át, hogy egy közösség tagja vagyok.
Életem során számos rossz munkahelyen megfordultam. Tapasztaltam már temérdek gusztustalanságot a (bér)munka világában. Mesélhetnék vezetőségről, mely úgy kezelte az alkalmazottait, mint hűbéres a jobbágyait. Mesélhetnék kollektíváról, mely nem volt összetartó, széthúzás és ellenségeskedés gyengítette. Mesélhetnék arról, hogy a bérmunka hogyan vett el rengeteg időt a magánéletemből. Mesélhetnék kizsákmányolásról és kiégésről. Mesélhetnék arról, miként kerülgettem munkavégzés közben a frusztrált kollégákat. Mesélhetnék talpnyalókról, annak különösen visszataszító típusáról, a besúgókról és spiclikről. Mesélhetnék rengeteg lelki beteg emberről, akik mind a mai napig vonaglanak a bérmunka poklában. Egy egész novelláskötetet hozhatnék össze az ilyen horrorsztorikból. Valami olyasmi címmel: Munka a Purgatóriumban!
A múlt évben, egy toxikus munkahelyi környezetben robotolva jutottam arra a felismerésre, hogy itt nem elég a munkahely-váltás. Megfogalmazódott bennem, hogy nekem nem új munkahelyet, hanem valódi közösséget szükséges találnom. Úgy vélekedtem, a civil szervezet egy tipikusan olyan szerveződés, ami valódi közösségi alapon működik, és ezért megpróbáltam felvenni a kapcsolatot civil szervezetekkel. Ilyen kutakodás és keresgélés, informálódás után jutottam el Takács-Sánta András több évnyi projektjéhez, a Kisközösségi Programhoz.
Az elmúlt időszakban elég sok időt szántam arra, hogy megismerjem a Kisközösségi Programot. Olvastam anyagokat a két honlapjukról, megnéztem és meghallgattam interjúkat és podcast-eket, megtekintettem előadásokat. A mai napig szimpatikusak az olyan célkitűzéseik, mint az új típusú közösségek és az ökológiai rendszerváltás. Kicsit olyan volt megismerkedni a Kisközösségi Programmal, mintha haza érkeztem volna. Radikálisan eltért attól a gondolkodás- és életmódtól, amit a környezetemben megtapasztaltam. Valahogy úgy éreztem, ők azok, akik irányt mutatnak a zűrzavarban, rendet tesznek a káoszban, világosságot gyújtanak az éjszakában.
Atomizált társadalom. Gyakran alkalmazott fogalom a társadalomtudományban, legfőképpen a szociológiában. Mit jelölünk vele? Egy ország olyan lakosságát, melynek tagjai nem szocializálódtak a közösségi létre, helyette az individualizmusra, az egyéni létre. Hosszú lenne az a fejtegetés, mely során igyekeznék meghatározni minden olyan külső és belső folyamatot, ami miatt atomizáltak lettek a modern társadalmak. Jelentősen hozzájárult a társadalmi atomizálódáshoz az az ideológia, ami szilárd fundamentuma a neoliberalizmusnak, ez pedig a…
Szociáldarwinizmus. Ez a darwinizmus kiterjesztése a társadalomra. Ezen narratíva szerint természetes, teljesen rendjén való, normális, hogy a társadalomban az egyének és az egyének csoportjai versengenek egymással a túlélésért. Az egyéni túlélésért való küzdelemnek egyik legfőbb tere a munkaerő-piac. A munkaerő-piacról való kiesés egyenesen vezet az életkörülmények romlásához, egy bizonyos idő elteltével pedig a pusztuláshoz. A neoliberalizmus apologétái szerint semmi gond nincs azzal, ha valaki munkanélküliként és hajléktalanként a romló életkörülményei miatt kileheli a lelkét. Aki elveszti a játszmát, annak jussa a nem-lét! A neoliberális elit ezen ember- és életellenes szemlélete lecsurgott a közemberekhez. A munkás- és középosztály többsége magáévá tette az uralkodó réteg szociáldarwinista világképét. „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” - közkedvelt mondás a dolgozó emberek körében. Persze, a rendszer igyekszik ezt a társadalmat átható szociáldarwinizmust enyhíteni kultúrával és vallással, szociális hálóval, civil szervezetekkel, emberjogi törvényekkel, különféle kisebb közösségekkel. Egyfajta kapaszkodót nyújtanak a társadalomból kihulló embereknek. Esélyt adnak a munkaerő-piacra, és ezáltal a társadalomba való visszajutásra.
Az individualizmus, a materializmus és a szociáldarwinizmus bomlasztóanyagok, így szóba sem jöhetnek fundamentumként egy valódi közösségnél! Elég csak megnézni a modern társadalom legtipikusabb közösségét, a munkahelyet! A munkaerő-piacon vegetáló munkahelyi struktúrák a legékesebb példái, milyen az, amikor ilyen fundamentumokra építünk közösségeket. Individualizmus – amikor a dolgozó többre tartja magát a többi munkatársánál; „csak is én!”. Materializmus – amikor a dolgozó egyetlen célja a munkabér, és a vezetőség egyetlen célja a profit! Szociáldarwinizmus – amikor a dolgozók klikkekbe verődnek, és egymással harcolnak pozíciókért, magasabb bérért, bagatell célokért, a főnök elégedett mosolyáért, jutalomfalatért, frusztráció levezetésből, pusztán élvezetből! Intrikák, pletykák, rágalmak, viták és veszekedések; farokméregetések; „mit tettél le az asztalra?”; banális félreértések; tudatos és tudattalan bántások; sértődések és sérelmek; revans! A legtöbb cégvezető és állami intézményigazgató észlelte, hogy az általa igazgatott munkahelyen hiányzik a szolidaritás, ezért magához rendelt drága pénzért coach szakembereket, hogy segítsenek kialakítani egy erős munkaközösséget. A coach a munkaerő-piacon tevékenykedő vulgárpszichológia megtestesítői: minden kommunikációs stratégiájuk, elméletük és gyakorlatuk, óvodás színvonalú játékaik, időrabló meetingjeik, struktúra-modelljeik ráncfelvarrás. A coach bűvészei, hasonlóan a liberális pszichológia képviselőihez, nem kérdőjelezik meg a munkaerő-piac szociáldarwinista természetét, ezért a boszorkányságuk nem ér lófaszt sem, mondhatni: kidobott pénz, elpazarolt idő!
Hol is vagyok én mindebben?
Nagyon az elején. Benne vagyok egy atomizált társadalomban; jelen vagyok a munkaerő-piacon; a legkisebb közösségben élek, ami a család. A szüleimmel lakok, és bár szeretem őket, de függetlenednem kellene tőlük. Amióta jelen vagyok a munkaerő-piacon, nem érzem magam többnek egy kizsákmányolható jobbágynál. Minden egyes munkahelyi közösség az életemben nem más, mint együtt-levés kényszerből. Igazi motivációm nincs a bérmunkás lét alatt. Egyedül a megélhetést biztosító munkabér kényszerít a kötelező robotba. Mindig, amikor dolgozok, a bérmunka leuralja a magánéletemet. Több időt töltöttem a bérmunkával, mint a szeretteimmel. Az atomizált társadalomban kevés emberhez kapcsolódom: családtagok, helyben néhány haver, gyenge kötödéssel, és távolban pár barát, erős kötödéssel. A város, amelyben vegetálok, nem élhető. Bármilyen település, ahol megfordulok, nem élhető. Az egész ország nem élhető. A politika nem teremt valódi közösségeket, csak szubkultúrákat és szektákat. A pártpolitika mérgezi a társadalmat, megrontja az embereket. Hiányzik az életemből a közösség, az autonómia, a szabadság, a boldogság; valójában az életemben nincs jelen a minőség. Ha továbbra is úgy élek, mint egy modern ember, osztályrészemül jut a stressz és a depresszió, a kiégés, az agyvérzés vagy a szívroham, egy kellemes kis rákos megbetegedés! Igen, a végén hosszú kínok közepette döglök meg, mint valami utcán felejtett állat!
Az embernek lehetősége van letérni a rossz útról, és rátérni a jó útra! A személynek megadatik, hogy megválassza a saját útját! Az én utam végcélja a valódi közösségbe való integráció!
Miből áll ma a modern társadalom?
Létezik a termelési és fogyasztási rendszer, amire ráépül a munkaerő-piac, minderre az egészre pedig ráépül a társadalom. Olyan a társadalom, amilyenné a termelési-fogyasztási rendszer és az azon alapuló munkaerő-piac formálja. Mikor arról beszélünk, hogy egy kormánypárt neoliberális gazdaságpolitikát folytat, valójában arról van szó, hogy a gazdaságpolitikájuk által létrehoznak egy neoliberális társadalmat. Abban igaza volt Marxnak, hogy a gazdaság az egyik legszilárdabb alapja egy társadalomnak. Egyáltalán nem mindegy, milyen gazdaságpolitikát folytat a politikai és gazdasági elit.
A termelési és fogyasztási rendszer beteg, ezért a ráépülő munkaerő-piac is beteg. Az irracionálisan funkcionáló termelési-fogyasztási rendszer és munkaerő-piac ezért elidegenedést generál. Az elidegenedési formációk belülről roncsolják és bomlasztják a társadalmat. Az elidegenedésnek számos formája van, legtisztább formái a függőségek. (Ugyanilyen elidegenedési formáció amúgy maga az LMBT is.) Szociáldarwinista és materialista alapokon nyugszik az atomizált társadalom. Az emberek úgy vélik, akkor biztosítják a legmegfelelőbben a maguk és a családjuk túlélését, ha anyagi javakat halmoznak fel, és ezért folyamatosan képesek beszállni egy olyan küzdelembe, ahol ember embernek farkasa. Itt el is érkeztünk ahhoz, miből is ered a modern társadalmak dekadenciája, és miért is van válságban a globális kapitalizmus. Természetesen nem szabad elfelejteni eme válság spirituális okait sem, ami az Istentől való eltávolodás.
A modern társadalom általában két fajta közösséget biztosít a benne élő embereknek: a családot és a munkahelyet. A család a nemzet legkisebb egysége, ami nem elegendő közösségi tér az egyes embernek, a munkahelyek többsége pedig nem képes arra, hogy úgy működjön, mint egy valódi közösség. A dolgozók többsége kiég a munkahelyén, a kiégett lelkét pedig beviszi a családba, amivel hozzájárul a családi kötelékek bomlásához. Az emberek egy része nem is elégszik meg a családdal és a munkahellyel, hanem csatlakozik valami egyéb közösséghez, ami képződhet a sportból, a hobbiból, a politikából, a vallásból, valami civil tevékenységből.
Egyre több ember dönt úgy, hogy nem elégszik meg azzal a közösségi léttel, amit nyújt neki a modern társadalom. Sokan keresik a valódi közösséget. Ezek az emberek eljutnak arra a felismerésre, hogy több értelme lehet az életüknek a munkahely+magánélet mátrixnál. A munkahelyek többsége pusztán helyszíne a lelketlen robotnak, amely rámegy a dolgozó magánéletére: a melós rengeteget robotol a munkatáborban, miközben nem jut minőségi idő a privát szférára. Ezen személyek eljuthatnak odáig, hogy megtagadják a modern bérmunka-rendszerben való létet, és törekedni kezdenek arra, hogy az értékes életüket beillesszék egy minőségi életformát biztosító, emberre optimalizált, a természettel összhangban lévő közösségbe.
Úgy is nevezik ezeket a személyeket, hogy korai ébredők. Egyesek megtalálják a valódi közösséget, mások próbálnak létrehozni egy saját közösséget. Szomorúan egyre több olyan sztorit hallunk, hogy nem sikerült, gondolva itt az egyes ökofalvak vagy a Kőházy Ferenc által létrehozott Egység kálváriájára. Jelenleg nem vagyunk képesek ösztönös közösségeket létrehozni, mint az őskorban az előember; kizárólag tudatos közösségeket hozhatunk létre. A tanulság: nem ösztönösen, hanem tudatosan hozhatóak létre az új típusú ökológiai közösségek.
Szilárd meggyőződésem, miszerint felesleges azt várni a pártpolitikától, hogy megteremtse országunkban az igazi nemzetközösséget. Az egyetlen járható út a jelenlegi civilizációs válságban a kisközösségek kialakítása és fenntartása. Égető szükség van arra, hogy Magyarország több pontján az emberek nagy része képes legyen erős kapcsolatokat létesíteni a másikkal. Számos értékteremtő kisközösségre van szükség! Kizárólag alulról tud létrejönni valódi változás, sosem felülről!
A 20. században volt már próbálkozás a hatalmi elitek részéről, hogy felülről megteremtsék a társadalmakban a szolidaritást. Különféle nevekkel illették ezeket az emberkísérleteket: kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus. Az állam által menedzselt közösségépítések mind beletorkoltak a totalitarizmusba. A totalitarizmus egy olyan rendszer, ami felőrli az egyént és a társadalmat, meg a köztük egészséges kapcsolatot biztosító tradíciókat.
Csakis alulról szerveződhet a szolidaritás:
Egyén – mikroközösség – makroközösség – társadalom – emberiség.
Siófokon születtem, és Siófokon élek.
Az elmúlt pár hónapban igyekeztem informálódni, milyen lehetőségek adódnak közösségalkotásra itt helyben, Siófokon. Mint a települések többsége, Siófok lakossága is atomizált. Sokan megelégszenek azzal a „közösségi” élménnyel, amit együttesen nyújtanak a munkahely, a család és a barátok. Saját tapasztalatom, hogy a „munkahely+család+barátok” kombináció nem jelent valódi közösséget - persze még mindig jobb alternatíva, mint az egyedüllét, a magány. Léteznek civil szervezetek, amelyek képesek megmozgatni néhányka embert, kevéske családot, különféle ügyek mentén. A labdarúgás, az asztaltenisz, a lovaglás, a tánc, az íjászat, a vízi sportok körül képződnek közösségek; itt az embereket a sport szeretete kapcsolja össze. Akad még néhány lokálpatrióta szervezet, amit áthat a pártpolitika; az egyik fele „magyarpéteres”, a másik fele „orbánviktoros”.
Siófokon nyoma sincs annak a szellemiségnek, ami tetten érhető az ökoközösségeknél. Sokan vélik úgy, hogy szemetelni trendi és menő, mivel alig találok olyan utcát, ahol ne találnék egyetlen egy eldobott szemetet sem. Rengeteg ismerősöm van, aki cipeli a maga keresztjét: küzd a saját magánéleti problémáival. Többen szenvednek munkahelyi kiégéssel. A csinos belvárosi részt, beleértve a Fő teret és a Millennium Parkot is, már régóta ellepték a hajléktalanok, a kéregetők, az alkoholisták, a drogosok, a szegény sorban élő cigányok, időnként pedig feltűnik egy-két díler és prosti is. Az önkormányzat látványosan nem tud mit kezdeni a hajléktalansággal és a szegénységgel. Természetesen van igény a közösségi létre, de sokan nem hajlandóak tenni érte. A közösségalkotást az is akadályozza, hogy többen gyanakvóak, nem bíznak a másikban. Elképesztő, milyen bagatell indokok mentén gyűlölik egymást itt az emberek. Magam nem is igazán találtam olyan személyt, aki nyitott lenne egy új típusú közösség létrehozására.
A célom, hogy tagja legyek egy közösségnek. Természetesen örülnék, ha szülő- és lakóvárosom adná ezt a közösséget. Szomorúan egyre inkább azt látom, hogy Siófok több tekintetben is egy elveszett város. Keserű tapasztalatom az, hogy el kell költöznöm innét, ha szeretnék találni magamnak egy valódi közösséget – bár ettől a döntéstől nem esek kétségbe. Kár ezért a városért, de ezen település vezetői és lakói tettek azért, hogy meggyengüljenek a lokálpatrióta érzelmeim!
Elengedhetetlennek tartom, hogy egy olyan közösség tagja legyek, amely megélhetést is biztosít számomra. Közönségesen úgy is fogalmazhatnék, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ami egyben munkahely is. Segítségre van szükségem ahhoz, hogy megtaláljam a magam közösségét. Szeretnék kilépni ebből az atomizált és individualizált létből, s belépni egy közösségi létbe. Ehhez társakra van szükségem – olyan emberek társaságára, akik ugyanazt megélték, amit én, s ugyanúgy látják a problémákat és a megoldásokat, mint én. Keresem már jó ideje ezeket az embereket (a net nagy segítség ehhez). Egyedül ez az út piszok nehéz.
Kisközösségi Program
https://www.kiskozossegek.hu/
Kiutak
https://kiutak.hu/
