(The Princess)

Bár ha belegondolok, a Prey-jel ellentétben ez az alkotás még ezt a szintet sem érte el.

Újabb woke feminista fércmű… mármint műremek! Csapjunk is bele a lecsóba! Megnéztem ezt is. Középszerű akciófilm, jó pár hibával. Hol is kezdjem?

Miről szól a film?

Létezik egy király, Pipogya, akinek a felesége, Pipogyané szült két leányt, Harcias Mennyecske1-t és Harcias Mennyecske2-t. Nincs fia. Csak fiú ülhet a trónra, így ami szoba jöhet, az unoka. Így aztán Pipogya király hozzáadja a lányát egy frusztrált és agresszív nemeshez, Gonoszhoz. Csak hát Harcias Mennyecske1 modern leány, aki nem adja a szívét egy olyan férfihoz, akit nem szeret. Így Harcias Mennyecske1 visszautasítja a szertartás során Gonoszt. Gonosz nagyon szeretne király lenni, emellett nehezen viseli a visszautasítást. Így Gonosz zsoldosaival elfoglalja a királyi várat, Harcias Mennyecske1-t pedig bezárja egy toronyba. Harcias Mennyecske1 viszont kitör a szobájából, sorra gyilkolja le a férfiakat, míg a legvégén megöli a főbosst is. Ennyi a sztori!

A rendező, Le-Van Kiet nem elégszik meg azzal, hogy készít egy akciófilmet, hanem igyekszik megfogalmazni egy emancipációs üzenetet is, az akciófilmen belül. Mindezt az emancipációs üzenetet elhelyezi egy középkori társadalomban, ami elég durván anakronisztikus. Az emancipációs tartalomnak lenne létjogosultsága egy újkori vagy egy modernkori társadalomban, de egy középkori királyságban nem értelmezhető. A film alapján úgy vélem, Le-Van Kiet nem tudja, miképpen működik a feudalizmus, milyen világnézet érvényesül a középkorban, és milyen szabályok működtetnek egy feudális királyságot. Adva van egy király, akinek a felesége szült két leányt, de fiút nem. Mit tesz ilyenkor egy király? Hozzáadja a lányát egy másik királyi dinasztia tagjához, egy herceghez vagy egy királyhoz (külföld), esetleg a leghűségesebb hűbéreséhez, egy grófhoz vagy egy báróhoz (belföld). A filmben van egy visszaemlékezős jelenet, amiben a hercegnő elmagyarázza az apjának, létezik más alternatíva. Az alternatíva az, hogy a hercegnő lovaggá válik, és elmegy harcolni különféle háborúkba. A király nem fogadja el ezt az alternatívát – a film közepén. A film végén nem csupán elfogadja a lánya döntését, miszerint nem megy hozzá egy arisztokrata vagy királyi vérből származó férfiúhoz sem, és nem szül a dinasztiának gyermeket, hanem harcosként és lovagként él a világban; még ki is hirdeti a nép előtt, hogy innentől fogva minden nő úgy él a királyságban, ahogy neki tetszik. Le-Van Kiet olyan modernitást feltételez a feudalizmusban, ami egyszerűen nem volt a középkorban. Itt arról van szó, hogy Le-Van Kiet vagy dilettánsan áll a történelemhez, vagy értelmes ember ő, csak hülyének nézi a nézőket.

Vagyis a film buta. Nem csupán koncepciójában buta. Buta a sztorijában, a karaktereiben és a dialógusaiban is.

Hogyan működik, mint akciófilm? Mert hát attól, hogy buta, még működhet jó akciófilmként. Van Damme, Jason Statham és Bruce Willis filmjei között is van olyan, ami buta, de legalább működik izgalmas akciófilmként. Sajnálatosan ezt a filmet sikerült ezen a téren is elrontani. A The Princess a közepéig még működik akciófilmként, de onnantól egyenest lejtmenet.

A filmben vannak harckoreográfiák. Ezek a harckoreográfiák kifejezetten ütősek – egy darabig. A The Princess már az elején megkínálja a nézőt akcióval: a hercegnő lever két katonát, egy egészen jól kivitelezett akciójelenetben. Ezek után pedig kapunk még néhány remek akciójelenetet. Az egyik probléma az, hogy nincsen megfelelő mennyiségben adagolva az akció. Túl sok benne a harc. Szinte halmozva vannak benne az öldöklő küzdelmek. A vége felé már meg is csömörlöttem a sok vérontástól.

Nálam ott tört meg a lendület, amikor a hercegnő kapott maga mellé egy női segítőtársat. Egy kínai harcosnőt. A filmben már nem egy, hanem két girl power kaszabolta a férfiakat. Számomra már az is elég volt, hogy egy törékeny girl power intézi el a nála jóval erősebb férfiakat. Fárasztó és irritáló volt nézni a film közepétől, hogy két girl power vágja le a náluk jóval termetesebb katonákat.

A segítőtárs egy kínai harcosnő. Üres papírmasé karakter, komolyabb személyiség nélkül. Ő az, aki gyerek- és kamaszkorában képezte harcra a hercegnőt, hűséges, jól harcol, kung-fu. Ennyi a karaktere. Amúgy a legunalmasabb sztereotip karakter a kínai harcosnő. Számos amcsi és kínai film, meg videójáték, mely egy középkori környezetben kreált meg egy sztorit, szerepeltette ezt a karaktert. Kis termetű, karcsú, sovány, törékeny, kontyba hordja a haját, szépséges és kellemes babaarca van, harcművész. Nekem egy idő után unalmas újra és újra látni ezt a sztereotipizált karaktert. Ez is egy olyan elem, ami mutatja, mennyire sekélyes és felszínes Le-Van Kiet fantáziája.

A film végén borzalmasra sikeredett a végső összecsapás. Ott már látszott, hogy a film fárad. A két girl power megostromol egy templomot. Egy egész hordányi férfi csap le a két törékeny nőre. Ezek a férfiak, annak ellenére, hogy barbárok, nagyon udvariasak is, mert vagy egyenként vagy párosával rohanják meg valamelyik harci szukát. Nem többen, esetleg mindannyian támadnak rájuk. Egyenként, vagy párosával. A befejezés során már normális harckoreográfia sincs. A hercegnő csapkod a kardjával, a katonák meg belefutnak a csapásba. A két boss fight-nál pedig összecsapott a harckoreográfia. Vajon hányszor vehette fel Le-Van Kiet a végső összecsapást? Még ha többször is lett újraforgatva ez a jelenet, akkor is áthatja a fáradtság.

Az 1991-es, Kevin Costner főszereplésével készült Robin Hood: Prince of Thieves minőségibb akció- és kalandfilm, mint a 2022-es The Princess. És ezt nem a nosztalgia mondatja velem. Tényleg jobb film. Persze, a középkor-ábrázolása nem hitelesebb, mert ott is romantizálva volt. Ugyanakkor Kevin Reynolds meg sem próbálkozott egy modernista üzenet közlésével a filmgyártás során, egyedüli célja volt a szórakoztatás. Le-Van Kiet nem csupán arra tesz kísérletet, hogy szórakoztasson, hanem hogy átadjon egy emancipációs narratívát. Az is tagadhatatlan, hogy nincsenek olyan remek harckoreográfiák Kevin Reynolds alkotásában, mint a The Princess-ben. DE a Robin Hood: Prince of Thieves-ben színvonalasabb a sztori, a karakterek, a színészi játék, a fényképezés, a vágás, a dialógusok, a rendezés, a forgatókönyv, az operatőri munka. Rendesen van benne adagolva az akció. A Robin Hood: Prince of Thieves a hibái ellenére egy profi munka, míg a The Princess ordítóan középszerű.

Felesleges tovább részletezni az enyhén jelen lévő politikai üzenetet. A szokásos woke agymenés. Számomra fájdalmas volt azt látni, hogy egy középkori, feudális társadalomban igyekeznek érvényesíteni egy modernista és emancipációs üzenetet. Még egyszer: ilyen nem volt a középkorban! A középkori ember nem úgy gondolkodott, mint egy modern ember. Egy feudális királyságban más logika és mentalitás érvényesült, mint a mai modern társadalmakban.

A The Princess egy igazi kommersz, középszerű, buta akciófilm. Érződik, hogy olyan embereknek készítették, akik nem szeretnek gondolkodni. Mert aki valójában gondolkodó ember, annak fáj ez a film, annyira ostoba és primitív.

Anne Helen Petersen

„Kinek nem kell aludnia? A robotoknak. Mondhatjuk, hogy a gondolatától is irtózunk, hogy robottá váljunk, azonban sok milleniál önként robotot csinál magából abban a reményben, hogy elnyeri a hőn áhított, de megfoghatatlan biztonságot. Ez annyit jelent, hogy egyre inkább elhanyagoljuk a saját szükségleteinket, beleértve a biológiai szükségleteinket is. Ahogy az elméleti szakember, Jonathan Crary rámutat, még az alvásunk is egyre jobban hasonlít a gépek alvó üzemmódjához, ami nem annyira a pihenés, mint inkább a késleltetett vagy csökkentett készenléti üzemmód. Alvó üzemmódban soha nem kapcsol ki igazán az ember; csak arra vár, hogy újra bekapcsolják.”

(Anne Helen Petersen) 

1,

Szeretnék még egy kicsit visszatérni Anne Helen Petersenhez, meg az ő könyvéhez, a „Can't Even: How Millennials Became the Burnout Generation”-hez. Akár úgy is fogalmazhatnék: a munkaerő-piacról vallott nézeteihez. A rasszizmusáról és a szexizmusáról, meg a politikai szűklátókörűségéről nem kívánok több szót ejteni, mert azt már megtettem egy előző recenziómban. Igen, csúnya dolog, nem szabad ilyet csinálni, virgácsot neki, lépjünk is tovább!

Petersen a COVID-időszak idején végezte eme művén az utolsó simításokat. A koronavírus miatt kialakult karanténidőszak ráirányította a figyelmet a home office-ra, ez pedig még inkább aktuálissá tette Petersen könyvét. Témája a milleniálok kiégése a munkaerő-piacon. A szerzőnő egyszerűen megunta azt, hogy az idősebb generációk megbélyegzik a milleniálokat. Elege lett a boomer és X generációs emberkék panaszkodásából az Y-generációval kapcsolatban, miszerint a „mai fiatalok nem akarnak dogozni”, „büdös nekik a munka”, egész nap csak henyélnek”. Petersen, mint a milleniál nemzedék egy képviselője, tisztában volt vele, hogy valójában nem ők álltak trehányul a (bér)munkához, hanem az őket sújtó probléma mélyen benne gyökerezik a társadalmi berendezkedésben. Az Y-generáció többsége mind a fizikai munka, mind a szellemi munka területén valósággal megfeszült a munkavégzésben. Azért dolgoztak, hogy megvalósítsák az álmaikat, de a többségük soha nem érte el a céljait. A (bér)munka általi önmegvalósítás sokuknak szélmalomharc lett. A tragédiájuk nem csupán annyiban állt, hogy nem realizálódtak a kitűzött céljaik, hanem abban is, hogy a legtöbbjük brutálisan kiégett a munkaerő-piacon.

A milleniál az X és a Z generáció közötti, 1980 és 1996 között született Y generáció. Én, mint Y-generációs milleniál, számos alkalommal hallottam azt, hogy egy olyan nemzedékhez tartozom, ami „nem akar dogozni”. A milleniálok nem lusták. Sőt, ezen generáció tagjainak többsége túlhajszolta magát. A túlhajszolás viszont egy kifejezetten frusztrált és stresszes életmódot eredményezett náluk. A mindennapos stresszel járó bérmunka pedig lassacskán belevitte ezt a nemzedéket a kiégés állapotába.

Petersen az amerikai társadalmat, és annak munkaerő-piacát elemzi, felvillantva annak múltját és jelenét. Az amerikai és az európai munkaerő-piac között léteznek eltérések, ahogy a nyugat-európai és a kelet-európai között is. A munkahelyi kiégés viszont tetten érhető mindegyikben. Ezt jól tudja Petersen is, aki egy rövidke fejezetben szót ejt Japánról is, aminek hiába radikálisan más a munkaerő-piaca, mégis ugyanúgy jelen van benne a munkahelyi kiégés problémája. Persze, azért nem lebecsülendőek az eltérések. A magyar társadalomban jelen van (még) a társadalombiztosítás, míg az amerikaiban nincs – ez pedig más minőségű létezést eredményez a két nemzeti munkaerő-piacon. Az amerikai ember jóval kiszolgáltatottabb az amcsi munkaerő-piacon, mivel nincs TB. A milleniálok a 2008-as gazdasági válság idején, esetleg utána léptek ki a munkaerő-piacra. Kénytelenek voltak adaptálódni az új helyzethez. Megjelent a túlmunka. A technológiai fejlődésnek köszönhetően a multinacionális cégek és az állami intézmények könnyebben kontrollálhatják és ellenőrizhetik a saját alkalmazottaikat. A munkaadó a Facebook, az Instagram, a Twitter és a TikTok révén nyomon követheti a saját alkalmazottait.

Diákmunka. Diákmeló. Meló-Diák. Kamaszkorom legundorítóbb emlékei kötődnek hozzájuk. A Meló-Diákhoz és a TESCO-hoz. Mert hát a Meló-Diák a TESCO-hoz közvetített ki, mint diákcsicskát… elnézést, diákmelóst! Rengeteg gusztustalan embert sikerült megismernem a Meló-Diákon és a TESCO-n keresztül. Kíváncsiságból megtekintettem a Meló-Diák Facebook-oldalát. „Túltoltad a vásárlást? Ne aggódj, pár nap diákmunkával újra megtömheted a zsebed! Tudjuk, hogy egy óriási Black Friday akciónak nem lehet ellenállni. Ha Te is üres zsebbel zártad a novembert, ideje felnézni a Meló-Diákra egy klassz munkáért a szünetre!” Meg: „Ismersz lazsáló veszprémi diákot? Taggeld!” Meg: „Még időben vagy, hogy megszedd magad az ünnepekre! És Te milyen munkával keresnéd meg az ajándékokra valót?” És ehhez hasonlók. Klassz munka; ne maradj le a Black Friday-ről; az a kamasz, aki nem dolgozik, az lazsál! Én 2005 és 2009 között melózgattam valamennyit a Meló-Diáknál. Már akkor is ilyesmi bullshit szövegeket nyomatott a cég. Dolgozni menő, a munka buli! Én többször is kértem, hogy adjanak irodai munkát, de ők folyamatosan elküldtek a TESCO-ba, „bulizni”! Tetten érhető a szlogenekben a diákmeló filozófiája. Az egyik az, hogy összekapcsolja egymással a termelést és a fogyasztást. A diákmelós a bérmunka révén részt vehet a termelésben, amit pedig megkeres, elköltheti fogyasztásra. A diákmeló révén a diák egyaránt részt vehet a termelésben és a fogyasztásban. A másik, hogy aki nem dolgozik, az biztosan lusta ember. Volt régen egy ilyen szlogenjük is a fejvadász-cégeknek: „Amíg pihensz, addig nem keresel pénzt.” Én diákként a környezetemben rengeteg olyan srácot ismertem, aki túlhajszolta magát a diákmelóban. Egyesek a tanulás mellett nyomatták a munkát, ez a kettő pedig radikálisan sok energiát kivett belőlük. Mások még a tanulás, sőt az iskolába járás idejét is beáldozták arra, hogy végezzék a diákmelót. A diákmeló révén nem csupán a munkát, hanem a túlmunkát is megismerték a diákok. Rengeteg sztori ismert, hogy a TESCO-ban megalázták a diákokat. A diák volt az olcsó munkaerő, akikre azért nézett megvetően a TESCO-bérmunkás, mert kevesebb bérért vállal munkát, mint ő. „Hülyék ezek a fiatalok?” És ez a kérdés a maga módján logikus volt. Nem véletlen, hogy egyes diákok felmondták a szerződést a MELÓ-DIÁK-kal, és inkább a TESCO-val kötöttek szerződést. Éves szerződés, ahol a három hónap próbaidő (június, július, augusztus) után felmondták a szerződést, és szeptemberben folytatták a tanulmányaikat. De olyan diák is volt, aki egyáltalán nem mondta fel a munkaszerződést, hanem inkább a továbbtanulást áldozta be a TESCO-ban való bérmunka oltárán. Röviden: megszűnt diáknak lenni, hogy igazi melóssá váljon. Ha a TESCO elküldött magától egy diákmelóst, akkor nem volt felmondási idő. A MELÓD-DIÁK diákmelósainak nem volt fizetett szabadsága, sőt fizetett betegszabadsága. Ha egy diák pihenőnapot tart, akkor kevesebbet keres. Emiatt számos olyan diák volt, aki nem pihente ki a nyáron az iskola (gimnázium vagy egyetem) fáradalmait, hanem végigdolgozta a nyarat. Több olyan esetről is tudunk, hogy a megbetegedett diák inkább bement betegen dolgozni, nehogy elessen a több pénztől. Jól kitalált kizsákmányolás mindmáig a diákmunka!

A munkaerő-piac egyik legkiszolgáltatottabb rétege a szabadúszó, a kisvállalkozó. A szabadúszónak nem másik ember a főnöke; ő saját magának a főnöke! A szabadúszó azért hajtja magát keményen, hogy túléljen. A bérmunkás ugyancsak túlhajtja magát, mert a munkabér egy hónapban nem elegendő ahhoz, hogy fenntartsa a lakását, kifizesse a számláit, törlessze a hitelét, bevásárolja magának a legszükségesebbeket. Sokan igyekeznek feljebb jutni a ranglétrán, mert emelkedik ezzel a munkabér, és megnövekedik ezáltal a túlélés lehetősége. A szellemi bérmunkások mindent megtesznek azért, hogy megmutassák a főnökeiknek, bármikor elérhetőek és riaszthatóak. Petersen leírja, hogy az amerikai középosztályban a szülők mindenképpen az egyetemre szánták a gyerekeiket, mert a diploma által juthattak jobban fizető munkahelyekhez. Az USA-ban drágábbak az egyetemek, mint nálunk – de azért itt is sok diák vette fel a diákhitelt amiatt, hogy kifizethesse a tandíjat, és kiegészíthesse a diákmunka bérét.

Az X-generáció tagjainak többsége számára természetes volt, hogy amint betöltötték a felnőttkort, elérték azt a három célt, ami már a boomer generáció tagjainak többsége számára is megadatott: a munkahely, a lakás és a család. Manapság sajnálatosan az Y-generáció tagjainak többsége számára elérhetetlen ez az idea. Csak vegyük a lakást: számtalan Y-generációs vagy a szüleinél vagy albérletben lakik! Hogyan juthat ma egy milleniál lakáshoz? Megörökli a szüleitől. Esetleg a szülei vesznek neki egy lakást. Mindkét verzió kizárja azt, hogy önerőből. Az önerő sok esetben azt jelenti, hogy összespórolja a pénzt, és felveszi a hitelt. A harmadik opció a vért izzadós kategória. A saját lakás azért lenne fontos, mert az nyújtja a biztonságérzetet. Ha van lakása az embernek, akkor kielégül a Maslow piramis legalján lévő alapszükségletek egyike. Általában az emberek vágynak a biztonságra. Az emberek nagy része nem a karrier miatt hajszolja magát a munkaerő-piacon, hanem a törékeny biztonságérzet miatt. Ha dolgozok, nem döglök meg! Vagy kevesebb esélyem van kimúlni az éhségtől és a hidegtől! A fizikális és a szellemi kifáradás mellé társul a mentális bizonytalanság. A félelem folyamatosan jelen van a dolgozók életében. Ha elveszti az állását, vagy kiteszik az albérletéből, kevesebb esélye van a túlélésre, a fennmaradásra. A lakhatás és a táplálkozás alapszükségletek. Az emberi boldoguláshoz igenis szükséges a pénz. Aki azt hajtogatja, hogy a boldogsághoz nem szükséges a pénz, az sosem élte át azt a szorongást, amit a munkaerő-piacon napi szinten túlélő emberek igen. A munkaerő-piac egy szociáldarwinista és materialista tér: megdolgozzunk és megküzdünk a bérért, amivel biztosítjuk magunk és családunk számára a túlélést. A folyamatos harckészültség kimeríti a dolgozókat. A jelenlegi munkaerő-piaci létformánk nem egészséges.

Neoliberális mantra, hogy „szeresd a munkád!”. Annak kiegészítése pedig a „legyen a hobbid a munkád!”. Ennek a szemléletnek hazánkban is megvannak a maga arcai. Talán az egyik ilyen legnépszerűbb a TheVR-legények, Fábián István és Komzsik János. Ők „szeretik a munkájukat”, hiszen a „hobbijuk a munkájuk”. Mivel én elég sok videót láttam tőlük, teszek pár megjegyzést. Egyrészt a kedves urak már rég nem szenvedélyből gyártják a tartalmat, hanem profitért. Ez érződik a minőségen is. Másrészt TheVR Pistin érződnek a kiégés jelei, aminek egyik megnyilvánulása az ingerültség. A TheVR valahol egyébként gyönyörűséges példája az önkizsákmányolásnak. Általában azok az emberek, akik a hobbijukat teszik meg munkának, a munkaerő-piac irracionális jellege miatt egy idő után meggyűlölik a szakmájukat és a munkájukat, magát a pénzkeresésnek beáldozott hobbijukat. Rengeteg ilyen emberrel találkoztam az építőiparból, a vendéglátásból, az informatikából, a könyvtárból és az oktatásból.

Sokaknak amúgy nem adatik meg, hogy a hobbijukat tegyék meg munkának. Nem kevesen kompromisszumot kötnek egy olyan munkakörben, amit nem különösen szeretnek. Számos személy nem gyűlöli a munkáját, de amikor fel kell kelni reggel, hogy beérjen időben a munkahelyére, legszívesebben maradna otthon. Ezek a munkahelyek adnak annyi fizetést, hogy kihúzzuk a következő hónapig. Ezek a munkahelyek nyújtanak egy törékeny biztonságot ebben a szociáldarwinista társadalomban. Ez az amerikai és az európai munkás- és középosztály mindennapjai. Eme létezés pszichológiai velejárója az eltűnő lelkesedés, a fásultság. A teljesítménykényszer a fásultság ellenére is dolgozik az emberben: megmutatni a munkahelyen, hogy még mindig képes vagyok felmutatni nagy teljesítményeket a melóban! A dolgozó ember azért éri el a megkövetelt teljesítményszintet, hogy megtartsa az állását, meg a velejáró biztonságot. Eközben magának is bizonyítja, hogy nem lusta, igenis szorgalmas. Hosszabb távon sehogy sem úszhatja meg a kiégést.

Anne Helen Petersen szomorúan itt sem rejti el rasszizmusát és szexizmusát. Egy tudatos ember képes ignorálni a hülyeségeket. Ha lekaparjuk a könyvéről a hülyeségeket, előttünk marad rengeteg kényelmetlen és kellemetlen tény. Petersen részletesen bemutatja, mi vezetett el az Y-generáció kiégéséhez. A jómódú életmód keveseknek adatik meg, a többség azért küzd, hogy fennmaradjon a társadalomban. A szerző nyomatékosítja azt, amit eddig is sejtettünk: a munkahelyi kiégésben nem vagyunk egyedül! A kiégés nem specifikus, hanem általános. A kiégés egy társadalmi probléma, amiről kevés a diskurzus (részben azért, mert ellopta a show-t a rengeteg woke ál-probléma). Petersen közöl tényeket, de nem ad megoldást. Ami nem baj. Nekem már hányingerem van a sok semmit nem érő tanácsból: segít a meditáció (legfőképpen a jóga), a gyógyszerek (legfőképpen az altatók), a gyógyteák, az alkohol, a rendszeres sport, a rendszeres szex, az egészséges étkezés! Rövid időre újra munkaképessé teszik az embert, de hosszabb távon nem számolják fel a kiégést. A munkahelyi kiégés egy civilizációs probléma, amit szerintem egyvalamivel lehetne orvosolni: emberbarát munkaerő-piaccal. Ehhez viszont szükség lenne egyfajta szemléletváltásra.

Ezt a könyvet rengeteg embernek kellene olvasnia, de sajnálatosan a sorok mögött kiszivárgó rasszizmus és szexizmus miatt sokan nem fogják megadni neki az esélyt. Igen, Petersen időnként átmegy kifejezetten primitívbe. Ennek ellenére mégis sokat is ad a művében. Az Y-generációnak azt üzeni, hogy ne szégyellje a saját munkahelyi kiégését, mert valójában nem ők a felelősek, hanem az elembertelenedő munkaerő-piac. Az X-generációnak azt üzeni, hogy felesleges időtöltés lenézni a milleniálokat, mert valójában nem lusták ők, igenis szorgalmasak, csak a kiégés egy idő után kihozza belőlük a legrosszabb formájukat. Az X-generációnak nagyobb empátiával kell viseltetnie az Y-generáció iránt! Igazából üzen minden felelősen gondolkodó embernek: itt van egy civilizációs probléma, amire adni kellene egy megfelelő megoldást!

2,

Anne Helen Petersen, hasonlóan Tari Annamáriához, foglalkozik a technológiai fejlődés árnyoldalaival, legfőképpen az általa előidézett elidegenedéssel. A technológiai fejlődés változást hozott a viselkedéskultúránkban is. Legtöbbünk nem vásárol már zenei albumot, könyvet, és nem megy be a moziba, hogy megnézze a legújabb filmet; letöltjük a netről a minket érdeklő zenét, filmet, könyvet. A 21. században több dologra használjuk a számítógépet és a mobiltelefont, mint a 20. században. És sajnos több időt is töltünk a számítógép előtt, mint régen. Fiataloknak tartalmat gyártó youtuberek 24 órás live-ban népszerűsítik a szinte egész napos számítógépezést, egy olyan korszakban, amikor pszichológusok figyelmeztetnek arra, hogy már a napi 5-6 órás géphasználat is káros. Könnyebb, egyszerűbb és olcsóbb lett egy csomó eszköz. Az első okostelefonnak vacak volt a kamerája, a sokadik okostelefon kamerájával profi kisfilmet készíthetünk a Youtube-ra. A CD és a DVD ideje lejárt, már szinte mindent az internetről töltünk le a számítógépünkre. A blogolást maga mögé utasította a vlogolás. Én is minek írom ezt, totál felesleges?!

Megváltozott a fotózás technikája. Másképpen fotózunk. Amikor csak 24 vagy 36 kockás film volt, törekedtünk arra, hogy jó képeket készítsünk. A képet nem ellenőrizhettük le a fotózás pillanatában, hanem csak amikor előhívattuk. Manapság kattintunk ezer képet, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk effektekkel, vágással, színezéssel. Lassacskán ezt csináljunk az emberi kapcsolatainkban is. Magunk köré kerítünk rengeteg embert, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk ezzel meg azzal. A csajunkat sminkkel, gyönyörű ruhákkal, ékszerekkel, kis plasztikai műtéttel. Ha nem mosolyog eléggé, és nem túl vidám, egy kis alkohollal, droggal.

Többen mondják, hogy a közösségi oldal, nálunk, magyaroknál még mindig a Facebook, hasznos. Majd sorolják az okokat, miért hasznos. Tény, hasznos több szempontból is. A gond az, hogy a közösségi oldalak, köztük a Face, úgy van megkonstruálva, hogy kártékony legyen. Profitorientált, transzhumanista, amorális techcégek gyártják nekünk a legtrendibb közösségi oldalakat. Ezen techcégek pedig érdekeltek, hogy a közösségi oldalak felhasználóinak többsége felszínes fogyasztó legyen, annál nem több. A techcégek a közösségi oldalaikkal formálják a használóikat felszínes fogyasztóvá, ingerekkel, algoritmusokkal. Ellent lehet nekik állni használóként, de nem kicsit nehéz. Jobb, ha fel sem regisztrál az ember, ha pedig megtette, törölje a profilját!

A Facebook tele van olyan profilokkal, ahol az adatlapról és a galériáról is árad a tökéletesség. Az embernek nem is kell celebeket keresgélnie a Face-n, hogy szembejöjjön vele a szuperminőségú élet; a frusztráló érzésről gondoskodnak az ismerősök. Olyan emberek mosolyognak ránk, akiknek látszólag sikerült összeegyeztetniük egymással a munkát, a családot és a hobbit. Holott amit látunk, nem igaziak, hanem beállított pillanatképek. A pillanatképek azt sugallják annak, aki megnézi őket, hogy ő maga nem elég jó. Szar vagy, öcsém; fos vagy, húgi! Az egyszerű Face-használót pedig elönti a szégyenérzet. Én miért nem vagyok ennyire szép, ennyire gazdag, ennyire sikeres, ennyire boldog? Feltámad benne az irigység. Kialakulnak benne az irreális elvárások. Ha XY elérte ezt a szintet, akkor neki is sikerülni fog, csak hajtania kell magát! Kialakít magában egy olyan elvárást, aminek soha nem fog megfelelni. Egy másik szánalmas alternatíva, hogy egy idő után rájön a trükkre, és ő is nekiáll illuzórikus ál-tökéletes pillanatképeket gyártani a Facebook-ra.

Számtalan elmélet van arról, milyen a jó szülő. Rengeteg a „szakértő”, aki megmondja, hogyan kell jól művelni a gyermeknevelést. Írják erről a könyveket, gyártják erről a Youtube-videókat, tartják róla az előadásokat. Bőséges erről a szakirodalom. Tucatnyi alkalommal ellentmondanak egymásnak ezek a szakemberek. Mást mond erről egy Vekerdy Tamás és egy Csernus Imre. „Jaj, most melyiknek higgyek?”- tárja szét tehetetlenül a karját a kismama. Igazából önmagának kellene hinnie. Egy jó anya ösztönből tudja, miként kell nevelni egy gyermeket, mi több, az erre való ismereteket megkapta a saját anyjától. Számos nő viszont nem rendelkezik önbizalommal, sok esetben maga is gyermek. Folyamatosan vívódik önmagával: jó szülő vagyok? Klasszikus téma nőknél a munka és a család összeegyeztetése. A GYES és a GYED idejére otthon marad a szülő a gyerekkel, de néhány év után visszatér a munkaerő-piacra, a gyermeket pedig nevelik az óvoda és az iskola, a kortársak és az internet. Rengeteg a válás, sok az egyedülálló szülő. A közösségi média által sugallt kép pedig tovább frusztrálja az anyákat. A munkahelyen kiégett nő pedig biztosan nem lesz jó anyja a gyermeknek.

3,

A frusztráció jelen van az életünkben. Elkísér minket a munkában, a szórakozásban, a magánéletben, a mindennapokban. Kiégünk. Elveszettnek érezzük magunkat. Egyre inkább úgy gondolunk magunkra, mint jobbágyokra és zsoldosokra, bérrabszolgákra, egy gépezet fogaskerekeire. Feszültek vagyunk, s elfog minket a félelem, a harag és a gyűlölet. Az emberek nagy része igyekszik csökkenteni magában a feszültséget: alkohollal, drogokkal, sporttal, szexszel, videójátékokkal, internetezéssel, verekedéssel, egyebekkel. A feszültség csökken, de nem szűnik meg. A kiégés nem pszichológiai probléma, hanem generációkat megnyomorító társadalmi jelenség. A termelési és fogyasztási rendszerünk, a ráépülő munkaerő-piac egyenes következménye mindez.

Petersen árnyaltan mutat be egy komplex problémát. Megemlíti a körülményeket, amik a kiégés irányába terel egy egész generációt: a torz nevelési elvek, a valóságtól elszakadt elvárások, a munkakultusz, a szolidaritás hiánya, a természetes közösségek szétverése, a technológiai fejlődés által felerősödő elidegenedés, a profitorientált gazdaság, a változó munkakörnyezet. A fejezetek szintjén jól felépített a gondolatmenet. Rengeteg hátterű ember példájával szemlélteti a témákat. Nálunk ugyanúgy jelen van a fizetetlen gyakornokiság, mint az USA-ban; ugyanakkor nálunk van TB, míg az amcsiknál nincs, emellett nálunk kevesebb volt a diákhitel összege az értéktelen diplomákért, mint az amcsiknál. De mint írtam fentebb, oly mindegy, milyen eltérés és egyezés van a nemzeti munkaerő-piacoknál, mivel a kiégés jelen van mindegyikben.

Valahol Petersen mégsem közöl újat. Előtte már sokan felhívták a figyelmet a veszélyekre. Petersen ismételi azt, amire már rámutatott a többi szakember is. Petersen előtt többen is kongatták a vészharangot, hogy miközben építeni szándékozunk egy olyan rendszert, ami maximalista, folyamatosan feltételez egy megújuló fejlődést és növekedést, közben süllyed az egész, mint egyfajta Atlantisz. Ennek egyik kísérőjelensége a generációs kiégés. Petersen már újságíróként előszeretettel tetszelgett a megmondó-ember és a véleményvezér szerepében; ezt a szerepet nem vedli le a könyvében sem. Még csak nem is feltételezi magáról, hogy tévedhet egy adott jelenség értelmezésében. A legzavaróbb a „cherry-picking” érvelés. Egyetlen olyan szakirodalmat nem szerepeltet a művében, ami ellentmondana a gondolatmenetének. Az is probléma, hogy alkalmazza az újbaloldal rasszista és szexista seggfejei által írt „szakirodalmat” is, ami miatt nem egyszer kifejezetten torz képet fest a társadalmi jelenségekről. Igaz, Petersen maga is rasszista és szexista. Ezen kívül ott is tehetetlenséget feltételez, ahol igenis van lehetősége a személynek a szabad döntésre, az egészséges határok meghúzására – mint például a techfüggőség és a közösségi oldalak. Könnyen olvasható a szöveg, de nem kicsit szájbarágós, legfőképpen ott, ahol átmegy politikai agitációba.

Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy az indulatossága és a gyűlölködése miatt ez egy gyengébb szakirodalom. Talán érdemes lenne a szerzőnőnek újból megírnia ezt a könyvet, mellőzve a gyűlöletbeszédet. Ehhez azonban végbe kellene mennie a felelős írástudóban is egy személyiségfejlődésnek. Összességében a hibáival együtt is érdemes az olvasásra. Alkalmas arra, hogy elindítson egyrészt az emberekben bizonyos eszmefuttatásokat, másrészt a társadalomban egy disputát. Jó lenne tényleg, ha elindulna egyfajta párbeszéd a munkaerő-piacról. Eddig ez a legjobb elemzés a kiégésről, mint a modernitás egyik káros velejárójáról. A magam részéről remélem, születik ennél majd jobb könyv is a témában!

(vagyis amikor a Leet Hungary lesüllyed egy Kurucinfó szintjére)

Phú, de felbasztam az agyam!

Ezen a héten böngészgettem a Leet Hungary cikkeit. Böngészés közben belefutottam Deankadani írásaiba. A fiatal újságíró egyik visszatérő témája a gamer cégeken és a gamer szubkultúrán belüli szexizmus. Érint amúgy rasszizmussal kapcsolatos témákat is, de az esetek többségében inkább a nemi sovinizmussal foglalkozik. Jó téma egy gamer magazinban, nem? Valójában nem ő az egyetlen a Leet-nél, aki ír ebben a témában. Az irományok tartalmukban követik a jól megszokott woke receptet. A woke narratíva szerint szörnyűséges nők elleni szexizmus létezik egyrészt a nagy gamer cégeknél, másrészt a nemzetközi gamer közösségben. Igen, aki kellően elmélyült ebben a témában, az tudja, hogy ezek a cikkek kizárólag a nők ellen irányuló nemi sovinizmust ítélik el, a férfiakkal szembeni nemi sovinizmust nem. Az a néhány rosszindulatú feminista, aki már évek óta szidalmazza a gamer társadalom férfi tagjait, szót sem érdemelnek a Leet-nél – ahogy a magyarországi gaming újságírásban sem. A hazai gamer magazinok a mai napig nem illették kritikával a gamer férfiakat ádázul gyűlölő Anita Sarkeesiant. Sőt, mintha egyet is értenének vele, ilyen „nézzünk magunkba, elvtársak!” szintjén. Lassacskán olybá tűnik, hogy a hazai gamer magazinok is, mint a Gamestar, az IGN Hungary és a Leet Hungary, a gamerek ellenségei. Vagy talán arról van szó, hogy van az a pénz, amiért nem védelmezik meg a gamer társadalom férfitagjait a förtelmes rágalmazásoktól.

Deankadani 1 évvel ezelőtt írt egy cikket egy női COD esport játékos, Ingrid “Sol” Oliveira Bueno da Silva meggyilkolásáról. A cikk végén egy olyan újságírói fogást alkalmazott, amivel én utoljára a Kurucinfó-n találkoztam. Most a Bándy Kata-analógiát fogom alkalmazni, de köztudott, hogy a „kuruc” dögevők még számos gyilkosságnak áldozatul esett személyt használtak fel a maguk sötét propagandisztikus céljaikhoz. Az, hogy a Kurucinfót említem fel a Leet Hungary egyik cikke kapcsán, jelzi, hogy mennyire kiakadtam az adott íráson.

2021. február 23., Brazília, São Paulo: a rendőrség megtalálta a 19 éves női COD esport játékos, Ingrid “Sol” Oliveira Bueno da Silva holttestét egy másik COD esport játékos, Guilherme “Flashlight” Alves Costa lakásában. Guilherme beismerte Ingrid meggyilkolását. Kiderült, hogy előre megfontolt szándékkal követte el az aljas tettet. A szociopata felvette videóra a gyilkosságot, majd megosztotta a Gamers Elite Clan privát csoportjában. Ingrid és Guilherme a COD-on keresztül ismerték meg egymást. Egy hónapos beszélgetés után döntöttek úgy, hogy találkoznak a férfi lakásán. Azon a napon meg is történt a tragédia.

Deankadani cikkének első fele ezen szomorú események ismertetése. Ami problémás, az a második fele. Íme:

„Számos médium a videójátékok és a fizikálisan elkövetett erőszak között vél felfedezni párhuzamot, igaz, ezt a tézist pár évvel ezelőtti kutatások már megdöntötték. Persze könnyű is lenne elmismásolni ezt a tragédiát is ennyivel, a valóságban azonban – az IPEA’s Atlas of Violence 2020 mérései alapján – Brazíliában minden két órában meggyilkolnak egy nőt, ez “csak” 2018-ban 4519 áldozatot jelent. Ezeket pedig rendre férfiak követik el.

A nők helyzete az online gamingben még problémásabb, hiszen fokozottabb veszélynek vannak kitéve, mint férfi társaik. Sokkal gyakoribb, hogy egy profi női játékost, streamert, vagy videóst kezdenek el férfiak zaklatni, mint fordítva – melyek nagyobb eséllyel végződhetnek tettlegességgel. Ez pedig nem csak Brazíliára vetítve jelent óriási megoldandó problémát.

Legutóbb például egy szexi streamekben utazó videóst, AZRA-t kukkolták élő adásban a saját ablakán keresztül, amit ugyan sokan kamunak véltek, mi is külön kiemeltük, hogy ha mégsem az, akkor a hölgy óriási veszélynek van kitéve.”

Egyáltalán nem azon lepődtem meg, hogy megint egy gamer férfiakat megbélyegző írást kell olvasnom egy gamer magazinban. Ehhez már hozzászoktam az évek alatt. Ami számomra megdöbbentő volt, az a kegyeletsértés. Deankadani, rajta keresztül a Leet Hungary arra használta fel Ingrid “Sol” Oliveira-t, hogy elmélyítse a szakadékot a gamingen belül a nők és a férfiak között. Egy gamer magazin azt üzeni a gaminggel, az esporttal, a streameléssel és a vloggolással foglalkozó nőknek, hogy gyanakvóan tekintsenek a gamer férfiakra, mert akadnak köztük ragadozók. Ilyen ez a fandom, tele van Ted Bundy-féle állatokkal! Őszintén: sohasem gondoltam volna, hogy egy gamer magazin odáig süllyed, hogy a Kurucinfó szintjén, egy gyilkosság áldozatát arra használja fel, hogy bizalmatlanságot alakítson ki egy csoport iránt – jelen esetben a gamer férfiak felé! Van hova süllyedni…

A Bándy Kata-analógia, úgy vélem, nem szorul sok magyarázatra. A Kurucinfo, miután ismertette a sajátos primitív stílusában a gyilkosságot, kivetítette a teljes hazai cigányságra. A Kurucinfo egy olyan magazin, ahova erkölcsi hulladék emberek gyártanak hitvány tartalmat az azt fogyasztó csőcseléknek. A módszerüket átvette egyrészt a többi szélsőjobbos magazin, másrészt a balos feminista magazinok, igaz, utóbbiak más előjellel. Számomra nem kicsit ijesztő viszontlátni egy ilyen aljas publicisztikai fogást egy gamer magazinban.

Deankadani módszere persze annyiban különbözik a Kurucinfóétól, hogy nem alkalmaz direkt általánosítást. Amit tesz, az annyi, hogy ráirányítja a figyelmet, hogy a gaming szcénában a férfiak egy része veszélyt jelent a nőkre. Ha ehhez hozzávesszük Anita Sarkeesian elméletét, miszerint a láthatatlan férfiuralom (a patriarchátus) jelen van a gaming területén, akkor számos férfi egy nőkre veszélyt jelentő ragadozó. Deankadani, a kortárs feminizmus nyomán (viva la Gender Studies!), arra inti ezzel a gamer nőket, hogy legyenek gyanakvóak a férfitársaikkal. Mintha csak az lenne a célja, hogy növelje a gamingen belül a férfiak és a nők közötti bizalmatlanságot. Deankadani valószínűleg csak teljesíti, amit elvár tőle a Leet Hungary; a szerkesztőség feje felett pedig ott lebeg a baloldali kultúrharcos és identitáspolitikai politikai elit. A feminista (dis)kurzus kívánja, hogy a „nemek harca” jelen legyen a gamingen belül, ezt pedig szolgaian importálják a gaming magazinok. Ez a woke elit nem akar békességet a videójátékosok között. Ebből a visszataszító aknamunkából semmi progresszív nem születik, csak borzalmasan toxikus légkör, benne rengeteg konfliktussal!

„Nyugodj békében Ingrid “Sol” Oliveira!” – így zárta a cikkét Deankadani. Részvétet kíván, miután felhasználta a szerencsétlent lányt, hogy békétlenséget keltsen a gamingen belül a nők és a férfiak között. Van bőr a képén! Az újságíró srácot betámadták a kommentmezőben, lett is aztán cenzúra! Pár nap után Deankadani elsírta magát egy podcast-ben, hogy milyen szörnyűek az emberek! Innen is üzenem egyrészt Deankadaninak, másrészt az őt alkalmazó Leet Hungary-nak: egy meggyilkolt lány emlékét uszításra használni kegyeletsértés!

Tájékozódási pont

Deankadani: Gyászol a gamer világ: meggyilkoltak egy 19 éves profi női CoD esport játékost

https://leet.hu/2021/02/24/gyaszol-a-gamer-vilag-meggyilkoltak-egy-19-eves-profi-noi-cod-esport-jatekost/

Milyen előnyei vannak annak, hogy játszunk? | LEET PODCAST

https://www.youtube.com/watch?v=OLY1nPGZXrc

Szinte minden évben érkeznek hírek arról, hogy az amerikai és a kínai állam miképpen versenyeznek egymással az űrkutatás területén. A legtrendibb téma természetese a Mars. Mármint a Mars meghódítása. Mely hódítás következő fázisa a kutatószondák és a kőzetgyűjtó Mars-járók tevékenysége után, hogy az első ember ráteszi a lábát a Marsra! Akik pedig hisznek ebben, izgatottan találgatják, hogy ez az első ember amerikai vagy kínai lesz-e!

A Mars a Földhöz legközelebb keringő bolygók egyike. A Mars az egyik szomszédja a Földnek a Naprendszerben. A Föld másik közeli szomszédja a Vénusz. A Vénusznak hasonló a mérete és a tömege, mint a Földnek. A Vénuszon 500 fokos a hőség. A Mars jóval kisebb, mint a Föld. A marsi hőmérséklet jóval elviselhetőbb, mint a vénuszi. Persze a marsi -40 °C fokos átlaghőmérséklet sem megfelelő a földi embernek.

Az ember keresi a határait, ezért hódítja meg magának a legmagasabb hegycsúcsokat és a legmélyebb tengerárkokat. Az emberiség is keresi a határait, ezért kíván meghódítani egész bolygókat. A meghódítani kívánt bolygó az, ami közeli, vagyis szomszéd. A Vénusz lehetetlen küldetés, de ott a Mars!

A Hold?

1969-ben lépett először Holdra az ember. Neil Alden Armstrongon keresztül az emberiség meghódította a Holdat. A Hold viszont csak hold, nem teljes bolygó. A hold az égitest, amely kering egy bolygó körül. Maga a Mars két holddal rendelkezik. Armstrongon keresztül az emberiség csak a Föld egyetlen holdját hódította meg. De tagadhatatlan: a Holdra szállás egy jelentős tudományos előrelépés.

2020 környékén az amerikai és a kínai állam egyaránt indítottak keringő és leszálló egységeket a Marsra. A NASA július 30-án indította útjára a Persevarence-t. 2021. február 18-án, miután földet ért a Jezero-kráteren, a Persevarence fúrásokkal kőzetmintákat vett. Egy másik szonda fogja majd összegyűjteni, és a Földre juttatni a kőzetmintákat, 2032-ig. A CNSA szintén júliusban küldte a vörös bolygóra a Tianwen-1 űrszondát. A Tianwen-1 kialakított a Mars pályáján egy keringő egységet, kiküldött a felszínre egy Mars-járót, és leképezte a vörös bolygó teljes felszínét. Az Egyesült Arab Emírségek az Emirates Mars Mission keretében július 20-án ugyancsak ráállította az űrszondáját, az Al-Amalt a Marsra. Feladata: megfigyelni a Mars időjárását.

Az űrkutató intézmények hivatalos közlése szerint a Mars az egyetlen kőzetbolygó, amelyre odajuttatható egy emberi legénység. A Föld és a Mars egymáshoz legközelebbi pályapontjukon 58 000 000 km-re vannak egymástól. Két évente fordul elő, hogy ilyen közel állnak egymáshoz; mint most 2022-ben. A többi kőzetbolygó a Naprendszerben, a Vénusz kivételével, elérhetetlenül messze vannak a Földtől. A Vénusz közelebb van hozzánk, mint a Mars. Legközelebbi pályaponton 38 000 000 km van a Föld és a Vénusz között. Ami élhetetlenné teszi a Vénusz felszínét az ember számára: az 500 fokos forróság, a 300 km-es szélviharok, a szén-dioxiddal teli légkör, a kénsavas esők. A Mars barátságosabb ebből a szempontból, de még ez a bolygó is messze áll attól, hogy élhető legyen az ember számára. Mivel sűrűsége 30%-kal alacsonyabb, a gravitáció harmadakkora, mint a Földön. Ami reményt ad, a hőmérséklete. Bár a bolygóátlag -40 °C fok, az egyenlítőjén többször mértek +20 °C fokot.

A Mars bár rendelkezik légkörrel, nincs mágneses tere. Mint köztudott, a Földön a mágneses tér védelmezi a bolygó élőlényeit a kozmikus sugárzástól. A mágneses tér tartja meg a légkört a bolygó körül. A mágneses tér hiánya miatt a Mars felszíne ki van téve a világűrből érkező kártékony sugárzásnak. A Földön a meteoritok elégnek a légkörben. A Marsnak jóval ritkább a légköre, mint a Földnek. A ritkás légkör miatt az űrtörmelékek rendszeresen ostromolják a felszínét. A Mars külszínén nincs víz. A kutatók szerint egyedül a felszín alatt lehet víz, jég formájában. A Mars azért vörös színű, mert a felszínét teljesen belepi a vasoxid. A területén szinte burjánzanak a hegyek és a vulkánok. (Az Olympus Mons magassága 20 000 m.) A viharok állandóak.

A NASA rengeteg szondát és Mars-járót küldött a Marsra. A legismertebbek a Sojourner, a Spirit, az Opportunity, a Pathfinder, a Phoenix, az InSight, a Persevarence. A Föld és a Mars között a jellemző távolság 250 000 000 km. A legtávolabbi pályaponton ez a távolság 402 000 000 km. Két évente viszont 58 000 000 km-re közelíti meg egymást a Föld és a Mars. A legközelebbi pályaponton 7 hónapig tartana egy emberi legénységgel teli űrhajó eljuttatása a Marsra. 1969-ben Neil Armstrong 3 nap alatt érte el a Holdat (az Apollo-11 által megtett távolság 384 400 km). A hivatalos űrkutatás szerint egy sikeres Mars-misszió jelentős tudományos előrelépés lenne az emberiségnek. 2030-ra teszik az időpontot, amikor az ember(iség) meghódíthatja a Marsot.

Magam kissé szkeptikus vagyok. A Mars-misszióval évtizedek óta bombázzák a nemzetközi sajtót. 1962-ben indult el hivatalosan a nemzetközi Mars-kutatás (Marsz–1). Minden évben belőnek egy távoli időpontot. 2024… 2026… 2028… 2029… 2030. Mit mondtál, Elon? 2031? Biztos? Valahol már szánalmas ez az ismétlődő becslés. Az meg egyenesen röhejes, hogy egyesek úgy várják a Marsra szállást, mint a pünkösdisták a Messiás második eljövetelét.

Az első pozitívum, hogy növekednek az ismereteink a Marsról, mint égitestről. A második pozitívum, hogy az űrkutatás technológiai eredményei egy idő után lecsurognak a társadalomba is. Az amerikai és kínai állam versengése valódi lépésekre ösztönözi a feleket. A hidegháború éveiben való amerikai-szovjet versengés egyik mellékterméke lett az 1969-es Holdra szállás is. Évtizedek kellenek még ahhoz, hogy az első ember leszálljon a Marsra. Majd meglátjuk. Vagy az unokáink meglátják.

Egyelőre a technika sincs igazán meg a Mars-misszióhoz. Jobban mondva: technikailag biztosíthatjuk azt, hogy odaérjenek az űrhajósok, de az ellen már nem tehetünk semmit, hogy ne legyenek rákosak, mire odaérnek a vörös bolygóra. A Holdra való utazás az eltelt idő felében a Föld árnyékában zajlott. A Marsra való utazás közben az űrhajósok fokozatosan kapni fogják a napszelet. Az árnyékoló pajzsok azért nem jöhetnek szóba, mert hatalmas holtsúlyt képeznek. A rakomány tömegével exponenciálisan növekszik a rakéta össztömege. Ha beraknak száz tonna vizet, hogy védje az űrhajósokat, több tízezer tonnás rakétát kell hozzá építeni. A Saturn V holdkomppal nem érte el a 3000 tonnát. Az International Space Station 20 éven át épült nemzetközi összefogással, de nem érte el az 500 tonnát.

Oké, okoskodás! Igazából nincs bizonyosság arra nézve, hogy a Mars-misszió legénysége rákos megbetegedést szenvedne az űrhajón, úton a vörös bolygóra. Az sem mondható meg, milyen mennyiségű és minőségű lenne ez a sugárzás. Hiába mérik a műszerek a sugárzást, nem képesek megállapítani, hogy eredményeznek-e mutagén és karcinogén hatást az űrhajóban töltött utazás alatt. Ami biztos: az emberiség bármit képes eljuttatni a Marsra. A hivatalos űrkutatás szerint már csak az van vissza, hogy teszteljék az asztronautákra gyakorolt esetleges káros hatásokat. Ennek függvényében szükséges kialakítani az űrhajó, az asztronauta-ruházat és a marsbéli telep épületeinek védettségét. Tény, nem teszteltük mindezt, mindenesetre vannak tapasztalataink az ionizáló sugárzással. A legnagyobb leszállóegység, amit leraktak a Marsra, nem volt 400 kg. Az első kolóniához ennél sokkal többre lesz szükség. Valószínűleg ez nem egy missziót fog igényelni, hanem többet.

Konklúzió?

Laikus vagyok az űrkutatás témájában. Évről-évre akad valami szenzáció a Mars-kutatással kapcsolatban, amelyből néhány eljut hozzám is. Mindig történik valami rendkívüli felfedezés. Úgy vélem, nem kicsit túlzó ennyire közel helyezni a Mars ember általi meghódítását. Elképzelhető, hogy egyszer bekövetkezik ez az esemény – valamikor az ükunokáink idejében. Képesek leszünk rá, tucatnyi év múlva, hogy embert küldjünk a Marsra. Századok szükségesek ahhoz, hogy a kolonizálásához meglegyenek a technikai feltételek. Bár nem szeretem, ahogy sokan találgatják a sikeres Mars-misszió időpontját, de ha részt kellene vennem ebben a találgatásban, azt mondanám: 2040. Bár ez jószándékú becslés a részemről. Talán lesz az 2100 is! Az számomra érthetetlen, miért látnak sokan Messiást a Mars-misszióban. A Mars nem alkalmas arra, hogy emberi kolóniák létesüljenek rajta. Erre az egy szem Földre is vigyázni kellene, nem pedig lassan felélni a környezetszennyező, egymást letaposó, fogyasztói életmódunkkal! A Mars nem egy tartalék-Föld, szerintem soha nem is lesz az!

Mindenesetre érdeklődve várom, mi bontakozik ki ebből az egészből. Érdekes kaland lesz, az egyszer biztos!

(elmélkedés arról, miként lett a Gamestar egy woke propagandalap)

Írok a jelenlegi Gamestar-élményemről. Előre szólok, ez egy szubjektív vélemény lesz. Előfordulhat, hogy bizonyos kijelentéseim és megállapításaim nem fedik teljesen a valóságot, de sajnálatosan nem hiszem, hogy tévednék az összképet illetően. Ez egyéni vélemény! Tessék nem készpénznek venni! Lesz benne egy pici nosztalgia is. Még az esszém megírása előtt tettem magamnak egy ígéretet, miszerint tartózkodok az indulattól és a személyeskedéstől. Egészen addig tartottam magam ehhez, amíg elém nem került HP és Csirke kritikája az „Amazon: Ügyvéd”-ről. Miután láttam, hogy a videó elején ez a két woke sajtómunkás arrogánsan, megvetően és lenézően nyilatkozik azokról a véleményüket kifejtő kommentelőkről, akiknek nem tetszik egyrészt a She-Hulk sorozat, másrészt a populáris kultúra woke átformálása, úgy döntöttem, hagyom a fenébe az úriemberséget! Minek adjam meg a tiszteletet olyan embereknek, akik maguk sem adják meg azoknak, akik nem értenek velük egyet? A nagyszerű elit és az ő magasabb rendű ízlése!

Mostanában újra fogyasztani kezdtem a Gamestar tartalmait. Nosztalgiából. Gimis és fősulis korszakomban élvezettel olvasgattam a Gamestar-t és a PC Guru-t. Kíváncsi voltam: milyen érzés most, 2022-ben fogyasztani ennek a két magazinnak a tartalmait? Tapasztalatom az, hogy nem ugyanolyan. Itt nem csupán arról van szó, hogy amit Gamestar-ként és PC Guru-ként kapunk, az nem nyomtatott sajtó, hanem online tartalom. Már nincs meg az a rock and roll érzés, amit éreztem még régen, kamasz és fiatal felnőtt koromban. Szürkébb lett, kispolgáribb. Természetesen most is készítenek jó tartalmakat, korrekt cikkeket és élvezetes videókat. De valahogy még sincs meg az a plusz, mint régen. Ma megnézni egy Gamestar vagy egy PC Guru videót olyan, mint elolvasni egy cikket a 444!-en, vagy belelapozni a Lakáskultúra Magazinba. Érzi már az ember, hogy elmúlt a gamer újságírás aranykora.

A nosztalgia mindig a múltnak szól. Ha ránézek a jelenre, az már valamennyire sivárabb. Maradva a Gamestar-nál: a mostani tartalmaik vegyes felvágott. Keverednek egymással a jó, a rossz és a középszerű videók. S ami a legrosszabb: tetten érhetőek politikai vélemények is. Mert hát ugye egy geek, gamer és tech magazinba kell a politika is? Megjegyzem: ha már politika, legyen kellően árnyalt! Nem, sajnos egyoldalú és korlátolt. Kicsit olyan érzésem van időnként, mintha nem is a Gamestar-t fogyasztanám, hanem a Magyar Narancs egy gamer/geek rovatát. (Ugyanez elmondható a PC Guru-ról és az IGN Hungary-ról is.)

A Gamestar néhány videóban, podcast-ben és cikkben felemlegeti az egyes videójáték-cégeknél, a Blizzard-nál, az Activision-nál és az Ubisoft-nál lévő toxikus maszkulinitást; a gamestaros woke sajtómunkások sipítoznak, hogy ezeknél a cégeknél szörnyű nőknek lenni! Mindezt a szokásos woke körítésben. „Még mindig ott tartanak a hírek, hogy nem annyira jó ott benn dolgozni annak, aki éppen nem egy férfiöltözőben próbálja a pucér seggeket egy törölközővel csapkodni!” – így érez együtt a woke HP az Ubisoft-nál dolgozó és szenvedő női alkalmazottakkal. A podcast-ben a két elvtárs egyetértően bólint.

Ha már HP, kicsit térjünk vissza a She-Hulk sorozatról készített videójára! Ugyanis HP túltolt feminizmusa ebben a videóban is megmutatkozik. Persze az arrogáns beszólásának lényege nem a nők védelme. Mint ahogy nem is az, hogy HP felháborodik azon, miszerint sokaknak nem tetszik az a sorozat, ami neki meg igen. És igazából nem is az a lényeg, hogy HP elkötelezett híve a populáris kultúra újbaloldali (woke) esztétika alapján való átszabásának, és ezért ellenségesen kezel minden olyan személyt, aki kritizálja ezt a folyamatot. Itt azoknak üzent Csirke haverjával, akik mostanában kritizálni merészelték a Gamestar szerkesztőségét. HP és haverja, Csirke, ahogy valószínűleg az egész Gamestar, nem hajlandó tudomásul venni azt, hogy ha egyszer valaki örömlánynak állt, akkor azt igenis bírálni fogja a nagyközönségnek egy bizonyos része. Bizony, ha egy újságírói közösség egyoldalúan kiszolgál egy politikai oldalt, akkor bírálat éri az olvasói és nézői, a fogyasztói részről. Ha egy szerkesztőség azt bizonygatja magáról, hogy ő „objektív”, közben meg erőteljesen szubjektív, szintén megkapja a kritikát a fogyasztói közönségétől. Így működik ez. Beszólni ennek a rétegnek kifejezetten rossz üzenet.

De maradjunk továbbra is a szexizmus és a feminizmus témájánál. HP így gúnyolódik azokon, akik nem értenek egyet az ő (és valószínűleg a teljes szerkesztőség) túltolt feminizmusával: „Itt van ez a MeToo-mozgalom, és eltörlik az összes szuperhőst!”. Létezik a munkahelyi bántalmazás jelensége, a mobbing. A Blizzard-nál, az Activision-nál és az Ubisoft-nál valószínűleg ugyanaz történt, mint oly sok állami és céges munkahelyen, nem csak az USA-ban, hanem Európában is. Férfiak és nők bántalmaztak férfiakat és nőket egy munkahelyen. Ez egy fontos probléma. Jött a fantasztikus feminizmus, részben olyan elhibázott(?) politikai programokkal, mint a MeToo, és a férfiuralom áltudományos elméletére támaszkodva, leegyszerűsítette az elkövetőt a férfira és az áldozatot a nőre. A feminizmus kártékony módon leegyszerűsítette a mobbing jelenségét, és ehhez asszisztált tucatnyi idióta és/vagy gazember. Köztük a Gamestar. Mondjuk HP sincs topon a témában, mert a kultúrában tevékenykedő feminista esztétikának minimális köze van a MeToo-hoz. Az „Amazon: Ügyvéd” nevezetű förmedvény nem a MeToo, hanem a feminista esztétika végterméke.

De vajon nem kétszínű ezen a téren „Magyarország legnagyobb geek életmódmagazinja”? Vajon a Gamestar-on belül nincs jelen a nőknek beszólogató maszkulinitás?

GameStar tábor 2016 – 1. nap – Ez a videó csak egy a sok közül, ami jobb, ha nem kerül a magyarországi újbaloldal Virág elvtársa, Gulyás Márton szeme elé.

Nosztalgiázás közben nézegettem a Gamestar nyári táborairól készült videókat. A „GameStar Tábor” listában benn van az összes táborról készült videó. Figyelemre méltó, kellemes anyagok. Ezen videók rendelkeznek egyfajta nosztalgia-faktorral. Valójában megadják azt az igazi geek életérzést, legfőképpen a régebbi anyagok, amit mostanában hiányolok a jelenlegi mainstream geek platformokról. Mondom, érdemes azoknak megtekinteni őket, akik szeretnek nosztalgiázni gamer és geek témában! Magam nem voltam egy táborban sem. De kamaszkoromban és sokáig fiatal felnőtt koromban is tényleg azt jelentette a gamerség és a geekség, mint ami látható a videókon. Amikor összejöttünk a haverokkal, valami hasonlóképpen éltük meg mi is.

Számomra érdekes, hogy még a 2015 és 2019 között készült videók is hozzák ezt a vidám geek életérzést. 2015-től már változni kezdett a geek szcéna. Fokozatosan lett vége a hagyományos geekségnek, hogy átadja a helyét a (poszt)modern geekségnek. A geek életérzés meg lett fertőzve a politikai korrektséggel, a kultúrharccal és az identitáspolitikával. Emlékszem, kamaszkoromban az olyan régi fantasy fórumokról, mint a már megszűnt fantasya.hu és a jelenleg vegetáló karcolat.hu, kinézték azokat, akik be akartak hozni valamilyen politikai témát. Mondták: ez nem ide való! Ma? A HollywoodNewsAgency, a Fun With Geeks és a Shirin Gaming elmondja a kedves egybegyűlteknek, hogy nem szereti Orbán Viktort! És ez hogy jön ide? A woke antifák az acélbetétes bakancsukkal megtiporták a gyermekkorom kedves emlékeit. Úgy vélem, nemcsak az enyémet. Sokunkét.

Térjünk vissza a Gamestar Tábor videóihoz! Ami érdekes itt, az a GS-srácok humora. Ugyanis a GS-srácoktól, legfőképpen RG-től nem áll távol a szexista humor. Csak a fenti cím egyik sztoriját említem. 2016-ban, a táborozás első napján a kamaszlány panaszkodik, hogy a fiúk elvették a kajáját. Mire RG: „Nem ez az egyetlen, amit a fiúk elvettek tőled”. A csaj elpirul, és nevet. Nekem semmi bajom nincs ezzel a humorral. A GS-srácok egymást sem kímélik humor fronton. Nekem ez a humor is élvezetessé tette a táboroztatós videókat. Én jól elszórakoztam azon, ahogy RG pikáns és pajkos módon poénkodik a női kollégákkal és a táborozó lányokkal. Azokban a pillanatokban nem sértődött meg senki, és a lányok együtt nevettek a fiúkkal. Mindettől függetlenül jobb, ha ezek a videók nem kerülnek Gulyás Márton és partizánjai elé. Tartok tőle, hogy Virág elvtárs mai örökösei nem nevetnének ezeken a videókon. Ahogy nem nevettek Tibi atya hülyeségein sem. Olyan világot élünk, ahol liberális értelmiségiek tucatjai kiáltanak cenzor (egy Lakmusz) után. Meg könyörögnek inkvizítorokért.

Meg ez mégis csak egy kettős mérce! A felszínen megy a gaming világ, a videójáték-cégek és a gamerek basztatása, hogy ne tetszenek szexistának lenni a hölgyekkel szemben! Őszintébb pillanatokban pedig a Gamestar-legények maguk is élnek némi szexizmussal a móka és kacagás kedvéért! HP szemmel veri a gaming világ szexistáit, de a cancel culture szellemében nem törli a 30 perces Lollipop Chainsaw gameplay-ét! Hogy is van ez?

Valójában nem HP és Csirke az egyetlen woke sajtómunkás.

Az egyik legaktívabb tag Kaci. Ő a GameStar újságírója és a Fun With Geeks társasjáték-tematikájú YT-csatorna szerkesztője.

A Fun With Geeks egy társas- és kártyajátékokkal foglalkozó YT-csatorna, ami később beemelt a témái közé gamer és geek témákat is. Aztán szomorúan politikai témákat is.

A Fun With Geeks gazdái Daev és Kaci, mindkettő woke balos. Ha jól tudom, Daev momentumos is. Daev hasonlóan elborultan nyomatja a politikai agitálást, mint egykor az LMP-s Member. A “Fun With Geeks Streamek” VOD címeiből néhány: “Van internet, de nincs többé Trump!”, “Az LMBTQ közösség helyzete itthon”, “Libsikedd Alexszel”. Daev a Twitterjén is szidja Orbánt és kormányát. Ha az Orbán-kormány kritikáját nézzük, a csávó ezen a téren nem egy Schiffer András! Mi a különbség? Schiffer egy társadalomtudományban és politikatörténetben jártas értelmiségi, Daev egy diplomás proli. A beszólás nem rendszerkritika!

Kaci nem annyira elborult, mint Daev. Időnként viszont érződik a Gamestar-on belüli munkásságán a woke mentalitás. Egyik kedvenc vesszőparipám a Watch Dogs Legion – ez az első olyan open world game, amelynek a legfőbb célcsoportja a woke antifa szubkultúra. A „London elesett” c. videójában viszonylag korrekt a kritika. Annyiban korrekt, hogy elmondja, gameplay tekintetében középszerű a végeredmény. Viszont semmi szót sem ejt az Ubisoft-nak a videójátékban elrejtett politikai agymosásáról. Egy későbbi videójában Kaci sorra veszi, szerinte mely videójátékok számítanak a GTA-franchise játékain kívül remek open world mókának. Ott szerepel közöttük a Watch Dogs Legion is. Ebből az jön le, hogy Kaci woke-ként szeretni akarja a Watch Dogs 3. részét, csak gamerként nem megy neki. De azért promózza…

A Watch Dogs Legion igazából akkorát bukott a piacon, hogy az Ubisoft végleg elengedte a Watch Dogs franchise-t. A Gamestar három sajtómunkása, HP, Kaci és Paca egy podcast-ben az értetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy a gamerek többsége nem volt képes szeretni ezt a kreatív küldetésekkel teli akciójátékot. Legfőképpen HP adta a drámát. Miért nem szerették az emberek a WDL-t?

Nézzük röviden a koncepciót!

Az Ubisoft szerint a Brexit után ki fog alakulni egy neoliberális big tech oligarchiák által vezetett fasizmus Angliában. A kormány ideológiája egy fehér szupremácia, amely nem tűri el a színesbőrű bevándorlókat (mégis alkalmaz a keretlegényei között négereket). A kormány a diktatúra fenntartása mellett működtet az alvilágban egy a migránsok szerveivel kereskedő szervkereskedelmet. Az automatizálás elveszi a munkásosztály munkáját. Hatalmas a munkanélküliség és a hajléktalanság. A szigetország a nagy szegénység ellenére rendelkezik rengeteg vezető nélküli autóval és drónokkal. Kicsit úgy tűnik amúgy, hogy az Ubisoft nem érti, mi valójában a fasizmus. Egy valódi fasiszta kormány nem engedné, hogy a techcégek tönkre vágják a nemzeti gazdaságot. A fasizmus mindig is törekedett a munkahelyek megvédésére. Ha valaki tanulmányozta Benito Mussolinit és Oswald Mosley-t, tudhatja, hogy ez az ideológia kifejezetten ellenezte azt, hogy a kollektív nép fölé emelkedjen a profit. Persze az is lehet, hogy az Ubi tudja, mi a fasizmus. Lehet, hogy valójában az Ubisoft az a gátlástalan profitorientált óriásvállalat, amely félrevezeti a közvéleményt, megosztja a társadalom egy részét, és a profitnak alárendeli a gamerek tömegeit. Hát igen, nagy valószínűség szerint az Ubisoft az egyik olyan nagy multicég, ami ellen megszerveződhetnének a figyelő kutyák!

Az Ubisoft támogatja az Európai Unió migrációs politikáját. Elvből vagy pénzből, ideológiai vagy financiális okokból; tök mindegy! Mint ahogy az is tök mindegy, hogy saját elhatározásából, vagy politikai megrendelésből csempészte bele az Ubi a Watch Dogs 3. részébe a migrációpárti propagandát. Az Ubisoft egyik állítása az volt a Watch Dogs Legion-ban, hogy bevándorlók teremtették meg a középkori Angliát. Igen, európai bevándorlók! A középkori európai bevándorlás és a modern kori afrikai bevándorlás közé egyenlőségjelet tenni nettó hülyeség. Mindenesetre a videójátékban az Albion és a DedSec egymással való küzdelme nem csupán a modern jobboldal és modern baloldal küzdelme, de egy migrációellenes és migrációpárti nézőponté is. A játékos kizárólag a DedSec oldalán vehet részt a küzdelemben, vagyis egy baloldali, migrációpárti nézőpontban. Azt kihangsúlyozom, hogy az Albion nem is igazán jobboldali, hanem szélsőjobboldali, a DedSec pedig nem is igazán baloldali, hanem szélsőbaloldali mozgalom és szervezet. Igazából egy szélsőjobboldali és egy szélsőbaloldali társaság harcol azért, miként is kell értelmezni a modern kori Angliát; ezen kívül semmiféle mérsékelt, polgári politikai alternatíva nem jut szóhoz. Az meg nem kérdés, hogy a két szélsőséges alternatíva közül az Ubi melyik mellett rakja le a voksot.

Igazából ha felvetődik az, miért bukott el a Watch Dogs Legion, érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon a brit szigetországban mekkora piacot bukhatott el az Ubisoft azzal, hogy lefasisztázta a Brexit-párti britek többségét. Ez nem volt egy szimpatikus, korrekt lépés az Ubisoft részéről. Ezek után az a legkevesebb, hogy megy a kukába a Watch Dogs franchise. Úgy látszik, volt egy kis következménye ennek az arcátlan céges arroganciának. Visszataszító, hogy a hazai gamer sajtó (PC Guru, Gamestar, IGN Hungary) nem reagálta le megfelelően az Ubisoft etikátlan politikai manőverét, sőt még igyekezett értékesíteni is a magyar piacon ezt a destruktív szemetet. A magam részéről reménykedem benne, hogy sohasem ássák majd elő a Watch Dogs franchise-t (még annak ellenére sem, hogy az 1. rész még egy tisztességes game). Ott rohadjon meg ez a woke hulladék, ahol van!

Miért tolódott a Gamestar balra?

Mindig a főszerkesztő a karmester. A zenekar tagjai pedig sosem mondanak ellent a karmesternek. Valamikor volt egy stratégiaváltás – aminek a lebonyolítója a főszerkesztő.

Mikor?

Egyesek 2009-re lövik be az időpontot. Én idővel elhagytam életem során a gamer magazinokat. Így képtelen vagyok mondani egy pontos időpontot. Ami tapasztalható: a főszerkesztő lassacskán lecserélte a szerkesztőség tagjait woke aktivistákra. A GameStar egykori újságírója, a theGeek főszerkesztője, BadSector a Media1 egyik oknyomozó riportjára hivatkozva arról ír, hogy Mészáros Lőrinc egyik cége, az ArtMedia fölözi le a PC World, a GameStar és a Computerworld hirdetési bevételeiből származó hasznot. Ha azt nézem, hogy a Gamestar erőteljesen nyomatja a balos woke propagandát, különösnek tűnik ez a Mészáros Lőrinc cégével való kapcsolat. Egy momentumos geek nagyobb örömmel merülne el a Gamestar online tartalmaiba, mint egy fideszes. Nem, ez nem lehetséges. Hacsak...

Nevezzük meg a főszerkesztőt!

Mazur – Virágh Márton. Magam úgy vélem, főszerkesztőként átállította a Gamestar-t a woke irányba. Hallgattam vele három interjút a Youtube-n. A TheVR, a Shirin Gaming és a Universum 8 – mindhárman baráti hangvételű, kellően alákérdezős interjút készítettek Mazurral. Egyik sem tett fel kényelmetlen kérdéseket. Igazából mindhárom kérdező törekedett rá, hogy Mazur jól érezze magát. Persze, Mazur szaktekintély – ettől függetlenül nem volt minden fényes a Gamestar háza táján, vagyis nem ártott volna egy kis konfrontáció, egészséges keretek között!

Az egyik One Move Ahead podcast-ben szó esett a gamergate botrányról. Mazur interpretációja: szörnyű, mennyire értelmetlen dolgokon tudják a fandomban összerúgni az emberek egymással a port; Anita Sarkeesiannak joga van feministaként megfogalmazni véleményt a videójátékokról és annak közösségéről; kifejezetten toxikusan viselkedtek az Anitát betámadó gamerek; jobb a békesség!

Ezt hallva nem is kell csodálkozni azon, hogy 2014-ben a „Gyűlöljük egymást gamerek, vagyis mi is ez a GamerGate?” c. cikkben a Gamestar inkább a nemzetközi gamer társadalmat támadó woke baloldallal értett egyet, mint a betámadott, védekezésre szoruló gamerekkel. (Az sem véletlen, hogy a két cikkíró közül az egyik a woke HP!) Igyekezett úgy beállítani magát a Gamestar az ügyben, hogy középen van, “szeressük egymást gyerekek” és “minek ez a nagy gyűlölködés?” típusú üzenetekkel. Úgy álltak középen, hogy közben igazat adtak a gamergate-t kirobbantó woke baloldalnak. Hiszen ők jót akarnak, és azért be kell látnunk, elvtársak, hogy van mit söprögetnünk a saját portánkon! Igazán vaknak kellett lenni ahhoz, hogy ne vegyék észre, Anita Sarkeesian és elvbarátai politikai megrendelésre támadták be a gaming és a gamer világot! Igazából előkészítették a terepet egyrészt a nagy videójáték-cégeken belüli tisztogatásokhoz, másrészt a Twitch-en való bannolásokhoz, úgy önmagában a gamingen belüli MeToo-hoz. Ami pedig nem történt meg a Gamestar részéről (sem), hogy mint a gamer világ hazai képviselői, megvédjék a gamereket a rosszindulatú woke agitátoroktól. A hazai gamer szubkultúra, a nem kevés hülye ellenére, mindig is egy befogadó közeg volt. A sok videójátékozó lánynak pedig kifejezetten örül a gamer férfiak többsége. A Gamestar (és a többi hazai gamer magazin) nem védte be a hazai közösséget, inkább jött az olyan hülyeségekkel, hogy nézzünk magunkba! Bűnbánat; ez volt a meghirdetett irány!

Mazur azóta felfelé jutott a ranglétrán. Ma a Project029 Magyarország Szolgáltató Kft. egyik igazgatója. Tartok tőle, hogy ez azt jelenti, miszerint a cég által futtatott többi lap is, mint a Computer World, a PC World és a Puliwood, elmozdul ebbe a woke irányba.

Mindenesetre „remek” online magazin lett a Gamestar! Köszönjük, Mazur(ka)!

Tájékozódási pont:

Egyedülálló zöld nő társat keres - Amazon: Ügyvéd kritika – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=tXS9QWyUJfc

London elesett - Watch Dogs: Legion teszt – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=Ns0j_N7wNK0

10 remek, nyílt világú AKCIÓJÁTÉK, ami nem GTA – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=HwpktIZ82kE

Ubisoft - Mire E3-ig számolok podcast livestream – GameStar

https://www.youtube.com/watch?v=VlWPYvc8moM

American Krogan - Watch Dogs: Muh Fascism

https://odysee.com/@americankrogan:3/Watch-Dogs--Muh-Fascism-(1080p):c

GameStart - Lollipop Chainsaw

https://www.youtube.com/watch?v=KkjCH_IwqtI

A GameStar Sztori - Virágh Márton (Mazur) - One Move Ahead

https://www.youtube.com/watch?v=jppGlYvDHMI

A Modern Gamer kultúra - Virágh Márton (Mazur) - One Move Ahead

https://www.youtube.com/watch?v=vgxn5Slzjhs

Shirin és a Haverok #11 – Virágh "Mazur" Márton

https://www.youtube.com/watch?v=YQvmKpEXXSo

A gaming világ újságírói szemmel | TIMEOUT Podcast S02E09

https://www.youtube.com/watch?v=ZNxMM99mGjw

GameStar tábor 2016 - 1. nap

https://www.youtube.com/watch?v=zM_xNv5qgoU

GameStar Tábor

https://www.youtube.com/playlist?list=PLR9BUR6n44rKdn_mc3ck4X1GRPJIVSAHu

Gyűlöljük egymást gamerek, vagyis mi is ez a GamerGate?

https://www.gamestar.hu/hir/gamergate-twitter-botrany-zoe-quinn-kotaku-anita-sarkeesian-nathan-grayson-153836.html

BadSector - ÍGY NÉZ KI A GAMESTART KIADÓ ÚJ SZLOVÁK CÉG SZÉKHELYE A GOOGLE STREET VIEW SZERINT

https://thegeek.hu/2020/07/31/igy-nez-ki-a-gamestart-kiado-uj-szlovak-ceg-szekhelye-a-google-street-view-szerint/

BadSector - A MÉSZÁROS LŐRINCHEZ KÖTHETŐ ATMEDIA KFT.-HEZ KERÜLT A GAMESTAR HIRDETÉSEINEK ÉRTÉKESÍTÉSE

https://thegeek.hu/2020/08/19/a-meszaros-lorinchez-kotheto-atmedia-kft-hez-kerult-a-gamestar-hirdeteseinek-ertekesitese/

Szalay Dániel - Tulajháború: Orbán Viktor miniszterelnök felcsúti barátja gazdagodik ezután a PC World, a GameStar és a Computerworld hirdetési bevételeiből

https://media1.hu/2020/08/19/meszaros-lorinc-computerworld-pc-world-gamestar-hirdetesi-feluletek-atmedia-project029-pereskedes/

(Predator: Prey)

Megnéztem. Mielőtt elmondanám a véleményem, megjegyzem, a magyar kritikusok többsége maga alá élvez a gyönyörtől, ha beszél erről a filmről. Ami elég siralmas, még annak ellenére is, hogy valamelyest érteni vélem az okát.

A film nem szar. Simán középszerű. A Prey nem nyújt többet egy jobb Xena epizódnál. Ami nem rossz, ha azt nézzük, hogy az utóbbi időkben megjelent legtöbb amcsi akciófilm nem hozta még egy jobb Xena és Hercules epizód szintjét sem. De ez nem a Prey dicsősége, hanem az amcsi filmgyártás szégyene. Siralmas, hogy már akkor elégedettek lehetünk egy amcsi akciófilmmel, ha hozza a Kevin Sorbo és Lucy Lawless nevével fémjelzett trash fantasy sorozatok szintjét.

A Prey olyan, mint egy jobb Xena epizód. Vagyis 10/6.

És most sorolom a hibákat. Mert a film tele van velük.

A legfőbb hiba maga a főkarakter, Naru. Az amcsi filmgyártás az elmúlt időszakban bizonyította, hogy alig képes komolyan vehető girl power karaktereket gyártani. Gyártás – igen, nem véletlenül használom ezt a szót. Az amcsi filmstúdiók szinte futószalagon gyártják a rosszabbnál rosszabb, bénábbnál bénább női akcióhősöket. Amit az esetek többségében kapunk, azok Mark Dacascos, Michael Dudikoff, Chuck Norris, Lorenzo Lamas, Dolph Lundgren női megfelelői. Most ott tart a „szakma”, hogy Pocahontas kirántja a csatabárdot, és megküzd a Predatorral!

A főkaraktert, Naru-t egy valódi félvér, félig indián, félig amerikai színésznő alakítja, Amber Midthunder. Sajnálatosan a filmben látszik, hogy félvér. A sztori szerint a komancs törzs nem érintkezett még az amerikai földrészre betörő fehér európaiakkal. Vagyis a sztori szerint Naru nem lehet félvér. Ami még látszik a Naru-t játszó színésznőn, az a smink. A kameraközeli képeken Naru nagyon baba. Amikor a kamera ráközelít Naru arcára, látszik a szemfesték és a rúzs.

Valójában nemcsak Naru-n, hanem az összes többi indiánon látszik, hogy ki van sminkelve. Az korrekt a Disney-től, hogy minden indián szerepet indián színész játssza. Az már kevésbé, hogy kinézetre egyáltalán nem hozzák a valódi indiánokat; igazából úgy néznek ki a karakterek, mintha valami cosplay-re készültek volna. Az indiánok sterilek, tiszták. A ruházatuk olyan, mintha jelmezboltból kölcsönözték volna. A korabeli indiánok nem voltak ennyire sterilek. A nomád életmódot folytató indiánok sok esetben koszosak, piszkosak, izzadtak, mosdatlanok voltak. A korabeli képeken teljesen más indiánok néznek vissza ránk, mint a hollywood-i filmekről. Én már láttam olyan korabeli fényképet, ahol zsíros hajjal és kormos képpel néztek a fényképezőgépbe a fiatal indián lányok. Ez nem az őslakos indiánok fikázása. A tradicionális életmódot folytató indiánok, mielőtt betört volna az életükbe a modernitás, teljesen másképpen álltak a higiéniához, mint a nyugati ember. Kapunk egy képet, ahogy a Disney, rajtuk keresztül pedig az amerikai fogyasztó állampolgár, elképzeli az indiánokat.

A Prey-ben az európai fehér civilizációt a portugál zsoldosok képviselik. Míg az indiánok tiszták, kulturált megjelenésűek, a portugálok mocskosak, kulturálatlan megjelenésűek. Minden fehér ember a filmben igénytelen, szadista, erkölcsi hulladék. A sztoriban az indiánok szimpatikusabbak akartak lenni a fehéreknél. Kicsit olyan érzésem volt a Prey-nél, mint Ip Man 4: The Finale-nál. A kínai állam által szponzorált akciófilm a műfajában megállja a helyét. Fasza akciófilm! A gond csak annyi, hogy a kínai állam ebben a filmben burkoltan, művészi eszközökkel olyat állított 2019-ben, miszerint az USA a 60-as években diszkriminálta az amerikai kínai közösségeket. Az Ip Man 4-ben egy pozitív amerikai karakter nincs, viszont minden felbukkanó amcsi karakter egy kínaiakkal szemét módon bánó rohadék. Vagyis hiába állja meg az Ip Man 4 akciófilmként a helyét, szomorúan egyrészt hazug propaganda, másrészt rasszista uszítás. Mindezek ellenére sok amerikai és európai ember kajálja ezt a filmet. Ha tele van jó akciójelenetekkel, mit érdekelje az őt támadó rasszizmus?! Bocsi a kitérőért, csak úgy gondoltam, ha már a fehér embereket szapuló rasszista kulturális termékek a téma, legyen megemlítve ez is!

Huber Zoltán „Harmincöt éve várunk erre a Prédára” c. kritikájában ilyen fogalmakkal dobálózik: „reagani akciófilm”, „a vietnámi traumát is újraélhette”, „aktuális identitáspolitikai kérdéseket is pedzeget”, „a női princípium kalitkája ellen lázadó tinédzser lány”, „az őslakos kultúrát szinte teljesen elpusztító európai gyarmatosítás”. Miről szól ma egy Predator film? Régen a szórakozásról. Ma meg „aktuális identitáspolitikai kérdéseket is pedzeget”. De ha már pedzeget, akkor ne adna borzasztóan ostobán leegyszerűsítő válaszokat. Azt ugye, tudjuk, hogy jóval komplexebb, bonyolultabb téma volt az indián őslakók és a fehér telepesek találkozása az amerikai földrészen, az un. Újvilágban, hogy letudjuk annyival, miszerint az egész nem volt több, mint „az őslakos kultúrát szinte teljesen elpusztító európai gyarmatosítás”? Egyáltalán kell ezzel foglalkoznia a Predator franchise-nak?

A Disney valójában a Prey-ben összemixelte egymással a Winnetou-féle indiános filmek, a Rocktábor-féle tinisorozatok és a Predator-filmek világát. A Disney megint sokat akart markolni, mert egyszerre célozta be a tizenéves tinédzserek, a huszonéves fiatal felnőttek meg a nosztalgiára éhes harmincasok és negyvenesek korosztályát – úgy, hogy közben igyekezett gesztust tenni az amerikai kulturbalos értelmiségnek is. Jó ez nekünk? Ahogy írtam, hozza nekünk egy jobb Xena epizód színvonalát. Amitől nem kellene elájulni. Én értem, hogy hiány van jó akciófilmekből, fárad az amcsi filmgyártás, de attól ez még messze van a jótól! Prey középszerű, és keveset ad. Azzal pedig, hogy foglalkozik „aktuális identitáspolitikai kérdések”-kel, egyes helyeken átmegy a Winnetou-filmeket idéző propagandába, aminek kb. annyi a mondanivalója: „Jönnek a gonosz fehérek, oszt az indiánoknak annyi!”

Naru a film elején még tapasztalatlan a vadászatban és a küzdelemben. Autodidakta módon képezi magát. Valami hasonló a szituáció, mint Ray-nél az új STAR WARS-trilógiában: hipp-hopp, és már rendelkezik is a megfelelő tudással, ami kell a vadászathoz és a küzdelemhez! Nincs Mester, minek is az?! Naru annyira autonóm személyiség, hogy nincs szüksége semmiféle tanítóra, hogy kitanulja a harcművészetet! A tapasztalatlan kamaszlány a film vége felé játszi könnyedséggel karatézza le a portugál zsoldosokat, és dzsúdózza le a Predatort!

Számomra ami érthetetlen: miért egy tinilány a girl power? Miért nem egy 30 vagy 40 éves indián nő, akiről hihető, hogy van elég tapasztalata, hogy túléljen a vadonban? Amit végképp nem értek: miért Hannah Montana/Sonny, a Sztárjelölt/V, mint Viktória/ Violetta a Predatort fenyítő girl power? Igen, nem véletlenül említem a Disney Channel tinikaraktereit! Ugyanis a Prey-ben megvan a Disney-féle tinisorozatok bárgyúsága, ami egyfajta különös ízt ad ennek a filmnek. Komolyan, ezen a filmen többet nevettem, mint egy vígjátékon, annak ellenére, hogy ez egy akciófilm!

A kritikusok szerint ez egy eredeti girl power film. Naru, hogy legyőzze a Predatort, azonosul egy férfi mintával, és mint férfi, legyőzi az ellenségét. Még egyszer: mi a koncepció? A nő azonosul egy férfi mintával, és mint férfi, legyőzi az ellenségét. Ezt a történetet rengetegszer elmesélték nekünk, csak eddig western köntösben, fantasy köntösben, STAR WARS köntösben, MARVEL köntösben stb. Most kapott egy Predator köntöst. Ez nem egy eredeti girl power film. Igazi tucatfilm.

Mennyivel érdekesebb lett volna az, ha Naru, mint nő, győzi le a Predatort! Az evolúciós pszichológia szerint az esetek többségében a férfiak erővel, a nők ravaszsággal és furfanggal gyűrik le az akadályokat – köztük az ellenségeiket is. Mondom: az esetek többségében, természetesen mindig vannak átmenetek és kivételek. A klasszikus feminizmus arról szólt, hogy érték a nőiesség, és védelmezte a nőiességet. A modern feminizmus ma nagyobb értéket tulajdonít a férfiasságnak, és arra kondicionálja az eszmével szimpatizáló nőket, hogy betöltsenek különféle férfi szerepeket. A klasszikus feminizmus azt mondta a nőknek, hogy merjenek nők lenni. A modern feminizmus már azt sugallja a nőknek, hogy csak akkor boldogok, ha férfiak. Naru, mint nő, nem győzheti le furfanggal és ravaszsággal a Predatort, helyette erővel kell győzedelmeskednie ellenfele felett, mint egy férfinak. Naru történetének meg kell felelnie a modern feminizmus elveinek. Ami egy közhelyes sztorit eredményez. Sokkal több kreativitást követelt volna meg egy olyan koncepció, ahol egy hagyományos nemi szerepeket betöltő nő, miután kidőltek körülötte az erős férfiak, nem erővel, hanem furfanggal és ravaszsággal gyűri le az ellenfelét, a Predatort. Az amcsi akciófilm-gyártás nem ilyen kreatív, mert gyáva. Marad a megszokottnál, mert az biztonságosabb.

Nézzük az egyéb logikátlanságokat! A portugál zsoldosok le akarják vadászni a Predatort. Hogy miért? Mert idióták! Aztán, amikor azt tapasztalják, hogy mind fegyverzetben, mind harci tudásban nem vehetik fel a versenyt a Predatorral, nem menekülnek, hanem harcolnak tovább, bízva a győzelemben. Hogy miért? Mert idióták! A film amúgy sok dolgot nem magyaráz meg, köztük a portugálok indítékait sem.

Arról beszéljek, hogy a film mennyire kiszámítható? Hogy tudni lehet, hogy egyedül a csaj marad életben? Ahogy az is sejthető, hogy mind a tesó, mind a portugál, akit meggyógyít, végül áldozatul esik a Vadásznak? Hopp, spoiler, bocsi!… Mi van még a filmben, ami említésre méltó? Mondjuk dialógusok és karakterek. Mit mondjak ezekről? Igazi Disney-minőség! Bénák és kínosak a dialógusok – ahogy megszokhattuk a Disney-féle tinisorozatoktól! Mert ne tápláljunk felesleges illúziókat, ez egy tinifilm, amire a felnőttek rácsatlakozhatnak, ha van hozzá kedvük! Én felnőtt emberként kifejezetten kínzónak éreztem, hogy azt kell néznem, még a gyilokpornó előtt, hogy Naru lázadó kamaszként hisztizik, a fiatal vadászok meg folyamatosan keménykednek, és játsszák a fasza gyereket! A fiatal karakterek úgy viselkedtek, mint a középsulis kamaszok, akik váratlanul kiszabadultak a természetbe.

Apropó természet! Az állatok nagy része animálva van a filmben. Naru kutyáján még látszik, hogy igazi. Viszont a kígyó, a farkas, a nyúl és a medve animálva van a filmben. Igazából nem az a baj, hogy animálva van – hanem az, hogy látom, hogy meg van animálva. Ezt nekem nem szabadna észrevennem, mégis észlelem, mert annyira béna az animáció. A legbotrányosabb ezek közül a medve.

A kritikusok szerint a Prey-nek az is érdeme, hogy véres, erőszakos, brutális. Vaú! A disznótor is véres, erőszakos, brutális. El kell takarni a gyerekek szemét, amikor János bácsi egy böllérkéssel elvágja a coca nyakát. 18-as karika! Ha felveszem kamerára, hogy a falunapon levágják a disznót, jól megvágom 2 órára, kész a jó kis dokumentumfilm, talán van esélyem megnyerni vele az Aranypálmát! Persze, értem én, hogy egy Predator filmnek véresnek, erőszakosnak, brutálisnak kell lennie – de már szinte minden akciófilmnél elvárás lesz; ha meg véres, erőszakos, brutális, kap egy piros pontot! A "Volt egyszer egy vadnyugat"-nak nem kellett tocsognia a vérben és a belsőségekben, hogy minőségi westernfilm legyen!

Remélem, mindezek után sikerült egy kis kedvet csinálnom a Prey-hez! Jó kis film ez! Szép a színésznő. Gyönyörű a táj. Aranyos a kutya. Csodásan meganimáltak az állatok, legfőképpen a medve. Szórakoztatóak a dialógusok. Sokat lehet nevetni rajta, mikor nem is vígjáték. Izgalmasak a csatajelenetek. Van benne tanulság és mondanivaló. Visszatért a hitem az amcsi filmgyártásba. Ez igen, így kell ezt! Csak előre, tovább, srácok és lányok! Elégedetten (kielégülten) befejeztem a kritikát. Most megyek, és megnézek pár epizódot  az „Eb és a web” c. sorozatból. Mert én adok a minőségre.

Kis coming out, mert az amúgy is divatos. Pánikbeteg vagyok. Bizony, nem csupán Puzsér és Nudlesz, meg Henry Kettner, de én is!

A pánikroham nem azonos a pánikbetegséggel. A pánikroham lehet egyszeri jelenség is az ember életében. Ha valakinél ritkán jelentkezik a pánikroham az életében, akkor nem pánikbeteg. Ha valakinél rendszeresen fordul elő a pánikroham az életében, akkor pánikbeteg. A pánikrohamok leküzdhetőek, a pánikbetegség minimalizálható, sőt dekonstruálható az ember életében. Igen, az ember tud tenni ellene! De erről pár sorral később, egyelőre járjuk még körbe a fogalmakat!

A pánikroham hirtelen jelentkező, intenzív szorongás. Ezen szorongás együtt jár sajátos testi és lelki tünetekkel. Feltűnik, majd eltűnik; megérkezik, majd elmegy; jelentkezik, majd elmúlik. Egy idő után eltűnik, elmegy, elmúlik – de nem mindegy, mennyi ideig marad! A szorongás tarthat pár percig, pár óráig, de akár fél vagy egész napig is. A pánikroham nem ritka jelenség. Az emberek többsége olykor kerül élete során nehéz, feszült helyzetbe, ami által jelentkezik egy szorongásos állapot. A rohamot kiválthatja egy közeli hozzátartozó halála, egy nehéz vizsga, egy munkahelyi vagy magánéleti krízis, egy munkahelyről való elbocsátás, egy közlekedési baleset, egy éles konfliktushelyzet. Teljesen érthető reakció, pontosan meghatározható kiváltó okkal.

Mint írtam, az életben rendszeresen jelentkező pánikroham a pánikbetegség. A kiváltó ok minden esetben mentális, lélektani. Az egyén még nem dolgozott fel egy magánéleti krízist, ami miatt állandó szorongás jellemzi az életét. A pánikbetegség jelentkezhet otthon vagy a munkahelyen, társaságban vagy magányban. A pánikrohamok ismétlődő epizódok az életében. Az egyén hiába jut túl egy pánikrohamon, várja a következő alkalmat. Az élete lehet akár egy folyamatos rettegés is.

A pánikbetegséget sokan összekeverik a szívinfarktussal és a gyomorfekéllyel. Laikusnál még hagyján, de orvosnál már kínos! Szomorúan történt már olyan eset, hogy az orvos sztróknak vagy infarktusnak diagnosztizált egy egyszerű pánikrohamot. A tünetek első jelentkezésekor szükséges elvégezni bizonyos alapvizsgálatokat. Előfordult már az is, hogy egy ilyen vizsgálat során az orvos úgy ítélte meg az ismétlődő pánikreakciók stressze által kialakult szívbillentyű-zavart, mint szívinfarktust, majd írta fel a betegnek a szívgyógyszereket. És persze előfordult a fordítottja is: az orvos legyintett már a súlyos szívinfarktusra is úgy, hogy ah, ez pánikbetegség!

A pánikroham során jelentkező tünetek a légszomj, a heves szívverés, a mellkas- és gyomorfájdalom, a szédülés, a hányinger, az izzadás, a hidegrázás, a végtag-zsibbadás. Tari Annamária úgy definiálja a pánikrohamot, mint egy kisebbfajta szívrohamot. Végül is nem jár messze az igazságtól: a nem jól kezelt pánikbetegség, a szőnyeg alá seperve, okozhat egy hosszabb idő után szívrohamot és/vagy agyvérzést is. Az sem meglepő, hogy a megszaporodott pánikrohamok kiválthatnak halálfélelmet is. Ahogy már említettem egyszer, a pánikroham időintervalluma belőhető a pár perc és az egész nap közé. Egy idő elteltével elmúlik, de ezért tennie kell az egyénnek is.

Az egyén maga vethet véget a pánikrohamnak. Tudatosítani kell magában egyrészt, hogy nem leselkedik rá valódi veszély, másrészt pedig azt, hogy elmúlik egy idő múltán a szorongásos állapot. Sokat segíthet a szorongás megszüntetésében a tudat, hogy probléma nélkül elmúlik az ijesztő állapot. A roham alatt érdemes leülni, és rendezni a légzésünket. A pánikroham alatt ugyanis nehéz a levegővétel is. Amire vissza kell állni, az a lassú egyenletes légzés. Ilyenkor érdemes átmenetileg pár percig visszatartani a légzést. Néha még segít a tipikusan amerikai módszer is: az arcra szorított zacskóból való légzés. (Mondjuk én még nem próbáltam!) A pánikbeteg zihálás közben túl gyorsan veszi a levegőt. Mivel kilélegzik jelentős mennyiségű szén-dioxidot, elcsúszik a szervezete lúgos pH-ba. A vérében csökkenő kalciumszint miatt izomgörcsök lépnek fel a szervezetében, ami miatt fokozódik a pánikérzés. Ha újra több lesz a vérében a szén-dioxid, akkor több lesz az ionizált kalcium is, ami által javulnak a tünetek.

Az illető leküzdheti a pánikbetegségét. Itt elsősorban a lélek beteg, így a mentális gyógyulás mindenképpen megelőzi majd a test gyógyulását. Megfelelő pszichológiai ismeretek birtokában maga az egyén is képes a lélek gyógyítására. Az önfejlesztés a pánikbetegség dekonstruálásában is segítheti az egyént. Persze ha nem megy az öngyógyítás, sosem késő segítséget kérni a szakemberektől. Ezen esetben a terápiás kezelés sokkal inkább ajánlott, mint a gyógyszeres.

Mi, pánikbetegek… Egy pánikbeteg ismerősöm kizárólag gyógyszerrel kezeli magát évek óta; semmit nem javult az állapota, viszont a gyógyszerektől lassabb lett a beszéde és a mozgása. A csávó időnként olyan, mint a zombi! A gyógyszerezése közben pedig kiderítette, hogy a szabadkőművesek tehetnek az állapotáról… Puzsér egyszerre alkalmazza magán, szintén évek óta, a terápiás és a gyógyszeres kezelést. Ahogy elnézem, a látható eredmény egyenlő a nullával… Nudlesz önfejlesztéssel próbálkozik, aminek a része az utcai prank… Henry Kettner mintha jól érezné most magát a bőrében, bár lehet, hogy látszat, de az is lehet, hogy tényleg így van... Én nem veszem igénybe az egészségügyet a pánikbetegséggel való küzdelemhez. Önfejlesztés. Semmi gyógyszer. Magam lejöttem az alkoholizmusról, most küzdök a netfüggőséggel. Lassú folyamat. Egy idő után lesz eredménye!

Az egyik ilyen módszer a pánikbetegség elleni küzdelemhez a kognitív viselkedésterápia. Első lépés, hogy a beteg felismeri a rohamok kialakulásáért felelős negatív gondolatokat. Második lépés, hogy a beteg kontroll alatt tartja a rohamok kialakulásáért felelős negatív gondolatokat. Azzal, hogy uralja a gondolatokat, vele együtt kontrollálja a testi tüneteket is. A pszichológia megadja ehhez a szükséges eszközöket és technikákat.

Amiről beszélnünk kell még, az a környezet. Ami ideális, az a segítő környezet. A magyar rögvalóság viszont sok esetben kiábrándító tud lenni ezen a téren is. Magam könyvtáros és pedagógus környezetben mozgok, értelmiségi szcénában. Számos pedagógust és nem kevés könyvtárost ismerek, aki szerint a pánikbetegség semmi más, mint rossz magatartás. A pánikbeteg ember egyszerűen nem viselkedik rendesen. Furcsa, rossz, deviáns. Én pánikbetegként kaptam már szemmel verést, kemény helyreigazítást, gúnyos beszólást, azonnali elhatárolódást, és természetesen a hátam mögötti kibeszélést is. A maguk polgári módján a tudtomra adták, hogy rosszfiú voltam – épp, hogy rá nem csaptak a kezemre! Félreértés ne essék: a pánikbetegség egy negatív állapot, és aki pánikbeteg, annak igenis dolgoznia kell azon, hogy megszüntesse magában a pánikbetegséget! A pánikbetegség egy olyan sztori, amit nem lehet megúszni munka nélkül. Aki pedig úgy tekint a pánikbetegségére, mint valami erényre, amit lehet mutogatni a Tik-Tok-on, az önsorsrontó barom! Elengedhetetlen az öngyógyítás. Ugyanakkor egy elfogadó környezet sokkal inkább segíti önmagunk helyrerakását, mint egy ellenséges közeg.

Mit tegyen a kedves olvasó, ha a közelében rohamot kap egy pánikbeteg? Kezdetnek az is megteszi, ha nem ellenséges! A támogató jelenlétével könnyedén segítheti a beteget a roham leküzdésében. Emlékeztetnie kell a beteget az egyenletes légzésre! Tudatnia kell a beteggel, hogy nincsen veszélyben, valójában nem történt valódi baj! Igazából egyetlen dolga van, az pedig az egyén megnyugtatása. Arra nem képes, hogy véget vessen egymaga a másik rohamának, de segíthet neki abban, hogy kikecmeregjen a szorongásos állapotból. Érdemes megőrizni a segítőnek a nyugalmát. Abból csak további gondok lesznek, ha átveszi a pánikbeteg nyugtalanságát. Igazából egy olyan szituációt kell kialakítani, ahol nem a segítő veszi át a segítendő pánikját, hanem a segítendő a segítő nyugalmát. A szolidaritás és vele együtt az empátia arról szól, hogy nem csupán észrevesszük, ha bajban van a másik, de segítünk is neki kikecmeregni a bajból.

Még lehetne elmélkedni azon, a modern társadalmak miért vannak tele pánikbeteg emberekkel. Körülbelül azért, amiért tele van alkoholistákkal, techfüggőkkel és kapcsolatfüggőkkel. Felesleges többet mondani a témában. Az egyénre lebontva egy valami a lényeg: a pánikbetegség egy olyan verem, amiből kötelessége kijönnie annak, aki beleesett! A gyógyulás, akár szakemberek segítségével, akár önmagunk munkája által, elengedhetetlen a boldogság eléréséhez!

Lement 2 év COVID-járvány. Úgy nézett ki, végre kilábalhatunk belőle. Megmondták a szakértők, hogy a koronavírus az influenza szintjére szelídül az omikronnal. A gyanakvók természetesen gyanakodtak tovább. De a többség végre megnyugodott, hogy innentől oda mehet, ahová akar. Bye-bye, oltás és maszk! Egészen addig tartott a nyugalma, amíg meg nem érkezett az újabb sztárvendég.

A majomhimlő!

Röhej. És akkor az ember véletlenül se gondoljon egyetlen konteóra sem! Még csak meg se forduljon a fejében, hogy nemzetközi szervezetek megírtak egy forgatókönyvet az emberiség számára! Ne gondolja azt, hogy „great reset”, mert akkor máris kapja a jelzőt: injekciós! Alig szusszanhatunk egy kicsit, már be van készítve az újabb program. COVID, orosz-ukrán háború, gazdasági válság, majomhimlő. Mi jöhet még? Megkezdődik a nukleáris fegyverek élesítése? Mindig is gyűlöltem a konteókat, mert leegyszerűsítenek bonyolult gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat. De nem tudom azt mondani erre a tragédiasorozatra, hogy véletlen.

Mit tudunk a majomhimlőről?

A majomhimlő egy himlővírus. A majomhimlő rokona a feketehimlőnek – bár annál kevésbé veszélyes. Mivel a majomhimlő és a feketehimlő rokonok, az orvosok szerint az 50 éve használt feketehimlő-oltás 85%-ban véd a majomhimlő ellen is. A feketehimlő-oltás hatásosságát nincs jogunk kétségbe vonni, ellentétben a COVID-vakcinákkal. A  feketehimlő-oltás nem csupán megállította, de eltüntette a feketehimlőt. Rusvai Miklós úgy véli, a 40 év feletti magyar felnőtteknek felesleges aggódniuk, mivel ők  Magyarországon kaptak feketehimlő elleni oltást. Akkor, úgy néz ki, minden rendben van. A gyógyszerlobbi ilyenkor felteszi a kérdést: ebben hol az üzlet? A Moderna bejelentette, hogy már készíti a majomhimlő elleni oltást. És még csak nem is lett bejelentve, hogy közeledik az újabb világjárvány.

Mivel a majomhimlő egy 40 éve azonosított vírus, rengeteg róla az információnk. Afrikai betegség, de a fekete kontinensen is ritka. Állatokról terjedhet át emberekre. Természetesen elsősorban majmokról, hiszen ezért kapta a nevét. Halálozási aránya 1 a 100-ból – ez elmarad a COVID-tól. A koronavírus másik nagy veszélye a lassú és gyötrelmes halál mellett a testi megnyomorodás. Sokan túlélték, de tüdő- és szívbetegek, meg vérrögösök lettek. A majomhimlőnek nincs megnyomorító képessége. Aki kilábal a majomkórból, jó eséllyel ugyanott folytathatja az életét, mint előtte. Két variánsát ismerik Afrikában. Az enyhe verzió halálozási aránya 100 : 1, a kemény verzió 10 : 1. A kutatások szerint, ami most terjed, az enyhe verzió. A kemény verziónál érdemes észben tartani, hogy azok afrikai számok. Afrikában a kórházi ellátás szörnyűséges és borzalmas. Európában enyhébb lenne a hatása, mint Afrikában. Még csak nem is tudunk európai és amerikai halálos áldozatokról. Akiket kórházba vittek, azoknak nem volt súlyos az egészségügyi állapota, csupán szerették volna vizsgálat alá vetni őket karanténos körülmények között. A tünetek: fej- és hátfájás, duzzadt nyirokcsomók, kiütések, láz, fásultság. A majomhimlő nem terjed légzéssel, ellentétben a COVID-dal. Kizárólag szoros kontaktussal lehet elkapni. Szlávik János szerint, ha mellettünk ül egy majomhimlős, nem fogjuk elkapni tőle a vírust.

Mindezen információk után roppant különös, hogy egy ritka, nehezen terjedő betegség hogyan tudott elterjedni az egész világon röpke két hét alatt, megfertőzve tucatnyi embert. Valami nem stimmt.

Ha ebből ugyanaz lesz a forgatókönyv, mint a COVID-nál, akkor nem tudok másra gondolni, hogy valakik megint szándékosan belenyúltak egy vírusba, hogy még virulensebbé tegyék azt. Mert mi volt a magyarázat a COVID-nál is, amikor az emberek rákérdeztek, mitől lettek új képességei a vírusnak? Mutálódott. Most a majomhimlő is mutálódott, pontosan azután, hogy szelídült a COVID. És ha szelídül a majomhimlő, mi szabadul el legközelebb a laborból? Légúton fertőző ebola? Annyira nem megy a vakcinabiznisz, hogy két évente kell egy világjárvány? Van valami esély rá, hogy valamikor megint elkezdhetünk normálisan élni? Nekem személy szerint nincs kedvem folyamatosan félni a járványoktól, és fél év alatt összedobott RSN-alapú vakcinákat szúratni magamba. Egyelőre a majomhimlőnél még semmi sem indokolja a vakcinákat – de azért a Moderna gyártja.

(Robert Sheckley – Harvest)

Őszintén nem leszek polkorrekt. Ha jellemeznem kellene az ALIENS regények színvonalát, akkor ezt a szót használnám: trágyadomb. Tudom, hogy létezik egy kemény vonalas fan boy és fan girl réteg, amely vérszomjas xenomorfként védelmezi a franchise irodalmi részét; de nem érdekel az érzékenységük. Úgy vélem, kevés regény rendelkezik valódi irodalmi értékkel ebben az univerzumban, sajnos. A többségük olvashatatlan, igénytelen, színvonaltalan, szellemtelen, gagyi és vacak.

Sokat gondolkodtam azon: a négy klasszikus Ripley-film után a legtöbb ALIENS regény, film és videójáték színvonala miért esett a béka segge alá? A megszokott válasz az, hogy rengeteg olyan személy nyúl hozzá a franchise-hoz, aki híján van a tehetségnek, a kreativitásnak és a fantáziának. Igen, ez is a probléma része. Én úgy vélem, jelentősen belejátszik a franchise válságába az is, hogy az ALIENS a 80-as évek tipikus kulturális terméke, és a koncepciója már nem vehető komolyan a 21. században. Csak gondoljuk végig ezt a koncepciót!

Hatalmas fejlődésen ment át az emberiség: űrhajóikkal hatalmas távolságokat tesznek meg az űrben; terraformálják a bolygókat; embereket klónoznak; androidokat készítenek; elképesztő bázisokat hoznak létre a bolygókon és az űrben; a tökélyre fejlesztett gyógyszeriparral jelentősen meghosszabbítják az emberi életet (mármint a tehetősekét); tömegpusztító fegyvereikkel képesek egy egész bolygón kioltani az életet. Satöbbi. Oké, nem egy Alapítvány szintjén éldegél az emberiség; de mégis brutálisan fejlett fajként van jelen az univerzumban.

Ezzel a brutálisan fejlett emberiséggel áll szemben a Xenomorph. Ami micsoda? A Space Jockey által kifejlesztett biológiai fegyver. A Xenomorph egy lélektelen hangyatársadalom. A Xenomorph egy lélektelen teremtmény, melynek a létezése nem szól többről, mint egy biológiai kód kiszolgálásáról. A Xenomorph léte determinálva van a biológiai kód által. A Xenomorph létezésének egyetlen célja a hangyatársadalom kiépítése, fenntartása és védelmezése. Egy Xenomorph-nak egy bizonyos szintig fejlődhet az értelmi intelligenciája, de soha nem fejlődhet az érzelmi intelligenciája – ellentétben az emberrel. A Xenomorph egy szánalmasan egyszerű életformát folytató faj, mely meg sem közelíti a nála jóval komplexebb emberi fajt. Mégis, a kánon szerint a Xenomorph-ok leigázzák a Földet, és az emberiség kemény küzdelemben hódítja vissza tőlük az anyabolygót. Értitek? A lengyel lovasság elsöpri a német tank-hadosztályt. Riviai Geraltot megverik az utcakölykök. Darth Vadert fénykardos párbajban megszégyeníti Jar Jar Brinks. Egy dalverseny során Balázs Pali legyőzi Cseh Tamást. Ez egy vicc.

Az ALIENS koncepciója a 21. században egy rendkívül gyenge poén. Az emberiség valószínűleg megtalálná a módját a Xenomorph legyőzésének. Tanulmányoznák, megismernék, majd modelleznék a földönkívüli hangyatársadalmat – a kész modell alapján pedig elég hamar le is söpörnék a történelem színpadáról. Csak vegyük ellenpéldának a Terminátor koncepcióját, a Skynetet! A Skynet a Mesterséges Intelligencia, melynek célja az emberiség kipusztítása. Az emberiség ellensége maga a Mesterséges Intelligencia, aminek a racionális komplexitásához nem fér kétség.. A Terminátor franchise-ban a kemény ellenfél az MI – a Skynet tekintélyét pedig nem kérdőjelezi meg a racionális kultúrfogyasztó, vagyis mi. A Skynet egy olyan koncepció, ami átemelhető a 21. századba. A Xenomorph nem.

Az ALIENS regények, képregények és filmek három vonalon mozognak. Az egyik vonal a sci-fi környezetbe kihelyezett slasher horror, ahol egy vagy több Xenomorph gyilkolássza a menekülő embereket, és a sztori nem ad többet a Halloween, a Péntek 13 és a Sikoly franchise nyújtotta élménynél. A másik vonal a tengerészgyalogosok vs. Xenomorph. A harmadik vonal pedig az Aliens és a Predator összeeresztése. Természetesen voltak próbálkozások, hogy intellektuálisan többet hozzanak ki a franchise-ból: ezek többsége elvérzett. Mint például a logikailag több szempontból vérző Prometheus.

Bizonyos szinten ilyen próbálkozásnak tekinthető Robert Sheckley regénye, a Harvest. Sheckley egy kiváló sci-fi szerző – pontosan ezért kifejezetten fájdalmas egy ilyen pocsék regényt olvasni tőle. A Harvest három műfajt próbál ötvözni egymással: a slasher horrort, az egzisztencialista drámát és a társadalomkritikus szatírát. A slasher horror működik – bár engem pontosan egy földi halandókat gyilkolgató Xenomorph érdekelt a legkevésbé. Amire kíváncsi lettem volna, az egzisztencialista és a társadalomkritikus szál, az működött a legkevésbé. A végeredmény egy fércmű.

A Xenomorphok jelenléte a regényben pusztán alibi. A központi téma nem a Xenomorph. Robert Sheckley a science fiction keretei között vizsgálja, miként érvényesül a morál mind a társadalomban, mind az egyénben. Sheckley azzal, hogy abszurd szituációkba helyezi a szereplőit, próbára teszi őket emberként. Embernek maradni az embertelenségben – csak az abszurditás mutatja meg, mennyire sikerül egy embernek. Ezért van jelen erőteljesen Sheckley novelláiban és regényeiben az egzisztenciális tartalom. A Harvest-ben a Xenomorph valójában csak egy eszköz, ami által próba elé állítódik a két központi szereplő, Stan és Julie embersége. Emellett az aktuális gyilkológép, ami leöldösi az embereket a horrorrajongók nagy élvezetére. Mivel a Xenomorph eszköze a szerzőnek, nem szerzünk róla új ismereteket. Sheckley úgy véli, az olvasó tisztában van vele, miféle teremtmény is a Xenomorph. A szerző nem mutatja be részletesen a lényeket, hanem elintézni őket egy-két mondattal. Amit közöl új információként, azt jóval mélyebben bemutatta már más ALIENS-regény.

Mi a sztori?

A főszereplő Stan, egy lecsúszott tudós, aki nem csupán szegény, de belülről emészti a rák. Stan úgy véli, egyetlen lehetősége van a rák leküzdésére: a Xenomorph Királynő által termelt váladék, a szuperpempő. A szuperpempő valójában a Xenomorphok által melléktermékként termelt fájdalomcsökkenő, hallucinogén drog. Stan kap néhány ampullát az orvosától, aminek a következtében rászokik a szerre. Csávókánk masszív drogfüggő lesz. Stant meglátogatja egy csinos tolvajlány, Julie. Egy órás beszélgetés után, csak úgy, mindenféle előzmény nélkül, beleszeretnek egymásba. Igen, van egy gyenge romantikus szál is. Julie segítséget kér a férfitól egy kalandos vállalkozás lebonyolításához. Információja van arról, hogy az űrben kallódik egy űrhajó, tele pempővel. Ha megszerzik, Stan meggyógyul, és mindketten gazdagok lesznek. A tudós elfogadja az ajánlatot, és beleveti magát a kalandba. Stan beveszi a kalandos vállalkozásba egy régi űrhajós kapitány barátját, Hobant is. Összeverbuválnak egy legénységet a Dolomite-ra, ami áll egyrészt a személyzetéből, másrészt börtöntöltelékekből.

Stan készít egy Xenomorph androidot, amit elnevez Norbertnek. Norbert feladata, hogy észrevétlenül beépüljön egy Xenomorph fészekbe. Norbert igazán különleges Xenomorph android: nyáladzik, feromonokat bocsát ki magából a valódi Xenomorphok megtévesztésére, beszélget az emberekkel, és ha kell, könyörtelenül gyilkol. Az űrhajón akad egy kutya is, Mac, aki összebarátkozik Norberttel. Egy tündéri jelenet: a Xenomorph android elhajítja a labdát, a kutya pedig visszahozza. Hát nem bájos?

Stan mindent megtesz azért, hogy ne kedvelje meg az olvasó. Elsősorban keményen nyomja a drogot, és a mű végén a kedvesének is ad belőle. Másodsorban feláldoz bárkit, hogy elérje a célját: a sztori folyamán néhány embert, két androidot, és magát a kutyát is. Sheckley úgy mutatja be mind a drogozást, mind a mások életének feláldozását, mind az emberi kapzsiságot és önzőséget a főszereplőnél, mint ami teljesen okés. Amin csodálkoztam is, hiszen Robert Sheckley nálam eddig egy olyan szerző volt, akinél sosem került zárójelbe a morál. Az egész művet áthatja egyfajta cinizmus, és meg kell mondjam, egyáltalán nem áll jól neki.

Az idegen fészeknél aztán sokan meghalnak. Maga a főhős is. Julie megmenekül. A vége nem Happy End. Erkölcsi tanulság nincs.

A Harvest fájdalmasan rossz regény. A sok párbeszéd és a rövid fejezetek miatt gyorsan lehet vele haladni. Ugyanakkor a szerző nem mutat be semmit részletesen. Itt nem csupán a Xenomorphok nincsenek rendesen kidolgozva, hanem maguk a karakterek sem. A sztori nem lenne amúgy rossz, ha egyrészt Sheckley kihasználná a benne lévő lehetőségeket, másrészt ne vinné el az egészet egy cinikus végkifejletbe. A fordulatok kiszámíthatóak. A karakterek klisések. A humor bárgyú. A harcjelenetek bénák. A dialógusok szörnyűségesek. Teljesen megdöbbentő egy ilyen neves sci-fi szerzőtől egy ilyen szemetet olvasni. Bár egyesek szerint a Freejack ugyanilyen szörnyű.

Amúgy nem a Harvest a legrosszabb regény az ALIENS univerzumban. Léteznek ennél még förtelmesebb irományok. Majd ezekről is szólok később.

(Anne Helen Petersen – Jöttünk, láttunk, elegünk van)

Bevezetés

Az is lehetne a mű címe: jöttünk, láttunk, gyűlöljük a fehér heteroszexuális férfit! Vagyis: hogyan szúrjunk el egy ígéretes rendszerkritikát?

Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel. Ugyanis tipikus példája annak, amit én úgy nevezek: frusztrált szakirodalom. Egy szakirodalom lehet frusztrált? Itt, amire gondolok, a szerző szemlélete és a szöveg stílusa. Úgy is fogalmazhatnék: a szerző frusztráltan szemléli maga körül a társadalmi folyamatokat, és ez a frusztráció áthatja a könyv szövegét is. A könyvet egy olyan ember írta, aki feszült, mert gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet. A frusztrált szövegstílus megnyilvánul a trágár szavakban, a dühös felkiáltásokban és a cinikus megjegyzésekben. A rossz közérzet meghatározza azt, ahogy a szerző látja önmagát és a környezetét, a körülötte lévő embereket, a társadalmat, a rendszert. Ezt a könyvet egy olyan személy írta, aki fél, haragszik és gyűlöl. A téma a munkaerő-piacon való kiégés. A szerzője olyan ember, aki kiégett a munkaerő-piacon. Mivel érintett, maga a mű nem objektív.

A szerző Anne Helen Petersen, a Buzzfeed újságírója. A könyve egy olyan témával foglalkozik, ami régóta érdekel engem. Olyan kérdések izgatják Petersent, amire magam is keresem a választ. Miért élhetetlen ma a munkaerő-piac? Miért égnek ki tömegével az emberek a munkaerő-piacon? Vajon humanizálható-e a jelenlegi munkaerő-piac? Ha humanizálható a bérmunka világa, miként? Létezik-e alternatíva az egyre élhetetlenebbé váló munkaerő-piacra? Magam is haladok lassan a munkaerő-piacon való kiégés irányába, így értelemszerű, hogy elolvastam a könyvet.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Tetszett is, meg nem is.

Ami jó benne, az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise. Petersen részletesen leírja, hogyan jutott el az amerikai munkaerő-piac odáig, hogy valóságos földi pokollá vált az amerikai dolgozók számára. Tűpontosan leírja, miként égtek ki a dolgozók (köztük ő maga is) a bérmunkában. A tapasztalataim nekem is hasonlóak, mint Petersené – még akkor is, ha az USA-ban kicsit másképp mennek a dolgok, mint Magyarországon. Azzal kapcsolatban felesleges illúziókat táplálni, hogy csak az amerikai munkaerő-piac ennyire élhetetlenül merev. Ugyanezek a problémák előfordulnak az európai, így a magyar munkaerő-piacon is. Petersen csak az USA munkaerő-piacát ismerteti, de azért néhány oldal erejéig ellátogat Japánba is.

Ha megfelelő az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise, akkor mi a gond?

A rasszizmus és a szexizmus. Bár ez igazából nem meglepő. Egy olyan személy, aki tele van frusztrációval, s gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet, az könnyedén eljuthat a rasszizmusig és a szexizmusig. A frusztrált szakirodalomra jellemző a bűnbak-képzés. A bűnbak-képzés logikája szerin azért működik rosszul a globális kapitalizmus, mert szándékosan elrontották a valakik. Kik? Egy titkos társaság. A szabadkőművesek. A zsidók. A fehérek. A férfiak. A háttérhatalom. A földönkívüliek.

Kicsit olyan érzésem volt Petersen szövegének olvasása közben, mint amikor belelapoztam a HVIM havonta megjelenő magazinjába, a Duo Gladii-ba. A lecsúszott értelmiség lapja… Jaj, én kérek elnézést!… A szellemi ellenállás lapja – amit lecsúszott értelmiségiek szerkesztenek saját fontosságuk tudatában. A frusztrált szakirodalom, azon belül pedig a frusztrált rendszerkritika általában a lecsúszott értelmiség által művelt műfaj. A lecsúszott értelmiségbe azok a diplomás értelmiségiek tartoznak, akik szerettek volna bekerülni az értelmiségi mainstreambe, de nem sikerült nekik, ezért feszülten és idegesen, gyűlölködve kompenzálnak, mint meg nem értett értelmiségi, a marginalitásban. Kompenzációs tevékenység a rendszerkritika gyakorlása, a cikkek és esszék írása, az újságok és könyvek kiadása, a videók és a podcastek gyártása a Youtube-ra, a Facebook-ra, a BitChute-ra és az Odysee-re, az előadások tartása a hasonszőrűeknek, na meg egymás társaságának belterjes élvezése sörözés közben, táborokban, különféle találkozókon, tüntetéseken. Magyarországon a lecsúszott értelmiségiek egyfajta gyűjtőhelyeként szolgál a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Anne Helen Petersen is egy ilyen lecsúszott értelmiségi. A lecsúszott értelmiség gyakorta hasznos idióta a pártpolitika kezében. A HVIM Toroczkai László hasznos idiótái. Anne Helen Petersen is hasznos idióta, az amcsi Demokrata Párté. Valahol a lecsúszott értelmiség is áldozat. Mindenképpen vesztes.

Igen, Petersen könyvéről a Duo Gladii jutott eszembe. Igényesnek látszó kiadvány, amiben érződik a frusztráció, a félelem, a harag, a gyűlölet, a revans, az erőszak, az elitizmus, az infantilizmus (a Pán Péter-szindróma). Annyi eltéréssel, hogy Petersen képes egy csipetnyi önkritikára, aminek nyoma sincs Toroczkai majmaiban. Petersen úgy fogalmazza meg magát, mint aki kiégett a munkaerő-piacon – ez gátat vett önmaga idealizációjának, ámbár az elitista mentalitásnak nem. S bár a rendszert okolja a kiégésért, nem tagadja le a saját hibás döntéseit. Petersen nem tekinti magát kiválasztottnak, inkább csak egy olyan embernek, aki egy közülünk. Ilyen téren szerethetőbb a széljobbon hatalmasra felfújt egolufiknál, mint a HVIM, a Duo Gladii, a Depositum és a Médiavadász („én vagyok a fasza gyerek”). A gyűlölködése miatt viszont egyáltalán nem szimpatikus.

Mivel feminista és baloldali, ki más lehetne a gyűlöletének a célpontja, mint a fehérek és a férfiak? Időnként pedig osztálygyűlöletének köszönhetően az amerikai középosztály is megkapja a maga gyűlöletadagját. Mikor baloldali feminista szakirodalmat olvasok, úgy érzem magam, mint Miskolczy Ambrus, amikor átrágta magát több száz Vasgárda-irományon: rám jön az enyhe rosszullét! Bizony, a feminista társadalomtudomány produktumainak több mint a fele szintén frusztrált szakirodalom! Azok a rohadt férfiak…! Hogy túlzás, miszerint Anne Helen Petersen eme művéről az újfasizmus jut eszembe? Szomorúan megad rá minden okot.

Következzen az értékelés. Pro és kontra.

Pro

Anne Helen Petersen 2019-ben írt egy cikket a Buzzfeed-re, hogy az Y-generáció, a milleniálok, az 1981 és 1996 között születettek, a 25-40 éves korosztály tagjai kiégtek a munkaerő-piacon. A közösségi médiában és a nyomtatott sajtóban egyaránt szinte azonnal felkapták a tematikát. Petersen arról írt, hogy a fiatal felnőtteknek alapvető élményévé vált a munka általi kiégés. A mindennapjaik, mind a munkanapjaik, mind a szabadnapjaik, semmi másból nem állnak, mint tennivalók sorozatából. Annyi teendő jön össze nekik, hogy úgy érzik, sosem érik utol magukat. Szoronganak, mert kevésre értékelik azt a teljesítményt, amit elérnek a munkában. Miután pedig úgy értékelik, hogy a munkateljesítményük nem kielégítő, megjelenik náluk a szégyenérzet és a bűntudat. A munkaerő-piac elvesz tőlük rengeteg időt és energiát, aminek következtében nem jut idejük önmagukra és az embertársaikra.

Petersen csak egyszeri témázásnak szánta a cikket, így meglepődött azon, mennyire felkavarta az állóvizet. A rengeteg beérkezett levélből és a sokáig tartó párbeszédből hamar világos lett számára, hogy választott témája számos embert érint valamilyen formában. Gyorsan összeállított egy témába vágó kérdőívet. Arra kérte a 20-as és 30-as munkavállalókat, hogy töltsék ki a kérdőívet. Így mérte fel, mik a tapasztalataik. Részben a kutatásaira, részben a szakirodalomra támaszkodva írta meg ezt a könyvet. Igyekezett felderíteni, mik vezettek az Y-generációnak a munkaerő-piacon való kiégéséhez.

A társadalomtudomány területén rengeteg szakember hívta fel a figyelmet a veszélyre, miszerint a munkaerő-piaci struktúra a jelenlegi formájában kiégést okoz a dolgozók többségénél. Itt nem csupán arról van szó, hogy tucatnyi ember esik áldozatul a munkahelyi kiégésnek. Valójában egy egész nemzedék érzi rosszul magát a bőrében. Manapság a túlhajszoltság népbetegség. 2019-ben a WHO egészségügyi rendellenességnek nyilvánította a kiégést. Az Egészségügyi Világszervezet értelmezése szerint a kiégés az állandó munkahelyi stressz okozta szindróma.

Petersen kihangsúlyozza, hogy a kiégés nem csupán az Y-generációnál jelentkezett, hanem az X- és boomer generációnál is, s ugyanúgy veszélyt jelent a még fiatalabb Z- és alfa-generációra is. Vagyis érint mindenkit, aki létezik vagy létezni fog a munkaerő-piacon. Herbert Freudenberger 1974-ben azonosította be pszichológiai diagnózisként a kiégést. Az ő értelmezésében ez egyfajta fizikai és mentális összeomlást eredményező kimerülés. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a kiégés nem olyan mentális betegség, amiből ki lehet gyógyulni néhány nap pihenéssel. A kiégés azonban nem jelent egyet a kimerüléssel. A kimerülés az, amikor az ember a munkája során elér egy kritikus pontra, ahol kénytelen befejezni a melót, hogy átadja magát a pihenésnek. Ebben az esetben elég egy bizonyos mennyiségű pihenőidő, hogy a dolgozó regenerálódjon, és folytassa a munkáját. A kiégés során az egyén hiába érkezik el a kritikus pontra, nem adja át magát a pihenésnek, hanem folytatja a munkáját. Kimerül, de mégis végzi tovább a melót. Túldolgozza magát. Ha nem áll meg időben, halálra dolgozza magát. Bizonyos munkamániások csupán a túlvilágon pihennek meg. A munkamánia velejárója a kiégés. A túlmunka felemészti az illetőt.

Petersen több fejezetben is sztorizgat a saját kiégéséről. Emellett megossza számos ember tapasztalatát a túlhajszoltságról. A kiégett ember állandóan elmarad a tennivalókkal, ami miatt megjelenik nála a szégyenérzet. A magát túlhajszoló ember nem akarja elfogadni, hogy a testi és szellemi energiái végesek. Ha elfogy az összes energiája, következik az összeomlás. A felhalmozódó tennivalók, melynek sosem ér a végére, csak az egyik tünet. Amint elvégez egy feladatot, nem érez elégedettséget. Holtfáradtan is benne van a késztetés, hogy folytassa a feladatai elvégzését. A kimerültség-érzet mindennapi vendég, igazából egy keserű életérzés nála. A kiégés nem szüntethető meg nyaralással, szabadsággal, gyógyszerekkel; nem segít a leküzdésében az altató, az alkohol, a drog, a szex. A kiégés nem átmeneti, hanem tartós állapot. A kiégés az internetfüggőség, az alkoholizmus, a nárcizmus és az infantilizmus mellett egy (poszt)modern korbetegség. Valamelyest kifejeződik bennük az emberi közösségtől való elszakadás és az önmagunk teljes felszámolása.

Petersen szerint az amerikai iskolarendszer is felelős a felnőttkori kiégés megjelenéséért. Az 1980-as években átalakultak a gyermeknevelési szokások, elsősorban a középosztályban. A milleniálok voltak az első generáció, akiket a szüleik programszerűen készítettek fel a munkaerő-piacra. A gyerekeik fejlesztő foglalkozásokon vettek részt az óvodában, az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen. Így váltak belőlük kis felnőttek. Túlságosan sok Y-generációs nőtt fel a szüleik által előidézett túlhajszoltságban. Minden napja betáblázódott a gyerkőcnek, még a hétvége is. Ez nem felhőtlen gyermekkor volt, hanem gyermekmunka. A tanórák, a különórák és az otthoni tanulás meghaladta a napi 8 órát. Anyuka és apuka már kisded korában eldöntötte, hogy csemetéjük későbbi tanulmányainak a célja az egyetem. Úgy vélték, csak az egyetemi diploma garantálhatja gyereküknek a középosztálybeli státuszt. Az erős középosztálybeli státusz egyet jelentett az amerikai álommal. Az Y-generáció többsége keserűen tapasztalta meg végül, hogy az iskolarendszerben ígértek nem realizálódtak a munkaerő-piacon. A megszerzett diplomával nem értek célt. Ami valójában várta őket, az a fizetetlen gyakorlatok, a törlesztendő diákhitel és az alacsony bérek. Rengeteget güriztek az iskolarendszerben, még többet a munkaerő-piacon, csekély fizetésért.

Az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakultak a munkahelyek, velük együtt a munkakultúra. Elsődleges oka a 2008-as világválság, másodlagos oka bizonyos káros mítoszok meggyökeresedése a közgondolkodásban. Az egyik ilyen a „szerethető munka” narratívája. Az önmegvalósítás a központi doktrínája volt a neoliberális tudatformálásnak. Ennek egyik tétele, hogy olyan szakmát érdemes választani, amit szeret az illető. Ebből következik az elgondolás, hogy egy igazi munkavállaló teljesen alárendeli magát a munkájának, hiszen az a szenvedélye. A szenvedélyes dolgozó még a magánéletét is beáldozza a munkájáért. A munka behatol a magánéletbe. Akinek az a munkája, amit szeret, az valójában szereti a munkáját. Egybeolvad egymással a szabadidő és a munkaidő, a személyes én és a dolgozó én.

Aztán megjelent a „rugalmas időbeosztás” és a „szabadúszó munka” jelensége. Petersen kreált egy sajátos definíciót: a „repedezett munkahely” az alkalmi meló. Az alkalmi melók megszaporodtak az USA-ban. Piacképes munkakörök az amerikai munkaerő-piacon: grafikus, fotós, újságíró, szerkesztő és honlaptervező. Régen teljes idejű alkalmazottként vették fel őket a cégek. Manapság szabadúszóként alkalmazzák őket alkalmi munkában, ahol elvégzik egy teljes idejű alkalmazott munkáját. A szabadúszók minőségi munkát végeznek szánalmasan alacsony bérért. Emellett a cég nem fizeti az egészségbiztosítást, és nem garantál normális munkakörülményeket. Petersen amerikai példákat hoz, de mi is ismerjük ennek magyar megfelelőjét: a katás vállalkozót. A kisadozó egyéni vállalkozónak rugalmas munkaidőben folyamatosan taposnia kell ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát, miközben nem jár neki fizetett betegszabadság és nyugdíj-megtakarítás. A szabadúszók közül többen felismerték, hogy a szabadság nem ér semmit biztonság nélkül. Petersen szerint egyedül az állam kényszerítheti rá a cégeket, hogy felvegyék a szabadúszókat teljes idejű alkalmazottként.

A technológia is hozzájárult ahhoz, hogy a munka ilyen intenzíven behatolt a magánéletbe. A szellemi munkát végző emberek többségénél megfigyelhető, hogy mind a munkaidő, mind a szabadidő nagy része átkerül a virtuális világba. Az új trend a magánélet áthelyezése a virtuális térbe. Hazánkban a Youtube-n, a Facebook-on és a Twitch-en tevékenykedő influencerek mutatják a „követendő” példát, hogy a virtuális világban vegetálni klafa! A kiégés összefonódik két kártékony mentális betegséggel: a munkamániával és az internetfüggőséggel. Rengeteg munkahelyi kiégéstől szenvedő ember internetfüggő. Sok munkavállaló a munkahelyi stresszt több órás videójátékozással vezeti le. De az alkoholizmus is egy olyan eszközzé válik a szerencsétlenek kezében, amivel próbálják kompenzálni a saját kiégésüket. A kiégés bevonz persze ezen kívül más káros lelki defekteket is – kellően hosszadalmas lenne felsorolni mindet! Bizony, a virtuális és a digitális, informatikai technológia elmélyítette a kiégésünket! A technológia a hatékonyság ígéretével jelent meg a munkaerő-piacon. Kevesebb munkát ígért, mégis amit eredményezett, az még több munka.

A technológiai eszközök, karöltve a közösségi oldalakkal, még inkább megnövelték a munkaidőt a szabadidő kárára. A tech- és multicégek értesítésekkel, levelekkel és feladatokkal bombázzák a hétvégéjén az alkalmazottat. A technológia révén az élet és a munka összefolyik egymással. A COVID idején a home office tovább erősítette ezt a negatív trendet. Mi is volt az ígéret? Kevés kötöttség és több rugalmasság a munkában! A digitális eszközök valójában nem rugalmasságot hoztak az otthonról is dolgozó életébe, hanem többletmunkát. Gamer- és techcégek alkalmazottjai, meg magazinok szerkesztőségének újságírói hétvégén is nyomatták otthonról a melót, annak ellenére, hogy hivatalosan nem volt nekik munkaidő.

Manapság divatosak az influencerek körül kialakult Twitch-, Youtube- és Facebook-közösségek. A TheVR, a Moakaash, a Bennszülött Bálna és a Senshi előszeretettel hangsúlyozza ki, hogy micsoda közösség alakult ki körülöttük. Ezek a virtuális közösségek valójában lazábbak egy alkoholista tudatánál. A virtuális közösségek nem helyettesítik a valódi közösségeket, csak megadják az illúzióját. Techfüggők élvezik egymás társaságát, miközben elmélyednek a saját belső poklukban. Kassai Lajos, a Lovasíjász is kihangsúlyozza, hogy ami a Kassai-völgyben van, az közösség. Igen, az egy valódi közösség!

Kutatások bizonyítják, hogy a technológiai eszközöknek, a közösségi oldalaknak és a virtuális tereknek köszönhetően lecsökkentek a családon kívüli személyes kapcsolatok. Az Y-generáció tagjainak többsége ritkán jár össze más emberekkel. Egyrészt sok a tennivaló, másrészt ki vannak fáradva és merülve. A kiégés nem csupán a munkaerő-piacon való felszámolódás. A kiégés az egyik tünete annak, hogy az emberek elidegenedtek önmaguktól, a természettől és a közösségtől. A kiégés által eltávolodtak az Istentől és az Isten által teremtett rendtől.

Petersen szerint a kiégés rendszerszintű probléma. Csak akkor tűnik el a modern társadalmakban a kiégés, ha megreformálják a munkaerő-piacot. Petersen-nek igaza van, amikor arról beszél, hogy a kiégés nem egyéni, hanem társadalmi probléma. Szerintem kulturális és civilizációs is. Petersen megoldási javaslatainak egy része teljesen normális. Az államnak törvényben kell szabályoznia a túlmunkát. A válság mindenképpen kezelendő. Az Y-generáció többségének kevés a jövedelme, de ez a legkisebb probléma. A legnagyobb gond, hogy a fiatal felnőttek tömegesen idegenednek el a szakrális eszményektől, az élő közösségektől, a család intézményétől, a szexualitástól. Az aszexualitás mostanra egy betű lett az LMBT-adatbázisban. Ezért érdemes felsorolni mindazokat a mentális betegségeket, amik elvezethetnek az aszexualitáshoz: az anorexia, az alkoholizmus, a drogfüggőség, az internetfüggőség, a munkamánia. Igen, a munkamánia is eredményez szexmentes életmódot! Az sem véletlen, hogy a merev munkaerő-piaccal rendelkező Japánban az egyik legnépszerűbb életmód az aszexualitás. Ebből is érzékelhető, hogy a kiégés egy súlyos megnyilvánulása az elidegenedésnek. Össztársadalmilag, az állami beavatkozások révén foglalkozni szükséges a problémával! Mielőtt a körmünkre ég – ez is!

Kontra

Anne Helen Petersen kritikája az amerikai munkaerő-piacról zseniális – lenne! Megjegyzem: a fenti ismertetés a Pro részben csak zanzásított verzió. Érdemes elolvasni a könyvet, mert az teljesebb és részletesebb szociálpszichológiai analízist és kritikát ad a témáról. A gond csak az, hogy Petersen megnehezíti az olvasó dolgát. A művet ajánlja minden olyan embernek, aki kiégve érzi magát a munkaerő-piacon. Igazából úgy írta meg a könyvét, hogy többnyire woke baloldali olvasók legyenek képesek végigolvasni az utolsó lapig.

Nekem négy problémám van a könyvvel. Vagyis igazából három, amikből közösen összeáll a negyedik. A szöveget áthatja a rasszizmus, a szexizmus és a Trump-fóbia. Petersen kiemeli a szolidaritás fontosságát; úgy, hogy közben uszító beszédet intéz a fehér középosztály, úgy an block a férfiak egésze, meg Trump hívei ellen. Petersen morálisan elkülöníti egymástól a demokratákat és a republikánusokat: Obama és Hillary hívei a jó amerikaiak, Trump hívei a rossz amerikaiak. Petersen politikailag nem haladja meg a pártkülönbségeket. A fehérek és a feketék, meg a nők és a férfiak egymás ellen uszítása pedig szintén ellene hat a szolidaritásnak. Hősnőnk úgy beszél a szolidaritásról, hogy közben a saját kútmérgezése révén hozzáteszi a magáét ahhoz, hogy halványodjon az összefogás lehetősége. Egy antiszociális személy hirdeti azt, hogy szükség van a szolidaritásra. A szomorú az, hogy tényleg szükség lenne a modern társadalmakban az igazi közösségi érzésre. S pont az ilyenek torpedózzák meg, mint a jelen könyv szerzője.

Szexizmus: Valószínűleg az első férfi, akit Petersen gyűlölhetett, az az apja. Az apja ugyanis elvált az anyjától, ami rontott az anyagi helyzetükön. Petersen az anyjával együtt így lecsúszott a középosztályból az alsó-középosztályba. A szerző felnőtt korában a saját szülei válásának forgatókönyvét általánosította majdnem az összes válásra. Petersen szerint azért történik a legtöbb válás az USA-ban, mert szemetek a férfiak. Igen, a házasság mindig a férfi miatt esik szét! A másik véglettel nem foglalkozik, mikor a nő miatt megy szét a házasság. Petersen empátiája már nem terjed ki azokra a férfiakra, akiket a válás során anyagilag nehéz helyzetbe juttatott az egykori asszony, mi több, eltiltották tőle a gyereket is. Teljesen hiányzik a házasságok felbomlásának, a válásoknak az árnyalt értelmezése – ahogyan azt megszokhattuk a feminista szakirodalomtól! Apropó szakirodalom, amit a szerző alkalmaz a jelenség értelmezéséhez, az szintén kizárólag feminista, szélsőségesen nőpárti!

Petersen szerint a nők jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a férfiak. Miért? A házimunka miatt. A feminista értelmezés alapján ugyanis a nők nem csupán a munkaerő-piacon égnek ki, hanem a háztartásban is. A feministák által mesélt horrorsztoriban kétszeres a nők kiégése. Petersen kizárólag feminista szakirodalmat hoz elő a bizonyításra (nem is tudna mást), sok esetben a legsovénebbet. „A férfiak olyan lehetetlenül tudnak viselkedni, hogy nem is érdemes kínlódni velük.” – mondá Lisa Wade, szociológus. Anne Helen Petersen idézi, egyetértőleg. A nemi sovinizmus tisztán kiérthető a mondatból. Nem „bizonyos férfiak”, hanem „a férfiak”. Mintha a férfi egy külön korlátolt faj lenne, ami megrekedt a fejlődésben, ezért nem érdemes velük a kínlódás. Ha valaki a nőkkel szemben fogalmaz meg egy ilyen állítást, az a közbeszédben sovinizmus; ha férfiakkal szemben, akkor az „szociológia”.

Petersen elemezhetné külön a háztartásban a férj és a feleség, az apa és az anya, a férfi és a nő kiégését. De mivel szerinte a nő jobban kiég a háztartásban, mint a férfi, ezért vizsgálódásának alanya kizárólag a feleség, az anya, a nő. Narratívájában a férfi, a férj, az apa kizárólag úgy jelenik meg a háztartásban, mint a feleséget szolgának tekintő zsarnok.„Az agyonhajszolt millenál szülő” fejezetcím amúgy is csalóka, átverés. A naiv ember ugyanis azt hinné, hogy a gyerek apja és anyja egyaránt szenvedő félként jelenik meg az elemzésben. Ehelyett kapunk egy „gonosz apa versus jóságos anya” képet. Amit általánosít minden egyes családi háztartásra. Petersen ugyanis fanatikusan hiszi azt, hogy a nőkkel szembeni nemi sovinizmus rendszerszintű. És mint mondtam, a feminista szakirodalmon kívül nem hajlandó alkalmazni mást. Ez a feminista szakirodalom viszont olyan, amitől dr. Goebbels elégedetten csettintene a nyelvével!

Néhány évvel ezelőtt a feministák Magyarországon is felvetették, hogy a házimunka legyen fizetett, járjon érte bér! Őszintén megmondom: bár kritikus vagyok a legtöbb feminista politikai programmal, ezt még én is támogatnám. Szerintem szörnyű, hogy minden nőt igyekeznek bekényszeríteni a munkaerő-piacra. Nem elég, hogy a férfi húzza az igát, robotoljon még a nő is! Számos nő nem vágyik a munkaerő-piacon való létre, hanem szeretne megmaradni háztartásbelinek. Mégis kénytelenek jelen lenni a munkaerő-piacon, mert csak a bejelentett munka által lehet később nyugdíjuk. Ha rendes bérmunkaként lenne elfogadva a házimunka, és az állam fizetne érte bért, akkor meg lenne oldva a nyugdíj-probléma is. Mégis félrement az egész ügy, mivel a feministák itt sem voltak képesek mellőzni a férfiellenes nemi sovinizmust. Nyomatták, hogy „pfuj, patriarchátus”, „pfuj, férfiuralom”, pfuj, férfiak”! Ezek után pedig ők voltak megsértődve, hogy alig állt az ügyük mellé férfi. Miért állt volna? Ki kíváncsi arra, hogy utálják, mint az utcán felejtett kutyaszart? A feministák persze itt sem gyakoroltak önkritikát, hanem a férfiakat tették meg hibásnak, amiért nem győzedelmeskedett az ügy. Írogatták a kis cikkeiket, hogy eltaposta őket a gaz férfiuralom! Agyhalott idióták!

A nőknek meg kell felelnie a jó munkás, a jó feleség és a jó anya idealizált képének. A nők, miközben igyekeznek elérni ezt az ideált, elfáradnak és kiégnek. Petersen szerint ezért a férfiak a felelősek. Úgy véli, a férfiak kényszerítik rá a nőkre ezt az idealizált képet. Tudtommal a feminizmus volt az, ami idealizálta a munkaerő-piacra belépő nő, a munkás asszony alakját. A feminizmus hirdette azt, hogy egy nő lehet egyszerre jó munkás, jó feleség, jó anya (pl. nálunk Szél Bernadett és Szabó Tímea). Számos nő próbált megfelelni a feminista ikonképnek, és kiégett az igyekezet közben. Bizony, ez a feminizmus kudarca! De mint köztudott, az önkritika hiányzik a feminizmus eszköztárából, ezért a felelősek itt is a férfiak! Ki más?

Petersen nem vizsgálta külön, miképpen égnek ki a férfiak és a nők a munkaerő-piacon. Minthogy azt sem elemezte, a feminizmus milyen hatást gyakorolt a munkaerő-piacra. Ezt picit furcsállom is. Megszámlálhatatlan nő döntött úgy, hogy megmutatja, mire képes a munkaerő-piacon, itt pedig tetten érhető a feminizmus hatása. Időközben a női dolgozók nagy része kiégett a bérmunkában. Feltehető a kérdés: ebben mennyi a feminizmus felelőssége? Ugye, ott kezdődik az önkritika, hogy felteszünk önmagunknak kényelmetlen kérdéseket! Petersen mindenesetre nem teszi fel magának ezeket a kérdéseket. El van kötelezve egy ideológiának (egy vallásnak), és ezért sutba dobja az objektivitást. Ez nem túl tudományos.

Judeokrata kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A zsidók által működtetett tőkés rendszer – zsidóuralom. Ezen értelmezés szerint a zsidók miatt szar a kapitalizmus. A szélsőjobb és az alt-right kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a zsidók elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!

Patriarchális kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A férfiak által működtetett tőkés rendszer – férfiuralom. Ezen értelmezés szerint a férfiak miatt szar a kapitalizmus. Az újbaloldal és a feminizmus kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a férfiak elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!

Meglehetősen hasonlít egymásra a két elmélet. Ennek megvannak a maga okai. Érdekes téma, csak messzire vezetne.

Petersen szerint a patriarchális kapitalizmus a felelős azért, hogy kiégnek az emberek a munkaerő-piacon. Érthető? A férfi miatt szar a tőkés rendszer, azon belül a munkaerő-piac! Mindeközben antiszemitizmussal vádolja Trumpot és híveit. Az a nő vádol másokat zsidógyűlölettel, aki boldogtalanul nyomatja a férfigyűlöletet. Mondaná Mr. Spock: „Ez nem logikus!”. Petersen úgy gyakorolja a munkaerő-piacról való analízist és kritikát, hogy közben majd megfullad a férfiellenes nemi sovinizmustól. A gyűlöletbeszédtől viszont félresiklik az analízis. A rendszerkritika átmegy puszta politikai propagandába. Ahogy általában a frusztrált rendszerkritika esetében szokás!

Petersen szerint „a nők egyébként is másodrendű állampolgárok”. Miért? Mert a realitást és a fantáziát egymással összemosó feminista szakirodalom szerint azok. Tudjátok, melyek azok a nők, akik másodrendű állampolgárok a fejlett demokráciákban? Akik annak gondolják magukat. Azok, akik táplálják magukban a kisebbségrendűségi érzést. A feministák. Köztük Anne Helen Petersen.

Rasszizmus: Petersen másik vakmerő állítása, miszerint a feketék jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a fehérek. A szerző nem mutat bizonyítékot, helyette moralizál. Aztán üti tovább a vasat. A kínai bevándorlók nehezebben kapnak munkát, mint a fehérek. Megint nincs bizonyíték, csak moralizálás.

Petersen, mint a legtöbb woke balos, bebüfögi a „rendszerszintű rasszizmus” áltudományos elméletét. Aki nem hülye, mint a segg, az tisztában van vele, hogy rasszizmus előfordul minden rassznál! A termelési és fogyasztási rendszer, azon belül a munkaerő-piac frusztrálttá teszi a benne élő embereket. A frusztrációt ki kell adni valahogyan. A feszkó levezetésére pedig elég nemtelen eszköz a bűnbak-képzés és a gyűlöletbeszéd. Ennek egyik formája a rasszizmus. A fehér seggfej a feketét, a fekete seggfej a fehéret fogja gyűlölni. Minden rassznál vannak normálisak és szélsőségesek. A „rendszerszintű rasszizmus” arra szolgál, hogy elfedje a realitást. Módszere, hogy fogja a feketéket gyűlölő fehér rasszistákat, mint kisebbséget, és az ő hülyeségeiket általánosítja a teljes fehér amerikai társadalomra. A kritikai fajelmélet szerint nem csupán a Klu Klux Klán a rasszista, hanem az amerikai állam és annak intézményei. Mivel a társadalmi rendszer valódi urai a fehérek, ezért a feketék elleni rasszizmus rendszerszintű. A kritikai fajelmélet egy színesbőrű seggfejek által gyakorolt fehérellenes rasszizmus – amiben osztozik tucatnyi öngyűlölő fehér idióta is! Ezt balliberális értelmiségiek igyekeztek megvalósítani Magyarországon is, csak itt a cigánysággal. A lényege ennek az uszítás. A kritikai fajelmélet a színesbőrűeket ellene hangolja a fehéreknek. Ennek egyik gyakorlatba ültetése a Black Lives Matter!

Miért is égnek ki jobban a feketék, mint a fehérek? Mit mond erre Petersen? Asszondja, a feketék túldolgozzák magukat, hogy elfogadják őket a fehérek! Hozz is egy kis sztorit! Rhiann, egy középosztálybeli néger férfi, még gyerekkorában rasszizmust tapasztalt néhány tanártól, diáktól és golfostól. Petersen le is vezeti belőle, itten a „rendszerszintű rasszizmus” esete áll fenn! A történet érdekessége az, hogy Rhiann-t kisfiúként arra figyelmeztették a szülei, hogy vigyázzon a fehérekkel. Vagyis a fekete szülőkben is működött a fehérekkel szembeni előítélet – de Petersen számára ez már nem érdekes.

Trump-fóbia: Petersen valósággal tombol, amikor elérünk Donald Trump-hoz. (Úgy látszik, Trump sok nőre van ilyen hatással. A vén gigolo!) Hozza a demokraták szokásos Trump-fóbiáját. Egyes szövegrészletek szinte kísértetiesen emlékeztetnek a balliberális zsurnalisztikára. Itt egy kicsit gondban vagyok, mert Trump-nak amúgy semmi köze nincs a könyv témájához – mégis szerepeltetve van a szerző által. Így én kérek elnézést az olvasóktól, annak ellenére, hogy az offolást Petersen követte el, nem én! Mivel van itt dezinformáció bőven, kénytelen vagyok reagálni rá!

Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy rasszisták. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző fehérellenes rasszizmusról mélyen hallgat. A BLM sem kerül nála kereszttűzbe, mikor ott is van fehérellenes rasszizmus bőven.

Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy gyűlölik a nőket. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző férfiellenes sovinizmusról mélyen hallgat.

Petersen antiszemitizmussal vádolja Trump-ot. Konkrétumokat itt sem hoz. A BLM-t nem bírálja az antiszemitizmusáért.

Petersen haragszik Trump-ra, amiért nem támogatja a mexikói menekülteknek az USA-ba való vándorlását. Idegengyűlölettel és bevándorló-ellenességgel vádolja.

Petersen azzal vádolja Trump-ot, hogy kormánya alatt rosszul érezték magukat a transzneműek. A transzformátorok valójában minden amerikai elnök kormányzata alatt rosszul érezték magukat. A transzneműség, mivel destruktív mentális betegség, rossz közérzettel jár. Talán meg kellene gyógyulni, és akkor jobban éreznék magukat ezek az emberek! Kissé különös amúgy, hogy miközben Petersen felhívja a figyelmet, mennyire káros mentális betegség a kiégés, a munkafüggőség és a netfüggőség, közben egészségesnek tart egy másik, úgyszintén önveszélyes mentális torzulást, a transzneműséget. Petersen ezzel megint ront a hitelességén. De hát így jár az, aki felelős értelmiségként alárendeli a munkásságát egy politikai mozgalomnak!

Valamilyen szinten értem, hogyan kerül ide Trump. Petersen szerint Trump az egyik kerékkötője az amerikai nemzeti szolidaritás létrejöttének. Már a publicisztikájában is ostorozta Trump-ot az antiszemitizmusért, a rasszizmusért, a szexizmusért, a homofóbiáért és a transzfóbiáért. Különös, hogy a BLM-t, amely nyíltan gyakorolja az antiszemitizmust, a rasszizmust, a szexizmust, a homofóbiát és a transzfóbiát, nem éri kritika a részéről.

Petersen olyat is Trump szemére vet, hogy felerősítette a fehér nacionalizmus eszméjét. Hogyan? Miként? Mi módon? A hölgy nem ad konkrét válaszokat, csak hanyagul odaveti, hogy olvashatóak erről tanulmányok. (Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megkerülte a választ.) A BLM a fekete felsőbbrendűségi fajelméletével viszont megint nem kerül említésre. Ki érti ezt? Konkrétumok nincsenek, de van moralizálás. „Több millió olyan ember van, akinek tényleges kárt okoz a rasszista szemlélet.” Láthatólag Anne Helen Petersen-ben elég nagy kárt okozott a fehérellenes rasszista szemlélet.

Jaj, nagyon szörnyű ez a Trump! Bezzeg arról nem esik szó, hogy az Obama- és Clinton-klán vezérelte „demokrata” balliberális elit arrogáns, az átlagember problémáit nagy ívben leszaró elitista mentalitása vezetett oda, hogy emberek tömegei választották meg elnöknek Trump-ot! A republikánus üzletember győzelméhez kellett egy a társadalomtól radikálisan elidegenedő baloldal. Petersen, mint oly sok „demokrata”, nem néz szembe a valódi okokkal és következményekkel. Marad a puszta gőg! Mint például ez:

„Kanyargós vonalat lehet húzni a kiégés, a vele járó kétségbeesés és az egzisztenciális válság, továbbá a fehér nacionalizmus, a heves online nőgyűlölet és az újfasizmus között.”

A manipuláció célja, hogy a társadalmi feszültséget becsatornázza a woke baloldalhoz. Fehér nacionalizmusról, újfasizmusról pofázik Petersen, miközben direkt nem veszi észre azt a fekete nacionalizmust, nemzetiszocializmust, amit úgy neveznek, BLM. A fasizmus, hasonlóan, mint a kommunizmus, egy jakobinus eszmeiség. Az újbaloldal folyamatosan táplálja a jakobinus gyökereit. Trump egy erősen nárcisztikus, internetfüggő, magát Twitteren kiélő, Pán Péter-szindrómás boomer – korunk tipikusan beteges gyermeke, aki tényleg nem alkalmas elnöknek! Az alt-right pedig egy szellemi nyomornegyed! Azt nem mondom, hogy veszélytelenek. A kérdés inkább az: mennyire veszélyes az újbaloldal? Én úgy vélem, veszélyesebb. Az amerikai újbaloldal seregestül termelte ki a szabadságjogokat lábbal tipró kommunisztikus és fasisztoid figurákat. Hölgyünk rossz helyen keresi az újfasizmust! Kezdhetné mondjuk azzal a BLM-rel, ami nem is szándékozik rejtegetni a fehérellenes rasszizmusát, az Izrael létét is tagadó antiszemitizmusát, a nőkkel szembeni nemi sovinizmusát, a homo- és transzfóbiáját. Igazából teljesen felesleges számon kérni Anne Helen Petersen-en a hiteles antifasizmust, mert úgy néz ki, neki valójában semmi baja nincs a fasizmussal.

A termelési és fogyasztási rendszer, az általa működtetett munkaerő-piac kitermelt sok gyűlöletbeszédet. Köztük a nemi sovinizmust, a férfi- és nőellenességet. Petersen úgy véli, a nőgyűlölet az egyedüli reális probléma a kettő közül. Valahol érthető a gondolkodása. Mennyivel egyszerűbb Trump-on és hívein számon kérni a nőgyűlöletet, mint szembenézni a saját férfigyűlöletével!

A szolidaritás ellen

Itt már nem szükséges tovább ragoznom, miért hiteltelen Petersen, amikor beszél és ír a szolidaritás szükségességéről.

A munkaerő-piac fizikálisan és pszichésen leterheli az embert. A terhelés közben előhozza belőle a frusztrációt. A bérmunka világa tele van frusztrált emberekkel. A frusztráció általában három negatív érzelmet hoz elő az emberek többségéből: félelmet, haragot és gyűlöletet. A negatív érzelmek egyenesen vezetnek az olyan destruktív gyűlöletformációkhoz, mint a rasszizmus és a szexizmus. Ezenkívül bármiféle gyűlölethez. Rengeteg célpontot találunk a társadalomban.

Anne Helen Petersen is egy ilyen beteg ember. Kiégett a munkaerő-piacon. Frusztrált. Tele van félelemmel, haraggal és gyűlölettel. Eljutott a rasszizmushoz és a szexizmushoz. Gyűlöletet táplál a fehérek és a férfiak irányába. Vagyis inkább a fehérek és a férfiak többsége irányába. Ilyen téren pedig megengedő a fehérek ellen irányuló rasszizmussal és a férfiak ellen irányuló szexizmussal.

A gond az, hogy ez az emberalatti szemlélet benne rejlik a könyvében. Jelentősen rontja a mű szakirodalmi jellegét. Ez egy igazi frusztrált szakirodalom. Hamisíthatatlan frusztrált rendszerkritika. Inkább esszé, mint tanulmány. Esszé, tele gyűlölettel. A szövegben táncot jár egymással az igényesség és az igénytelenség. Sajnos ez ilyen tré! Kár érte! A szerzőért is, a könyvéért is!

Petersen szolidaritásról beszél, miközben szélesíti a rasszok és a nemek közötti árkokat. Olyanokat vett papírra, hogy a munkahelyi leépítések jobban érintik a nőket, mint a férfiakat, és jobban a színesbőrűeket, mint a fehéreket. Tudjuk, hogy ez hazugság – még akkor is, ha ál-statisztikák állnak mögötte. Aki ilyet leír a MeToo és a BLM idején, az egy rosszindulatú gazember!

Petersen úgy véli, a munkaerő-piac megreformálásához szükség van a szolidaritásra. Szép gondolat. A baj az, hogy a woke baloldal ellene hat a szolidaritásnak. Igazából az „oszd meg és uralkodj” elv alapján szítja a feszültséget. A woke baloldali narratíva szerint a nőket jobban kizsákmányolják, mint a férfiakat; és a színesbőrűeket jobban kizsákmányolják, mint a fehéreket. Ez hazugság, a valóság eltorzítása. Mert mit is mond? Azt, hogy a férfi és a nő nem egyenlő, hanem a nő egyenlőbb. Azt, hogy a fehér rassznál többet ér minden olyan rassz, ami nem fehér. A woke baloldal felduzzasztja az egymás iránt érzett félelmet, haragot és gyűlöletet. Kiélezi ezzel az ellentéteket. A woke baloldal egymásnak ereszti a férfiakat és a nőket, a fehéreket és a színesbőrűeket. Ez ellene hat a valódi szolidaritás kialakulásának.

Petersen kiemeli, hogy ő nem ad érdemi megoldást. Kihangsúlyozza, hogy nem mondja meg, mit kell tenni. Valójában igenis megmondja, csak nem nyíltan, hanem burkoltan. A szerző szerint a közszférából indulnak el a lényeges változások. Azt tanácsolja, hogy az emberek olyan politikusokat támogassanak, akik elindítják ezt a változást. Hősnőnk nem mond neveket, de politikai nézetei alapján lehet tudni, kikre gondolt. A Clinton-, Obama- és Biden-klán hűséges „demokrata” vazallusaira.

Mikor a könyv közepén tartottam, még 10/7-et akartam adni rá. A könyv végén csökkent 1 pontszámmal. Így az értékelésem 10/6. Amit az amerikai munkaerő-piacról leír, nagyjából felhasználható későbbi tanulmányokhoz. A rasszizmusa és a szexizmusa viszont alaposan lehúzza a rendszerkritikáját. A frusztrált szakirodalom mindig kevesebbet fog érni a valódi objektivitásra törekvő szakirodalomnál.