Meggyőződésem, hogy az a munkahelyi vezető, aki a mobbing eszközéhez nyúl a saját alkalmazottaival szemben, és nem képes az együttműködésre, nem érdemli meg a munkavállalói lojalitást. A mobbing áldozatának eső dolgozó jobban teszi, ha felkészül a munkahely-váltásra. Ha a dolgozó a munkahely-váltás mellett döntött, hasznos elkezdeni a munkahely-keresést. Érdemes nem két szék közül a pad alá esni, vagyis amíg nincs meg az új állás, meg kell maradni a jelenlegi munkahelyen! Ésszel kell csinálni ezt is, mint mindent az életben! Az elhagyni kívánt munkahely és a megpályázott új munkahely között ott feszül az átmeneti időszak. Az átmeneti időszak pedig megkövetel egy megfelelő stratégiát, amivel átvészelhető a köztes időt. A felmondás idejéig még számos alkalommal találkozhat a beosztott a borzasztó főnökével.

Erőt kell meríteni valamiből, ez pedig lehet az, hogy dolgozik a változáson. Folyamatosan kell küldeni az önéletrajzokat az állásajánlatokra! Az álláskeresés egy olyan dolog, amibe bele kell fektetni az energiát! Motiváló eszköz lehet maga a mobbingoló főnök is. Egészen addig kell elviselnie a dolgozónak, amíg meg nem találja az új állást. Egy újabb beszólás a falkavezértől semmi más, mint egy újabb lökés a falkaváltásra.

A dolgozó érthető okokból táplál haragot és gyűlöletet a főnöke irányába, ugyanakkor ebben a szituációban is érvényesül a keresztény tanítás, miszerint a harag és a gyűlölet rossz tanácsadó. Szinte mindennapos, hogy az alkalmazottak kibeszélik a rossz főnököt a háta mögött. A besúgóveszély miatt ez nem mindig kockázatmentes tevékenység. Az külön dőreség, amikor valaki a Facebookra rakja ki nyilvánosan, mennyire utálja a főnökét. A vezetőnek is lehet Facebookja, ha pedig nincs, egy rosszakaró, a vezetőhöz hű kolléga akármikor felhívhatja az őt becsmérlő posztra a figyelmét. Kereskedelmi cégnél még az is előfordul, hogy egy üzleti partnernek panaszkodik az üzletkötő alkalmazott. Kifejezetten kínos szituáció, amikor az adott cég üzletkötője diplomatikusan tudatja az üzleti partnerrel, hogy ő személy szerint jóváhagyná a tranzakciót, de a főnöke nem bólint rá, mert… Mert? Itt következik az, hogy a sértett dolgozó rázúdítja a panaszát az üzleti partnerre, aki nem ezért jött. A sértett pedig ilyenkor nem csak a vezetőjét és magát járatja le, hanem a céget is – ami azért nem fair!

Egy munkahelyen a dolgozónak a munkáját kell szeretnie, nem a főnökét. Ha megy az állásinterjúra, motivált dolgozó benyomását kell keltenie. Az új munkahely vezetése rá fog kérdezni arra, milyen tapasztalatai vannak az előző munkahelyén. Itt pedig jobban teszi, ha nem a főnökével való viharos viszonyáról tart kiselőadást, hanem az előző munkahelyén végzett munkáról. Az rosszul veszi ki magát, ha az állásinterjún a jelentkező panaszkodik az egykori főnökeire, mert könnyen az a benyomása támadhat az interjút készítőnek, hogy később őket is ugyanígy karaktergyilkolhatja mások előtt. Az jobban veszi ki magát egy ilyen beszélgetésen, ha arról beszél, miért szereti a munkáját, mint az, miért gyűlöli a főnökét. Egyáltalán nem nehéz feleleveníteni a munkavégzéssel járó pozitív pillanatokat – ha kevés van ebből, azt a morzsányit kell összegyűjteni!

Az sem kifejezetten pozitív, ha a dolgozó örül a főnöke kudarcának. Még akkor sem etikus magatartás ez, ha a dolgozó indulatai jogosak a vezetés irányába. Már csak azért sem érdemes örvendeni, mert a menedzsment kudarca kihatással van a cégre is. A jókedvű főnök elviselhetőbb a munkahelyi közösségben, mint a rosszkedvű főnök. A menedzsment állapota érinti az egész kollektívát. A gyenge erkölcsű vezető előszeretettel vagdalkozik a melóhelyen. Ilyenkor érdemes az esetek többségében az alkalmazottnak nem komolyan venni a beszólásait. Egyik fülén be, a másikon ki…

A vezetővel való játszmákra érdemes felkészülni, például azzal, hogy a dolgozó dokumentálja a munkáját. A játszma során semmi esélye nincs az alkalmazottnak, hogy megváltoztassa az alkalmazóját. Kivételes esetekben előfordulhatnak ilyen csodák, de csodákból vannak a legkevesebbek. A mobbingoló főnök nehéz eset; szinte lehetetlen, hogy a dolgozó meggyőzze a saját igazáról. A játszmákba való belegabalyodás helyett érdemesebb inkább koncentrálni az elvégzendő feladatokra. Amire a jövőbeli karrierjének szüksége van, az, hogy rendesen elvégezze a munkáját. A napi sikerek táplálják azt a meggyőződést, hogy igenis jó a szakmájában. A főnök persze beleköthet. A későbbi viták elkerülhetőek a feladatok dokumentálásával. Sokan ezért kommunikálnak email-ben a vezetőséggel. Rengeteget segíthet a bizonyításban, ha másokat is bevon a levelezésbe. Például másolatot küld olyanoknak is, akik nem a fő címzettek, de közük van az adott munkafolyamathoz (carbon copy).

Szent a béke? Szívjuk el a békepipát? Jobb a békesség? Legyünk barátok? Hmm… Ebben az esetben a főnök és a beosztott közötti nézeteltérések tisztázása akkor működhet, ha a vezető hajlamos a kompromisszumra. Előfordulhat, hogy egy vezetőnek nem tűnnek fel a saját jellemhibái. A jó vezető rendelkezik önreflexióval, ami által észleli és javítja a jellembeli gyengeségeket. A posztban tárgyalt vezetőtípus nem ilyen. A dolgozó nem mutathat rá a jellemhibáira, mert a vezető megsértődik. A főnök indulatosan reagál a kritikákra. Ez is egy játszma. Méghozzá olyan deathmatch, ahol nem az a lényeg, hogy a dolgozónak mi baja van a főnökével, hanem az, hogy a főnöknek mi baja van a dolgozójával. Itt olyan párbeszédet kell folytatni, ahol a főnök a kritikus a dolgozóval, és nem a dolgozó a főnökével. A dolgozónak négyszemközt fel kell tennie a kérdést a vezetőnek: „Mi bajod van a munkámmal?”. A vezető egy ilyen helyzetben ad majd valamilyen választ. A dolgozó ilyenkor jobban teszi, ha felkészül olyan érvekkel, amivel megvédheti a saját munkáját. Ezen esetben oly mindegy, hogy a főnök kritikája jogos vagy jogtalan, a dolgozó pedig jól végzi a munkáját vagy sem, mert egy romlott lelkű górénál mindig az számít, hogy teljesüljenek a parancsai, még akkor is, ha azok rosszak. Bizony, ezek olyan dialógusok, ahol a munkásnak meg kell alázkodnia, hogy ha nem is győztesen, de legalább szerencsésen akar kijönni a játszmából! Igazat kell adnia a főnökének; meg kell tudakolnia, mit tett rosszul a munkavégzés során, és miként javíthatna a teljesítményén! Miután elhangzott a kenyéradó szájából a kritika és a tanács, a munkavállalónak ígéretet kell tennie, hogy mostantól úgy lesz, ahogy elvárja tőle a fölötte lévő! Persze, ki is állhat magáért, miszerint ő jól végezte a munkáját – de ez már a játszma kockázatos része! Ilyenkor arra kell hivatkoznia, hogy a munkavégzése nem önmagának, hanem a cégnek hasznos. Ilyenkor kiderülhet, hogy a főnök nem rosszindulatú, egyszerűen csak nincsen képben; ilyenkor igazat is adhat az alatta lévőnek. Viszont ha aljas morállal rendelkező főnökkel áll szemben (és a mobbingoló górék ilyenek), akkor semmi esélye, hogy győztesen, „élve” kikerüljön egy ilyen párbajból. Könnyen ki is rúgathatja magát. Alapvetően az a legnagyobb gond, hogy ezek nem rendes emberi beszélgetések, hanem játszmák. A játszmák pedig nem az egészséges közösségek sajátja.

Még egyszer kihangsúlyozom: egy mobbingoló vezetés által uralt munkahelyi közösségben nem lehet tartósan megmaradni a napi szintű lelki terror miatt, ezért mindenképpen szükséges keresni egy humánusabban megszervezett munkahelyi közösséget! Esetleg meg lehet buktatni a vezetést – de általában erre nincs esély! Semmi értelme a mindennapi harcok megvívásának, marad a menekülés! A munkahelyi stressz és az álláskeresési stressz egyaránt ránehezedhet ilyenkor a menekülésre kész dolgozóra. A feszült rágörcsölés helyett érdemesebb könnyedén kezelni az álláskeresést. Egy idő után úgyis befut valami alternatíva! Igazából az új állás felkutatása is egy feladat az életben, amit el kell végezni! S persze nem árt ilyenkor türelmesnek lenni, mivel hónapok, esetleg évek is eltelhetnek, mire rátalál az új állásra!

A mobbingoló főnök mindig kiválaszt magának egy gyengének hitt dolgozót. A dolgozónak ilyenkor meg kell mutatnia neki, hogy nem gyenge, hanem erős. A mobbingoló ilyenkor választ magának egy másik áldozatot. Ezek a hatalmi pozícióban lévő férfiak és nők azért mobbingolják a nekik kiszolgáltatott alkalmazottakat, hogy ezzel kompenzálják a kisebbrendűségi érzésüket.

Csak két elborzasztó sztori! Megtörtént esetek.

Első sztori: Vegyünk két embert: egy főnököt és egy dolgozót! A munkahelyen ez a főnök és ez a dolgozó egyaránt jó szakember. A főnök önbizalom-hiánytól szenved; nem bízik a képességeiben. Úgy véli, a kiváló képességű dolgozó a pozíciójára pályázik. A főnök, hogy megtartsa a hatalmát, védekezésül mobbingolja a dolgozót. A dolgozó nem kívánja a főnöki pozíciót, és beszélgetések során igyekszik ezt tudtára adni a munkaadójának is. A beszélgetések nem alkalmasak a konfliktus feloldására. A főnök szabadulni akar az alkalmazottól. A dolgozó lelkesen végzi a munkáját, mert érdekli a szakma. A főnök nem azt szűri le az alkalmazott sikereiből, hogy ez egy jó munkás, aki bevethető több munkaterületen is, hanem úgy tekint rá, mint konkurenciára, riválisra. Pár hónap múlva elmérgesedik a viszony. A főnök naponta szívatja a dolgozót. A főnök többre becsüli azokat a melósait, akik hozzá képest kevésbé tehetségesek és tapasztaltak. A nála gyengébb képességű melósok között a főnök olyan, mint egy elképesztő erőkkel rendelkező félisten. A kiváló képességű dolgozó egy fél év múlva ott hagyja a munkahelyet, csak azért, mert a tudása elérte, sőt talán túl is lépte a főnökét.

Második sztori: A munkahelyen bevezetik a 180 fokos értékelést. Ennek keretében a főnök és a HR-szakember behívja a dolgozót az irodába. Megkérik, fejtse ki a véleményét A és B kollégáról. A dolgozó csodálkozik, mivel úgy tudja, „no name” alapon megy az ilyesmi. A dolgozó azt válaszolja, nincs véleménye róluk; egyikkel sem volt eddig közös projektje; köszönnek egymásnak a folyosón. Erre a főnök: „Mondd csak el nyugodtan, mit gondolsz róluk! A kollégák is sok rosszat mondtak rólad.” A HR-es buzgón bólogat, helyesel. A dolgozó ámul és bámul. Kifordul az irodából, pár hónap múlva benyújtja a felmondását. Valahogy úgy érezte, ezt kell tennie. Ez a szituáció igazi szarkeverés. A menedzsment egymás ellen uszítja a kollégákat.

Ezek megtörtént esetek. És még mennyi ilyen eset van...

Lady Bird

Maga Greta Gerwig a Lady Bird!

Greta Gerwig nem is titkolja, hogy önéletrajzi ihletésű a filmje. Az alkotásban a középkorú Gerwig mutatja be, milyen is volt a kamaszkori önmaga. A film realista, de nem igaz történet; olyan realista történet, amely fikció. Greta Gerwig nem azonos módon lépte át a kamaszkor és a fiatal felnőtt kor határát, mint Lady Bird, hanem hasonló módon.

Rengeteg kritikus úgy vélekedett, hogy a Lady Bird a 2017-es év és a 2010-es évtized legjobb filmje. A National Board of Review, az American Film Institute és a Time Magazin beválasztotta az év tíz legjobb filmje közé. A kritikusok elismerően szóltak a forgatókönyvért és a rendezésért. A 90. Oscar-díj átadón öt jelölést kapott: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb színésznő (Saoirse Ronan), a legjobb női mellékszereplő (Laurie Metcalf). Emellett jelölték három Brit Akadémiai Filmdíjra is. Felkapta a szakma, rajongtak érte a kritikusok.

Greta Gerwig a St. Francis Catholic High School növendéke volt; tanulmányai mellett balettozott és színjátszott is a katolikus leányiskola falai között. A Barnard Főiskolán irodalmat és filozófiát is tanult. Drámaírószak mesterképzésre szeretett volna menni, de nem vették fel, ezért elmozdult a színészi pálya irányába. A karrierje elején a 2008-as Nights and Weekends c. filmben egyaránt feltűnt forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként is. Gerwigről tudni kell, hogy ő sokáig csak színészkedett és forgatókönyveket írt, s csak 2007 óta rendez filmeket. Összesen 4 film tartozik a rendezésébe. Karrierjén sokat lendített, hogy 2010-től élettársa Noah Baumbach rendezőnek. Ők ketten nem csupán élettársak, hanem munkatársak is; igazi társak a magánéletben és a filmkészítésben. Greta elkötelezett feminista, ezért szerepelt az olyan női egzisztenciális témákat feszegető filmekben, mint a Mistress America és a 20th Century Women.

Be kell vallanom, az általa szerepelt filmek közül egyet sem láttam, és az általa rendezettek közül is a négyből csak hármat. Így valódi véleményt nem tudok mondani a teljes filmes munkásságáról, csak az utóbbi három rendezéséről. Gondban vagyok a feminizmusával is. Én az amerikai és az európai jobboldali kritikusokkal ellentétben nem kezelem megvetéssel Greta Gerwiget a Barbie miatt, mert bár tény, az utóbbi produktuma egy toxikus hulladék, az előtte készült Lady Bird-ben és Little Women-ben egy jóval egészségesebb emancipációs üzenetet adott át a nézőközönségnek. Ami engem zavar az aktuálpolitikai Barbie-babázás mellett, hogy Gerwig is részt vett a Mia Farrow által indított Woody Allen elleni karaktergyilkosságban. Ami azért visszatetsző, mivel Woody Allen is azon férfiak közé tartozott, aki segített Gerwig karrierjének a fellendülésében.

A Lady Bird egy felnövés-történet – egy coming-of-age film. A fő- és címszereplő egy középiskolás lány, Christine, aki inkább úgy hívatja magát: Lady Bird. A lakóhelye egy félmillió lakosú kaliforniai város, Sacramento. A lány elvágyódik a keleti partra, New Yorkba. Lady Bird úgy gondol magára, mint egy valódi romantikus hősnőre, egy a sorból kilógó, meg nem értett zsenire. Túlságosan szűk neki Sacramento. Jó progresszív módjára azt vallja, hogy New York maga az amerikai kultúra. Christine szeretne new york-i értelmiség lenni.

A filmben kiemelendő két színésznő játéka: a lányt alakító Saoirse Ronan és az anyát alakító Laurie Metcalf. Marion egy katolikus iskolába járatja a lányát. A szűkös anyagi helyzetük miatt próbálja rábeszélni Christine-t, hogy egy állami felsőoktatási intézményben folytassa a tanulmányait. A tinédzser viszont egy drágább bölcsészkart néz ki magának. Elhatározása mögött ott van az az indok is, hogy szabadulni szeretne az otthont jelentő fészektől. Marion és Christine kapcsolata nem harmonikus, viták és veszekedések által szabdalt. Az álmodozó lány lázad a szülői ház és az oktatási intézmény ellen. Megy a saját feje után. Marion földhözragadt teremtés, konok és pesszimista munkásasszony. A tipikus kamasz és a tipikus anya áll szembe egymással. Az anya-lánya kapcsolat változó, sokrétű. Hol sziszegnek egymásra, hol élvezik egymás társaságát. Bár eltérő személyiség mindkettő, a lelki beállítottságuk azonos. A „nem fér meg két dudás egy csárdában” esete. Két erős karakter, „girl power”, akik gyakorta konfrontálódnak egymással.

Az anya is, a lánya is érthető valamelyest. Marion keményen küzd, hogy egyben tartsa a családot. Miután a férjét, Christine apját elbocsátják az állásából, az asszony marad az egyetlen pénzkereső. A bakfis pedig abban a korban van, amikor keresi önmagát, gyűjti a tapasztalatokat, tanul a saját hibáiból. Marion meg akarja óvni a lányát a hibás döntésektől. Christine-nek viszont el kell követnie a hibákat, hogy tanuljon belőle, és fejlődjön a személyisége. A gyermek úgy lesz felnőtt, hogy megrázza a pofonfát, és megtanulja, hogyan kerülje el a további pofonokat. A film igazi témája kettejük kapcsolata. A Marion – Christine kapcsolat adja a konfliktust, a drámát, és a film végén a katarzist.

A filmben egymás után következnek a felnőtté váláshoz tartozó hol kínos, hol komikus szituációk. Sorjáznak itt a kamaszkorhoz tartozó események. Lady Bird kétszer lesz szerelmes, a szerelmi fellobbanást pedig mindkét esetben hamar követi a csalódás. Elveszti az ártatlanságát, s nem csupán szexuális értelemben. Köt igaz és hamis barátságokat. Elkövet iskolai csínyeket, és ha néha lebukik, kapja a büntetést. Olyan örömteli események következnek az utolsó középsulis éveiben, mint a szalagavató és a születésnap. Egy végzős év belesűrítve 94 percbe.

A film tömör, kompakt. A jelenetek hol pár percesek, hol pár másodpercesek. Gerwig nem alkalmaz terjengős dialógusokat, hogy megismertesse karaktereit, és kibontsa szituációit. Apró nüanszokból építi fel mind a karaktereit, mind a szituációit. A tempó olyannyira gyors, hogy a néző észre sem veszi, milyen gyorsan a film végére ért. A történetvezetés és a vágás során nincs túlhangsúlyozva egyik téma sem. Itt nem következnek nagy fordulatok. Életszerűen történnek a dolgok, egymás után, drámai hatásszünet nélkül.

A Lady Bird úgy lányos film, hogy közben kamaszfilm is. Úgy feminista film, hogy közben emberi is. Igazából ugyanúgy szól a fiúknak, mint a lányoknak. A megjelenített szituációk nemiségtől függetlenül jelen vannak minden kamasz életében, ezért könnyű velük az azonosulás. Értelemszerűen az nem állítható, hogy mindegyikünk olyasmi kamasz volt, mint ez az amcsi leány – de az igen, hogy mi is szembesültünk ezekkel a kérdésekkel. Csak mi másmilyen választ adtunk rá. Főszereplőnk nem tökéletes, hibázik és téved, de pont ettől életszerűen kamasz. A film egy szórakoztató, bizonyos jeleneteinél megható portréja egy 18 évét betöltő ifjú felnőttnek, aki igyekszik kiszakadni a családi házból.

A filmben tetten érhető az amerikai történelem. A média foglalkozik az iraki háborúval, ámbár főszereplőnk nem. Lady Bird önmagával foglalkozik, miközben körülötte formálódik az amerikai társadalom. Kapunk egy kis képet a társadalmi háttérről. Ez egy olyan Amerika, ahol sok esetben csak a pénz számít; mennyit keresel, milyen az állásod, rendelkezel-e kapcsolati tőkével. Lady Bird egy amerikai munkáscsalád sarja. Ez a munkáscsalád még úgy sem nélkülöz, hogy kiesik a két pénzkereső szülőből az egyik. Ez egy olyan proletár család, amely nem engedheti meg magának azt, amit a középosztály, ugyanakkor nem él mélyszegénységben. Christine munkásszülők gyermeke, akinek ki van nyalva a feneke. Még úgy is nevezi magát: Lady. A kamaszkori lázadása visszafogott, nem radikális. Időnként rosszul választ magának szerelmet és barátokat, de nem kerül deviáns, rossz társaságba. Füves cigarettát tolnak elébe, nem kokaint. Lady Bird nem bogyózik, csak néha bezöldül. A végén a kórházi jelenet is mutatja, mennyire túlvédett; simán csak beiszik, mégis beviszik, mert azt hiszik, drog hatása alatt áll. Lady Bird végig biztonságban van, sosincs veszélyben. Ő a kényelem közepette lázad, a jóllétben.

A film végén ráébred, hogy a lázadása zsákutca. Egyetemre nem veszik fel, csak egyházi főiskolára, a tanári ajánlása alapján csak tartaléknak. Tanulhat irodalmat, amiből csak akkor fog tudni megélni, ha ír egy bestsellert. Stephen Kingnek sikerült a Carrie révén elindulni a csúcsra – de Lady Bird nem egy Stephen King! Lady Birdnek valószínűleg még lassú, rengeteg melóval járó utat kell bejárnia, míg eljut oda, ahova szeretne. A film csak odáig visz el minket, nézőket, míg Lady Bird megkapja a tanulópénzt. Az egyik tanulság az, hogy ő nincs ellenséges viszonyban a szüleivel, szeretve van általuk, és oda bármikor visszamehet, mint biztos menedékbe. Hiába gyűlölte eleinte Sacramentot, általában jól érezte ott magát, rengeteg szép élmény és emlék odaköti, sok kalandnak volt a helyszíne. Christine, miután megbékél a szüleivel, elfogadja önmagát is olyannak, amilyen.

Érdekes betekintést kapunk az amerikai iskolarendszerbe. A legjobb barátnője, Julie számára az érettségi után nem marad más lehetőség, mint betanított munkát keresni. Megemlítődik egy beszélgetésben az SCC, ami valószínűleg a Sacramento Community College, egy alacsonyabb főiskolai képzés. Erre a két éves képzésre bárkit felvesznek, aki jelentkezik. Amit ad, az egy assicoate degree – egy amolyan társult diploma, két évig tartó posztszekunder tanulmányok után kiadott alapképzési fokozat; érettségi feletti és alapképzettség alatti tudományos végzettség. Valami olyasmi, mint nálunk a szakmunkás-képzőkön a felnőttképzés. Sokan csak azért jelentkeznek, hogy ne kallódjanak el. Lehetőség van itt felnőttként is, gyermek és munka mellett is tanulni. Az nem derül ki a filmből, mi lesz Julie-val. Ha szerencséje van, talál magának egy férfit, aki nemz neki egy gyermeket, és eltartja a munkájával.

A Lady Bird nem egy tündérmese. Inkább egyfajta reagálás az amerikai rögvalóságra, egy kamaszkori útkeresés szemszögéből.

Lady Bird 2

(Little Women)

A fejezetcím utal arra, mi volt a legnagyobb problémám a filmmel – ami valahol persze tűnhet apróságnak is. Az, hogy ez valójában nem egy Little Women-film, hanem egy második Lady Bird-film. Vagy akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egy Lady Bird Little Women-csomagolásban. A négy nővér közül Jo March-ot a Lady Bird főcímszereplője, Saoirse Ronan játssza. A reflektorfény többsége Ronanra vetül. Persze, a fő sztoriszál középpontjában mindig az íróvá válni akaró Jo állt. Viszont a szerepe egyik korábbi feldolgozás esetében sem emelkedett ki ilyen markánsan, mint a 2019-es filmben. Az alkotás nagyrészt azt járja körül, hogy Jo March miként valósítja meg önmagát, mint nő. Ronan hitelesen is hozza az erős, független, hibázó, de hibáiból tanuló, fejlődőkepés női figurát. A gondom csak az, hogy Ronan sokkal inkább hozza másodszor is Lady Birdet, mint Jo Marchot. S mint tudható, Lady Bird maga Greta Gerwig. Így megint kapunk egy coming-of-age filmet, amiben viszonylagos képet kapunk arról, miként is zajlott le Greta Gerwig fejlődése. Az is köztudott, hogy Gerwigre fiatalkorában nagy hatást tett az első vonalas feminista, Louisa May Alcott, és annak legnépszerűbb regénye, a Little Women. Nem kis túlzással így az is kijelenthető, hogy Jo March maga Greta Gerwig. Igen, megint itt van egy film, aminek a témája Greta Gerwig. Annak ellenére, hogy egy picit húztam a számat, nem rontott ez a filmnézés élményén. Megjegyzem, Woody Allennek voltak ehhez hasonló húzásai a filmjei többségénél, miszerint a sztoriban magát helyezte bele központi témának. Egy rendező meríthet önmagából, mikor filmet rendez; ez inkább akkor problémás, ha önismétlővé válik, lásd Woody Allen.

Louisa May Alcott 1868-ban jelentette meg regényét, a Little Women-t. Hollywood rengeteg feldolgozást készített a műből. 1917-ben készült az első verzió. Olyan rendezők vitték vászonra, mint George Cukor, Mervyn LeRoy és Gillian Armstrong. A regény és a filmek tartalma örök érvényű és univerzális: a serdülő lányok miként küzdenek meg a felnőtté válás járulékos problémáival. Gerwig a második filmje sikere után valósággal megrészegült attól, hogy dicsérték a kritikusok, és különféle díjakra jelölték az alkotását. Dicsérte önmagát, miszerint tökéletesen ismeri a női lélek rezdüléseit. Igyekezett hát egy jól ismert kosztümös történet újrázásával bizonyítani, hogy megint képes ugyanarra a bámulatos mutatványra, amit véghez vitt a második filmjében. Sikerült neki: érzékeny módon nyúlt ehhez az amúgy rengetegszer lerágott csonthoz.

A Lady Bird témája egy kamaszlány mindennapi problémái a felnőtt kor küszöbén. A második rendezésének célközönsége az alfa- és Z-generációs fiatalság; elsősorban a kamaszok és a fiatal felnőttek. Gerwig úgy próbált szólni a jelenkori fiatalokhoz, hogy a múltba helyezte a témát. 2002-ig ment vissza az időben, amikor éppen ő volt tizenéves. Harmadik filmjében jóval messzebb ment vissza az időben, hogy beszéljen ugyanerről a témáról: az 1860-as évekbe. A rendezőnő tett egy próbálkozást, hogy a modern, virtuális térben létező, megosztott figyelmű Z-generáció számára is aktuálissá tegye a már száznál több éves lányregény mondanivalóját. Az külön kiemelendő, hogy mindezt úgy hajtotta végre, hogy közben nem emelte be a 21. század trendi elemeit. Itt nincsenek olyan zavaró elemek, mint a Kincsem c. filmben, ahol a felcsendülő technó és a modern kori goth szubkultúra ruhadarabjaiban feszítő főszereplők egyszerűen kimozdítanak az 1800-as évek hangulatából. Gerwig ízlésesen hűséges a korhoz, amiben a régi leányregény játszódik.

Gerwig kicsit megbonyolította a történet narratív szerkezetét – és ezzel kicsit megbonyolította a film élvezhetőségét is. Itt nem érvényesül az eredeti, lineárisan haladó cselekményvezetés (mint a regényben és a többi mozgóképes feldolgozásban), helyette kapunk két idősíkot váltogató elbeszélésmódot. A film nem jelzi, hogy ugrottunk előre vagy hátra az időben. Néhány alkalommal volt olyan a filmnézés közben, hogy 2-3 perc múltán jöttem rá, hogy ugrottunk egyet az időben. Gerwig szerint erre azért volt szükség, hogy dinamikussá tegye a film elbeszélésmódját. Sok kritikus dicséri ezt az eljárást, nekem zavaró volt. Arra kényszerített, hogy időnként megállítsam a filmet, és visszatekerjem arra az időpontra, ahol kizökkentett az időugrás.

A kritikusok szerint Gerwig remakje megfelelő módon reflektál a női lét jelenkori nehézségeire. Szerintem meg attól függ, melyik üzenetet vesszük alapul ennek a regény-feldolgozásnak. Ugyanis vannak a regények olyan témái, amik inkább korabeliek, mint jelenkoriak. Természetesen ebben a filmben is vannak olyan örök érvényű női témák, mint a „szerelemből vagy érdekből házasodni?” és a ”karrier és/vagy család?”. Viszont akadnak olyan témák is, amik már nem aktuálisak. Az egyik jelenetben Jo March arra panaszkodik az anyjának, hogy a középosztálybeli férfikörökben olyan elavult nézeteket hangoztatnak a férfiak, hogy a nőknek nincs lelke, és hogy a nők nem olyan eszesek, mint a férfiak. A viktoriánus társadalmakban voltak olyan népszerű férfi ideológusok, akik ilyen nőellenes nemi soviniszta nézeteket hangoztattak tanulmányaikban és könyveikben, és elterjedtebbek voltak az úri körökben. Volt ez régen. Manapság a nyugati civilizációban egyes primitív szekták (köztük ilyen Incel-nyomortanyák), a társadalom alja rétegei, meg frusztrált értelmiségiek vallanak ehhez hasonló nézeteket, de ezek nem relevánsak a közgondolkodásban. Mint ahogy azzal a tematikával sem tudok mit kezdeni, hogy a viktoriánus korban milyen nehezen érvényesültek a női szerzők. A modern feminizmus igyekszik aktualizálni a 21. századra ezt a problémát, totál feleslegesen. Manapság nyüzsögnek a női szerzők, tekintsünk akár az amerikai, akár az európai kortárs irodalomra. Margaret Atwood és Joanne Kathleen Rowling ugyanakkora ikon az irodalomban, mint Stephen King és Neil Gaiman.

A Little Women sztorija ismert: a négy March-nővér fejlődési útját követhetjük nyomon. Ők az írói álmokat dédelgető Jo (Saoirse Ronan), az anyai és feleségi szerepre vágyó Meg (Emma Watson), a visszahúzódó természetű Beth (Eliza Scanlen) és a figyelem középpontjában mindig szerepelni akaró Amy (Florence Pugh). Saoirse Ronanról már esett szó: itt is remekel. Florence Pugh szintén gyönyörűen játszik. Emma Watson és Eliza Scanlen kevés játékidőt kapott – Scanlen egy picivel többet, mint Watson. A közös játéka a négy nőnek szemkápráztató, láthatóan jól működik a kémia. A casting jól eltalált a mellékszereplőknél is. Az anya szerepében Laura Dern, a nagynéni szerepében Meryl Streep. A nővérek bohém udvarlóját és barátját, Laurie-t Timothée Chalamet játssza szórakoztatóan. És igazából a többi karaktert játszó színészre sem lehet panasz.

A 2019-es Little Women, hasonlóan, mint a regény és a többi film-feldolgozás, a női nézőket célozza meg. Ugyanakkor a Little Women mindig is egy olyan kulturális produktum volt a nyugati civilizáció művészetében, amit fogyaszthattak a férfiak is. Mind a könyvhöz, mind a jobb mozgóképes adaptációkhoz bátran nyúlhatnak a férfiak – ezek még olyan művek, amik a nők mellett férfiaknak is készültek, ellentétben a legtöbb mai feminista franchise-zal (pl. Sex and the City, Desperate Housewives, The Handmaid's Tale). Greta Gerwig Little Women-jére ugyanaz elmondható, mint a Lady Bird-re: bár mondanivalójában a nőket célozza elsősorban, megnézhetik a férfiak is. A férfiak nem veszítenek semmit, ha megnézik, sőt talán jobban megértik eme alkotásokkal a női lelket.

Anti-Lady Bird

(Barbie) 

Nem Lady Birdnek való vidék

Megpróbálom felfűzni ezt a három filmet a Lady Bird-vonalra. Lehet, hogy erőltetett lesz, amit most leírok alant. Tévedhetek. Sokan okoskodnak erről a filmről, és én most beszállok a buliba. Okoskodni jó. Szeretek okoskodni, mert ezáltal többnek érzem magam… Ez most poén volt. Vagy nem?… A Barbie belehelyezkedik az új baloldal (woke) és az új jobboldal (alt-right) közötti béka-egér harcba. Ezen fantasztikus küzdelem két frontján fogalmazódott meg két markáns vélemény: az új baloldal szerint ez egy feminista kiáltvány, amit érdemes magukévá tenni a nőknek; az új jobboldal szerint ez megint a woke által űzött férfiellenes sovinizmus egyik terméke. Később pedig befutott harmadik szereplőnek egy különutas vélemény, amit nálunk az Otherworld, meg a Mandiner és a Pesti Srácok női újságírói vallanak, miszerint ez egy okos szatíra, ami fityiszt mutat mindkét félnek. Én hosszas gondolkodás után csatlakoztam ehhez a harmadik félhez, azzal a különbséggel, hogy szerintem ez a film ennek ellenére rossz.

Nekem nem tetszett a Barbie. Szerintem a Barbie egy rossz film. Ez egy félrement művészfilm. Ez a film el van rontva. Rosszul van megrendezve. Ez egy olyan alkotás, amivel nem tud mit kezdeni a nyugati civilizáció. Olvasom és hallgatom azon emberek véleményét (balról is, jobbról is, középről is), akiknek tetszett a film, s amely véleményben kifejtik, szerintük miért jó ez az alkotás, és nem értem, miről beszélnek egyáltalán. A véleményük olyan, mintha maguknak magyaráznák, miért is kellene befogadni a szervezetüknek ezt az elrontott produktumot. A legtöbb vélemény és kritika magyarázkodás. Ez a film tartalmilag katyvasz, esztétikailag pocsék.

Mit vártam a Barbie filmtől, két kiváló Greta Gerwig-rendezés után?

1959. a Barbie eljövetele. Feministák szerint ez a kislányoknak szánt rózsaszín pokol. Pink Hell! A Barbie-jelenségtől nem csupán azok a lányok szenvedtek, akik birtokolták a Barbie-t, hanem azok is, akik nélkülözték, de vágytak erre a műanyag angyalra. Az pedig, aki tulajdonolt egy Barbie-t, nem elégedett meg eggyel, hanem vágyott a klónjaira is. Majd vásárolta és rendelte az újabb és újabb kiegészítőket. Barbie szuper sovány és kibaszottul milliomos! Meg is kapta a kritikát, legfőképpen baloldalról, hogy irreális testképet és irracionális életpályát közvetít a fiatal lányoknak. A Mattel később igyekezett árnyalni kerekes székes Barbie-val, kövér Barbie-val, tudós Barbie-val, satöbbi. A főszereplő viszont mindig ugyanaz a magas és sovány, divatos Barbie maradt, akinek az élete kizárólag napsütés, luxus és rózsaszín. Barbie az az önmegvalósító felső-középosztálybeli hölgy, aki önmaga szórakoztatására fenntart egy luxusférjet, Kent.

A Barbie-jelenség eleve kiáltott egy remek szatíráért, ami a sárga porig alázza a franchise-t, a brand-et, meg a körülötte kialakult mítoszt és kultuszt!

Számomra elég nehéz elhinni, hogy az a Greta Gerwig rendezte a Barbie-t, aki a Lady Bird-et és a Little Women-t. Mind tartalom, mind forma terén olyan ez a film a másik kettőhöz képest, mintha két ember rendezte volna. Ég és föld. Az előbb említett két coming-of-age film egy fejlődéstörténet, mély mondanivalóval. A Barbie-ban a két központi szereplő, az alfa és az omega, a szinte prototípusnak számító KEN és BARBIE változik, a környezetükben lévő többi karakter, Kenek és Barbie-k, a Mattel vezetősége, Glória és családja szintén változik – de nem fejlődik. A filmben láthatunk változásokat, de nem érzékelhetünk fejlődéseket. Nyomorult marad minden egyes karakter, csak a nyomorékságuk vált egy új színt. Csak egy analógia, hogy értse az olvasó: olyan ez, mint amikor XY leszokik az alkoholról, és rászokik a speed-re. Változás, de nem fejlődés. Ebben sehol nem találtam a Lady Bird-szintű tartalmat. Jóval később, ahogy végiggondoltam a filmet, megtaláltam ezt a tartalmat, csak más előjellel. Greta Gerwig ezen filmjében már nem szerepel Saoirse Ronan – ahogyan nem szerepel Lady Bird sem. Ebben a filmben nem csupán karakterében nem szerepel Lady Bird, de szellemiségében sem. És ez most úgy értendő, hogy ebben a filmben nem találunk hasonlót sem, mint Lady Bird. A Lady Bird-hiány pedig nem véletlen, hanem szándékos. Greta Gerwig maga Lady Bird és Jo March. Greta Gerwig igazából Saoirse Ronan révén magát helyezte bele a Lady Bird-be és a Little Women-be. A Barbie-ban nincs jelen Greta Gerwig. Gerwig itt kizárólag egy rendező, aki most nem helyezi bele magát a filmjébe. A Lady Bird-hiány itt üzenet.

Ebben a filmben van gondolat. A gond a kifejtés. A kifejtés módja igénytelen és színvonaltalan. A technikai rész igényes, de a felvázolt sztori, a forgatókönyv, a színészi játék és a dialógus, meg még egy csomó minden más, igénytelen. Mintha nem is Greta Gerwig-, hanem egy Taika Waititi-filmet néznék. A magam részéről van egy sejtésem, miért lett ilyen szörnyű a Barbie minősége. Az ok pedig a jelenlegi Hollywood működésében rejlik – amely működés még botrányosabb lett, amióta hatalomra került Biden és az ő „demokrata” sleppje!

Szedett-vedett sztori

Viszont mielőtt rátérnék, mi szerintem a legnagyobb probléma a filmmel, röviden ismertetnem kell a sztorit. Spoileresen!

BARBIE éli mindennapjait Barbieland-ben, a többi Barbie közt. Ugyancsak itt csorgatja utána a nyálát KEN, miközben keneskedik a többi Ken között. Minden csudajó – egy Barbie-nak! Barbieland-ben kiközösítik, aki nem tökéletes Barbie, vagy aki Ken. BARBIE gondtalan. Egészen addig, amíg egy este álomra hajtja a fejét, és eszébe jut a halál gondolata. Másnap pedig jönnek az apróbb katasztrófák. Tönkremegy BARBIE magassarkú-kompatibilis lába. Szájszag, narancsbőr, hideg zuhany. Lezuhan a tetőről, de nyugi, nem sérül meg! Az idilli kis világa felborul.

BARBIE segítséget kér a többi Barbie-tól. Az ő tanácsukra keresi meg Furcsa Barbie-t. Furcsa Barbie úgy lett furcsa, hogy túl durván játszottak vele a fiúk… mármint a lányok! Ő a város szélén, kitaszítva él a többi outsider Barbie-val és Kennel – akik mások, mint a többi, eltérnek a normálistól. Igen, itt megjelenik a másság ábrázolása – gunyorosan és ironikusan! Furcsa Barbie és furcsa barátai gázak; olyan arcok, akiket a legtöbb ember kikerülne az utcán! BARBIE tudomást szerez Furcsa Barbie-tól, hogy a problémái a „valóság” nevezetű dimenzióból szivárognak be Barbieland-be. Azért történik vele a számos szerencsétlenség, mert kivetülnek rá a „valóság”-ban élő tulajdonosa lelki nyavalyái. Ha a tulajdonosa nem jön rendbe lelkileg odaát, akkor rosszra fordulhat a BARBIE sorsa. Egy lesz ő is a furcsák, a mások, az abnormálisok között, akiket kirekeszt a Barbie-társadalom.

BARBIE döntést hoz: elmegy a „valóság”-ba, hogy megkeresse a tulajdonosát, rendbe rakja a lelkét, és ezzel biztosítsa azt, hogy az ő élete is tovább mehessen a rendes kerékvágásban. Az utazásra vele tart KEN is. BARBIE és KEN meg is érkeznek a „valóság”-ba, helyileg Los Angelesbe. BARBIE észreveszi, hogy a „valóság”-ban minden fordítva van, mint odahaza: míg Barbieland-ben matriarchátus, a „valóság”-ban patriarchátus van. A lényeges munkákat itt olyan férfiak végzik, akik bunkó szexisták. A hatalmat szintúgy férfiak birtokolják és gyakorolják. A nők háttérbe vannak szorítva, elnyomják őket a férfiak. KEN természetesen élvezi a férfiuralmat, hiszen végre úgy érezheti, ő van a középpontban. Beszerez gyorsan a könyvesboltban néhány kézikönyvet, hogyan lehet jó patriarcha, és hogyan vezetheti be a patriarchátust. Élvezi a toxikus férfiasságot; edzőterem, sportautók, lovak. KEN macsóskodik.

BARBIE közben leül egy padra, becsukja a szemét, és ráhangolódik a tulajdonosa elméjére. Miután leszűrte a megfelelőnek vélt információkat, gyönyörűnek nevez egy nagymamát, majd elsétál a suliba, és kapcsolatba lép egy kamaszlánnyal, akiről feltételezi az agykontrollal szerzett infókból, hogy a tulajdonosa. A kapcsolat-felvétel rosszul sül el. A 15 éves tinilány felmondja a 30 éves megkeseredett feministák mantráját, lefasisztázza BARBIE-t, és a végén jelzi, számáról nincs haverkodás. BARBIE csalódottan elsétál, miközben nem érti, hogyan lehet ő fasiszta értékrendű.

A Mattel vezetőségéhez közben befut az üzenet, hogy akadt egy kis probléma. Ugyanis az nincs rendjén, hogy egy Barbie átjött Barbieland-ből a „valóság”-ba. Valamiért ez nem járja, magyarázat nincs! Hamar kézre kerítik a szökevény szőkeséget. A film inkompetens bagázsnak állítja be a Mattel vezetőségét. Ez az inkompetens vezetőség felajánlja BARBIE-nak, hogy visszaküldik Barbieland-be. BARBIE viszont felelősséget érez a tulajdonosa iránt, és ezért megszökik a Mattel elől.

Barbie menekül, a Mattel kergeti… JAJJ!… Itt most álljunk meg egy kicsit! Már onnantól, hogy megjelent a képben a Mattel-boys, zuhant egyet lefelé az amúgy sem emelkedett színvonalú alkotás. A filmkritikusok által többször is zseniálisnak nyilvánított, két kiváló filmrendezéssel is büszkélkedő rendezőnő a Looney Tunes-t idéző lógást, menekülést és üldözést mutat be a filmvásznon. Ajánlom a kritikusok figyelmébe: Greta Gerwig egy menekülős jelenetben pár perc erejéig megidézi nekünk a Looney Tunes-t! Kiábrándítóan ócska, de valószínűleg én nem látom benne a szimbólumot!

BARBIE menekülés közben összetalálkozik a kislánnyal, akit a tulajdonosának hisz, Sashával, és annak anyjával, aki valójában a tulajdonosa, Glóriával. Hárman együtt átszöknek Barbieland-be a Mattel elől, azok meg egy idő elteltével utánuk. Tisztázódnak a dolgok. Kiderül, hogy az anyuka a tulajdonos, nem a lánya. Anyuci, Glória a Mattel melósa. Egyik nap szomorúan játszani kezdett a régi Barbie-jával, vagyis főhősnőnk műanyag-fröccsöntött verziójával, és a játék közben a szomorúsága átvándorolt Barbieland-be, BARBIE tudatába. BARBIE szeretné, ha Glória újra hinne benne, plusz Sashát is szeretné meggyőzni, hogy a barbisság egy csudajó dolog, ezért meghívja őket Barbieland-be.

A rózsaszín világban várja őket a fekete leves!

A toxikus maszkulinitás által megfertőzött KEN ugyanis átvette a hatalmat, és kialakította a patriarchátust. A Kenek átvették a gyeplőt a kis műanyag-közösségben, és a Barbie-k engedelmes barátnőik lettek. BARBIE viszont nem hajt fejet, mert ő járt a „valóság”-ban, és így tudja, mi fán terem a patriarchátus. KEN kiosztja BARBIE-t. BARBIE rövid időre letargiába esik. Egy rövid önsajnáltatás után BARBIE az anya-lánya párossal, meg Furcsa Barbie-val és extrém bandájával megszervezi a woke forradalmat. Feminista propagandával az oldalukra állítják az összes Barbie-t. A Barbie-k manipulatívan egymás ellen hergelik a Keneket. Mivel a Kenek ostobák, beleértve KEN-t is, bedőlnek a manipulációnak. A Kenek egymás ellen fordulnak, és egy csatában püfölik egymást. Majd a csata után lenyomnak valami táncot, dance! Miközben a Kenek egymást gyepálják, a Barbie-k megerősítik a saját matriarchális alkotmányukat. A Barbie-k újra átveszik a hatalmat. A Kenek ismét betagozódnak egy olyan hierarchiába, ahol ők az alárendeltek. KEN rájön, hogy nem is érezte jól magát a patriarchátusban. Kiderül, hogy KEN valójában nem patriarchális hatalomgyakorlásra vágyik, hanem BARBIE szerelmére. BARBIE visszautasítja KEN azon ajánlatát, hogy alkossanak együtt egy romantikus párt. A film tesz néhány utalást arra, hogy a KEN-patriarchátus romjain létrejövő új BARBIE-matriarchátus nem lesz jobb minőségű az előzőnél, hanem éppen ellenkezőleg.

Befut a Mattel-boys. A barbielandi matriarchátus elnök asszonya és a Mattel-beli patriarchátus cégvezetője megegyezik az új irányról. Megjelenik a Barbie-franchise megteremtőjének, Ruth Handlernek a szelleme, hogy egy privát beszélgetést folytasson BARBIE-val egy transzcendens térben. BARBIE elmondja, hogy ő nem szeretne tovább Barbieland-ben élni (újabb utalás arra, hogy a második BARBIE-matriarchátus nem egészséges rendszer). BARBIE a „valóság”-ban szeretne élni, mint igazi, élő nő. A film végén BARBIE elmegy a nőgyógyászhoz.

Miért nem való ez a vidék Lady Birdnek?

Számomra különös az a tekintélytisztelet, ami Greta Gerwig irányába mutatkozik a kritikusok részéről.

Részlet egy 2018-as Filmtett-kritikából, Dobi Ferenc tollából: „Egyszerre rendelkezik a legnagyobb sztárokra jellemző megigéző jelenléttel a vásznon, miközben magában hordoz egyfajta hitelességet, csiszolatlanságot és keresetlenséget, egy személyben egyesítve az elérhetetlen csillag ideáját a lánnyal, aki a bölcsészkaron két sorral előtted ül a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson és már az első órán kinézted, hogy tőle fogod elkérni a jegyzeteket vizsgára.”

2018-ban Dobi Ferencnek kedve szottyant elkérni Greta Gerwigtől a jegyzeteit a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson. Ez már nem is tisztelet, hanem szerelem! Olvastam más magyar kritikákat is a rendezőnőről, és a nagy része tele van ilyen szuperlatívuszokkal. Ahogy az esszém elején írtam, én nem láttam Gerwig azon filmjeit, amiben színésznőként szerepelt, így nem tudok nyilatkozni róluk. A Lady Bird és a Little Women a filmkritikusok által hájpolt filmek. Jók ezek a filmek, kellemes és szórakoztató élmény nézni őket, van bennük gondolat, tartalom. A Little Women ugyanakkor egy sokadik remake. A Lady Bird szerethető, de sok ilyen igényes film készült a témában. Gerwig olyan témákat vett fel ebben a két filmben, amik már régóta nem eredetiek. Sajnálatosan észrevehető egy mintázat a filmkritikus értelmiség részéről, miszerint egy rendező iránti imádat egy idő után átmegy kultuszba. Tetten érhető a Greta Gerwig-kultusz, amelynek sajátos eleme a filmjei iránti kritikátlan rajongás. És itt eljutunk ahhoz a problémához, hogy a kritikusok többsége a kultusz jegyében kritikátlan a Barbie-val, annak ellenére, hogy hemzseg a hibáktól. Ez furcsább, mint a Kate McKinnon által játszott Furcsa Barbie!

A Barbie-ban ott lett volna a potenciál. Régóta szükség lett volna egy olyan szatírára, ami pellengérre állítja a Barbie-franchise-t. Ez a film kellő kreativitással lehetett volna egy szórakoztató, többször nézhető kultfilm is. Sajnos nem lett az. Nekem az a benyomásom, hogy Greta Gerwig nem igazán tudott mit kezdeni a Barbie-val, mint jelenséggel. Egyszerre próbált meg szatírát és propagandát készíteni; szintetizálni egymással két olyan műfajt, ami egymásnak az ellentétei. A két műfaj ki is oltotta egymást.

Az alt-right azzal vádolja ezt a filmet, hogy egyoldalúan kritizálta a patriarchátust. Nekem időnként úgy tűnt, Gerwig beszólt a feminizmus túlzott nőközpontúságának is. A film elején, a matriarchátus árnyékában BARBIE csúnyán visszautasítja KEN-t, mikor az egy este szerelmet vall neki, megszégyenítve a férfit; a része ennek az, hogy KEN nem teheti be a lábát BARBIE házába, mert csajbuli. A film közepén, a patriarchátus árnyékában KEN keményen kiosztja BARBIE-t, megszégyenítve a nőt; a része ennek az, hogy BARBIE nem teheti be a lábát KEN házába, mert kanbuli. Ez is egy olyan jelenet-páros, ahol Gerwig jelzi, tudja, milyen súlyos problémák adódnak a legtöbb férfi-női kapcsolatban. Gerwig egyaránt toxikusnak mutatja be a „valóságbeli” patriarchátust, a barbielandi patriarchátust és a barbielandi matriarchátust. Még érzékelteti is pár apró jelenetben, hogy a másodszor is bevezetett barbielandi matriarchátus nem lesz egy mértékkel sem élhetőbb az előzőnél. Én örültem volna, ha Gerwig azt is bemutatja, hogy a feminizmus által citált „férfiuralom” elmélet nem több egy áltudományos módon megkonstruált, férfiellenes nemi soviniszta kreálmánynál, ami kártékony eszközt ad a politika kezébe ahhoz, hogy egyrészt megossza egymással a férfiakat és a nőket, másrészt emberellenes, jogtipró eljárásokat foganatosítson a férfiakkal szemben. Felfedezhető néhány jelenetben az ezzel kapcsolatos érzékeltetés, de mélyebben nem merészeli tárgyalni a témát.

Az alt-right másik vádja, hogy a film lekicsinylően mutatja be az összes férfit. Itt a férfiakat összesen két csoport képviseli: a Kenek és a Mattel-boys. Mindkettő úgy működik a film világában, mint mérgező maszkulinitás. A Kenek a Pumped Gabó féle trash módon megélt férfiasságot jelenítik meg, míg a Mattel-boys a hatalom által elpuhult, elférfiatlanodott anti-férfiasságot. A film végére KEN a barbielandi konformban elveszti teljesen az identitását, és nem tud mit kezdeni magával.

A női minták pedig nem kevésbé jobbak. A Barbie-k a luxusban elkényelmesedő Paris Hilton-féle arisztokraták, akik egyes jelenetekben megidézik a Luxusfeleségek c. trash-sorozat világát. Amikor a KEN-patriarchátusban alárendelődnek a Keneknek, akkor ők nem barátnők a Kenek oldalán, hanem biodíszletek. Egy plázacica, ha alul van, biodíszlet, ha felül van, gőgös arisztokrata. Akármilyen szerepet is töltsenek be, legyenek alul vagy felül, nincs mögöttük minőség és mélység. A tudós Barbie-nak nincsenek nagy felfedezései; az író Barbie-nak nincsenek kiváló regényei; a politikus Barbie-k sem tesznek mást, mint élvezik a hatalmat és a luxust. A barbielandi matriarchátus kétségbeesetten üres, mind a film elején, mind a film végén.

A film végére nem csupán KEN identitása lesz képlékeny, hanem BARBIE-é is. BARBIE-ról sokáig azt hiszi a néző, hogy hasonló liberális feminista, mint dr. Szöszi. A két (amúgy nagyon rossz) Legally Blonde-filmben a liberális feminista nő megvalósítja önmagát, méghozzá a karrierépítés útján. Itt a film elhiteti velünk, hogy valami hasonlót látunk BARBIE esetében is – ez az illúzió megmarad a sztori végéig, ahol aztán az utolsó jelenet szertefoszlatja ezt a káprázatot. Az utolsó jelenetben BARBIE elegáns ruhában (állásinterjúhoz öltözve?), az anya-lánya párostól biztatva (drukkolnak, hogy övé legyen az állás?), elindul egy modern kinézetű épületbe (csak nem megpályázott egy cégmenedzseri pozíciót?). A végén kiderül a végállomás: a nőgyógyászat! BARBIE úgy örül ennek, mint kislány a nyalókának. Ami BARBIE-t érdekli, az a kufirc! Aki esetleg látta a Lady Bird-et és a Little Women-t, hasonlítsa csak össze azok végével: hova jutott el a két film női főszereplője a sztori végén, és mit vont le tanulságul?

Semmivel sem jobbak azok a nők, akik kezdettől fogva a woke narratívát képviselik. Ez három személy: Furcsa Barbie, Sasha, Glória.

A Furcsa Barbie minden egyes jelenetben szánalmas, beleértve a kinézetét, a beszédét és a személyiségét. Furcsa Barbie egy bolond, egy félkegyelmű. Hogy most Kate McKinnon szándékosan hozta ilyen primitíven a karaktert, vagy úgy vélte, ez trendi és cool a részéről, nem tudom. Azt viszont bátran kijelentem, hogy a komikus nő a képernyőn nem volt vicces. Furcsa Barbie bandája szintén gagyi.

Sasha, amint 15 éves kamaszként ugrándozik, mint feminista, nem csupán komolytalan, de egyenesen groteszk. Egyáltalán nem lehet komolyan venni, hogy egy életteli tapasztalatokkal nem rendelkező bakfis lefasisztázz egy felnőtt nőt. Sashára amúgy is jellemző a filmben, hogy megpróbál koraérettnek látszani, olyan kifejezésekkel dobálózva, hogy „kulturális kisajátítás” és „szexualizált kapitalizmus”. Amikor Sasha azzal vádolja BARBIE-t, hogy egy jó évtizeddel visszavetette a feminizmust, inkább hat beszólásnak, mint egy komolyabban megalapozott értékítéletnek.

Az anyja, Glória monológja, amit előad Barbieland-ben, hiába van átitatva pátosszal, körülbelül olyan magasztos, mint Szabó Tímea és Szél Bernadett felháborodott parlamenti beszédei. Üres politikai programbeszéd, amiről ki is derül a film végén, milyen társadalmat is eredményez Barbieland-ben. Ahogy pedig Glória bánik a gyenge férjével, szinte a tükörképe a „valóság”-ban annak, ahogy Barbieland-ben a Barbie-k bánnak a Kenekkel. A film nem helyesli, ahogy Glória megvetően bánik a férjével, csak finoman jelzi, hogy ez is a nyárspolgárisága része.

A Lady Bird-ben és a Little Women-ben egy olyan feminizmus kerül bemutatásra, ami önreflexív; az önreflexivitása miatt fejlődőkepés, erőteljes, magasztos. A Barbie-ban a feminizmus nem reflektál önmagára, kizárólag a férfiakra hárít minden felelősséget. A Barbie feminizmusa nyárpolgári.

Barbieland-ben valójában nincsenek elnyomva a Kenek. Az elnyomás feltételez egyfajta haszont. Az elnyomottak mindig kitermelnek valamennyi profitot. A Kenek hasznavehetetlenek, hiszen nem csinálnak semmi produktívat. A Kenek kerülik a munkát. Egész nap féltőn ápolják a testüket, és hiúan ügyelnek a szépségükre. Napoznak és szörfölnek, buliznak és partiznak. Állandóan lebzselnek a Barbie-k körül. Ha pedig nagyon unják magukat, civakodnak egymással. Éretlen férfiak, akikben nincsen semmi komolyság. A Kenek nem értelmesek, fárasztóan buták. KEN azzal, hogy a „valóság”-ban magába tölt egy kis mérgező maszkulinitást, kiemelkedik a többi üresfejű Ken közül. A végén pedig csak elég lesz egy kicsivel tökösebb férfi, hogy megdöntse a Barbie-k rózsaszínű rezsimjét.

Az még érthető, hogy a Kenek miért nem képesek hosszabb ideig felülkerekedni a Barbie-kon: mert nem értelmesek, és érzelmileg manipulálhatóak. Viszont a film a Mattel vezetőségét is olyan embereknek mutatja be, akiket a hatalom annyira elkényelmesített, hogy inkompetensekké váltak a cég élén. De ha ennyire életképtelen a Mattel férfi vezetése, miért nem jött egy erős nő, hogy átvegye a cég vezetését?

Ami nálam jelentősen erősítette a szatíra jelleget, hogy ebben a filmben minden férfi és nő nyomorult nyárspolgár. Hiába tökösebbek a nők a férfiaknál, ha ugyanolyan nyomorultak! Az alt-right szerint a Barbie egy woke propagandafilm. Egy propagandafilmben viszont kellenek hősök és bajnokok, akikkel azonosulhat a néző. Elég, ha magunk elé idézünk néhány feminista propagandafilmet: a G.I. Jane-ben Jordan O'Neil, a Legally Blonde-ben Elle Woods úgy lettek megalkotva, hogy azonosulni tudjanak velük a filmek ideológiáját valló nézők. A Barbie-ban nincsenek azonosulható női karakterek. A nemzetközi baloldalon, így az általuk mozgatott influencerek között is, akadtak tucatnyian olyanok, akik megpróbálkoztak az azonosulással. Egészségükre! A woke tele van idiótákkal, akik nem veszik észre, ha hülyének ábrázolja őket egy film. A filmnek csak az egyik állítása az, hogy az új férfiasságot meghirdető alt-right nyomorult; a másik állítása az, hogy a woke sem jelent jobb minőséget. Igaz a film állítása? Igen, az alt-right és a woke nyomorult, s az egymással való harcuk is nyomorult. Mondom ezt egykori alt-right értelmiségként. Egy propagandafilmben mindig vannak Übermenschek és Untermenschek. A Barbie-ban csak Untermenschek vannak. A Barbie egy Untermensch-világban játszódó sztori.

A Barbieland-ben hiába áll vissza a matriarchális rend, minden Barbie és Ken ugyanolyan nyomorult nyárspolgár marad. A Kenek megtapasztalták, milyen az, amikor náluk van a gyeplő, de képtelenek voltak megtartani az irányítást, kihullott a kezükből, és visszasüllyedtek az izmos, dekoratív szolga szerepébe. A Kenek ostobaságuk miatt nem bizonyultak méltónak a hatalomra, és ez nem is fog megadatni nekik még egyszer. A Barbie-k pedig, miután másodszor is megszerezték a hatalmat, még arrogánsabbak lettek. Igazából mind Barbieland-ben, mind a „valóság”-ban egy kommersz társadalmat kapunk. „Így történt, hogy Barbie átköltözött Barbieland színes műanyag-szagos világából Los Angeles színes műanyag-szagos világába” – így vezeti be a narrátor az utolsó jelenetet, ami azután következik, hogy BARBIE Los Angelest választotta Barbieland helyett. A narrátor utal arra, hogy akármelyik alternatívát válassza BARBIE, mindenképpen egy színes műanyag-szagos világ része lesz. A szatíra kidomborítja eme világ kommersz jellegét.

És itt vissza is kanyarodtunk az eredeti koncepciónkhoz!

Ebben a filmben nincs jelen Lady Bird. Lady Bird nincs jelen sem Barbieland-ben, sem a „valóság”-ban. Lady Bird nincs jelen egy kommersz társadalomban. Lady Bird nincs jelen olyan emberek között, akik nem fejlődnek, hanem változnak. Lady Bird elveszne ilyen emberek között. Maga Greta Gerwig Lady Bird. Maga Greta Gerwig nincs jelen ebben a világban. Talán kivonul?

Mindenki nyomorult. Ez egy olyan esztétika, amit nem a Barbie alkalmaz először. Ott vannak a Torrente-filmek, ahol a főszereplő, Torrente és bandája maga sem különb, mint azok, akik ellen harcol. Torrente egy nyomorult világ nyomorult harcosa, aki ha elhullana, nem gyászolná meg senki, és pár év alatt elfelejtené mindenki. Videójátékos műfajban ott van a GTA-franchise, amelynek darabjai a gameplay mellett egyfajta szatirikus ábrázolásai az amerikai alvilágnak. A GTA San Andreas-ban CJ egy kedvelhető karakter, de bizonyos esetekben maga sem különb, mint akik ellen felveszi a kesztyűt. Az egész gameplay-t áthatja az irónia, aminek következtében a főszereplővel elkövetett bűnözés inkább tűnik sutyerákságnak, mint magasztosnak. Még idekívánkozik egy anime is, az Excel Saga, már csak azért is, mert a humora és a stílusa egy picit emlékeztet a Barbie-ra. A Barbie persze meg sem közelíti még az Excel Saga leggyengébb epizódját sem.

Rózsaszínűt szart a csivava

Rózsaszínbe öltöznek magyar honban a felszínes leányok és asszonyok. Azt mondják, ez trend, ami elmúlik egyszer. Egyszer elmúlik biztosan, de sokáig itt maradhat velünk. Ahogy hosszú ideig itt van velünk a Marvel, az arembi, az LMBT.

Greta Gerwig nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy megmutassa, egyrészt miként funkcionálnak a férfi és a női kapcsolatok a fogyasztói társadalomban, másrészt mivé degradálódik az emberi természet a fogyasztói társadalomban. BARBIE a félkegyelmű film végére belép egy transzcendens térbe, ahol egzisztenciális tartalmú beszélgetést folytat a Barbie-franchise kitalálójával, Ruth Hendlerrel.

Mit jelent embernek lenni a fogyasztói társadalomban?

BARBIE a film elején megsejti a saját halandóságát. Mondhatni, emberi öntudatra ébred. A film során BARBIE és KEN nem alkot egy párt. Ők jelképezik azt, ahogy a fogyasztói társadalom megbontja a férfi-női egymásrautaltságot. Mind az ókori görög, mind a középkori keresztény hagyomány ismerte az „egy test” tézist. A férfi és a nő együtt alkot egy egészt. A fogyasztói társadalom kifejező filozófiája a posztmodern. Maga a posztmodern pedig bomlaszt minden fundamentumot, így a klasszikus férfi-női egységet is. BARBIE a film végén kiokosítja KEN-t, miszerint a férfi és a nő közös metafizikai célja a fogyasztói társadalomban nem a boldog együttélés, az egymás iránt érzett szerelemben megtalált harmónia, hanem az, hogy egymás nélkül is képesek élni, szingliként, egy látszat-boldogságban. Sokan kiakadtak azon, hogy BARBIE és KEN nem jött össze a sztori végén. A film igazából nem tett mást, csak megmutatta azt, hogy egy fogyasztói társadalomban a legtöbb kapcsolat szétesik egy idő múlva a felszínességük miatt, mint egy gyenge alapokon nyugvó épület. A média folyamatosan elénk tárja a sztár- és celebsztárok közötti házasságok megtörését, a válások sorozatát. Bizony, sok férfi-női kapcsolatnak nincs komolyabb súlya! Tucatnyi romantikus film lemodellezi nekünk, hogy egy párkapcsolat hogyan lehet építő vagy romboló; Gerwig pedig elmeséli, milyen az, amikor egy párkapcsolat semmilyen. BARBIE és KEN kapcsolatának nincs drámája; a megélése körülbelül annyi, mint elmajszolni egy hamburgert!

Lady Bird két olyan szerelmet is megél, ahol az adott férfi morálisan alacsonyabb rendűbb, mint ő. Emiatt két esetben sem jön létre valódi párkapcsolat. Lady Bird nem adja fel, hanem keresi tovább az igazit. A Little Women-ben látunk három életteli párkapcsolatot. A négy nővér egy olyan társadalomban élte meg az érzelmeit, és kereste a szerelmet, ami értékelvű volt, nem kommersz. BARBIE-nak már nem adatik meg az igazán mély érzelmek átélése, mint ami Lady Birdnek és a Kisasszonyoknak.

Miután Barbieland-ben visszaáll a matriarchális rend, egy buta KEN rákérdez: egy férfinak van lehetősége betölteni egy posztot a Legfelsőbb Bíróságban? A válasz: NEM. A narráció közli, hogy a Barbie-k akkor osztják meg a hatalmat a Kenekkel Barbieland-ben, ha a „valóság”-ban a férfiak is megosztják a hatalmukat a nőkkel. Természetesen a Barbie-k nem kívánják megosztani a hatalmat a Kenekkel. A „valóságos” viszonyokra való mutogatás csak kifogás, miért nem enged teret az emancipációnak. Míg Barbieland-ben konzerválódik egy olyan matriarchátus, amiben a Barbie-k az irányítók, a Mattel vezetőségébe nem vezetnek be női kvótát, hanem továbbra is megmarad egy uralkodó férfiklubnak. Glória a dühödt monológja után harcias feminista aktivistaként nyüzsög Barbieland-ben, győzelemre juttatva ott a woke forradalmat. Mégis, a diadal után úgy adja be a koncepcióját ajánlásként a Mattel férfi vezetőjének az átlagos Barbie-ról, hogy kellően alázatos; párbeszédük közben érződik a hierarchia, ahol a férfi vezető fölötte van a női alkalmazottnak. Glóriának hiába valósul meg a koncepciója az átlagos Barbie-ról, az alárendelt pozíciója továbbra is megmarad a Mattelen belül. A harmadik-negyedik vonalas feminizmus valódi célja, hogy konzerválja a nemek harcát. Szemet szemért, fogat fogért. A feminizmus, miközben lázítja a manipulálható nőket a megfoghatatlan „férfiuralom” ellen, nem kérdőjelezi meg bizonyos hatalomgyakorló férfiak domináns pozícióját, lásd nálunk Bajnai és Soros. A modern feminizmusnak napjainkra nem nemesebbek a szándékai, mint a lakosságot gyengítő és pusztító koronavírusnak. Valahol a Gender Studies sem több, mint egy laboratóriumból elszabadult vírus.

A film tele van kódolt üzenetekkel. Sznob megfogalmazással: tele van szimbólumokkal! A film igazából nem is reagál semmi másra, mint a fogyasztói társadalomra. Kommersz körülmények között a nők ösztönösen alárendelődnek a toxikus macsóknak. A valóságban is azt látjuk, hogy szép, de buta nők feltétel nélkül megadják magukat a legalacsonyabb erkölcsi és szellemi szinten álló férfiaknak. A fogyasztói mentalitást magukévá tevő férfiakat kizárólag a financiális és szexuális hatalom motiválja. A feminista nők, miután megragadják a gyeplőt, nem jobbak a macsóknál, hiszen maguk is leragadnak az ösztönszerű, primitív hatalomgyakorlásnál.

A film legutolsó jelenetében BARBIE megtalálja a módját, hogyan válhat emberré a fogyasztói társadalomban. Ennek egyik kezdő lépése, hogy BARBIE párbeszédet folytat a saját teremtőjével. BARBIE megalkotója, Ruth Hendler maga is jól beágyazódott a fogyasztói társadalomba. Tökéletesen ismerte a fogyasztói mentalitást. Ő nem csupán megalkotta az egyik legnagyobb fogyasztói illúziót, a Barbie-t, de új mélységet adott a konzumidiotizmusnak. Mivel maga a teremtő is csak egy kommersz személyiség kommersz célokkal, ezért a patetikus retorika ellenére kizárólagos alapon alacsonyabb rendű önmegvalósító tanácsokat adhat teremtményének. Ruth Hendler szerint BARBIE egyedül a saját érzései által gyűjthet olyan tapasztalatokat, amivel kialakíthat magának egy emberi személyiséget. A fogyasztói társadalomban az emberi identitás szubjektív természetű. BARBIE-nak csak arra kell figyelnie, miket tapasztal és érez, mikor beleveti magát az élet sűrűjébe. A fogyasztói társadalomban az emberben lévő pszichológiai én kerül túlsúlyba; az egyén az élet tapasztalása során juthat közelebb hozzá. A fogyasztói társadalomban nem több az ember célja, mint hogy fogyasszon, és erre szűkül le maga az emberiség funkciója is. Az egyének érzelmekkel töltik meg a pszichológiai entitásukat, az emberi test csak hús. BARBIE úgy válik végül emberré, hogy elmegy a nőgyógyászhoz. BARBIE a nemiségben és a szexualitásban találja meg a nőiességet. A pszichológiai én az érzelmek révén összekapcsolódik a szexualitással. A film szerencsére már nem mutatja meg azt, ahogy BARBIE kufircol valami poliamor kapcsolatban. BARBIE önmegvalósítása nem sokban különbözik az amerikai Paris Hiltonétól és a magyar Kelemen Annáétól – akik amúgy valahol maguk is Barbie-k.

Freud szerint az ember kizárólagosan szexuális lény, nem több annál. Greta Gerwig többre tartja az embert egy ösztönállatnál; ugyanakkor nem rejti véka alá azon véleményét, miszerint a fogyasztói társadalom lesüllyeszti az emberek többségét az ösztönállat szintjére. A Barbie egy látlelet a válságról. A Felvilágosodás igyekezett bizonyítani, hogy nem létezik Isten. Nietzsche megmondta: Isten halott. A fogyasztói társadalomban a kommersz ember nem foglalkozik azzal, hogy létezik vagy nem létezik a Mindenható. Reagálása pusztán ennyi: Ki nem szarja le? A fogyasztói társadalomban a legtöbb ember azért él, hogy fogyasszon. A legtöbb ember célkitűzése leszűkül arra, hogy elfogyassza azt, amit megkíván. Sok esetben egy másik ember az, amivel csillapítani kívánja az étvágyát. Így silányul termékké az ember: a nők Barbie-vá, a férfiak Kenné.

Miért lett szar film a Barbie?

Most a szubjektív értelmezésem alapján úgy tűnik, jó filmnek tartom a Barbie-t. Tévedés. Elismerem, hogy ez a film tele van jó gondolatokkal; felvett érdekes kérdéseket. De a gondolatok kifejtése a filmvásznon förtelmes.

A Barbie egy rossz szatíra.

Nyersen fogalmazva:

EZ EGY SZAR FILM!

Adódik a kérdés, ami megválaszolásra vár:

Hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire tehetséges, értékelvű rendezőnő egy ilyen nihilista szellemiségű, több sebből vérző, pocsék alkotást tett le az asztalra?

A The Brothers Grimm nem a legkedvencebb fantasy filmem, de azon filmek közé tartozik, amit szórakoztatónak tartok a hibái ellenére. A film annak ellenére kellemes élmény, hogy a hírhedt producerpáros, a Weinstein-testvérek durván beleszóltak a rendezésbe, és az ő utasításukra script doctorok csonkították meg a forgatókönyvet. Terry Gilliam, a rendező maga panaszkodott, hogy egy komorabb és könyörtelenebb filmet akart készíteni, de a Weinstein-testvérek kukáztak egy csomó eredeti ötletet. A The Brothers Grimm ennek ellenére egy jó film lett.

A Solo: A Star Wars Story-ról lehet tudni, milyen feszült légkörben született. A producerek rájártak a készítők nyakára. Éberek voltak a script doctorok. Egyszer nézhető, középszerű film jött ki a készítők keze alól. Kérdés: vajon mennyiben játszhatott közre a gyenge eredményben az, hogy a Disney folyamatos kontroll alatt tartotta a projekten dolgozókat? A Disney kifejezetten hírhedt ezen a téren: autoriter módon ellenőrzi az alkalmazottakat, változtat meg forgatókönyveket, szól bele a rendezésbe, korlátozza az alkotói autonómiát, sőt még az sem áll távol tőle, hogy az általa bitorolt franchise rajongóinak is beszóljon. A Disney egy igazi despota!

Visszatérve a Barbie-ra, itt egy részlet a Filmsor egyik cikkéből:

„A Barbie valóban szórakoztatónak tűnik, és a forgatásról készült fotók csak alátámasztják ezt a feltételezést: mindig úgy tűnik, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling jól érzik magukat, amikor az utcán siklanak a kirívóan színes és túlszaturált jelmezeikben, nevetgélve és vihogva egymással. Úgy tűnik, a színészek nagyon jól érzik magukat.

Azonban, mint Margot Robbie nemrég a The Tonight Show-ban elárulta, ez messze nem így volt. Valójában ő és Gosling is hihetetlenül feszengett – és amikor kiszivárogtak az első képek a forgatásról, Robbie és Gosling már egyenesen szörnyen érezte magát. A színészek rendkívül megalázónak találták a jelmezeket, amelyeket viselniük kellett, különösen annak fényében, hogy a filmet részben egy városban forgatták, ahol sokan láthatták őket. Azok az élénk rózsaszín-sárga ruhák megölték a lelküket, mivel Robbie és Gosling még nem adták át magukat a gondolatnak, hogy ők most Barbie és Ken. “El sem tudom mondani, mennyire megalázóan éreztük magunkat egyébként. Úgy nézünk ki, mintha nevetnénk, jól éreznénk magunkat, de belülről haldokoltunk… Úgy voltam vele, hogy ez életem legmegalázóbb pillanata” – osztotta meg Margot Robbie az érzéseit leírva a The Tonight Showban. A dolgok tehát nem voltak mindig vidámak és boldogok a Barbie-királyságban, és jó időbe telt, amíg a színészek teljesen elfogadták új, plasztikus identitásukat.” (ICUS)

Biztos, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling csak a jelmezek miatt feszengett? Nem lehet, hogy itt is ugyanaz a szituáció, mint a Weinstein-testvérek vagy Kathleen Kennedy alatt dolgozó rendezők, forgatókönyvírók, színészek esetében? Ma már bevett gyakorlat a stúdióknál a script doctorok alkalmazása. Több producer olyan arrogáns a rendezőkkel szemben, hogy az már botrány! Hollywoodban már az a „normális”, hogy a legkeményebb módon kontrollálják azokat az embereket, akik részt vesznek a filmkészítésben. És ma már nem pusztán a „pénz beszél” elve érvényesül az álomgyárban, hanem a politika is!

Nekem az a benyomásom, miután kétszer is végignéztem a Barbie-t, hogy Greta Gerwig egy szatírát akart készíteni a témából. Amúgy is közel áll hozzá a műfajhoz tartozó fanyar szemlélet. A pénzt adó producerek szóltak neki odafentről, hogy ők egy woke propagandát akarnak látni és láttatni. Az autonómiára törekvő rendezőnő pedig kísérletet tett arra, hogy legyen egyszerre mindkettő: szatíra és propaganda. Az eredmény egy önmagának is ellentmondó katyvasz lett. Ebbe a filmbe tíz producer is belerakta a pénzt. Az egyik producer, Amy Pascal finanszírozója volt a feminista Ghost Busters-nek is.

A Barbie-val nem csupán tartalmi (propaganda, nihilizmus), hanem esztétikai problémák is vannak. Ami rendben van, az egyrészt a látvány része, mint a díszlet és a kosztümök (ámbár van néhány csúnya CGI), másrészt a technikai része, mint a vágás, a kamerakezelés. A felcsendülő zenei betétek és a tánckoreográfia is megfelelő. Minden más borzalmas. Minden színész, a főszerepet játszó Margot Robbie és Ryan Gosling is, ripacskodnak. Egyszerűen nem volt olyan színész, akinek élvezni tudtam volna a színészi játékát. Kate McKinnon látványosan kilógott a filmből (ő a Ghost Busters-ben is katasztrofális volt). A legrosszabb viszont Will Ferrell játéka. Szétcsúszik a sztori, zűrzavaros a koncepció, borzalmas a dramaturgia, pocsékak a dialógusok, ócskák a poénok. Egyedül a két táborra oszlott Kenek harca volt, ami elnyerte a tetszésemet, igaz, az meg túl rövid volt.

A kritikusok méltatják Greta Gerwiget, én pedig egyetértek velük abban, hogy egy tehetséges rendező. A Barbie esetében viszont az a helyzet, hogy egy kiváló rendező kiadott egy fércművet a kezei alól. Történt már ilyen a filmtörténetben! Úgy vélem, ez a film is, mint oly sok Hollywoodban, durva kontroll alatt készülhetett. Tényként kezelem, hogy belenyúltak ebbe a filmbe (is). Jó lenne tudni, milyen mértékben formálták a filmet a producerek. Mert ne legyenek illúzióink: ez a film nem csupán Greta Gerwig és Noah Baumbach kéznyomát viseli magán, hanem a producerekét is!

Merre tovább, Greta Gerwig?

Ezt a kérdést előszeretettel teszik fel a kritikusok vele kapcsolatban. Én három utat látok előtte. Ha marad a Lady Bird-vonalon, akkor kinőhet egy akkora tehetségű rendezővé, mint Woody Allen. Az is lehet, hogy átmegy művészieskedő katyvaszgyártásba, és ilyen nehezen értelmezhető förtelmek kerülnek ki a keze alól, mint a Barbie. Én merem remélni, hogy Gerwig nem készít a későbbiekben olyan értelmezhetetlen posztmodern borzalmakat, mint Lars von Trier és Terry Gilliam rosszabb időszakaiban. Harmadik lehetőség pedig, hogy ő is beáll a woke propagandagyártásba, s mérgező hulladékok tömkelegével szórja tele az amerikai és az európai tömegkultúrát. Én a Lady Bird-vonalban bízom.

Olvasnivaló:

ICUS: A Barbie főszereplői kezdetben nagyon megalázónak érezték a forgatást

https://filmsor.hu/a-barbie-foszereploi-kezdetben-nagyon-megalazonak-ereztek-a-forgatast/

Dobi Ferenc: Szárnybontogatás

https://filmtett.ro/cikk/greta-gerwig-lady-bird

Edwin Henry Landseer - Fighting dogs getting wind

Munkahelyi pszichoterror az, amikor egy munkatárs huzamos ideig, több hónapon keresztül, heti rendszerességgel verbálisan bántalmaz egy másik munkatársat. A pszichológia úgy is nevezi ezt, hogy mobbing. A gyakorlója lehet egy felettes is, ez esetben tetten érhető a hatalommal való visszaélés. A mobbing megnyilvánulási formája nem írható le kizárólag a szóbeli bántalmazással; ott van még az információ-visszatartás, a túlterhelés, a logikátlan munkaszervezés. Igazából ide tartozik mindenféle ellenséges viselkedési forma; az összes olyan cselekmény, ami arra irányul, hogy fájdalmat okozzunk a másiknak. Számos indok lehet a mobbingra: az előnyös szakmai pozíció megszerzése, egyfajta torz egofitogtatás, esetleg a frusztráció levezetése. Bizonyos esetekben az is elég, ha valaki eltérő politikai véleményen van, mint az agresszor. A woke humanoidok valóságos mesterei a mobbingnak. Az újbaloldal keltette új életre, és tette népszerűvé a mobbing egy különösen visszataszító formáját: a munkahelyről való kirúgatást.

A mobbing kizárólag egy egészségtelen munkahelyi közösségben alakul ki. A közösség azért beteg, mert hiányzik belőle a szolidaritás. Ha nincs szolidaritás, akkor egy idő után megjelennek a közösségben azok a személyek, akik nem tartják tiszteletben az emberi méltóságot és a szakmai autonómiát. Csak a beteges munkaközösségek tolerálják és legitimálják az erőszakot gyakorló, a gyengébbeket megalázó magatartást. Problémás az a munkahelyi vezetés és az a humánpolitikai osztály, amely nem kezeli megfelelően a mobbingot. A menedzsmentnek sosem szabad, sőt egyenesen tilos szó nélkül hagynia az agresszív viselkedésformákat. Ami a felszínen két vagy három ember problémás magánügye, az a mélyben a közösség ügye.

Az, hogy egy munkahelyi közösségnek autoriter a vezetője, nem hogy problematikus, hanem egyenesen helyénvaló. Általában azok a közösségek működnek megfelelően, amelynek autoriter a vezetője, ugyanakkor ehhez az autoriterséghez társul racionalitás és humánum, vagyis értelem és emberség. A rossz értelemben autoriter vezető híján van a racionalitásnak és a humánumnak, ami miatt a vezetőként hozott döntései értelmetlenek és embertelenek. Az ilyen vezető arrogáns és nárcisztikus. A rossz értelemben autoriter vezetőnél visszatérő fegyver a mobbing. Természetesen a menedzsment lehet teljesen demokratikus is, aminek következtében a menedzselés folyamataiba bevonhatja a kollektívát is (lásd Summerhill). Valahogy úgy tűnik, inkább az autoriter menedzsment alá tartozó közösségeknél fordul elő a mobbing, nem pedig a demokratikus menedzsment alá tartozó közösségeknél.

Tévedés viszont azt hinni, hogy a mobbing minden alkalmazója autoriter. A verbális erőszaktevők között sok introvertált szürke egér is található, aki nem merészel kiállni magáért, de sunyi módon bármikor képes hátba támadni a munkatársát, ha adódik rá lehetősége. Az elkövetőknek gyakran vannak dühkitörési problémáik. Napi szinten frusztráltak, szorongóak.

Jellemzőek rájuk az előítéletek. Számos hölgy pedagógust volt alkalmam megismerni az évek alatt, akik rossz véleménnyel voltak azokról a gyermekekről, akik hiperaktívak voltak, és azokról a felnőttekről, akik pánikbetegek voltak. Úgy vélték, a hiperaktivitás és a pánikbetegség valójában magatartás-probléma. Vagyis: a hiperaktív gyermek és a pánikbeteg felnőtt nem akar viselkedni. Figyelem: szerintük nem arról van szó, hogy nem tud viselkedni, hanem arról, hogy nem akar viselkedni! Ezek a hölgy pedagógusok feltételezték ezekről a gyermekekről és felnőttekről, hogy képesek az önkontrollra. Mondanom sem kell: ezek tévképzetek, másképpen szólva baromság! A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart úgy tartja számon a pszichológia, mint fejlődési rendellenességet, ami a súlyosságtól függően lehet betegség, fogyatékosság, részképesség-zavar. A pánikbetegség pedig a pszichológia szerint egy szorongásos mentális betegség. Az említett hölgypedagógusok tanultak pszichológiát a pedagógusképzőn: vagy úgy ültek benn az órán, hogy egyik fülükön be, a másikon ki, vagy maga a pszichológiai képzés volt felszínes. Én az utóbbira tippelek. Mindez a lélektani felszínesség pedig kifejezetten destruktívan érvényesül mindmáig a poroszos iskolarendszerben. Ami a legiszonyatosabb, hogy ezek a hölgy pedagógusok maguk is több esetben alkalmazói voltak a mobbingnak. Én csak tudom, hiszen gyermekkorban voltam hiperaktív, felnőttként pedig most is pánikbeteg vagyok. Gyermekkorban néhány pedagógus, felnőttként pedig néhány pedagógus kolléga alázott meg azért, mert olyan vagyok, amilyen. A félreértések elkerülése végett szögezzük le: mind a hiperaktivitás, mind a pánikbetegség egy rossz mentális állapot, amit le kell küzdeni magában az embernek. Mindenesetre a pszichoterror nem az a terápiás eszköz, ami elősegíti az emberben a gyógyulást, ellenben elmélyíti a lelki sérüléseket.

A mobbing elkövetői a kommunikációs eszköztár tekintetében sem leegyszerűsíthetőek. Egyesek elég szegényes szókészlettel esnek neki az áldozatuknak, míg az olvasottabbak és műveltebbek szofisztikáltan és választékosan tapossák el embertársukat, mint valami bogarat. A pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a pszichoterror alkalmazói gyermekkorban maguk is áldozatai voltak a pszichoterrornak. Aki most vadász, régen maga is préda volt.

A mobbing negatív hatással van az áldozatokra és a szemlélőkre, úgy az egész közösségre. A pszichoterror áldozata a támadó jelenlétében az átlagosnál jóval feszültebb. A mobbing célpontjai gyakran érzik úgy, hogy képtelenek megvédeni magukat a támadásoktól. Mivel naponta veszélyeztetve érzik magukat, folyamatosan szoronganak. Egészen addig veszélyeztetve van a testi és lelki egészsége, amíg meg nem szűnik a bántalmazó szituáció; másképpen fogalmazva: míg le nem állítja a közösség és annak vezetése a bántalmazót. Az áldozatban egy idő után kialakulnak különféle panaszok, mint fejfájás, gyomorfekély, alvászavar, depresszió, szenvedélybetegségek. A munkahelyi pszichoterror hatásai nem csupán a munkahelyen érvényesülhetnek, hanem a munkahely falain kívül, a párkapcsolatban és a családi szférában is. A mobbing legsúlyosabb következménye pedig az öngyilkosság (lásd Blizzard).

A mobbing erodálja a közösséget. Az igazi közösség az, ahol a tagok kiállnak egymásért. A megfélemlítés nem csupán az áldozatban kelt stresszt, hanem a szemlélőkben is. A szemlélők között vannak közönyösök, akik úgy állnak hozzá, hogy „le van szarva!”, és vannak perverzek, akik úgy vélik, „kezdődik a műsor!” – ezek az emberek nem kevésbé betegek, mint a pszichoterror alkalmazói. Ugyanakkor a szemlélők között vannak jószándékú, de félénk emberek, akik nem szeretnének maguk is áldozatai lenni a mobbingnak. Különösen akkor nem merészelik a védelmükbe venni az áldozatot, ha egy hordával állnak szemben. Ezen inaktív szemlélőket gyötri a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat. A terror látványa megviseli érzelmileg ezeket az embereket. Előttünk áll egy közösség, amely a félelemtől cselekvésképtelen.

A témában végzett pszichológiai kutatások szerint a leggyakrabban alkalmazott mobbing formációk a következők: az elvégzett munka sértő elbírálása, a vélemény kifejtésének korlátozása, a személyről való pletykázás. A munkahelyeken általában kétfajta munkavállaló szed altatókat és nyugtatókat: a kiégés áldozatai és a bántalmazás áldozatai. Az esetek többségében egyszerre jelentkezik a kiégés és a bántalmazás: az illetőnek egyaránt szembe kell néznie a túlmunkával és az őt támadó munkatársakkal. A mobbing több áldozata vesz ki sűrűn betegszabadságot, hogy elkerülje néhány napra a támadásokat. Egyes áldozatok fél évnyi pszichoterror után kidőlnek, míg mások 5-6 évet is kihúznak, mielőtt megadnák magukat az összeomlásnak.

A terrorlegények és terrorleányok általában olyan áldozatot keresnek maguknak, aki elfogadja az alávetettséget, a vereséget. Mindig úgy indítják a támadásukat, hogy becsomagolják egy munkahelyi szituációba. Az áldozat felveheti a kesztyűt. Ami mindenképpen szükséges a párbaj megvívásához, az a nyugodtság és a határozottság. Tudatni kell az agresszorral, hogy a megfélemlítésre való kísérlete sikertelen. Az erőszaktevő próbálkozik párszor, miután pedig azt tapasztalja, hogy tényleg sikertelen a támadása, elvonul keresni egy másik áldozatot. Az áldozatnak erősnek kell maradnia minden támadás során, nem mutathat gyengeséget. Ami a legfontosabb, az a higgadtság. Az agresszor arra utazik, hogy negatív érzelmeket keltsen a kiszemeltben: félelmet, haragot, gyűlöletet. Abban leli örömét, hogy látja a másik kínjait, a szenvedését. Az áldozatnak kordában kell tartania az érzelmeit a munkahelyi játszmák során.

Persze, az áldozat győzhet a párbajban; lefegyverezheti a támadóját. Ez a forgatókönyv érvényesül a legkevesebbszer. Az agresszor egészen addig folytatja a támadást, míg rést nem üt a pajzson. Az áldozatnak pedig jóval kevesebb az esélye, ha nem egy hiénával, hanem többel áll szemben; egy falkával, egy hordával. Az áldozat egyre csak fárad, míg a végén maga nyújtja oda a torkát a ragadozóknak.

Ha az áldozat egymaga nem képes a verbális erőszaktevő lerendezésére, kénytelen segítséget kérni a vezetéstől és a HR-től. Sajnálatosan nem mindig sikerül megszereznie a remélt támogatást a döntéshozóktól. Az agresszor tagadhatja a vádakat. Úgy tesz, mintha semmilyen súlyos tettet nem követett volna el. Ha a vezetés impotens, kénytelen a munkavállaló felmondani a munkahelyén, és keresni egy biztonságosabb munkahelyet. Az alkalmazott nem ragadhat bele az áldozatszerepbe. Eleve az a munkahely, mely nem védi meg a dolgozóját, nem érdemel munkavállalói lojalitást!

A munkahelyi vezetőnek kötelessége megelőznie a mobbingot. A mobbing egy szégyen a munkahelyi közösségben. A vezető miután felismerte a pszichoterrort, mindent meg kell tennie a megszüntetésére. Ha konkrét panasz érkezik valakitől, még hozzá többször, nem szabad besöpörnie a szőnyeg alá. Az agresszor árt magának a munkahelyi közösségnek is. Az agresszor által gyakorolt pszichoterror miatt csökken a hatékonyság, növekszik a fluktuáció, erodálódik a munkavállalói lojalitás. A legrosszabb szituáció az, amikor a pszichoterror alkalmazója valójában a munkahelyi vezetés és egy munkavállalói klikk szimbiózisa. Ilyenkor az áldozat nem csupán a vérére szomjazó munkatársakkal, de az ő alávaló tevékenységüket támogató vezetéssel is kénytelen szembenézni. Odáig is fajulhat a dolog, hogy magából az áldozatból lesz bűnbak.

Feltételezzük azt, hogy a munkahelyi vezetés morális szempontból rendben van! Talpig becsületes emberekből áll a menedzsment. Ezen ideális esetben a vezetés alkalmazhat egy viselkedési kódexet, és kialakíthat egy olyan etikettet, amihez alkalmazkodnia szükséges minden dolgozónak. Munkahelyi dokumentumok tehetik egyértelművé a destruktív viselkedésformákat, megfogalmazhatják a negatív következményeket, és biztosíthatnak segítségkérő lehetőséget az áldozatok számára. A becsületes vezetőnek (legyen az intézmény, cég vagy vállalkozás vezetője) rengeteg eszköz áll a rendelkezésére, hogy rendet tartson az általa vezetett és igazgatott munkahelyen.

Az egyetemeken egyedül a kommunikáció szakon tanítják azt, miként kell helyesen viselkedni a munkahelyen. A tudatlanság és a tapasztalatlanság ugyanúgy hozzájárulhat a spontán mobbing helyzetek kialakulásához, mint a rosszindulat. Még én is beleestem időnként, és csak a rengeteg tapasztalat után következett az elkerülése mind a kezdeményező, mind a fogadó oldalon. Az is a mobbing melegágya, ha egymás mellé raknak eltérő képességű és alkatú munkavállalókat. A munkahelyeknek elvileg rendelkeznie kell oktatóanyaggal a helyes munkahelyi viselkedésről. Az ilyenfajta nevelésre leginkább a friss pályakezdők szorulnak rá. A munkahelyek többsége kevés időt szán a mobbingra. Ennek következtében nem szűrik ki az agresszorokat. Általában az áldozat mond fel, nem az elkövető. Ha több ember követ el mobbingot, akkor az nagy mértékű fluktuációt is okozhat a munkahelyi közösségben. A mobbing egy olyan veszélyforrás, amire kevés céges és állami intézmény van felkészülve Magyarországon.

Sajnálatosan sok munkavállalóban nem tudatosul az, hogy a legtöbben dolgozni járnak be a munkahelyre. Túl sok az olyan munkatárs, aki a munka mellett pletykálkodásra, haverkodásra és egofitogtatásra használja a munkahelyet. Azzal semmi baj, ha valaki a meló elvégzésén túl beszélget és barátkozik, sőt, még az is érthető, ha egyesek a munkahelyükön törekednek egyfajta önmegvalósításra – mindezt normális keretek között. A probléma az, hogy így is sok olyan munkavállaló van, aki túlzásba menően, a munka rovására trécsel, ökörködik, haverkodik, egóskodik. Rengeteg olyan munkahely van, ahol egyes emberek belemásznak a másiknak az arcába, egymás agyára mennek. Sok intézményi és céges munkahelyen pedig rá is tesznek egy lapáttal az éves szinten megrendezett, amúgy rendkívül felesleges csapatépítő tréningek, ami igazából semmi más, mint egyfajta kényszer a haverkodásra. 50% esély van a mobbingra. A munkahelyi közösségekben több a zsoldos, mint a hivatásos; magyarán sokan a zsoldért, a pénzért, a munkabérért járnak be dolgozni, nem többért. A legtöbb melós alig várja, hogy leteljen a 8 órás műszak, mert akkor végre együtt lehet a családtagjaival. Eleve irracionális a munkaerő-piacunk, ami miatt több időt töltünk a bérmunkával, mint a magánéletünkkel – ez pedig valamelyest frusztrálttá tesz minket. A munkahelyek többségén hiánycikk a szolidaritás, emiatt pedig a legtöbb ilyen közösség egymáshoz lazán kapcsolódó klikkek halmaza. Mindig lesznek olyan munkatársak, akik unszimpatikusak. Az egyik csoport utálni fog egy másik csoportot. Hosszú távon kellemetlen lesz a légkör. Szomorúan le kell vonni a tanulságot, hogy a mobbing bele van kódolva a rendszerbe.

Nagyrészt az irodai munkaerő-piacon lévő mobbingról esett szó. A gyárakban még rosszabbak a viszonyok. Egymást nyíró középkorú falusi és városi nők. A 20-as évei elején járó kisfőnökök hozzák magukkal a középiskolai mentalitást az első munkahelyükre. Gyakran visszatérő szituáció, amikor a 20-as kisfőnök hatalmi pozícióban kiossza az 50-es éveit taposó dolgozót. Vélt és valós sérelmek miatt egy egész részleg fordul szembe 3-4 emberrel. Nagy a fluktuáció. Sok a besúgó. Kemény a hajtás. Mindenki ideges. A kelet-magyarországi gyárakban számítógépen mérik a dolgozók órai teljesítményét. Ha nem teljesíti valaki az elvárt százalékot, baszogatják.

Valójában a teljes munkaerő-piacon tetten érhető a mobbing. A kiégés kéz a kézben együtt jár a pszichoterrorral. Emberek marják egymást, mint harci kutyák a ketrecben. A WHO előrejelzései szerint 2030-ra a burnout lesz a vezető halálozási ok a világon. Jelenleg egy olyan kapitalizmust működtetünk, ami halálos végkimerülésig lefárasztja az embereket, velük együtt pedig a társadalmakat. Az irracionálissá vált bérmunka lassú ütemben kinyírja a társadalmat.

(Alexander Tyerehov - A kőhíd)

„Veszélyes figyelemmel kísérteni meg a halált. Ha valaki meghalt, akkor már minden kimondatott. És ha továbbra is kérdések hangzanak el, ha valaki megpróbál túlságosan közel menni, akkor a tanúk elkezdik tovább gondolni, lelkük mélyéről előássák azt, ami nem történt meg, ami nem volt, a nem-igazságot – és a múlt elkezd önállóan gondolkodni milliók agyával. Az önállóan gondolkodó múlt pedig veszélyes, futóhomok, amely mindent elnyel.”

Alexander Tyerehov

1,

Alexander Tyerehov A kőhíd c.  dokumentumregénye 2009-ben elnyerte Oroszországban a Nagy Könyv díjat. Magyarországra 2016-ra jutott el, Goretity József fordításában. Alapvetően tetszett a könyv, bár nem voltam vele maradéktalanul elégedett. Valójában nem egyszerű elmondani a benyomásaimat az olvasmányélményről. Ugyanis maga a mű nem egy könnyű olvasmány. Nem csupán azért nem könnyű, mert kb. 1000 oldal; hanem azért sem, mert mind a tárgyalt témája, mind a szöveg stílusa keményen megdolgoztatja az olvasót. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a regénynek szándékában sem áll az, hogy kikapcsolja és elszórakoztassa az embert. Az írónak küldetése volt ezzel a könyvvel, és az olvasó maga is részese lesz ennek a küldetésnek, ha belekezd a műbe.

2,

Mint dokumentumregény, kiváló!

A regény elején egy rejtélyes alak felkeresi főszereplőnket, Alekszandr Vasziljevicset. Vasziljevics egy egykori belügyi tiszt; a regény idején már visszavonult, a civil szakmája pedig kereskedő. A rejtélyes alak egy megbízást hoz neki, a megbízó pedig azt szeretné, ha megoldana egy 60 éves bűnesetet. Vasziljevics a belügyi múltja miatt alkalmas a feladatra. Rendelkezik kapcsolatokkal. Vasziljevics össze is állít magának egy nyomozógárdát: Golcman, az idős tudományos munkatárs; Borisz, az ex-belügyes; Csuharev, az operatív munkás; Aljona és Marina titkárnők, egyben Vasziljevics szeretői. Hét évig tart a nyomozói munka.

Mi is a döglött akta tartalma?

1943. június 3-án a moszkvai Nagy Kőhídon elhalálozott két gyermek. Két nem akármilyen gyermek. Ők nem az orosz nép egyszerű gyermekei voltak. Hanem két vasember egy-egy ivadéka. Két diák a szovjet elitből. Alekszej Sahurin, a szovjet repülőgép-gyártási népbiztos fia, Vologya Sahurin pisztollyal fejbe lőtte Sztálin egyik nagykövetének, Konsztantyin Umanszkijnak a lányát, Nyina Umanszkijt, majd végzett magával. Ez volt a hivatalos verzió. Vasziljevics nem hisz a hivatalos verzióban. Prekoncepciója, hogy meggyilkolták a két kamaszt. A brigád alapos és rendszeres nyomozói munkát végez a 7 év alatt. Felkutatnak minden életben maradt leszármazottat. Plusz beszélnek minden olyan személlyel, aki kapcsolatba kerülhetett az üggyel. Természetesen a kiindulási pont a Sahurin és az Umanszkij család.

Ahogy halad előre a nyomozás, képet kapunk a szovjet személyi kultuszról, az akkori káderekről, Sztálinról és udvaráról. Mára közhely, hogy mint minden diktatúra, a sztálini rezsim is a félelemre épült. A káderek többsége évtizedeket töltött el félelemben. Nem véletlen, hogy egy jelentős részük alkoholista lett, sokan közülük rákban hunytak el idős korukra. Létezett egy titkos összetartás, de ugyanakkor működött a bűnbak-képzés is. Folyamatosan ment a hajtóvadászat a belső ellenség ellen, aki a legtöbbször nem is létezett. Mégis mindig találtak egy „trockistát”, egy „ellenforradalmárt”, valakit, aki az „amerikai imperializmus ügynőke. Ezek az emberek az elnyert pozíciójukkal szereztek maguknak hatalmas vagyonokat is – viszont egy ilyen feszült légkörben az eltunyulás, az élvezeteknek való gondtalan élet ellene hatott az életösztönnek. Folyamatosan ébernek kellett lenni, sőt maradni. Az egyik diplomata, Makszim Makszimovics Litvinov minden este úgy aludt el, hogy pisztolyt rejtett a párnája alá. A káderek a népre hivatkoztak, de a legtöbbször hanyagolták a népet. Dörgölőztek a hatalomhoz, jelen esetben Sztálinhoz, és várták tőle a privilégiumokat, a pompás lakást, a pompás autót, a gyermekeknek a jó iskolát, a kellemes külföldi utakat. A zsarnok adott – de nem egyszer el is vett. Jobb esetben visszavette a javakat, rosszabb esetben elvette a nem túl jól teljesítő, esetleg ellenséggyanús káder életét. Sztálin a jó gazda. Büntet és jutalmaz. Az túlzás, hogy mindent lát, és mindent tud – de rengeteg információ jut el hozzá. Valahol élvezi is, amit tesz. Ismert pár történet a szerencsétlen káderről, akit behívat magához, kedélyesen elbeszélget vele, megkínálja egy kis konyakkal vagy vodkával; a káder pedig úgy lép ki 1 vagy 2 óra múlva a zsarnok irodájából, hogy minden rendben, nincs semmi gond, az élet megy tovább; következő nap aztán jönnek érte a fegyveresek, hogy elvigyék a börtönbe vagy a kívégzőosztag elé.

Vasziljevicsnek nem egyszerű kiigazodni a hét évtizede történt gyilkosság indítékai és motiváció között. Sok olyan tényt felszínre hoz, amit át akartak adni a feledésnek. Precízen bogozza a bűnügy szálait. Nyomozása során felhasznál történelmi dokumentumokat, korabeli újságcikkeket, kádereknek vagy azok asszonyainak, szeretőinek memoárjait, a szemtanúk vallomásait. Alkalmazza ezek mellett a nyomozáshoz nélkülözhetetlen modern eszközöket és módszereket is. Egyre mélyebbre nyúl a sztálini időszak mélységes bugyraiba. Általa több ismeretet kapunk az állambiztonsági szervek kíméletlen munkamódszereiről is. A sötét múlt rekonstruálása mellett pedig egy kis betekintést nyerünk a jelenlegi oroszországi biznisz-világba is. A Vasziljevics-gárda nyomozását nem támogatja az állam, így számos esetben nekik kell lefizetniük azokat az embereket, akik segíthetik az ügy felderítését. Tisztán kirajzolódik a szövegben a hatalom és a nép, a hatalom és az értelmiség viszonya. Az emberi gyarlóság pedig tetten érhető mind a rekonstruált sztálini múltban, mind a nyomozás jelen idejében. Maga a Vasziljevics-brigád sem mentes a gyarlóságtól. A főszereplő sem.

3,

Mint egzisztencialista regény, pocsék!

Alexander Tyerehov regényének legfontosabb témája a közelmúlt történelmével való szembenézés szükségszerűsége. Mindemellett feszegeti azokat a kérdéseket is, amikre már előtte kereste a választ a klasszikus orosz irodalom. Az egyénnek mi a felelőssége a társadalmi folyamatokban? Mi a létezésünk értelme a világban? Az életen túli létezés valójában meglét vagy nemlét? A maga módján szétágazik a regény, de ami egybefogja, az a szimbolikussá váló, szinte örökkévalónak tekintett Nagy Kőhíd.

Sajnálatosan Alexander Tyerehov, hasonlóan, mint Dmitry Glukhovsky, egy nihilista intellektuel. Másképpen szólva: egyike a kiégett orosz értelmiségieknek. Ma a „kiégett értelmiségi” egy brand nem csupán Oroszországban, de Európában és az USA-ban, így Magyarországon is, en bloc az egész nyugati civilizációban. Már-már menő kiégett értelmiséginek lenni. Rendben, én is egy kiégett értelmiségi vagyok, de a magam részéről ebben nem találok semmi pozitívumot. Az értékelvű Jankovics Marcell boldogan halt meg, az értékelvű Kassai Lajos boldogan él. Stephen King a The Tommyknockers-ben Jim Gardener karakterén keresztül elég jól kifigurázta a nihilista intellektuel figuráját. A kiégés nem egy pozitív állapot, a nihilizmus pedig nem egy pozitív eszmeiség. A kiégést piedesztálra emelő, minden emberi értéket tagadó nihilizmus egyenest vezet a szakadékba, a zsákutcába, a csúf pusztulásba.

Tyerehov főkaraktere, Vasziljevics próbál hinni valamiben, de nem hisz semmiben. Fiatalkorában még hitt ebben is, abban is, aztán a sok pofon után, rengeteg illúziója elpusztulásával, lassan eljut a hitetlenség állapotába. A szerző nem árulja el a történet során, hol is botlott meg a karaktere, hol következett be életében a törés – csak érzékelteti, hogy lent van a gödörben, és nem is akar igazán kimászni belőle. Próbálkozik, de rendre visszaesik. Betegesen fél a haláltól. Kapaszkodókat persze keres, és ez a nyomozási ügy is egy kapaszkodó. De a sztori végeztével ez a kapaszkodó is kiesik a kezéből.

A politikai krimit kiegészíti ez az egzisztencialista szál. Amivel nem lenne bajom, ha vezetne is valahova. Vasziljevics nem mászik ki a gödörből. Vasziljevics nem nyeri vissza a hitét. Vasziljevics nem találja meg a boldogságot és a szerelmet. Vasziljevics megmarad egy kiégett, nihilista értelmiségnek. Még nem döglött meg, de döglödik. Ahogy az lenni szokott, a kiégett értelmiségiek többnyire nem sikeresek a szerelemben sem. Vasziljevics szinte együtt énekelhetné a Nevergreen-nel: „A szerelemben nem hiszek”. A központi férfikarakter viszonya a nőkhöz undorító, visszataszító. Két szeretője, Aljona és Marina csak használati tárgyak, akiket nem tisztel, ellenben lenézi őket. Rajtuk kívül még egy tucatnyi nőt használ ürítésre. Rengeteg olyan regényt olvastam, amiben volt erotikus jelenet, de még egy olyat sem, ahol minden egyes szeretkezés úgy lett volna leírva, mint valami gépies, unalmas, fárasztó dolog. A főszereplő menekül a szexbe, a promiszkuitásba, de semmi élvezetet nem lel benne. A szerző a főszereplőn keresztül nem csupán a szeretkezéseket ábrázolja szánalmasnak, hanem a főszereplőért rajongó lányokat és nőket is. „Szükségem van rád havonta egyszer. Egy hónapra van szükség ahhoz, hogy elmúljon az utolsó alkalom utáni undor.” Több jelenetben az ex-belügyes szerelmes SMS-ekkel hülyíti az egyik szeretőjét, Aljonát, miközben készül megdugni az éppen kiszemelt leányt vagy nőt. Az intenzív szexuális élet közben pedig főszereplőnk nem boldog.

A dokumentumregényt kiegészítő egzisztencialista szál végső üzenete: a halál félelmetes, az elmúlás rossz, a szerelem egy idő után teher, a társadalom rohad, nincsenek igazi értékek. Nihil. Szánalmas.

4,

A kőhíd dokumentumregényként működik, egzisztencialista regényként nem.

Amiről még szót kell ejtenünk, a stílus!

Alexander Tyerehov nyelvhasználata elképesztően gazdag. Rengeteg rétegét vonultatja fel a stílusnak: megkapjuk itt a sztálinizmus hivatali és sajtónyelvét, az öregkori demenciával küszködők zavaros visszaemlékezéseit, a különféle témákról elmélkedő kisesszéket, az alvilág helyi szlengjét. Amellett, hogy Tyerehov mestere a stílusnak, hatalmas szókinccsel rendelkezik: legyen szó a szakszolgálati kifejezésekről, az egyházi szláv terminusokról vagy a XVIII. századi hídépítésnél használt szerszámok megnevezéséről.

A szerző E/1. személyben beszéli el a történetet. Én folyamatosan azon elmélkedtem olvasás közben, hogy a szerző, Alexander Tyerehov és a főszereplő, Alekszandr Vasziljevics vajon egy személy! Stephen King is művelt már olyat, hogy belehelyezte magát a regénye sztorijába (pl. Jack Torrance a The Shining-ben, Jim Gardener a The Tommyknockers-ben.) Hogy ez miért lényeges, és miért problémás, arról ejtettem fentebb szót! Az elbeszélés folyamán a narrátor többször nézőpontot vált, egy bekezdésben vagy egy mondaton belül. A narrátor egyrészt reagál a saját megszólalásaira, másrészt a vele párbeszédet folytató személyek megnyilvánulásaira, hanglejtéseire, gesztusaira, mimikáira. A főszereplő a környezetére reflektálva reflektál önmagára is.

Bár díjat nyert A kőhíd, megosztotta az olvasóközönséget. Oroszországról tudni kell, hogy a sztálinizmus kultusza még mindig jelen van a társadalomban. Vagyis: amíg a németek elszámoltak Hitlerrel, az oroszok nem számoltak el Sztálinnal. Tyerehov anti-sztálinista, ez a könyve nem különben. Nem meglepő módon ez nem tetszik a sztálinistáknak. A putyinizmusnak és bizonyos szinten a félkegyelmű duginizmusnak is része a felhigított sztálinizmus. Így nem kifejezetten szeretik Alexander Tyerehovot a hivatalos pánszláv nacionalista körökben. (Dmitry Glukhovsky nevét meg jobb ki sem ejteni ebben a közegben.) Igazából sem Tyerehov, sem a művei nincsenek támogatva az állam által.

Én nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a monstrumot, de a nihilizmusa miatt nem lesz újraolvasva a részemről. (Ahogy Glukhovsky METRO-ja sem.) Persze ha választanom kellene a Tyerehov- és Glukhovsky-féle cinikus józanság meg a sztálinista, putyinista, duginista moslék között, akkor az előbbire esne a választásom. Ha csak ez a kettő lenne – szerencsére ezen kívül vannak még más utak is az orosz szellemtörténetben.  

Valójában nem terveztem bejegyzést a témáról. Ami miatt mégis megszületett a poszt, az, hogy a Youtube önkényesen privátba tette az egyik Hidan videó alatti kommentemet. Én a nyilvánosságnak szántam a kommentet, de a Youtube beállította, hogy csak azok láthatják, akik be vannak lépve az YT-fiókjukba. Ha nincs valakinek YT-fiókja, az nem látja a kommentemet. A Youtube megtette, mert megteheti. Én pedig úgy gondoltam, valamilyen formában mégis elérhetővé teszem több ember számára a mondanivalóm, így éltem is a blog.hu adta lehetőségekkel.

Most nem fogok részletekbe menően belemenni a Hidan-ügybe. A lényeg röviden az, hogy egy jobber youtuber, Hidan az YT-csatornáján több alkalommal is bírálta mind a nemzetközi, mind a hazai woke baloldalt. Eme tevékenysége közben pedig woke-nak nevezett pár tartalomgyártót. Ami miatt néhány woke youtuber, meg egy tucatnyi kommenthuszár betámadta Hidant.

Alant közlöm az YT által priváttá tett kommentem tartalmát. Egy csöppet átírtam a szöveget, meg hozzáírtam egy kicsit, de a tartalom ugyanaz.

***

Hidan a következő embereket vádolta meg woke mentalitással és identitással – vagyis azzal, hogy a woke baloldal jobbágyai és zsoldosai. Hidan woke-nak nevezte Mannint, Ravent, Bálnát, Pottyondit, Pirézt, Gulyás Marcit és a Partizán stábját. Problémás még itt Smoking Table személye. Hidan legutóbb így fogalmazott vele kapcsolatban egy kommentben: „Sajnos ő is csak annyit akar, amennyit anno az ifjú Mannin, bekerülni a véleményvideósok belterjes körébe. Kár, mert ennél többet láttam benne.” Én Smoking Table-t jó ideig egy tájékozatlan apolitikus youtubernek tartottam egészen addig, míg nem találtam rá erre a kommentjére: „Ajánlom a Jólvanezígy csatornát, ahol Ádám és Csoki (ugyan az ideológiájuk egyezik) gyakran nem értenek egyet különböző témákban, ezért szellemileg sokkal minőségibb az a podcast.” Smoking Table a woke Fókuszcsoportot és Jólvanezígy-et ajánlja fogyasztásra. Ez a két műsor nagyrészt woke politikai propaganda, tele rakva fake news-szal és dezinformációval – Smoking Table szerint ez „szellemileg sokkal minőségibb”. Látható: Smoking Table közeledik a woke-hoz. Persze, nem is tehet mást, ha szeretne a Youtube-n influencer-karriert.

Nézzük, mire alapozza Hidan, meg sokan, köztük én is, hogy ezek az emberek woke baloldaliak! Vagyis inkább elmondom azt, én miért tartom őket annak!

A woke csomag legfőbb részei a következőek: az LMBT, a Gender Studies, a BLM, a migrációpártiság, a kritikai fajelmélet, az újbaloldali Holokauszt-narratíva. Mannin, Raven, Bálna, Piréz, Gulyás Marci és a Partizán nem egy alkalommal bevédte az LMBT-t és a Gender Studiest, miközben a két woke irányzattal szembehelyezkedő, azt elutasító, kritizáló személyeket igyekeztek megszégyeníteni, karaktergyilkolni. Ezek a személyek nem működnek különbül a Pesti Srácok/Pesti TV gárdájánál, akik ugyancsak bárkit eltaposnak, akik kritikát fogalmaznak meg az Orbán-kormánnyal szemben. Smoking Table egyelőre nem védelmezi ezt a két woke szentséget, viszont a nem woke baloldali, hanem liberális értékrendű TheVR ellen folytatott karaktergyilkosságban vidáman részt vesz, hátha abból is cseppen-csurran neki valami. Pottyondi nevét azért nem írtam bele a felsorolásba, mert én személy szerint nem találkoztam olyan videójával és cikkével, ahol bevédte volna az LMBT-t és a Gender Studiest. Ámbár Miss Centrum már felajánlotta egyszer a szolgálatait a woke Momentumnak. Ha ezek az emberek bevédik az LMBT-t és a Gender Studiest, miközben hallgatnak ezeknek árnyoldalairól, visszásságairól, disznóságairól, ugyanakkor betámadják ezek kritikusait, akkor mi más lennének, mint woke? Logika, emberek, tessék használni!

Ha Hidan az Ideológiák Tárházára vagy Balázs Palira mondaná azt, hogy woke, még megérteném a felháborodást. De itt woke embereket nevezett woke-nak. Olyanokat, akiknek szent tehén a feminizmus és a szivárványmozgalom. És ha időnként meg is fogalmaznak némi kritikát ezek felé, az sosem üt akkorát, mint amekkorát ütött régen egy Puzsér Róberté és egy Farkas Attila Mártoné.

Hidan persze folyamatosan belefut a woke pofonfába. Legutóbb készített egy 1 perces videót arról, hogy Gulyás Márton mi jogon kunyerál a nézőitől pénzt (az adó 1%-át), miközben kapja a milliós támogatásokat a nemzetközi szervezetektől és a multicégektől. Emellett woke-nak nevezte Gulyit. Mire felbolydult a kommentmező. Kiderült, hogy az amúgy jobber Hidan nézőinek egy része balos Partizán-néző. És ezek a felháborodott Partizán-fanok elmagyarázták neki, hogy Gulyi nem woke, nagyon is jó gyerek, megérdemli a támogatást, értékes tartalmakat gyárt, maga az ember is egy érték! Persze, a Partizán stábja tényleg tehetséges. Minőségibb tartalmakat tesznek le az asztalra, mint az ATV. De az előbb elmondtam, hogy Gulyás és a partizánok, meg az összes többi elvtársa mitől woke. A Partizán háza táján rengeteg a káros szemét, a mérgező hulladék. A Partizán számos alkalommal szexista alapon uszítja a nőket a férfiak ellen (persze itt az azon típusú nőket, akiknek beteg a lelke, és gyenge az elméje). Nyomatja a férfiellenes sovinizmust, „feminizmus” címszóval. Ez nem zavar titeket?

Nem Hidan a hibás, hogy ezek az emberek kártékonyak. Hidan csak rámutat, hogy kártékonyak. Hidan számon kéri, miért okoznak kárt a társadalomban. Hidannak, mint minden felelős értelmiséginek, joga van felszólalnia a károkozás ellen. Persze, asszisztálhatna is hozzá, és milyen jól profitálna vele ő is, a csatornája is! De nem, ő nem csatlakozik a bandához, csak számon kéri a felelősöket!

Amiken elszörnyedt az erkölcsrendészet /a cenzúra / a Szent Inkvizició:

A Partizánnak semmi sem elég

https://www.youtube.com/shorts/-mXVbL5L_Lg

Whisperton és az anti-férfiak - A TikTok férfiatlanító fegyverei

https://www.youtube.com/watch?v=iwtTBdSSSJk

Homofób vagyok, mert Whispertont férfiatlannak tartom (VÁLASZ  SZENT  MANNINNAK)

https://www.youtube.com/watch?v=KSQ2Lx65X1Q

A Pottyondy Edina vs Nacsa Olivér balhé margójára

https://www.youtube.com/watch?v=QJlrFxQwjok

„Mégis mit kellene tenned, ha ebben a helyzetben vagy? Igazából egyetlen dolgot: ki kell lépned a komfortzónádból! Ki kell menned a világba! Szerezned kell igazi barátokat! Meg kell ismerned igazi nőket! Gazdagodnod kell igazi élményekkel!

Már ha vágysz még egyáltalán bármi ilyesmire a lelked mélyén!”

(Hidan)

2018-ban az Egészségügyi Világszervezet, a WHO tett egy javaslatot, miszerint kerüljön be a videójáték-függőség a Betegségek Nemzetközi Osztályozásába. 2022-ben hatályba is lépett az új besorolás. A tervezet vitát generált mind a gamer szubkultúrában, mind a gamer cégeknél, mind a szakmai berkekben. A kritika szerint a döntés nem csupán tudománytalan, de egyrészt hozzájárulhat a gamerek elleni hangulatkeltéshez, másrészt bagatellizálhatja a valódi mentális betegségeket. A döntés két részre szakította a témával foglalkozókat: volt, aki egyetértett vele, és volt, aki nem értett egyet vele. Én azok közé tartozom, aki egyetért a WHO ez irányú döntésével. Sőt, én még a WHO-nál is radikálisabban tekintek a témára, de erről majd később. Úgy vélem, az ezzel kapcsolatos kutatások elérték az a szintet, ami alapján kijelenthető, a videójáték-függőség egy létező, mindenképpen kezelendő probléma.

Idegen szóval gaming disorder. A Betegségek Nemzetközi Osztályozása nevezetű diagnosztikai útmutató 11. kiadásába került bele, mint addiktív zavar. A definíció szerint az tekinthető videójáték-függőnek, aki elveszíti a kontrollt a videójáték felett. A videójátékozás lesz a legfőbb cél az életében. A videójátékozás gátolja minden más cselekvésben és tevékenységben. A negatívumok ellenére mégis folytatja, mi több fokozza a videójátékozást. Eme problémás viselkedés folyamatos vagy epizodikus. Ha le is jön egy időre róla, később visszatér, és ott folytatja, ahol abbahagyta. A szakemberek szerint kb. 1 évre van szükség egy embernél, hogy beazonosítható legyen a betegség.

A gamer cégek egy része, nem meglepő módon, kiakadt a WHO tervezetén. Az amerikai videójáték-ipari érdekvédelmi szövetség, az ESA ki is adott egy közleményt, amiben többek között ez szerepelt: “Akárcsak a lelkes sportrajongók és a szórakozás minden formájának fogyasztói, a játékosok szenvedélyesek és elkötelezettek az idejükkel. Az Egészségügyi Világszervezet tudja, hogy a józan ész és az objektív kutatások bizonyítják, hogy a videójátékok nem okoznak függőséget. És az ilyen hivatalos címkével való ellátásuk felelőtlenül trivializálja a valódi mentális egészségügyi problémákat, mint a depressziót és a szociális szorongásos zavart, amely kezelést és az orvosi közösség teljes figyelmét érdemli. Határozottan arra bátorítjuk a WHO-t, hogy változtasson a tervezett lépésén.”

Az Amerikai Pszichológiai Társaság, az APA 2013-ban kiadott Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében, a DSM-5-ben szintén foglalkozott a videójáték-függőséggel. Igazából csak annyit jegyzett meg, hogy további kutatások szükségesek a témában. Az APA visszafogottabb volt, mint a WHO, és inkább a gamer szubkultúra elfogadása irányába tett lépéseket, mégis sok bírálat érte őket is.

A kritika annyiban egyetért az APA-val és a WHO-val, hogy foglalkozni kell a videójátékok mentális hatásaival. Még azt sem tagadják, hogy bizonyos esetekben kialakulhat videójáték-függősség a problémás embereknél. A kritika azt hangsúlyozza, hogy még nincs szilárd tudományos alapja annak, hogy betegségként kezeljék ezt a problémát. A legfőbb gondjuk az, hogy rengeteg negatív hozadéka van a WHO ez irányú döntésének, például táplálja ezzel a gaming- és gamer-ellenességet.

Vegyük sorra a kritika főbb pontjait!

- Szakmai konszenzus hiánya: A mentális betegségek definíciója és halmaza folyamatosan változik. A kategóriák nem statikusak. A betegségek halmaza hol bővül, hol szűkül. Ami egyszer mentális betegség volt, az később egy normális állapot. Több éven át vitatkoznak, mire megváltoztatnak egy kategóriát. Miután a WHO mentális betegségnek nyilvánította a videójáték-függőséget, lezajlott ezzel kapcsolatban egy igen hosszú vita, de nem értek el szakmai konszenzust.

- Problémás módszertan: A kritika szerint a WHO alacsony minőségű kutatások alapján tett javaslatot arra, hogy minősítsék betegségnek a videójáték-függőséget. Azt is hibának tartják, hogy a WHO a szerencsejáték-függőség és a pszichoaktív szerfüggőség kritériumait alkalmazta a videójáték-függőségre.

- A videójáték-túlhasználat démonizálása: Ez tipikusan olyan érvelés, amit nem kifejezetten értek. Szerintem az egészséges videójáték-idő 3-4 óra. Ami ezen túl megy, az már a beteges szint. A 12 és 24 órás videójátékozás meg már mentálhigiéniás szakemberért kiállt. A WHO szerint is problémás a videójáték-túlhasználat. A kritika szerint viszont semmi gond nincs azzal, hogy bizonyos gamerek többet játszanak a kelleténél. Mondjuk a gamer lobbi részéről nem is csodálom, hogy ez nekik „normális”. Mindenesetre a kritika szerint nem érdemes ártalmatlan tevékenységek túlzó gyakorlására betegstátuszt erőltetni. És itt ártalmatlan tevékenységnek a videójátékozás mellé felsorolják még az evést, a szexet, az edzést és a munkát – mintha nem létezne evés-, szex-, edzés- és munkafüggőség. Furcsa érvelés.

- Gaming- és gamer-ellenesség: Ez az érvelés sem több, mint javaslat a tech-függőség politikai korrekt narratívájára – vagyis súlyos problémák szőnyeg alá söprésére. A kritika szerint a közvélemény egy része ellenségesen viszonyul a internettel, a videójátékokkal, az okostelefonnal és a közösségi oldalakkal kapcsolatos új technológiákhoz. Úgy vélik, azzal, hogy a WHO legitim betegségként kezeli a videójáték-függőséget, morális pánikot kelt. Másképp szólva: a közvélemény egy részét a gaming és a gamerek ellen uszítja. A WHO uszít a gamerek ellen, érthető? Sosem tetszett, amikor a kritikát uszításnak bélyegzik – ez a polkorrekt módszer semmi mást nem szolgál, csak hogy ellehetetlenítse a diskurzust. A kritikusok követelték a jelenleginél erősebb tudományos bizonyítékok felvonultatását. Úgy gondolják, a WHO sok olyan emberre ragasztja rá a videójáték-függőséget, akik valójában nem azok.

- A valódi mentális betegségek bagatellizálása: A kritika szerint a WHO azzal, hogy új viselkedésformákat elkönyvel betegségnek, erodálja a „mentális betegségek” kategóriáját.

A szakmai kritika két részből áll: egyrészt a gamer cégek összérdekeit képviselő gamer lobbi véleménye, amit kiegészítenek a többségében a gamer cégek által finanszírozott gamer influencerek és a valamilyen formában érintett egyszerűbb gamerek; másrészt olyan pszichológusok véleménye, akik valamilyen formában kötődnek a gamer lobbihoz. A gamer cégek azokkal a technológiákkal dolgoznak, amelyeket a tech cégek nyújtanak a rendelkezésükre; így feltételezhető egy hierarchia, ahol felül a tech cégek, alul a gamer cégek állnak. A gamer cégek így valamilyen formában képviselik a tech cégek érdekeit; a gamer cégeken keresztül pedig a hivatalos gamer újságírás és a mainstream gamer influencerek. A tech cégek elkötelezett hívei a transzhumanizmusnak.

A fenti gondolatmenetem alapján az olvasó kitalálhatja, én mennyire értek egyet a kritikával.

Felmerült az a vád is a WHO-val szemben, hogy nem szakmai inditatásból, hanem a fejlett gamer kultúrával rendelkező ázsiai országok lobbijának a hatására vette be a tervezetbe a videójáték-függőséget. Az amerikai gamer lobbi szájából különösen nevetséges a lobbi-vád – ámbár könnyedén elképzelhető, hogy egy Kína vs. USA death-match állt a háttérben. Ugyanakkor azt sem szabadna elfelejteni, hogy Kínában, Japánban és Dél-Koreában szintén probléma a techfüggőség, azon belül pedig a videójáték-függőség. Az előbb említett három ázsiai országban amúgy előrehaladott a téma kutatása. A kutatással párhuzamosan pedig kísérletet tesznek a gamer ipar szabályozására. Dél-Koreában törvénnyel tiltják, hogy 16 éven aluliak 24 és 6 óra között online videójátékkal játszanak. Japánban egy bizonyos idő eltelte után maga az online videójáték figyelmezteti a játékost, hogy túllépte a gameplay az egészséges idő határát. Kínában az internetszolgáltató korlátozza a gameplay-vel eltöltött időt. Igazából azt láthatjuk, hogy a fejlett ázsiai országok igyekeznek felvenni a kesztyűt a gaming területén található szélsőségekkel.

Az a vád is felmerült, hogy a gyógyítás köré kiépült szolgáltatóipar érdekeit szolgálja ezzel a WHO. Vagyis a magánklinikák, az exkluzív terápiák és a gyógyítótáborok már készülnek fogadni a videójáték-függőket.

Ha van is realitás mindkét vádban, a probléma akkor is fennáll. Itt beteg emberek várják azt, hogy kigyógyítsák őket a szenvedélyükből.

Az sem könnyítette meg a probléma értelmezését, hogy 2017-ben az UNICEF teljesen eltérő narrációt adott a digitális világban ragadt gyermekekről. Az UNICEF szerint a függőség a gaming kontextusában kizárólag csak analógia. Kevés bizonyíték áll rendelkezésre annak megállapítására, hogy a videójátékok veszélyt jelentenének jelentős számú gyermek és kamasz egészségére. Ha veszélyeztetik is időnként a digitális viselkedésformák a normális életvitelt, emögött általánosabb problémákat kell keresni és kezelni. A „videójáték-függőség” problémás definíció, mert egyrészt elbagatellizálja a valóban bajban lévők problémáit, másrészt megbélyegzi azokat a gamereket, akik valóban sokat játszanak, de semmi bajuk. Az UNICEF szerint semmi gond nincs azzal, ha a gamerek egy része túl sokat játszik. Ugye, ez az az UNICEF, ami azért kampányol világszerte, hogy az iskolákba beengedjék az LMBT-propagandát, a gyermekek közé. Igazából semmi meglepő nincs abban, hogy a videójáték-függőség témájában sem a normalitást képviseli, hanem az ellenkezőjét.

Én is úgy vélekedek, hogy semmi gond nincs önmagában a videójátékozással. A rendszeres túljátszás viszont, úgy gondolom, az eszképizmus kategóriája, menekülés a valóság elől. Még abban is egyetértek, hogy ha egészséges keretek között játszanak bizonyos videójátékokat, az fejleszthet bizonyos képességeket is pl. Syberia a logikát. Sajnálatosan ezen a ponton túl nehézkes kiigazodni a kutatási eredmények között. Ha az ember nem elég tájékozott, szemfüles szakemberek könnyen bevihetik az erdőbe. És akkor még nem érintettük a gaming és az erőszak kapcsolatát, ami az egyik legmegosztóbb téma a szakemberek között.

Demetrovics Zsolt, az ELTE Pszichológiai Intézetének igazgatója, az Addiktológia Kutatócsoport vezetője védelmébe vette a WHO tervezetét.

Demetrovics szerint már azzal megtörtént a témában a szemléletváltás, hogy elfogadták a DMS-5-öt. A korábbi kiadásokkal ellentétben külön alfejezetet kaptak a nem pszichoaktív szerekkel kapcsolatos függőségi zavarok. Eleinte az általános internetfüggőséget akarták kitárgyalni, de végül a videójáték-függőségre szűkült le a fókusz. A DMS-szakértői gárda kicsit tartott a témától, mivel úgy vélték, nincs elegendő tudományos bizonyíték ahhoz, hogy bekerüljön a videójáték-függőség, mint önálló kategória. A mellékletbe úgy kerülhetett bele, hogy hozzáírták megjegyzésként: további kutatást igényel. Demetrovics megerősítette, hogy 2013 és 2018 között intenzív kutatás folyt a témában. A kutatás rengeteg bizonyítékot hozott a felszínre, miszerint a videójáték-függőség igenis egy létező betegség, amivel érdemes foglalkozni a szakembereknek.

Demetrovics szerint senki nem vitatja a szakemberek közül, hogy súlyos probléma a videójáték-függőség. Ő sem tartja szerencsésnek a túlpatologizálást, ugyanakkor úgy vélekedik, szó sincs ilyesmiről. A rendelkezésre álló adatok szerint létezik egy populáció, ami igenis betegesen viszonyul a videójátékokhoz. Ez a populáció megérdemli a pszichológusok figyelmét. A szakemberek viszont akkor tudnak segíteni ezeken az embereken, ha a videójáték-függőség megjelenik önálló diagnózisként. A stigmatizálás veszélyét nem tartja reálisnak. Attól, hogy egyes embereknél patológiássá válik egy tevékenység, maga a tevékenység úgy általánosan nem válik azzá. A jó szakember képes különbséget tenni egy normális videójáték-használó és egy abnormális videójáték-függő között. Demetrovics a veszélyt nem a stigmatizálásban, hanem a bagatellizálásban látja. Demetrovics reagál a lobbizás vádjára is: ő nem látja a porondon az egészségügyi lobbit, ellenben az ellenzők között észrevehetően ott van a gamer lobbi.

Demetrovics nem tagadja, hogy nincs teljes konszenzus a videójáték-függőségről. De hozzáteszi, hogy olyan nagy múltra visszatekintő betegségeknél sincs, mint a szkizofrénia és a depresszió. A szkizofréniáról és a depresszióról is zajlanak a viták a szakmában, csak ezek nem kerülnek előtérbe, mert nem olyan forró téma, mint a videójáték-függőség. Léteznek a pszichológiában trendi témák, és a gaming disorder az!

Demetrovics szerint annak ellenére, hogy a szakemberek vitáznak egymással a témán, abban megegyeznek, hogy a WHO helyesen döntött. A WHO úgy hozta meg a döntését, hogy közben támaszkodott remek minőségű kutatások eredményeire. Mindezek ellenére további minőségi kutatásokra van szükség a témában. Demetrovics nem tartja problémásnak, hogy a WHO a pszichoaktív függőségek kritériumai alapján értelmezte a videójáték-függőséget. Sok dologban eltér egymástól a két függőségi típus, ugyanakkor sok hasonlóság is van a működési mechanizmusaikban. Demetrovics azt is kihangsúlyozta, hogy a téma kutatása során élesen elhatárolták egymástól a videójáték műfajokat. A kutatók figyelembe vették a műfajok sajátosságait. Egyértelműen elkülöníthető a túlzott videójátékozás okozta mentális problémák más lelki zavaroktól. A videójáték kétarcú: súlyosbíthatja a páciens mentális betegségét, de akár segítheti is a gyógyulásban. Az sem mindegy, hogy milyen típusú videójátékkal játszik az illető.

Demetrovics szerint azért nem kap minden túlzásba vitt tevékenység betegség-státuszt, mert még a velük kapcsolatos kutatások nem hoztak elő elegendő tudományos bizonyítékot. Ahhoz, hogy valamit betegségnek tekintsünk, meg kell felelnie több kritériumnak is. Példának a közösségi média-függőséget hozza: a WHO tervezetében nem betegségként, hanem egyéb kategória alatt van megemlítve. Még nem jutottak olyan eredményekre a közösségi média-függősséggel kapcsolatban, hogy egyértelműen kijelenthessék: betegség.

Mivel a videójáték-függőség bejegyzett betegség, ezért kiterjed rá az egészségügyi támogatások rendszere. A vele kapcsolatos kutatások valószínűleg támogatva lesznek financiálisan. Demetrovics szerint fontos szabályozni a játékfejlesztőket. Meg kell nekik szabni egy egészséges mértéket, amely alapján beépíthetik az addiktív elemeket a videójátékokba! Igenis ellenőrizni kell, milyen mikrotranzakciós modellt, és loot boxokat raknak bele a játékaikba!

Önmagában a videójáték egy ártalmatlan szórakozás. Alapvetően nem azzal van a probléma, hogy valaki rendszeresen játszik, és ezt arra használja, hogy kikapcsolódjon egy nehéz munkanap után. A probléma akkor kezdődik, amikor valakinél szenvedéllyé válik a videójáték. Amikor egy személynek napi rendszerességgel van szüksége arra a löketre, amit megad neki a videójáték, függőségről beszélünk. A személy alárendelődik a videójátéknak, aminek következtében elveszíti a kontrollt a saját élete felett. A videójáték-függő így nem lesz képes helytállni sem a munkahelyén, sem a magánéletben. Annak nincs értelme, hogy korosztály szerint kategorizáljuk a függőket. A kamasznál és a felnőttnél ilyenkor egyaránt problémás a hardver- és szoftverhasználat.

A mindennapi élet szervezőelve a gameplay. A mérsékelt függő képes addig visszatartani a függőségét, amíg le nem telik a munkaidő; amint otthon van, a négy fal között, már nyomatja is a gameplay-t. A radikális függő már a munkahelyén sem képes türtőztetni magát; ha van rá lehetőség, a melóhelyen is pötyögtet valami játékot. Az utóbbi egy idő után ki is esik a munkahelyéről. A mérsékelt és a radikális függő között a hasonlóság az, hogy mindkettő feláldozza a szabadidejét a gameplay-nek. Persze itt is vannak fokozatok – a függőség is rendelkezik árnyalatokkal.

Attól, hogy valaki kevés időt tölt gameplay-vel, még lehet függő. Ő nem azért tölt kevés időt a videójátékkal, mert így akarja. Valójában azért, mert csak erre a kevés gameplay-időre van lehetősége. Rengeteg időt tölt a munkahelyén, és lehetnek egyéb feladatai is az életben. Kevés ideje jut gameplay-re, és emiatt frusztrált. A függőségnél fontos tényező a motiváció – de a függőségről való leszokásnál is. A terápiás foglalkozásokon a pszichiáter igyekszik motivációt kelteni a páciensben. A páciens csak akkor képes dolgozni önmagán, és kijönni az önfejlesztés során a függőségből, ha motivált. A videójáték-függőség felszámolása egy kognitív viselkedésterápia, kiegészítve némi gyógyszerrel.

Aki sikeresen felszámolja magában a videójáték-függőséget, szembesülnie kell azzal, hogy a hordozóeszközzel, mint a computer, a mobil és a tablet, továbbra is kapcsolatban lesz. A terápia emiatt sosem fogalmazhatja meg célként az absztinenciát. A cél az, hogy a kliens egészséges viszonyt alakítson ki a technológiával, annak eszközeivel. Mivel a modern életnek szerves része a technológia, az ember nem boldogulhat nélküle sem a munkahelyén, sem a magánéletében. Az illetőnek ki kell alakítania egy normális technológiahasználatot. A techfüggőség egy abnormális technológiahasználat.

Fontos, mi a gameplay valódi célja. Ha a gameplay célja az eszképizmus, akkor egy idő után kialakul a túlzott videójáték-használat, vele pedig a függés. A normális az, amikor valaki úgy tekint a videójátékra, mint egy eszközre a kikapcsolódáshoz. A keretek között tartott gameplay egyfajta koping, vagyis megküzdés a stresszel. Az embert naponta érik stresszhelyzetek, és az ideális az, hogy ha a szabadidejében képes valamivel leküzdeni a stresszt. A stressz rendszeres felszámolására alkalmas eszköz a videójáték. A gameplay emellett segítheti az önfejlesztést is. A gameplay építheti a társas kapcsolatokat is, viszont az már rossz, ha ez helyettesíti a közösségi élményt. A kevés munkavégzéssel töltött idő, a szociális kapcsolatok hiánya, az erős impulzivitás és a megnövekedett szintű szenzoros élménykeresés együttesen eredményezheti azt, hogy megnövekedik a gameplay-idő száma. Az illető nem elégedik meg 4-5-6 órával, hanem 8-10-12 órát, időnként 24 órát tölt a virtuális valóságban. Azok vannak a leginkább veszélyben, akiknek nincs meg a kapcsolati hálójuk, nem veszik körbe a szeretteik. Az online térbe menekülnek a problémáik elől. A gameplay lehetőség a valóságból való kiszakadásra.

A videójáték-függőségnek az alanyai egyaránt lehetnek single és multiplayer játékok. Természetesen az olyan online gamek gyűjtik be a legtöbb zombit, mint League of Legends, a World of Warcraft és a Genshin Impact. Az online térben megélik, hogy közösségben vannak, közben nem érzik, mennyire magányosak a lakásban. Ők már a virtuális világ polgárai. Csak az számít, ami a virtuális világban történik, a reális világ figyelmen kívül hagyható. A videójátékokban a siker elérhető és mérhető, míg a realitásban nem így van. A gamer cégek már régóta úgy tervezik a videójátékokat, hogy addiktív legyen, rengeteg ingerrel bombázzon, folyamatosan jutalmazzon, és egyre több időre horgonyozza le a vele játszó gamert.

Demetrovics Zsolt úgy vélekedik, hogy állami szabályozással képtelenség megoldani az addikciós problémákat, így a videójáték-függőséget is. Mint írtam, felesleges stigmatizálni a videójátékokat, mert ez csak egy kikapcsolódási forma, egy szabadidős tevékenység. A terápia célja nem az, hogy sohase videójátékozzon a páciens, hanem az, hogy egészséges keretek között foglalkozzon a hobbijával.

Az egyszerű videójátékozó nincs könnyű helyzetben. Mert aki most nem függő, bármikor lehet az. Ugyanis létezik egy szubkultúra, a gamer, és azon belül létezik egy sajátos kaszt, a gameplayer (más néven streamer), amely szerint a videójátékozás nem egyszerű szabadidős tevékenység, hanem életforma és életstílus.

S itt el is jutottunk a következő problémához.

A dílerekhez.

Népszerűek a gameplay-gyártó streamerek, az un. gameplayerek. Igen, én gameplayernek hívom a gameplay-gyártó streamereket, nem pedig streamernek. Valamiért a közbeszédben streamernek nevezik a gameplay-gyártókat, annak ellenére, hogy a stream egy tágabb műfaj. Nem csupán gameplay-t lehet streamelni, hanem bármi mást is. A gameplay-stream mellett van főzős-stream, beszélgetős-stream, gépépítős-stream, barkácsolós-stream, filmes-stream, zenés-stream. Én a továbbiakban gameplayereknek nevezem a gameplay-gyártó streamereket. Sőt, én gameplayer alatt nem csupán a gameplay-gyártó streamereket, hanem a sima gameplay-videósokat is tárgyalni fogom, mert mindkettőről elmondható ugyanaz.

A gameplayer felveszi azt, hogy játszik egy videójátékkal. A legtöbben a Twitch-re gyártják a tartalmat, ahol fenn marad egy darabig, aztán törlik. Néhányan a Youtube-ra is gyártanak. Ez a „néhány” amúgy nem kevés; kevesebben tevékenykednek YT-n, mint a Twitch-en, de így is elég sokan vannak a Google videó-megosztóján. Jobb esetben van valami kommentár a gameplay alatt, rosszabb esetben fapofával végignyomja a játékot. Általában azok népszerűek, akik kommentálják is a gameplay-t.

Miből áll a kommentálás a gameplay alatt? Viccelgetés, poénkodás. Kész stand up. Vihogás, röhögés, üvöltés. Beszólogatás a videójátékban szereplő NPC-karaktereknek és/vagy a chat-en logóknak. Rage. Idegeskedés, mert eljutott a játék egy nehéz pontjára. Elemzés magáról a játékról, miközben megy a gameplay. Elmélkedés mindenféle témáról. Igen, pofázik, nem a játékról, hanem bármi másról. Kommunikálás a chat-tel. A streamer picsák többsége picsáskodik, a képernyőt bámuló nyomorultak nagy örömére. A lényeg, hogy a gameplayer a gameplay közben beszél folyamatosan. A kommentálás célja az illúzió keltése, hogy ők valójában egy közösség, amely közösen kalandozik a virtuális világban, játszik és beszélget.

A gameplay nem ismeretterjesztő tartalom, nem egy jelenségről való véleményformálás, nem egy harcos kiállás egy ügy mellett. Szimpla játszás.

Két alaptípusa van a gameplayernek. A szép csaj és a jó fej csávó. Természetesen mind a csajok, mind a csávók gamerek, és elkötelezetten hirdetik a gamer életstílust. Soroljunk fel párat, kizárólag a hazai színtérről! Gamer csajszik: Danna, Kittinaa, Ppanka, Candy, Iamcatpaw, Málnáspite, Suisenn. Gamer csávók: Nessaj, TheVR, Ronin, Yeahunter, Moakaash, Paplovag, Wuzzaby, Senshi.

A női és a férfi gameplayerekben közös, hogy kevés, mondhatni minimális kreativitást és koncepciót fektetnek bele a csatornába. Most szigorúan a gameplay-tartalmakról beszélek – vagyis az életművük azon részéről, ami gameplay. Néhány streamernek vannak egyéb projektjei is a gameplay-en kívül, amiben jóval több kreativitás és koncepció van. Például: a TheVR podcastjei többet érnek tartalom szempontjából, mint a gameplay-ek.

Amit én most tárgyalok, az szigorúan a gameplay. Ami (előre is bocs az engem olvasó gameplayertől, esetleg annak fanjától!) nem sok értelemmel és értékkel rendelkezik. Ha rosszindulattal közeledek a témához, azt mondanám: semmi. Ha jó szándékkal: minimális. Jaj, megakadtam egy játékban; nézek gyorsan egy gameplay-t; aha, ezt kell tennem, hogy továbbjussak; ah, sikerült, kösz! Meg persze egyes gameplay-videóknak lehet egy pici szórakoztató értéke is. Nem tagadom, a COVID-karantén idején remekül elszórakoztam azon, ahogy a KTN Gaming csatornán Zenda menekül az Alien Isolation-ban a Xenomorph elől. Még egyszer: ez nem egy komoly tartalom.

A concent steril. A gameplayer nem keresi a konfliktust. Ha véleményt formál, teszi azt úgy, hogy ne bántson meg vele senkit. A like, a feliratkozás, a donate csak akkor jön, ha a gameplayer barátságos mindenkivel. Egyes gameplayerek azért feszegetik a határokat, beszólnak ennek-annak (pl. Otherworld Zotya, TheVR Pityu). A többség viszont barátságos, mint Tigris a Százholdas Pagonyban! A gameplay egy semmilyen tartalom. Ha a fogyasztó nem nézi végig az utolsó percig, akkor berakja háttérzajnak a mosogatáshoz és a takarításhoz. „Eltelik az idő, eltelik egy újabb magányos este!” (Hidan).

Egy atomizált társadalomnak atomizált a kultúrája. Az atomizált kultúra pedig kifejeződik bizonyos kulturális termékekben. Mint például a gameplay-videókban.

Az emberek többsége magányos. Szabadnapján beszorul a lakásba, a négy fal közé. Pár évtizeddel ezelőtt még energiát kellett szánni arra, hogy találkozzunk a barátainkkal. Egyeztettünk egy időpontot, felöltöztünk, és kimentünk a megbeszélt helyszínre. Manapság a technológia lehetővé teszi, hogy a kütyüinkkel elérjük a tőlünk távol lévő ismerősöket, és beszélgessünk velük több órán keresztül. A technológia kialakított egy komfortérzetet a társadalomban. Az emberek többsége ellustult. Sokan már nem szerveznek meg élőben találkozókat az ismerősökkel. A baráti kapcsolatok fenntartása megköveteli a belé fektetett időt, energiát, munkát, időnként persze pénzt is – lényegre törően: az áldozatot. A barátság ápolása sokaknak már fárasztó, melós. Már lefárasztotta a munkahely, nem fárasztja magát tovább a barátaival. Az emberek beleszocializálódtak a technológia által teremtett komfortba, ugyanakkor megjelent a lelkükben egy űr. Vágyakozni kezdtek a beszédre, a beszélgetésre, a társalgásra, a társaságra, a szoros kapcsolatokra, az intim viszonyra.

Itt jönnek képbe a gameplayerek, hogy betöltsék ezt az űrt. A termékeik valójában az emberi kapcsolatok gazdaságos verziója, ami nem követel meg a fogyasztótól sem időt, sem energiát, sem munkát, sem pénzt, sem áldozatot; nagyon occsó! Amit kapnak, annak nincs mélysége; valójában felszínes, lebutított, neoprimitív verziója annak, ami igazából a barátság és a szerelem! A gameplayer a termékeivel ad egy illúziót. A fogyasztó úgy érzi, nincsen egyedül. Őt szeretik az interneten keresztül. A fogyasztó úgy viszonyul a gameplayerhez, mint egy olyan emberhez, akit régóta ismer. A férfi gameplayer olyan, mint egy haver, akivel sörözve beszélitek meg, mi történt a mai nap! A női gameplayer pedig egy havercsaj, egy lánypajti, akivel cimbik vagytok, de mintha lenne ott valami több, pikáns extra, egy pajkos együttlét ígérete! Csak hát, kedves fogyasztó, van itt egy kis probléma: az, hogy becsapod magad! Videójáték Zsolti sosem fog neked sört bontani! Ha Moakaash fel is teszi neked a kérdést: „mi történt veled a munkahelyeden?”, igazából nem érdekli, mi történt veled a munkahelyeden! A TheVR srácok sosem fognak személyesen megköszönteni a születésnapodon! Danna sosem fog beleülni az öledbe! Doggy Andi soha nem mondja majd neked: „tedd a kezed a farzsebembe!”. A Leet Hungary által reklámozott hazai streamer csajok csak szánakoznának rajtad, ha látnák, hogy önkielégítesz rájuk! Bizony, fel kellene ébredni, te szegény szerencsétlen!

A gameplay egy lélektelen kulturális műfaj. Ócska pótléka a valódi társas közösségeknek. A gameplayerek a kultúra roppant egyszerű bajnokai és hősei, akik egy szinten mozognak a mulatós zene királyaival, meg a valóságshow-ok harsány fiaival és lányaival. Azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy ők is hozzáteszik a magukét a magyar kultúrához, de amit letesznek az asztalra, annak nincs jelentősége.

Úgy gondolom, az új társadalmi járvány, amibe bele lesznek ragadva a nyugati civilizáció társadalmainak tagjai, a techfüggőség lesz. A techfüggőség legismertebb típusai a számítógép-függőség, az okostelefon-függőség, az internet-függőség, a közösségi oldal-függőség, a videójáték-függőség. Egyre nagyobb térben terjednek az emberek között, és a legnagyobb veszélynek a fiatalok vannak kitéve.

Egyre inkább úgy látszik, a háttérhatalom (a nemzetközi szervezetek, s az azokat hűségesen kiszolgáló államok és multicégek) rengeteg időt, pénzt és energiát fektetnek a virtuális valóság népszerűsítésébe. Itt nem csupán a VR-technológiákra gondolok, hanem az internet, a közösségi oldalak és a videójátékok által kialakított virtuális világra. A virtuális valóságnak vannak természetesen pozitív eredményei is. Felesleges, félrevezető démonizálni a VR-t. Rengeteg terület alkalmazza, mint az egészségügy, az űrkutatás és az építészet. A VR-nak van egy oldala, ami tényleg hasznos, segítő. Sok cég és intézmény használja modellezésre.

Nekem a problémám önmagában nem a virtuális valósággal van, hanem a virtuális valóság híveivel. Arra biztatják a fiatalokat, hogy töltsenek egyre több időt a virtuális valóságban. Kinevelődik egy olyan ifjúság, amely a szabadidejét nem a szabadban, a kinti levegőn, a valódi közösségben, a kortársai között tölti, hanem otthon a számítógép előtt, a világhálón, a Facebook-on/Youtube-n/TikTok-on/Twitter-en, a videójátékokkal. A mai fiatalság egy része nemet mond a valódi közösségre. Ezen fiatalok, amint megérkeznek az iskolából vagy a munkából, a szabadidejüket, vele pedig a kikapcsolódást, a szórakozást, a pihenést, az ismerkedést, a játékot megélik a virtuális valóságban. Kizárólag ott, sehol máshol!

A tech és a gamer cégek nagy része (ha nem az egésze) transzhumanista és neoliberális elveket vall, többek még woke-t is. Ezen tech és gamer cégek terjesztik a fogyasztóik körében, részben a termékeikkel, részben a propagandával (aminek a része a „felelős társadalmi munka”) a transzhumanista, a neoliberális és a woke trendeket. Mindez lecsöpög a gamer cégek körül kialakult, általuk is formált szubkultúrákban is. A GameStar woke propagandát nyomat geek tartalom címén, a neoliberális Forbes pedig olyan gamer influencereket propagál, mint a TheVR és Nessaj.

A Youtube-n és a Twitch-en tevékenykedő gamer influencerek többsége techfüggő: általában számítógép-, internet-, közösségi oldal- (Twitch- és Youtube-) és videójáték-függő. Függőségüket nem úgy kezelik, mint gyengeséget, hanem mint erényt. Büszkén vállalják azt, hogy brutálisan alá vannak rendelve a technológiának. A beteges mentalitásukat pedig „szórakoztatás” címszóval népszerűsítik a fiatal közösségüknek. Rengeteg időt töltenek a számítógépük előtt, a virtuális valóságban, és az őket rendszeresen néző fiatalokat arra bátorítják, hogy tegyék ugyanezt. A fanok többsége követi is mesterüket.

A gamer influencerek, a gameplay-gyártó streamerek, a gameplayerek elkülöníthetőek olyan módon, hogy hol állnak pontosan: mainstream vagy underground. A tech és gamer cégek előszeretettel támogatják anyagilag a mainstream gamer influencereket. A mainstream gameplayerek egyrészt promózzák azokat az eszközöket és videójátékokat, amiket az őket támogató tech és gamer cégek a kezükbe nyomnak, másrészt népszerűsítik a gamer életstílust. Az underground gamer influencerek annyiban jobbak náluk, hogy ami a szívükön, az a szájukon. Az underground gameplayer, ha úgy érzi egy agyon hájpolt játékról, hogy szar, akkor kimondja, és meg is érveli, miért érzi annak. Sajnálatosan az underground arcok is átveszik a mainstreamtől azt a gamer életstílust, aminek integráns eleme a videójáték-függőség.

A 21. század egyik slágere lesz a virtuális valóság. A háttérhatalom lát benne potenciált, hogy még jobban lekösse az alattvalóit. Amíg az emberek többsége dagonyázik a virtuális valóságban, addig sem él igazán a valódi világban, nem szerveződik valódi közösségbe, és nem lázad a rendszer ellen. Az sem véletlen, hogy a közösségépítéssel is foglalkozó Kassai Lajos veszélyforrást lát a virtuális valóság térnyerésében.

Magam problémásnak tartom a hazai gamer szubkultúrát. Valószínű, hogy ami gondom a hazai szcénával, az megtalálható nemzetközi szinten is. Valahol szerintem beteges és dekadens. Mindezt pedig úgy mondom, mint egykori gamer, aki mostanában is tájékozódik erről a szubkultúráról. Igazából nem szeretnék muníciót adni a gamer-ellenességnek, de őszintén szólva, egyre inkább úgy látom, éles határvonal választja el egymástól a normális videójáték-használót és a gamert. Rengeteg negatívumot tapasztalok a hazai gamer szubkultúrában.

A környezetemben lévő gamer ismerőseimen látom, hogy betegesen techfüggő. Úgy ragaszkodnak a számítógépükhöz, az internethez és a videójátékaikhoz, mint más az élet- és a házastársához; mint egy apa és egy anya a gyermekéhez. Ugyebár, élettelen hardverekről és szoftverekről van szó – ez bizony tárgyfétis! Ezen gamer ismerőseim frusztráltak és idegesek. A frusztrációjuk egy részét gamerkedéssel, másik részét fórumokon való idegeskedéssel, ott a más fórumozók pocskondiázásával vezetik le. Egyáltalán nem kezelik a mentális problémáikat. Az általam időnként fogyasztott, Youtube-n nézett gamer influencerek nagy részénél is érződik a techfüggőség. Aminek számos negatív megnyilvánulása is tetten érhető az YT-munkásságukon. (Tessék csak TheVR Pisti gameplay közbeni üvöltözésére gondolni, amikor a torkát kieresztve, vörös fejjel veszekszik a chat-tel!)

A gamer influencerek arra biztatják a nézőiket, hogy 1 évben ne elégedjenek meg 3-4 videójátékkal, hanem halmozzanak fel minél többet. Ugyanezt a bátorítást tapasztalom az olyan online gamer magazinoknál is, mint a GameStar, a PC Guru és a Leet Hungary. Maguk a gamer influencerek is felhalmoznak a követőik szeme láttára egy tucatnyi game-t. Igazából én úgy látom mind a gamer újságírást, mind a gamer influencereket, mint a virtuális világ dílereit.

Mint írtam az előbb, a nagy tech és gamer cégek transzhumanista és neoliberális, egyesek woke elveket vallanak. A gamer újságírás és a mainstream gamer influencerek szolgalelkűen népszerűsítik ezeket a „progresszív” ideákat a gamer szubkultúrában. Ennek köszönhetően tucatnyi gamert talál az ember a környezetében, aki transzhumanista és woke baromságokkal traktálja. Magam találkoztam olyan jobber gamerrel is, aki elutasítja a woke-t, ugyanakkor teljes mellszélességgel hiszi, hogy az emberiség pár évtizeden belül kolonizálja a Marsot. Abba már bele sem megyek, mennyi gamer beszél elragadtatva a The Last of Us nevezetű posztmodern woke trágyahalomról!

Ha jobban megvizsgáljuk, a gamer is egy olyan embertípus, amivel nem lehet létrehozni egy valódi, egészséges közösséget. A legtöbb gamer városban élő, elmagányosodott és atomizált személyiség, aki jobb esetben is a párjával, a barátaival és a szüleivel tart fenn közösségi kapcsolatot, de azzal megelégszik, és nem törekszik egy ennél nagyobb, organikusabb közösség kiépítésére. Gamereknél nem látunk olyan törekvéseket, mint amit az ökofalvaknál.

Eleve nem értem a „gamer életstílus” kifejezést sem. Egyszer egy rocker ismerősöm ütközött meg azon: miként lehet életmódot építeni arra, hogy emberek játszanak videójátékokkal? És természetesen a saját rocker identitását hozta ellenpéldának. Hogy a rock az több, mint egy zene; hogy a közösséget, aminek ő is a tagja, több tartja össze, mint a rockzene. Azok a rockzenekarok, akiket hallgat, nem csupán zenélnek és koncerteznek, hanem a dalaikkal kifejezik, mit gondolnak a világról és az életről – ők pedig, a rockerek azonosulnak az ő nézőpontjukkal. A rock szól az élet szeretetéről, a valódi közösségi érzésről, az igazi értékekről, a szabadabb és őszintébb életről. Persze, azóta a rock zenével és a rocker szubkultúrával is több tragédia történt, de tagadhatatlan, a múltja nemesebb, mint a gaming és a gamer szubkultúráé.

A gamer szubkultúrával a legfőbb probléma az, hogy fetisizálja a videójátékozást. Előkelőbb helyre rakja a videójátékozást, mint szórakozási formát, más szabadidő tevékenységekkel szemben. Sok esetben azt látjuk, hogy a szobában való gamerkedés előbbre való, mint bármilyen, a természetben, vagy eleve a kinti környezetben zajló, mozgással járó szabadidős tevékenység. Olyan emberekkel, akiknek minden vágyuk az, hogy videójátékozhassanak több órán keresztül, nem lehet kiépíteni és fenntartani egy valódi közösséget.

Magam nem szeretnék lesüllyedni a primitív gamer-ellenesség színvonalára. De azt látom, számos probléma van ezzel a szubkultúrával. Többek között az, hogy könnyedén beilleszthető a jelenlegi posztmodern, transzhumanista neoliberális rend(szer)be.

A streamelés filozófiája - Barát és barátnő pótlék

https://www.youtube.com/watch?v=TalBqCphmT8

Bányai Fanni – Zsila Ágnes – Demetrovics Zsolt – Király Orsolya: A problémás videójáték-használat újabb elméleti és gyakorlati megközelítései

http://real.mtak.hu/79231/1/it_2018_1_6_banyai_zsila_et_al.pdf

Bolcsó Dániel: Sokat játszom, akkor most komolyan függő vagyok?

https://index.hu/tech/2018/01/18/videojatek-fuggoseg_who_mentalis_betegsegek_demetrovics_zsolt/

(Aktuális-e ma az Anne Frank-sztori?)

„Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belediktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt."

(Margita Pettersson)

Anne Frank naplója

Anne Frank egyetlen írásával írta be magát a(z irodalom)történelembe: a naplójával. A Frank család egyszerre volt zsidó és német; igazából tökéletes példája volt a família a társadalomba integrált zsidóknak. Ottó Frank egyszerre tekintette magát zsidónak és németnek; büszke volt mindkét identitására. Ezt a kettős identitást (egyszerre lenni zsidónak és németnek) igyekezett kezdetben átadni feleségének és a két leánygyermekének is. Miután a náci rezsim megragadta az államhatalmat, a Frank családnak megváltozott a németséghez való viszonya. A Frank család 1933-ban nem csupán emigrált Hollandiába, de integrálódott is annak társadalmába. Hogy könnyebben integrálódjanak a holland nemzetbe, megtanulták annak nyelvét, és közeli barátságot kötöttek a szomszédságukban élő holland családokkal. Ottó Frank, bár felvette a holland állampolgárságot, továbbra is ápolta a németségét. Viszont felesége, Edith, és két leánya, Margot és Anne nem vallották már magukat németnek. Egyenlőségjelet tettek a németek és a nácik közé; úgy vélték, maga a német nemzet vetette ki magából őket.

1940.-ben Németország megszállta Hollandiát. A Hollandiába küldött SS, karöltve a holland nemzetiszocialista mozgalommal, kiépített a megszállt országban egy náci rendszert. A zsidók már Hollandiában sem voltak biztonságban. A Frank család elbújt egy amszterdami ház rejtekébe, az ún. hátsó traktusba. Anne itt, 1942 és 1944 között vezette naplóját. Mivel ekkor nyiladozott értelme a világra, az első sorok nyelvezete sokszor megmosolyogtatóan naiv. A könnyed csevegés, a vidám csicsergés viszont az idő múlásával fokozatosan átment egy komorabb, drámaibb önvallomásba és önelemzésbe. A bezártság és a kiszolgáltatottság Anne-ben felőrölte a világra rácsodálkozó kamaszt. Anne lassan egy koraérett felnőtté vált, aki a félelem szorításában átértékelte a saját személyiségét, a világban elfoglalt helyét. A napló nem csupán önelemzés, hanem beszámoló, miként éltek ők nyolcan a hátsó traktusban. Anne bár sokszor esett kétségbe, igyekezett táplálni magában a reményt, és próbálta meglátni nyomorúságukban a vidám pillanatokat. A stílusában sokszor visszatérő elem a finom humor. A napló levélformában van megírva; minden egyes bejegyzés egy képzeletbeli barátnőnek, Kitty-nek van címezve. Témái a hátsó traktus, a lakótársak, a háború, a szerelem, a könyvek, a természet, az Isten – és persze önmaga. Megismerhetjük belőle a bujkálók mindennapjait. Elsősorban arról kapunk képet, milyen is volt zsidóként bujkálni a nácik elől; egy olyan sötét hatalom elől, amely az életükre tört.

A Frank család bízott benne, hogy győz a Szovjetunió, az USA és a nyugati államok Németország felett, s ők élve megússzák az egész tragédiát. Sajnálatosan egyedül Ottó Frank élhette meg a világháború végét. 1944. augusztus 4-én az SD felfedezte a rejtekhelyüket. A nyolc bujkáló ment egyenesen a koncentrációs táborok poklába. Egyedül Ottó Frank maradt életben. Anne Frank a bergen-belseni táborban hunyt el. Egyik bújtatójuk, Miep Gies találta meg a naplóját a rejtekhelyük romjai között. 1947-ben jött ki könyvként az első kiadás. Ottó Frank mind az első, mind a további kiadások során nem engedélyezte a teljes napló közlését; ő maga nyúlt bele, és húzott ki részeket. Csak Anne apjának elhunyta után, a 90-es években jelent meg a teljes szövegű napló Hollandiában. Magyarországon a teljes napló 2000-ben.

Anne 13 éves, mikor belefogott a naplóírásba. A naplóírás kezdetén még olyan könnyed kamasztémák kerültek elő, mint az iskola, az osztálytársak, a barátnők és a fiúk. Anne elmondta, kivel van jóban, és kivel nem. Sokat fecsegett az órákon, így az egyik tanár azzal büntette, hogy fogalmazásokat kellett írnia otthon a következő órákra. Miután Anne sorban küldte be az ízlésesen és választékosan megírt fogalmazásokat, a pedagógus eltekintett a büntetéstől. Anne-nak kezdetben nem volt célja a naplóval: egyszerűen csak ki akarta írni magából a vele megtörténteket. Anne halványan érzékelte maga körül a háborút. A szülei eltitkolták leányaik elől, hogy már készítik elő a rejtekhelyet. Egy nap Anne nővére, Margot megkapta a németországi munkaszolgálatra való behívót. A munkaszolgálat egyet jelentett a halállal. Ottó Frank azonnal lépett: pár nap múltán a család beköltözött a menedékhelyre, a hátsó traktusba.

Rövidke idő elteltével csatlakozott hozzájuk egy háromtagú család: Hermann van Pels, Auguste van Pels, és fiúk, Peter van Pels. Később még érkezett egy fogorvos is, Fritz Pfeffer. Sokan összegyűltek kis helyen, két évre. Anne a két év alatt számos sérelmet, fájdalmat, bánatot, a félelem és harag táplálta indulatot felhalmozott, amiket aztán ki is írt a kis könyvecskéjébe. Már a bujkálás előtt is rossz volt a viszonya édesanyjával; ezen csak rontott a bezártság. Rengeteg bejegyzés tanúskodik anya és lánya vitájáról. A Frank és a Pels család eleinte nehezen jött ki egymással. A bezártság mindenkiből kihozta a feszültséget, még a nyugodt Margotból is. A későbbiekben nehézkessé vált a nyolc ember étkeztetése is. A szolidaritás nem egy esetben csorbát szenvedett a bezártságban. A két család és a fogorvos időnként kisajátított és eldugott magának élelmet, ahelyett hogy megosztotta volna a másikkal. Anne nevelésébe beleszólt a Pels házaspár és Pfeffer is, ami nem tetszett sem a lánynak, sem a szüleinek. Miként kell nevelni Anne-t? Ez a kérdés többször is elhangzott a vacsoraasztalnál. Remek táptalaja volt a meddő vitáknak.

A két év alatt a kiskamasz lány tinédzser nő lett. Érdekelni kezdte önmaga és a világ, a saját teste és a fiúk, a nőiesség és a férfiasság, a szerelem és a szexualitás. Anne újságíró és regényíró szeretett volna lenni. Érdeklődési körébe tartozott a görög mitológia és a királyi dinasztiák. Peter van Pels révén alkalma lett belekóstolni a szerelembe is. A bezártság alatt megváltozott a gondolkodásmódja. Másképpen kezdte figyelni mind a környezetében lévő embereket, mind a saját reakcióit.

A bujkálók a rádióban izgatottan hallgatták a normandiai partraszállás ismertetését. Már előre tervezték a háború utáni jövőjüket. Igazán torokszorító volt olvasni, mennyire reménykedtek abban, hogy túlélik a borzalmakat. Az olvasó már a napló első soránál tisztában van vele: a hátsó traktus kényelmetlenségei után jött a koncentrációs tábor borzalmai, amit csak egyikük élte túl. Az 1944. augusztus 3-as razziát megelőző napon írta az utolsó sort Anne. A razzia után Miep azért rejtette el Anne naplóját, hogy amint véget ér a háború, és Anne visszatér Amszterdamba, visszaadja neki. Mint tudjuk, erre nem került sor.

Anne a hátsó traktusban Peteren kívül kénytelen volt nélkülözni a kortársait. Kamaszkorban fontos a kortársak társasága. Még a bujkálás előtt a zsidó kamaszlánynak voltak udvarlói, akiket úgy tartott nyilván, hogy az ő „hódolói” és „gavallérjai”. Sok barátnővel volt kapcsolata, igaz, ebből kevesebb volt az igazán mély. Népszerű volt, a társaság középpontja. Anne-nek fájó volt, hogy a rejtekhelyen nem voltak barátnői, és a hódolót is Péterrel helyettesítette egy darabig. Mivel hiányzott neki egy bizalmas barátnő, teremtett egy fiktívet: ő volt Kitty. A fiktív barátnőjével megosztotta a legbizalmasabb érzéseit a naplóban. Anne-t, mielőtt megsemmisítette volna a náci rezsim a koncentrációs táborban, a hátsó traktusban megfosztotta a kamaszkorától. Anne-nak a magány jutott osztályrészül, vele együtt pedig az üresség.

A bujkálóknak radikálisan leszűkült az élettere. A kényszerű együttélés alatt naponta sérült az intim szféra. A frusztrált légkörben lehetetlen volt elkerülni a súrlódásokat, sőt a konfliktusokat. Amiért elviselték egymást, az a közös cél: a túlélés. Ebből később mégis kialakult egyfajta szolidaritás. Ennek egyik apró jele, hogy nem számított, kinek az étkészletét használják. A felnőttek még azt is belátták, hogy Anne-nek és Peternek érthető a kamaszkori igénye a személyes tér iránt.

„Látom nyolcunkat itt a hátsó traktusban, ahogy az ég egy kis kék sávján lebegünk súlyos, sötét viharfelhők közepette. Az a kerek folt, amely a mienk, egyelőre még biztonságos, a felhők azonban egyre összébb tömörülnek, egyre szűkebb a kör, amelyen kívül ott leselkedik a veszély. Már-már úgy szorongat bennünket, hogy kétségbeesésünkben egymásnak ütközünk. Valamennyien vagy lefelé tekintünk, oda, ahol folyik a harc ember ember ellen, vagy felfelé, ahol csend van és szépség. Közben bekerít bennünket a sötét tömeg, áthatolhatatlan falként állja el a felfelé vezető utat, s készül mindnyájunkat eltaposni, bár egyelőre még nem tud ránk lecsapni. És én mindezt nézem, tehetetlenül, csak kiáltani vagy könyörögni tudok: – Ó, kör, drága kör, tágulj, nyílj meg előttünk!”.

(Anne Frank)

A hátsó traktus lakói érezték a veszélyt. A segítők köre lecsökkent néhány emberrel. Egyre több embernek lett gyanús a rejtekhely. A segítők feladata az elején sem volt egyszerű, de a későbbiek során még nehezebb lett a bujkálók életben tartása.

Anne Frank naplója azért szomorú olvasmány számomra, mert ismerem a háttérben zajló történelmi eseményeket, és mert tudatában vagyok a hátsó traktusban zajló sztori végkifejletével. Úgy olvastam a napló sorait, hogy közben megjelentek előttem azok a képek, amiket tudok erről a korszakról. Ez egyébként a többi soron következő könyvek esetében is igaz. Szinte magam előtt láttam a nácikat, ahogy férfiakat és nőket, felnőtteket és gyermekeket, fiatalokat és öregeket, mindenképpen védtelen civileket mészároltak le. Védtelen civil polgárok meggyilkolása – ez a roppant egyszerű tény az, ami miatt rengeteg emberben (bennem is) undort kelt a nácizmus. Anne Frank naplója azért fejt ki igazán mély hatást, mert beleágyazódik ebbe a szörnyű korszakba. Itt nem az a lényeg, hogy zsidókat gyilkoltak tömegesen a nácik. Itt a lényeg az, hogy védtelen civileket fosztottak meg az életüktől. Adolf Hitler azért egy féreg a történelemben, mert parancsot adott védtelen civilek elképesztő tömegeinek a lemészárlásához.

Önmagában a napló első olvasatra nem több, mint egy tizenéves lány átlagos írásai arról, mik az ő tapasztalatai, álmodozásai és vágyakozásai a hátsó traktusban. Valójában betekinthetünk abba, miként írja át a mindennapokat a háború. Részletes képet kapunk a lebukástól való félelemről, a szűk helyiségben való konfliktusokról, az élelmiszerek pontos beosztásáról. A háborús időszakban az ünnepek is másként érződnek, mint békeidőkben. Csak gondoljunk azokra a fényképekre, amiken a világháború idején a kiskatonák a fronton ünneplik a karácsonyt! Az egészben van valami szorongató. A napló bemutatja nekünk, milyen részese lenni egy háborúnak.

Anne nem mindig szimpatikus. Anne rögzítette a naplójában a hisztijeit is, amely szituációkban kihozta magát erkölcsi győztesnek, mi mégis érezzük, hogy ez nem helyénvaló. Vagy ott az anyjával való konfliktus: Anne rosszindulatúan értékelte az anyját. Ezért nem kell haragudni rá: emberből volt! Alapjában véve Anne optimista személyiség. Biztosra vette, hogy a családtagjaival együtt túléli a háborús megpróbáltatásokat. Készült az újrakezdésre. Bakfisként úgy küzdött a kamaszkori vágyaival, hogy közben megfogalmazódtak a fejében felnőttes gondolatok is. 14 évesen már kereste a természetben Istent. Úgy fogadta el a sorsát, hogy közben dolgozott benne az élni akarás.

Nekem mindig érdekes volt más emberek életébe betekinteni – erre adtak lehetőséget az életrajzok és a naplók. Anne beleszürkült a bezártságba. A szürke egy unalmas szín. Az, amit úgy nevezünk, hogy szürkeség, az is unalmas. A szürke ember valójában unalmas. Igazából nem sok érdekesség van a napi rutinjaikban. Szinte állandó jelleggel ott érződött a lebukástól való félelem. Ritkán tudtak felengedni a bujkálók. A felengedésnek voltak pillanatai, igaz, elég kevés. Szóval lehetne ez puszta kordokumentum arról, miként rejtőztek a zsidók a háború alatt, és miként élte meg mindezt egy fiatal lány.

Ami különlegessé teszi a naplót, hogy Anne egy olyan személyiséget írt le benne a nem létező Kitty-nek, amit elrejtett a külvilág elől. Sok olyan gondolatot megfogalmazott, amit egy korabeli kamasz sohasem. Olybá tűnik, mintha Anne Frank valójában nem egy 14 éves kamaszlány, hanem egy 20-as éveiben járó kékharisnya lenne! Nem véletlenül szeretett bele a szintén zsidó származású modern regényíró, Philip Roth. Anne konfliktusa a szüleivel abból eredt, hogy az anyja és az apja úgy tekintettek rá, mint egy gyerekre. A 14 éves kamaszlány viszont úgy tekintett magára, mint egy felnőtt nőre. Kész tervei voltak a jövőre nézve. Úgy fogalmazta meg magát, mint női írót.

A tetőpont az, amikor karnyújtásnyira került a felszabadulás a hátsó traktustól. Feltartóztathatatlanul közeledett az amerikai, a kanadai és az angol seregek offenzívája. A bujkálók megnyugodva vették tudomásul, hogy két év után vége a bezártságnak. Így ér véget a napló: nyolc zsidó ember várja a szabadságot! A rideg valóság az, hogy itt megszakadt hét élet. A világháború kapcsán meg lehet ismerni a nagy egészet, ugyanakkor a visszaemlékezéseknek és a naplóknak köszönhetően lehetőségünk nyílik arra, hogy néhány ember szemszögéből átéljük az egészet. Egy civil visszaemlékezése pedig van akkora értékű, mint egy fronton harcoló katonáé.

Bas von Benda-Beckmann: A Napló után

1944. augusztus 4-én a Frank és Pels családot, meg Fritz Pfeffer a nácik feltették a koncentrációs táborba tartó vonatra. Bas von Benda-Beckmann arra a kérdésre kereste a választ: mi történt velük a koncentrációs táborban? Egyedül Ottó Frank jött haza a náci koncentrációs táborrendszerből. Szinte azonnal megkezdte a kutatást, mi történt a többiekkel. Bas von Benda-Beckmann igazából nem tett mást, mint folytatta Ottó Frank kutatását. Az általa alkotott szakirodalom nem csupán megválaszolt több kérdést is, hanem még drámaibbá tette azt a történetet, amit megismertünk a naplóból. Az Anne Frank naplója leírta, miként élt nyolc zsidó a hollandiai Amszterdamban, a Prinsengracht 263. számú rejtekhelyen. Miután 1944. augusztusában véget ért a történet, válasz nélkül maradt rengeteg kérdés. Mi történt velük? Az már kiderült, hogy szétszórták őket különféle táborokban.

Bas von Benda-Beckmann 2018 óta az Anne Frank Ház munkatársa. 2019 óta foglalkozott azzal, mi történt a hátsó traktus egykori nyolc lakójával a koncentrációs táborokban. A kutatásainak eredményeként született meg A Napló után c. kötet. A Corvina Kiadó által magyar nyelven is olvasható a könyv.

Az első fejezetben a szerző bemutatja, miként éltek a bujkálók a háború előtt, majd onnan veszi fel a fonalat, ahol véget ért az Anne Frank naplója. Fejezetenként ismerjük meg mindegyikük sorsát. A szerző a nyilvántartások és a transzportlisták, meg a túlélők visszaemlékezései alapján igyekezett feltárni az egyéni sorsokat. Sok történet veszett a múlt homályába. A legtöbb túlélő csak évtizedekkel később merészelt beszélni arról, amit átéltek a koncentrációs táborokban.

Bas von Benda-Beckmann általános képet adott, miként is nézett ki az élet a koncentrációs táborokban. Bemutatja, milyen kellemetlen procedúrának tették ki a transzportvonattal érkezőket, és hogy milyen munkát végeztettek a foglyokkal. A Westerborkból Auschwitz-ba tartó vonaton még együtt utazott a nyolc ember. Hármuknak véget is ért az út, a másik őt más helyekre került. A zárófejezetben pedig ismerteti Ottó Frank nyomozását szerettei és barátai után. Szívszorító belegondolni, milyen érzés lehetett szembesülni azzal, hogy hozzátartozói elpusztultak a náci koncentrációs táborokban.

Az első állomás Westerbork volt. A nyolc zsidó nem sokáig maradt a táborban és együtt. Elsőként Hermann van Pels halt meg a gázkamrákban. Peter van Pels egy erőltetett menet során vesztette el az életét. Auguste van Pels-t a vonat alá lökték a nácik. Fritz Pfeffer a neuengamme-i koncentrációs táborban hunyt el. Miután a szovjetek felszabadították Auschwitzot, Ottó Frank három hónap alatt hazautazott Amszterdamba. A hazaút során tudta meg, hogy felesége, Edith a tábori kórházban halt meg. A lányait, Margot-ot és Anne-t egy sokkal rosszabb állapotú táborba szállították. Ottó találkozott egy ismerősével, aki még életben látta Anne-t. Elmondása szerint nem vesztette el az arcát. Megőrizte az arcát – vagyis tisztán látta, mi történt körülötte. A borzalmas higiéniai körülmények, az éhség és a tífusz végül végzett mindkét lánnyal.

A könyvben rengeteg fénykép és beszámolóból vett idézet hozza közelebb az olvasóhoz ezt a borzasztóan barbár korszakot. A szerzőnek nem volt könnyű dolga, mikor összeállította a kötetet. Kevés információ állt a rendelkezésére, mikor rekonstruálta, a hátsó traktus mely lakóval mi történt. Bas von Benda-Beckmann nem csupán lezárta Ottó Frank kutatását, de jelentősen hozzátett a Holokauszt szakirodalmához. A könyve segít abban, hogy jobban megismerjük a Holokausztot.

Ari Folman – David Polonsky: Anne Frank naplója

Bizony, ez egy képregény! Ari Folman és David Polonsky grafikus formába öntötték Anne Frank naplóját. Egy képregénnyel tisztelegtek Anne Frank emléke előtt.

A művészi koncepció nem csupán érdekes, de a megvalósítás is remek. A képregény ügyesen fogja össze a napló szerteágazó történeteit, és megfelelően koncentrál a leglényegesebb eseményekre. Szinte megtalálunk mindent, ami fontos volt a gyermeklánynak: a hétköznapi élet apró bosszúságait, az írói szárnybontogatásokat, a filmsztárok iránti rajongást, az álmokat és a vágyakat. Emellett megjeleníti a nélkülözést, a magányt, a szenvedést, a félelmet, a meg nem értettséget. A képregény tökéletesen megjeleníti Anne mély gondolatait, beleértve a világra és az önmagára való reflexiót is, a grafika eszközeivel. És ami a legjobb: a képregény visszaadja Anne humorát.

A képregényben van egy apró hiba. Az első oldalon, az 1942-es dátum mellett, a tortán az a szám szerepel: 12. Anne 13 éves volt, amikor nekiállt a naplóírásnak. A napló volt a születésnapi ajándéka a 13. születésnapján. Ez szarvashiba volt. Szerencsére ezen a kisebb malőrön kívül nincs gond a kötettel.

Tetszetősek az illusztrációk. Ahol játékosnak kell lenni, játékos; ahol komolynak kell lenni, komoly. A képregény zökkenők nélkül fordul át játékosból komolyba, komolyból játékosba. Felismerhetőek a napló jellegzetes karakterei. David Polonsky leegyszerűsíti a figurákat, mégis beleviszi a rájuk jellemző egyediséget. A színekkel teremti meg a valószerűséget. Hiába leegyszerűsítettek a rajzok, a színek megteremti az illúziót, hogy élnek a karakterek. Az árnyékolással, a sötétséggel és a perspektívával érzékelteti azt a feszültséget és félelmet, ami elönti a hátsó traktus lakóit. Profin dolgozik a térrel is. A mélységgel kihangsúlyozza az apró elemeket. A térbeli elhelyezéssel megteremti a kontextust. A képeket gyakran kísérik szövegek, amelyek nem csupán szervesen hozzátartoznak a grafikához, hanem megfelelően kifejezik azt a gondolatiságot, ami megtalálható volt Anne Frank naplójában is. Polonsky alkalmaz olyan gegeket is, amivel megidéz képzőművészeti alkotásokat – meglepően jók! Az egyik gegen Anne Frank szerepel Edvard Munch Sikoly c. festményén.

A képregényt néhány kritikus megvádolta azzal, hogy kiárusította a hátsó traktus tragédiáját. Semmi ilyesmiről nincs szó. Ez nem a Holokauszt-pornó egyik terméke. Ari Folman és David Polonsky képregénye kifejezi tiszteletét a napló szellemisége előtt. Érzékeny, humánus olvasmány ez. Alkalmas arra, hogy a kamaszok közeledni tudjanak a Holokauszthoz, mint témához. Sokkal inkább alkalmasabb erre a célra, mint Kertész Imre nehezen olvasható Sorstalansága. Ugyanakkor felnőtt fejjel is rejt értékeket.

Hol van Anne Frank?

Ha már szó esett az Anne Frankon (és rajta keresztül a Holokauszton) élősködő kulturális alkotásokról, akkor említsünk is meg egyet! Jelzem: a posztomban szereplő kulturális alkotások közül ez az egyetlen az, ami fércmű, az igazi „nem ajánlott” kategória. Ez egy animációs film, aminek a címe: „Hol van Anne Frank?”. Ari Folman áll mögötte, ahogy az előbb említett képregény mögött is. Csak míg a képregényre rá lehet mondani, hogy „minőség” és „tisztességes”, erre nem. Mind minőségében, mind moráljában problematikus Folman animációs filmje.

A „Hol van Anne Frank?” 2022-ben debütált a cannes-i filmfesztiválon. Az Anne Frank-sztori továbbgondolása a 21. századra. A külföldi kritikákat nem olvastam, csak a magyart. A hazai kritikusok csak dicsérték, szuperlatívuszokban.

“Amszterdam központjának hangulatos téli utcáin járunk, valamikor a közeljövőben. Anne Frank képzeletbeli barátnője, Kitty varázslatos módon életre kel a ma múzeumként működő Anne Frank-házban. Nem tudja, hogy barátnője már nem él: Anne keresésére indul. A világhírű naplót is magával viszi, ezért hamar a nyomába szegődik a rendőrség is. Kitty kalandjai során egyre többet megtud a múltról és Európa jelenéről is.” (port.hu)

Mielőtt elmondom, mi a gond a filmmel, szót ejtek arról, mi tetszett benne – egyedül. Az animáció. Az animáció igényes. A gond az, hogy egyedül az animáció igényes a filmben. Minden más…

És akkor térjünk rá a problémákra! Hogy mennyire gyenge a sztori, arra nem találok szavakat! A Frozen első része jobb sztorival rendelkezik, mint ez – nem vicc! Aztán gyengék a karakterek. Még az eredeti, naplóbeli karaktereket is sikerült gyengén megjeleníteni a filmben. Anne és Ottó üres papírmasé karakterek. Aztán gyengék a dialógusok. Rendkívül kínos, idióta párbeszédek hangzanak el a karakterek között. Aztán gyenge a dramaturgia. A zenék felejthetőek. Az alkotás nem nélkülözi a giccset. A romantikus szál nem jól kidolgozott, nyálas. A mondanivaló gyermetegen didaktikus, és ez vele a legkisebb probléma. A legnagyobb probléma, hogy politikai propaganda. Az alkotás legfőbb mondanivalója, ahova kifut az egész történet: a migráció helyes, akik pedig NEM-et mondanak a migrációra, semmi nem tanultak Anne Frank eszmei hagyatékából (meg persze a Holokausztból)! Ez egy gyomorforgató és visszataszító kiforgatása az Anne Frank-sztorinak!

Életem legrosszabb animációs filmje. Nem az egyik legrosszabb. A legrosszabb. Nekem van a fejemben egy lista, miket tartok a legjobb és a legrosszabb Disney-animációknak, meg a legjobb és a legrosszabb japán animációknak (animék). Ha én felsorakoztatnám mind a legrosszabbakat, még azok is jobb animációs filmek lennének, mint ez. A listák mellett van még nálam best of, mind pozitív, mind negatív minőségben. Már több éve megvan, mi a legrosszabb akciófilm az életemben: Valhalla Rising – A vikingek felemelkedése (Uwe Boll nem produkált olyan rosszat, mint az!). Most megvan életem legrosszabb animációs filmje is: Hol van Anne Frank? Köszönöm, Ari Folman!

Több szót nem is érdemel ez a szar!

Rosemary Sullivan: Nyomozás Anne Frank ügyében

A Frank és Pels család, meg Fritz Pfeffer két évig bujkált egy amszterdami lakásban. Ennek a két éves bujkálásnak vetett véget egy razzia. A razzia pedig azért történhetett meg, mert valaki feljelentette az SD-nél a nyolc zsidót.

Ki árulta be a hátsó traktus lakóit?

2017-ben összeállt egy nemzetközi kutatócsapat, hogy megoldja végre ezt a halott aktát. Megkezdődött a nyomozás, hogy megtalálják a spiclit, aki feladott nyolc zsidót a náci hatóságoknak. Egy nyugalmazott FBI ügynök, Vince Pankoke fogta össze azt a sok kriminológust, archeológust, történészt, örökségkutatót, levéltárost, újságírót, szakmai konzultánst, akik a maguk szakmai berkein belül segítették az ügy felderítését. Ők voltak a Kihűlt Ügy Csapata.

Amint megkezdődött a nyomozás, jogi nehézségekbe ütköztek. Három változata létezik a naplónak:

A, amit Anna Frank a kezdetektől írt

B, amit Anne Frank a hollandi oktatási miniszter beszéde után átírt

C, amit Ottó Frank a saját változtatásaival kiadott

Ottó Frank létrehozott két Anne Frank Alapítványt, eltérő célkitűzésekkel:

I. A holland, amszterdami székhelyű Anne Frank Ház célja a Prinsengracht 263. számú épület megmentése. Eme épület raktárhelyiségének hátsó traktusában bujkált a nyolc zsidó két évig. A tulajdonos úgy látta a háború után, hogy az épületet le kell bontani a romlandó állapota miatt. Ottó mivel ezt meg akarta akadályozni, létrehozta az alapítványt. Az alapítvány által felújította a raktárat. Úgy vélte, meg kell őrizni az emlékezetét az utókornak. A Prinsengracht 263. számú épület, a hátsó traktussal a mai napig látogatható. Ez az alapítvány szervezi az Anne Frankkal kapcsolatos kiállításokat, és finanszírozza az antidiszkriminációs oktatási programokat.

II. A svájci, bázeli székhelyű Anne Frank Alapítvány célja a napló terjesztése, a szerzői jogok kezelése, a Frank család humanista és liberális szellemiségének propagálása. Emellett működtett egy frankfurti oktatási központot, és támogat számos jótékonysági alapítványt. Részben ennek az alapítványnak köszönhető az is, hogy olyan színdarabok, élőszereplős filmek, animációs filmek, képregények és könyvek születnek, amiknek a témája Anne Frank. Azt jól felismerte az alapítvány, hogy Anne Frank örökségének terjesztésére megfelelő eszköz a kultúra.

A svájci Anne Frank Alapítvány nem akart együttműködni a Kihűlt Ügy Csapatával. Az alapítvány azzal vádolta őket, hogy anyagi hasznot akarnak húzni Anne Frank emlékéből. Ez a vád azért bámulatos, mert pontosan a svájci Anne Frank Alapítvány az, ami rengeteg profitot maximalizál az Anne Frank-kultuszból. Természetesen annak nagy részét jótékonysági célokra (is) fordítják, de azért abban is biztosak lehetünk, hogy zsebbe is csúszik valamennyi. Szomorúan az Anne Frank-kultusz is beágyazódott a Holokauszt-bizniszbe, sőt a neoliberális világrend apologetikájába.

Egy kis kitérő. Ottó Frank az 1960-as években megszakította a kapcsolatot a svájci Anne Frank Alapítvánnyal, mivel azt tapasztalta, hogy a szervezet profitszerzésre és politikai propagandára használja az Anne Frank-kultuszt. Ez azért elgondolkodtató. Létezik két alapítvány, ami teljesen eldeformálódott a 2020-as évekre, mondhatni, elvesztette az arcát. Az egyik a svájci Anne Frank Alapítvány, a másik a magyar Raoul Wallenberg Alapítvány. Tudható, hogy mind a Frank család, mind Raoul Wallenberg liberális eszméket vallott. Nem azt az elkorcsosult maszlagot, amit ma liberalizmusnak nevezünk, hanem valódi liberalizmust. Ez a két szervezet azért jött létre, hogy egyrészt ápolja, másrészt terjessze azt a humanista és liberális felfogást, amit a Frank család és Raoul Wallenberg képviselt a II. világháború idején. Ma ez a két alapítvány többek között neoliberális propagandát is folytat. Ami azért különös, mert tudtommal Ottó Frank és Raoul Wallenberg nem volt neoliberális.

A Kihűlt Ügy Csapata később megkérte Rosemary Sullivant, hogy írjon a kutatómunkájukról egy könyvet. A Partvonal Kiadó pedig úgy vélte, érdemes ezt magyarul is megjelentetni. Több tízezer dokumentum állt a csapat rendelkezésére, ennek ellenére bőven maradtak homályos foltok ebből az időszakból. A tinédzser lány naplója konkretizálja, milyen lehetett üldözött zsidónak lenni egy nácik által megszállt országban. Elég ránézni a mű Moly-os értékelésére, hogy az ember lássa, a mai Magyarországon is sokan kíváncsiak, Anne Frank miként élte meg a Vészkorszakot. Így nem meglepő, hogy rengetegen voltak kíváncsiak arra is, ki lehetett az a személy, aki lebuktatta a családot. Pankoke nem kis büszkeséggel hirdette a média több felületén is, hogy a több évi megfeszített munka meghozta a maga gyümölcsét. Ámbár a könyv végére a számos információ, a több nyom tényleg elvezet egy gyanúsítotthoz, magam is úgy vélem, túl korai volt megnevezni egy bűnöst. Amit a Kihűlt Ügy Csapata letett a nyilvánosság elé, inkább egy sejtés, egy hipotézis. Végső soron nem találtak kikezdhetetlen bizonyítékot. Igazából további nyomozói munkára lenne szükség.

Rosemary Sullivan tökéletes korrajzot ad a náci megszállás alatti holland társadalomról. Hollandia csak egy volt az olyan országok közül, amit térdre kényszerített a Harmadik Birodalom. Ami az igazán megdöbbentő, hogy a már akkor is a magát toleránsnak nevező holland társadalom mennyire tele volt besúgókkal! Sokan még a saját szomszédaikat is beárulták, hogy megtoroljanak valami régebbi sérelmet. A háború végére az elhurcolt 100 000 zsidóból 5500 térhetett haza. Sok zsidó bujkált, és sok holland spicli adott fel sok zsidót a náci hatóságoknak. Olyan is volt, hogy zsidók árultak be zsidókat, hogy mentsék a saját életüket. Máig fennmaradtak kifizetési bizonylatok, amik igazolják, hogy a korrupt holland rendőrség fejpénzt fizetett a spicliknek. Pankoke együtt dolgozott néhány profilozóval, mert szerette volna megérteni, mi motiválta a kollaboránsokat és a spicliket. A spiclikre volt egy speciális elnevezés: V-ügynök. A V-ügynökök a náci SD bizalmasai voltak. Nagy részük elfogott zsidó, akiket zsarolással vagy juttatásokkal vettek rá arra, hogy vadásszák le saját sorstestvéreiket. Volt olyan szociopata V-ügynök, aki megérezte a vadászat izgalmát, és már csak az érzésért végezte ezt az aljas tevékenységet. Az egyik V-ügynöknő eleinte a holland antifasiszta ellenállás tagja volt, és csak később lett a nácik hitvány vérebe.

Hollandiában a zsidók 75%-át ölték meg a nácik. Ez rendkívül kimagasló halálozási arány, ha azt nézzük, hogy Belgiumban a 40%-át, Franciaországban a 25%-át, Dániában a 6%-át, Olaszországban a 8%-át semmisítették meg a zsidóknak. A holland lakosság bízott a semlegességben, ezért megdöbbentek, amikor megszállta őket a német hadsereg. Hollandiában a két világháború között működött egy regisztrációs rendszer, amiben szerepelt az állampolgárok neve, címe, munkája, vallása, származása, a házastársa és a gyermekei neve. A megszállás alatt a nácik felhasználták ezt a regisztrációs rendszert. Könnyű dolga volt a náci rezsimnek. Gyorsan terjedt a nemzetiszocialista eszme, de aki nem volt fogékony az ideológiára, még rákaphatott a könnyű pénzszerzési lehetőségre. Mint írtam fentebb, spiclik tömegei álltak az SD rendelkezésére.

Rosemary Sullivan bemutatja a nyomozókat. Szinte láthatjuk őket munka közben, ahogy sorra veszik a bizonyítékokat és a gyanúsítottakat. Részletesen beleláthatunk a nyomozásba. A nyomozók feladata rendkívül nehéz volt. Miután megvizsgáltak számos teóriát, csak néhány elméletet tartottak érdemesnek a további vizsgálatra. Természetesen a legreálisabb okot keresték, ami elvezethetett a hátsó traktus lakóinak elárulásához. A nácik előszeretettel állították választás elé a foglyaikat. A foglyok pedig sok esetben két rossz választás között dönthettek. A kirakósban vannak bőven hiányzó darabok. A Kihűlt Ügy Csapata közzétett egy felhívást, amiben megkéri azokat, akik rendelkeznek további információval a témában, hogy vegye fel velük a kapcsolatot. A teljes kutatási anyagot oda adományozták a holland államnak. A nyomozás során készítettek egy adatbázist, amit szintén felajánlották a holland államnak.

A Kihűlt Ügy Csapata szerint a bizonyítékok arra mutatnak, hogy a Zsidó Tanács egyik tagja volt az, aki feladta a hátsó traktus lakóit az SD-nek. Igen, egy zsidó! Meg is nevezi a feltételezett elkövetőt. Az Európai Zsidó Kongresszus felszólította a kiadót, a HarperCollins, hogy vonja vissza a könyvet. Érvelésük szerint azzal, hogy egy zsidót neveztek meg elkövetőnek, megkockáztatták, hogy fölerősödik az antiszemitizmus. Szánalmas egy érvelés. Ha a nyomozás egy holland állampolgárt hozott volna ki elkövetőnek, akinek egy csepp zsidó vér sem folyik az ereiben, akkor vajon felszólalt volna bárki is a könyv kiadása ellen? A vád, miszerint a könyv uszító állításokat tartalmaz, bullshit. Amit állít mind a kutatócsapat, mind a könyv, hogy a Zsidó Tanácsnak feljegyzései voltak azokról a címekről, amelyeken zsidók rejtőztek, és ezt időnként a saját érdekeiket védve kiadták a náciknak. Tudvalevő, hogy a náci rezsimet kiszolgáló Zsidó Tanács nem volt egy becsületes társaság. Persze, hagy maga után kérdőjeleket a kötet. Majd kiderül, a jövőben mit hoznak ki a történészek a Kihűlt Ügy Csapatának kutatási anyagából. Mindenesetre jó lenne, ha a történész szakma döntene történészi kérdésekben, nem a politika.

Egy magyar történész, Pécsi Tibor úgy nyilatkozott a magyar sajtóbemutatón, hogy őt nem győzte meg a nyomozói eredmény. Ő úgy véli, a Prinsengracht 263. számú épületbe betörők egyike lehetett a feljelentő. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a nácik az esetek többségében kényszerítették az embereket. Számos olyan esetet ismerünk, ahol kínvallatással szedték ki az információkat a foglyokból. A végkövetkeztetése az volt, hogy ez a könyv lehetőséget ad a további diskurzusra.

Rengetegszer belefutok olyan kérdésekbe mind az interneten, mind a személyes környezetemben: miért kell még mindig foglalkozni a Holokauszttal? A válasz nagyon egyszerű: mert nem tanultunk belőle! Rosemary Sullivan könyve tökéletesen bemutatja, milyen szinten lezüllesztheti az államhatalom a társadalmat. A legrosszabb kihozható az emberekből állami szinten. A hatalom birtokosai, a társadalom gazdái rámutatnak egy embercsoportra, hogy bűnbak, a társadalom, az emberi közösség pedig kitermeli azokat az egyéneket, méghozzá tömegesen, akik kötelességüknek érzik elpusztítani ezt a bűnbakot. Kezdődik a vadászat! Bizony, úgy néz ki, a 21. században az emberek kezdik elfelejteni azt a történelmi tapasztalatot, amit örökül hagyott nekik a 20. század! A woke baloldal már évtizedek óta dolgozik azon, sajnos sikerrel, hogy a társadalomtudományokban, a közpolitikában, a magas- és populáris kultúrában, meg úgy az élet minden színterén meghonosítsa a (férfiellenes) szexizmust és a (fehérellenes) rasszizmust. Én rosszul érzem magam a nyugati civilizációban, meg úgy a magyar társadalomban, mint fehér férfi. Ellensége vagyok egy arctalan embertömegnek, amely akármikor elpusztíthat a „bűneim” miatt. A Holokauszt tanulsága: bárki lehet zsidó! Nekem nincsen a felmenőim között zsidó, de jelenleg zsidónak érzem magam, akit bármikor agyonüthetnek a nácik! Csak a rám vadászó nácik már nem fekete, barna és zöld egyenruhában feszítenek, hanem fekete Antifa göncökben vagy szivárványszínű cuccokban. Olyan korban vagyunk, ahol bárki lehet Anne Frank! De miket is beszélek? Azok a gyermekek, akiken jelenleg Mengele módjára az LMBT hormontabletákkal, pubertásblokkolókkal és nemváltással kísérletezik, egytől egyig Anne Frankok! Mi pedig reménykedhetünk benne, hogy majd ha fokozódik a terror, és aratni fog köztünk a halál, lesz egy Raoul Wallenberg, aki megment minket! Bár talán jobb lenne valóban gyakorolni az önvédelmet!

Na, a végére csak sikerült aktualizálnom az Anne Frank-témát! Igazából az a szomorú, hogy az Anne Frank-sztorinak van aktualitása. Bárcsak ne lenne!

„Hol látok fasizmust? Mindenhol!”

(Tamás Gáspár Miklós)

Elhunyt TGM. Létezik egy mondás: Halottról igazat vagy semmit. Ennek a kiforgatása: Halottról jót vagy semmit. Én nem kívánok sem jót, sem semmit szólni TGM-ről. Igazat kívánok szólni róla. Persze erősen szubjektív vélemény lesz. Én azon emberek közé tartozom, akik nem tisztelik TGM-t, mint közembert. Azt vallom meg ebben a rövidke kis tárcában, miért is vagyok képtelen TGM, mint közéleti szereplő iránti tiszteletre. Értékelésem kizárólag a közszereplőre vonatkozik; mint magánembert, nem ismertem. Megfogalmazok egy olyan véleményt, ami (talán) visszafogott és ízléses, de nem politikailag korrekt.

Számomra nem kicsit különös, hogy magukat jobboldalinak valló értelmiségiek is kifejezik a közéleti munkássága iránti tiszteletüket. Egyszerűen nem értem Rajcsányi Gellért és Czopf Áron írását. TGM-nek jelentős szerepe van a jelenlegi hazai woke értelmiség kinevelésében. A társadalomban nyüzsögnek az olyan Y-generációs férfiak és nők meg az olyan Z-generációs fiúk és lányok, akiket beprogramoztak a pusztításra és rombolásra – többek között TGM is. A Partizán és a Mérce vezércsillaga. De még az olyan gittegyletek is a mesterüknek tartják, mint a Momentum (ami meglepő annak tükrében, hogy a gazdaságfilozófiájuk radikálisan eltérő). TGM, mint személy, meghalt, de a szelleme tovább él velünk – sajnos. Az öröksége megmarad. Lesznek, akik tovább viszik a (vörös helyett immár szivárványos) zászlót! A posztmodern baloldal többek között szociopaták gyűjtőhelye. Jakobinusok, akik mosollyal az arcukon likvidálnák a modern társadalmak azon tagjait, akik nem úgy gondolkodnak, mint ők.

Vegyük csak sorra, mikhez is asszisztált „az utolsó baloldali esszéista” (Czopf)!

¤ A közel-keleti iszlamisták migrációja. Tucatnyi dzsihadista áramlott be Európába. Merényleteztek, robbangattak, erőszakolgattak, gyilkolgattak. Rengeteg fehér embernek vették el az életét a kontinensen.

¤ Black Lives Matter. Fehérellenes niggerek gyülekezete. Magát civil szervezetnek álcázó terrorszervezet. Megöltek néhány fehér és fekete bőrű amerikai állampolgárt az USA-ban.

¤ Cigány maffiák. Elsősorban az érdi, enyingi, borsodi és budapesti roma bűnszervezetek. Bár Toroczkai szerint már szerte az országban tetten érhető a gipsy banditizmus. A balliberális értelmiség már a rendszerváltás óta a cigány-magyar konfliktusban a cigányok mellé állt. Mediáció helyett az ellentétek kiélezése. A „liberális” és „baloldali” intellektuelek a maguk burkolt, sunyi és aljas módján asszisztáltak a cigánybűnözéshez és az abból kifejlődő cigány maffiák tevékenységéhez. A cigány gengszterek és maffiózók, meg a többi rézbőrű barbár rengeteg magyarnak vette el az életét.

¤ LMBT. Mára köztudott, hogy rengeteg gyermekbántalmazási botrány történt a szivárványmozgalmon belül. Gyermekek és kamaszok áthangolása az ellenkező nemre; a hormontablettákkal, pubertásblokkolókkal és nemváltó műtétekkel való Mengele-szerű emberkísérletek; megnyomorított egzisztenciák; öngyilkosságba menekülő kamaszok.

¤ Feminizmus. A harmad-negyedvonalas feminizmus nem csupán elfogadottá tette mind az USA-ban, mind Európában a férfiellenes nemi sovinizmust, de realizált rengeteg káros gyakorlatot is. A leghírhedtebb a MeToo, aminek keretében a nem kevés valóban bűnös férfi mellett rengeteg ártatlan férfit is sikerült kitenni a népharagnak. Néhány férfi öngyilkosságba menekült, mivel képtelenek voltak elviselni, hogy ártatlanul megvádolták őket nemi erőszakkal. A feminizmusnak nem csupán mentálisan megnyomorított, de halálos áldozatai is voltak.

TGM rengeteg olyan politikai folyamathoz asszisztált, méghozzá lelkesen, aminek egyaránt vannak megnyomorított és halálos áldozatai. Emellett népszerűsítette a fiatal értelmiségiek körében a kommunizmust; azt az ideológiát, amelynek milliós számban mérhetőek az áldozatai. TGM keze véres. Felesleges a kozmetikázás: TGM egy gazember volt! A világnézete és az arra épülő munkássága mögött nem volt semmi más, csak gyűlölet. TGM gyűlöletbeszédet intézett hol a magyarság, hol a fehérek, hol a férfiak, hol a heteroszexuálisok, hol a polgárok, hol a jobboldaliak és a konzervatívok ellen. TGM úgy gyűlölte a magyarokat, a fehéreket, a férfiakat, a heteroszexuálisokat és a polgárokat, hogy közben maga is magyar, fehér, férfi, hetero és polgár volt. TGM elsősorban egy valakit gyűlölt: önmagát. Megvetette a nemzeteszmét, valami homályos kozmopolitizmus és internacionalizmus jegyében. Szívből gyűlölte azokat a demográfiai csoportokat, amiket a woke baloldal előírt gyűlöletre. Mindent megtett, hogy ártson ezeknek: eszköztárában megtalálható volt az uszítás, a hazudozás, a manipulálás és a lobbizás. Kitűnő avatárja volt a nemzetközi woke baloldalnak: farkas módjára vetette rá magát mindazokra, akiket ellenségnek jelölt meg a globalista elit.

Az idős TGM írásos munkássága, filozófiája és publicisztikája sok esetben igazi posztmodern blöff. Diplomás sznob nyárspolgárok aléltak el tömegesen az önmaga egoját simogató idegenszó-puffogtatástól. Óh, latin és görög szavak egy magyar szövegkörnyezetben; hát én mindjárt magam alá élvezek! TGM elszántan gyakorolta azt a de(kon)strukciót, amely lebont mindent, de nem teremt értéket. Meta-vitatechnikájával akkor is lenyomta a partnereit, amikor éppen azoknak volt igazuk. Amit „filozófia” néven nyújtott az őt követő fiatalabb nemzedéknek, semmi más nem volt, mint a jó öreg emberiségellenes marxizmus. A marxizmus, melynek a végcélja valójában a totalitarizmus. TGM szlovén megfelelője Slavoj Žižek.

A művelt és kulturált jobboldalon is sokan olvassák TGM-et. Úgy gondolják, TGM a magyar műveltség és kultúra része. Mikor TGM, Esterházy-hoz hasonlóan, nyugodtan kihagyható egy magát művelni és kulturálódni kívánó fiatalnak. Már csak azért is, mert inkább elvesz az emberségből, mintsem hozzáad. A jobboldalon mégis sokan tisztelik TGM-ben a filozófust. Tartják a kegyelet íratlan szabályait – ami persze nem problémás a magánemberrel szemben, főképp, ha beletartozott az ismerőseik és a szeretteik körébe; viszont érthetetlen a közéleti szereplése kapcsán, amit teljesen áthatott a woke. Látom a jobboldaliakat, akik most mentegetik és dicsérik TGM szélsőbalos gondolatait és cselekedeteit, s ingatom a fejemet. Egyszerűen nincs mit rajta tisztelni. Ezek a jobberek, ha már képtelenek kimondani, hogy a filozófus meztelen, jobb lenne, ha csöndben maradnának. Halottról igazat vagy semmit!

(The Princess)

Bár ha belegondolok, a Prey-jel ellentétben ez az alkotás még ezt a szintet sem érte el.

Újabb woke feminista fércmű… mármint műremek! Csapjunk is bele a lecsóba! Megnéztem ezt is. Középszerű akciófilm, jó pár hibával. Hol is kezdjem?

Miről szól a film?

Létezik egy király, Pipogya, akinek a felesége, Pipogyané szült két leányt, Harcias Mennyecske1-t és Harcias Mennyecske2-t. Nincs fia. Csak fiú ülhet a trónra, így ami szoba jöhet, az unoka. Így aztán Pipogya király hozzáadja a lányát egy frusztrált és agresszív nemeshez, Gonoszhoz. Csak hát Harcias Mennyecske1 modern leány, aki nem adja a szívét egy olyan férfihoz, akit nem szeret. Így Harcias Mennyecske1 visszautasítja a szertartás során Gonoszt. Gonosz nagyon szeretne király lenni, emellett nehezen viseli a visszautasítást. Így Gonosz zsoldosaival elfoglalja a királyi várat, Harcias Mennyecske1-t pedig bezárja egy toronyba. Harcias Mennyecske1 viszont kitör a szobájából, sorra gyilkolja le a férfiakat, míg a legvégén megöli a főbosst is. Ennyi a sztori!

A rendező, Le-Van Kiet nem elégszik meg azzal, hogy készít egy akciófilmet, hanem igyekszik megfogalmazni egy emancipációs üzenetet is, az akciófilmen belül. Mindezt az emancipációs üzenetet elhelyezi egy középkori társadalomban, ami elég durván anakronisztikus. Az emancipációs tartalomnak lenne létjogosultsága egy újkori vagy egy modernkori társadalomban, de egy középkori királyságban nem értelmezhető. A film alapján úgy vélem, Le-Van Kiet nem tudja, miképpen működik a feudalizmus, milyen világnézet érvényesül a középkorban, és milyen szabályok működtetnek egy feudális királyságot. Adva van egy király, akinek a felesége szült két leányt, de fiút nem. Mit tesz ilyenkor egy király? Hozzáadja a lányát egy másik királyi dinasztia tagjához, egy herceghez vagy egy királyhoz (külföld), esetleg a leghűségesebb hűbéreséhez, egy grófhoz vagy egy báróhoz (belföld). A filmben van egy visszaemlékezős jelenet, amiben a hercegnő elmagyarázza az apjának, létezik más alternatíva. Az alternatíva az, hogy a hercegnő lovaggá válik, és elmegy harcolni különféle háborúkba. A király nem fogadja el ezt az alternatívát – a film közepén. A film végén nem csupán elfogadja a lánya döntését, miszerint nem megy hozzá egy arisztokrata vagy királyi vérből származó férfiúhoz sem, és nem szül a dinasztiának gyermeket, hanem harcosként és lovagként él a világban; még ki is hirdeti a nép előtt, hogy innentől fogva minden nő úgy él a királyságban, ahogy neki tetszik. Le-Van Kiet olyan modernitást feltételez a feudalizmusban, ami egyszerűen nem volt a középkorban. Itt arról van szó, hogy Le-Van Kiet vagy dilettánsan áll a történelemhez, vagy értelmes ember ő, csak hülyének nézi a nézőket.

Vagyis a film buta. Nem csupán koncepciójában buta. Buta a sztorijában, a karaktereiben és a dialógusaiban is.

Hogyan működik, mint akciófilm? Mert hát attól, hogy buta, még működhet jó akciófilmként. Van Damme, Jason Statham és Bruce Willis filmjei között is van olyan, ami buta, de legalább működik izgalmas akciófilmként. Sajnálatosan ezt a filmet sikerült ezen a téren is elrontani. A The Princess a közepéig még működik akciófilmként, de onnantól egyenest lejtmenet.

A filmben vannak harckoreográfiák. Ezek a harckoreográfiák kifejezetten ütősek – egy darabig. A The Princess már az elején megkínálja a nézőt akcióval: a hercegnő lever két katonát, egy egészen jól kivitelezett akciójelenetben. Ezek után pedig kapunk még néhány remek akciójelenetet. Az egyik probléma az, hogy nincsen megfelelő mennyiségben adagolva az akció. Túl sok benne a harc. Szinte halmozva vannak benne az öldöklő küzdelmek. A vége felé már meg is csömörlöttem a sok vérontástól.

Nálam ott tört meg a lendület, amikor a hercegnő kapott maga mellé egy női segítőtársat. Egy kínai harcosnőt. A filmben már nem egy, hanem két girl power kaszabolta a férfiakat. Számomra már az is elég volt, hogy egy törékeny girl power intézi el a nála jóval erősebb férfiakat. Fárasztó és irritáló volt nézni a film közepétől, hogy két girl power vágja le a náluk jóval termetesebb katonákat.

A segítőtárs egy kínai harcosnő. Üres papírmasé karakter, komolyabb személyiség nélkül. Ő az, aki gyerek- és kamaszkorában képezte harcra a hercegnőt, hűséges, jól harcol, kung-fu. Ennyi a karaktere. Amúgy a legunalmasabb sztereotip karakter a kínai harcosnő. Számos amcsi és kínai film, meg videójáték, mely egy középkori környezetben kreált meg egy sztorit, szerepeltette ezt a karaktert. Kis termetű, karcsú, sovány, törékeny, kontyba hordja a haját, szépséges és kellemes babaarca van, harcművész. Nekem egy idő után unalmas újra és újra látni ezt a sztereotipizált karaktert. Ez is egy olyan elem, ami mutatja, mennyire sekélyes és felszínes Le-Van Kiet fantáziája.

A film végén borzalmasra sikeredett a végső összecsapás. Ott már látszott, hogy a film fárad. A két girl power megostromol egy templomot. Egy egész hordányi férfi csap le a két törékeny nőre. Ezek a férfiak, annak ellenére, hogy barbárok, nagyon udvariasak is, mert vagy egyenként vagy párosával rohanják meg valamelyik harci szukát. Nem többen, esetleg mindannyian támadnak rájuk. Egyenként, vagy párosával. A befejezés során már normális harckoreográfia sincs. A hercegnő csapkod a kardjával, a katonák meg belefutnak a csapásba. A két boss fight-nál pedig összecsapott a harckoreográfia. Vajon hányszor vehette fel Le-Van Kiet a végső összecsapást? Még ha többször is lett újraforgatva ez a jelenet, akkor is áthatja a fáradtság.

Az 1991-es, Kevin Costner főszereplésével készült Robin Hood: Prince of Thieves minőségibb akció- és kalandfilm, mint a 2022-es The Princess. És ezt nem a nosztalgia mondatja velem. Tényleg jobb film. Persze, a középkor-ábrázolása nem hitelesebb, mert ott is romantizálva volt. Ugyanakkor Kevin Reynolds meg sem próbálkozott egy modernista üzenet közlésével a filmgyártás során, egyedüli célja volt a szórakoztatás. Le-Van Kiet nem csupán arra tesz kísérletet, hogy szórakoztasson, hanem hogy átadjon egy emancipációs narratívát. Az is tagadhatatlan, hogy nincsenek olyan remek harckoreográfiák Kevin Reynolds alkotásában, mint a The Princess-ben. DE a Robin Hood: Prince of Thieves-ben színvonalasabb a sztori, a karakterek, a színészi játék, a fényképezés, a vágás, a dialógusok, a rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka. Rendesen van benne adagolva az akció. A Robin Hood: Prince of Thieves a hibái ellenére egy profi munka, míg a The Princess ordítóan középszerű.

Felesleges tovább részletezni az enyhén jelen lévő politikai üzenetet. A szokásos woke agymenés. Számomra fájdalmas volt azt látni, hogy egy középkori, feudális társadalomban igyekeznek érvényesíteni egy modernista és emancipációs üzenetet. Még egyszer: ilyen nem volt a középkorban! A középkori ember nem úgy gondolkodott, mint egy modern ember. Egy feudális királyságban más logika és mentalitás érvényesült, mint a mai modern társadalmakban.

A The Princess egy igazi kommersz, középszerű, buta akciófilm. Érződik, hogy olyan embereknek készítették, akik nem szeretnek gondolkodni. Mert aki valójában gondolkodó ember, annak fáj ez a film, annyira ostoba és primitív.

Anne Helen Petersen

„Kinek nem kell aludnia? A robotoknak. Mondhatjuk, hogy a gondolatától is irtózunk, hogy robottá váljunk, azonban sok milleniál önként robotot csinál magából abban a reményben, hogy elnyeri a hőn áhított, de megfoghatatlan biztonságot. Ez annyit jelent, hogy egyre inkább elhanyagoljuk a saját szükségleteinket, beleértve a biológiai szükségleteinket is. Ahogy az elméleti szakember, Jonathan Crary rámutat, még az alvásunk is egyre jobban hasonlít a gépek alvó üzemmódjához, ami nem annyira a pihenés, mint inkább a késleltetett vagy csökkentett készenléti üzemmód. Alvó üzemmódban soha nem kapcsol ki igazán az ember; csak arra vár, hogy újra bekapcsolják.”

(Anne Helen Petersen) 

1,

Szeretnék még egy kicsit visszatérni Anne Helen Petersenhez, meg az ő könyvéhez, a „Can't Even: How Millennials Became the Burnout Generation”-hez. Akár úgy is fogalmazhatnék: a munkaerő-piacról vallott nézeteihez. A rasszizmusáról és a szexizmusáról, meg a politikai szűklátókörűségéről nem kívánok több szót ejteni, mert azt már megtettem egy előző recenziómban. Igen, csúnya dolog, nem szabad ilyet csinálni, virgácsot neki, lépjünk is tovább!

Petersen a COVID-időszak idején végezte eme művén az utolsó simításokat. A koronavírus miatt kialakult karanténidőszak ráirányította a figyelmet a home office-ra, ez pedig még inkább aktuálissá tette Petersen könyvét. Témája a milleniálok kiégése a munkaerő-piacon. A szerzőnő egyszerűen megunta azt, hogy az idősebb generációk megbélyegzik a milleniálokat. Elege lett a boomer és X generációs emberkék panaszkodásából az Y-generációval kapcsolatban, miszerint a „mai fiatalok nem akarnak dogozni”, „büdös nekik a munka”, egész nap csak henyélnek”. Petersen, mint a milleniál nemzedék egy képviselője, tisztában volt vele, hogy valójában nem ők álltak trehányul a (bér)munkához, hanem az őket sújtó probléma mélyen benne gyökerezik a társadalmi berendezkedésben. Az Y-generáció többsége mind a fizikai munka, mind a szellemi munka területén valósággal megfeszült a munkavégzésben. Azért dolgoztak, hogy megvalósítsák az álmaikat, de a többségük soha nem érte el a céljait. A (bér)munka általi önmegvalósítás sokuknak szélmalomharc lett. A tragédiájuk nem csupán annyiban állt, hogy nem realizálódtak a kitűzött céljaik, hanem abban is, hogy a legtöbbjük brutálisan kiégett a munkaerő-piacon.

A milleniál az X és a Z generáció közötti, 1980 és 1996 között született Y generáció. Én, mint Y-generációs milleniál, számos alkalommal hallottam azt, hogy egy olyan nemzedékhez tartozom, ami „nem akar dogozni”. A milleniálok nem lusták. Sőt, ezen generáció tagjainak többsége túlhajszolta magát. A túlhajszolás viszont egy kifejezetten frusztrált és stresszes életmódot eredményezett náluk. A mindennapos stresszel járó bérmunka pedig lassacskán belevitte ezt a nemzedéket a kiégés állapotába.

Petersen az amerikai társadalmat, és annak munkaerő-piacát elemzi, felvillantva annak múltját és jelenét. Az amerikai és az európai munkaerő-piac között léteznek eltérések, ahogy a nyugat-európai és a kelet-európai között is. A munkahelyi kiégés viszont tetten érhető mindegyikben. Ezt jól tudja Petersen is, aki egy rövidke fejezetben szót ejt Japánról is, aminek hiába radikálisan más a munkaerő-piaca, mégis ugyanúgy jelen van benne a munkahelyi kiégés problémája. Persze, azért nem lebecsülendőek az eltérések. A magyar társadalomban jelen van (még) a társadalombiztosítás, míg az amerikaiban nincs – ez pedig más minőségű létezést eredményez a két nemzeti munkaerő-piacon. Az amerikai ember jóval kiszolgáltatottabb az amcsi munkaerő-piacon, mivel nincs TB. A milleniálok a 2008-as gazdasági válság idején, esetleg utána léptek ki a munkaerő-piacra. Kénytelenek voltak adaptálódni az új helyzethez. Megjelent a túlmunka. A technológiai fejlődésnek köszönhetően a multinacionális cégek és az állami intézmények könnyebben kontrollálhatják és ellenőrizhetik a saját alkalmazottaikat. A munkaadó a Facebook, az Instagram, a Twitter és a TikTok révén nyomon követheti a saját alkalmazottait.

Diákmunka. Diákmeló. Meló-Diák. Kamaszkorom legundorítóbb emlékei kötődnek hozzájuk. A Meló-Diákhoz és a TESCO-hoz. Mert hát a Meló-Diák a TESCO-hoz közvetített ki, mint diákcsicskát… elnézést, diákmelóst! Rengeteg gusztustalan embert sikerült megismernem a Meló-Diákon és a TESCO-n keresztül. Kíváncsiságból megtekintettem a Meló-Diák Facebook-oldalát. „Túltoltad a vásárlást? Ne aggódj, pár nap diákmunkával újra megtömheted a zsebed! Tudjuk, hogy egy óriási Black Friday akciónak nem lehet ellenállni. Ha Te is üres zsebbel zártad a novembert, ideje felnézni a Meló-Diákra egy klassz munkáért a szünetre!” Meg: „Ismersz lazsáló veszprémi diákot? Taggeld!” Meg: „Még időben vagy, hogy megszedd magad az ünnepekre! És Te milyen munkával keresnéd meg az ajándékokra valót?” És ehhez hasonlók. Klassz munka; ne maradj le a Black Friday-ről; az a kamasz, aki nem dolgozik, az lazsál! Én 2005 és 2009 között melózgattam valamennyit a Meló-Diáknál. Már akkor is ilyesmi bullshit szövegeket nyomatott a cég. Dolgozni menő, a munka buli! Én többször is kértem, hogy adjanak irodai munkát, de ők folyamatosan elküldtek a TESCO-ba, „bulizni”! Tetten érhető a szlogenekben a diákmeló filozófiája. Az egyik az, hogy összekapcsolja egymással a termelést és a fogyasztást. A diákmelós a bérmunka révén részt vehet a termelésben, amit pedig megkeres, elköltheti fogyasztásra. A diákmeló révén a diák egyaránt részt vehet a termelésben és a fogyasztásban. A másik, hogy aki nem dolgozik, az biztosan lusta ember. Volt régen egy ilyen szlogenjük is a fejvadász-cégeknek: „Amíg pihensz, addig nem keresel pénzt.” Én diákként a környezetemben rengeteg olyan srácot ismertem, aki túlhajszolta magát a diákmelóban. Egyesek a tanulás mellett nyomatták a munkát, ez a kettő pedig radikálisan sok energiát kivett belőlük. Mások még a tanulás, sőt az iskolába járás idejét is beáldozták arra, hogy végezzék a diákmelót. A diákmeló révén nem csupán a munkát, hanem a túlmunkát is megismerték a diákok. Rengeteg sztori ismert, hogy a TESCO-ban megalázták a diákokat. A diák volt az olcsó munkaerő, akikre azért nézett megvetően a TESCO-bérmunkás, mert kevesebb bérért vállal munkát, mint ő. „Hülyék ezek a fiatalok?” És ez a kérdés a maga módján logikus volt. Nem véletlen, hogy egyes diákok felmondták a szerződést a MELÓ-DIÁK-kal, és inkább a TESCO-val kötöttek szerződést. Éves szerződés, ahol a három hónap próbaidő (június, július, augusztus) után felmondták a szerződést, és szeptemberben folytatták a tanulmányaikat. De olyan diák is volt, aki egyáltalán nem mondta fel a munkaszerződést, hanem inkább a továbbtanulást áldozta be a TESCO-ban való bérmunka oltárán. Röviden: megszűnt diáknak lenni, hogy igazi melóssá váljon. Ha a TESCO elküldött magától egy diákmelóst, akkor nem volt felmondási idő. A MELÓD-DIÁK diákmelósainak nem volt fizetett szabadsága, sőt fizetett betegszabadsága. Ha egy diák pihenőnapot tart, akkor kevesebbet keres. Emiatt számos olyan diák volt, aki nem pihente ki a nyáron az iskola (gimnázium vagy egyetem) fáradalmait, hanem végigdolgozta a nyarat. Több olyan esetről is tudunk, hogy a megbetegedett diák inkább bement betegen dolgozni, nehogy elessen a több pénztől. Jól kitalált kizsákmányolás mindmáig a diákmunka!

A munkaerő-piac egyik legkiszolgáltatottabb rétege a szabadúszó, a kisvállalkozó. A szabadúszónak nem másik ember a főnöke; ő saját magának a főnöke! A szabadúszó azért hajtja magát keményen, hogy túléljen. A bérmunkás ugyancsak túlhajtja magát, mert a munkabér egy hónapban nem elegendő ahhoz, hogy fenntartsa a lakását, kifizesse a számláit, törlessze a hitelét, bevásárolja magának a legszükségesebbeket. Sokan igyekeznek feljebb jutni a ranglétrán, mert emelkedik ezzel a munkabér, és megnövekedik ezáltal a túlélés lehetősége. A szellemi bérmunkások mindent megtesznek azért, hogy megmutassák a főnökeiknek, bármikor elérhetőek és riaszthatóak. Petersen leírja, hogy az amerikai középosztályban a szülők mindenképpen az egyetemre szánták a gyerekeiket, mert a diploma által juthattak jobban fizető munkahelyekhez. Az USA-ban drágábbak az egyetemek, mint nálunk – de azért itt is sok diák vette fel a diákhitelt amiatt, hogy kifizethesse a tandíjat, és kiegészíthesse a diákmunka bérét.

Az X-generáció tagjainak többsége számára természetes volt, hogy amint betöltötték a felnőttkort, elérték azt a három célt, ami már a boomer generáció tagjainak többsége számára is megadatott: a munkahely, a lakás és a család. Manapság sajnálatosan az Y-generáció tagjainak többsége számára elérhetetlen ez az idea. Csak vegyük a lakást: számtalan Y-generációs vagy a szüleinél vagy albérletben lakik! Hogyan juthat ma egy milleniál lakáshoz? Megörökli a szüleitől. Esetleg a szülei vesznek neki egy lakást. Mindkét verzió kizárja azt, hogy önerőből. Az önerő sok esetben azt jelenti, hogy összespórolja a pénzt, és felveszi a hitelt. A harmadik opció a vért izzadós kategória. A saját lakás azért lenne fontos, mert az nyújtja a biztonságérzetet. Ha van lakása az embernek, akkor kielégül a Maslow piramis legalján lévő alapszükségletek egyike. Általában az emberek vágynak a biztonságra. Az emberek nagy része nem a karrier miatt hajszolja magát a munkaerő-piacon, hanem a törékeny biztonságérzet miatt. Ha dolgozok, nem döglök meg! Vagy kevesebb esélyem van kimúlni az éhségtől és a hidegtől! A fizikális és a szellemi kifáradás mellé társul a mentális bizonytalanság. A félelem folyamatosan jelen van a dolgozók életében. Ha elveszti az állását, vagy kiteszik az albérletéből, kevesebb esélye van a túlélésre, a fennmaradásra. A lakhatás és a táplálkozás alapszükségletek. Az emberi boldoguláshoz igenis szükséges a pénz. Aki azt hajtogatja, hogy a boldogsághoz nem szükséges a pénz, az sosem élte át azt a szorongást, amit a munkaerő-piacon napi szinten túlélő emberek igen. A munkaerő-piac egy szociáldarwinista és materialista tér: megdolgozzunk és megküzdünk a bérért, amivel biztosítjuk magunk és családunk számára a túlélést. A folyamatos harckészültség kimeríti a dolgozókat. A jelenlegi munkaerő-piaci létformánk nem egészséges.

Neoliberális mantra, hogy „szeresd a munkád!”. Annak kiegészítése pedig a „legyen a hobbid a munkád!”. Ennek a szemléletnek hazánkban is megvannak a maga arcai. Talán az egyik ilyen legnépszerűbb a TheVR-legények, Fábián István és Komzsik János. Ők „szeretik a munkájukat”, hiszen a „hobbijuk a munkájuk”. Mivel én elég sok videót láttam tőlük, teszek pár megjegyzést. Egyrészt a kedves urak már rég nem szenvedélyből gyártják a tartalmat, hanem profitért. Ez érződik a minőségen is. Másrészt TheVR Pistin érződnek a kiégés jelei, aminek egyik megnyilvánulása az ingerültség. A TheVR valahol egyébként gyönyörűséges példája az önkizsákmányolásnak. Általában azok az emberek, akik a hobbijukat teszik meg munkának, a munkaerő-piac irracionális jellege miatt egy idő után meggyűlölik a szakmájukat és a munkájukat, magát a pénzkeresésnek beáldozott hobbijukat. Rengeteg ilyen emberrel találkoztam az építőiparból, a vendéglátásból, az informatikából, a könyvtárból és az oktatásból.

Sokaknak amúgy nem adatik meg, hogy a hobbijukat tegyék meg munkának. Nem kevesen kompromisszumot kötnek egy olyan munkakörben, amit nem különösen szeretnek. Számos személy nem gyűlöli a munkáját, de amikor fel kell kelni reggel, hogy beérjen időben a munkahelyére, legszívesebben maradna otthon. Ezek a munkahelyek adnak annyi fizetést, hogy kihúzzuk a következő hónapig. Ezek a munkahelyek nyújtanak egy törékeny biztonságot ebben a szociáldarwinista társadalomban. Ez az amerikai és az európai munkás- és középosztály mindennapjai. Eme létezés pszichológiai velejárója az eltűnő lelkesedés, a fásultság. A teljesítménykényszer a fásultság ellenére is dolgozik az emberben: megmutatni a munkahelyen, hogy még mindig képes vagyok felmutatni nagy teljesítményeket a melóban! A dolgozó ember azért éri el a megkövetelt teljesítményszintet, hogy megtartsa az állását, meg a velejáró biztonságot. Eközben magának is bizonyítja, hogy nem lusta, igenis szorgalmas. Hosszabb távon sehogy sem úszhatja meg a kiégést.

Anne Helen Petersen szomorúan itt sem rejti el rasszizmusát és szexizmusát. Egy tudatos ember képes ignorálni a hülyeségeket. Ha lekaparjuk a könyvéről a hülyeségeket, előttünk marad rengeteg kényelmetlen és kellemetlen tény. Petersen részletesen bemutatja, mi vezetett el az Y-generáció kiégéséhez. A jómódú életmód keveseknek adatik meg, a többség azért küzd, hogy fennmaradjon a társadalomban. A szerző nyomatékosítja azt, amit eddig is sejtettünk: a munkahelyi kiégésben nem vagyunk egyedül! A kiégés nem specifikus, hanem általános. A kiégés egy társadalmi probléma, amiről kevés a diskurzus (részben azért, mert ellopta a show-t a rengeteg woke ál-probléma). Petersen közöl tényeket, de nem ad megoldást. Ami nem baj. Nekem már hányingerem van a sok semmit nem érő tanácsból: segít a meditáció (legfőképpen a jóga), a gyógyszerek (legfőképpen az altatók), a gyógyteák, az alkohol, a rendszeres sport, a rendszeres szex, az egészséges étkezés! Rövid időre újra munkaképessé teszik az embert, de hosszabb távon nem számolják fel a kiégést. A munkahelyi kiégés egy civilizációs probléma, amit szerintem egyvalamivel lehetne orvosolni: emberbarát munkaerő-piaccal. Ehhez viszont szükség lenne egyfajta szemléletváltásra.

Ezt a könyvet rengeteg embernek kellene olvasnia, de sajnálatosan a sorok mögött kiszivárgó rasszizmus és szexizmus miatt sokan nem fogják megadni neki az esélyt. Igen, Petersen időnként átmegy kifejezetten primitívbe. Ennek ellenére mégis sokat is ad a művében. Az Y-generációnak azt üzeni, hogy ne szégyellje a saját munkahelyi kiégését, mert valójában nem ők a felelősek, hanem az elembertelenedő munkaerő-piac. Az X-generációnak azt üzeni, hogy felesleges időtöltés lenézni a milleniálokat, mert valójában nem lusták ők, igenis szorgalmasak, csak a kiégés egy idő után kihozza belőlük a legrosszabb formájukat. Az X-generációnak nagyobb empátiával kell viseltetnie az Y-generáció iránt! Igazából üzen minden felelősen gondolkodó embernek: itt van egy civilizációs probléma, amire adni kellene egy megfelelő megoldást!

2,

Anne Helen Petersen, hasonlóan Tari Annamáriához, foglalkozik a technológiai fejlődés árnyoldalaival, legfőképpen az általa előidézett elidegenedéssel. A technológiai fejlődés változást hozott a viselkedéskultúránkban is. Legtöbbünk nem vásárol már zenei albumot, könyvet, és nem megy be a moziba, hogy megnézze a legújabb filmet; letöltjük a netről a minket érdeklő zenét, filmet, könyvet. A 21. században több dologra használjuk a számítógépet és a mobiltelefont, mint a 20. században. És sajnos több időt is töltünk a számítógép előtt, mint régen. Fiataloknak tartalmat gyártó youtuberek 24 órás live-ban népszerűsítik a szinte egész napos számítógépezést, egy olyan korszakban, amikor pszichológusok figyelmeztetnek arra, hogy már a napi 5-6 órás géphasználat is káros. Könnyebb, egyszerűbb és olcsóbb lett egy csomó eszköz. Az első okostelefonnak vacak volt a kamerája, a sokadik okostelefon kamerájával profi kisfilmet készíthetünk a Youtube-ra. A CD és a DVD ideje lejárt, már szinte mindent az internetről töltünk le a számítógépünkre. A blogolást maga mögé utasította a vlogolás. Én is minek írom ezt, totál felesleges?!

Megváltozott a fotózás technikája. Másképpen fotózunk. Amikor csak 24 vagy 36 kockás film volt, törekedtünk arra, hogy jó képeket készítsünk. A képet nem ellenőrizhettük le a fotózás pillanatában, hanem csak amikor előhívattuk. Manapság kattintunk ezer képet, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk effektekkel, vágással, színezéssel. Lassacskán ezt csináljunk az emberi kapcsolatainkban is. Magunk köré kerítünk rengeteg embert, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk ezzel meg azzal. A csajunkat sminkkel, gyönyörű ruhákkal, ékszerekkel, kis plasztikai műtéttel. Ha nem mosolyog eléggé, és nem túl vidám, egy kis alkohollal, droggal.

Többen mondják, hogy a közösségi oldal, nálunk, magyaroknál még mindig a Facebook, hasznos. Majd sorolják az okokat, miért hasznos. Tény, hasznos több szempontból is. A gond az, hogy a közösségi oldalak, köztük a Face, úgy van megkonstruálva, hogy kártékony legyen. Profitorientált, transzhumanista, amorális techcégek gyártják nekünk a legtrendibb közösségi oldalakat. Ezen techcégek pedig érdekeltek, hogy a közösségi oldalak felhasználóinak többsége felszínes fogyasztó legyen, annál nem több. A techcégek a közösségi oldalaikkal formálják a használóikat felszínes fogyasztóvá, ingerekkel, algoritmusokkal. Ellent lehet nekik állni használóként, de nem kicsit nehéz. Jobb, ha fel sem regisztrál az ember, ha pedig megtette, törölje a profilját!

A Facebook tele van olyan profilokkal, ahol az adatlapról és a galériáról is árad a tökéletesség. Az embernek nem is kell celebeket keresgélnie a Face-n, hogy szembejöjjön vele a szuperminőségú élet; a frusztráló érzésről gondoskodnak az ismerősök. Olyan emberek mosolyognak ránk, akiknek látszólag sikerült összeegyeztetniük egymással a munkát, a családot és a hobbit. Holott amit látunk, nem igaziak, hanem beállított pillanatképek. A pillanatképek azt sugallják annak, aki megnézi őket, hogy ő maga nem elég jó. Szar vagy, öcsém; fos vagy, húgi! Az egyszerű Face-használót pedig elönti a szégyenérzet. Én miért nem vagyok ennyire szép, ennyire gazdag, ennyire sikeres, ennyire boldog? Feltámad benne az irigység. Kialakulnak benne az irreális elvárások. Ha XY elérte ezt a szintet, akkor neki is sikerülni fog, csak hajtania kell magát! Kialakít magában egy olyan elvárást, aminek soha nem fog megfelelni. Egy másik szánalmas alternatíva, hogy egy idő után rájön a trükkre, és ő is nekiáll illuzórikus ál-tökéletes pillanatképeket gyártani a Facebook-ra.

Számtalan elmélet van arról, milyen a jó szülő. Rengeteg a „szakértő”, aki megmondja, hogyan kell jól művelni a gyermeknevelést. Írják erről a könyveket, gyártják erről a Youtube-videókat, tartják róla az előadásokat. Bőséges erről a szakirodalom. Tucatnyi alkalommal ellentmondanak egymásnak ezek a szakemberek. Mást mond erről egy Vekerdy Tamás és egy Csernus Imre. „Jaj, most melyiknek higgyek?”- tárja szét tehetetlenül a karját a kismama. Igazából önmagának kellene hinnie. Egy jó anya ösztönből tudja, miként kell nevelni egy gyermeket, mi több, az erre való ismereteket megkapta a saját anyjától. Számos nő viszont nem rendelkezik önbizalommal, sok esetben maga is gyermek. Folyamatosan vívódik önmagával: jó szülő vagyok? Klasszikus téma nőknél a munka és a család összeegyeztetése. A GYES és a GYED idejére otthon marad a szülő a gyerekkel, de néhány év után visszatér a munkaerő-piacra, a gyermeket pedig nevelik az óvoda és az iskola, a kortársak és az internet. Rengeteg a válás, sok az egyedülálló szülő. A közösségi média által sugallt kép pedig tovább frusztrálja az anyákat. A munkahelyen kiégett nő pedig biztosan nem lesz jó anyja a gyermeknek.

3,

A frusztráció jelen van az életünkben. Elkísér minket a munkában, a szórakozásban, a magánéletben, a mindennapokban. Kiégünk. Elveszettnek érezzük magunkat. Egyre inkább úgy gondolunk magunkra, mint jobbágyokra és zsoldosokra, bérrabszolgákra, egy gépezet fogaskerekeire. Feszültek vagyunk, s elfog minket a félelem, a harag és a gyűlölet. Az emberek nagy része igyekszik csökkenteni magában a feszültséget: alkohollal, drogokkal, sporttal, szexszel, videójátékokkal, internetezéssel, verekedéssel, egyebekkel. A feszültség csökken, de nem szűnik meg. A kiégés nem pszichológiai probléma, hanem generációkat megnyomorító társadalmi jelenség. A termelési és fogyasztási rendszerünk, a ráépülő munkaerő-piac egyenes következménye mindez.

Petersen árnyaltan mutat be egy komplex problémát. Megemlíti a körülményeket, amik a kiégés irányába terel egy egész generációt: a torz nevelési elvek, a valóságtól elszakadt elvárások, a munkakultusz, a szolidaritás hiánya, a természetes közösségek szétverése, a technológiai fejlődés által felerősödő elidegenedés, a profitorientált gazdaság, a változó munkakörnyezet. A fejezetek szintjén jól felépített a gondolatmenet. Rengeteg hátterű ember példájával szemlélteti a témákat. Nálunk ugyanúgy jelen van a fizetetlen gyakornokiság, mint az USA-ban; ugyanakkor nálunk van TB, míg az amcsiknál nincs, emellett nálunk kevesebb volt a diákhitel összege az értéktelen diplomákért, mint az amcsiknál. De mint írtam fentebb, oly mindegy, milyen eltérés és egyezés van a nemzeti munkaerő-piacoknál, mivel a kiégés jelen van mindegyikben.

Valahol Petersen mégsem közöl újat. Előtte már sokan felhívták a figyelmet a veszélyekre. Petersen ismételi azt, amire már rámutatott a többi szakember is. Petersen előtt többen is kongatták a vészharangot, hogy miközben építeni szándékozunk egy olyan rendszert, ami maximalista, folyamatosan feltételez egy megújuló fejlődést és növekedést, közben süllyed az egész, mint egyfajta Atlantisz. Ennek egyik kísérőjelensége a generációs kiégés. Petersen már újságíróként előszeretettel tetszelgett a megmondó-ember és a véleményvezér szerepében; ezt a szerepet nem vedli le a könyvében sem. Még csak nem is feltételezi magáról, hogy tévedhet egy adott jelenség értelmezésében. A legzavaróbb a „cherry-picking” érvelés. Egyetlen olyan szakirodalmat nem szerepeltet a művében, ami ellentmondana a gondolatmenetének. Az is probléma, hogy alkalmazza az újbaloldal rasszista és szexista seggfejei által írt „szakirodalmat” is, ami miatt nem egyszer kifejezetten torz képet fest a társadalmi jelenségekről. Igaz, Petersen maga is rasszista és szexista. Ezen kívül ott is tehetetlenséget feltételez, ahol igenis van lehetősége a személynek a szabad döntésre, az egészséges határok meghúzására – mint például a techfüggőség és a közösségi oldalak. Könnyen olvasható a szöveg, de nem kicsit szájbarágós, legfőképpen ott, ahol átmegy politikai agitációba.

Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy az indulatossága és a gyűlölködése miatt ez egy gyengébb szakirodalom. Talán érdemes lenne a szerzőnőnek újból megírnia ezt a könyvet, mellőzve a gyűlöletbeszédet. Ehhez azonban végbe kellene mennie a felelős írástudóban is egy személyiségfejlődésnek. Összességében a hibáival együtt is érdemes az olvasásra. Alkalmas arra, hogy elindítson egyrészt az emberekben bizonyos eszmefuttatásokat, másrészt a társadalomban egy disputát. Jó lenne tényleg, ha elindulna egyfajta párbeszéd a munkaerő-piacról. Eddig ez a legjobb elemzés a kiégésről, mint a modernitás egyik káros velejárójáról. A magam részéről remélem, születik ennél majd jobb könyv is a témában!