1,

A Rossmann hadat üzent a Teslának, méghozzá úgy, hogy meghirdetett vele szemben egy bojkottot. Ez annyit tesz, hogy ez év augusztusától a céges flottájukba nem vásárolnak többé elektromos autót Elon Musk-tól. A Rossmann egyszerű német családi vállalkozásból nőtte ki magát az egyik legnagyobb európai drogérialánccá. Valószínűsíthető, hogy a bojkottjának nem elhanyagolható lesz a hatása. A nők körében rendkívül népszerű cég, nagyobb részt a forgalmazott minőségi kozmetikumos termékei miatt. S az tudvalevő, hogy ezek a multicégek nem csupán kielégítik a fogyasztói igényeket, de nem kis mértékben formálják a hűséges vásárlóik tudatát. A nyilvános céginformációk alapján az is köztudott, hogy az üzletlánc 40%-nak a tulajdonosa a Kajmán-szigeteken bejegyzett CK Hutchison Holdings Ltd.

Mivel érdemelte ki Elon Musk a Rossmann haragját?

Elon Musk bűne nem kisebb, minthogy nyíltan támogatja Donald Trumpot az amerikai választási kampányban. Mindezt a szupermilliárdos az X-en közölte, a Donald Trump ellen elkövetett merényletet követően.

Ez nem az első olyan bojkott, ahol a valódi célpont Donald Trump. Ott volt a 2020-as #StopHateForProfit. Ez volt az az időszak, amikor Trump készült az újraválasztására, s az amerikai közéletbe berobbant a Covid–19 és a Black Lives Matter. Számos globális nagyvállalat bojkottot hirdetett az olyan közösségi oldalak ellen, mint a Facebook, az Instagram, a Twitter, a Youtube, a Snapchat és a Linkedin. A globális cégek azért „haragudtak” meg a közösségi platformokra, mert szerintük azok nem tettek semmit a gyűlöletbeszéd és az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében. A bojkott zászlóshajója a Coca-Cola és az Unilever volt. A Facebookról olyan cégek vonták vissza a hirdetéseiket, mint a Microsoft, a Starbucks, a Honda, a Henkel és a Diageo. Természetesen nem a felebaráti szeretet működött ezen cégeknél. Trump rossz szemmel nézte azokat a szabadkereskedelmi egyezményeket, amiket ezen cégek kötöttek a Kínai Kommunista Párttal, és szándékában állt visszavenni az ezen cégek biztosította termelőkapacitásokat Kínától.

A Rossmann szabadon eldöntheti, mely cégtől vásárol autót. Maga a bojkott problémás versenyjogi szempontból. Minthogy az sem túl szívderítő, hogy a Tesla menedzsmentje úgyszintén eldöntötte, melyik elnökjelölt mellé állnak be a teljes céges kapacitással. Musk, mint amerikai állampolgár, eldöntheti, hogy magánemberként melyik politikai pártra húzza be az X-et. A gond az, hogy oligopol pozícióban elhelyezkedő platformszolgáltató-tulajdonosként kíván beleavatkozni a választásokba.

Ideális esetben a politikai választások során a politikai közösséget alkotó egyének hoznak döntést, mely politikai párt és mely politikai személy vezesse az országot. A cégek nem részesei a politikai közösségnek, így elviekben ők nem dönthetnek, kik is legyenek az állam élén. Ideális esetben a választásokon részt vevő állampolgárok megfelelően vannak informálva az induló pártok választási programjairól. Az lenne a legideálisabb, ha az állampolgárok többsége megfelelő józansággal lenne képes véleményt alkotni a legfontosabb közpolitikai témákról.

Szép dolog az álmodozás, a valóság általában csúf!

A multinacionális cégek napjainkra elképesztő mennyiségű vagyont és hatalmat összpontosítanak a markukban. Mindezt a vagyont és hatalmat felhasználják arra, hogy beavatkozzanak a politikába, nem csupán a választások idején, de amikor éppen úgy látják jónak. A cégek nem részesei semmiféle politikai közösségnek sem. Még annak ellenére sem, hogy a multicégek többsége, legfőképpen a techcégek neoliberális és transzhumanista elveket érvényesítenek nem csupán a saját munkakörnyezetükben, de a társadalmi valóságban is. Az nem sokat számít, mely cég woke vagy anti-woke. Magyarországon számos fideszes, mihazánkos és alt-rigth-es „jobber” körülrajongja Musk-ot, mint édességre éhes kisgyerekek a Mikulást, csak mert konfrontálódik a woke-kal. Sajnálatosan attól, hogy Musk elutasítja a woke-t, nem kevésbé szociopata, mint egy Zuckenberg, emellett elkötelezett, kifejezetten fanatikus híve a transzhumanizmusnak és a neoliberalizmusnak. Amikor Musk a vállalkozásaival belép a politika színterére, nem kevésbé öncélúak a szándékai, mint a woke fertőzött cégbirodalmaknak.

Minden társadalmi osztályban lévő személynek lehet politikai véleménye. Viszont természeténél fogva nem lehet politikai véleménye az óriásvállalatoknak, mert a legfőbb, ha nem az egyetlen értékmérője a profit. A Rossmann magánügye, ha úgy dönt, nem vásárol többet a Teslától. Versenyjogi szempontból viszont kifejezetten aggályos lépést tesz, amikor bojkottot hirdet egy másik céggel szemben. Mindezt súlyosbítja a tény, hogy politikai okokból teszi. Musk pedig nem csupán azért jelentős személyisége a nemzetközi céges világnak, mert a legnagyobb elektromosautó-gyártó kapacitással rendelkezik a bolygón, hanem mert mindezek mellett birtokol egy népszerű, tömegek által használt közösségi médiát is.

A demokratikus közvélemény mindig is függött a médiától. A 20. században a nyomtatott sajtóból, az internetes sajtóból és az elektronikus médiából tájékozódott a legtöbb ember. A 21. században gyökeresen átalakult a politikai nyilvánosság szerkezete. Manapság szembetaláljuk magunkat azzal a szomorú jelenséggel, hogy a közösségi média a modern ember létezésének meghatározó terepévé válik. Egyre többet adunk át magunkból a Google-nak, a Metának, a Teslának és a ByteDance-nak, csak hogy biztosítsa számunkra azt a virtuális közösségi teret, ahol kiterjeszthetjük a valós személyiségünket. Élni nem tudunk ezek nélkül az önmagunktól és környezetünktől elidegenítő szarságok nélkül! A „lakóik” felszínessé válnak a mindennapi használat során, emiatt pedig csak azok a hírek fognak számítani nekik, amelyek rengeteg lájkot, megtekintést és megosztást gyűjtenek be maguknak a platformokon.

A platformszolgáltatók függő viszonyban vannak a hirdetőktől. Mivel a platformszolgáltatók nincsenek alárendelve a nemzeti joghatóságoknak, kevésbé kell ügyelniük a demokratikus működésre. A tech cégek üzletpolitikai elvek mentén alakították ki a közösségi oldalakat kontroll alatt tartó algoritmusokat. Mellette pedig alkalmaznak egy bizonyos mennyiségű moderátor sereget is. Az algoritmusok és a moderátorok kontroll alatt tartják a közösségi oldalak használóit, ugyanakkor az algoritmusok és a moderátorok fölött nincs kontroll. Úgy preferálhatnak vagy diszkriminálhatnak politikai véleményeket, hogy közben nem kéri őket számon senki. A politikai vélemények cenzúrázását pedig megérzik maguk a politikusok is. Toroczkai László a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a Facebook megvonja tőle a szeretetét, míg Magyar Péter elmondhatta, hogy őt szereti a Nagy Testvér. Az algoritmusok és a moderátorok tevékenységét nem felügyeli sem a nemzeti, sem az uniós joghatóságok. A közösségi platformoknak biztosítani kellene a politikamentes cenzúrát, mégis ha jön egy megrendelő a politikai térfélről, és egy megfelelő összegért tesz egy megrendelést arra vonatkozóan, hogy bizonyos vélemények ne jelenjenek meg a platformon, a techcégek nem haboznak teljesíteni a kérést. Recep Tayyip Erdoğan csak átutal egy bizonyos összeget Elon Musk számlájára, és már el is tűnnek a török államvezetést bíráló posztok a Twitterről! Az LMBT-szervezeteknek is csak elég időnként fizetni Mark Zuckenbergnek ahhoz, hogy radikálisan kevesebb LMBT-t érintő kritika legyen a Facebook-on! A közösségi platformtulajdonosok nem csupán uralják a politikai nyilvánosságot, de egyre többször avatkoznak bele a nemzetállami politikába. Valójában a techcégek radikális mértékben alakítják és formálják a saját igényeik szerint a nyugati civilizációban a nemzeti demokráciákat, mind az USA-ban, mind Európában.

Csak annak nem nyilvánvaló a globális nagyvállalatok egyre durvább hatalomkoncentrációja, aki nem akarja észrevenni! A multinacionális vállalatok azért erodálják mind az USA-ban, mind Európában a demokratikus államokat, mert megtehetik. A legtöbb állam alárendeli magát annak a Világgazdasági Fórumnak, amely a multinacionális cégek érdekeit érvényesíti és védelmezi lassan nem csupán a nyugati civilizációban, hanem az egész bolygón. Azok az államok, melyek nem kívánnak hűbéresei és csatlósai lenni a Világgazdasági Fórumnak, harcban állnak a megszületőben lévő új világrenddel. A tech cégek a szociális platformjaikon keresztül csak akkor nem fogják uralni a demokratikus nyilvánosságot, ha mind a nemzetállamok, mind az Európai Unió joghatóság alá vonja az összes közösségi médiát. A neoliberális gazdasági elit önkényesen beleavatkozik a szuverén nemzetállamok politikai választásaiba, és hatalomra juttatja a neki hűbéresküt fogadó pártvezért. Ez olyan skandalum, amit minél előbb kötelességünk felszámolni a civilizációban!

A tech cégek óriási méreteket öltöttek; gigantikus hatalmuk és vagyonuk által formálják az USA-t és Európát. Mindenképpen elkerülhetetlen szükségesség az államok és az EU számára, hogy feldarabolják ezeket a technológiai óriásokat. A demokratikus közvéleménynek csak egy alanya lehet: az adott politikai közösség tagjai! A politikai közösség tagjainak nem csupán szabad, de kell megfogalmazniuk egyfajta véleményt a politikai közkérdésekről. A cégek véleménye nem releváns, mert az ő működésüknek alfája és ómegája a profitmaximalizálás. A demokratikus nyilvánosság nem maradhat egy olyan neoliberális gazdasági elit kezében, amelynek nincsenek komolyabb és nemesebb eszményei, egyetlen és kizárólagos életcélja csupán a vagyon- és hatalomkoncentráció!

2,

A középkori feudális királyságban a király birtokolta az ország egész területét. A király verette a pénzt. A király rendelkezett a pallosjoggal. A király hűbéresei voltak a főurak. A király hatalmát ideológiailag legitimálta a kereszténység (skolasztikus teológia), kezdetben csupán a katolicizmus, később máshol a protestantizmus.

A globális kapitalizmus korában a globális tőke birtokolja a földterület nagy részét. A globális nagybankok teremtik a pénzt. A globális tőke hűbéresei a kormánypárti és az ellenzéki politikusok. Napjaink demokráciái mind feudális államok. A globális tőke hatalmát ideológiailag legitimálja a neoliberalizmus és a transzhumanizmus.

Jánisz Varufákisz úgy nevezi ezt a rendszert, hogy techno-feudalizmus.

A középkori feudális királyságokban elterjedtek voltak a különböző királyokhoz és főurakhoz elszegődő zsoldosseregek. Ma a Wagner és a Blackwater az, amely rengeteg zsoldért elszegődik egy-egy államhoz vagy multicéghez, harcolni és ölni. Jeff Bezos, Mark Zuckenberg és Elon Musk úgy gondol az általuk (is) felépített céges struktúrákra, mint Birodalomra. Ők immár kiskirályok, akik nem tisztelik a valódi uralkodókat, akik ugyebár a demokráciák miniszterelnökei és a diktatúrák despotái lennének. Az oligopol piaci állapotok egyre több techno-feudalista nagyurat fognak teremni. Velük együtt pedig visszatérőben van a hatalom feudális széttagoltsága is. A multicégek vezetői saját törvényeket érvényesítenek az általuk létrehozott munkahelyeken. A tech cégek urai pedig a magántulajdonuknak tekintett szociális platformokon tartatják be a használókkal a saját törvényeiket. Egyre merészebbek a techno-feudalista nagyurak, hiszen sehol egy igazi uralkodó, aki megregulázná őket.

A feudalizmusban a humán-erőforrás a jobbágyság volt. A kapitalizmusban nem szűnt meg a jobbágyság, csak átalakult, új neve: munkásosztály. Hozzávehetjük még a középosztályt is. A munkás- és középosztályból jön az a dolgozói réteg, amely elmegy alkalmazottnak mind a multinacionális cégekhez, mind az állami intézményekhez. A kapitalizmusban nem lenne szükségszerű, hogy rossz körülmények között dolgozzon ez a réteg, viszont akik formálják jelenleg a gazdasági rendet, mindent megtesznek, hogy maximálisan ki legyenek téve a dolgozók a kizsákmányolásnak, és az általa generált elidegenedésnek. A multicéges menedzsment szinte megállás nélkül törekszik, hogy az általa menedzselt birodalmat növelje és bővítse, méghozzá úgy, hogy közben folyamatosan zajlik a termelés. Eme birodalmak urai és asszonyai nem úgy tekintenek a neojobbágyokra, mint érezni és gondolkodni képes lényekre, hanem mint humán-erőforrásra. A rendszerszintű pszichológiai kondicionálás individualista biorobotokká programozza az embereket; olyan szolgákká, akik még a Downton Abbey cselédjeinél is alázatosabbak! Egy atomizált társadalomban szocializálódtunk, ahol újra kell tanulnunk a kooperatívitást és a szolidaritást! Mivel az emberi élethez méltatlan ez a termelési rend, szükségeltetik ennek a megváltoztatása. Ez már meg is kezdődött az irodai munkaerő-piacon a home office és a hibrid munkavégzés térnyerésével, többnyire a céges szférában, kevésbé az állami szférában. Szerencsére nem mindegyik cégvezető egy fasz; Eric Yuan, a Zoom vezérigazgatója elkötelezett híve a hibrid munkavégzésnek!

Mi valójában nem demokráciában élünk, hanem egy hegemón tőkés logika alapján funkcionáló, globálisan szerveződő oligarchiában. A multinacionális nagyvállalatok olyan jogalanyok, amiknek fő drive-juk a profitérdek, az pedig szembemegy a közérdekkel. Sajnálatosan garantálható, hogy a nemzetállami szabályozás sem lesz elegendő ellenük. Nemzetközi szerződésben szükséges deklarálni, mik a multinacionális vállalatok jogai és kötelességei. Az persze még mindig kérdéses, miképpen lehetne szankcionálni az olyan multicégeket, amelyek nem tartanák be a nemzetközi szerződést. Mark Zuckenberg és Elon Musk szinte sportot űz abból, hogy tudatja a világgal, ők érinthetetlenek a nemzetállamok részéről. Miképpen tudnák a nemzetállamok mégis megérinteni őket? Hogyan büntetné meg egy nemzetállam a Metát, ha az vét az adott nemzet ellen? Jelen esetben sehogy! Nyilvánvalóan ez még nincs a reálpolitika szintjén. Az állami színtéren az „erősebb kutya baszik”. Az erősebb kutya az USA, amely véreb meg lassacskán utoléri, az Kína. Az a baj a szuverenista állásponttal, hogy egyszerűen nem veszi figyelembe, miszerint a nemzetállamok a területileg korlátozott joghatóságuk miatt nem tudják leszabályozni a globálisan mozgó multicégeket. Mindez egy jogszociológiailag tarthatatlan álláspont. A probléma még megoldásra vár...

Harcolni kellene, küzdeni ezek ellen; ellenállni annak az új világrendnek, amit körénk építenek a háttérhatalom intézményei, cégei, bankjai, államai és „civil” szervezetei! Az a gond, hogy a többség még mindig foggal-körömmel ragaszkodik a neoliberalizmushoz. A tájékozódni rest többség inkább elmegy szavazni a nagyvállalatok által megvásárolt országgyűlési képviselőkre. Persze közben panaszkodnak és nyavalyognak, hogy romlik az életminőség. A munkaerő-piacon az emberek többsége egyre több munkát végez egyre nagyobb iramban, egyre kevesebb bérért. Szenvednek, közben pedig harciasan ragaszkodnak egy olyan neoliberális rendszerhez, ami feléli az összes létfeltételünket. A munkaerő-piacon való elképesztő mennyiségű robot miatt kevés idő jut önmagunkra és a szeretteinkre. A ránk erőltetett szociáldarwinista létezés miatt képtelenek vagyunk kapcsolódni a legtöbb emberhez. Mivel a mindennapi létküzdelemben a legtöbb emberben ellenséget látunk, képtelen vagyunk átérezni mind a közösségi, mind a nemzeti érzést. Erodálódnak olyan fenoménok, mint az érdekmentes szeretet és az örömteli tanulás. Frusztráltak vagyunk, nem pedig nyugodtak; széthullóak vagyunk, nem pedig kiegyensúlyozottak. Fenntartunk egy olyan gazdasági és társadalmi struktúrát, aminek a vesztesei vagyunk.

A hatalom nem a politikai közösségnél, az un. nemzetnél van, hanem egy nemzetek fölötti neoliberális elitnél. Újra kell gondolnunk a demokrácia-elméleteinket! Lassacskán realizálódik az a világ, amit megjövendöltek a cyberpunk sci-fik. Az államhatalom immár szimbolikus. A nemzetállamok már nem rendelkeznek oly nagy hatalommal, mint a 20. században. Az állami intézmények, mint külsőségek fennállnak, de puszta illúziók. Csak egy példa: mikor arról beszélünk, hogy az országban a privát egészségügy jobb minőségű, mint az állami egészségügy, akkor ott arról van szó, hogy az államnak már nincs tekintélye az egészségügyben. A privatizáció egy olyan művelet volt az állam részéről, amivel nekiállt felszámolni egyes intézményei, és így önmaga tekintélyét is. A választott képviselőink már ritkán hoznak érdemi döntéseket, a valódi döntéshozók a gazdasági erőfölényükkel nyomásgyakorló gazdasági lobbik. Azzal, hogy a nagytőke felvásárolja a közérdek majdnem összes képviselőjét, megszünteti a képviseleti demokráciát. A cégeknek és bankoknak nagy a fizetőképessége, ezáltal nagy az érdekérvényesítő képessége, amivel a politikai közösség – vagyis mi – nem kelhet versenyre. A formális demokráciában még élhetünk az alapjogainkkal – egészen addig, amíg nem áll útjában a nemzetközi neoliberális elitnek. A Great Reset végén lehet, hogy csak annyi jogunk marad, mint az észak-koreai pártállam állampolgárainak.

Most megy az új Aliens-mozi, a Romulus. Ennek lázában rengetegen, köztük youtuberek és influencerek újranézik az eddigi Aliens-filmeket. Szerintem a xenomorphoknál csak egy valami félelmetesebb abban az univerzumban: a Weyland Yutani. Hiszen mondhatjuk teljes nyugalommal, hogy xenomorphok nem léteznek! Azt viszont nem mondhatjuk, hogy ilyen Weyland Yutani-féle cégek nincsenek! Az Aliens 2-ben Carter Burke, a cég embere bezárja Ripley-t és a kislányt az orvosi szobába, s ráereszti az arctámadókat a még alvó civilekre. Nyugalom, semmi ok az aggodalomra, arctámadók nincsenek! A Carter Burke-féle szociopaták viszont százával futkosnak parancsra készen a Metában, a Teslában, a Disney-ben, a Blizzardban, az Ubisoftban, a BlackRockban – és még számos multicégben! Igaz, most már a cég ellenségeinek likvidálása jóval finomabb eszközökkel történik, minthogy bezárjuk őket valahova, és ráengedünk holmi emberi egészségre ártalmas lényeket. Igazából meg sem kell ölni a másikat, elég csak ellehetetleníteni az életfeltételeit. Elégséges csak valakiről terhelő adatokat találni, és kirúgatni a cégtől. Azok a véglények, akik a Disney-nél, a Metánál, a Blizzardnál és az Ubisoftnál bemószeroltak és kirúgattak olyan embereket, akik nem voltak eléggé diverzek, ilyen Carter Burke-féle figurák voltak.

Végezetül egy érdekes gondolat. Vannak, akik úgy gondolják, a túlhatalomra törekvő multicégek valójában a kapitalizmus ellenségei. Nem tekinthetőek anti-kapitalistáknak, mint a kommunisták, hiszen nem definiálják úgy magukat, mint a kapitalizmus felszámolói. Viszont azzal, hogy monopóliumokat és oligopóliumokat hoznak létre a gazdaságban, szűkítik a szabad verseny lehetőségét. Ezen gondolatiság hívei úgy vélik, a kisgömböcként zabáló és a felzabálás által egyre csak növekvő multi cégek már nem is a kapitalizmus, hanem egy újfajta feudalizmus hívei. Hiszen nem a kapitalizmus megújulását segítik elő, hanem kiépítenek egy techno-feudalizmust. Ők nem törekednek egy szolidaritáson alapuló gazdasági-társadalmi rendre, mint a kommunisták, hanem először egy saját kiskirályságot alakítanak ki, majd azt felduzzasztják birodalommá a többi cég kárára. Ezen teória fanjai pedig úgy vélik, egyetlen módon lehetne megmenteni tőlük a kapitalizmust: ha feldarabolnák ezeket a gigantikusra nőtt multicégeket! Persze, ez nem egy demokratikus és kapitalista megoldás, viszont itt a problémát olyan multi cégek jelentik, akik a nyugati civilizációban veszélyt jelentenek mind a demokráciákra, mind a kapitalizmusra. És ha ők nem hívei a fair play-nek, mi miért lennénk velük fair?

{Takács-Sánta András (szerk.) – Építőkockák egy új világhoz}

"A társadalmi atomizáció meghaladása jelentené az egyik legfontosabb kiutat az ökológiai válságból.

De vajon nem társadalommérnökösködés-e ez? Nem valami olyasmit akarunk-e ráerőltetni az emberekre, ami idegen tőlük? Határozottan nem! A Homo sapiens legalább 200 000 éves történetének döntő részében ugyanis az emberek kis vadászó-gyűjtögető közösségekben éltek, a mezőgazdaság bő tízezer évvel ezelőtti kialakulása után pedig egyre többen és többen faluközösségekben. Még a 19. század elején is a világ emberi népességének 98%-a falvakban lakott vagy nomád életformát folytatott állattartóként, illetve vadászó-gyűjtögetőként – vagyis alapvetően közösségekben létezett. A látványos társadalmi atomizáció, az „egyszemélyes csoportok” általánossá válása csak a 19. században induló és a 20–21. századra kiteljesedő tömeges urbanizáció terméke. Történelmi távlatból nézve tehát a jelenlegi atomizált társadalmak tekinthetők egyértelműen anomáliának, s így emberi természetünktől korántsem volna idegen visszatalálnunk a közösségekhez. Döntő többségünkben manapság is ott van a határozott vágy a közösségi lét iránt, és saját bőrünkön érezzük a közösségek (relatív) hiányát."

(Takács-Sánta András)

Menedékek

Takács-Sánta András, az ELTE Humánökológia szakigazgatójának véleménye az, hogy csökkenthető lenne az ökológiai lábnyom a társadalomban, ha a legtöbb településen létrejönnének ökológiai szemléletű kisközösségek. Ezen elmélete kifejtése érdekében megírta A közlegelők komédiája c. könyvét, amelynek az alcíme elég sokat mondó: A közösségek újrafelfedezése mint kiút az ökológiai válságból. Takács-Sánta világnézete nem a domináns neoliberalizmus és a trendi transzhumanizmus, hanem az ezen eszmeiségekkel szembehelyezkedő ökologizmus. Ezen nézetrendszerével nincs egyedül; számos mozgalom igyekszik átültetni a gyakorlatba az ökologista ideákat, legtöbbször közösségi formációkban. Takács-Sánta nem kizárólagosan elméleti szakember: létrehozta a Kisközösségi Programot. Munkatársaival és tanítványaival a hosszú évek alatt kiépített egy olyan hálózatot, amely mind a mai napig összeköt egymással sok ökoközösséget. A Kisközösségi Program célja, hogy segítse ezen ökoközösségek önmenedzselését. Takács-Sánta a kollégáival tudományosan, ugyanakkor közérthetően be is mutatott néhány ilyen alternatív formációt, az ő elnevezésükkel jógyakorlatot egy könyvben, melynek címe: Építőkockák egy új világhoz.

A környezetvédelem sok esetben nem tesz mást, mint felhívja a figyelmet arra, hogy az emberiség milyen problematikus viszonyt ápol a természettel. A környezetvédelmi problémákra való rámutatás fontos, de önmagában nem elégséges. Szükség van a pozitív víziókra; olyan javaslatokra, amelyek elősegítik a megoldást. Takács-Sánta ezen pozitív víziókkal foglalkozik már hosszú ideje az ELTE-n. Magam tavasz óta követem figyelemmel a Kisközösségi Programot. Nem csupán érdekesnek, de jelentősnek tartom munkásságukat, mivel olyan közösségeket helyeznek a középpontba, amelyek szolidaritás alapúak, és együtt élnek a természettel. A szolidaritás alapú közösségekben a tagok közös elhatározásból élnek együtt, nem kényszerből.

Takács-Sánta András szerint kizárólag az új típusú közösségek képesek jelentős változást eredményezni a társadalomban.

Milyenek ezek az új típusú közösségek?

Négy feltételnek szükséges megfelelnie az ilyen szerveződéseknek:

1, Az új típusú közösség életében fontos a rendszeresség. A közösség tagjai rendszeresen működtetnek egymással személyes interakciót. Az egymással való kommunikáció és az együtt való cselekvés egyaránt rendszeresen egy térben zajlik. Az új típusú közösség kizárja a virtuális közösségeket és a tessék-lássék működő közösségeket. A rendszeres interakció viszont akkor funkcionál megfelelően a közösség életében, ha a tagjai egy településen, vagy szomszédos településeken laknak. Ezek a közösségek mindenképpen helyiek, lokálisak; a helyi közösségek tagjai pedig lokálpatrióták. Az új típusú közösség pedig kötődik a helyhez. Előnyben részesíti a lokalitást a nagyobb méretű kiterjedésekhez képest, legyen az megye vagy ország.

2, Az új típusú közösség tagjai azonos értékrendet és világnézetet vallanak, jelen esetben az ökologizmust. Természetesen itt is tetten érhető a személyek különbözősége, de a gondolkodásmódjuk alapjai megegyeznek. Ezek az emberek egyformán látják a világot. Az ökológiai gondolkodásmód nem csupán összetartja az ökoközösség tagjait, de el is különíti a többségi társadalomtól.

3, Az új típusú közösség rendelkezik célokkal és tervekkel a hosszú távú jövőre nézve, amiket egyformán vallanak a tagok.

4, Az új típusú közösség szervezőelve nem a vérség, hanem az idea. Természetesen lehetnek tagjai testvérek, házaspárok, családok, de nem szűkül le rájuk a szerveződés. Ez a közösség nem vérségi, hanem elvi alapú közösség.

A fentiek értelmében az új típusú formációk valójában lokális ökologikus közösségek. Léteznek olyanok, amik egy ügyre fókuszálnak: ez lehet bevásárló közösség, közösségi kert vagy szívességbank. Ennél komplexebb életmód-alternatívát képviselő formáció az ökoközösség. Az egy ügyre fókuszáló szerveződésekből persze kinőhetnek az évek során komplexebb ökológiai közösségek is.

A komplexebb életmód-alternatívát képviselő ökoközösségeket Takács-Sánta három típusra osztja:

I. Az első típus az ökofalvak. Ezek olyan települések vagy településrészek, amelyeket egy ökologikus életmódot folytató közösség lakik életmódszerűen. Ilyesmi Visnyeszéplak. Ilyesmi gyerekcipőben járó vállalkozás a Nyimi Ökoközösség. Az ökofalu részletes ismertetése meghaladná a jelen írás kereteit, de az érdeklődök információkat szerezhetnek a Magyar Élőfalu Hálózat honlapján.

II. A második típus a co-housing. Ez egy olyan lakóhely, ahol a lakók saját elhatározásukból alkotnak egy lakóközösséget. A tagok részt vesznek a lakóház megtervezésében, és közösen megszervezik a közösségi életet. Miután kijelölték a szükséges mértéket, létrehozzák a közösségi teret. A közösségi terek mellett természetesen működnek privát terek is. A co-housing tagjai között létezik munka-megosztás; elosztják egymás között a feladatokat. A co-housing többnyire városban fordul elő, de azért akad vidéken is. Kevés az olyan co-housing, ami ökologikus eszmeiségű, de az elmondható az összesről, hogy kisebb a környezetterhelése, mint a hagyományos háztartásoké. Leghíresebb példa a holland CW Houtwijk. A magyarországi próbálkozásoknak és kísérletezgetéseknek nyújt segítséget a CoHousing Budapest.

III. A harmadik típus a szétszórt ökoközösségek. A közösség tagjai szétszórva élnek egy településen belül, a lakossághoz képest kisebbségben. Egyaránt megtalálhatóak falvakban és városokban.

Ma már a könyv kevés helyen kapható, de szerencsére e-book formában letölthető a Kisközösségi Program honlapján. Én is online olvastam a tanulmányokat. Tizenkét fejezet mutat be tizenkét különböző területről hazai lokális közösségi megoldásokat. Ahol nem túl sikeres a magyar kezdeményezés (pl. co-housing), ott bemutat külföldi példákat is. A könyv nem hosszú. A projektek bemutatása tömör. Egy részükről hallottam és olvastam korábban is, de ebben a kötetben találkoztam számomra újdonságokkal is. A tizenkét példa megerősíti a kellően nyitott olvasót (így engem is), hogy a valódi emberhez méltó élet nem utópia, hanem igenis elérhető realitás. A legtöbbje jószándékú tervek megvalósulása, de akad olyan is, ami egyelőre megakadt a megvalósulás folyamatának a kezdeti fázisaiban, és nem tud eljutni a végpontra. Reményt adó írások, amelyek tudomásunkra hozzák azt, hogy nem muszáj megelégednünk az atomizált társadalomban való gyökértelen élettel és a munkaerő-piacon való lelketlen robottal.

Természetesen minden jószándékú terv akkor valósul meg, ha beáll mögé elég ember. Valódi közösség akkor jön létre, ha elegendő mennyiségű ember hajlandó összeállni egymással. A legtöbben azért nem jutunk el az új típusú közösségekhez, mert nem tudunk róluk. Szomorúan mindmáig kevés személyhez jut el az információ. Amint értesül valaki, hogy a természettől elidegenedett individuális életmód helyett folytathat a természettel harmonikus közösségi életmódot is, dönthet a sorsáról. Megmaradhat a robotolás-termelés-fogyasztás poklában, vagy beléphet egy olyan közösségi létezésbe, ahol ő maga nincs immár alárendelve az emberi viszonyoktól elidegenedett bérmunkának. Az embert nem azért hozta létre a Teremtő, hogy lelki üdvösségét elveszítve robotoljon a munkaerő-piacon, s bármikor elhajítható és kicserélhető jobbágyként sorvadjon el a bérmunka szorításában! Az új típusú közösségek az új élet reményei.

A könyv több évnyi kutatás eredményei. Érződik mögötte a szakmai háttérmunka. Találhatóak benne fényképek, amik szerintem elég keveset mutatnak be az adott projektekből. Marabu készített illusztrációkat a szöveghez – én nem szeretem a stílusát, de itt nem zavart, passzolt a témákhoz. Az utószó elárulja, hogy ez a picinyke kötetecske bevezetőként szolgál(na) egy hosszú ideje készülő nagyobb könyvhöz, amelynek a címe Kiútkönyv. KIÚT – arra szükségem lenne nekem is. Sok embernek. A társadalomnak. A civilizációnak. A neoliberalizmus hosszú-hosszú ideje mérgez minket – ideje lenne felváltani egy élhetőbb rendszerrel!

Bázisdemokrácia

Bár tetszetős számomra a zöld politika, sőt az ökologizmus a legszimpatikusabb globalizációkritikus ideológia és mozgalom (sokkal inkább, mint a jobboldali és baloldali radikalizmusok), nem minden tételével értek egyet. Az ökologizmus szociálpolitikai gondolata, a bázisdemokrácia felvett súlyos dilemmákat. Az ökologizmus fontosnak tartja, hogy racionális keretek mentén fejlődjön a társadalom. Felesleges is részletezni, miszerint a zöldek a neoliberalizmust egy irracionális, önmagát felszámoló rendszernek tartják, és egyedüli racionális alternatívának szánják az ökologizmust. Ez a racionális hozzáállás mutatkozik meg abban is, ahogy az ökologisták rengeteg adattal és információval, grafikonokkal és diagramokkal, táblázatokkal és képletekkel igyekeznek bizonyítani az állításaik igazát az eltérő politikai véleményt képviselő felekkel folytatott viták során. A racionalizmust az sem zárja ki, hogy az ökologisták spirituális beállítottságúak. A zöldek ellentétben a baloldali és liberális értelmiség nagy részével, a racionalizmust nem azonosítják az ateizmussal. Az ökologizmusban szépen megfér egymás mellett a spiritualizmus és a racionalizmus.

A bázisdemokratikus szervezeti működés viszont sokszor rámutat arra, hogy az ökologisták is képesek az irracionális gondolkodásra és viselkedésre. Bizony többször tapasztalni azt, hogy egy bázisdemokratikus alapokon működő szervezetben érzelmi alapon hoznak döntést a tagok. Leszavazzák vagy megszavazzák a benyújtott javaslatot, de nem azért, mert belátják racionális módon, hogy szükséges vagy szükségtelen, hanem azért, mert szimpatikus vagy nem szimpatikus. A bázisdemokráciában döntően az emóció érvényesül, nem a ráció. A bázisdemokráciának nem véletlenül lett az utóbbi időszakban negatív a konnotációja.

Elméleti szinten a bázisdemokráciában minden tag egyenlő félként képviseli az álláspontját. A probléma az, hogy bizonyos témák érzelmi ügyekké váltak. Az ökologisták általában olyan társadalmi ügyeket céloznak be, amelynek a menedzselése az állam és annak intézményeinek feladata lenne. A zöldek kifejezetten kritikusak az állammal, mikor annak vezetői, a kormány nem látja el rendesen a feladatait. Jól látjuk, hogy nem csupán hazánkban, de szinte sehol a nyugati civilizációban nem képviseli megfelelően az állam az ökológiai fenntarthatóságot. Ez tiszta sor, én is így vélekedem! A nagy kérdés: mi alapján fogalmaznak meg véleményt a zöldek szakmai témákban? Tagadhatatlan, hogy rengeteg alkalommal fogalmaznak meg releváns véleményeket súlyos témákban (pl. atomenergia, akkugyár). Viszont sajnálatosan sok olyan esetet ismerünk, amikor jobb lenne, ha meg sem szólalnának. Teszem azt, én érteni vélem, a legtöbb ökologista miért ellenséges az állami oktatási rendszerrel szemben, de azért az elég meredek kijelentés, hogy az alternatív pedagógia (valamelyik nekik kedves irányzata, gyakori esetben Waldorf) össztársadalmi szinten kiválthatja a több sebből vérző, elavult poroszos oktatást. Talán nem is véletlen, hogy egyes ökológiai közösségek átalakultak civil szervezetté (pl. Védegylet) vagy politikai párttá (pl. Lehet Más a Politika).

Néhány negatív benyomásom ellenére még mindig az ökologizmusban látom a legtöbb progressziót. Még az sem veszi el a kedvem, hogy politikailag korrumpálódott a Greenpeace, és hogy a neoliberális nemzetközi elit a Greta Thunberg nevezetű voodoo babán keresztül meghekkelte egy csöppet az ökologizmust. A neoliberalizmus zöldre festése régi taktika, és semmi köze nincs a valódi ökologizmushoz. Minden rémes esemény és borzalmas jelenség ellenére számos pozitívumot tartalmaz ez az ökopolitikai szubkultúra, és erről tanúskodik ez a könyv is.

Úgy vélekedem, érdemes a tanulmányozásra, mert sokat tanulhatunk a zöld irányzattól és annak híveitől. Lehetséges ezen az úton járni. Csak a természettel összhangban élő, szolidaritás alapú közösségek nyújtanak emberhez méltó életet. Mint például Visnyeszéplak. A szociáldarwinista alapokon nyugvó atomizált társadalomban való elmagányosodás nem az egyetlen út, amin elindulhat az ember. Igenis értelmes tevékenység előre hajtani az ökologista szekeret, hadd haladjon a célja felé! Ez egy olyan ügy, amit én is szívesen szolgálnék, szívvel-lélekkel!

Kiút

Atomizált társadalom. Gyakran alkalmazott fogalom a társadalomtudományban, legfőképpen a szociológiában. Takács-Sánta András is gyakran használja mind az írásaiban, mind az előadásaiban. Mit jelölünk ezzel a fogalommal? Az atomizált társadalom olyan emberek összessége, akik nem szocializálódtak a közösségi létre. Hosszú fejtegetés lenne, ha igyekeznék meghatározni mindazt, ami miatt atomizálttá lettek a modern társadalmak. Jelentősen hozzájárult a társadalmi atomizálódáshoz az az ideológia, ami szilárd fundamentuma a neoliberalizmusnak.

Szociáldarwinizmus. Ez a darwinizmus kiterjesztése a társadalomra. Ezen narratíva szerint természetes, és ezáltal teljesen rendjén való, normális, hogy a társadalomban az egyének és az egyének csoportjai versengenek egymással a túlélésért. Az egyéni túlélésért való küzdelemnek egyik legfőbb tere a munkaerő-piac. A munkaerő-piacról való kiesés egyenesen vezet az életkörülmények romlásához, egy idő után pedig a pusztuláshoz. A neoliberalizmus apologétái szerint semmi gond nincs azzal, ha valaki munkanélküliként és hajléktalanként a romló életkörülményei miatt kileheli a lelkét. Aki elveszti a játszmát, az megdöglik. A neoliberális elit ezen embertelen és életellenes szemlélete pedig lecsurog a közemberekhez. A középosztály és a munkásosztály többsége magáévá teszi az uralkodó elit szociáldarwinista társadalomképét. Persze, igyekszenek ezt a társadalmat átható szociáldarwinizmust enyhíteni kultúrával és vallással, szociális hálóval, civil szervezetekkel, különféle kisebb közösségekkel. Egyfajta kapaszkodót nyújtanak mindezekkel a társadalomból kihulló embereknek. Esélyt adnak a munkaerő-piacra, és ezáltal a társadalomba való visszajutásra.

Önmagam a rendszerben!

Hol is vagyok én mindebben?

Nagyon az elején. Benne vagyok egy atomizált társadalomban; jelen vagyok a munkaerő-piacon; a legkisebb közösségben élek, ami a család. A szüleimmel lakok, és bár szeretem őket, de függetlenednem kellene tőlük. Amióta jelen vagyok a munkaerő-piacon, nem érzem magam többnek, mint egy kizsákmányolható jobbágynak. Minden egyes munkahelyi közösség az életemben együtt-levés kényszerből. Igazi motivációm nincs a munkaerő-piacon. Egyedül a megélhetést biztosító munkabér kényszerít a kötelező robotba. Mindig amikor dolgoztam, a bérmunka leuralta a magánéletemet; több időt töltöttem a bérmunkával, mint a szeretteimmel. Az atomizált társadalomban kevés emberhez kapcsolódom: helyben néhány haver, gyenge kötődéssel, és távolban pár barát, erős kötődéssel. A város, amelyben vegetálok, nem élhető. Bármilyen település, ahol megfordulok, nem élhető. Az egész ország nem élhető. A politika sem teremt valódi közösséget, csak szektákat, miközben mérgezi a társadalmat. Hiányzik az életemből a közösség, az autonómia, a szabadság, a boldogság; valójában az életemben nincs jelen a minőség. Ha továbbra is úgy élek, mint egy modern ember, osztályrészemül jut a stressz és a depresszió, a kiégés, az agyvérzés vagy a szívroham, egy kellemes kis rákos megbetegedés! Igen, a végén hosszú kínok közepette döglök meg, mint valami állat!

Az embernek lehetősége van letérni a rossz útról, és rátérni a jó útra! Az embernek megadatik, hogy megválassza a saját útját!

Én hálás vagyok két személynek, amiért megmutatták nekem azt, hogy el lehet indulni más irányba is. Ők: Takács-Sánta András és Vágvölgyi Gusztáv-Pabló. Ökologisták, az új típusú közösség hívei. Patetikusan úgy fogalmazhatnék: megadták a reményt! Felnyitották a szemem, hogy nem muszáj megelégednem a fogsággal, mivel rendelkezem választási lehetőséggel. Választhatok. Az atomizált társadalom helyett a valódi közösséget, a bérmunka helyett az értékteremtő munkát, a jobbágylét helyett az autonómiát, a kizsákmányolás helyett a partnerséget, az elidegenedés helyett a megváltást. Annyira nem vagyok naiv, hogy higgyem, a munkaerő-piaccal szemben is adódik alternatíva – van, de kevesek számára! Az új típusú közösségek szinte mindegyike jelen van a munkaerő-piacon, közösségi vállalkozásként. A munkaerő-piacon is adódnak alternatívák az emberhez méltó életre, csak fel kell kutatni őket! Ha mégis szembejön velem egy alternatív életforma, ami kiváltja a bérmunkát, megragadom a lehetőséget.

Jelenleg nem vagyok boldog, nem vagyok szabad, nem vagyok autonóm. Szándékomban áll ezen az állapoton változtatni. Törekszem a valódi boldogságra, a valódi szabadságra, a valódi autonómiára. Nekem nem kell a műanyag-élet, csakis a valódi! Kizárólag egy szolidaritás alapú közösségben tudok kiteljesedni. Jelenleg nem vagyok tagja egy szolidaritás alapú közösségnek. Vágyom, hogy tagja lehessek egy új típusú közösségnek. Rendelkezem azokkal az információkkal, amelyek elvezetnek engem ezekhez az új típusú közösségekhez. Ez az új cél, amely felé törekedni fogok. Már előttem állnak azok az egyének és közösségek, amelyekkel tervezem, hogy felveszem a kapcsolatot. Amint integrálódok egy új típusú közösségbe, megszakítom a viszonyomat a hagyományos munkaerő-piaccal. Remélhetőleg a szüleimtől is képes leszek függetlenedni. A közösség által pedig közelebb kerülhetek Istenhez is!

Az, hogy felébredt bennem a vágy a közösségi létre, nem csupán az előbb említett két gondolkodónak köszönhető. Kassai Lajos is hatással volt az eszmélésemre. Az ő életpályája és életműve igazolta nekem, hogy nem muszáj megelégedni azzal, amit nyújt a modernség, még akkor sem, ha a magyar társadalom nagy része szinte csak a modern élet lehetőségeivel él, semmi mással. Takács-Sánta András csak megerősítette bennem a konkrét példákkal, így a fent ismertetett könyvvel is, hogy igenis lehetséges úgy élni, hogy az ember nem szolgáltatja ki magát az atomizált társadalomnak. Ajánlom nem csupán ezt az általa szerkesztett, többek által írt kötetet, hanem az önálló könyveit, tanulmányait és esszéit, a Youtube-ra feltöltött előadásait, és persze magát a Kisközösségi Programot is. Takács-Sánta András egy próféta, pozitív vízióval.

Érdemes tanulmányozni:

Takács-Sánta András (szerk.) – Építőkockák egy új világhoz

https://www.kiskozossegek.hu/media/epitokockak.pdf

Takács-Sánta András - Kisközösségek békés ökoforradalma

https://ellensuly.hu/kiskozossegek-bekes-okoforradalma/

Kisközösségi Program

https://www.kiskozossegek.hu/

Magyar Élőfalu Hálózat

https://elofaluhalozat.hu/

Inspi-Ráció Szellemi Műhely

https://inspi-racio.hu/rolunk/

CoHousing Budapest Egyesület

https://www.cohousingbudapest.hu/home

A Federal Reserve Bank of San Francisco (a továbbiakban FRBSF) 2024. január 16-án publikált egy távmunkával foglalkozó tanulmányt. A FRBSF azon véleményének ad hangot, miszerint nem sok értelme volt a cégeknek visszahívni a dolgozóikat a home office-ból az irodába. Felmérésük szerint a távmunka nem rontotta a cégek termelékenységét. A pandémia alatt az USA-ban is csúcsra járatták a home office intézményét – a pandémia után viszont sok cég visszahívta a dolgozóit a telephelyekre. Az FRBSF összehasonlította egymással a fellendült távmunka és a visszaesett távmunka mutatóit; ebből az összehasonlításból hozta ki azt az eredményt, hogy a távmunka nem rontott a cégek dolgozói állományának a teljesítményén. Az USA-ban a COVID-járvány időszakában a fizetett munkanapok 60%-át távmunkában töltötték a dolgozók. A 2023-as év végére a "back to office" programok által 30%-ra esett vissza a távmunka aránya. Az FRBSF a tanulmányával azt kívánja bizonyítani, hogy semmi jelentős visszaesést nem okozott a home office a termelékenységben. Az FRBSF úgy véli, nem rontja és nem javítja a home office a cégek produktivitását. Ami inkább hanyatlást idézett elő a produktivitásban, az a gazdasági és pénzügyi környezet állapota.

A FRBSF nem titkolja, hogy aggregált adatokkal dolgoztak. Így nem kizárható, hogy az egymással szemben hatást kifejtő, és esetleg egymást kioltó több faktor is előidézheti a termelékenységi adatok látszólagos állandóságát. Ha ez így van, akkor nem megállapítható, melyek ezek a faktorok. Természetesen nem lehet átállni távmunkára minden egyes iparágban. Az FRBSF-tanulmány nem igazolja azt, hogy minden munkaerő-piaci területen eredményesen alkalmazható a távmunka. Ami igazolható a kutatás által, hogy nem érdemes a menedzsmentnek visszarendelni az irodába a home office-ban dolgozó alkalmazottaikat. Ha akad is időnként egy vagy két renitens, aki nem hajlandó dolgozni otthonról, elég azt az egyet vagy néhányat megregulázni, ahelyett hogy kollektívan mérik ki a büntetést.

Ha egy cégen belül nem eredményes a távmunka, annak lehet okozója a rossz menedzsment is. A jó menedzsment vezérlése és kontrollja alatt eredményes a távmunka. A rossz menedzsment nem motiválja megfelelően az alkalmazottait, és csak lerontja a munkamorált. Természetesen a home office más menetrendet követel meg magának, mint az irodai munkavégzés. Egyeseknek hosszas kísérletezés, sok figyelem és fegyelem szükséges ahhoz, hogy beálljon náluk hosszútávon egy menetrend.

A távmunkás túldolgozhatja magát, aminek következtében középtávon ronthatja a saját produktivitását. Vagy pedig lazsál munka helyett: egy kis sorozat, egy kis podcast, egy kis hírnézegetés – és már el is ment a nap! Az irodában ülve is elbaszhatja az idejét az alkalmazott, csak annyi az eltérés, hogy a munkanap végén nem maradhat az épületben, és annyi az aznapi munkának! Persze az adott munkahelyi környezet is elveheti az ember kedvét a munkától. Még mindig üdítőbb otthonról, saját idő-beosztásban, lazább pihenőket beiktatva végezni az aznapi feladatot, mint 8 órát rohadni a telephelyen, olyan munkatársakkal, akiktől lassan az okádás kerülgeti! Ami miatt a home office veszélyes, az a home és a work összefolyása – vagyis hogy a magánélet és a bérmunka keresztezi egymást. A melós bemegy a munkahelyre, ahol egyetlen feladata az, hogy dolgozzon. Otthon viszont élesen különbséget kell tenni, hogy otthon van és dolgozik, meg hogy otthon van és pihen. Igazából egy helyre összpontosul a magánélet és a bérmunka: a lakásba. Egyáltalán nem lehet megúszni a kettő szétválasztását.

Az otthoni munkavégzés során érdemes kialakítani az időkeretet, és elszeparálni a térben egy zugot a bérmunkának. Érdemes kialakítani egy munkaszobát, egy privát irodát. Szükséges egy otthoni munkarutin, ami azt jelenti, hogy ha letelt a munkaidő, akkor az illetőnek el kell engednie a munkát. Letelt a 8 óra, vége a munkának, ideje a pihenésnek! Ez nem egyszerű, mert az ember benne van egy flow-ban. A bérmunka és a magánélet összefolyása könnyen vezethet túlmunkához, és vele együtt munkafüggőséghez is. (Ámbár a munkaerő-piacon való létünk egyik mesterségesen belénk táplált motorja egyfajta munkafüggőség, de ennek tárgyalása messzire vezetne, majd máskor!) Ha nincs meg a home és a work eme elválasztása, az könnyen vezethet munkahelyi stresszhez is. Vagyis hiába van otthon az ember, érdemes észnél lenni!

Otthon kevés az inger és az interakció – s ez a munkavégzés szempontjából jó! Az ingerek és interakciók hiánya sok melóst produktívvá tesz. Nincs, ami elterelje a figyelmet, így tud koncentrálni a feladataira, a munkára. A legrosszabb munkahelyi környezet az open office. Az 50-200 fős teremben borzalmas a hangzavar. A fülhallgató használata tilos. A kamera figyeli, ahogy az alkalmazott végzi a munkáját. A kötelező meetingek pedig elvesznek az értékes munkaidőből, aminek következtében a melós lassan halad a feladatával, mindezt úgy, hogy meg kell felelnie egy határidőnek is.

Érdemes beszélni az open office-ról is, mert előzőleg ez volt egyes cégek nagy ötlete a belső kiadások csökkentésére, a munkahelyen belüli spórolásra! Tetszenek emlékezni, hogy a Mátrix első részében milyen irodában dolgozott Mr. Anderson? Na, ilyenek voltak az első open office-ok! Aztán egy kis idő elteltével eltűntek a paravánok, amik még biztosítottak egyfajta minimális intim szférát. Rengeteg embert bezsúfoltak egymás melletti és egymással szemközti asztalokra. 30 éve kísérleteznek, egyes cégek sajnos mindmáig, ezzel az open office-szal. A menedzsmentek úgy vélték, sokkal jobban fog áramolni az információ egyetlen nagy térben, mintha kisebb-nagyobb termekben helyeznék el a csapatokat és a csoportokat. Kreáltak kutatásokat, tanulmányokat és marketinget, hogy igazolják a saját állításaikat. És persze nem működött. Ami igazán változtatott a menedzsmentek álláspontján, az, hogy nem volt sikeres a belső kiadások csökkentése, a munkahelyen belüli spórolás! Akkor váltotta az open office-t a home office!

A cégnek egy iroda működtetéséért fizetnie kell áramot, fűtést, vizet és minden egyebet. Ha home office-ba küldi az alkalmazottait, akkor költséget spórol. Magyarországon is vannak olyan cégek, amelyek csak otthonról dolgoztatnak, például JabJab Online Marketing. A dolgozóknak mindenképpen előnyös a home office. Megússzák a beutazást, ami plusz költség és plusz idő. A dolgozó kényelmes munkakörnyezetet hozhat létre otthon. Ha nincs durva kontroll a menedzsment részéről, az alkalmazott el tudja vinni a gyermekét az óvodába vagy az iskolába, esetleg még bizonyos keretek között otthon is képes vigyázni és foglalkozni a csemetéjével. A home office alatt elvégezheti a házimunkát is – már ha belefér a munkaidőbe. A munkahelyhez kötés azért rossz, mert akkor kitolódik későbbre mindaz az elvégzendő feladat, amit elvár a magánélet. Az ember beesik a munkahelyéről a lakásba, és már eshet is neki a magánélet által megkövetelt teendőknek! Ha a home office alatt letudja a magánéleti teendőket is (ami állhat a házimunkából, a hivatalos teendőkből, a gyermeknevelésből és a többi családtaggal való foglalkozásból), akkor több ideje jut a pihenésre. Egyébként is, javasolt óránként 5-10 perces pihenő, még távmunkában is. 5-10 percbe belefér egy kis magánélet is. Amúgy ugyanaz igaz az otthoni munkavégzésre, mint ami a telephelyen való munkára: ha kellően motivált a dolgozó, akkor jobb a munkateljesítmény is! Ha pedig beáll a bérmunka és a magánélet közötti egyensúly, akkor még inkább motivált lesz a dolgozó.

Szokták mondani, hogy nem mindenki alkalmas távmunkára – és ez igaz! Minden ember mást preferál. Sok ember azt szereti, ha éles a határvonal a bérmunka és a magánélet között – vagyis két különböző térben zajlik a kettő. Az adott projekt is meghatározza, hogy távmunkában végezhető vagy kizárólag irodában. A távmunka például nem váltja ki a szolgáltatóipar nagy részét. Bizonyos munkakörök megkövetelik, hogy az ember személyesen jelen legyen a munkahelyén. Adódnak olyan projektek is, amiknek egyes szakaszai otthon, egyes szakaszai a telephelyen végzendőek. A home office megköveteli mind a munkaadó, mind a munkavállaló részéről a rugalmasságot. Egyes cégek nem csupán irodát nem tartanak fenn, de még közös időzónát sem határoznak meg a bérmunka elvégzésére. Kiadják a feladatokat és a határidőt az embereiknek. A dolgozók maguk osztják be a munkaidőt, viszont az adott határidőre végezniük kell az adott feladattal. A sikeres projekt pedig csak jó szervezés kérdése.

Az informatika területén, legfőképpen programozás terén sok olyan feladatkör van, ami megköveteli a befelé forduló magányos alkotást. Ugyanakkor akad bőven olyan feladattípus és munkakör is, amely igényli a többi munkatárssal való kapcsolattartást. Az is számos alkalommal előfordul, hogy az öt-tíz perces cigi- és kávészünetben beszélik meg a kollégák az adott problémát, megy az ötletelés, ez pedig befolyásolja az adott munkafolyamat elvégzését is. Egyes munkavállalók a menedzsmenttel való közös ebéd során beszélik meg mindazt, amire nem kerül sor a távmeetingeken. Rövidtávon ez ronthatja a produktivitást, hiszen meló helyett eldumcsiznak egymással. Bár a csevej tárgya sok esetben a meló, vagyis ezek az emberek, mikor cigiznek, kávéznak, ebédelnek, akkor is a melóval foglalkoznak, azaz melóznak. A Munka Törvénykönyve amúgy is előírja, hogy óránként 10 percre meg kell szakítani a munkát. Közép- és hosszútávon a konzultáció, az ad-hoc egyeztetések csak segítik a csapat munkáját, ezáltal pedig a produktivitását. Bizonyos kollégáknak igenis szükségük van az apróbb segítségre, a tudás átadására, a betanításra. A szünetek valójában remek alkalmak az információcserére. A távmunkások általában hetente 1 nap bejárnak a munkahelyükre. Ez egy olyan nap, amikor a többi csapattárs is megtalálható az irodában. Egyeztetnek egymással, hogy hogyan tovább; részletesen átbeszélik a további teendőket.

Emberi oldalról figyelembe kell venni azokat, akik képtelen az önmenedzselésre. A menedzsmentek szorosan kell fognia bizonyos kollégákat. Ezek azok az emberek, akik ha nincsenek kontroll alatt, jóval kevesebbet dolgoznak. Az ilyen személyek nem képesek a távmunkára. Minden alkalmazott más szinten mozog. A pályakezdőnek még fogja a kezét a mentor. A profinak csak elég kiadni a feladatokat, és már végzi a munkát.

Egy ellenérv a home office ellen, hogy a távmunkást befásítja a négy fal közötti számítógépes munka és a szociális kapcsolatok hiánya. Szociális kapcsolatok hiánya? Ha nem magányos farkas az illető (az ilyeneknek tényleg szar!), akkor vannak családtagjai és barátai, akik oldják a magányt. Egyeztetni elektronikusan is lehetséges. Bent az irodában a kommunikáció nagy része szintén elektronikusan zajlik. A külső szemlélő még láthatja úgy, hogy nyüzsgés van az irodában. Valójában a legtöbb irodista nyomatja a Skype-t, a Messengert, az Outlook-ot, a Gmailt és a Freemailt.

Felesleges tovább szaporítani a szót! A home office egy lehetőség a bérmunka és a magánélet közötti egyensúly megteremtésére. Még mindig jobb alternatíva, mint a 8 órás lelketlen robot a munkahelyen.

Az állami és a céges szférában nagyon ritka, hogy valaki a gyenge fizetés miatt hagyja ott a munkahelyét. Persze, nem túl szerencsés, ha a munkavállaló 200.000 – 250.000 Ft-ot visz haza havonta – egzisztenciaépítésre és családalapításra kevés. Míg az X-generációból kinevelődött egy réteg, amely eltűri a sok munka+kevés fizetés kombót, addig az Y-generációban jóval több az olyan munkavállaló, aki elvárja a tisztességes bért. Sejthető, hogy a Z-generáció pedig ennél is karakánabb lesz a bértárgyalások terén. Manapság szánalommal kezeli a munkavállaló társadalom azt az egyént, aki beletörődik a gyenge fizetésbe, az alacsony bérbe.

Én, mint gyengén fizetett könyvtáros, megtapasztaltam már ezt a munkaerő-piacon való leértékelést a saját bőrömön. Ha rákérdeznek a fizetésemre, habozás és pironkodás nélkül, könnyedén megadom a választ. Egy szakmunkás az arcomba nevetett az alacsony összeg hallatán. „Ezzel nem sokra mész!” – mondta nekem egy pultos csaj ismerősöm. Egy nyugdíjas pedagógus azt mondta, hogy ő fiatalabb korában nem ment volna el ennyiért dolgozni sehova. Beszélgettem már a vendéglátásban, az építőiparban és az informatikában dolgozó olyan emberrel, aki azért nézi le a könyvtáros értelmiségi kasztot, mert annak tagjai nem hajlandóak küzdeni a tisztességes bérért, hanem belenyugszanak az alacsony fizetésbe. A MÁV alkalmazottai és a pedagógusok tüntettek a magasabb bérért – sikerrel. (Bár 2025 őszétől az állam csökkentheti a pedagógusok bérét a teljesítményértékelés alapján.) A céges szférában az informatikusok zöme ragaszkodik a magas bérhez és a hibrid munkavégzéshez, sőt a bátrabbak a 100%-os home office-hoz. Ha elveszik tőle, felmond a munkahelyén, és átmegy egy másik céghez.

A könyvtárosok megelégednek az alacsony fizetéssel, mert gyengék. Ez egy közkeletű vélemény az olyan emberek részéről, akik jelen vannak a bérmunka világában, korrekt fizetéssel. Ez nem egy politikailag korrekt vélemény, ugyanakkor kifejeződik benne az, mit gondol az állampolgárok többsége azokról, akik nem hajlandóak a bérek tekintetében kiállni önmagukért. Azzal a munkavállalói csoporttal, ami jobbágyként funkcionál a rendszerben, jobbágyként fog bánni mind a munkaadó, mind az állam, mind a társadalom. Nem szép dolog, de egy szociáldarwinista társadalomban, ahol a bérmunka az egyik legfőbb érték, ilyen szívtelen az értékelés!

Az OSZK ugyanazt az alacsony bért fizeti, mint az összes többi könyvtárban. Az egyetemi könyvtáraknál csak egy picit magasabb a fizetés. Kivételes esetekben akadnak olyan önkormányzatok, amik egy tisztességes bérrendezéssel is jelzik az általuk foglalkoztatott könyvtáros alkalmazottaknak a megbecsülést. Igen, találunk korrekt bérezésű könyvtárosokat – szomorúan nem ők vannak többségben a szakmában! A könyvtáros érdekvédelmi és szakszervezetek is lobbiznak a könyvtáros kaszt bérrendezéséért – kevés eséllyel. Könyvtáros sztrájk nincs; a sztrájk hiánya pedig egyenes jelzés az államhatalomnak, hogy itt egy olyan réteg van a kezük alatt, amivel azt tehetnek, amit csak akarnak.

Valójában nem magamról, mint alulfizetett könyvtárosról, és nem a könyvtárosokról, mint kevésbé megbecsült értelmiségi kasztról szándékozok beszélni az olvasóknak. Ez csak úgy keserűen kibukott belőlem. Kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témához!

Fontos az a bérmennyiség, ami biztosítja az emberhez méltó életet. Mégis sok esetben az tapasztalható, hogy a munkavállalók többsége nem a fizetéssel való elégedetlenség miatt vált munkahelyet. Az igazi ok a munkahely-elhagyásra és -váltásra a rossz munkaközösség. Nemrégiben többször is szembejött velem a JYSK toborzó reklámja, amelyben nem csupán a fejlődési lehetőségeket hangsúlyozták ki, hanem azt is, hogy ők egy összetartó munkaközösség. A magyarországi környezetben dolgoztató cégek nagy része régóta felismerte, hogy ha meg akarja tartani az alkalmazottai többségét, akkor biztosítania kell egy egészséges munkahelyi légkört. Ez hazánkban az állami szféráról kevésbé mondható el. Az állami intézményeket menedzselő állam jelenleg egy olyan neoliberális kormány kezében van, amely felszámoló-biztosként építi le ezeket az intézményeket, vele együtt pedig a társadalmat.

Rendkívüli fontossággal bír, hogy egy munkahelyi közösségben jelen legyen a szolidaritás. Ha a tagok között működik a szolidaritás, akkor jelen van a bizalom is. A szolidaritás az egyik legfontosabb összetartó erő a közösségen belül. Ha egy közösségen belül hiányzik a szolidaritás, akkor a közösség széttöredezik egy meghatározott számú klikkre. Minél nagyobb a munkaközösség mérete (pl. üzem, gyár), annál több a klikkek száma. A klikkek között felszínes és gyenge a kommunikáció, s a közös munka során rengeteg hibalehetőség valószínűsíthető a rendszerben. Léteznek klikkek, melyek békésen eldolgozgatnak egymás közelében a munkaidő alatt. Viszont mindig akadnak olyan klikkek, amik fúrnak, intrikálnak, ellenségeskedést szítanak, nyomatják a saját belső játszmáikat. A szolidaritást nélkülöző munkahelyeken az alkalmazottak inkább alkotnak halmazt, mint közösséget. Egy valódi közösségben (pl. Visnyeszéplak) olyan emberek találhatóak, akik szeretik egymást, és bíznak a másikban. A halmazban van ilyen is, olyan is: ezek kedvelik egymást; ezek nem beszélnek egymással; ezek gyűlölik egymást okkal vagy ok nélkül; ezek között folyamatos az ellenségeskedés.

A rossz munkaközösségben csődöt mond a kommunikáció. A helyes kommunikációnak sok gátja lehet, az egyik a közhelyek alkalmazása. Valaki elsüt egy viccet, ami megalázza az egyik munkatársat. Valaki hozz egy rossz döntést, aminek kárvallottja lesz az egyik munkatárs. Kialakul egy konfliktushelyzet, amit a vezetés megpróbál elsimítani egy közhellyel. A kollektíva és a menedzsment között csak akkor kétirányú a kommunikáció, ha a vezetés részéről korrekt módon működik a visszajelzés. A közhelyes beszélgetés lerontja a munkahelyi beszédkultúrát; károsítja mind a kollektíván belüli, mind a kollektíva és a menedzsment közötti kommunikációt. A rossz munkaközösséget jellemzi a rossz hangulat. A mérgező légkörben nagy a fluktuáció. A közhelyek valójában részesei a verbális mobbingnak.

„AKINEK NEM INGE, NE VEGYE MAGÁRA”

Általában mindig a hatalommal rendelkezők, a részlegvezetők vagy maga a menedzsment alkalmazza ezt a formulát. Az alkalmazott jelzi a feljebbvalójának, hogy sikerült megsértenie, a feljebbvaló pedig ezzel a közhellyel reagálja le a visszajelzést. A közhellyel nem oldja meg a konfliktust, helyette megerősíti a sértés elszenvedőjében az áldozati érzést. Igazából sikerül az illetőt másodszor is megsértenie. A feljebbvaló valójában relativizálja az alkalmazottat ért sérelmet. Azt üzeni neki ezzel a közhellyel, hogy amit ő sértésnek vél, valójában nem az. Megkérdőjelezi a beosztottjának azt a képességét, hogy el tudja dönteni, mi sértés, és mi nem. Kihangsúlyozódik az, hogy a feljebbvaló jobban tudja az alkalmazottnál, őt most érte sértés vagy sem. A sértett munkavállaló ilyenkor hajlamos visszavágni, amivel eszkalálja a konfliktust. Ha nem él a revans jogával, csöndben marad, és sokáig, rosszabb esetben sosem merészel majd kiállni magáért a soron következő konfliktushelyzetekben. Megformálódik egy olyan alkalmazott, aki folyamatosan megadja magát a játszmák során, és mindig lenyeli a vereségeket. A szorongás aztán eljuttathatja a felismerésig, hogy rossz helyen van, innen pedig egyenes út a felmondásig. Pár írásomban már kihangsúlyoztam, az a munkahelyi menedzsment, amely nem képes megvédeni a saját alkalmazottait, nem érdemli meg a lojalitást. Az egész kényelmetlen szituáció elkerülhető lenne a félreértések megbeszélésével és egy bocsánatkéréssel.

A menedzsment részéről még nagyobb vétek ennek a közhelynek a használata. Többszöri visszatérő sajnálatos eset a munkaerő-piacon, hogy a menedzsment az egész alkalmazotti kollektívának szánta a ledorongolást, végezetül lezárta ezzel a közhellyel. Ilyenkor kezdődik a találgatás, kire is illik ez az ing! Persze, rossz verzió az is, amikor a menedzsment a kollektíva előtt megnevezi azokat az alkalmazottakat, akik rossz fát tettek a tűzre. Ilyenkor megtörténik a bűnbak-képzés, ami még nagyobb tragédiákhoz vezethet egy toxikus munkaközösségben. Ha egy alkalmazott nem végzi jól a munkáját, érdemes behívni az irodába, és privátban megbeszélni az ügyet.

Arról talán felesleges értekeznem, mennyire gond az, ha szociopata a nagyfőnök! Az olyan vezető nem csupán antiszociális, hanem egyenesen kretén, aki úgy igyekszik kiadni magából a feszkót, hogy szidalmazza az egész munkahelyi közösséget. Az alkalmazottak közötti szolidaritás mellett az is fontos, hogy megfelelően funkcionáljon az alkalmazottaknak a vezető irányába érzett lojalitása. A lojalitás meggyengülése ugyanúgy roncsolja a munkaközösséget, mint a szolidaritás erodálódása. A szociopata vezető nem nézi az embert, pontosan ezért nem jó vele a közös munka.

Feladatot és bírálatot is úgy érdemes kiosztani, hogy van konkrét felelős személy. Igazából senki nem lesz, aki magára vegye az inget! A munkahelyen nem dolgoznak olyan személyek, mint „bárki”, „valaki”, „senki” és „mindenki”!

„A CÉL SZENTESÍTI AZ ESZKÖZT”

Általában a szociopatikus módon működő munkahelyeken hangzik el ez az emberalatti életfilozófia. Ahol előfordulhat ezen elv használata: multicégek, hadsereg, titkosszolgálatok, bűnszervezetek, politikai mozgalmak és pártok, vallási szekták. Általában mindig a menedzsment az, amely ezen elv mentén megteremti a szociopata légkört a munkahelyen. A menedzsment könnyedén a kukába hajítja a morált, ebben pedig leköveti a kollektíva is. Azzal mentegetik az aljas eszközeiket, hogy mindez egy nemesebb célt szolgál. A jó érdekében követnek el rossz dolgokat. Én már amúgy fasizmus- és kommunizmus-apologétáktól is hallottam ilyesféle szofisztikált zagyválást. A totalitarizmusok hívei szerint a gyilkolás, az emberi élet kioltása is megengedett egy magasztos ügy szolgálatában. A jó elérése érdekében szabad minden, ami rossz. A történelem számos példával igazolta, hogy a morálnak ez a fajta zárójelbe rakása nem valami jót eredményez, hanem valami még rosszabbat.

Akármilyen árnyaltan és komplexen is vizsgáljuk ezt az ideát, ez értékrelativizmus. A menedzsment azzal, hogy egy ilyen értékrelativista elvet helyez a kollektíva alapértékei közé, működési gyakorlattá teszi az alkalmazottai számára. Minden alkalmazottnak alkalmazkodnia szükséges ehhez az elvhez, mert ha nem teszi, kihullik a kollektívából. Ahogy a történelem is bizonyította, az ilyen értékrelativista működés nem teremt valódi egységet. Számos erkölcsi hulladék személy még ilyen vasfegyelemben is érvényesíti a magánérdekét. Ha pedig két magánérdek ütközik egymással, megkezdődik a játszma, válogatás nélküli eszközökkel. Adolf Hitler leszámolt az SA-val, Sztálin tisztogatásokba kezdett… A cégeknél kevésbé véresebb, sőt kifejezetten steril egy ilyen kollektíván belüli leszámolás, de mindenképpen kegyetlen, embertelen, destruktív.

Jobb nem beszállni egy ilyen kollektívába! Ha valaki mégis megteszi, ne számítson egészséges munkakörnyezetre és dolgozóknak kijáró lelki békére! Talán nem csoda, hogy mostanában oly sokan hagyták el Elon Musk cégét is!

Bár ezen írásom nem rendszerkritika, nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem: a rendszerváltás után nálunk is meghonosodott a neoliberalizmus, ami a szintén értékrelativista szociáldarwinizmust tette meg a társadalom alapideológiájának. A politikai kabarét elnézve úgy vélem, ma is a politizáló magyarok többsége foggal-körömmel ragaszkodik a neoliberalizmushoz – beleértve mindazt a szemetet is, ami felhalmozódott az elmúlt évek alatt ezen eszmeiség révén. Így igazából ne is csodálkozzunk azon, hogy a magyar nemzettesten belül hemzsegnek a ragadozók, akiknek az erőszak alkalmazása és az életellenes cselekedet csupán egy eszköz nem csak a túlélésre, hanem az érdekérvényesítésre és az egzisztenciaépítésre! A munkahelyeink többsége, az un. munkaerő-piac pedig vegytisztán leköveti a társadalomnak nem csupán az atomizáltságát, hanem a szociáldarwinista jellegét is.

„HIGGY MAGADBAN! LÉGY POZITÍV!”

Ilyen Brian Tracy-, Szabó Péter- és Soma Mamagésa-féle egotrénerek által pufogtatott szlogen, meg a coach szakma kedvenc varázsszava. Ez a közhely nem rosszindulatú, sőt segíteni akar, csak nem tud. Akinek segítségre van szüksége, ettől a biztatástól nem jut előbbre. Ezen közhely hangoztatása kevés a motiváció kialakítására. Komolyabb pszichológusok nem is alkalmazzák, helyette hosszabb lefutású, összetettebb módszertannal vezetik rá az egyént a gyógyulás útjára.

A jó szándék ellenére ronthat is az egyén lelki állapotán. Mert mit is üzen? A szerencsétlen azért érzi rosszul magát a bőrében, mert nem hisz magában, és nem viszonyul pozitívan az élethez. Ha burnout és/vagy mobbing áldozata, még kevésbé használ ez a felszínes életfilozófia. Mert miképpen is lehetséges pozitívan hozzáállni a kiégéshez és a bántalmazáshoz? Akik pedig adják ezt a semmit nem érő tanácsot, a legtöbbször gyorsan le akarják rendezni ezt a helyzetet, és amint kiröppent a szájukon ez a közhely, sietnek is tovább, magára hagyva a szenvedőt. Ha pedig a szenvedő továbbra is szenved, könnyen rálegyintenek; miszerint ők megmondták, mit kell tennie, és nem értik, miért nem teszi azt, amit tanácsoltak! Eme szituációban ez a közhely egy valamit szolgál: az alkalmazkodás kikényszerítését. Mosolyogj, és tedd azt, amit a többi! Egy idő után megjelenhet a szenvedőnél az önhibáztatás: valójában ő a hibás, hogy nem talál semmi pozitívat, örömtelit, megmosolyogni valót a szenvedésben!

Érdemesebb lenne inkább meghallgatni a munkatársaknak a szenvedő kollégát, és ha nem tudnak segíteni, eligazítani oda, ahol megkaphatja a segítséget!

„VALAMIBEN MEG KELL HALNI”

Függőségektől szenvedő személyek szokták ezt belesóhajtani a levegőbe. Alkoholisták, nikotinisták, munkamániások nyugtázzák magukban azt, hogy ők tehetetlenek, és végérvényesen elvesztették a játszmát. Nekik már úgyis mindegy! A felelősség alól is kibújnak ezzel a bölcsességtelenséggel. Mivel általában a munkahelyen nem ismerik egymást mélyen a kollégák (sok esetben inkább felszínesen), könnyedén előfordulhat, hogy az önmaga szakadékba zuhanását nyugtázó melós beletenyerel egy kollégája lelki világába is. Egy önmagát sanyargató alkoholista nem tudhatja, hogy talán a munkatársa apja pont alkoholbetegségben hunyt el, és egy ilyen benyögéssel felkavarhatja a másikban a fájdalmas emlékeket. Bár nem ez a szándéka, véletlenül belemászik a másik magánéletébe. Bizony nem tudhatjuk, kinél van aktualitása annak, amivel/amiben mi szenvedünk! Egy munkahelyen érdemes lenne nem feszegetni a halál témáját. Persze, ne tabusítsuk, de azért jól gondoljuk meg, ki előtt beszélünk róla!

A modern társadalomban túlérzékeny lett a legtöbb ember. Nem véletlen, hogy sok ember kétszer is meggondolja, hogy elsüssön társaságban egy viccet. A slam poetry és a stand up comedy gyakorlói folyamatosan azzal küzdenek, miként is engedjenek el poénokat egy polkorrekt társadalomban. Ha egy munkahelyen azt nézném, hogy melyik mondatommal kit sértek meg, akkor egyáltalán meg sem szólalnék. A kommunikációt nem lehet megúszni! Beszélni kell a másik emberhez, hogy elérjünk valamit! Mindig akad valaki, aki a legártalmatlanabb megjegyzésre is besértődik. Ha esetleg mi vagyunk egy ilyen véletlenül elkövetett sértés áldozatai, jelezhetjük a másiknak nem indulatosan, diplomatikusan, hogy ez nekünk nem esett jól! A fejlett érzelmi intelligenciával rendelkező személy érteni fogja, miért is kellemetlen nekünk ez a megjegyzés. Az a fontos, hogy képesek legyünk a saját fájdalmainkat megbeszélni a másikkal, a többi emberrel, egy közösségben. Hogy milyen mélyen megyünk bele egy fájdalmas témába, az erősen függ a másik, a többi ember, a közösség minőségétől. Ha mi sértünk meg akaratlanul egy másik embert, tudnunk kell kimondani azt, hogy „bocsánat”! Időnként elég egy bocsánatkérés ahhoz, hogy elsimuljon egy konfliktus. Ha látja azt a másik, hogy nem volt szándékos, le van zárva a sztori. A kommunikáció során azt is tudatosítani kell, hogy vannak témák, amikről nem érdemes elsütni egy poént.

Egy valódi közösségben minden fájdalom és sértés megbeszélhető – de pontosan az ilyen közhelyek az egyik legnagyobb gátjai az egészséges diskurzusnak. Az élet bonyolult, a közhelyek pedig leegyszerűsítik azt a komplex csodát, ami maga a létezés! Ez már egy elégséges indok arra, hogy elhagyjuk ezeket a közhelyeket, amikor éppenséggel beszélgetünk embertársainkkal!

A transzhumanizmus Julius Evolája, Yuval Noah Harari úgy vélekedik, hogy mivel az emberiség képtelen megmenteni saját magát, egyedül a mesterséges intelligencia (MI) segíthet az elárvult emberi fajon.

Akad néhány ismerősöm, aki az informatika területén végzi a munkáját, és már dolgoztak MI-val. Tőlük (is) tudom, hogy amit mostanában olyannyira kultiválnak, az meg sem közelíti az 50-es években megfogalmazott klasszikus „mesterséges intelligencia” definícióját. A hidegháború éveiben kikristályosodott teória szerint az MI nem más, mint az emberi intelligencia mintájára mesterségesen megalkotott gépi intelligencia. Amit ma MI-ként ünnepelnek, az meglehetősen távol helyezkedik el a több évtizedre visszanyúló koncepciótól. Az AI igazából több fejlett keresőmotor. Nyelvi modellek alapján hoz létre viszonylag értelmesnek látszó mondatokat. A mondat úgy lesz általa, hogy az egyik szót illeszti a másik után, de nem véletlenszerűen. Az egyik szóhoz olyan szót illeszt, ami a legnagyobb valószínűséggel a leggyakrabban fordul elő az emberi mondatalkotások során. A szoftver bonyolult számításokat végez el magában röpke idő alatt, de valójában fogalma sincs arról, miért értelmes az általa alkotott mondat az ember számára. A szoftvernek nincs tudata. A MI nem talál ki újat, hanem meglévő anyagból dolgozik. A keresőprogram könnyedén monitoroz hatalmas adatbázisokat. Az adathalmaz mérete olyan roppant méretű, hogy maga az egyes ember nem képes átlátni minden összefüggést, ami adódik ebből az információmennyiségből – nem úgy a szoftver! Persze, bámulatos tulajdonsága ez a MI-nak, de ezt ne nevezzük kreativitásnak! A keresőprogram kimutat egy tényt, aminek a pontossága összefügg az adott adathalmazzal. Mivel az AI nem hozz forradalmi megoldásokat, továbbra is szükség lesz az emberi intuícióra és kreativitásra.

Az AI egy olyan elérhető Big Data-ból dolgozik, amit emberek hoztak létre. Irgalmatlan mennyiségű információs anyag gyűlt össze, aminek a nagy részét mi adtuk oda, ingyen. Már azzal, hogy regisztráltunk néhány divatos közösségi oldalra, megadtunk bizonyos adatokat nem csupán a közösségi oldalakat működtető cégeknek, hanem az MI-nak is. Az MI az emberiség betanított munkása – olyan feladatot végez, amit megszabtak neki a kitalálói és megalkotói. Az MI nem az emberi intelligenciától való minőségi ugrás, hanem pusztán az emberi képességek mennyiségi kiterjesztése. Ez a rengeteg erőforrást igényló szoftver képes visszaadni nekünk mind a strukturális, mind a strukturálatlan formában betáplált információkat.

A transzhumanizmus szerint a MI lehetővé teszi az emberiség számára, hogy minden gondolat szabadon szárnyalható, minden tudás szabadon elérhető, és minden érzelem szabadon megélhető legyen társadalmi szinten.

Kérdezzem én:

Ezen állapot megteremtésére eddig miért nem volt képes maga az emberiség, a mesterséges intelligencia segítsége nélkül?

A technológiai fejlődéstől tucatszor elvárták a történelem során, hogy megmentse az emberiséget – önmagától. Ha végigkövetjük az emberiség történetét az őskortól napjainkig, egy valami örök: az „ember embernek farkasa” állapot. A technológia révén magasabb szintre emelkedett a totalitarizmus – lásd Kína! A technológia révén félelmetes hatalom összpontosul olyan nemzetközi szervezetek kezében, mint a Világgazdasági Fórum és a WHO. A technológia révén növekszik az egyenlőtlenség, fejlődnek az elnyomás eszközei, lesz egyre nagyobb probléma az ön- és környezetpusztítás. A technológiát lehet jól és rosszul használni; látunk mindkettőre példát, a rosszra kicsit többet. A Harari által képviselt optimizmusra kevesebb ok van, mint a pesszimizmusra. A technológia által nem élhetőbbé válik a világ, hanem éppen fordítva.

Abszurd. Látjuk az életmódunk negatív következményeit, mégis mindent latba vetünk, hogy megőrizhessük a kényelmünket. Sokunk nem képes változtatni a mentalitásán, mert félünk attól, hogy elessünk a kényelemtől. Egyre többet áldozunk be, csak hogy biztosítsuk, sőt növeljük a komfortérzetünket. A globális kapitalista rendszer recseg és ropog az őt emésztő gazdasági válságtól – vagyis az emberiség nem kerülheti el a szükségét annak, hogy változtasson a szemléletmódján, és lemondjon bizonyos kényelmi dolgokról. A jelenlegi termelési és fogyasztási rendszer nem sokáig fenntartható. Lassan ideje lesz, sőt egyre inkább sürgősebb kigondolni egy alternatív rendszert.

A modern társadalmak úgy is értelmezhetőek, mint modern együttélési rendszerek. Ha most mellőzük az országonként elvégzett, politikailag manipulált kérdőíves felméréseket, (melyeknek eredménye rendszerint az, hogy „a skandináv országok a legbodogabbak, az Orbány sokat tanuhatna tőlük”), és objektíven nézzük, azt látjuk, hogy mindenhol bugos a rendszer. Szociáldarwinista és materialista alapokra felhúzott atomizált társadalom mindenhol – ott a legelviselhetőbb, ahol van szociális háló. A beteges közösségi életnek, vagyis a rendszerhibának a lenyomata a politikai állapot. Az összes olyan országban, ami hozzátartozik a nyugati civilizációhoz, a legprimitívebb módon marják egymást a politikai pártok. A „politika” szitokszó lett, nem csak nálunk, mikor ennek kellene a legnemesebb tevékenységnek lennie – tenni valamit a közösségért! Amikor két vagy több ember beszélget egymással a társadalmi problémákról, akkor politizál. Belső és külső tényezők döntik el, mennyire igényes vagy igénytelen módon folyik a politikai diskurzus. Európában és az USA-ban az igénytelenség maga alá gyűri az igényességet a politikai diskurzusok terén. Miért is van ez?

Egyre inkább úgy látom, felesleges a pártpolitikától várni az érdemi változásokat. Az egyetlen járható út a jelenlegi katasztrofális helyzetben a kisközösségek kialakítása és fenntartása. Égető szükség van arra, hogy Magyarország több pontján az emberek egy része képes legyen erős kapcsolatot létesíteni a másikkal. Számos értékteremtő kisközösségre van szükség! Kizárólag alulról tud létrejönni valódi változás, elmozdulás a szolidaritás irányába:

Egyén – mikroközösség – makroközösség – társadalom – emberiség.

Kihangsúlyozom: alulról szerveződni! Kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus – felülről szervezett közösségépítések, melyek mind beletorkoltak a totalitarizmusba. A totalitarizmus egy olyan rendszer, ami felőrli az egyént és a társadalmat, meg a köztük egészséges kapcsolatot biztosító tradíciókat.

Amíg nem megy kicsiben, egymás között a szolidaritás, nem fog működni nagyban, a politikában sem. Az egocentrikus tudatosság az egyik legfőbb akadálya az emberi együttműködésnek. Az állam fönntart számos társadalmi intézményt, melyek papíron a társadalmat szolgálják. Papíron igen, de a valóságban nem. Az állam elidegenedett a társadalomtól, és így az általa fenntartott struktúrák sem képesek kifejezni sem szimbolikusan, sem a mindennapokban a nemzeti egységet. A jelenlegi politika a jelenlegi emberi együttműködésnek a groteszk tükre. A politikában azért marják egymást a politikusok, mert az emberek is egymást marják a társadalomban. Szociáldarwinista alapokra építettek atomizált társadalmakat – felesleges csodálkozni, hogy szinte egyikben sem funkcionál egészségesen a nemzeteszmény.

Az emberek úgy szidják a politikusokat, hogy ők sem különbek szemernyivel sem. A legtöbb ember veszekszik egymással a családban és a munkahelyen. Az emberek egymást fúrják a munkahelyen. A társadalomban zajló béka-egér harc rekonstruálódik a politikai küzdőtéren is. Érdemes tudatosítanunk, hogy a politikában ugyanazok a mintázatok, mint a társadalmi mindennapokban.

Kassai Lajos is arra figyelmeztet, hogy nem kerülhetjük el a globális gazdasági és társadalmi összeomlást, de életben maradhatunk, ha létrehozzunk menedékként funkcionáló kisközösségeket. Az MI nem fogja megteremteni a szolidaritást; előbb teremt az nekünk totalitarizmust! Csak mi, emberek, egymáshoz kapcsolódva, és egymással együttműködve, hozhatunk létre egészséges emberi közösségeket!

A HR válasza a mobbingra

A téma továbbra is a mobbing, és a kedves olvasó jó, ha felkészül, hogy a blogomon rendszeres téma lesz a munkaerő-piac! A munkaerő-piac a modern emberi létezés alfája és ómegája; aki nincs jelen rajta, az megvetendő pária, igazi érinthetetlen, prekariátus! A nemzetközi gazdasági elit mesterségesen kirobbantott egy világgazdasági válságot, és bár nem állt szándékukban, de ezzel sikeresen meggyengítették a nemzetközi munkaerő-piacot. Bár ebbe mi a meglepő? Ha megrendülnek a nemzeti gazdaságok, akkor velük együtt rendülnek meg a nemzeti munkaerő-piacok is; a gazdasági világválság egyben a nemzetközi munkaerő-piac válsága is. Mindezekről részletesen lehet olvasni egy sajnálatosan elég gyéren látogatott felületen, a Revolife-n.

2023. év decembere óta olvasgatom Mózer Dániel, alias Wastrel online magazinját (ami inkább blog), a Revolife-t (link a szöveg alatt). Anarcho-primitivista szemléletű rendszerkritikus írásokat tartalmaz, melyek többek között érintik a munkaerő-piacot. Wastrel rengeteg esszét és cikket írt a modern bérmunkáról és a hagyományos munkaerő-piacról, nélkülözve azt a fajta politikai korrektséget, amit annyira gyűlölök a humán erőforrás menedzserek, az un. HR-értelmiség publicisztikáiban. A Revolife nem áll egyedül a munkaerő-piac baloldali kritikájával; ugyanezt művelik az olyan radikális baloldali portálok is, mint a Mérce, a Partizán, az Eszmélet és az Új Egyenlőség. A Revolife számomra elviselhetőbb, mert a négy felsorolttal ellentétben az ő szemléletét nem szennyezi be az egyébként brutálisan munkásellenes woke. Amit most kihangsúlyozok, az Wastrel és a HR-bértollnokok szemléletének eltérő mivolta. Ugyanis nemrég volt szerencsétlenségem olvasgatni néhány HR-cikket, és két egymástól eltérő szemléletű HR-szemlélet is pofán csapott az ostobaságával.

Az első típusú bullshit: HR-szerzők magyarázzák cikkeikben, miért pocsék a HR bizonyítványa a mobbing-ügyek kezelésében. A hazai HR akkor a legtehetetlenebb, amikor a mobbing elkövetője egy középvezető. A hierarchiát nevezik meg elsődleges oknak, ami miatt a HR nem merészel konfrontálódni egy magas rangú vezetővel. A hierarchiában a HR alatta van a középvezetőknek. Természetesen van szabályzat, de ennek nem tud érvényt szerezni a HR. Komoly vizsgálatra nincs elég idő. Nehéz összeszedni a tanúkat. A HR külső szemmel csak egy adminisztratív tényező. Ezen cikkek tartalmában nincs semmi meglepő. A magyar munkaerő-piacon feudalizmus van, ahol a munkás inkább tekinthető jobbágynak. Én életem során kétszer jelentettem komolyabban mobbingot – mind a HR, mind a menedzsment semmi komolyat nem tett az ügyben. Sőt, második alkalommal néhány munkatársam besúgással vádolt meg. A két eset két különböző munkahelyen történt: az első a céges szférában, egy kisvállalkozásban, a második az állami szférában, az iskolarendszerben. A „besúgás” vádja elgondolkodtató – a munkahelyen történő bántalmazás jelentése spiclisség? Hát igen, ez nagyon Magyarország!

A második típusú bullshit ugyanezt mondja, mint én, csak más előjellel. A HR-cikkek ezen típusa ugyanis nem kevesebbet állít, hogy nem-Magyarországon jobban kezeli a munkahelyi menedzsment a mobbingot, mint Magyarországon. Természetesen ezen HR-értelmiségnél a nem-Magyarország „a Nyugat”, akik meg még ennél is jobban eltávolodtak a valóságtól, azoknál „a külföld”. Igen, találkoztam olyan HR-cikkel is, ahol a szerző nem kevesebbet állított, miszerint külföldön jobban kezelik a munkahelyi bántalmazást, mint Magyarországon. Vagyis az egész bolygón jobban kezelik, mint nálunk. Ilyenkor örültem két ténynek: egyrészt hogy másból is tájékozódok, mint a HR-portálokból, -magazinokból és -blogokból; másrészt hogy olvasom a Revolife-t.

A gazdasági válság még nem ért véget; ami azt jelenti, hogy több nemzeti gazdaság és munkaerő-piac még nem állt talpra. Arról pedig mélyen hallgat a teljes HR szakma, hogy a munkahelyi kiégés és a munkahelyi bántalmazás egyenesen következik a munkaerő-piac irracionális és antihumánus természetéből. Odáig már el sem megyek, hogy azt feltételezzem róluk, nagyjából tisztában vannak ezek a „szakemberek” a termelési-fogyasztási rendszer anomáliáival és a globális kapitalizmus válságával. A HR-szakma nem olvas antikapitalista rendszerkritikát – nem véletlenül!

Na, mi van külföldön?

Az tény, hogy az USA-ban a munkaerő-piaci burnout és mobbing sokkal inkább a közbeszéd és az értelmiségi diskurzus része, mint Magyarországon. Bár a feminizmus a MeToo-val a mobbing témáját leszűkítette a férfi elkövetőkre és a női áldozatokra, gusztustalan módon zárójelbe rakva a női elkövetőket és a férfi áldozatokat, emellett hatalmat teret adott a férfi egzisztenciákat támadó rágalmazásoknak is, annyi haszna volt, hogy felhívta a figyelmét mind az amerikai társadalomnak, mind a nagyvilágnak, hogy az amerikai munkaerő-piac több szegletében virágzik a mobbing. Viszont sajnálatosan a MeToo sem hozott jelentős változást ezen a téren. A gamer és a tech cégek meghonosították a „fejlesztői pokol” intézményét, amivel brutálisan felpörgették a programozóik kiégését. A Meta, a Tesla és az Amazon munkaerő-piaci pokolként működik már hosszú évek óta az amcsi társadalomban. A Disney woke alapon terrorizálja azon alkalmazottait, akik nem alkalmazkodnak az új filozófiához. Disney? Felsorolhatnék mellette tucatnyi amerikai céget is, ugyanezen váddal. Az amerikai munkaerő-piac brutális válságban van; hatalmas munkaerő-hiánnyal küszködik.

Ázsia három országa „dicsekedhet” azzal, hogy az európai és az amerikai munkaerő-piachoz képest a legirracionálisabb fokozatra kapcsolták a bérmunkát: Japán, Dél-Korea, Kína. Mindhárom országban benyújtotta a számlát a toxikus munkakultusz. "Németországban folyamatosan hanyatlik az ipari termelés és GDP egyaránt, a Brexit utáni Britannia pedig jó úton jár az elszegényedés felé." (Wastrel). Végigzongorázhatnám a Földbolygó összes országát, egy kevés különbséggel (pl. Fülöp-szigetek), ugyanaz lenne a végeredmény: a neoliberalizmus mindenhol úgy tekint a munkásosztályra, mint humán-erőforrásra, a Világgazdasági Fórum egyik legfőbb törekvése pedig az, hogy mindenhol bérrabszolgaságra kényszerítse a dolgozói rétegeket.

Revolife vs. HR-portál – ezen szövegkörnyezetben azt jelenti, melyiket érdemes olvasgatni. Én mindkettőt olvasom, bár nem tagadom, a Revolife-t jóval többször. Ha valaki tényleg kíváncsi, milyen folyamatok zajlanak valójában a globális kapitalizmusban, és azon belül a munkaerő-piacon, akkor Revolife, Mérce, Partizán, Eszmélet és Új Egyenlőség. A HR-értelmiség még hisz abban, hogy a hagyományos munkaerő-piac humanizálható és racionalizálható, miközben annak szociáldarwinista fundamentumait nem kérdőjelezik meg. A HR-kaszt fenntart egy hazugság-szisztémát, ezért a cikkeik tartalmának többsége is hazugság.

Hogyan kezelik Magyarországon a mobbingot?

Nagyrészt sehogy. Magyarországon sem a közbeszéd, sem az értelmiségi diskurzus nem szentel neki különösebben nagy teret. Időnként diskurál róla az újbaloldali értelmiség, néha szörnyülködik róla a humán erőforrás menedzsment néhány képviselője – és ennyi! A balliberális és a fideszes politikai osztály haszonélvezője a neoliberális világrendnek, így nem tartozik valódi céljai közé a magyar munkásosztály kizsákmányolásának megszüntetése. A neoliberális világrend ellen kuruckodó Mi Hazánk leszűkíti a problémát arra, hogy emeljék meg a magyar munkások bérét, javítsák az életkörülményeit, meg hogy a vendégmunkás ne vegye el a magyar ember munkáját. Persze, ez is fontos, csak nem elég! A Toroczkai-féle jobboldal nem foglalkozik sem a munkahelyi kiégéssel, sem azzal, hogy a robotika és a mesterséges intelligencia miféle változásokat idéz majd elő a közeljövőben a munkaerő-piacon. Ritka egyszerű válaszokat ad bonyolult problémákra. A radikális baloldal pedig, amely nem ilyen polkorrekt a munkaerő-piaccal, teljes mellszélességgel kiáll egy olyan woke politika mellett, melynek az egyik legfőbb kárvallottja a munkásosztály.

Ha a HR nem segít a mobbing elhárításában, mi a megoldás?

Készültek cégstratégiák, miként lehet kialakítani élhető és emberséges munkahelyeket. Valahol komolyan is vették ezeket, és kialakultak ténylegesen embernek való munkahelyek. Egyesek még kísérleteznek munkahelyi ombudsmanokkal is. Minden intézkedés üdvös, ami visszafogja a mobbingot. Az ideális az lenne, ha egyetlen menedzsment sem tűrné meg a munkahelyi közösségben a ragadozókat. Az is szuper lenne, ha lennének megfelelő eszközeik a mobbing felszámolására. Mivel a menedzsment megtűri a mobbingot, nem alakulnak ki eszközök ennek kezelésére. Amikor megkérdeznek egy cégvezetőt vagy intézményvezetőt, miért tartja meg a mobbingoló melóst, olyanokat pufogtat, hogy „jó munkaerő”, „jól teljesít”, „jól kiismeri magát ezen a területen”, „meg lehet benne bízni”. Az állami intézményekben általában azért szokták megtartani az igazgatók a mobbingoló nyomorultat, mert remekül használható besúgónak. A mobbingoló predator egyik verbális eszköze a pletykálás, a rágalmazás, a rossz hír keltése – spicliként kiélheti magát, mint kártevő!

Az agresszor középvezető, mikor szembesítik az általa elkövetett erőszakkal, elbújik a teljesítménye mögé. Ő jól teljesít, minek cseszegetik?! Igazi szakbarbár, akinek a morál nem számít, csak a teljesítmény. A vezetés szerint azért nézhető el az embertelensége, mert remek a teljesítménye. Ez viszont nem lehet igazolása a mobbingnak. Jólelkű középvezető nem csupán ugyanolyan jó, hanem jobb eredményeket ér el, mivel a mobbingolóval ellentétben képes a többi emberrel való együttműködésre. A mobbingoló alkalmazottnál mindig van jobb alkalmazott. A menedzsmentnek van egy elvárása, amit hoz a mobbingoló – de ilyen esetben rosszul van megkonstruálva ez az elvárás. Az elvárásnak nem csupán a teljesítményre, hanem az emberségre is kell vonatkoznia. A mobbingolótól nem csupán a megfelelő teljesítményt, hanem a megfelelő emberséget is el kell várni. S itt már fel is állítottunk egy csapdát a mobbingolónak. Ha a mobbingoló bántalmaz valakit, máris nem felel meg az elvárás emberi részének, és röpül! Ideális esetben ennek kellene történnie, a valóságban a felsővezető nem válik meg az ilyen destruktív személytől. A mobbingoló agresszivitása egy idő után viszont könnyedén ártalmára lehet a menedzsmentnek. Ha a mobbingoló a szolgáltatóiparban dolgozik, előbb-utóbb konfliktusba kerülhet a kliensekkel. A kollégák egy részét maga ellen haragíthatja, ami miatt a struktúrán belül generál konfliktusokat. Számos kollégát elmarhat maga mellől – és az intézménytől/cégtől. És most csak egy mobbingolóról beszéltünk, de adódik olyan szituáció is, amikor több mobbingoló tevékenykedik a közösségben. A több mobbingoló pedig aztán igazi kis poklot hozhat össze egy munkahelyen! Könnyeivel küszködő, nyugtatót szedő kollégák; revansra készülő munkatársak; fluktuáció; „ez vajon meddig bírja?”; áskálódás és intrikálódás; sokáig benn tartott frusztráció, majd egy idő elteltével a robbanás; üvöltözés és pofonok. Legrosszabb opció: gyilkosság. Miért kell megvárni a lehető legrosszabbat? A vezetői alkalmasságnak az egyik feltétele a normális viselkedés. Mindez elvárható minden munkát végző embertől a munkahelyi hierarchiában, a takarítótól a csúcsvezetőig.

A mobbingoló mind a céges, mind az állami intézményen belül lehet egy részleg vezetője. A szociopatának van egy csapata; ami azt jelenti, hogy van néhány ember, aki ki van neki szolgáltatva. Ezen személyek formálódnak a bántalmazó keze alatt. Kialakul egy különös világ, ahol a részlegvezető uraság, a részleg dolgozói szolgák. A szolgák komoly szakmai munkát végeznek, de nem ők aratják le a babért, hanem az uraság. A szolgák nem tudatosítják magukban a sikereiket, ezért nem írják bele az önéletrajzukba az eredményeiket. A feminizmus szerint itt is tetten érhető a férfiuralom: a férfi középvezetők kizsákmányolják a női alkalmazottakat. Ide sem kell a femcsi leegyszerűsítés: az uraság bizonyos esetekben asszonyság, amely energiavámpírként szívja el a neki kiszolgáltatott néhány férfi és női szolga energiáját!

Ezen szerencsétlenek sajnálatosan akkor is szolgák maradnak, ha kikerülnek az uraság bűvköréből. A polgárháború után, mikor felszabadították a néger rabszolgákat, több olyan fekete volt, aki tudat alatt megmaradt rabszolgának. Ha valakit sokáig úgy kondicionálunk, hogy elnyomottként viselkedjen, a felszabadulása után is elnyomott marad, és keres magának gyorsan egy újabb gazdát. Ezen emberek mutatják a bántalmazás tüneteit: elsősorban azokat a problémákat, amik jelentkeznek az önbecsülésben, az önértékelésben és az önérdek-érvényesítésben. Ha nem dolgozza fel magában a bántalmazást, nem gyógyulnak be a sebei. Ha nincs gyógyulás, nem lesz sikeres a karrierjében, és nem lesz boldog a magánéletében. Az agresszor elhitette velük, hogy amilyen állást betöltenek a karmai alatt, a lehető legjobb, amit elérhetnek az életükben. A bántalmazó üzenete: „nélkülem senki vagy”. A jó fizetés kialakította azt az illúziót, hogy ez tényleg a legjobb munka, ami a rendelkezésükre áll. Az uraság a munkahelyi közösségen belül dicséri is az embereit. Ó úgy vélekedik, ez az ő csapata. Milyen kiváló szakemberei is vannak neki! A csapat tagjai legtöbb esetben tényleg jó szakemberek, mivel speciális irányt választottak. Az uraság ki is kényszeríti belőlük a jó teljesítményt, ha kell, erőszakkal.

Könnyen lehet, hogy a csapatban van olyan ember, aki részlegvezető is lehetne, de a robot évei alatt elkopnak ezen képességei. Hiába van benne az önéletrajzban, hogy szakmai szempontból erős, képtelen a javára fordítani, mert elkoptak az önérdek-érvényesítő képességei. Állásváltáskor a biztonságos pozícióért eltekint a magasabb pozíció megpályázásától. „Jó lesz az is, nem kell nekem vezetőnek lenni!” – nyugtatja magát, miközben beleül a biztosba. Nem merészel kockáztatni, mert mi van, ha veszít? Fél a szégyentől! Elfogadja a rosszabb feltételeket. Mindig meglapul, ha adódik valami konfliktus. Annyira fél, hogy nem mer kiállni magáért. Tűr, amíg bele nem roppan. Jobb esetben lesz belőle egy akaratgyenge középvezető, akinek gyengeségét megsínylik a keze alatt dolgozó alkalmazottak is. Sok esetben inkább megmarad olyan specialistának, aki nem képes megvédeni a saját szakmai álláspontját a másikkal szemben. Állásinterjúk során bizalmatlan minden HR-szakemberrel, hiszen amikor bántalmazva volt a munkahelyén, nem siettek még akkor sem a segítségére, mikor kifejezetten kérte őket. Az irántuk érzett haragja jogos.

A cégek régóta alkalmazzák a teljesítménymérést. Szoftverek mérik, eléri-e az alkalmazott a megfelelő mérőszámot. A menedzsment elvárása az, hogy a piacon tolt termék rengeteg bevételt hozzon a cég számára. Az uraság és a szolgái hozzák is a kívánt teljesítményt. A HR közben méricskéli irányított kérdőívvel a dolgozói elégedettséget. Az egyik részlegnél kijön a csúf eredmény: kiégés. Az is kiderül, hogy a kiégés okozója: a mobbing. Hamarosan kiderül, hogy mind a HR, mind a menedzsment tehetetlen. Miközben csak annyi lenne a dolguk, hogy elvárják a részleg agresszív főnökétől, hogy ne csupán a teljesítményben hozza a megfelelő számokat, hanem a dolgozói elégedettségben is. Minél stresszesebb a meló, annál inkább kötelessége a részlegvezetőnek, hogy pszichológiai biztonságot nyújtson az embereinek.

Az amerikai modell, amitől elélvez a magyarországi HR

A most ismertetett modell valójában több eset kezelése összevonva. A hazai HR-szakemberek egy része szerint ezt kell átvenni, hogy megszüntethető legyen a magyar munkahelyeken a mobbing. Ha azt veszem figyelembe, hogy a munkahelyi bántalmazás magyarországi kezelése sok esetben semmilyen, az amerikai modell valamivel jobb. De ha nem hasonlítom a hazai semmittevéshez, és önmagában nézzem, nem rajongok érte. Miután ismertettem, kifejtem, nekem mi a problémám ezzel.

Itt egy esetpélda:

Céges sztori. Adjunk nevet anti-hősünknek, legyen mondjuk Predator! Predator nyomatja rendesen a mobbingot. A cégvezetésnek feltűnik, hogy egy alkalmazottjuk nem csupán húzza az igát, hanem kiélvezi a vadászidényt. A menedzsmentnek nem tetszik a tevékenysége, ezért elmélkedik, miként járhat el vele szemben. Ami nem jöhet szóba: büntetés, bosszú, kirúgás. Felesleges hergelni a Predatort. Végül egy átszervezéssel elveszik a Predatortól a részlegvezetői pozíciót. Lejjebb kerül egy szintet. Megtarthatja az irodát, a magas fizetést, a bónuszt, a részvényopciót. Most már nincs csapata, ami aládolgozik. A Predator is egy csapat része. Neki is lesz egy főnöke. Immár nincs hatalom a kezében. Hamar kiderül, hogy amiről azt hitték, a Predator kimagasló eredménye, azt valójában egy csapat rakta össze neki. Miután a Predator lelepleződik, megszűnik a zsarolási potenciálja. A HR havonta jelentést kér tőle, és jelentést kér róla, a főnökétől. A Predatornak viselkednie kell, ha azt akarja, kedvező legyen a feljebbvalója róla szóló jelentése. A sérelmet elszenvedő kollégák nem vesznek revansot, mert a menedzsment nem tűri el egyetlen alkalmazottjától sem az erőszakot.

A Predatornak nem sok lehetősége van a revansra. Az agresszor nem megy át a versenytárshoz, mert megmaradt mindene, kivéve az áldozatait és a felettük való hatalmat. Mivel a Predator antiszociális, nem képes beilleszkedni sehova. Információt sem szivárogtat a versenytársnak, mert okot adna a kirúgásra. A menedzsmentet nem érdekli, miért lett ilyen ember a Predator. Az sem foglalkoztatja őket, miként lehetne segíteni rajta. A menedzsment nem pazarolja az erőforrásait coachingra és mentoringra, meg továbbképzésre. Úgy vélik, a mobbingoló jelleme nem változik meg ezek hatására. Ilyen marad, és kész! A menedzsment úgy vélekedik magáról, hogy ők folyamat-, cél- és eredményorientáltak, igazi profik. Ők úgy értelmezik a cégen belüli mobbingot, mint gazdasági és vezetői probléma, leszarják az emberi oldalát, a lelki részét!

A hazai HR önfeledten tapsol, mennyire csodálatos az amerikai céges menedzsment! Számszerűsítenek. Folyamat-, cél- és eredményorientáltak. Következetes vezetők. Igazi profik. A teljesítménymérés náluk nem kényszer, hanem eszköz. Elvárt eredmények mentén kezelték a problémát, miközben nem tévesztették szem elől a célkitűzéseket. Tudatában voltak, hogy a HR önmagában nem adhat megoldást. A mobbingot úgy kezelték, mint a cég problémáját. A cégvezetők kötelességüknek érezték, hogy foglalkozzanak a kényelmetlen üggyel. Felelősséget éreztek a cég iránt. Presztízskérdést csináltak abból, hogy helyrerakják a mobbingolót. A mobbingoló nem úgy viselkedik, ahogy megköveteli a szakmája; rossz hangulatot teremt; rontja a többi ember teljesítményét. A dolgozói elégedettség és a munkáltatói márkaépítés már évek óta ott szerepel a vezetői elvárások között. A munkáltatói márkaépítés itt annyit jelent, hogy a menedzsment azon dolgozik, bevonva a folyamatba a pénzügyet és a HR-t is, miként lehet vonzó a cég a fiatal munkavállalók számára. A cég akkor vonzó munkahely a munkavállaló számára, ha biztonságos, vagyis nincs benne mobbing. A menedzsment nem úgy kezelte a mobbingot, mint megoldhatatlan feladatot, hanem azon dolgozott, hogy megoldja. Eredményorientáltság, az eredményesség jegyében. Miközben a magyar HR elmormol egy könnycseppet, mi lépjünk hátra legalább tíz lépést!

A fenti példa tényleg azt mutatja be, ahogy egy amerikai cég kezelte a mobbing problémáját. A céges menedzsment helyre tette a mobbingolót. A hazai HR-publicisztikát olvasva kiderül, a magyarországi menedzsment impotens ezen probléma kezelésében. A hazai puhapöcsűséghez képest ez tényleg példaértékű. Ha nagyobb távolságból, a közösségi eszme szempontjából nézem, annyira nem túl biztató a kép.

Egyrészt, a menedzsment nem azért vette kezelésbe a mobbingolót, mert veszélyeztette a közösséget, hanem azért, mert veszélyeztette a teljesítményt, és annak gyümölcsét, a profitot. Tipikus cég: egy olyan közösség, amely alá van rendelve a teljesítménynek és a növekedésnek, a profitmaximalizálásnak. A cégen belül minden egyes ember alá van vetve a teljesítménynek és a növekedésnek, a profitmaximalizálásnak. A teljesítmény és a növekedés egyetlen célja a profit növelése, mely cél magasabb rendű, mint a szolidaritás, az élő emberi közösség. Ez a cég is tipikusan egyike a profitmaximalizálásnak alárendelt közösségnek. Ez egy szigorúan materialista érdekek mentén szerveződő közösség. Még azt is el tudom képzelni, hogy a menedzsment azért nem kívánt foglalkozni azzal a kérdéssel, miért lett ilyen agresszív fasz az ember, mert a cégen belül lett ilyen kegyetlenné. Hiszen ezen cégek nem csupán materialista, hanem szociáldarwinista közeget is fenntartanak. Az alkalmazottak egy tekintélyes része egymást tapossa, ki tegyen előbb kedvére a menedzsmentnek.

Másrészt, a mobbingoló benn lett hagyva a munkaközösségben. Az, hogy el lett véve tőle az az aprócska hatalom, amit maroknyi embertársa fölött gyakorolt, nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. A menedzsment nem eltávolította a közösségből, hanem benn hagyta, valószínűleg azért, mert még hoz egy olyan teljesítményt, ami hasznára van a cégnek. A mobbingoló antiszociális, szociopata. „Jobb” esetben innentől magában fuldokol a frusztrációtól, egészen addig, míg fel nem fordul rákban. A teljesítményorientált menedzsment legyint, nem kár érte, dögöljön meg! Rosszabb esetben egy idő után robban az időzített bomba: keres valami prédát, akit levadászhat. Igazából nem oldódott meg semmi, minden megy tovább a régi kerékvágásban.

Harmadrészt, ez azért nem domináns minta! Mint írtam, ez nem egy eset, hanem több összevonva. De ezt a többet úgy kell értelmezni, hogy valójában kevés. Az esetek többségében nem beszélhetünk még arról a sivár happy end-ről sem, mint ami a fent ismertetett modell sztorijának végén szerepel. Ez ugyanaz a hurrá optimizmus, mikor többen kijelentették az amerikai Demokrata Párt és az európai Balliberális Network oldaláról, hogy a MeToo után biztonságosabb lett az amerikai munkaerő-piac. Baszd meg, miről beszélünk? A Blizzardtól kiesett egy nő az ablakon, miután megelégelte a sorozatos szexuális zaklatást. A tech és a gamer cégek mai napig fenn tartják a fejlesztői poklot, ha megköveteli a projekt. A Disney és a többi woke fertőzött cég bolsevik módon elvárja az összes alkalmazottjától, hogy azt vallja a politikáról, amit ő. Az amerikai filmgyártásban úgy készül el a legtöbb film, hogy a producerek és a szcript doctorok folyamatosan rájárnak a rendezők, a forgatókönyv-írók és a színészek nyakára. A Metánál maga Zuckenberg, a Teslánál maga Musk, az Amazonnál maga Bezos a legfőbb forrása a mobbingnak. Az USA-ban hatalmas a munkaerő-hiány, vajon miért? Ezt a több sebből vérző, recsegő-ropogó, összeomlással fenyegető amerikai munkaerő-piacot ünnepli a magyarországi HR-értelmiség egy része! Barmok!

A kiábrándító magyar valóság

A magyarországi HR-kaszt egy része nem képes levenni a tekintetét Amerikáról. Mert ott minden jobb! Jobb a munkaerő-piac, jobb a munkakultúra, jobb a mobbing-ügyek kezelése! A HR-széplányok egyre hevesebben izgatják a vékony ujjaikkal a csiklót, a HR-szépfiúk egyre hevesebben húzogatják a kemény munkához nem szokott markukkal a ceruzát; elhomályosuló tekintetüket pedig le nem veszik az amerikai munkaerő-piacról! Dögös! Ha tanácsolhatom, kedves olvasó, mi ne várjuk meg a hamarosan bekövetkező orgazmust, inkább induljunk elfele! Mindenesetre miközben megállapítjuk minderről, hogy undorító (AZ!), ne feledjük, a magyar munkaerő-piac ebben a tekintetben siralmas, roppant elkeserítő!

Amikor arról írok, hogy a hazai intézményvezetés nem csupán benn hagyja a mobbingolót a rendszerben, hanem még a munkatársai után szaglászó informátorként alkalmazza, akkor arról beszélünk, hogy az állami munkaerő-piacon még itt maradt velünk a kádárizmus. Az előző rendszerben alkalmazták a legpatkányabb dolgozókat spicliként. A lakóit feljelentő házmester is részt kért az erőszakgyakorlásból, az AVH-keretlegény mellett. A mobbingolóknak az erőszakosan fenntartott társadalmi rendszer egy remek terep az egzisztenciaépítésre. A NER-arisztokráciának és az ellenük hadakozó woke baloldalnak pedig szüksége van feljelentgető emberkékre. Igazából azt is mondhatnám, a rendszer azért nem tesz semmit a mobbingolók ellen, mert szüksége van rájuk.

A munkahelyi menedzsment sok esetben, ha felmerül a mobbing, takarózik a teljesítményorientáltsággal, és rátolja a feladatot a HR-re. Az áldozat felmondással kimenekül a munkahelyről, az agresszor keres egy következő áldozatot, a HR pedig a toborzással talál neki újat. A mobbingolók keresik a konfliktust, azt a személyt, akibe beleköthetnek. Miközben pedig folyik a vadászat, a menedzsment együtt szomorkodik a HR-rel, mennyire tehetetlenek. A magyar munkahelyek nagy részéről terjed, hogy toxikus: ide ne menj dolgozni, mert széttépnek; oda se menj dolgozni, mert megaláznak; ott biztos, hogy beléd kötnek… MENJ INKÁBB KÜLFÖLDRE! A hazai munkaerő-piac vért fog izzadni, hogy bevonzza az ültetvényekre és a munkatáborokba a Z-generációt. A Z-generációra pedig nem tesz túl jó benyomást, hogy látja kiégni a szüleit a bérmunkában. Végén még a munkától is elmegy a kedve.

Olvasgatom a munkapszichológiai cikkeket az interneten. Mit ajánljanak az olyan szerencsétleneknek, akik szenvednek a burnout és/vagy a mobbing alatt? Egyrészt visszabüfögik Csernus és Almási önfejlesztéssel kapcsolatos üres közhelyeit, amivel nem mennek sokra. Másrészt azt tanácsolják, keressék meg a problémáikkal a HR-t és a menedzsmentet – akik legtöbbször impotensek ezen a téren. A munkahelyek vezetőségének azt ajánlják ezek a szakcikkek, tegyenek meg mindent, hogy megelőzzék a burnout és a mobbing bekövetkeztét. Ha bekövetkezett, akkor pedig jönnek a tanácsok arra vonatkozóan, mit kell tenni, hogy felszámolják ezeket. A menedzsment és a HR pedig fogja a fejét: neki most ezzel is kell foglalkoznia? Igen, kötelessége!

A magyarországi munkahelyekre sok nárcisztikus személyiségjegyekkel rendelkező egyént vesznek fel közép- és felső vezetői pozíciókba. Még az is előfordul, hogy maga a HR-es feladatot ellátó egyén válik szociopatává a munkahelyi struktúrában. A személyiségzavarok általában nem úgy jelentkeznek a valóságban, mint a filmvásznon. A HR-vezető is működhet jól a szakmaiság szintjén, de akkor sem árt, ha az emberekkel való munkába beszáll a munkahelyi vezető is. Egyáltalán nem biztos, hogy ilyen volt maga a személy, amikor elfoglalta a pozíciót. Előfordulhat, hogy a pozíció betöltése során keseredett meg a lelke, ilyenkor pedig felelőssége van az adott munkahelynek. Ezen esetben nem segít hosszútávon a személycsere, mert továbbra is megmarad a rossz munkahelyi légkör.

A befejezés előtt egy jó tanács: ha valaki mobbing hatására munkahelyet vált, az állásinterjún a következőképp határozza meg a váltás okát: a munkahelyi légkör nem volt optimális. Alapvetően felvállalható a személyes konfliktus, ha megfelelően objektív a kommunikáció. Bizony előfordul, hogy emberek nem találják meg a hangot egymással. Attól pedig mindenkit óva intek, hogy egyenlőségjelet rakjon az agresszor vezető és az autoriter vezető közé. Az autoriter vezetésnek nem feltétlenül eszköze a mobbing. Bizonyos helyzetekben teljesen releváns vezetői stílus az autoriter. Olyan speciális helyzetekben, mint a katasztrófa-elhárítás, a rendvédelem, a közlekedésirányítás és a kríziskezelés, nem is működik más, mint az autoriter menedzsment.

Végezetül: nem csupán Magyarországon, nem csupán Európában és Amerikában, és nem csupán a nyugati civilizációban okoz problémát a munkaerő-piacon a burnout és a mobbing. Az egész Földbolygón szükséges átállni egy teljesen újfajta munka-megosztásra. A 21. században nem lehetséges 20. századi módon működtetni a munkaerő-piacot. A technológiai fejlesztések, így a robotika és a mesterséges intelligencia egyik területe a sok közül a munkaerő-piac, ahol ki akarják váltani az élő munkaerő nagyját. Ez előbb-utóbb végbe is fog menni. Ennek tekintetében irracionális, hogy még mindig 20. századi keretek között működtetjük a nemzeti munkaerő-piacokat. Én nem hiszek Wastrel anarcho-primitivista javaslatában, miszerint meg kell szüntetnünk a munkaerő-piacot. Egyelőre nincs alternatívája társadalmi szinten. Ami szükséges, az globálisan a munkaerő-piac racionalizálása és humanizálása. Ha nem tesszük élhetővé globálisan a munkaerő-piacot a benne dolgozó emberek számára, az egész Föld terrorbolygó lesz. Terrorbolygó – már lassan most ennek tekinthető ez a planéta, amin élünk!

A rendszerkritikák miatt érdemes böngészni:

Revolife – https://www.revolife.hu/

Miből áll ma a modern társadalom?

Létezik a termelési és fogyasztási rendszer, amire ráépül a munkaerő-piac, minderre pedig rá van húzva egy társadalom. A termelési és fogyasztási rendszer belülről beteg, ezért a ráépülő munkaerő-piac is beteg. Az irracionálisan működő termelési-fogyasztási rendszer és az irracionálisan működő munkaerő-piac ezért elidegenedést generál, ami belülről roncsolja és bomlasztja a társadalmat. Az elidegenedés legtisztább formái a függőségek. Szociáldarwinista és materialista alapokon nyugszik az atomizált társadalom. Az emberek úgy vélik, akkor biztosítják a legmegfelelőbben a maguk és a családjuk túlélését, ha anyagi javakat halmoznak fel, és ezért folyamatosan képesek beszállni egy olyan küzdelembe, ahol ember embernek farkasa. Itt el is érkeztünk ahhoz, miből is ered a modern társadalmak dekadenciája, és miért is van válságban a globális kapitalizmus. Igaz, annak spirituális okáról még nem is ejtettünk szót, ami az Istentől való eltávolodás.

A modern társadalom általában két fajta közösséget biztosít a benne élő embereknek: a családot és a munkahelyet. A család a nemzet legkisebb egysége, ami nem elegendő közösségi tér az egyes embernek, a munkahelyek többsége pedig nem képes arra, hogy úgy működjön, mint egy valódi közösség. A dolgozók többsége kiég a munkahelyén, a kiégett lelkét pedig beviszi a családba, amivel hozzájárul a család bomlásához. Az emberek egy része nem is elégszik meg a családdal és a munkahellyel, hanem csatlakozik valami egyéb közösséghez, ami képződhet a sportból, a hobbiból, a politikából, a vallásból, valami civil tevékenységből.

Egyre több ember dönt úgy, hogy nem elégszik meg azzal a közösségi léttel, amit nyújt neki a modern társadalom. Sokan keresik a valódi közösséget. Ezek az emberek eljutnak arra a felismerésre, hogy több értelme lehet az életüknek a munkahely+magánélet mátrixnál. A munkahelyek többsége pusztán ültetvény, amely rámegy a dolgozó magánéletére: a rendszerszolga rengeteg időt robotol a munkatáborban, miközben nem jut minőségi idő a privát szféra menedzselésére. Ezen személyek eljuthatnak odáig, hogy megtagadják a hagyományos munkaerő-piacon való létet, és törekedni kezdenek arra, hogy az értékes életüket beillesszék egy egészséges közösségbe.

Úgy is nevezik ezeket a személyeket, hogy korai ébredők. Egyesek megtalálják a valódi közösséget, mások próbálnak létrehozni egy saját közösséget. Szomorúan egyre több olyan sztorit hallunk, hogy nem sikerült, gondoljunk a vért izzadó ökofalvakra, vagy a Kőházy Ferenc által létrehozott Egység kálváriájára. Jelenleg nem vagyunk képesek ösztönös közösségeket létrehozni, mint az őskorban az előember; kizárólag tudatos közösségeket hozhatunk létre. Még egyszer kihangsúlyozom: nem ösztönösen, hanem tudatosan hozhatjuk létre az újfajta közösségeket.

Az újfajta közösség nem etnocentrikus. Bár Kassai Lajos, Böjte Csaba és Kőházy Ferenc büszke a saját magyarságára, de szívesen látják közösségükben a nem fehér bőrű személyeket is, ha tisztességesek és becsületesek, tiszta a moráljuk, egészséges a lelkük. A realizálódni próbáló ökofalvak sem határoznak meg bőrszínt és etnikumot. Egyedül a Kossuth Lajos-féle nemzeteszme feltámasztását megkísérlő Mi Hazánk és segédszervezetei etnocentrikusak, de ők a régi rendszer tartozékai.

Ha fejlesszük az önreflexiós énünket, képesek leszünk tudatosan benne lenni a kapcsolatainkban és a konfliktusainkban. A közösségben levés azt jelenti, hogy a közösség tagjai összekötik egymással az életüket. A valódi közösségben nincsenek titkok. A közösségben az egyén merészel nyilatkozni a lelke legsötétebb zugairól és a tudata legelrejtettebb gondolatairól. Csak akkor haladhatóak meg a pszichológiai korlátok, ha az egyének egymást teljesen kiismerve képesek az együttműködésre. A közösségben azért szövetkeznek egymással a tagok, hogy tudjanak mindannyian lelki és szellemi szinten fejlődni. Szükséges egy keretrendszer, amiben végbemennek ezen folyamatok. Az egyén kizárólagos kiteljesedési tere a közösség. A társadalmi innovációs sejt nem lehet más, mint a közösség. A közösségnek nincs alternatívája.

Alapvető ösztönünk a menekülés. Az ember számára sok minden jelentkezhet csapdaként: egy párkapcsolat, egy munkahely, egy pozíció, egy ál-baráti társaság, sőt sajnos időnként maga a szülői ház is. Ilyenkor egyedüli megoldás a menekülés. Ezzel szemben áll a ragaszkodás. Én ragaszkodom ehhez a párkapcsolathoz, mert van benne szex, és rossz a magány; ehhez a házassághoz, mert ott a gyerek; ehhez a munkahelyhez, mert szükségem van a pénzre; ehhez a pozícióhoz, mert jár érte az elismerés; ehhez a kapcsolati tőkéhez, mert haszonnal jár stb. Csak tudatossággal tudunk elszakadni a menekülés-ragaszkodás-kizsákmányolás vonalról. Csak a nagyon fejlett jellemek rendelkeznek a nagyon fejlett tudatossággal. A tudatfejlesztés együtt jár a jellemfejlesztéssel.

Ami egyben tartja a közösséget, az egy eszme és a belőle fakadó ügy. Az emberek összerakják a tulajdonságaikat, hogy ezzel létrehozzanak, fölfejlesszenek és megerősítsenek egy közösséget. A közösség tagjainak meg kell egyeznie abban, mik az alapvető értékek és elvek. Konkrét célokra van szükség a közös cselekvéshez. Nem csupán az eszmében és az ügyben, meg az értékekben kell megegyezni, hanem a megszervezés módjában, eszközeiben, erőforrásaiban és szabályaiban is.

A közösség is alá van vetve az evolúció törvényeinek. A közösség nem áll meg önmagában, hanem alakul, változik, fejlődik; eljut A-ból B-be, majd folytatta az útját C-be, és így tovább… A közösség fejlődésével egyre magasabb szintre jutnak az alapelvek és a belőlük fakadó célkitűzések. A fejlődés során a lelki és szellemi szövetség folyamatosan formálódik a keretrendszeren belül.

A közösség tagjai a megegyezés során elindulhatnak jó és rossz irányba is. A diskurzus minőségén múlik, milyen értékeket, elveket és célokat fogalmaz meg egy közösség. Valószínűleg eltérő minőségben mehetett végbe ez a diskurzus a Jehova Tanúi és a Krisna-tudatú Hívők között – érződik a különbség, igaz? Csak akkor folyhat le egy egészséges diskurzus és konszenzus, ha tiszta lelkületű, önreflexióval rendelkező közösségi facilitátorok állnak mögötte.

A közösségben élőket nem mozgathatja az ego. Szükséges egy erős keretrendszer, ami visszafogja az egót – mint például a vallás. Szükséges egy olyan viszonyulás, ami oldja az én szorítását – mint például a barátság és a testvériség. Csak akkor marad életképes a közösség, ha a tagjai képesek meghaladni önmagukat. A közösségépítés nem mentesíthető önmagunk fejlesztésétől és a transzcendenshez való kapcsolódástól. A modern társadalom megtagadta Teremtőjét, az újfajta közösségeknek vissza kell találni Teremtőjéhez!

Az individualizmus, a materializmus és a szociáldarwinizmus bomlasztóanyagok, így szóba sem jöhetnek fundamentumként egy közösségnél! Nézzük csak meg a modern társadalmak legtipikusabb közösségét: a munkahelyeket! A munkaerő-piacon döglődő munkahelyi struktúrák a legékesebb példái, milyen az, amikor közösségeket ilyen fundamentumokra építünk. Individualizmus – mikor a dolgozó többre tartja magát, mint az összes többi munkatársát; „csak is én”! Materializmus – mikor a dolgozó egyetlen célja a munkabér felmarkolása, mely révén biztosítja a túléléshez szükséges anyagiakat! Szociáldarwinizmus – amikor a dolgozók klikkekbe verődnek, és egymással harcolnak pozíciókért, magasabb bérért, bagatell célokért, frusztráció levezetésből, pusztán a semmiért! Intrikák, pletykák, rágalmak, viták és veszekedések; farokméregetések; „mit tettél le az asztalra”; banális félreértések; tudatos és tudattalan bántások; sértődések és sérelmek; revans. A legtöbb cégvezető és állami intézményi igazgató észlelte, hogy hiányzik a munkahelyen a szolidaritás, ezért magához rendelt drága pénzért coach szakembereket, segítsenek kialakítani egy erős munkaközösséget. A coach a munkaerő-piacon tevékenykedő vulgárpszichológia megtestesítői: minden kommunikációs stratégiájuk, elméletük és gyakorlatuk, óvodás színvonalú játékaik, időrabló meetingjeik, struktúra-modelljeik ráncfelvarrás. A coach bűvészei, hasonlóan a liberális pszichológia képviselőihez, nem kérdőjelezik meg a munkaerő-piac szociáldarwinista természetét, ezért a boszorkányságuk nem ér lófaszt sem!

Az újfajta közösségek nem szerveződhetnek úgy, mint a modern társadalmak! Tökéletes állatorvosi ló ehhez a munkaerő-piac, és az azon szerveződő munkahelyek. Az önvizsgálat segít abban az egyénnek, hogy túllásson az egyéni érdekein. Akár tetszik, akár nem: a közösségi érdek előbbre való, mint az egyéni! Traumákon kapcsolódik egymáshoz két ember, több ember. Az egyénnek és a közösségnek egyaránt vizsgálnia kell önmagát, és ha van bűne, mind egyénileg, mind közösségként végre kell hajtania a bűnbánatot! Önmagában a pszichológiai módszerek nem oldják meg a problémák nagy részét, de segíthetnek a megoldásban. De csak akkor, ha nem egy hazugság-szisztéma elfedésére szolgálnak, mint a liberális pszichológia és a coach.

Ahogy a globális kapitalizmus egyre mélyebbre süllyed a válságban, a modern társadalmakban egyre több lesz az olyan ember, aki tudatosan vágyik a közösségre, és kész is tenni érte. Ezek az emberek nem csupán akarják a közösséget, de ha van rá lehetőségük, meg is alkotják maguknak. Azt is látom, hogy növekszik azon emberek száma, akik képesek az önreflexióra, és nem engedik át magukat a felfújt ego azon kényelmének, hogy másokat hibáztassanak az általuk elkövetett hibákért és bűnökért. Képesnek kell lennünk arra, hogy megálljunk a tükör előtt, és elmondjuk, milyen hibákat és bűnöket követtünk el az életben – csak ezen lelki megtisztulás után lehetünk egy valódi közösség hasznos tagjai!

Az elmúlt évtizedek fájó tapasztalatai sajnálatosan azt mutatják, hogy ha sok ilyen ember alkot közösséget, akkor sem lesz feltétlenül kohéziós egység. Említődött az írásomban a spiritualitás, ami itten érthető úgy is, mint hit. Ahol megélik közösen a hitet, ott megalakul a valódi közösség. Minden emberi lélek vágyódik az elfogadásra. Az emberi lélek akkor gyógyul a maga sebeiből, ha azt érzi, van közösség, amely elfogadja őt. A közösség a közös irányban történő cselekvésnek helyszíne és állapota. Sok ökofalu kis hazánkban azért nem életképes, mert tagjaik között gyenge a hit. Azt is látom, hogy sok közösségi facilitátor teozófiára és antropozófiára, meg New Age-ökörségekre kíván alapozni ilyesfajta közösségeket – na most ezen ideológiákból semmi más nem származott eddig, csak nyerészkedő szekták! Én katolikusként annak örülnék, ha a Regnum Márianum területén több keresztény gyökerű közösség jönne létre, ámbár nem feltétlenül szükséges a Jézus-hit a közösségi léthez, ámbár szilárd alap.

Kassai-völgy. Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége / Krisna-völgy. – Nagyon szép példák a közösségi létre. Ahogy Kassai Lajos megfogalmazta, minden egyes közösség valójában egy menedék. Túl kevés van belőle. Remélem, az elkövetkező években gombamód szaporodni fognak az ilyen típusú közösségek – mert ha összedől a globális rendszer, rengeteg menedékre lesz szükség a magára hagyott embertömegeknek.

Igazából nem az a probléma, hogy a Pimp Thy Mind politizál. A gond az, hogy pártpolitizál. Vagyis inkább Ábel pártpolitizál, hol egy teljes videót, hol csak néhány perces időintervallumot szánva a NER-apologetikára. Mindezt egy olyan Youtube-csatornán, melynek fő tematikája nem a politika, hanem a filmek. Mostanában gondolkodtam el azon, hogy szüneteltetem, fogalmam sincs meddig, Gyuri és Ábel közös csatornájának a fogyasztását. A Pimp Thy Mind ugyanis kezd elmenni abba az irányba, mint a Szirmai-féle Hollywood Hírügynökség.

Ha valaki Szirmai Gergely filmes tartalmainak a fogyasztására adja a fejét, kénytelen megbarátkozni a sajátos előadói stílusával. Ez még egy vállalható kompromisszum volt a részemről. Akkor mondtam végső búcsút a csatornájának, mikor elkezdte a woke filmesztétika értékesítését. A Hollywood Hírügynökség keretein belül Szirmai hűséges alattvalója volt a Demokrata Pártnak, és még az sem állt távol tőle, hogy hol az YT-csatornáján, hol a hozzá köthető közösségi oldalakon szidalmazza az amerikai republikánusokat. Na most, egy filmes tematikájú csatornán ez kevés embert érdekelt, Szirmait pedig kevésbé érdekelte, hogy kevés embert érdekel az ilyenfajta tartalom! Nyomatta tovább, miközben magas lóról legyintett azokra az emberekre, akik jelezték neki, őket a filmek érdeklik, nem a pártpolitika.

Ábel picikében ugyanezt műveli a Pimp Thy Mind-en, csak ellenkező előjellel. Egyes videókban betolja az emberek arcába a saját fideszes identitását. A fideszes nézők örvendeznek („ő egy közülünk”), a balliberális nézők dühöngenek („Ön ellenség?”), a semleges nézők meg értetlenkednek („mi van?”). Egy filmes csatornán az egyszerű néző elé kerül a kérdés: „Orbán vagy Gyurcsány?”. Olyan ez, mikor az ember bemegy a kocsmába, hogy megigyon egy sört, és nagy meglepetésére közli vele a pultos, hogy a mai nap nem szolgálnak fel alkoholt, de van kakaó.

Ábel időnként a kommentmezőben is ölre megy a kommentelőkkel, bagatell béka-egér harcokban védelmezve meg az Orbán-kormányt. A kommentmezőben lévő politikai adok-kapok szintén kilóg a Pimp Thy Mind geek és cinema tematikájából, de sebaj! Ábel sajnos a legrosszabb fajta fideszes identitással rendelkezik: sziklaszilárdan hisz abban, hogy a FIDESZ mindent jól csinál, nem vét hibákat, az ellenzék kritikája pedig fabatkát sem ér. Ez az a fajta fanatizmus, amit az Orbánt bálványozó nyugdíjas bácsikáknál és nénikéknél tapasztalni. A fanatizmussal pedig nem lehet vitatkozni.

A legkényelmetlenebb videók egyike az, amit 3 évvel ezelőtt készítettek a „George Clooney vs. Orbán-kormány” témában. Ezt Pintér Ábel egykori tanítványával, Czopf Áronnal készítette. A név ismerős lehet azoknak, akik valamelyest nyomon követik a fideszes és a balliberális bértollnokok saját politikai törzsüket legitimáló, az ellenséges politikai törzset démonizáló publicisztikáit. Czopf egyike azon írástudóknak, akik intellektuális zsoldosként hűen szolgálják az Orbán-kormányt. Czopf cikkei többségének ugyanaz a tartalma, mint Ábel fideszes megnyilvánulásainak: a FIDESZ mindent jól csinál, nem vét hibákat, az ellenzék kritikája pedig fabatkát sem ér. A különbség annyi, hogy míg Ábel ingyen promózza a kedvenc pártját, addig Áron zsoldért.

George Clooney kritikája fájóan egyoldalú volt, de amit a kormánypárt és annak médiamunkásai visszafröcsögtek, sem volt minőségileg jobb! Az tagadhatatlan, hogy a Pintér Ábel és Czopf Áron által lefolytatott Pimp Thy Mind-diskurzusok messze minőségibbek és intellektuálisabbak, mint a legtöbb fideszes influencer által kiizzadt podcastek, gondolok itt a Hajóágyúra, a Politikai Hobbistára vagy a Fair Right által legyártott podcastokra, amelyek sok esetben nem többek, mint az ellenzék primitív proli szintű mocskolása. Ugyanakkor hiába minőségibb és intellektuálisabb a végeredmény, a George Clooney-ra reagáló anyagnál a konklúzió ugyanaz: az Orbán vezette Magyarország a legvidámabb barakk, a legvidámabb barakkot érő minden belföldi és külföldi kritika bullshit. Amit pedig szofisztikáltan nem mond ki a Pintér – Czopf páros a videóban, azt kimondják nyíltan és őszintén a kommentmezőben a fideszes kommentelők: Orbán Viktor alatt kurva jó magyarnak lenni – nekik! Én nem kívánom érvenként darabokra szedni a videót, mert számomra igazából a Pimp Thy Mind-re vonatkozóan egyetlen problémám van ezzel: mit keres ez itt? A HírTV-n kényelmesen elfér, egy politikafüggetlen(nek tűnő) geek csatornán zsákbamacska. Mindezt pedig megkoronázta az, amit Ábel művelt a kommentmező alatt: megveszekedett fanatikusként mindenkit leosztott, akinek nem tetszett a műsor. Állítólag a Pimp Thy Mind számos feliratkozót veszített ezzel a videóval.

Miután annyi negatív visszajelzést kapott a George Clooney Magyarországgal kapcsolatos kijelentéseire reagáló videó, Ábel egyre ritkábban hozta elő a saját fideszes identitását a soron következő videókban. Még ígéretet is tett arra, hogy egy haverjával létrehoz egy különálló YT-csatornát, amelynek a témája a politika. Jelenleg megint úgy néz ki, hogy újra próbálkozik. A legutolsó videók közül kettőben megint előtérbe került Ábel fideszes indentitása pár perc erejéig. A „Troll kommentek VI.” videóban felolvastak néhány olyan kommentet, amik sértegetik Ádámot a felvállalt fideszes nézetei miatt. Kár tagadni, azok a kommentek stílusukban és tartalmukban is gusztustalanok, de azt érdemes hozzátenni, hogy előbb volt Ábel Pimp Thy Mind-beli fideszkedése, és csak utána jöttek a gyűlölködő kommentek. Igazából az a szituáció, hogy maga Ábel hozta be a vérszomjas Orbán-fóbiásokat a kommentmezőre. Megjegyzendő, az Ábel Pimp Thy Mind-beli fideszkedését kritizáló kommentek között voltak kifejezetten udvariasak és normálisak is, amelyben szépen megkérték őkelmét, egy filmes csatornára egyszerűen ne hozza be a pártpolitikát! Érthető a kérés, hiszen mindenhonnan a politika folyik, a Pimp Thy Mind-re látogató emberek többsége pedig néhány óra erejéig szeretné kivonni magát a pártpolitika által toxikussá tett magyar hétköznapokból.

A „Miket láttunk 2023-ban?”videóban Ábel bejelentette a Magyarázat mindenre c. politizáló film kapcsán, hogy szándékában áll készíteni egy politizáló videót, újfent. Gyuri látványosan nem örült a bejelentésnek. Kétségbeesésében azt tanácsolta, hívjanak be egy balos vitapartnert, hogy legalább ki legyen egyensúlyozva a diskurzus. Megemlítődik, hogy Reisz Gábor filmrendező szerint mindkét politikai kurzus rosszul végzi a dolgát, mire Ábel rávágja, ő ezzel nem ért egyet (értsd: a fideszes kurzus jól végzi a dolgát). Köszönjük, Emese… mármint Ábel! Itt volt nálam az a pont, amikor egy csöppet elgondolkodtam a leiratkozáson.

Azt azért tegyük hozzá, Ábel tök normális arc, amikor nem pártpolitizál! Onnantól viszont, hogy elönti az agyát a narancsszínű köd, fárasztó lesz. Ábelnek köszönhetően időnként a HírTV benéz a Pimp Thy Mind ablakán! Az Orbán-kormány mindent jól végez, nem vét hibákat, az ellenzéknek és a kritizálóknak soha nincs igaza, blablabla! Mit kezdjek egy beszűkült fanatikus véleménnyel? Mi az, hogy egy párt soha nem követ el hibákat, és jól végez mindent? Ha így van, ez a párt tökéletes! De egyedül az Isten a tökéletes, földi halandók nem! Akkor ez Isten pártja?

Mielőtt rám ragasztanák a balliberális (kommunista) vagy mihazánkos (fasiszta) bélyeget, jelzem, ez a részemről pártfüggetlen vélemény! Vagyis Ábelnél ez a viselkedés akkor is kiverné nálam a biztosítékot, ha más párt színeiben tenné ugyanezt. Ha Kutyapártosként művelné ezt a fanatizmust, akkor is ez lenne a véleményem.

Gyurin azért érződik, miszerint nem tetszik neki, hogy Ábel beviszi a pártpolitikát a közös filmes csatornájukra. Gyuri láthatóan nem csupán ateista, hanem apolitikus is: nem csupán Istenben, hanem egyetlen pártban és politikusban sem hisz. Ellentétben Ábellel. A fideszkedés egyedül Ábel hülyesége.

Egyelőre leiratkoztam erről a csatornáról. Szóljon valaki, ha Ábel eljutott arra a felismerésre, hogy pártpolitikának semmi helye nincs egy filmes csatornán! Szomorúan Szirmai kollégája nem jutott erre a felismerésre, a filmes tematikát nem különítette el élesen a politikától, és a Demokrata Párt kulturális propagandafelületévé tette a Hollywood Hírügynökséget. Még reménykedem benne, Ábelt nagyobb bölcsesség és kevesebb arrogancia jellemzi ezen a téren. Még időben visszatáncol, mielőtt bedöntené „Magyarország legőszintébb mozicsatornáját”. A Pimp Thy Mind-et azért látogatom, mert filmekről és más szórakoztató témákról van benne szó, közvetlen, laza és humoros, beszélgetős stílusban. Az egydimenziós pártpropaganda csak ront rajta.

Kihangsúlyozom, amit az elején: a politikával semmi gond, a pártpolitikával igen. Azzal sincs semmi problémám, hogy többször is kitárgyalják, a woke miféle kártékony hatást tesz a filmművészetre. Tragikus módon a woke napjainkra beépült a filmművészetbe, és ezáltal megkerülhetetlen a filmekről szóló diskurzusokban. Hazai téren az IGN Hungary, a VOX, a Hollywood Hírügynökség és a Filmbarátok hol aktívan, hol passzívan asszisztálnak a woke esztétika magyarországi terjedéséhez – például azzal, hogy népszerűsítik az amerikai woke filmeket. Jó látni, hogy vannak olyan tartalomgyártók, mint az Otherworld és a Pimp Thy Mind, akik élesen kritizálják azt a műveletet, ahogy a woke esztétika egyre nagyobb dózisban mérgezi az amerikai és az európai filmművészetet. Az sem gond, ha közéleti témák is befigyelnek a podcastokban. De Ábel sunyi módon ne akarja azt sugallni egy geek csatornán sem nekem, sem más nézőknek, kire húzzuk be az X-et!

Befejezésképpen még megjegyzem, kezdem már nagyon unni azt a tendenciát, hogy szórakoztató geek Youtube-csatornák elmennek lassacskán identitás- és pártpolitikai irányba. Amikor felmegyek egy YT-csatornára, ami geek tematikában gyárt tartalmat, nem érdekel semmiféle woke és NER-propaganda. Ha ilyen agymosásra vágyok (egyáltalán nem!), akkor meglátogatom valamelyik woke vagy NER-szakmunkás YT-csatornáját, teszem azt, a Fókuszcsoportot vagy Fair Right-ot, s hallgatom és nézem, fogyasztom az egyoldalú és beszűkült narrációjukat.

Én nem vádolom a Pimp Thy Mind-et fideszes propagandával – itt egyedül Ábelre mutatok, hogy néha-néha, mikor kedve szottyan rá, tesz egy gesztust a NER felé. Gyuri pedig igyekszik valahogy kiegyensúlyozni gyerekkori jó barátja narancsszínű agymenéseit. Mi valójában a Pimp Thy Mind? Két haver lazán és könnyeden, közvetlenül és szórakoztatóan, egymással viccelődve és egymáson élcelődve beszélget filmekről, videójátékokról, nőkről, könnyed és komoly témákról. Jó ez így; szerethető és élvezhető! Nem kell ide a HírTV – egy percre sem!

Ez a Klúúni áttolt minket Ázsiába!!!!

https://www.youtube.com/watch?v=FYqkwnpSJBw

Emlékezés vagy propaganda? - Elk*rtuk – Kritika

https://www.youtube.com/watch?v=KbV_hqYdKF8

Troll kommentek VI.

https://www.youtube.com/watch?v=7lMPqP-0McE

Miket láttunk 2023-ban

https://www.youtube.com/watch?v=fC1RfpCH--s

Meggyőződésem, hogy az a munkahelyi vezető, aki a mobbing eszközéhez nyúl a saját alkalmazottaival szemben, és nem képes az együttműködésre, nem érdemli meg a munkavállalói lojalitást. A mobbing áldozatának eső dolgozó jobban teszi, ha felkészül a munkahely-váltásra. Ha a dolgozó a munkahely-váltás mellett döntött, hasznos elkezdeni a munkahely-keresést. Érdemes nem két szék közül a pad alá esni, vagyis amíg nincs meg az új állás, meg kell maradni a jelenlegi munkahelyen! Ésszel kell csinálni ezt is, mint mindent az életben! Az elhagyni kívánt munkahely és a megpályázott új munkahely között ott feszül az átmeneti időszak. Az átmeneti időszak pedig megkövetel egy megfelelő stratégiát, amivel átvészelhető a köztes időt. A felmondás idejéig még számos alkalommal találkozhat a beosztott a borzasztó főnökével.

Erőt kell meríteni valamiből, ez pedig lehet az, hogy dolgozik a változáson. Folyamatosan kell küldeni az önéletrajzokat az állásajánlatokra! Az álláskeresés egy olyan dolog, amibe bele kell fektetni az energiát! Motiváló eszköz lehet maga a mobbingoló főnök is. Egészen addig kell elviselnie a dolgozónak, amíg meg nem találja az új állást. Egy újabb beszólás a falkavezértől semmi más, mint egy újabb lökés a falkaváltásra.

A dolgozó érthető okokból táplál haragot és gyűlöletet a főnöke irányába, ugyanakkor ebben a szituációban is érvényesül a keresztény tanítás, miszerint a harag és a gyűlölet rossz tanácsadó. Szinte mindennapos, hogy az alkalmazottak kibeszélik a rossz főnököt a háta mögött. A besúgóveszély miatt ez nem mindig kockázatmentes tevékenység. Az külön dőreség, amikor valaki a Facebookra rakja ki nyilvánosan, mennyire utálja a főnökét. A vezetőnek is lehet Facebookja, ha pedig nincs, egy rosszakaró, a vezetőhöz hű kolléga akármikor felhívhatja az őt becsmérlő posztra a figyelmét. Kereskedelmi cégnél még az is előfordul, hogy egy üzleti partnernek panaszkodik az üzletkötő alkalmazott. Kifejezetten kínos szituáció, amikor az adott cég üzletkötője diplomatikusan tudatja az üzleti partnerrel, hogy ő személy szerint jóváhagyná a tranzakciót, de a főnöke nem bólint rá, mert… Mert? Itt következik az, hogy a sértett dolgozó rázúdítja a panaszát az üzleti partnerre, aki nem ezért jött. A sértett pedig ilyenkor nem csak a vezetőjét és magát járatja le, hanem a céget is – ami azért nem fair!

Egy munkahelyen a dolgozónak a munkáját kell szeretnie, nem a főnökét. Ha megy az állásinterjúra, motivált dolgozó benyomását kell keltenie. Az új munkahely vezetése rá fog kérdezni arra, milyen tapasztalatai vannak az előző munkahelyén. Itt pedig jobban teszi, ha nem a főnökével való viharos viszonyáról tart kiselőadást, hanem az előző munkahelyén végzett munkáról. Az rosszul veszi ki magát, ha az állásinterjún a jelentkező panaszkodik az egykori főnökeire, mert könnyen az a benyomása támadhat az interjút készítőnek, hogy később őket is ugyanígy karaktergyilkolhatja mások előtt. Az jobban veszi ki magát egy ilyen beszélgetésen, ha arról beszél, miért szereti a munkáját, mint az, miért gyűlöli a főnökét. Egyáltalán nem nehéz feleleveníteni a munkavégzéssel járó pozitív pillanatokat – ha kevés van ebből, azt a morzsányit kell összegyűjteni!

Az sem kifejezetten pozitív, ha a dolgozó örül a főnöke kudarcának. Még akkor sem etikus magatartás ez, ha a dolgozó indulatai jogosak a vezetés irányába. Már csak azért sem érdemes örvendeni, mert a menedzsment kudarca kihatással van a cégre is. A jókedvű főnök elviselhetőbb a munkahelyi közösségben, mint a rosszkedvű főnök. A menedzsment állapota érinti az egész kollektívát. A gyenge erkölcsű vezető előszeretettel vagdalkozik a melóhelyen. Ilyenkor érdemes az esetek többségében az alkalmazottnak nem komolyan venni a beszólásait. Egyik fülén be, a másikon ki…

A vezetővel való játszmákra érdemes felkészülni, például azzal, hogy a dolgozó dokumentálja a munkáját. A játszma során semmi esélye nincs az alkalmazottnak, hogy megváltoztassa az alkalmazóját. Kivételes esetekben előfordulhatnak ilyen csodák, de csodákból vannak a legkevesebbek. A mobbingoló főnök nehéz eset; szinte lehetetlen, hogy a dolgozó meggyőzze a saját igazáról. A játszmákba való belegabalyodás helyett érdemesebb inkább koncentrálni az elvégzendő feladatokra. Amire a jövőbeli karrierjének szüksége van, az, hogy rendesen elvégezze a munkáját. A napi sikerek táplálják azt a meggyőződést, hogy igenis jó a szakmájában. A főnök persze beleköthet. A későbbi viták elkerülhetőek a feladatok dokumentálásával. Sokan ezért kommunikálnak email-ben a vezetőséggel. Rengeteget segíthet a bizonyításban, ha másokat is bevon a levelezésbe. Például másolatot küld olyanoknak is, akik nem a fő címzettek, de közük van az adott munkafolyamathoz (carbon copy).

Szent a béke? Szívjuk el a békepipát? Jobb a békesség? Legyünk barátok? Hmm… Ebben az esetben a főnök és a beosztott közötti nézeteltérések tisztázása akkor működhet, ha a vezető hajlamos a kompromisszumra. Előfordulhat, hogy egy vezetőnek nem tűnnek fel a saját jellemhibái. A jó vezető rendelkezik önreflexióval, ami által észleli és javítja a jellembeli gyengeségeket. A posztban tárgyalt vezetőtípus nem ilyen. A dolgozó nem mutathat rá a jellemhibáira, mert a vezető megsértődik. A főnök indulatosan reagál a kritikákra. Ez is egy játszma. Méghozzá olyan deathmatch, ahol nem az a lényeg, hogy a dolgozónak mi baja van a főnökével, hanem az, hogy a főnöknek mi baja van a dolgozójával. Itt olyan párbeszédet kell folytatni, ahol a főnök a kritikus a dolgozóval, és nem a dolgozó a főnökével. A dolgozónak négyszemközt fel kell tennie a kérdést a vezetőnek: „Mi bajod van a munkámmal?”. A vezető egy ilyen helyzetben ad majd valamilyen választ. A dolgozó ilyenkor jobban teszi, ha felkészül olyan érvekkel, amivel megvédheti a saját munkáját. Ezen esetben oly mindegy, hogy a főnök kritikája jogos vagy jogtalan, a dolgozó pedig jól végzi a munkáját vagy sem, mert egy romlott lelkű górénál mindig az számít, hogy teljesüljenek a parancsai, még akkor is, ha azok rosszak. Bizony, ezek olyan dialógusok, ahol a munkásnak meg kell alázkodnia, hogy ha nem is győztesen, de legalább szerencsésen akar kijönni a játszmából! Igazat kell adnia a főnökének; meg kell tudakolnia, mit tett rosszul a munkavégzés során, és miként javíthatna a teljesítményén! Miután elhangzott a kenyéradó szájából a kritika és a tanács, a munkavállalónak ígéretet kell tennie, hogy mostantól úgy lesz, ahogy elvárja tőle a fölötte lévő! Persze, ki is állhat magáért, miszerint ő jól végezte a munkáját – de ez már a játszma kockázatos része! Ilyenkor arra kell hivatkoznia, hogy a munkavégzése nem önmagának, hanem a cégnek hasznos. Ilyenkor kiderülhet, hogy a főnök nem rosszindulatú, egyszerűen csak nincsen képben; ilyenkor igazat is adhat az alatta lévőnek. Viszont ha aljas morállal rendelkező főnökkel áll szemben (és a mobbingoló górék ilyenek), akkor semmi esélye, hogy győztesen, „élve” kikerüljön egy ilyen párbajból. Könnyen ki is rúgathatja magát. Alapvetően az a legnagyobb gond, hogy ezek nem rendes emberi beszélgetések, hanem játszmák. A játszmák pedig nem az egészséges közösségek sajátja.

Még egyszer kihangsúlyozom: egy mobbingoló vezetés által uralt munkahelyi közösségben nem lehet tartósan megmaradni a napi szintű lelki terror miatt, ezért mindenképpen szükséges keresni egy humánusabban megszervezett munkahelyi közösséget! Esetleg meg lehet buktatni a vezetést – de általában erre nincs esély! Semmi értelme a mindennapi harcok megvívásának, marad a menekülés! A munkahelyi stressz és az álláskeresési stressz egyaránt ránehezedhet ilyenkor a menekülésre kész dolgozóra. A feszült rágörcsölés helyett érdemesebb könnyedén kezelni az álláskeresést. Egy idő után úgyis befut valami alternatíva! Igazából az új állás felkutatása is egy feladat az életben, amit el kell végezni! S persze nem árt ilyenkor türelmesnek lenni, mivel hónapok, esetleg évek is eltelhetnek, mire rátalál az új állásra!

A mobbingoló főnök mindig kiválaszt magának egy gyengének hitt dolgozót. A dolgozónak ilyenkor meg kell mutatnia neki, hogy nem gyenge, hanem erős. A mobbingoló ilyenkor választ magának egy másik áldozatot. Ezek a hatalmi pozícióban lévő férfiak és nők azért mobbingolják a nekik kiszolgáltatott alkalmazottakat, hogy ezzel kompenzálják a kisebbrendűségi érzésüket.

Csak két elborzasztó sztori! Megtörtént esetek.

Első sztori: Vegyünk két embert: egy főnököt és egy dolgozót! A munkahelyen ez a főnök és ez a dolgozó egyaránt jó szakember. A főnök önbizalom-hiánytól szenved; nem bízik a képességeiben. Úgy véli, a kiváló képességű dolgozó a pozíciójára pályázik. A főnök, hogy megtartsa a hatalmát, védekezésül mobbingolja a dolgozót. A dolgozó nem kívánja a főnöki pozíciót, és beszélgetések során igyekszik ezt tudtára adni a munkaadójának is. A beszélgetések nem alkalmasak a konfliktus feloldására. A főnök szabadulni akar az alkalmazottól. A dolgozó lelkesen végzi a munkáját, mert érdekli a szakma. A főnök nem azt szűri le az alkalmazott sikereiből, hogy ez egy jó munkás, aki bevethető több munkaterületen is, hanem úgy tekint rá, mint konkurenciára, riválisra. Pár hónap múlva elmérgesedik a viszony. A főnök naponta szívatja a dolgozót. A főnök többre becsüli azokat a melósait, akik hozzá képest kevésbé tehetségesek és tapasztaltak. A nála gyengébb képességű melósok között a főnök olyan, mint egy elképesztő erőkkel rendelkező félisten. A kiváló képességű dolgozó egy fél év múlva ott hagyja a munkahelyet, csak azért, mert a tudása elérte, sőt talán túl is lépte a főnökét.

Második sztori: A munkahelyen bevezetik a 180 fokos értékelést. Ennek keretében a főnök és a HR-szakember behívja a dolgozót az irodába. Megkérik, fejtse ki a véleményét A és B kollégáról. A dolgozó csodálkozik, mivel úgy tudja, „no name” alapon megy az ilyesmi. A dolgozó azt válaszolja, nincs véleménye róluk; egyikkel sem volt eddig közös projektje; köszönnek egymásnak a folyosón. Erre a főnök: „Mondd csak el nyugodtan, mit gondolsz róluk! A kollégák is sok rosszat mondtak rólad.” A HR-es buzgón bólogat, helyesel. A dolgozó ámul és bámul. Kifordul az irodából, pár hónap múlva benyújtja a felmondását. Valahogy úgy érezte, ezt kell tennie. Ez a szituáció igazi szarkeverés. A menedzsment egymás ellen uszítja a kollégákat.

Ezek megtörtént esetek. És még mennyi ilyen eset van...

Lady Bird

Maga Greta Gerwig a Lady Bird!

Greta Gerwig nem is titkolja, hogy önéletrajzi ihletésű a filmje. Az alkotásban a középkorú Gerwig mutatja be, milyen is volt a kamaszkori önmaga. A film realista, de nem igaz történet; olyan realista történet, amely fikció. Greta Gerwig nem azonos módon lépte át a kamaszkor és a fiatal felnőtt kor határát, mint Lady Bird, hanem hasonló módon.

Rengeteg kritikus úgy vélekedett, hogy a Lady Bird a 2017-es év és a 2010-es évtized legjobb filmje. A National Board of Review, az American Film Institute és a Time Magazin beválasztotta az év tíz legjobb filmje közé. A kritikusok elismerően szóltak a forgatókönyvért és a rendezésért. A 90. Oscar-díj átadón öt jelölést kapott: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb színésznő (Saoirse Ronan), a legjobb női mellékszereplő (Laurie Metcalf). Emellett jelölték három Brit Akadémiai Filmdíjra is. Felkapta a szakma, rajongtak érte a kritikusok.

Greta Gerwig a St. Francis Catholic High School növendéke volt; tanulmányai mellett balettozott és színjátszott is a katolikus leányiskola falai között. A Barnard Főiskolán irodalmat és filozófiát is tanult. Drámaírószak mesterképzésre szeretett volna menni, de nem vették fel, ezért elmozdult a színészi pálya irányába. A karrierje elején a 2008-as Nights and Weekends c. filmben egyaránt feltűnt forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként is. Gerwigről tudni kell, hogy ő sokáig csak színészkedett és forgatókönyveket írt, s csak 2007 óta rendez filmeket. Összesen 4 film tartozik a rendezésébe. Karrierjén sokat lendített, hogy 2010-től élettársa Noah Baumbach rendezőnek. Ők ketten nem csupán élettársak, hanem munkatársak is; igazi társak a magánéletben és a filmkészítésben. Greta elkötelezett feminista, ezért szerepelt az olyan női egzisztenciális témákat feszegető filmekben, mint a Mistress America és a 20th Century Women.

Be kell vallanom, az általa szerepelt filmek közül egyet sem láttam, és az általa rendezettek közül is a négyből csak hármat. Így valódi véleményt nem tudok mondani a teljes filmes munkásságáról, csak az utóbbi három rendezéséről. Gondban vagyok a feminizmusával is. Én az amerikai és az európai jobboldali kritikusokkal ellentétben nem kezelem megvetéssel Greta Gerwiget a Barbie miatt, mert bár tény, az utóbbi produktuma egy toxikus hulladék, az előtte készült Lady Bird-ben és Little Women-ben egy jóval egészségesebb emancipációs üzenetet adott át a nézőközönségnek. Ami engem zavar az aktuálpolitikai Barbie-babázás mellett, hogy Gerwig is részt vett a Mia Farrow által indított Woody Allen elleni karaktergyilkosságban. Ami azért visszatetsző, mivel Woody Allen is azon férfiak közé tartozott, aki segített Gerwig karrierjének a fellendülésében.

A Lady Bird egy felnövés-történet – egy coming-of-age film. A fő- és címszereplő egy középiskolás lány, Christine, aki inkább úgy hívatja magát: Lady Bird. A lakóhelye egy félmillió lakosú kaliforniai város, Sacramento. A lány elvágyódik a keleti partra, New Yorkba. Lady Bird úgy gondol magára, mint egy valódi romantikus hősnőre, egy a sorból kilógó, meg nem értett zsenire. Túlságosan szűk neki Sacramento. Jó progresszív módjára azt vallja, hogy New York maga az amerikai kultúra. Christine szeretne new york-i értelmiség lenni.

A filmben kiemelendő két színésznő játéka: a lányt alakító Saoirse Ronan és az anyát alakító Laurie Metcalf. Marion egy katolikus iskolába járatja a lányát. A szűkös anyagi helyzetük miatt próbálja rábeszélni Christine-t, hogy egy állami felsőoktatási intézményben folytassa a tanulmányait. A tinédzser viszont egy drágább bölcsészkart néz ki magának. Elhatározása mögött ott van az az indok is, hogy szabadulni szeretne az otthont jelentő fészektől. Marion és Christine kapcsolata nem harmonikus, viták és veszekedések által szabdalt. Az álmodozó lány lázad a szülői ház és az oktatási intézmény ellen. Megy a saját feje után. Marion földhözragadt teremtés, konok és pesszimista munkásasszony. A tipikus kamasz és a tipikus anya áll szembe egymással. Az anya-lánya kapcsolat változó, sokrétű. Hol sziszegnek egymásra, hol élvezik egymás társaságát. Bár eltérő személyiség mindkettő, a lelki beállítottságuk azonos. A „nem fér meg két dudás egy csárdában” esete. Két erős karakter, „girl power”, akik gyakorta konfrontálódnak egymással.

Az anya is, a lánya is érthető valamelyest. Marion keményen küzd, hogy egyben tartsa a családot. Miután a férjét, Christine apját elbocsátják az állásából, az asszony marad az egyetlen pénzkereső. A bakfis pedig abban a korban van, amikor keresi önmagát, gyűjti a tapasztalatokat, tanul a saját hibáiból. Marion meg akarja óvni a lányát a hibás döntésektől. Christine-nek viszont el kell követnie a hibákat, hogy tanuljon belőle, és fejlődjön a személyisége. A gyermek úgy lesz felnőtt, hogy megrázza a pofonfát, és megtanulja, hogyan kerülje el a további pofonokat. A film igazi témája kettejük kapcsolata. A Marion – Christine kapcsolat adja a konfliktust, a drámát, és a film végén a katarzist.

A filmben egymás után következnek a felnőtté váláshoz tartozó hol kínos, hol komikus szituációk. Sorjáznak itt a kamaszkorhoz tartozó események. Lady Bird kétszer lesz szerelmes, a szerelmi fellobbanást pedig mindkét esetben hamar követi a csalódás. Elveszti az ártatlanságát, s nem csupán szexuális értelemben. Köt igaz és hamis barátságokat. Elkövet iskolai csínyeket, és ha néha lebukik, kapja a büntetést. Olyan örömteli események következnek az utolsó középsulis éveiben, mint a szalagavató és a születésnap. Egy végzős év belesűrítve 94 percbe.

A film tömör, kompakt. A jelenetek hol pár percesek, hol pár másodpercesek. Gerwig nem alkalmaz terjengős dialógusokat, hogy megismertesse karaktereit, és kibontsa szituációit. Apró nüanszokból építi fel mind a karaktereit, mind a szituációit. A tempó olyannyira gyors, hogy a néző észre sem veszi, milyen gyorsan a film végére ért. A történetvezetés és a vágás során nincs túlhangsúlyozva egyik téma sem. Itt nem következnek nagy fordulatok. Életszerűen történnek a dolgok, egymás után, drámai hatásszünet nélkül.

A Lady Bird úgy lányos film, hogy közben kamaszfilm is. Úgy feminista film, hogy közben emberi is. Igazából ugyanúgy szól a fiúknak, mint a lányoknak. A megjelenített szituációk nemiségtől függetlenül jelen vannak minden kamasz életében, ezért könnyű velük az azonosulás. Értelemszerűen az nem állítható, hogy mindegyikünk olyasmi kamasz volt, mint ez az amcsi leány – de az igen, hogy mi is szembesültünk ezekkel a kérdésekkel. Csak mi másmilyen választ adtunk rá. Főszereplőnk nem tökéletes, hibázik és téved, de pont ettől életszerűen kamasz. A film egy szórakoztató, bizonyos jeleneteinél megható portréja egy 18 évét betöltő ifjú felnőttnek, aki igyekszik kiszakadni a családi házból.

A filmben tetten érhető az amerikai történelem. A média foglalkozik az iraki háborúval, ámbár főszereplőnk nem. Lady Bird önmagával foglalkozik, miközben körülötte formálódik az amerikai társadalom. Kapunk egy kis képet a társadalmi háttérről. Ez egy olyan Amerika, ahol sok esetben csak a pénz számít; mennyit keresel, milyen az állásod, rendelkezel-e kapcsolati tőkével. Lady Bird egy amerikai munkáscsalád sarja. Ez a munkáscsalád még úgy sem nélkülöz, hogy kiesik a két pénzkereső szülőből az egyik. Ez egy olyan proletár család, amely nem engedheti meg magának azt, amit a középosztály, ugyanakkor nem él mélyszegénységben. Christine munkásszülők gyermeke, akinek ki van nyalva a feneke. Még úgy is nevezi magát: Lady. A kamaszkori lázadása visszafogott, nem radikális. Időnként rosszul választ magának szerelmet és barátokat, de nem kerül deviáns, rossz társaságba. Füves cigarettát tolnak elébe, nem kokaint. Lady Bird nem bogyózik, csak néha bezöldül. A végén a kórházi jelenet is mutatja, mennyire túlvédett; simán csak beiszik, mégis beviszik, mert azt hiszik, drog hatása alatt áll. Lady Bird végig biztonságban van, sosincs veszélyben. Ő a kényelem közepette lázad, a jóllétben.

A film végén ráébred, hogy a lázadása zsákutca. Egyetemre nem veszik fel, csak egyházi főiskolára, a tanári ajánlása alapján csak tartaléknak. Tanulhat irodalmat, amiből csak akkor fog tudni megélni, ha ír egy bestsellert. Stephen Kingnek sikerült a Carrie révén elindulni a csúcsra – de Lady Bird nem egy Stephen King! Lady Birdnek valószínűleg még lassú, rengeteg melóval járó utat kell bejárnia, míg eljut oda, ahova szeretne. A film csak odáig visz el minket, nézőket, míg Lady Bird megkapja a tanulópénzt. Az egyik tanulság az, hogy ő nincs ellenséges viszonyban a szüleivel, szeretve van általuk, és oda bármikor visszamehet, mint biztos menedékbe. Hiába gyűlölte eleinte Sacramentot, általában jól érezte ott magát, rengeteg szép élmény és emlék odaköti, sok kalandnak volt a helyszíne. Christine, miután megbékél a szüleivel, elfogadja önmagát is olyannak, amilyen.

Érdekes betekintést kapunk az amerikai iskolarendszerbe. A legjobb barátnője, Julie számára az érettségi után nem marad más lehetőség, mint betanított munkát keresni. Megemlítődik egy beszélgetésben az SCC, ami valószínűleg a Sacramento Community College, egy alacsonyabb főiskolai képzés. Erre a két éves képzésre bárkit felvesznek, aki jelentkezik. Amit ad, az egy assicoate degree – egy amolyan társult diploma, két évig tartó posztszekunder tanulmányok után kiadott alapképzési fokozat; érettségi feletti és alapképzettség alatti tudományos végzettség. Valami olyasmi, mint nálunk a szakmunkás-képzőkön a felnőttképzés. Sokan csak azért jelentkeznek, hogy ne kallódjanak el. Lehetőség van itt felnőttként is, gyermek és munka mellett is tanulni. Az nem derül ki a filmből, mi lesz Julie-val. Ha szerencséje van, talál magának egy férfit, aki nemz neki egy gyermeket, és eltartja a munkájával.

A Lady Bird nem egy tündérmese. Inkább egyfajta reagálás az amerikai rögvalóságra, egy kamaszkori útkeresés szemszögéből.

Lady Bird 2

(Little Women)

A fejezetcím utal arra, mi volt a legnagyobb problémám a filmmel – ami valahol persze tűnhet apróságnak is. Az, hogy ez valójában nem egy Little Women-film, hanem egy második Lady Bird-film. Vagy akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egy Lady Bird Little Women-csomagolásban. A négy nővér közül Jo March-ot a Lady Bird főcímszereplője, Saoirse Ronan játssza. A reflektorfény többsége Ronanra vetül. Persze, a fő sztoriszál középpontjában mindig az íróvá válni akaró Jo állt. Viszont a szerepe egyik korábbi feldolgozás esetében sem emelkedett ki ilyen markánsan, mint a 2019-es filmben. Az alkotás nagyrészt azt járja körül, hogy Jo March miként valósítja meg önmagát, mint nő. Ronan hitelesen is hozza az erős, független, hibázó, de hibáiból tanuló, fejlődőkepés női figurát. A gondom csak az, hogy Ronan sokkal inkább hozza másodszor is Lady Birdet, mint Jo Marchot. S mint tudható, Lady Bird maga Greta Gerwig. Így megint kapunk egy coming-of-age filmet, amiben viszonylagos képet kapunk arról, miként is zajlott le Greta Gerwig fejlődése. Az is köztudott, hogy Gerwigre fiatalkorában nagy hatást tett az első vonalas feminista, Louisa May Alcott, és annak legnépszerűbb regénye, a Little Women. Nem kis túlzással így az is kijelenthető, hogy Jo March maga Greta Gerwig. Igen, megint itt van egy film, aminek a témája Greta Gerwig. Annak ellenére, hogy egy picit húztam a számat, nem rontott ez a filmnézés élményén. Megjegyzem, Woody Allennek voltak ehhez hasonló húzásai a filmjei többségénél, miszerint a sztoriban magát helyezte bele központi témának. Egy rendező meríthet önmagából, mikor filmet rendez; ez inkább akkor problémás, ha önismétlővé válik, lásd Woody Allen.

Louisa May Alcott 1868-ban jelentette meg regényét, a Little Women-t. Hollywood rengeteg feldolgozást készített a műből. 1917-ben készült az első verzió. Olyan rendezők vitték vászonra, mint George Cukor, Mervyn LeRoy és Gillian Armstrong. A regény és a filmek tartalma örök érvényű és univerzális: a serdülő lányok miként küzdenek meg a felnőtté válás járulékos problémáival. Gerwig a második filmje sikere után valósággal megrészegült attól, hogy dicsérték a kritikusok, és különféle díjakra jelölték az alkotását. Dicsérte önmagát, miszerint tökéletesen ismeri a női lélek rezdüléseit. Igyekezett hát egy jól ismert kosztümös történet újrázásával bizonyítani, hogy megint képes ugyanarra a bámulatos mutatványra, amit véghez vitt a második filmjében. Sikerült neki: érzékeny módon nyúlt ehhez az amúgy rengetegszer lerágott csonthoz.

A Lady Bird témája egy kamaszlány mindennapi problémái a felnőtt kor küszöbén. A második rendezésének célközönsége az alfa- és Z-generációs fiatalság; elsősorban a kamaszok és a fiatal felnőttek. Gerwig úgy próbált szólni a jelenkori fiatalokhoz, hogy a múltba helyezte a témát. 2002-ig ment vissza az időben, amikor éppen ő volt tizenéves. Harmadik filmjében jóval messzebb ment vissza az időben, hogy beszéljen ugyanerről a témáról: az 1860-as évekbe. A rendezőnő tett egy próbálkozást, hogy a modern, virtuális térben létező, megosztott figyelmű Z-generáció számára is aktuálissá tegye a már száznál több éves lányregény mondanivalóját. Az külön kiemelendő, hogy mindezt úgy hajtotta végre, hogy közben nem emelte be a 21. század trendi elemeit. Itt nincsenek olyan zavaró elemek, mint a Kincsem c. filmben, ahol a felcsendülő technó és a modern kori goth szubkultúra ruhadarabjaiban feszítő főszereplők egyszerűen kimozdítanak az 1800-as évek hangulatából. Gerwig ízlésesen hűséges a korhoz, amiben a régi leányregény játszódik.

Gerwig kicsit megbonyolította a történet narratív szerkezetét – és ezzel kicsit megbonyolította a film élvezhetőségét is. Itt nem érvényesül az eredeti, lineárisan haladó cselekményvezetés (mint a regényben és a többi mozgóképes feldolgozásban), helyette kapunk két idősíkot váltogató elbeszélésmódot. A film nem jelzi, hogy ugrottunk előre vagy hátra az időben. Néhány alkalommal volt olyan a filmnézés közben, hogy 2-3 perc múltán jöttem rá, hogy ugrottunk egyet az időben. Gerwig szerint erre azért volt szükség, hogy dinamikussá tegye a film elbeszélésmódját. Sok kritikus dicséri ezt az eljárást, nekem zavaró volt. Arra kényszerített, hogy időnként megállítsam a filmet, és visszatekerjem arra az időpontra, ahol kizökkentett az időugrás.

A kritikusok szerint Gerwig remakje megfelelő módon reflektál a női lét jelenkori nehézségeire. Szerintem meg attól függ, melyik üzenetet vesszük alapul ennek a regény-feldolgozásnak. Ugyanis vannak a regények olyan témái, amik inkább korabeliek, mint jelenkoriak. Természetesen ebben a filmben is vannak olyan örök érvényű női témák, mint a „szerelemből vagy érdekből házasodni?” és a ”karrier és/vagy család?”. Viszont akadnak olyan témák is, amik már nem aktuálisak. Az egyik jelenetben Jo March arra panaszkodik az anyjának, hogy a középosztálybeli férfikörökben olyan elavult nézeteket hangoztatnak a férfiak, hogy a nőknek nincs lelke, és hogy a nők nem olyan eszesek, mint a férfiak. A viktoriánus társadalmakban voltak olyan népszerű férfi ideológusok, akik ilyen nőellenes nemi soviniszta nézeteket hangoztattak tanulmányaikban és könyveikben, és elterjedtebbek voltak az úri körökben. Volt ez régen. Manapság a nyugati civilizációban egyes primitív szekták (köztük ilyen Incel-nyomortanyák), a társadalom alja rétegei, meg frusztrált értelmiségiek vallanak ehhez hasonló nézeteket, de ezek nem relevánsak a közgondolkodásban. Mint ahogy azzal a tematikával sem tudok mit kezdeni, hogy a viktoriánus korban milyen nehezen érvényesültek a női szerzők. A modern feminizmus igyekszik aktualizálni a 21. századra ezt a problémát, totál feleslegesen. Manapság nyüzsögnek a női szerzők, tekintsünk akár az amerikai, akár az európai kortárs irodalomra. Margaret Atwood és Joanne Kathleen Rowling ugyanakkora ikon az irodalomban, mint Stephen King és Neil Gaiman.

A Little Women sztorija ismert: a négy March-nővér fejlődési útját követhetjük nyomon. Ők az írói álmokat dédelgető Jo (Saoirse Ronan), az anyai és feleségi szerepre vágyó Meg (Emma Watson), a visszahúzódó természetű Beth (Eliza Scanlen) és a figyelem középpontjában mindig szerepelni akaró Amy (Florence Pugh). Saoirse Ronanról már esett szó: itt is remekel. Florence Pugh szintén gyönyörűen játszik. Emma Watson és Eliza Scanlen kevés játékidőt kapott – Scanlen egy picivel többet, mint Watson. A közös játéka a négy nőnek szemkápráztató, láthatóan jól működik a kémia. A casting jól eltalált a mellékszereplőknél is. Az anya szerepében Laura Dern, a nagynéni szerepében Meryl Streep. A nővérek bohém udvarlóját és barátját, Laurie-t Timothée Chalamet játssza szórakoztatóan. És igazából a többi karaktert játszó színészre sem lehet panasz.

A 2019-es Little Women, hasonlóan, mint a regény és a többi film-feldolgozás, a női nézőket célozza meg. Ugyanakkor a Little Women mindig is egy olyan kulturális produktum volt a nyugati civilizáció művészetében, amit fogyaszthattak a férfiak is. Mind a könyvhöz, mind a jobb mozgóképes adaptációkhoz bátran nyúlhatnak a férfiak – ezek még olyan művek, amik a nők mellett férfiaknak is készültek, ellentétben a legtöbb mai feminista franchise-zal (pl. Sex and the City, Desperate Housewives, The Handmaid's Tale). Greta Gerwig Little Women-jére ugyanaz elmondható, mint a Lady Bird-re: bár mondanivalójában a nőket célozza elsősorban, megnézhetik a férfiak is. A férfiak nem veszítenek semmit, ha megnézik, sőt talán jobban megértik eme alkotásokkal a női lelket.

Anti-Lady Bird

(Barbie) 

Nem Lady Birdnek való vidék

Megpróbálom felfűzni ezt a három filmet a Lady Bird-vonalra. Lehet, hogy erőltetett lesz, amit most leírok alant. Tévedhetek. Sokan okoskodnak erről a filmről, és én most beszállok a buliba. Okoskodni jó. Szeretek okoskodni, mert ezáltal többnek érzem magam… Ez most poén volt. Vagy nem?… A Barbie belehelyezkedik az új baloldal (woke) és az új jobboldal (alt-right) közötti béka-egér harcba. Ezen fantasztikus küzdelem két frontján fogalmazódott meg két markáns vélemény: az új baloldal szerint ez egy feminista kiáltvány, amit érdemes magukévá tenni a nőknek; az új jobboldal szerint ez megint a woke által űzött férfiellenes sovinizmus egyik terméke. Később pedig befutott harmadik szereplőnek egy különutas vélemény, amit nálunk az Otherworld, meg a Mandiner és a Pesti Srácok női újságírói vallanak, miszerint ez egy okos szatíra, ami fityiszt mutat mindkét félnek. Én hosszas gondolkodás után csatlakoztam ehhez a harmadik félhez, azzal a különbséggel, hogy szerintem ez a film ennek ellenére rossz.

Nekem nem tetszett a Barbie. Szerintem a Barbie egy rossz film. Ez egy félrement művészfilm. Ez a film el van rontva. Rosszul van megrendezve. Ez egy olyan alkotás, amivel nem tud mit kezdeni a nyugati civilizáció. Olvasom és hallgatom azon emberek véleményét (balról is, jobbról is, középről is), akiknek tetszett a film, s amely véleményben kifejtik, szerintük miért jó ez az alkotás, és nem értem, miről beszélnek egyáltalán. A véleményük olyan, mintha maguknak magyaráznák, miért is kellene befogadni a szervezetüknek ezt az elrontott produktumot. A legtöbb vélemény és kritika magyarázkodás. Ez a film tartalmilag katyvasz, esztétikailag pocsék.

Mit vártam a Barbie filmtől, két kiváló Greta Gerwig-rendezés után?

1959. a Barbie eljövetele. Feministák szerint ez a kislányoknak szánt rózsaszín pokol. Pink Hell! A Barbie-jelenségtől nem csupán azok a lányok szenvedtek, akik birtokolták a Barbie-t, hanem azok is, akik nélkülözték, de vágytak erre a műanyag angyalra. Az pedig, aki tulajdonolt egy Barbie-t, nem elégedett meg eggyel, hanem vágyott a klónjaira is. Majd vásárolta és rendelte az újabb és újabb kiegészítőket. Barbie szuper sovány és kibaszottul milliomos! Meg is kapta a kritikát, legfőképpen baloldalról, hogy irreális testképet és irracionális életpályát közvetít a fiatal lányoknak. A Mattel később igyekezett árnyalni kerekes székes Barbie-val, kövér Barbie-val, tudós Barbie-val, satöbbi. A főszereplő viszont mindig ugyanaz a magas és sovány, divatos Barbie maradt, akinek az élete kizárólag napsütés, luxus és rózsaszín. Barbie az az önmegvalósító felső-középosztálybeli hölgy, aki önmaga szórakoztatására fenntart egy luxusférjet, Kent.

A Barbie-jelenség eleve kiáltott egy remek szatíráért, ami a sárga porig alázza a franchise-t, a brand-et, meg a körülötte kialakult mítoszt és kultuszt!

Számomra elég nehéz elhinni, hogy az a Greta Gerwig rendezte a Barbie-t, aki a Lady Bird-et és a Little Women-t. Mind tartalom, mind forma terén olyan ez a film a másik kettőhöz képest, mintha két ember rendezte volna. Ég és föld. Az előbb említett két coming-of-age film egy fejlődéstörténet, mély mondanivalóval. A Barbie-ban a két központi szereplő, az alfa és az omega, a szinte prototípusnak számító KEN és BARBIE változik, a környezetükben lévő többi karakter, Kenek és Barbie-k, a Mattel vezetősége, Glória és családja szintén változik – de nem fejlődik. A filmben láthatunk változásokat, de nem érzékelhetünk fejlődéseket. Nyomorult marad minden egyes karakter, csak a nyomorékságuk vált egy új színt. Csak egy analógia, hogy értse az olvasó: olyan ez, mint amikor XY leszokik az alkoholról, és rászokik a speed-re. Változás, de nem fejlődés. Ebben sehol nem találtam a Lady Bird-szintű tartalmat. Jóval később, ahogy végiggondoltam a filmet, megtaláltam ezt a tartalmat, csak más előjellel. Greta Gerwig ezen filmjében már nem szerepel Saoirse Ronan – ahogyan nem szerepel Lady Bird sem. Ebben a filmben nem csupán karakterében nem szerepel Lady Bird, de szellemiségében sem. És ez most úgy értendő, hogy ebben a filmben nem találunk hasonlót sem, mint Lady Bird. A Lady Bird-hiány pedig nem véletlen, hanem szándékos. Greta Gerwig maga Lady Bird és Jo March. Greta Gerwig igazából Saoirse Ronan révén magát helyezte bele a Lady Bird-be és a Little Women-be. A Barbie-ban nincs jelen Greta Gerwig. Gerwig itt kizárólag egy rendező, aki most nem helyezi bele magát a filmjébe. A Lady Bird-hiány itt üzenet.

Ebben a filmben van gondolat. A gond a kifejtés. A kifejtés módja igénytelen és színvonaltalan. A technikai rész igényes, de a felvázolt sztori, a forgatókönyv, a színészi játék és a dialógus, meg még egy csomó minden más, igénytelen. Mintha nem is Greta Gerwig-, hanem egy Taika Waititi-filmet néznék. A magam részéről van egy sejtésem, miért lett ilyen szörnyű a Barbie minősége. Az ok pedig a jelenlegi Hollywood működésében rejlik – amely működés még botrányosabb lett, amióta hatalomra került Biden és az ő „demokrata” sleppje!

Szedett-vedett sztori

Viszont mielőtt rátérnék, mi szerintem a legnagyobb probléma a filmmel, röviden ismertetnem kell a sztorit. Spoileresen!

BARBIE éli mindennapjait Barbieland-ben, a többi Barbie közt. Ugyancsak itt csorgatja utána a nyálát KEN, miközben keneskedik a többi Ken között. Minden csudajó – egy Barbie-nak! Barbieland-ben kiközösítik, aki nem tökéletes Barbie, vagy aki Ken. BARBIE gondtalan. Egészen addig, amíg egy este álomra hajtja a fejét, és eszébe jut a halál gondolata. Másnap pedig jönnek az apróbb katasztrófák. Tönkremegy BARBIE magassarkú-kompatibilis lába. Szájszag, narancsbőr, hideg zuhany. Lezuhan a tetőről, de nyugi, nem sérül meg! Az idilli kis világa felborul.

BARBIE segítséget kér a többi Barbie-tól. Az ő tanácsukra keresi meg Furcsa Barbie-t. Furcsa Barbie úgy lett furcsa, hogy túl durván játszottak vele a fiúk… mármint a lányok! Ő a város szélén, kitaszítva él a többi outsider Barbie-val és Kennel – akik mások, mint a többi, eltérnek a normálistól. Igen, itt megjelenik a másság ábrázolása – gunyorosan és ironikusan! Furcsa Barbie és furcsa barátai gázak; olyan arcok, akiket a legtöbb ember kikerülne az utcán! BARBIE tudomást szerez Furcsa Barbie-tól, hogy a problémái a „valóság” nevezetű dimenzióból szivárognak be Barbieland-be. Azért történik vele a számos szerencsétlenség, mert kivetülnek rá a „valóság”-ban élő tulajdonosa lelki nyavalyái. Ha a tulajdonosa nem jön rendbe lelkileg odaát, akkor rosszra fordulhat a BARBIE sorsa. Egy lesz ő is a furcsák, a mások, az abnormálisok között, akiket kirekeszt a Barbie-társadalom.

BARBIE döntést hoz: elmegy a „valóság”-ba, hogy megkeresse a tulajdonosát, rendbe rakja a lelkét, és ezzel biztosítsa azt, hogy az ő élete is tovább mehessen a rendes kerékvágásban. Az utazásra vele tart KEN is. BARBIE és KEN meg is érkeznek a „valóság”-ba, helyileg Los Angelesbe. BARBIE észreveszi, hogy a „valóság”-ban minden fordítva van, mint odahaza: míg Barbieland-ben matriarchátus, a „valóság”-ban patriarchátus van. A lényeges munkákat itt olyan férfiak végzik, akik bunkó szexisták. A hatalmat szintúgy férfiak birtokolják és gyakorolják. A nők háttérbe vannak szorítva, elnyomják őket a férfiak. KEN természetesen élvezi a férfiuralmat, hiszen végre úgy érezheti, ő van a középpontban. Beszerez gyorsan a könyvesboltban néhány kézikönyvet, hogyan lehet jó patriarcha, és hogyan vezetheti be a patriarchátust. Élvezi a toxikus férfiasságot; edzőterem, sportautók, lovak. KEN macsóskodik.

BARBIE közben leül egy padra, becsukja a szemét, és ráhangolódik a tulajdonosa elméjére. Miután leszűrte a megfelelőnek vélt információkat, gyönyörűnek nevez egy nagymamát, majd elsétál a suliba, és kapcsolatba lép egy kamaszlánnyal, akiről feltételezi az agykontrollal szerzett infókból, hogy a tulajdonosa. A kapcsolat-felvétel rosszul sül el. A 15 éves tinilány felmondja a 30 éves megkeseredett feministák mantráját, lefasisztázza BARBIE-t, és a végén jelzi, számáról nincs haverkodás. BARBIE csalódottan elsétál, miközben nem érti, hogyan lehet ő fasiszta értékrendű.

A Mattel vezetőségéhez közben befut az üzenet, hogy akadt egy kis probléma. Ugyanis az nincs rendjén, hogy egy Barbie átjött Barbieland-ből a „valóság”-ba. Valamiért ez nem járja, magyarázat nincs! Hamar kézre kerítik a szökevény szőkeséget. A film inkompetens bagázsnak állítja be a Mattel vezetőségét. Ez az inkompetens vezetőség felajánlja BARBIE-nak, hogy visszaküldik Barbieland-be. BARBIE viszont felelősséget érez a tulajdonosa iránt, és ezért megszökik a Mattel elől.

Barbie menekül, a Mattel kergeti… JAJJ!… Itt most álljunk meg egy kicsit! Már onnantól, hogy megjelent a képben a Mattel-boys, zuhant egyet lefelé az amúgy sem emelkedett színvonalú alkotás. A filmkritikusok által többször is zseniálisnak nyilvánított, két kiváló filmrendezéssel is büszkélkedő rendezőnő a Looney Tunes-t idéző lógást, menekülést és üldözést mutat be a filmvásznon. Ajánlom a kritikusok figyelmébe: Greta Gerwig egy menekülős jelenetben pár perc erejéig megidézi nekünk a Looney Tunes-t! Kiábrándítóan ócska, de valószínűleg én nem látom benne a szimbólumot!

BARBIE menekülés közben összetalálkozik a kislánnyal, akit a tulajdonosának hisz, Sashával, és annak anyjával, aki valójában a tulajdonosa, Glóriával. Hárman együtt átszöknek Barbieland-be a Mattel elől, azok meg egy idő elteltével utánuk. Tisztázódnak a dolgok. Kiderül, hogy az anyuka a tulajdonos, nem a lánya. Anyuci, Glória a Mattel melósa. Egyik nap szomorúan játszani kezdett a régi Barbie-jával, vagyis főhősnőnk műanyag-fröccsöntött verziójával, és a játék közben a szomorúsága átvándorolt Barbieland-be, BARBIE tudatába. BARBIE szeretné, ha Glória újra hinne benne, plusz Sashát is szeretné meggyőzni, hogy a barbisság egy csudajó dolog, ezért meghívja őket Barbieland-be.

A rózsaszín világban várja őket a fekete leves!

A toxikus maszkulinitás által megfertőzött KEN ugyanis átvette a hatalmat, és kialakította a patriarchátust. A Kenek átvették a gyeplőt a kis műanyag-közösségben, és a Barbie-k engedelmes barátnőik lettek. BARBIE viszont nem hajt fejet, mert ő járt a „valóság”-ban, és így tudja, mi fán terem a patriarchátus. KEN kiosztja BARBIE-t. BARBIE rövid időre letargiába esik. Egy rövid önsajnáltatás után BARBIE az anya-lánya párossal, meg Furcsa Barbie-val és extrém bandájával megszervezi a woke forradalmat. Feminista propagandával az oldalukra állítják az összes Barbie-t. A Barbie-k manipulatívan egymás ellen hergelik a Keneket. Mivel a Kenek ostobák, beleértve KEN-t is, bedőlnek a manipulációnak. A Kenek egymás ellen fordulnak, és egy csatában püfölik egymást. Majd a csata után lenyomnak valami táncot, dance! Miközben a Kenek egymást gyepálják, a Barbie-k megerősítik a saját matriarchális alkotmányukat. A Barbie-k újra átveszik a hatalmat. A Kenek ismét betagozódnak egy olyan hierarchiába, ahol ők az alárendeltek. KEN rájön, hogy nem is érezte jól magát a patriarchátusban. Kiderül, hogy KEN valójában nem patriarchális hatalomgyakorlásra vágyik, hanem BARBIE szerelmére. BARBIE visszautasítja KEN azon ajánlatát, hogy alkossanak együtt egy romantikus párt. A film tesz néhány utalást arra, hogy a KEN-patriarchátus romjain létrejövő új BARBIE-matriarchátus nem lesz jobb minőségű az előzőnél, hanem éppen ellenkezőleg.

Befut a Mattel-boys. A barbielandi matriarchátus elnök asszonya és a Mattel-beli patriarchátus cégvezetője megegyezik az új irányról. Megjelenik a Barbie-franchise megteremtőjének, Ruth Handlernek a szelleme, hogy egy privát beszélgetést folytasson BARBIE-val egy transzcendens térben. BARBIE elmondja, hogy ő nem szeretne tovább Barbieland-ben élni (újabb utalás arra, hogy a második BARBIE-matriarchátus nem egészséges rendszer). BARBIE a „valóság”-ban szeretne élni, mint igazi, élő nő. A film végén BARBIE elmegy a nőgyógyászhoz.

Miért nem való ez a vidék Lady Birdnek?

Számomra különös az a tekintélytisztelet, ami Greta Gerwig irányába mutatkozik a kritikusok részéről.

Részlet egy 2018-as Filmtett-kritikából, Dobi Ferenc tollából: „Egyszerre rendelkezik a legnagyobb sztárokra jellemző megigéző jelenléttel a vásznon, miközben magában hordoz egyfajta hitelességet, csiszolatlanságot és keresetlenséget, egy személyben egyesítve az elérhetetlen csillag ideáját a lánnyal, aki a bölcsészkaron két sorral előtted ül a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson és már az első órán kinézted, hogy tőle fogod elkérni a jegyzeteket vizsgára.”

2018-ban Dobi Ferencnek kedve szottyant elkérni Greta Gerwigtől a jegyzeteit a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson. Ez már nem is tisztelet, hanem szerelem! Olvastam más magyar kritikákat is a rendezőnőről, és a nagy része tele van ilyen szuperlatívuszokkal. Ahogy az esszém elején írtam, én nem láttam Gerwig azon filmjeit, amiben színésznőként szerepelt, így nem tudok nyilatkozni róluk. A Lady Bird és a Little Women a filmkritikusok által hájpolt filmek. Jók ezek a filmek, kellemes és szórakoztató élmény nézni őket, van bennük gondolat, tartalom. A Little Women ugyanakkor egy sokadik remake. A Lady Bird szerethető, de sok ilyen igényes film készült a témában. Gerwig olyan témákat vett fel ebben a két filmben, amik már régóta nem eredetiek. Sajnálatosan észrevehető egy mintázat a filmkritikus értelmiség részéről, miszerint egy rendező iránti imádat egy idő után átmegy kultuszba. Tetten érhető a Greta Gerwig-kultusz, amelynek sajátos eleme a filmjei iránti kritikátlan rajongás. És itt eljutunk ahhoz a problémához, hogy a kritikusok többsége a kultusz jegyében kritikátlan a Barbie-val, annak ellenére, hogy hemzseg a hibáktól. Ez furcsább, mint a Kate McKinnon által játszott Furcsa Barbie!

A Barbie-ban ott lett volna a potenciál. Régóta szükség lett volna egy olyan szatírára, ami pellengérre állítja a Barbie-franchise-t. Ez a film kellő kreativitással lehetett volna egy szórakoztató, többször nézhető kultfilm is. Sajnos nem lett az. Nekem az a benyomásom, hogy Greta Gerwig nem igazán tudott mit kezdeni a Barbie-val, mint jelenséggel. Egyszerre próbált meg szatírát és propagandát készíteni; szintetizálni egymással két olyan műfajt, ami egymásnak az ellentétei. A két műfaj ki is oltotta egymást.

Az alt-right azzal vádolja ezt a filmet, hogy egyoldalúan kritizálta a patriarchátust. Nekem időnként úgy tűnt, Gerwig beszólt a feminizmus túlzott nőközpontúságának is. A film elején, a matriarchátus árnyékában BARBIE csúnyán visszautasítja KEN-t, mikor az egy este szerelmet vall neki, megszégyenítve a férfit; a része ennek az, hogy KEN nem teheti be a lábát BARBIE házába, mert csajbuli. A film közepén, a patriarchátus árnyékában KEN keményen kiosztja BARBIE-t, megszégyenítve a nőt; a része ennek az, hogy BARBIE nem teheti be a lábát KEN házába, mert kanbuli. Ez is egy olyan jelenet-páros, ahol Gerwig jelzi, tudja, milyen súlyos problémák adódnak a legtöbb férfi-női kapcsolatban. Gerwig egyaránt toxikusnak mutatja be a „valóságbeli” patriarchátust, a barbielandi patriarchátust és a barbielandi matriarchátust. Még érzékelteti is pár apró jelenetben, hogy a másodszor is bevezetett barbielandi matriarchátus nem lesz egy mértékkel sem élhetőbb az előzőnél. Én örültem volna, ha Gerwig azt is bemutatja, hogy a feminizmus által citált „férfiuralom” elmélet nem több egy áltudományos módon megkonstruált, férfiellenes nemi soviniszta kreálmánynál, ami kártékony eszközt ad a politika kezébe ahhoz, hogy egyrészt megossza egymással a férfiakat és a nőket, másrészt emberellenes, jogtipró eljárásokat foganatosítson a férfiakkal szemben. Felfedezhető néhány jelenetben az ezzel kapcsolatos érzékeltetés, de mélyebben nem merészeli tárgyalni a témát.

Az alt-right másik vádja, hogy a film lekicsinylően mutatja be az összes férfit. Itt a férfiakat összesen két csoport képviseli: a Kenek és a Mattel-boys. Mindkettő úgy működik a film világában, mint mérgező maszkulinitás. A Kenek a Pumped Gabó féle trash módon megélt férfiasságot jelenítik meg, míg a Mattel-boys a hatalom által elpuhult, elférfiatlanodott anti-férfiasságot. A film végére KEN a barbielandi konformban elveszti teljesen az identitását, és nem tud mit kezdeni magával.

A női minták pedig nem kevésbé jobbak. A Barbie-k a luxusban elkényelmesedő Paris Hilton-féle arisztokraták, akik egyes jelenetekben megidézik a Luxusfeleségek c. trash-sorozat világát. Amikor a KEN-patriarchátusban alárendelődnek a Keneknek, akkor ők nem barátnők a Kenek oldalán, hanem biodíszletek. Egy plázacica, ha alul van, biodíszlet, ha felül van, gőgös arisztokrata. Akármilyen szerepet is töltsenek be, legyenek alul vagy felül, nincs mögöttük minőség és mélység. A tudós Barbie-nak nincsenek nagy felfedezései; az író Barbie-nak nincsenek kiváló regényei; a politikus Barbie-k sem tesznek mást, mint élvezik a hatalmat és a luxust. A barbielandi matriarchátus kétségbeesetten üres, mind a film elején, mind a film végén.

A film végére nem csupán KEN identitása lesz képlékeny, hanem BARBIE-é is. BARBIE-ról sokáig azt hiszi a néző, hogy hasonló liberális feminista, mint dr. Szöszi. A két (amúgy nagyon rossz) Legally Blonde-filmben a liberális feminista nő megvalósítja önmagát, méghozzá a karrierépítés útján. Itt a film elhiteti velünk, hogy valami hasonlót látunk BARBIE esetében is – ez az illúzió megmarad a sztori végéig, ahol aztán az utolsó jelenet szertefoszlatja ezt a káprázatot. Az utolsó jelenetben BARBIE elegáns ruhában (állásinterjúhoz öltözve?), az anya-lánya párostól biztatva (drukkolnak, hogy övé legyen az állás?), elindul egy modern kinézetű épületbe (csak nem megpályázott egy cégmenedzseri pozíciót?). A végén kiderül a végállomás: a nőgyógyászat! BARBIE úgy örül ennek, mint kislány a nyalókának. Ami BARBIE-t érdekli, az a kufirc! Aki esetleg látta a Lady Bird-et és a Little Women-t, hasonlítsa csak össze azok végével: hova jutott el a két film női főszereplője a sztori végén, és mit vont le tanulságul?

Semmivel sem jobbak azok a nők, akik kezdettől fogva a woke narratívát képviselik. Ez három személy: Furcsa Barbie, Sasha, Glória.

A Furcsa Barbie minden egyes jelenetben szánalmas, beleértve a kinézetét, a beszédét és a személyiségét. Furcsa Barbie egy bolond, egy félkegyelmű. Hogy most Kate McKinnon szándékosan hozta ilyen primitíven a karaktert, vagy úgy vélte, ez trendi és cool a részéről, nem tudom. Azt viszont bátran kijelentem, hogy a komikus nő a képernyőn nem volt vicces. Furcsa Barbie bandája szintén gagyi.

Sasha, amint 15 éves kamaszként ugrándozik, mint feminista, nem csupán komolytalan, de egyenesen groteszk. Egyáltalán nem lehet komolyan venni, hogy egy életteli tapasztalatokkal nem rendelkező bakfis lefasisztázz egy felnőtt nőt. Sashára amúgy is jellemző a filmben, hogy megpróbál koraérettnek látszani, olyan kifejezésekkel dobálózva, hogy „kulturális kisajátítás” és „szexualizált kapitalizmus”. Amikor Sasha azzal vádolja BARBIE-t, hogy egy jó évtizeddel visszavetette a feminizmust, inkább hat beszólásnak, mint egy komolyabban megalapozott értékítéletnek.

Az anyja, Glória monológja, amit előad Barbieland-ben, hiába van átitatva pátosszal, körülbelül olyan magasztos, mint Szabó Tímea és Szél Bernadett felháborodott parlamenti beszédei. Üres politikai programbeszéd, amiről ki is derül a film végén, milyen társadalmat is eredményez Barbieland-ben. Ahogy pedig Glória bánik a gyenge férjével, szinte a tükörképe a „valóság”-ban annak, ahogy Barbieland-ben a Barbie-k bánnak a Kenekkel. A film nem helyesli, ahogy Glória megvetően bánik a férjével, csak finoman jelzi, hogy ez is a nyárspolgárisága része.

A Lady Bird-ben és a Little Women-ben egy olyan feminizmus kerül bemutatásra, ami önreflexív; az önreflexivitása miatt fejlődőkepés, erőteljes, magasztos. A Barbie-ban a feminizmus nem reflektál önmagára, kizárólag a férfiakra hárít minden felelősséget. A Barbie feminizmusa nyárpolgári.

Barbieland-ben valójában nincsenek elnyomva a Kenek. Az elnyomás feltételez egyfajta haszont. Az elnyomottak mindig kitermelnek valamennyi profitot. A Kenek hasznavehetetlenek, hiszen nem csinálnak semmi produktívat. A Kenek kerülik a munkát. Egész nap féltőn ápolják a testüket, és hiúan ügyelnek a szépségükre. Napoznak és szörfölnek, buliznak és partiznak. Állandóan lebzselnek a Barbie-k körül. Ha pedig nagyon unják magukat, civakodnak egymással. Éretlen férfiak, akikben nincsen semmi komolyság. A Kenek nem értelmesek, fárasztóan buták. KEN azzal, hogy a „valóság”-ban magába tölt egy kis mérgező maszkulinitást, kiemelkedik a többi üresfejű Ken közül. A végén pedig csak elég lesz egy kicsivel tökösebb férfi, hogy megdöntse a Barbie-k rózsaszínű rezsimjét.

Az még érthető, hogy a Kenek miért nem képesek hosszabb ideig felülkerekedni a Barbie-kon: mert nem értelmesek, és érzelmileg manipulálhatóak. Viszont a film a Mattel vezetőségét is olyan embereknek mutatja be, akiket a hatalom annyira elkényelmesített, hogy inkompetensekké váltak a cég élén. De ha ennyire életképtelen a Mattel férfi vezetése, miért nem jött egy erős nő, hogy átvegye a cég vezetését?

Ami nálam jelentősen erősítette a szatíra jelleget, hogy ebben a filmben minden férfi és nő nyomorult nyárspolgár. Hiába tökösebbek a nők a férfiaknál, ha ugyanolyan nyomorultak! Az alt-right szerint a Barbie egy woke propagandafilm. Egy propagandafilmben viszont kellenek hősök és bajnokok, akikkel azonosulhat a néző. Elég, ha magunk elé idézünk néhány feminista propagandafilmet: a G.I. Jane-ben Jordan O'Neil, a Legally Blonde-ben Elle Woods úgy lettek megalkotva, hogy azonosulni tudjanak velük a filmek ideológiáját valló nézők. A Barbie-ban nincsenek azonosulható női karakterek. A nemzetközi baloldalon, így az általuk mozgatott influencerek között is, akadtak tucatnyian olyanok, akik megpróbálkoztak az azonosulással. Egészségükre! A woke tele van idiótákkal, akik nem veszik észre, ha hülyének ábrázolja őket egy film. A filmnek csak az egyik állítása az, hogy az új férfiasságot meghirdető alt-right nyomorult; a másik állítása az, hogy a woke sem jelent jobb minőséget. Igaz a film állítása? Igen, az alt-right és a woke nyomorult, s az egymással való harcuk is nyomorult. Mondom ezt egykori alt-right értelmiségként. Egy propagandafilmben mindig vannak Übermenschek és Untermenschek. A Barbie-ban csak Untermenschek vannak. A Barbie egy Untermensch-világban játszódó sztori.

A Barbieland-ben hiába áll vissza a matriarchális rend, minden Barbie és Ken ugyanolyan nyomorult nyárspolgár marad. A Kenek megtapasztalták, milyen az, amikor náluk van a gyeplő, de képtelenek voltak megtartani az irányítást, kihullott a kezükből, és visszasüllyedtek az izmos, dekoratív szolga szerepébe. A Kenek ostobaságuk miatt nem bizonyultak méltónak a hatalomra, és ez nem is fog megadatni nekik még egyszer. A Barbie-k pedig, miután másodszor is megszerezték a hatalmat, még arrogánsabbak lettek. Igazából mind Barbieland-ben, mind a „valóság”-ban egy kommersz társadalmat kapunk. „Így történt, hogy Barbie átköltözött Barbieland színes műanyag-szagos világából Los Angeles színes műanyag-szagos világába” – így vezeti be a narrátor az utolsó jelenetet, ami azután következik, hogy BARBIE Los Angelest választotta Barbieland helyett. A narrátor utal arra, hogy akármelyik alternatívát válassza BARBIE, mindenképpen egy színes műanyag-szagos világ része lesz. A szatíra kidomborítja eme világ kommersz jellegét.

És itt vissza is kanyarodtunk az eredeti koncepciónkhoz!

Ebben a filmben nincs jelen Lady Bird. Lady Bird nincs jelen sem Barbieland-ben, sem a „valóság”-ban. Lady Bird nincs jelen egy kommersz társadalomban. Lady Bird nincs jelen olyan emberek között, akik nem fejlődnek, hanem változnak. Lady Bird elveszne ilyen emberek között. Maga Greta Gerwig Lady Bird. Maga Greta Gerwig nincs jelen ebben a világban. Talán kivonul?

Mindenki nyomorult. Ez egy olyan esztétika, amit nem a Barbie alkalmaz először. Ott vannak a Torrente-filmek, ahol a főszereplő, Torrente és bandája maga sem különb, mint azok, akik ellen harcol. Torrente egy nyomorult világ nyomorult harcosa, aki ha elhullana, nem gyászolná meg senki, és pár év alatt elfelejtené mindenki. Videójátékos műfajban ott van a GTA-franchise, amelynek darabjai a gameplay mellett egyfajta szatirikus ábrázolásai az amerikai alvilágnak. A GTA San Andreas-ban CJ egy kedvelhető karakter, de bizonyos esetekben maga sem különb, mint akik ellen felveszi a kesztyűt. Az egész gameplay-t áthatja az irónia, aminek következtében a főszereplővel elkövetett bűnözés inkább tűnik sutyerákságnak, mint magasztosnak. Még idekívánkozik egy anime is, az Excel Saga, már csak azért is, mert a humora és a stílusa egy picit emlékeztet a Barbie-ra. A Barbie persze meg sem közelíti még az Excel Saga leggyengébb epizódját sem.

Rózsaszínűt szart a csivava

Rózsaszínbe öltöznek magyar honban a felszínes leányok és asszonyok. Azt mondják, ez trend, ami elmúlik egyszer. Egyszer elmúlik biztosan, de sokáig itt maradhat velünk. Ahogy hosszú ideig itt van velünk a Marvel, az arembi, az LMBT.

Greta Gerwig nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy megmutassa, egyrészt miként funkcionálnak a férfi és a női kapcsolatok a fogyasztói társadalomban, másrészt mivé degradálódik az emberi természet a fogyasztói társadalomban. BARBIE a félkegyelmű film végére belép egy transzcendens térbe, ahol egzisztenciális tartalmú beszélgetést folytat a Barbie-franchise kitalálójával, Ruth Hendlerrel.

Mit jelent embernek lenni a fogyasztói társadalomban?

BARBIE a film elején megsejti a saját halandóságát. Mondhatni, emberi öntudatra ébred. A film során BARBIE és KEN nem alkot egy párt. Ők jelképezik azt, ahogy a fogyasztói társadalom megbontja a férfi-női egymásrautaltságot. Mind az ókori görög, mind a középkori keresztény hagyomány ismerte az „egy test” tézist. A férfi és a nő együtt alkot egy egészt. A fogyasztói társadalom kifejező filozófiája a posztmodern. Maga a posztmodern pedig bomlaszt minden fundamentumot, így a klasszikus férfi-női egységet is. BARBIE a film végén kiokosítja KEN-t, miszerint a férfi és a nő közös metafizikai célja a fogyasztói társadalomban nem a boldog együttélés, az egymás iránt érzett szerelemben megtalált harmónia, hanem az, hogy egymás nélkül is képesek élni, szingliként, egy látszat-boldogságban. Sokan kiakadtak azon, hogy BARBIE és KEN nem jött össze a sztori végén. A film igazából nem tett mást, csak megmutatta azt, hogy egy fogyasztói társadalomban a legtöbb kapcsolat szétesik egy idő múlva a felszínességük miatt, mint egy gyenge alapokon nyugvó épület. A média folyamatosan elénk tárja a sztár- és celebsztárok közötti házasságok megtörését, a válások sorozatát. Bizony, sok férfi-női kapcsolatnak nincs komolyabb súlya! Tucatnyi romantikus film lemodellezi nekünk, hogy egy párkapcsolat hogyan lehet építő vagy romboló; Gerwig pedig elmeséli, milyen az, amikor egy párkapcsolat semmilyen. BARBIE és KEN kapcsolatának nincs drámája; a megélése körülbelül annyi, mint elmajszolni egy hamburgert!

Lady Bird két olyan szerelmet is megél, ahol az adott férfi morálisan alacsonyabb rendűbb, mint ő. Emiatt két esetben sem jön létre valódi párkapcsolat. Lady Bird nem adja fel, hanem keresi tovább az igazit. A Little Women-ben látunk három életteli párkapcsolatot. A négy nővér egy olyan társadalomban élte meg az érzelmeit, és kereste a szerelmet, ami értékelvű volt, nem kommersz. BARBIE-nak már nem adatik meg az igazán mély érzelmek átélése, mint ami Lady Birdnek és a Kisasszonyoknak.

Miután Barbieland-ben visszaáll a matriarchális rend, egy buta KEN rákérdez: egy férfinak van lehetősége betölteni egy posztot a Legfelsőbb Bíróságban? A válasz: NEM. A narráció közli, hogy a Barbie-k akkor osztják meg a hatalmat a Kenekkel Barbieland-ben, ha a „valóság”-ban a férfiak is megosztják a hatalmukat a nőkkel. Természetesen a Barbie-k nem kívánják megosztani a hatalmat a Kenekkel. A „valóságos” viszonyokra való mutogatás csak kifogás, miért nem enged teret az emancipációnak. Míg Barbieland-ben konzerválódik egy olyan matriarchátus, amiben a Barbie-k az irányítók, a Mattel vezetőségébe nem vezetnek be női kvótát, hanem továbbra is megmarad egy uralkodó férfiklubnak. Glória a dühödt monológja után harcias feminista aktivistaként nyüzsög Barbieland-ben, győzelemre juttatva ott a woke forradalmat. Mégis, a diadal után úgy adja be a koncepcióját ajánlásként a Mattel férfi vezetőjének az átlagos Barbie-ról, hogy kellően alázatos; párbeszédük közben érződik a hierarchia, ahol a férfi vezető fölötte van a női alkalmazottnak. Glóriának hiába valósul meg a koncepciója az átlagos Barbie-ról, az alárendelt pozíciója továbbra is megmarad a Mattelen belül. A harmadik-negyedik vonalas feminizmus valódi célja, hogy konzerválja a nemek harcát. Szemet szemért, fogat fogért. A feminizmus, miközben lázítja a manipulálható nőket a megfoghatatlan „férfiuralom” ellen, nem kérdőjelezi meg bizonyos hatalomgyakorló férfiak domináns pozícióját, lásd nálunk Bajnai és Soros. A modern feminizmusnak napjainkra nem nemesebbek a szándékai, mint a lakosságot gyengítő és pusztító koronavírusnak. Valahol a Gender Studies sem több, mint egy laboratóriumból elszabadult vírus.

A film tele van kódolt üzenetekkel. Sznob megfogalmazással: tele van szimbólumokkal! A film igazából nem is reagál semmi másra, mint a fogyasztói társadalomra. Kommersz körülmények között a nők ösztönösen alárendelődnek a toxikus macsóknak. A valóságban is azt látjuk, hogy szép, de buta nők feltétel nélkül megadják magukat a legalacsonyabb erkölcsi és szellemi szinten álló férfiaknak. A fogyasztói mentalitást magukévá tevő férfiakat kizárólag a financiális és szexuális hatalom motiválja. A feminista nők, miután megragadják a gyeplőt, nem jobbak a macsóknál, hiszen maguk is leragadnak az ösztönszerű, primitív hatalomgyakorlásnál.

A film legutolsó jelenetében BARBIE megtalálja a módját, hogyan válhat emberré a fogyasztói társadalomban. Ennek egyik kezdő lépése, hogy BARBIE párbeszédet folytat a saját teremtőjével. BARBIE megalkotója, Ruth Hendler maga is jól beágyazódott a fogyasztói társadalomba. Tökéletesen ismerte a fogyasztói mentalitást. Ő nem csupán megalkotta az egyik legnagyobb fogyasztói illúziót, a Barbie-t, de új mélységet adott a konzumidiotizmusnak. Mivel maga a teremtő is csak egy kommersz személyiség kommersz célokkal, ezért a patetikus retorika ellenére kizárólagos alapon alacsonyabb rendű önmegvalósító tanácsokat adhat teremtményének. Ruth Hendler szerint BARBIE egyedül a saját érzései által gyűjthet olyan tapasztalatokat, amivel kialakíthat magának egy emberi személyiséget. A fogyasztói társadalomban az emberi identitás szubjektív természetű. BARBIE-nak csak arra kell figyelnie, miket tapasztal és érez, mikor beleveti magát az élet sűrűjébe. A fogyasztói társadalomban az emberben lévő pszichológiai én kerül túlsúlyba; az egyén az élet tapasztalása során juthat közelebb hozzá. A fogyasztói társadalomban nem több az ember célja, mint hogy fogyasszon, és erre szűkül le maga az emberiség funkciója is. Az egyének érzelmekkel töltik meg a pszichológiai entitásukat, az emberi test csak hús. BARBIE úgy válik végül emberré, hogy elmegy a nőgyógyászhoz. BARBIE a nemiségben és a szexualitásban találja meg a nőiességet. A pszichológiai én az érzelmek révén összekapcsolódik a szexualitással. A film szerencsére már nem mutatja meg azt, ahogy BARBIE kufircol valami poliamor kapcsolatban. BARBIE önmegvalósítása nem sokban különbözik az amerikai Paris Hiltonétól és a magyar Kelemen Annáétól – akik amúgy valahol maguk is Barbie-k.

Freud szerint az ember kizárólagosan szexuális lény, nem több annál. Greta Gerwig többre tartja az embert egy ösztönállatnál; ugyanakkor nem rejti véka alá azon véleményét, miszerint a fogyasztói társadalom lesüllyeszti az emberek többségét az ösztönállat szintjére. A Barbie egy látlelet a válságról. A Felvilágosodás igyekezett bizonyítani, hogy nem létezik Isten. Nietzsche megmondta: Isten halott. A fogyasztói társadalomban a kommersz ember nem foglalkozik azzal, hogy létezik vagy nem létezik a Mindenható. Reagálása pusztán ennyi: Ki nem szarja le? A fogyasztói társadalomban a legtöbb ember azért él, hogy fogyasszon. A legtöbb ember célkitűzése leszűkül arra, hogy elfogyassza azt, amit megkíván. Sok esetben egy másik ember az, amivel csillapítani kívánja az étvágyát. Így silányul termékké az ember: a nők Barbie-vá, a férfiak Kenné.

Miért lett szar film a Barbie?

Most a szubjektív értelmezésem alapján úgy tűnik, jó filmnek tartom a Barbie-t. Tévedés. Elismerem, hogy ez a film tele van jó gondolatokkal; felvett érdekes kérdéseket. De a gondolatok kifejtése a filmvásznon förtelmes.

A Barbie egy rossz szatíra.

Nyersen fogalmazva:

EZ EGY SZAR FILM!

Adódik a kérdés, ami megválaszolásra vár:

Hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire tehetséges, értékelvű rendezőnő egy ilyen nihilista szellemiségű, több sebből vérző, pocsék alkotást tett le az asztalra?

A The Brothers Grimm nem a legkedvencebb fantasy filmem, de azon filmek közé tartozik, amit szórakoztatónak tartok a hibái ellenére. A film annak ellenére kellemes élmény, hogy a hírhedt producerpáros, a Weinstein-testvérek durván beleszóltak a rendezésbe, és az ő utasításukra script doctorok csonkították meg a forgatókönyvet. Terry Gilliam, a rendező maga panaszkodott, hogy egy komorabb és könyörtelenebb filmet akart készíteni, de a Weinstein-testvérek kukáztak egy csomó eredeti ötletet. A The Brothers Grimm ennek ellenére egy jó film lett.

A Solo: A Star Wars Story-ról lehet tudni, milyen feszült légkörben született. A producerek rájártak a készítők nyakára. Éberek voltak a script doctorok. Egyszer nézhető, középszerű film jött ki a készítők keze alól. Kérdés: vajon mennyiben játszhatott közre a gyenge eredményben az, hogy a Disney folyamatos kontroll alatt tartotta a projekten dolgozókat? A Disney kifejezetten hírhedt ezen a téren: autoriter módon ellenőrzi az alkalmazottakat, változtat meg forgatókönyveket, szól bele a rendezésbe, korlátozza az alkotói autonómiát, sőt még az sem áll távol tőle, hogy az általa bitorolt franchise rajongóinak is beszóljon. A Disney egy igazi despota!

Visszatérve a Barbie-ra, itt egy részlet a Filmsor egyik cikkéből:

„A Barbie valóban szórakoztatónak tűnik, és a forgatásról készült fotók csak alátámasztják ezt a feltételezést: mindig úgy tűnik, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling jól érzik magukat, amikor az utcán siklanak a kirívóan színes és túlszaturált jelmezeikben, nevetgélve és vihogva egymással. Úgy tűnik, a színészek nagyon jól érzik magukat.

Azonban, mint Margot Robbie nemrég a The Tonight Show-ban elárulta, ez messze nem így volt. Valójában ő és Gosling is hihetetlenül feszengett – és amikor kiszivárogtak az első képek a forgatásról, Robbie és Gosling már egyenesen szörnyen érezte magát. A színészek rendkívül megalázónak találták a jelmezeket, amelyeket viselniük kellett, különösen annak fényében, hogy a filmet részben egy városban forgatták, ahol sokan láthatták őket. Azok az élénk rózsaszín-sárga ruhák megölték a lelküket, mivel Robbie és Gosling még nem adták át magukat a gondolatnak, hogy ők most Barbie és Ken. “El sem tudom mondani, mennyire megalázóan éreztük magunkat egyébként. Úgy nézünk ki, mintha nevetnénk, jól éreznénk magunkat, de belülről haldokoltunk… Úgy voltam vele, hogy ez életem legmegalázóbb pillanata” – osztotta meg Margot Robbie az érzéseit leírva a The Tonight Showban. A dolgok tehát nem voltak mindig vidámak és boldogok a Barbie-királyságban, és jó időbe telt, amíg a színészek teljesen elfogadták új, plasztikus identitásukat.” (ICUS)

Biztos, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling csak a jelmezek miatt feszengett? Nem lehet, hogy itt is ugyanaz a szituáció, mint a Weinstein-testvérek vagy Kathleen Kennedy alatt dolgozó rendezők, forgatókönyvírók, színészek esetében? Ma már bevett gyakorlat a stúdióknál a script doctorok alkalmazása. Több producer olyan arrogáns a rendezőkkel szemben, hogy az már botrány! Hollywoodban már az a „normális”, hogy a legkeményebb módon kontrollálják azokat az embereket, akik részt vesznek a filmkészítésben. És ma már nem pusztán a „pénz beszél” elve érvényesül az álomgyárban, hanem a politika is!

Nekem az a benyomásom, miután kétszer is végignéztem a Barbie-t, hogy Greta Gerwig egy szatírát akart készíteni a témából. Amúgy is közel áll hozzá a műfajhoz tartozó fanyar szemlélet. A pénzt adó producerek szóltak neki odafentről, hogy ők egy woke propagandát akarnak látni és láttatni. Az autonómiára törekvő rendezőnő pedig kísérletet tett arra, hogy legyen egyszerre mindkettő: szatíra és propaganda. Az eredmény egy önmagának is ellentmondó katyvasz lett. Ebbe a filmbe tíz producer is belerakta a pénzt. Az egyik producer, Amy Pascal finanszírozója volt a feminista Ghost Busters-nek is.

A Barbie-val nem csupán tartalmi (propaganda, nihilizmus), hanem esztétikai problémák is vannak. Ami rendben van, az egyrészt a látvány része, mint a díszlet és a kosztümök (ámbár van néhány csúnya CGI), másrészt a technikai része, mint a vágás, a kamerakezelés. A felcsendülő zenei betétek és a tánckoreográfia is megfelelő. Minden más borzalmas. Minden színész, a főszerepet játszó Margot Robbie és Ryan Gosling is, ripacskodnak. Egyszerűen nem volt olyan színész, akinek élvezni tudtam volna a színészi játékát. Kate McKinnon látványosan kilógott a filmből (ő a Ghost Busters-ben is katasztrofális volt). A legrosszabb viszont Will Ferrell játéka. Szétcsúszik a sztori, zűrzavaros a koncepció, borzalmas a dramaturgia, pocsékak a dialógusok, ócskák a poénok. Egyedül a két táborra oszlott Kenek harca volt, ami elnyerte a tetszésemet, igaz, az meg túl rövid volt.

A kritikusok méltatják Greta Gerwiget, én pedig egyetértek velük abban, hogy egy tehetséges rendező. A Barbie esetében viszont az a helyzet, hogy egy kiváló rendező kiadott egy fércművet a kezei alól. Történt már ilyen a filmtörténetben! Úgy vélem, ez a film is, mint oly sok Hollywoodban, durva kontroll alatt készülhetett. Tényként kezelem, hogy belenyúltak ebbe a filmbe (is). Jó lenne tudni, milyen mértékben formálták a filmet a producerek. Mert ne legyenek illúzióink: ez a film nem csupán Greta Gerwig és Noah Baumbach kéznyomát viseli magán, hanem a producerekét is!

Merre tovább, Greta Gerwig?

Ezt a kérdést előszeretettel teszik fel a kritikusok vele kapcsolatban. Én három utat látok előtte. Ha marad a Lady Bird-vonalon, akkor kinőhet egy akkora tehetségű rendezővé, mint Woody Allen. Az is lehet, hogy átmegy művészieskedő katyvaszgyártásba, és ilyen nehezen értelmezhető förtelmek kerülnek ki a keze alól, mint a Barbie. Én merem remélni, hogy Gerwig nem készít a későbbiekben olyan értelmezhetetlen posztmodern borzalmakat, mint Lars von Trier és Terry Gilliam rosszabb időszakaiban. Harmadik lehetőség pedig, hogy ő is beáll a woke propagandagyártásba, s mérgező hulladékok tömkelegével szórja tele az amerikai és az európai tömegkultúrát. Én a Lady Bird-vonalban bízom.

Olvasnivaló:

ICUS: A Barbie főszereplői kezdetben nagyon megalázónak érezték a forgatást

https://filmsor.hu/a-barbie-foszereploi-kezdetben-nagyon-megalazonak-ereztek-a-forgatast/

Dobi Ferenc: Szárnybontogatás

https://filmtett.ro/cikk/greta-gerwig-lady-bird