(Stephen King – Hearts in Atlantis)

A könyv eredeti címe: Hearts Atlantiszban. Stephen King így utalt arra szimbolikusan, hogy a 60-as évek fiatal generációjának ott volt a kezében a lehetőség, hogy létrehozzon egy élhetőbb és emberibb társadalmat (Atlantisz), de az egész lehetőséget felelőtlenül eljátszotta (Hearts). Bihari György, mint fordító, adott neki egy alternatív címet: Atlantisz gyermekei. Szerintem nem tisztességes más címet adni egy művet, mint amit a szerző szánt neki; de itt legalább az alternatív címadás is utal a tartalomra.

Két kisregényt, két elbeszélést és egy zárónovellát tartalmaz a kötet. A történetek összefüggnek egymással, mind a témája, mind egyes karakterei által. A legközpontibb karakter Carol Gerber. Carol hol mellékszereplő, hol csak említve van a sztoriban, de valahogy mindegyik történet utal a személyére. A történetek férfi főszereplői, Bobby, Peter, Willie és John egyaránt szerelmesek Carol-ba. A női karakter és a körülötte mozgó főbb férfi karakterek egytől egyig jól kidolgozott szereplők.

A történetek, a zárónovella kivételével, önmagukban is olvashatóak, értelmezhetőek és élvezhetőek. A sztorik külön is megállják a helyüket. Az írások ugyanakkor utalnak szereplőkre és történésekre. Eleve kronológiai sorrendre vannak felfűzve a történetek. King, mint a legtöbb művében, itt is szimbólumokkal dolgozik. Ahhoz, hogy megértsük ezeket a szimbólumokat, érdemesebb a kronológiai sorrend alapján olvasni ezeket a történeteket. Csak így értjük meg azt, minek a szimbóluma Atlantisz, Vietnám, a hearts, a békejel, az alacsony emberek, Carol, a Lord of the Flies stb. Az első sztoriban, a „Low Men in Yellow Coats”-ban megkapjuk a főbb szereplőket, Bobby-t, Johnt, Carolt, Willie-t, az utána következő sztorik pedig hozzátesznek a jellemrajzukhoz.

A Hearts in Atlantis nem könnyű olvasmány. Az egész kötet értelmezése sem egyszerű feladat. Stephen Kingre is hatott az amerikai 1968. És ami igazán érdekessé teszi, hogy King nem tette magáévá sem a republikánusok 1968-démonizálását, sem a demokraták 1968-fétisét. Kialakította a maga értelmezését 1968-ról. Kingre erősen hatott William Golding regénye, a Lord of the Flies. Carol az egyik központi szimbóluma a kötetnek, a másik a William Golding-regény. Ami azért is egyedi, mert a Lord of the Flies teljesen szembement a hippi mozgalom ember- és világértelmezésével. A hippik, ahogy az ekkor formálódó újbaloldal is, hitt abban, hogy az ember eredendően jó, és az ember átalakítása révén létrehozható egy jobb és szebb világ. William Golding szerint az ember nem alapvetően jó, hanem az ösztönei vezérlik, és ha megszüntetünk minden korlátot a totális szabadság nevében, akkor az ösztönök lassan elvezetik az embereket a korlátlan barbársághoz. A liberális reformpedagógiák, a Waldorf-, Summerhill- és Rogers-pedagógusok mindmáig nem képesek mit kezdeni a Lord of the Flies-szal. Érthető, hiszen a mű tagadja az ő rousseau-i elképzelésüket az emberről. (S ha azt nézzük, hogy a Waldorf-, Summerhill- és Rogers-típusú intézmények termelik ki a neoliberalizmus és a neomarxizmus droidhadseregének egy részét, megállapíthatjuk, hogy talán Goldingnak volt igaza.) A Lord of the Flies más King-műben is központi motívum.

Még az sem segít a mű értelmezésében, hogy a történetben időnként mellékesen megjelenő, kisebb mértékű fantasztikum főbb vonalakban kapcsolódik a King-univerzum fő gerincéhez, a Setét Torony-sorozathoz. A Setét Torony-sorozat annyit biztosan hozzátesz a műhöz, mint a kötet sztorijainak egymás utáni olvasása az egységhez. A téma azonban nem a Setét Torony, hanem az amerikai hatvanas évek. Vietnám nem csupán egy háborúja az USA-nak, hanem egy sarokpont, ami által értelmezte magát az amerikai jobboldal és baloldal. Akkoriban az, hogy mi volt az embernek a véleménye a vietnámi háborúról, egyben lehetőség is volt, hogy az egyén megfogalmazza a saját politikai identitását. A 60-as évek az elveszett ártatlanság évtizede, ahol megjelenik a bűntudat és a vezeklés.

A Low Men in Yellow Coats története párhuzamosan fut a Setét Torony eseményeivel. A fő karakter, Ted Brautigan meg is jelenik az utolsó Setét Torony-kötetben is. Az első történetben még jelen van a szokásos king-i téma: az ember találkozása a fantasztikummal. King itt építi be William Golding regényét, a Lord of the Flies-t a cselekménybe – mely műnek aztán minimális szerepe lesz mindegyik történetben. A történet több témát is érint, mint a könyvek és a fantázia fontossága, vagy a barátság és a család eszménye. Bobby Garfield és Ted Brautigan barátsága gyönyörűen van bemutatva a tragikus búcsúig. Bobby anyja, Liz Garfield egy az életben megkeseredett asszony, akinek mélységes férfigyűlölete megnehezíti a fiával való kapcsolatát is. Bár igyekszik eljátszani a gondoskodó anya képét, érződik, hogy hazudik önmagának. Csak magával foglalkozik, miközben nem törődik a környezetében lévő emberekkel, köztük a saját fiával.

Lassú tempójú, nosztalgiás, elemezgető darab, amibe beleférnek a könyvekről és filmekről való hosszas értekezések is. A kisregény vége felé aztán besűrűsödnek az események. Az események ilyen fokú felfokozódása megágyaz a többi történetnek a kötetben. Sajnálatosan azok, akik nincsenek tisztában a Setét Torony eseményeivel, meg azon ciklus itt is előforduló szimbólumaival, az nem fog mit kezdeni az itt felbukkanó fantasy és horror elemekkel.

A címadó Hearts in Atlantis kisregény helyszíne egy fiúkollégium. A vietnámi háború központi témája az értelmiségi diskurzusnak. Folyamatos a konfrontáció a háború támogatói és ellenzői között. Főszereplőnk, Peter Riley és társai beleszarnak az egész vietnámi tematikába, helyette nihilista életmódot folytatnak, és fanatikusan játsszák a népszerű szerencsejátékot, a hearts-et. Peter a főiskolai tanulmányait áldozza fel a szerencsejáték oltárán. A végkimenetel az egzisztenciális bukás lenne, ha nem jönne Carol, és vele a szerelem. Ez igazi realista történet, aminek a tanulsága, hogy az életnek igenis van értelme, és a sorsunknak magunk vagyunk az alakítója. Fantasztikum nincs benne. A történet rendelkezik a maga sokszor fájóan emberi pillanataival. Mindenki cipeli a maga keresztjét, de mindenki meg akarja úszni. Van, aki megússza, és van, aki nem. A 60-as évek mindenkin nyomot hagy.

A Blind Willie és a Why We Were in Vietnám a legkeserűbb darabok a műben. Annyira keserűek, hogy engem valahol emlékeztettek a The Tommyknockers-re. Stephen King hasonlóan, mint mestere, William Golding, nem hisz abban, hogy megváltoztatható a világ. Két vietnámi veteránon mutatja be azt, hogy Vietnám mivé formálta a háborút túlélő katonák többségét. A háború formálta ember: a társadalomba visszailleszkedni képtelen, mentálisan sérült, nihilista életmódú, poszttraumás stresszben szenvedő férfiak. A poszt-Vietnám szindróma előhozza a bűntudat és a vezeklés témáját. Ezek a történetek emberiek, ugyanakkor keserűek is. Ahogy King összekapcsolta őket a korábbi történetekkel, az mesteri. A Why We Were in Vietnám visszatekintés 1998-ból. Ugyanakkor elhangzik a címadó kérdés is: Why We Were in Vietnám? Amire kapunk is egy homályos választ. King ötven oldalon keresztül három idősíkot mozgat. Olvastam, hogy sokaknak ez a két novella tetszett a legkevésbé, mert túl keserű, túl unalmas. Ha ez a két novella nem tetszett nekik, akkor nem is ajánlom, hogy kezükbe vegyék a The Tommyknockers-t – 1000 oldal keserűség és sötétség!

A Heavenly Shades of Night are Falling-ben az 50-es éveit taposó Bobby visszatér a szülővárosába. Bobby találkozik Carollal. Együtt idézik fel a szép emlékeket. A lezáró sorok olyan érzést keltenek az olvasóban, mintha egy korszak zárult volna le véglegesen. A zárónovella összeköti a szálakat anélkül, hogy magyarázatot adna mindenre. A lezárással válik egyértelművé, hogy a kötetben a lényeges nem a magyarázatok és a megoldások (amik amúgy is esetlegesek), hanem egy generáció életérzése.

Erős és komoly könyv ez. Több, mint egy szépirodalmi kísérletezgetés.

A nagyon dicsért Twitch!

Magam a videó-megosztók közül többnyire Youtube-t használok; ritkán Indavideo-t és Videa-t. A Twitch-csel való ismerkedésem annyi volt csupán, hogy időnként felmentem rá, keresgéltem ezt-azt, és megnéztem egy-egy videót. Az egész amiatt jött létre, hogy videósok streameljék azt, hogy játszanak rajta egy videójátékkal; vagyis nagyrészt gameplay-tartalom található rajta.

Első benyomásra: kaotikus. Mintha nem lenne benne rendszer. A Youtube rendezettebb. Elsősorban a kaotikussága volt az, ami miatt nem váltottam át Youtube-ról Twitch-re. A Twitch felülete nehezen átlátható. Nehézkes rajta specifikusan megkeresni és megtalálni egy adott tartalmat. A Twitch-en néhány hétig őrzik meg a felvételeket, majd törlik őket. Mivel egy idő után törlésre kerülnek a tartalmak, egyszerűen lehetetlen a visszakereshetőség. A videósok alkalmi tartalmakat raknak fel a Twitch-re. Igazából ezen a felületen nem számít az időtállóság.

Megfigyelhető tendencia, hogy amikor egy vloger Youtube mellett nyomatja a Twitch-et, akkor haldoklásnak indul a Youtube-csatornája. Oké, akadnak kivételek, akik a Twitch mellett gondozzák a Youtube-csatornájukat is: TheVR, Nessaj, Mókás stb. De ez csak néhány ember, a többsége innentől elhanyagolja a Youtube-csatornáját. Esetleg időnként kidob egy-egy összevágott videóanyagot, valami maradékot a YT-csatornájára. A Twitch-en belül belterjesebb a közönség, mint a Youtube-n, köszönhetően a mindig aktív cenzúrának. Ha az adott csatorna nem streamel semmit, akkor a Twitch automatikusan átirányít egy másik csatornára ahelyett, hogy ajánlana más tartalmat. Amint véget ért a videó, már tolja is bele az ember pofájába a következőt! A Youtube-n van lehetőség kikapcsolni az automatikus lejátszást, a Twitch-en nincs.

A Twitch fő tartalma gamer tartalom, live stream gameplay. Egyesek kísérletezgetnek különféle értéktelen trash tartalmakkal is, általában crange és rant videókkal. A Twitch-nek megvannak a maga szerelmesei, akik ódákat zengenek a felületről. Ők mondogatnak olyanokat, hogy a Twitch a Youtube új trónkövetelője. Mivel néhány hét múlva törölnek minden új tartalmat, nem igazán működhet a Youtube alternatívájaként. Ez arra jó, hogy ha fanja vagy az adott gamer influencer-nek, beugrasz, amikor éppen játszik valamivel. Nekem is vannak kedvenc gameplay-es vlogereim, akiknek a sajátos stílusa, humora és retorikája hozzáad a gameplay-tartalomhoz. De ezek többsége maradt Youtube-n, nem ment át Twitch-re (pl. Szovi, Nicezozoka).

A Twitch, bár nem taszítja le trónjáról a Youtube-t, erodálja valamennyire. Persze, ehhez az is kellett, hogy a Google a Youtube-n keresztül is beleszart a liberális szabadságjogokba (lásd Bye, bye, Youtube! c. írásom). A Twitch elsősorban a Youtube gamer csatornáira tett destruktív hatást. Azok a gamer vlogerek, akik átköltöztek Twitch-re, az esetek többségében faképnél hagyták a saját gamer tematikájú Youtube-csatornájukat. Egyes vlogerek odavetnek némi koncot és maradékot az YT-közönségének, de nagyrészt a Twitch-közönségükre koncentrálnak. A Youtube kínálata persze még így is gazdagabb és színesebb. A Twitch kizárólag gamer, crange és rant tartalmakat kínál, meg néhány főzős live-t. A Youtube kínálata ennél jóval erősebb. Szomorúan még így is érződik egy negatív tendencia. A fórumokat megölték a blogok, a blogokat meg a vlogok. A Youtube-vlogokat most kezdi ki a Twitch – egyelőre csak gamer vonalon. A Facebook pedig szintén dekonstruál maga körül egy csomó közösséget az Interneten. El sem merészelem képzelni, mi lesz itt, ha sikerül az áttörés a virtuális valóság területén!

A Youtube azért volt erősebb brand a televíziós csatornákhoz képest, mert az utóbbival ellentétben nem kellett időben ott lennie az embernek a képernyő előtt, hanem akkor nézte meg az őt érdeklő tartalmat, amikor éppen ideje és kedve volt rá, köszönhetően a visszakereshetőségnek. A Twitch visszatért a televíziós hagyományokhoz. Aki kimarad, az lemarad. Igazából a Twitch visszalépés a Youtube-hoz képest. Úgy veszem észre amúgy, hogy egyes vlogereknek sem igazán tetszik, hogy a Twitch-ről törlik az általuk készített tartalmakat. Nem véletlen, hogy az olyan influenszerek, mint Nessaj és Mókás, meg a TheVR srácok, töltik át a tartalmaikat a saját Youtube-csatornájukra. (Mint ahogy az sem meglepő, hogy Zsozseatya végül a Twitch-ről átment Facebook-ra.) Ezeknél a vlogereknél a Youtube-csatornájuk egyfajta archívum. A nézőik pedig időnként nem csupán egyszer megnézi, hanem többször újranézni szeretnének egy videós tartalmat.

Vagyis a Twitch-nek még nagyon sokat kell fejlődnie, hogy alternatívája legyen a Youtube-nak. Az pedig megint külön kérdés: az Amazon vajon különb módon viszonyulna-e a Twitch-en a liberális szabadságjogokhoz, mint a Google a Youtube-n? Majd az idő eldönti ezeket a dilemmákat!

(Tari Annamária – Ki a fontos? Én vagy Én?)

Megmondom őszintén: bajban vagyok ezzel a könyvvel. Tetszett is, meg nem is. Használható az a tudás, amit Tari Annamária pszichológusként megoszt az olvasókkal, viszont a magam részéről nem vagyok maximálisan elégedett.

Tari Annamária alapvető koncepciója, hogy az információs korban nárcisztikussá válik a társadalmi működés. Igazából angolszász elméletet érvényesít a magyar rögvalóságon; olyan szerzőkét, mint Jean M. Twenge, W. Keith Campbell, Elliot Aronson, Carol Tavris, Sam Vaknin, Alain Etchegoyen. A lényege ezen elméletnek, hogy a fogyasztói társadalom és az online működés kialakított egyfajta szélsőséges individualizmust a Z-, az Y- és az X-generációban. A szélsőséges individualizmus elvitte az emberek többségét a nárcizmus irányába. A szociálpszichológiai felmérések alapján kimutatható, hogy mind az amerikai társadalom, mind bizonyos európai társadalmakban az emberek többsége nárcisztikus. Ezen bizonyos európai társadalmak között ott a magyar is. Innen pedig levezethető, hogy a nárcizmus egy társadalmi probléma. Tari Annamária ezen elméletek mentén elmélkedik azon, milyen negatív következményekkel járhat a társadalmi nárcizmus.

A 21. században összefonódik egymással az offline és az online tér. Az emberek az online térben reprezentálják önmagukat, legtöbb esetben eltúlozva és megszépítve saját személyüket. Részben az online térben való alternatív élet, részben a fogyasztói társadalom által kialakult új szokásrendszer miatt mindennapi gyakorlattá vált a nárcizmus. Folyamatosan áradnak az ember felé a nárcisztikus üzenetek: „mert megérdemlem”, „mert ez jár nekem”, „mert én is érek annyit, mint a másik”. Az emberek, mivel hozzászoknak az őket körülvevő nárcizmushoz, önzőbbek lesznek. A társadalmi nárcizmus következtében az emberek nagy része nem becsüli meg a kapcsolatait; sokan úgy cserélgetik a barátaikat és a párjukat, mint az átlagember a zokniját.

Egy olyan társadalomban, ahol csakis az egyén, az Én számít, törvényszerűen csökken az empátia, vele együtt pedig a közösségi szellem. A nárcisztikus ember számára a társadalom nem közösség, nem nemzet, hanem csak a többi ember. Természetes igénye az embernek, hogy törekszik a boldogságra és a sikerre. De mi van, ha túltolják a boldogság és a siker hajszolását? Talán a pedagógusok érzik a legjobban, hogy változnak a normák és a szokások, velük együtt pedig a gyermekek, a kiskamaszok és a kamaszok. Kialakult a digitális nemzedék, amely már kisiskolás korától szocializálva van az okostelefonra, a számítógép-használatra és az internetre. A szülőknek energiát és időt kell fordítania a gyermekei érzelmi nevelésére, a tanároknak pedig alkalmazkodniuk kell a digitális korszak kihívásaihoz. A társadalmi diagnózis szerint viszont a szülők és a tanárok kiégnek, a gyerekek egy része pedig elveszik az online világban – hiszen nem figyelnek rájuk! Tari Annamária figyelmeztet, amire már Vekerdy Tamás is: hogy változtatni kell a jelenlegi iskolarendszeren! (Tari, hasonlóan, mint Vekerdy, nem híve a poroszos pedagógiának.) Viszont ehhez segíteni kell a szülőknek is. Szülők és tanárok keze alatt formálódik a gyermek felnőtté.

Tari Annamáriában is él a „régen minden jobb volt” nosztalgia. Kedvencem tőle a más könyveiben is előforduló példa arról, hogy amikor ők fiatalok voltak, itták a habos kakaót, bezzeg a mai fiatalok már nem isszák a habos kakaót! Akárhányszor meglátom T. Annamáriánál a „habos kakaó” szót, elmosolyodom. A „régen minden jobb volt” nem visz előre, vagyis nem konstruktív. Szerencsére Tari Annamária nem is ragad le ennél a szemléletnél. Ő is azon szakemberek közé tartozik, aki hisz abban, hogy 21. századi kérdésekre 21. századi válaszok, 21. századi problémákra 21. századi megoldások adhatóak! Tari Annamária jó értelemben modern.

Tari Annamária, hasonlóan az „Y generáció” és a „Z generáció” munkáiban, megint értékes tartalmat közöl a könyvében. Sok leírt jelenség visszaköszön hol az én életemben, hol más ismerőseim életében. Igazából ez egy olyan könyv, ahol könnyen magára ismer az olvasó. Felesleges tagadnom, rám is hat a virtuális közeg. Egyesek képesek kihúzni magukat alóla – én nem tartozom közéjük. Sokunk nem tartozik közéjük. Én gimnáziumban kezdtem el először netezni – és közel a 40-hez még mindig lógok a neten. Párkapcsolati és gyermeknevelési témában is hasznos tanácsokat ad a könyv. A technológiai fejlődés következtében a személyközi viszonyok nagy része átkerült az online térbe. Köztük a férfi-nő és a gyermek-szülő viszony is.

Sajnálatosan Tari Annamária nem tudta eldönteni, hogy most szakirodalmat vagy ismeretterjesztő irodalmat írjon. A tudományos okfejtés nem egyszer átmegy bulvár stílusú ismertetésbe. Különösen hat, hogy nem csupán szakirodalmakra és szakkutatásokra hivatkozik, hanem Wikipédiára, blogokra, folyóiratokra, sőt ismerősökre. Miközben a könyv egyik vesszőparipája, milyen kockázatos dolog az interneten tájékozódni, maga a szerző is sokszor tájékozódott az internetről, olyan szenzációhajhász forrásokból, mint a HVG és az Index. És ha már megemlítődött az internet, a pszichológusnő többet beszél az internet hátrányairól, mint előnyeiről.

Amitől a falnak tudtam volna menni, már az előző két könyvében is, a fiktív dialógusok. Tari Annamária, hogy illusztrálja az interperszonális problémákat, legyárt fiktív dialógusokat. Iszonyat didaktikusak.

Maga a szöveg sem könnyen olvasható. Túlságosan tömény és rendezetlen a tartalom. Tari Annamária túlságosan sok információt akar közölni az olvasóval. Magam rendesen megkínlódtam az olvasásával és az értelmezésével. Közérthető a szerző stílusa, de hiányzik a tagolás. Az is érződik a művön, hogy nincs egységes koncepció a tematikát illetően. A fő téma a társadalmi nárcizmus, de sok esetben elkalandozik a szerző, és inkább moralizál a Z-, az Y- és az X-generáción. Ami pedig végleg kiverte nálam a biztosítékot: néhányszor ctrl+c/ctrl+v módszerrel emel át mondatokat a korábbi fejezetekből (van, amikor egy fejezeten belülről is).

Vagyis van itt pró és kontra is.

Mindenesetre nekem hasznomra vált a mű. Több gondolatot is találtam benne, ami érthetővé tett folyamatokat és jelenségeket. Már eleve a téma is releváns és aktuális. Tari Annamária ezen könyve is olvasásra és tanulmányozásra ajánlott.

(Tari Annamária: Y-generáció)

Minden ember vágyik az érzelmi biztonságra. A jelenlegi társadalmi környezetben érdemes határozottnak lenni az érvényesüléshez. Viszont csak az az ember lehet határozott, aki rendelkezik a megfelelő érzelmi biztonsággal. 2010-ben még a 20-as és 30-as korosztályt tartották az Y-generációnak. Ma, 2021-ben a 20-as korosztály egészen 28 éves korig már a Z-generáció tagja. A Z- és Y-generáció tagjai egyaránt az információs korszak gyermekei – ellentétben az X-generációval, amelynek tagjai többsége idegenkedve tekint az információs technológiára és az általa kiváltott társadalmi változásokra. A 21. században radikálisan megváltozott a kommunikáció, a tudás, a hagyomány és a tekintély. A megváltozott körülmények között az emberek nagy részénél még mindig erős az érzés, hogy tartozzon egy közösséghez. Ezen emberek többsége a virtuális térben találja meg a maga közösségét; segítenek nekik ebben a közösségi oldalak, a félig-meddig fórumként működő blogok, a multiplayer gamek, meg sok egyéb más.

Tari Annamária, szociálpszichológus egyik kutatási területe a generációk közötti interakció. Többek között azt is vizsgálja, hogy az információs társadalom milyen változásokat okozott az emberi pszichében. Az információs társadalom jelentősen átalakította az emberi értelem- és érzelemvilágot. Tari Annamária klinikai pszichológusként több mentális beteggel is foglalkozott, amely biztosította számára a megfelelő mennyiségű tapasztalati anyagot. Tari Annamária a kliensein keresztül is érzékelte, hogy a modernitás mélységes változásokat eredményezett az emberi személyiségben. Az „Y-generáció” c. könyvében sok témát érint a pszichológia szemszögén keresztül, így a munkaerő-piacot, a párkapcsolatot, az anya-gyerek viszonyt, az étkezési zavarokat, a kábítószereket. A legfőbb probléma szerinte a generációk közötti szakadék, amelyet nem csupán érdemes, de fontos áthidalni a különböző generációk tagjainak. Tari Annamária maga is ad tanácsokat a probléma leküzdésére.

Amit külön ki szeretnék emelni, a szerzőnő empátiája. Tari Annamária empátiával közeledik a mentális betegségeikkel küszködő emberekhez. Tari Annamária, Csernus Imrével ellentétben, nem nézi le a mentálisan sérült embereket. Tari Annamária nem néz le senkit. Megértéssel közeledik nem csupán a mentális problémák felé, hanem az adott mentális problémákkal küszködő emberek irányába is. Tari Annamária elfogadó. Ezt azért is kihangsúlyozom, mert a bölcsész értelmiség nagy része ma is úgy foglalkozik a társadalmi problémákkal, hogy közben masszívan lenéz embereket, társadalmi csoportokat. Ebben sajnálatosan az adott recenzió szerzője sem kivétel. Vagyis nekem is lenne mit tanulnom empátia terén Tari Annamáriától.

Tari Annamária úgy foglalkozik az Y-generáció problémáival, hogy közben nem teszi helyre az Y-generáció tagjait. A könyve segít abban, hogy az Y-generáció megértse önmagát, a Z- és X-generáció pedig megértse az Y-generációt. Persze, az sem árt, ha közben az Y-generáció is megismeri a Z- és X-generációt. Fontos, hogy a generációk megismerjék egymást. A megismerés az első lépés azon az úton, ahol betemetődnek a generációk közötti árkok. A pszichológusnő maga is jelzi, hogy semmi értelme annak, ha a generációk megbélyegzik egymást a megértés helyett.

Amikor találkoznak egymással a generációk, gyakran adódik kommunikációs probléma. Ezen kommunikációs problémák csak akkor válnak kiküszöbölhetővé, ha egy interdiszciplináris horizont mentén feltérképezzük a kártékony sztereotípiákat. Tari Annamária kizárólag a lélektani mozgatórugókkal foglalkozik – igazából nem sétál át más szakterületre, marad a sajátjánál.

Az „Y-generáció” c. könyve rövid és könnyű olvasmány. Előnye, hogy könnyedén olvasható és értelmezhető; hátránya, hogy röviden és felszínesen érinti a felvetett témákat. Az, hogy lehatoljon a kellő mélységekbe, akadályozza egyrészt a rengeteg téma, másrészt a rövidke terjedelem. Írhatott volna a témában egy 1000 oldalas, minden aspektust részletesen elemző szakkönyvet, de azt valószínűleg csak egy szűk szakmai réteg vette volna kézbe. Ebben a formában viszont rengeteg emberhez eljut mindhárom generációból. Használható könyv. Az ismeretek megalapozásának megfelelő.

Tari Annamária kellő kritikával áll hozzá az általa használt angolszász pszichológiai elméletekhez. Bár elfogadja őket, de megfelelő módon alkalmazza a magyar viszonyokra. A pszichológusnő az adott elméletet behelyezi az adott élethelyzetbe, és annak kontextusában vizsgálja az alkalmazhatóságát. Érződik némi tekintélyelvűség nála, de ez még épp olyan, ami nem korlátozza a kritikus gondolkodást, vagyis egészséges.

2010-es kiadás. Ami azt jelenti, hogy egy csöppet elavult. Igazából szükséges lenne egy updatelt verzió. Mint írtam, nincsenek szédítő mélységei. A maga teljességében nem tárja fel a jelenségek kiváltó okait. Igazából feldob témákat, és ismerteti azokat. Amit megtesz a könyv, hogy elindítja az arra fogékony olvasót egy kijelölt úton. Körképet nyújt azokról a problémákról, amikkel ma is küzdenek az Y-generáció tagjai. Számos olyan szituációval találkoztam a könyvben, amit magam is megéltem – vagy amit más embertársam élt meg a mindennapok során. A könyv megerősíti azt a gondolatot, hogy nem elég gondolni valamit, azt realizálni is kell a mindennapokban. Ugyanakkor figyelmeztet arra is, hogy az ember nem mindig azt mondja, amit gondol.

Amikor valaki azt mondja neked, hogy „szeret”, közben utál, az már játszma. A társadalom tele van játszmákkal. Jézus mondja az Újszövetségben: „Ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem.” A nagy tanítók szavai és tettei egy úton jártak; azonos volt a gondolat és a cselekedet. Vicces belegondolni, hogy azok az emberek, akik előszeretettel idézgetnek Gandhitól, maguk nem gyakorolják az idézett tanításokat, pusztán üresen pózolnak vele. Gandhit idézni menő, de követni…!

Tari Annamária szerint, ha meg akarjuk érteni egy társadalom lelkületét, akkor két dokumentumot érdemes lapozgatni: az egyik a pszichológiai kórlapok, a másik a lektűrirodalom. A nők férfiideálja kapcsán el is jut a vámpírregényekig. 2010-ben ugyanis vonzó lett a nők nagy része számára a vámpír, mint férfitípus. Az Y-generáció nő tagjainak a rengeteg őket érő inger miatt magasan van az ingerküszöbe. Emiatt extrémmé váltak az ideálok. A nők a vágyaikat kiélik a fantázia területén, és ehhez pedig kitűnő alany egy férfi vámpír. A vámpírkultusz abban is segít, hogy élvezhetőbbek legyenek a szürke hétköznapok. A hím vámpír úgy tartalmazza a hagyományos férfi sztereotípiákat, hogy közben metroszexuális is. A hím vámpír erős férfiként megvédi a nőt, ugyanakkor rengeteget foglalkozik a külsejével. Tari Annamáriának az a véleménye, hogy ez a hím vámpír puszta illúzió, és érdemesebb a nőknek a megfelelő férfi kiválasztásánál figyelembe venni a realitásokat. Jobb, ha a párválasztásban a realitás uralkodik, nem a túlburjánzó fantázia.

Zárásként kihangsúlyozom, hogy a könyv nem ad biztos túlélő recepteket a problémák megoldására. Tippeket ad, amik működhetnek is, meg nem is. Ha az olvasó értelmezi az olvasottakat, elgondolkodik a kapott információkon, megérti az összefüggéseket, akkor a saját konkrét életére akár meg is találhatja a megfelelő viselkedési formát. A lényeg, hogy belülről fakadjanak azok a gondolatok és cselekedetek, amitől minőségibb lesz az adott ember élete. A könyv segít abban, hogy tisztában legyünk a saját személyiségünk értékeivel. Ugyanakkor óva int attól, hogy személyiségünket alárendeljük a fogyasztói társadalomnak. Megmaradni önmagunknak, megőrizni a kontrollt.

Roses and Candles by Leonid Afremov

(Darvasi László – A veinhageni rózsabokrok)

A főszereplő férfi maga beszéli el a sztorit. A narrátor, az elbeszélő egyes szám első személyben ismerteti a cselekményt. A rendőrkapitányság cellájában kezdődik az elbeszélés. A főszereplő egykedvűen emlékezik vissza az elmúlt napok eseményeire. Az emlékeiből lassacskán összerakódik a veinhageni rózsabokrok legendája. A főszereplő bűne az, hogy egy vallásos városban lehányta a veinhageni rózsabokrokat. A nyomozó többször is kihallgatja a vádlottat. A nyomozónak nemrég hunyt el a társa. A kihallgatások során összeáll az egész történet.

A főszereplő maga nem a városban, hanem a város mellett él, egy tanyán. Igazi kívülálló. Valahogy nem illeszkedik be ebbe a vallásos közösségbe. Outsider, aki kilóg a sorból. Váratlanul ajánlatot kap egy festőnőtől, hogy álljon modellt az új festményéhez. A férfi elvállalja. A festőnő egyik feltétele az, hogy a modell nem nézheti meg a róla készült festményt. Egy idő elteltével elkészül a festmény. A szerződés értelmében, amint kész a festmény, véget ér a modell és a művész közötti szakmai viszony. A festőnő kifizeti a férfit, amaz mégis érez a lelkében egyfajta űrt. A festőnő szemében a közöttük lévő viszony kizárólag szakmai. A modell viszont különös érzelmeket táplál a nő iránt. A kihallgatás során maga sem képes tisztán beszélni az érzelmeiről. Érzelmi fogyatékos, aki csak körülírja, mit is érez belül. A modell végül megfojtja a nőt. A főszereplő kihangsúlyozza, hogy „óvatosan” fojtotta meg áldozatát. Felakasztja a holttestet egy tölgyfára, nem messze a tanyától, egy réten. A férfi keresi, de nem találja meg a festményt. A rózsabokrok előtt három napon keresztül álldogál. Három nap múlva lehányja a rózsabokrot. A férfi okádékával megszentségtelenítette a veinhageni rózsabokrokat. A város vallásos közössége megharagszik rá, és a rendőrök bevetik a fogdába. Az utolsó kihallgatásnál kiderül, hogy maga a város rendelte meg a festményt. Címe beszédes. Fiatal férfi rózsákkal. Minden körbe ér. A vádlott tudomást szerez róla, hogy a nyomozók megtalálták a nő holttestét. Innentől vége a történetnek. A főszereplőre vár a tárgyalás, amit már nem követ nyomon az elbeszélés.

Az elbeszélés olvasása közben az olvasónak lehetősége van megfejtenie az eléje kerülő rejtvényeket. Az olvasó nem csupán megismerhet egy sztorit, hanem megfejtheti Darvasi László rejtvényeit. Darvasi elhelyezett a szövegben jelképeket és szimbólumokat. Az olvasó, ha dekódolja a jelképeket, felfedi a szimbólumokat és megfejti a rejtvényeket, megérti a történetet a maga mélységében. Az olvasó intellektuális képességeitől függ, hogy a történetről felszínesek vagy mélyek lesznek az ismeretei. A szimbólumok összegyűjtését és megértését segítheti mind a szakirodalom, mind a saját tapasztalat. Az irodalomtudomány a barátod! Én észlelem és magyarázom a szimbólumokat. Valószínűleg egyes szimbólumok magyarázata nem lesz kielégítő. Van, ami ott marad a homályban. Tévedni meg halandó dolog.

Veinhagen. Egy mélyen vallásos város. A sztori helyszíne. A narrátor szerint talán egy németalföldi település. Talán – nem biztos magában, nem biztos a tudásában. Rózsafejedelemség a tulipánkirályságban. A város eredetéről szóló narráció lassacskán átmegy a racionális tényekből az irracionális legendákba. Veinhagent mintha uralná egy értelmen túli légkör. A narrátor szerint túlságosan sok mese van a városban, a városról. A kisváros lakói alkotnak egy virtuális közösséget. A közösség tagjai ismerik egymást. A virtuális közösség előtt történnek az események. Minden egyes történés rendelkezik egy jelentéssel és egy jelentőséggel. Semmi sem lényegtelen.

Szent Pál apostol napján, délután követte el a főszereplő a bűntettet. Eme szentséges napon leokádta a veinhageni rózsabokrokat. Ez az a nap, amikor több a fény, és kevesebb a mentség. Június 30-ra esik ez a nap. Ebben az időpontban született Szent Pál, a nemzedékek apostola. Ez egybeesik a keresztény vértanúk emléknapjával. Kr. u. 64-ben kigyulladt Róma cirkusza; hat napon át tombolt és pusztított a városban a tűz. Néró ráfogta a keresztényekre a gyújtogatást, majd üldözni kezdte Jézus híveit.

Északra néztek a festőnő szobájának ablakai. A művész elárulja a modellnek, hogy általában északra néznek a festők szobájának ablakai. Az északi fény öregebb; több benne a bocsánat, több benne a tudás. Az északi fényt ősidők óta ismeri az emberiség. Az eszkimók úgy tartják, ez a holt lelkek tűztánca. A germán mitológia szerint a valkűrök pajzsának villogása. Bár a sarkvidékekhez közel élő népek mondáiban jutott jelentős szerephez az északi fény, megtalálható a világ minden táján. A jelenség a görögök előtt sem volt ismeretlen. Arisztotelésztől származik az első tudományos magyarázata. Magyarországon, azon belül Erdélyben 1580. táján tűnt fel először ez az égi tünemény. Az északi fénynek egyszerre él a mágikus és a tudományos értelmezése a köztudatban. A közember pedig eldöntheti, hogy a mágusnak vagy a tudósnak, a mágiának vagy a tudománynak hisz. Esetleg mindkettőnek.

A főszereplő elmondja a vallatás során, hogy gyerekkorában az anyja odakötözte az ágytámlához, méghozzá kereszt formában. Úgy feküdt ott, mintha keresztre feszítette volna az anyja. A narrátor a visszaemlékezés során nem mondja ki nyíltan, csupán körülírja, hogy az anyjával veszítette el a szüzességét. A fiú három hétig sírt keservesen. Az anyja úgy hallgattatta el a fiát, hogy elkövette vele a vérfertőzés bűnét. A férfi úgy gondol erre, mint egyfajta gyógyítása. De valójában nem gyógyult meg lelkileg, hanem lesüllyesztette az őr ért traumákat, a vérfertőzést is a tudatalattijába. Amit gyerekkorában elfojtott, az felnőttkorában feltör belőle. Részegeskedik. Agyonveri a kutyáját. Megfojtja a festőnőt. Igazi időzített bomba. A vérfertőző tabu megszegése oedipusi motívum. A kereszt motívuma idézi Jézust. Az ágyon keresztre feszített kisfiú mintha így osztozna ebben a misztikus naivitásban. A vérfertőzés aktusa viszont nem krisztusi, hanem sátáni szertartás. Ezzel kezdődik meg a fiú útja a kárhozatba.

Egy nap irtani kezdte a civilizáció a rózsákat. A rózsairtás ideologizálása az volt, hogy a rózsa nem Istennek kedves, nem keresztényi növény. Ami nem kedves az Úrnak, az a keresztény civilizációnak ellenség. Az ellenség irtása pedig keresztyéni kötelesség. Egy névtelen személy Veinhagenbe menekítette az utolsó rózsamagokat. Az elültetett magok kinyíltak, és kifejlődtek belőlük az elbűvölő rózsák. A virágokat szent ereklyeként tisztelték a lakosok. Egy doktor azt kérte végrendeletében, elhunyta után temessék a vallásos dalokat éneklő rózsák alá. Így vált a város lassacskán a veinhageni rózsák hagyományának őrzőjévé. A veinhageni rózsák olyan fehérek, mint Dante rózsái az Isteni színjáték paradicsomi részletében. A főszereplő úgy érzi, a veinhageni rózsák fogságban tartják a várost. Az, aki megpihen a rózsák között, az életével játszik, mert megtapasztalja a nyugalmukban megzavart rózsák bosszúszomját. Egy cigány család erőszakos módon leli halálát a veinhageni rózsabokrok közelében. A közösség szerint emberi gonoszság végzett velük; a főszereplő szerint a rózsák. A helybéliek a városi főtorony aljába gyűjtik a szirmokat, így alkotva méteres sziromrétegeket. A sziromrengeteg egyszer megmentette egy öngyilkos lány életét, aki kivetette magát a toronyból. Az élettelen madárként zuhanó lány testét felfogta a szirompárna. Az öngyilkosságot megkísérlő lány három napig aludt a torony alján. A veinhageni rózsák tömény illata bódító mákonyként képes hatni az emberi szervezetre. A főszereplő, talán tiszteletlenségből, talán bűntudatból, leokádta ezeket a szakrális hatalommal felruházott virágokat. A kihallgatást vezető nyomozó maga is sejti, hogy a festőnő eltűnése és a veinhageni rózsabokrok lehányása között titokzatos kapcsolat van. A vádlott álmai is érintik a rózsákat. Az álmában a nyomozó az apja, aki rózsakertészként keresi a napi betevőt. A férfi, miután lebukik a gyilkossággal, bevallja, hogy a meggyilkolt festőnő holttestének éjszakánként rózsaillata volt. A veinhageni rózsabokrok körül forog a város összes eseménye. A veinhageni rózsabokrok hatalmának van alárendelve minden veinhageni lakos. A veinhageni rózsák legendája valójában hamis hagyomány. A veinhageni rózsák körül kialakult lokális vallás egyezményes hazugság. Veinhagen igazából egy bűnös város bűnös emberekkel.

A főszereplő úgy narrálja magának és az olvasóknak a vizsgálati fogságot, mint a személyes szabadság jótékony felfüggesztését. A panaszkodás helyett felidézi személyes emlékeit önmagáról, a városról, a várost uraló szent rózsabokrokról. Ahogy maga is fogalmazott: „elérkezett a mesélés ideje”. Az emlékezőtehetsége nem funkcionál normálisan. Nem emlékszik arra, mi történt, miután véget ért a közös munka a festőnővel. A vizsgálati fogság alatt is összefolynak előtte a napok. A férfi nem emlékszik, mikor beszélt az anyjáról. Az rémlik neki, hogy az első hét elején említette a nyomozónak az anyját, de azt már képtelen megmondani, hogy a második vagy a harmadik nap. A mesélés tekinthető egyfajta azonosságkeresésnek, a múlt egy bizonyos sötét titkával való szembenézésnek. A főszereplő hiába outsider, igazából ugyanolyan bűnös, mint maga a város.

Különös maga a festmény is. Fiatal férfi rózsákkal. A fanatikus város szent ereklyének tekinti a veinhageni rózsákat. Mivel a festmény ábrázolja a veinhageni rózsabokrot, ezért a témája vallásosnak nevezhető. A vallatásnál megemlítődik a festő és a festmény. A nyomozó keresi őket, de nem találja sem az alkotót, sem az alkotást. A történet végén kerül meg az, ami elveszett. A festmény a vádlottat ábrázolja a veinhageni rózsabokrok között. A megrendelő maga a város vezetősége. Miután a művész elkészült a festménnyel, a városvezetés elvitte a kész terméket. Mi célt szolgált a festmény? Miért a gyengeelméjű főhős került rá a képre? A sztori végén nem kapunk magyarázatokat. Minden belevész a misztikus homályba.

A vallatás során a férfi elmondja röviden az élettörténetét. Történetéből kiderül, hogy erőszakos természetű személyiség. Agyonverte a kutyáját, és kivágta a környéken a fákat, mindezt cél nélkül, mindössze a rombolás kedvéért. A főszereplő elfogadta az elmúlást. Vágya viszont az, hogy pusztulása közben ne zuhanjon, hanem emelkedjen; ne a föld fogadja be, hanem az ég. A főszereplő nem kívánja a földet, mert tele van fekáliával, teleköpködték fekete magvakkal, és kihajtottak belőle a lekvárvirágok. A lekvárvirág a tudatlanok édeskés és laktató étke. A tragikus hasadás, az azonosság elvesztése érződik a szerelemben is. Darvasi nézete, hogy a szerelemben realizálódik a különnemű lények azonossági vágya. A modell szerelmi vágyában nem osztozik a festőnő, vagyis a férfi nem éri el az áhított azonosságot. Szenvedélyesen vágyik rá, még a visszautasítás során is. Mivel a festőnő nem adja meg, amire vágyik, elveszi szerelme életét. A főszereplő szenvedélyesen keresi azt a pontot, ami végső megoldásként kioltja önmagát. Míg gyerekkorban csak elszenvedi a bűnt, mint áldozat, felnőttkorban már maga követi el a bűnöket. Valószínűleg a szerelemben is az anyját keresi – azt a nőt, aki egy életre megrontotta a saját fiát.

A főszereplő az emberi közösségből kirekesztett árva, aki szenved az apa hiányától. A szilárd apakép hiánya miatt védtelen a bűnnel szemben. Az anyja által megrontva, az apja által elhagyatva, kárhozatra van ítélve. Az apai törvény nélkül képtelen ellenállni az életébe betörő személytelen hatalomnak. Az árva fiú így átruházza az apa személyiségét a személytelen hatalom egyik képviselőjére, a nyomozóra.

A főszereplő egy férficsecsemő. A férfi nem csupán a realitások talaján, hanem misztikus értelemben is naiv. A narrátor nem tapasztalattal rendelkező személy, hanem egy kialakulatlan személyiség. Valahol a kialakulatlanságában ott rejlik a tökéletesség. Hiszen képes egybelátni az emberek, az ördögök és az angyalok világát. A férficsecsemő egyidős a teremtéssel. A férficsecsemőben még nem váltak szét a szférák. A férficsecsemő csak akkor válik megérthetővé, ha betekintést nyerünk az ember-mítoszokba. Az ember-mítoszok az ember teremtett lény voltát igazoló elméletek. Kiindulópontja az, hogy az ember összes egyéni ismertetőjegye utal az állandóvá vált magzatállapotára. A tipikus faji jegyek minden főemlős embrióban kialakulnak, fejlődnek és specializálódnak, viszont az ember megmarad embrióállapotában. Az ember nem járja a főemlősök és az embermajmok útját. Ezen szemszögből ivaréretté vált embrió. Az ember nem tekinthető a láncolat utolsó szemének. Ős, aki abban előzte meg az utódjait, hogy az életformák közül választotta az agyvelőt. Az agyvelős életforma választása akkor vált lehetségessé, mikor az első specializálatlan őslény mutáció révén éretlen magzatként jött a világra. A magzat- és a csecsemő-állapot egyidejűsége eredményezte azt, hogy példátlan módon kifinomodott az agy. Az ember a természet egyszeri műve, a Biblia szerint külön teremtés. Darvasi mélyen merít a mítoszokból, a legendákból, a mondákból és a mesékből, miközben újrateremti az ember-mítoszt az elbeszéléseiben. A közeli pusztulás motívumai és a férficsecsemőben kifejezésre jutó idea eredete közös. A főszereplő nem csupán magányos kitaszított, hanem lelki szegény, vagyis morális szemszögből embrionális lény. Morálisan nem válik szét benne a jó és a rossz, mégis eme esendősége ellenére tökéletes. Olyan ő, mint Lennie az Egerek és emberek-ben.

Mint látjuk, mind a keresztény morál, mind a racionális morál szerint a főszereplő bűnös. Akár csak Lennie. Viszont létezik egy újpogány morál is, ahol a főszereplő szent. Akár csak Lennie. Az újpogány morál ugyanakkor elfogadhatatlan mind a keresztény világnézet, mind a polgári értékrend számára. A keresztény számára fontos, hogy képes legyen elvonatkoztatni egymástól a jót és a rosszat. Az újpogány számára viszont az a fontos, hogy túl legyen jón és rosszon.

Darvasi László különös módon tekint a világra. Gondolkodását áthatja az új középkor eszméje. Az új középkor eszméje egy frappánsan megfogalmazott hanyatlás-elmélet. Umberto Eco párhuzamot vont a középkor és a jelenkor közé. A középkor és a jelenkor művészete nem rendszerező, hanem kiegészítő. Kényelmesen megfér egymással a kifinomult, kísérletező elitizmus és a népszerűsítő, ismeretterjesztő populizmus. Megfigyelhető a dolgok célszerűtlen gyűjtögetése. Eco szerint abból a vágyból fakad, hogy részecskéiben szétszedjük és újrarakjuk a világot. Az értelmiség átértelmez maga körül mindent. Értelmiségiek tömegei akarják lebontani a régi világot és felépíteni az új világot. A középkor azért vonzó sokak számára, mert az érthetőnek és rendezettnek, úgymond harmonikusnak tűnik az idők távlatából. A modernséget áthatja az elidegenedés és a káosz. Darvasi elbeszéléseiben visszatérő válságjelenség a szent és a profán összemosódása. A rózsabokrok lehányása a bűntudat okozta gyónás. „Angyalszar. Édes és illatos az angyalok ürüléke.” Darvasinál elválaszthatatlan a bűn és a szeretet. Darvasi, hasonlatosan a középkor művészetéhez, alkalmazza a szimbolikus kifejezésmódot, az apokaliptikus hangulatot és az Aranykor iránti nosztalgiát.

A középkori szakrális tudat jellemzője, hogy nála még nem vált ketté a profán és a szent. A középkorban még szilárdan összefüggött egymással ez a két tartomány. A középkori szakrális tudat egységben szemléli a fenségest és az alantast. Létező vulgáris példák a verekedő Szűzanyát és a pofozkodó Jézust ábrázoló középkori műalkotások, melyek a hívők szemében semmit sem veszítenek szentségükből. Mária és Jézus fizikai fájdalmat okozó cselekedetei rettegést keltenek a vétkező lelkekben, és elmélyítik a bűnbocsánatot. A magasztos kegyelem és a szélsőséges kegyetlenség nem zárják ki egymást. Ez adja a jelenlegi modern ember számára a középkor groteszkségét és abszurditását.

Darvasi László úgy tekint a világra, ahogy Umberto Eco, Nyikolaj Bergyajev, Johan Huizinga, Aron Gurevics, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Hamvas Béla. A hangsúly az egységen van, az ellentétes dolgok egybenlátásán. Darvasi azt igyekszik bizonyítani, hogy a legrosszabb iszonyat is a természet része. Az ócska bérházak lakói is a legendák, a mesék és az álmok légkörében élnek. A reménytelenség ellenére is rend uralkodik a világban. A botrányt legyőzi a harmónia.

Bibliográfia:

Mikola Gyöngyi: A történet rehabilitálása. In: Csipesszel a lángot. Bp. Nappali Ház, 1994. 209-217.

Eco, Umberto: Az új középkor, Bp., Európa Kiadó, 2002, 190. p.

1,

Mikor 2014-ben hírét hallottam, hogy a Kétfarkú Kutya Párt, mint hivatalosan bejegyzett párt, a parlamentáris politika keretein belül akarja folytatni tevékenységét, öntudatlanul is kialakítottam velük szemben egy elvárást. Úgy véltem akkor, Kovács Gergő megunta az apolitikus hozzáállást a közösség ügyeiben, és egyfajta centrumpolitizálás keretében megpróbál egyfajta alternatívát ajánlani a két politikai törzs állandó konfliktusába belefáradt embereknek. A Kétfarkú Kutya Pártnak mindig is fontos fegyvere volt a gúnyos humor. Várható volt, hogy 2014-ben is ez lesz a legfőbb eszközük.

Mit is vártam tőlük én, nem kis naivitással?

Azt, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (rövidítve MKKP, továbbiakban Kétfarkú Kutyák) kigúnyolja azt a dicsőséges csihi-puhit, ami ma a magyar politika. Kigúnyolja a Balliberális Network és a Nersevik Network egymással folytatott egyre visszatetszőbb küzdelmét. Kigúnyolja a polgárháborút. Kigúnyolja a kultúrharcot. Kigúnyolja az egymásnak feszülő törzseket. Kigúnyolja a CEU és az anti-CEU tüntetőket. Kigúnyolja az LMBT és az anti-LMBT tüntetőket. Kigúnyolja a migrációpárti és a migrációellenes tömegeket. Kigúnyolja a feministákat és az antifeministákat. Kigúnyolja a rasszistákat és az antirasszistákat. Kigúnyolja a BLM és az anti-BLM hazai rohamosztagosait. Torz tükröt állít a politikai elitnek és az általuk küzdőtérre vezényelt társadalomnak. Egyfajta figyelemfelhívást, hogy nézd már meg, ember, mit tesz veled a politikai osztály, teljesen kiforgat önmagadból, és ideje felébredned végre!

Mi lett belőle végül?

A Kétfarkú Kutyák úgy döntöttek, részt vesznek a dicsőséges csihi-puhiban. Alárendelik magukat a Balliberális Network-nek. A balliberális értelmiség oldalán belevetik magukat a polgárháborúba és a kultúrharcba. Odaállnak az egyik törzs mellé. Kigúnyolják a Nersevik Network-öt. Kigúnyolják a jobboldalt. Kigúnyolják az anti-CEU tüntetőket. Kigúnyolják az anti-LMBT tüntetőket. Kigúnyolják a migrációellenes tömegeket. Kigúnyolják az antifeministákat. Kigúnyolják a rasszistákat. Kigúnyolják azokat, akik nem kérnek a BLM-ből. A Kétfarkú Kutyák nem kérnek a Gyurcsányból, de szívesen élnének egy olyan baloldal által megfélemlített társadalomban, mint Svédország, Kanada vagy éppen a Joe Biden-kormány alatt formálódó USA. Alázatos kutyaként szolgálják a balliberális elitet, és segítenek kivezényelni a küzdőtérre az agymosott szerencsétleneket. A Kétfarkú Kutyák már nem rázzák fel a rémálomból az embereket; inkább segítenek még inkább kiforgatni az embert önmagából. Kardot nyomnak a kezébe, és mondják neki, harcoljon velük a Szép Új Világért! Arról beszélnek a kamerák előtt, hogy a céljuk egy békésebb és nyugodtabb társadalom, közben jópofiznak a társadalmi gyűlöletkeltés fenegyerekével, Gulyás Mártonnal. Haverkodnak a jakobinus Mércével. Megformálják a balliberális Budaházy Eddát: Baranyi Krisztinát. Nyíltan szimpatizálnak a Jessica Doty Whitakert meggyilkoló afro-amerikai terrorszervezettel, a BLM-mel.

„Légy a kutyák királya!/Ne királyok kutyája!” – énekelte Hobo egy olyan korban, ahol trend volt lemenni kutyába. Ma is ilyen kor köszöntött ránk. Értelmiségiek tucatjai mennek le kutyába, ki jobbról, ki balról. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt nem lett a kutyák királya, inkább lett a királyok kutyája. Kiskutyaként pitiznek a Balliberális Network-nek, pár odavetett csontért.

Valamilyen szinten kár értük. Régen ugyanis a Kétfarkú Kutya Párt szimbóluma volt a politikai életből való kiábrándulásnak, az apolitikusságnak. 2017-ben még én is elgondolkodtam rajta, hogy csatlakozom hozzájuk. Pártpolitikai vonalon kiábrándultam az LMP-ből és a JOBBIK-ból. Ugyanilyen csalódás várt a civilpolitika terén is. A Balliberális Network és a Nersevik Network felvásárolta a civilpolitikai szervezetek többségét – hasonlóan, mint az értelmiséget. Az a civilpolitikai szervezet, amelyik megőrizte a függetlenségét, vegetál. Igazából a hazai civilpolitika alárendelte magát a pártpolitikának. A magam részéről csalódtam a parlamentáris demokráciában. Igen, akkor 2017-ben még úgy gondoltam, megfelelő választás lenne nekem, mint a hideg polgárháborúba belefáradt írástudónak az MKKP. De már akkor szomorúan láttam, hogy az egykor tisztességes liberális és anarchista Kétfarkú Kutya Párt is átment a balliberális térfélre. Nem én voltam az egyetlen, aki csalódott bennük. Sőt, nekem még kifejezetten későn esett le ez az identitásváltás. Voltak olyanok, akik már 2014-ben világosan látták, hogy a Kétfarkú Kutyák, akik egykor NEM-et mondtak a hideg polgárháborúra, most aktívan részt vesznek benne. Valahol szomorú történet ez!

Még szomorúbbá teszi a történetet az, hogy még így is lett volna lehetőség rá, hogy megmentsék a becsületüket, és ezáltal nyújtsanak egy alternatívát a kiábrándultaknak. Többször is támadás érte őket mind a Nersevik Network, mind a Balliberális Network részéről. A Nersevik Network vádja nem tartalmaz sok újdonságot: ők a társadalmi rendet felforgató baloldaliak. Annál érdekesebb a Balliberális Network vádja: miszerint ők a kerékkötői az ellenzéki összefogásnak. A Kétfarkú Kutyák ugyanis nem kértek sem a Gyurcsány-klánból, sem az ellenzéki összefogásból. Puzsér Róbert néhány haverjával megvédte a Kétfarkú Kutyákat, több cikkben is. Puzsér soraiban pedig ott rejlett, igaz, nem nyíltan kimondva, inkább burkoltan, egyfajta ajánlásként, hogy legyenek ők a Centrum. Magyarán: a Kétfarkú Kutyák fogjanak össze a Szélsőközéppel! Sajnálatosan a Kétfarkú Kutyák nem mentették meg a becsületüket. Igaz, máig nem kérnek a Gyurcsány-klánból. Ellenben több szállal kötődnek a jakobinus újbaloldalhoz – Gulyás Mártonhoz, és a két gittegyletéhez, a Partizánhoz és a Mércéhez. Mint ismeretes, Gulyás Márton és Puzsér Róbert nem egy gyékényen árulnak; a jakobinizmus nem adaptálható a Centrumba.

Szörnyülködve látom, mekkora szarkavarás zajlik a migrációügyben. Ha van valami, amiben egyetértek a fideszesekkel, akkor az, hogy a migráció nemzeti létkérdés, sőt Európa-kérdés. Ma a témában az egyik ilyen szarkavaró a Kétfarkú Kutyák. 2017-ben a magyar állam kiosztotta a kampánypénzeket. A Kétfarkú Kutyák mire költötték a kampánypénzeket? Utána lehet nézni a Rózsa Sándor II. Népi Közpénz Tékozló Alap weboldalukon. A lista többnyire kulturális, karitatív és lokálpatrióta tevékenységeket tartalmaz. Egy dolog kivételével:

RS-2017-B-028 - Országos - Szirmai Zsuzsanna: Önkéntes voltam a Nyugatiban - saját könyvem ingyenes terjesztése – dolgok - Saját könyv + szórólap eljuttatása főleg vidéki könyvtárakba – 28

Szirmai Zsuzsanna 2015-ben kiadta saját könyvét, melynek címe: „Önkéntes voltam a Nyugatiban”. Ez egy pamflet, mely a Migration Aid migrációpárti szervezet számára folytat propagandát, a migráció mellett. Miszerint be kell engedni a határon belülre őket, mindet, segíteni kell nekik, ki kell nyalni a seggüket, emberbaráti kötelességünk. Meg hogy az Orbán-kormány, és minden olyan ember, aki tiltakozik az Európai Unió migrációs politikája ellen, kritikus a migrációval, tele van gyűlölettel, fasisztanáci. Szokásos szar. Egy olyan kiadvány, ami mindenféle árnyalt és összetett megközelítésmódot nélkülöz migráció témájában, ellenben egydimenziós, rettentően naiv, kifejezetten kártékony értelmezést ad az olvasónak. A Kétfarkú Kutyák a kampánypénz egy részéből a raktáron maradt migrációs propagandát kiküldte az összes vidéki könyvtárnak. Úgy bizony, az MKKP állami pénzből szétszórta az országban a Migration Aid propagandakönyvét!

2015-ben az Orbán-kormány országos óriásplakát-kampánnyal meglovagolta a társadalomban meglévő migrációellenes hangulatot. Egyrészt így üzent az EU-nak, hogy nem hajlandó eleget tenni a Migrációs Kvótának, másrészt a saját népszerűségét igyekezett növelni a magyar társadalomban. A Kétfarkú Kutyák a Vastagbőr bloggal közösen indított egy ellen-kampányt, amely során ők is telepakolták a saját plakátjaikkal az országot. Én sokáig azt gondoltam, hogy ez nem migrációpárti kampány, hanem csak kifigurázása annak, ahogy a FIDESZ meglovagolja a migrációs pánikot. Mindez a 2017-es lépésük győzött meg arról, hogy sajnos de, a Kétfarkú Kutyák támogatják a migrációt. A későbbi történések pedig megerősítették mindezt.

2,

Papp Gáspár: Trump, a Mikulás és nőügyek a Kétfarkú Békemenetén – Az újjakobinus Mérce egyik újságírója rittyentett egy cikket a Kétfarkú Kutyák Ellen-Békemenetére. A cím beszédes. Mint maga a szöveg is némely helyen.

„Az elnök egyúttal a kormánytól nagyobb rendet követelt: a magyar családok ne mehessenek külföldre, a külföldi családok ne jöhessenek ide!”

Fordítok, jó? Posztmodern kutyanyelvről az érthető magyarra! A Kétfarkú Kutyák egyszerre támogatják a magyar emberek külföldre áramlását és az iszlamista migránsok hazánkba jövetelét. Mintha a kettő ugyanaz lenne!

„A 24.hu tudósítása szerint a stand-up comedys Bruti is bevándorlás-vonalon osztotta meg gondolatait. Beszélt például arról, hogy Ausztriában a keresztény osztrákok a migránsok miatt a hegyekbe kényszerülnek, és éjjelent merészkednek csak le kebabért.”

Ugyanaz. Gúnyolódjunk azokon, akik joggal tartanak a migrációtól! Csináljunk a migrációt ellenző érvekből viccet! Ha valaki érvet hozz fel a migrációval szemben, gúnyoljuk ki! Jól ismert posztmodern módszer. Érvelés helyett vicceljük el a témát! Humorral szégyenítsük meg a másikat! Perjés Zoltán így bagatellizálta a Szabadfogás c. műsorban a migráció témáját: „Én is hiszek a Mikulásban!”. A manchesteri gyermeklányok az Ariana Grande-koncerten a migráció káros folyamatának estek áldozatul, nem a Mikulásnak. Érdemes megjegyezni, hogy ez nem egyedi jelenség. A viccelődés az egyik tipikus eszköze és fegyvere a balliberális értelmiségnek. Egyesek még a már fárasztóvá váló piréz humort is előveszik a téma bagatellizálása érdekében. Hogy ezzel megsértik mindazoknak az emlékét, akiket lemészároltak az elmúlt években az iszlamista terroristák Franciaországban, Angliában, Németországban, Svédországban, fikarcnyit sem érdekli ezeket a gerincteleneket!

„Szóba jöttek a nőügyek is. Döme Zsuzsanna, az MKKP VI.-VII. kerületi jelöltje elmondta, hogy nagyon várja azt az időt, amikor a nőktől ismét elveszik a szavazati jogot, nem kell többé olvasniuk és újra lesz idejük a fonóba járni.”

Ez a lapos humor is jelzés arra, hogy a Kétfarkú Kutyák is felültek a Gender Studies-szekérre. Avagy ha valaki nem értené, hogy a humorban utazó Kétfarkú Kutyák eddig miért nem csaptak le a Gender-témára, ami bőséges humorforrás a poéngyártásra, olvassák el Döme Zsuzsanna fenti idézetét. Talán első olvasásra leesik a válasz. A NANE az MKKP-t is teletömte a saját feminista ügynökeivel, akik aztán a saját képükre formálták a szervezetet. Szerintem egy férfi sincs a brancsban, aki Baranyi Krisztina közelében el merne sütni egy szőke nős viccet. Vagy akármelyik női párttag közelében.

Visszatérve Döme hülyeségére, a FIDESZ nem tervez semmi olyasmit, hogy elveszi a nőktől a szavazati jogot, megtiltja nekik az olvasást, és bekényszeríti őket a fonóba! Éppen ellenkezőleg! Nő-Köz-Pont elnevezéssel munkaügyi központokat hozott létre országszerte, kizárólag nőknek, ezzel segítve a nők integrálódását a munkaerő-piacra. A Kétfarkú Kutyák is beszálltak a Nemek Háborújába! Kis izgatás, kis uszítás; hadd ugorjon a nő a férfi torkának!

Megfigyelhető, hogy az MKKP egy olyan viccpárt, ami szelektál a politikai színtéren. Hasonló ezen a téren, mint Bödöcs és Dé:nash. Viccet csinál a FIDESZ-ből, néha a Mi Hazánkból, időnként a baloldali fiatalok között szánalmasnak tartott MSZP-ből és DK-ból – de sohasem viccelnek az LMP-vel, a PM-mel, az EGYÜTT-tel, a JOBBIK-kal, a MOMENTUM-mal. Folyamatos humorbomba-támadásnak vannak alávetve a migráció-ellenes politika szereplői, de a migrációpárti politikusok nem. Egyetlen feminista politikus, aktivista, ideológus és értelmiségi nincs kiparodizálva. Mind a Gender Studies, mind az LMBT folyamatosan nyújtja az olyan témákat, amikről gyártani lehetne a poénokat – de a Kétfarkú Kutyák nem ütik le a labdákat.

A Balliberális Network alapvetően két politikai program végrehajtásának van elkötelezve: az egyik az Isztambuli Egyezmény, a másik a Migráns Kvóta. A Balliberális Network által mozgatott politikai pártok egyaránt alárendelik magukat ennek a két politikai programnak. Nem kivétel az MKKP sem.

3,

Imigyen szólt egykor Facebook-on a Puzsér Róbert:

"Nehezen határoztam el magam a kampány során. A Fideszt, az MSZP-t és a DK-t alapból kizártam, de a többi párt mellett sok érv és ellenérv viaskodott bennem. Ha nincs a balliberális véleményelit, ha nincsenek a visszaléptetést követelő nyuggerhordák, talán dűlőre sem jutok.

Csakhogy a 444-en azt a sejtetést olvastam, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt [amely a kampánytámogatását karitatív célra ajánlotta fel, és amelyről az összes többi párttal ellentétben nem süt a mohóság meg a hatalomvágy] merő pénzéhségből szabotálja a Nagyszerű Ellenzéki Összefogást. Azokkal szemben folytat Uj Péter orgánuma suttogó propagandát, akik az elmúlt nyolc évben egyedül voltak képesek tökös és erős utcai akciókra a nemzeti együttműködés rendszerével szemben – az Orbán zsebéből ellenzékieskedő MSZP és DK százmilliós párttámogatásai azonban nem érik el a 444 szerkesztőinek ingerküszöbét. Nem véletlenül említem ezt a két pártot, ugyanis épp ennek a két álellenzéki pártnak a hívei terrorizálják legintenzívebben a kutyákat. A fent említett maffiapártok politikusai és droidkatonái [akik évtizedek óta nevezik magukat demokratáknak, és ezzel annyira összemocskolták ezt a szót, hogy félek, utánuk használni sem lehet majd] nem tűrik a Kétfarkú Kutya Párt tevékenységét, és őrjöngenek, hogy egyesek élnek a törvény adta jogukkal, és megteremtik a komplett politikai garnitúra elleni tiltakozás alkotmányos lehetőségét.

Mindig a leggyengébb mellé kell állni, mindig az igazságot kell keresni, és mindig szolidárisnak kell lenni – ez az a baloldali politika, amelyben hiszek. A Kutyákra szavazok. Listán és egyéniben."

Én érteni vélem, kevesek számára miért szimpatikusak a Kétfarkú Kutyák. Azzal a céllal jött létre a szervezet, hogy rámutasson a parlamentáris demokrácia kiüresedésére. Azt hirdette, hogy ne vegyük komolyan a politikát, egy olyan időszakban, mikor mindenki komolyan politizált. Ez volt régen. 2014-ben bejegyezték őket hivatalos pártként. Innentől indult meg egy lassú változás. Amit már nyújtanak, az nem valódi apolitikusság. És nem is az ártatlan és naiv lokálpatriotizmus, amiről Kovács Gergely ártatlan kutyaképpel nyilatkozik az ATV stúdiójában. Akik most tömegesen szavaznak a Kétfarkú Kutyákra, azok egy része a saját apolitikusságát, a politikai nihilizmusát, a parlamenti demokráciában való csalódottságát fejezi ki. Ez valamelyest érthető. A probléma csak az, hogy a Kétfarkú Kutyák apolitikussága mára már illúzió. Jelenleg nem apolitikusak a Kétfarkú Kutyák. A karitatív lokálpatriotizmusa csak mellékvágány. Ezek a kutyák nem csupán kétfarkúak, hanem kétszínűek is. A viccpárt ma „viccpárt”. Burkoltan, nem nyíltan; nem kimondva, hanem sejtetve; sunyin és gyáván támogatják az Isztambuli Egyezményt és a Migrációs Kvótát. A Kétfarkú Kutyák fegyver a Balliberális Network kezében. Felülről vezérelt anarchisták. Feladatuk a NER elleni mozgósítás. Az Ellen-Békemenet mutatja, mennyire profik az ilyesmiben!

Puzsér csak kifejezi a politizáló átlagember tehetetlenségét. Kire szavazzak? Nem tudom. Tehetetlenségében behúzza az X-et a Kétfarkú Kutyákra. Igazából egy olyan pártra szavazott, amelynek a politikai céljai nem egyeznek teljesen az övével. Valójában leadott egy szavazatot a Balliberális Network-re.

4,

Farkas Attila Márton: Már nem is ari a Kétfarkú. Hanem szar a humora. – A fentiekből kiderül, hogy a Kétfarkú Kutyák nem aranyosak. Harapnak is, ha kell. A humoruk pedig szar. Nem csupán azért szar, mert gúnyt űz azokból, akiknek ellentétes a politikai véleménye. Hanem mert tényleg erőltetett. Igazából azon a szinten található, mint az IHM és az Adam Sandler-filmek. A BLM-emlékmű, mint provokatív poén, nem csupán humortalan volt, de ízléstelen is.

Balliberális szervezetként már nem képviseli hitelesen az apolitikus szellemiséget. A lokálpatriotizmusát bár lehet tisztelni valahol, de nem elegendő ahhoz, hogy neki adjam a voksom a következő választáson. Meg a bizalmam.

„A Fidesz legnagyobb bűne nem a rossz kormányzás, még csak nem is a tévesen korrupciónak meg lopásnak nevezett újfeudalizmus kiépítése, hanem az amúgy is pusztító kollektív neurózis, a magyar szorongás súlyosabbá tétele azáltal, hogy kimaxolták a polgárháborús hisztériát. Eddig is ott voltunk a legdepressziósabb, legalkoholistább és legtöbb öngyilkossal bíró európai társadalmak között, s ezt a rossz állapotot a folyamatos pánikkeltés és gyűlöletgenerálás csak felfokozta. Föl kéne szabadulni már. Belülről, mentálisan. Akkor nem lesz senki lelki jobbágy.”

Az összes parlamenti párt szítja a gyűlöletet az országban. A parlamentáris demokrácia a rendszerváltás óta a polgárháborús állapot melegágya. „A háború a politikának folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel” (Clausewitz). Igaz ez fordítva is. A politika békeidőben ugyanannak a háborúnak a folytatása, ami zajlott a véres harctéren. A parlamentekben és a harcmezőkön ugyanazért folyik a harc: az erőforrásokért. Az erőforrásokért való harc pedig permanens. Béke nem lesz sosem.

Igenis van a magyar nemzetnek, a magyar társadalomnak, a magyar országnak belső ellenségei. Az Isztambuli Egyezmény és a Migráns Kvóta olyan politikai programok, amik ártanának a társadalomnak. Az Isztambuli Egyezmény a maga inkvizíciós módszereivel jelentősen hozzájárulna a magyar férfitársadalom meggyengüléséhez. A Migrációs Kvóta kitenné a társadalmat a migráció káros hatásainak. Az Isztambuli Egyezmény és a Migráns Kvóta, ha még nem is elég a nemzethalálhoz, radikális pusztítást vihet végbe a magyar társadalomban.

Borzalmas a félelem, a harag és a gyűlölet mértéke az országban. A polgárháborús légkör elkeserítő. De ezt a FIDESZ nyakába varrni egyoldalú csúsztatás. Az összes párt az országban alkalmazza a polgárháborús hisztériát. Úgy néz ki, ez a parlamentáris demokrácia egyik negatív velejárója. A nemzetnek igenis vannak belső ellenségei, akikkel előbb-utóbb bizony le kell számolni az országban. A belső ellenséggel való leszámolás a fennmaradásunk érdeke.

„Nem másfajta rosszkedvek és gyűlöletek kellenek, hanem nevetés, lazaság, könnyedség. Szabadság, ha úgy tetszik.

Bármi kiröhögésének a képessége. Nem csak Orbán, a kormány, a Fidesz-KDNP kiröhögése, hanem az egészé. A rezsimet nem az ellenzék győzi le, hanem egy felszabadult társadalom. Ha az ellenzék győz vasárnap, ugyanez az ország marad, ugyanez a társadalom, ugyanezekkel a kondíciókkal. És ugyanez a politika.”

Szép eszmefuttatás. Talán még igaz is. De ennek nem feleltethetőek meg a Kétfarkú Kutyák. Ugyanis még ők sem merészelnek mindenen röhögni.

A Kétfarkú Kutyák kizárólag a FIDESZ-KDNP-ből csinálnak viccet. Az ellenzékből néha megkapja magáét a Mi Hazánk, a DK és az MSZP. A politikailag korrekt témák sosem kerülnek náluk terítékre. A Kétfarkú Kutyák által képviselt „nevetés, lazaság, könnyedség” ugyanúgy az indulatok felkorbácsolása, csak más köntösben. Az MKKP ugyanúgy az Orbán-fóbiával dolgozik, mint az összes többi balliberális párt. Csak más a csomagolás. A Kétfarkú Kutyák humorban uszítanak az Orbán-kormány, sőt a jobboldal ellen. Magam egyszer kíváncsiságból felmentem egy az MKKP által működtetett Face-csoportba. Igazából egy olyan fanoldal volt, amire a szimpatizánsok töltöttek fel tartalmat. Három perc múlva már léptem is ki belőle, mert annyira zavaró volt a tömény Orbán-fóbia. Az Orbán-fóbia a gyűlöletbeszéd egy fajtája, és a célpontja maga Orbán Viktor. Negatív érzelem, ami könnyedén megnyilvánulhat erőszakos cselekményben. Egyelőre ezek még nem szültek magányos merénylőket. De nem csupán az Orbán-kormány és a FIDESZ a humorba csomagolt gyűlöletbeszéd célpontja. Eme könyörtelen vicceknek azok is áldozatul esnek, akik ellenzik a balliberális világnézetet.

Ez a humor nem a szabadságról szól. Ez a humor a polgárháborús légkör része.

„És ha egy viccpárt kerülne hatalomra, mint Izlandon (ami persze nálunk elképzelhetetlen), akkor mi lenne? Összeomlás? Ugyan. Minden menne tovább, mert egy ilyen kis ország helye és sorsa nagyjából kijelölve, meghatározva van a nagy nemzetközi munkamegosztásban és a geopolitikai sakktáblán. Viszont kiderülne, hogy a politikát nem politikusok csinálják, hanem gazdasági tényezők, gazdasági szereplők. Ha a Kétfarkú jutna kormányra, lelepleződne, hogy a pártpolitika süketelés.”

Naiv a feltételezés. A Kétfarkú Kutyák nem juthatnak hatalomra. Ez nincs bent a tervben. Nekik nem feladatuk, hogy győzzenek. A BLM-szoborral kifejezték a szélsőbaloldali szubkultúrához való hűségüket. A Kétfarkú Kutyák már hosszú ideje cimborálnak a Gólya Presszóban iszogató, a Mércén és a Partizánon észosztó jakobinusokkal. A Kétfarkú Kutyáknak nincs bajuk a szélsőbalos forradalmárokkal. Még az sem probléma nekik, hogy az újbaloldal brutálisan leszűkíti a szabadság köreit azokban az országokban, ahol hatalomra jut. Mit akarnak a Kétfarkú Kutyák? Azt, hogy győzzön a Balliberális Network. Lehetőleg a Gyurcsány-klán, meg a klánt kiszolgáló MSZP és DK nélkül. Azt, hogy a magyar társadalomban realizálódjanak a balliberális politikai programok (drogliberalizációs reform, feminista reform, LMBT-reform, migrációs reform, cigány kisebbségi reform). Lehetőleg békésen. Ha máshogy nem megy, forradalmi úton. Azt, hogy a saját szubkultúrájukat lássák viszont a társadalomban, a saját törzsüket lássák viszont a hatalomban. Meg némi pénzt.

A ferencvárosi BLM-szobor felállítása iszonyat gáz! A legrosszabb baklövés!

A BLM meggyilkolta Jessica Doty Whitakert. A 24 éves családanya csak annyit mondott: „All Lives Matter”. MINDEN ÉLET SZÁMÍT. Ezt mondja Thomas Mann. Ezt mondja egy humanista. Ezt mondta Jessica is. Ebben persze benne volt az is, hogy nem ért egyet a BLM politikai céljaival. Joga volt hozzá. Demokratikus rendszerben az ember elmondhatja azt, hogy nem ért egyet a másik politikai véleményével. A BLM aktivistái nem bírták elviselni, hogy nem osztja a politikai nézeteiket. Hátulról fejbe lőtték. Meggyilkolták. Máig nem lettek meg a gyilkosok. A BLM nem határolódott el az elkövetőktől. És nem Jessica volt az egyetlen áldozat, akit meggyilkoltak.

A Kétfarkú Kutyák a szoborral kifejezték a szimpátiájukat a BLM felé. Egy olyan szervezet felé, amely meggyilkolt több embert is. Egy olyan szervezet felé, ami erőszakot gyakorol az amerikai társadalomban. Egy olyan szervezet felé, ami a megfélemlítés eszközét használja a céljai elérésére. Egy olyan szervezet felé, ami nem tiszteli az ellenvéleményt, és lábbal tiporja a szabadságjogokat. Egy olyan szervezet felé, ami tele van keménykötésű bűnözőkkel. Egy olyan szervezet felé, ami rasszista propagandát folytat.

Azért volt hova süllyedni, kedves fiúk és lányok!

Az MKKP csak az egyik megnyilvánulása a napjainkra teljesen elkorcsosuló globálkritikus underground-nak. A Kétfarkú Kutyák valójában a 21. század Sinkó Ervinjei. Sinkó Ervin, mint egy naiv kamasz, végigasszisztálta a Tanácsköztársaságot. Ugyanezt teszik most a Kétfarkú Kutyák is. Úgy is nevezik az ilyet: hasznos hülyék!

Olvasnivalók:

Papp Gáspár: Trump, a Mikulás és nőügyek a Kétfarkú Békemenetén

- https://merce.hu/2018/03/16/nougyek-es-mikulas-a-ketfarku-bekemeneten-galeria/

Lehoczki Noémi: Magyarország szobordöntögetői

- https://merce.hu/2021/04/02/magyarorszag-szobordontogetoi/

Farkas Attila Márton: Már nem is ari a Kétfarkú. Hanem szar a humora

- https://24.hu/poszt-itt/2018/04/05/mar-nem-is-ari-a-ketfarku-hanem-szar-a-humora/

Puzsér Róbert: A kutyahús feldolgozása

- https://hang.hu/publicisztika/2020/09/16/a-kutyahus-feldolgozasa/

Csuzi Attila: Nő-Köz-Pont – Állami nemi diszkriminációs hálózat milliárdokból:

-http://www.ferfihang.hu/2018/03/06/no-koz-pont-allami-nemi-diszkriminacios-program-milliardokbol/

Dumaker - Quijote dmk

Mielőtt belekezdenék Cervantes méltán népszerű regényének bemutatásába, beszélnem kell arról a stílusirányzatról, amelyben megszületett a mű. A reneszánsz két ellentétes irányzatra oszlott: a képzeletet felszabadító barokk és a képzeletet leszabályzó klasszicizmus. A „barokk” szó eredetileg olyasfajta gúnynév lehetett, mint a „gótikus”. Sokan a reneszánsz elfajulását látták benne, míg mások a gótikus szellem folytatását. Oswald Spengler szerint a reneszánsz csupán egy szép kis közjáték. A nyugati kultúra igazi útja a gótikából a barokkba vezetett. A barokk korszaka a XVI. századtól a XVII. századig tartott. Az idealizmus, a hősiesség, az akaratkultusz, a totális képzelet, a földi valóságtól való elrugaszkodás, az udvarközpontúság az egykorú képzőművészettel rokonságot tartó manierizmusban öltött testet. A kor elbeszélő irodalmát három nagy témakör foglalkoztatta: a lovagi, a pásztori és a pikareszk.

Spanyolország sokáig hegemón helyzetben volt Európában. A hegemónia mögött viszont meglapult egy mély társadalmi válság. A spanyol állam gyarmatokkal rendelkezett a jelentősebb szárazföldeken. A kereskedőhajói büszkén szelték az óceánokat. Világhatalom volt egészen addig, míg ezt a címet át nem vette tőle Anglia. A szemkápráztató csillogás, a gyönyörű ruhák és a hivalkodó gazdagság alatt csírázott a kirobbanni kész válság. A spanyol uralkodói ház politikája rövidlátó és elmaradott volt. A spanyol állam támasza az idejét múlt feudalizmus volt. A nemesség és az egyház kiharcolták az egyre terhesebbé váló rendi kiváltságok konzerválását. A magas adók jelentősen visszafogták az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet. A Szent Inkvizíció vadászott az arabokra, a zsidókra és az eretnekekre. A hűbérrendszer legkiszolgáltatottabb rétege a jobbágyság volt. A szegény parasztba belerúghatott mindenki, aki feljebb volt nála a hierarchián. Az elkeseredett földművelők elmentek zsoldosnak és matróznak, banditának és kalóznak. Jobbágyok tömegei hagyták ott a földet, és lettek a nagyvárosok bűnözői. Spanyolország úgy tekintett magára, mint Európa legerősebb országára – miközben behozatalra szorult szinte az összes iparcikkben.

A lovagság eszménye nem ért véget a középkor alkonyával. Népi formákban, dalnokok költeményein és nyomtatott könyvekben élt tovább. A barokk kor nemessége nem volt hajlandó elismerni, hogy elmúlt a lovagkor. Az arisztokrácia büszkén hirdette, hogy ők az egykori lovagok vér szerinti leszármazottjai. Ezt az eszmét táplálta a lovagi epika, ami már elszakadt a mitikus gyökereitől, és tág teret nyitott a szerzői fantáziának. A középkorban úgy tekintettek a lovagi epikára, mint valós történetek elmesélőjére. A reneszánsz ember már tudta, hogy a lovagregényekben leírtak kellemes hazugságok. Különösebben nem törődtek annak fiktív jellegével, mert vágytak a meglepődésre és a megdöbbenésre – arra, hogy kiszakadjanak a valóságból. A lovagregények nem a valóságba vezettek, hanem a valóságtól el, a fantáziába. Szerb Antal szerint ez a de-realisztikus irodalom. A leghíresebb barokk lovagregény az Amadis. Sokak szerint ennek paródiája a Don Quijote.

A manierizmus legjellemzőbb műfaja a pásztorregény. Eme művekben keveredtek egymással a pásztori és a lovagi elemek. A regények témája az elejétől a végéig a szerelem. A manierizmus megnyilvánult a szereplők választékos és szellemes beszélgetéseikben. Magva az antik eredetű hit a boldog aranykorban. A minél fejlettebb civilizációban bonyolódott a társas élet. Az emberek többsége belefáradt a civilizált életbe, és visszavágyódott a természetbe. A teória szerint valamikor mindenki egyszerű jóságos pásztor volt. A civilizálódással fokozatosan romlottak meg az emberek.

A pikareszk regény egyfajta kulturális ellenhatása volt az idealista lovag- és pásztorregénynek. Hőse a picaro, a csavargó, az inas. Az első pikareszk regény arról szól, milyen tapasztalatokat szerzett egy fiatal inas a gazdáinál. Eme irományok felfogása szerint minden ember egy picaro, vagyis szélhámos. Az ember úgy válik csalóvá, hogy megismeri maga körül az életet. A pikareszk szerzők szerint a hétköznapi valóság csúnya. A pikareszk irodalommal párhuzamosan a képzőművészetben is utat tört az irány, hogy ábrázolják a torzat. A pikareszk szerzők nem realisták. Ők nem ábrázolják a valóságot, csak gyönyörködnek a torzban és a hitványban.

Az arisztokrácia és az őket kiszolgáló írástudók látták a társadalom alján lévőket. Látták, de nem kívánták észrevenni őket. A realitások elől menekültek az illúziókba. A spanyol színpad és a lovagregények szolgáltatták nekik az álomvilágot. Magukra erőltettek egy mesterséges optimizmust. Csupán idők kérdése volt, mikor reagál erre az irodalom. Reagált is, Cervantes révén.

A Don Quijote a barokk irodalmának paródiája. Világában egyszerre van jelen a lovag-, a pásztor- és a pikareszk regény. Célja a mesterséges optimizmussal való leszámolás. A manchai lovag kalandjai az Amadis-regények kalandjainak kifigurázása. Az Amadis-ban a csodavilág objektív valóság, a Don Quijote-ban szubjektív valóság. A lovag- és pásztorregények idealizált világa a műben Don Quijote téveszméi. Cervantes nem csupán a helyszíneken való történéseket ábrázolta, hanem a főhős lelkében lezajló folyamatokat is. Lélektani jellege miatt tekinthető a modern regények egyik előfutárának is.

A regényben két valóság ütközik egymással. Don Quijote képviseli az idealizmust, Sancho Panza a realizmust. A lovag és a csatlós úgy barátai egymásnak, hogy közben ellentétes világnézetet képviselnek. Sancho Panza számos alkalommal figyelmezteti az urát, aki viszont nem hallgat rá, és pórul jár. Don Quijote ilyenkor rádöbben a valóságra, de a tényeket hamar eltorzítja az elméje. Szerinte minden balul sikerült hőstette mögött egy gonosz mágus mesterkedése áll. A varázsló elvetemült célja, hogy tönkretegye a lovag hírnevét. Don Quijote így le is gyárt magának egy főellenséget.

Don Quijote másolja a lovagi ideált. Mégsem divatlovag, mivel ezen eszméknek meg is felel hosszú vándorútja során. Vakmerően bátor. Udvarias a hölgyekkel szemben. Kész harcolni az elnyomottakért. Szavaiban és cselekedeteiben megnyilvánul a lovagi ideál. Thomas Mann szerint: „Amit Don Quijote mond, az mind jó és értelmes, de amit tesz, az mind értelmetlen, bolondul vakmerő és torz; és csaknem az a benyomásunk, hogy a költő ezt mint a magasabb erkölcsi életnek természetes és elkerülhetetlen antinómiáját akarja bemutatni.”

Cervantes iróniája kétértelmű játékot folytat Don Quijote könyvember mivoltával is. Don Quijote nemcsak könyvember, hanem könyvalak. Don Quijote szeret olvasni, de közben őt is szeretik olvasni. Don Quijote regényt él, és tudja magáról, hogy regényhős. A második rész szereplői olvasták az első részt; igazából Cervantes-től ismerik az eseményeket. Don Quijote a tragikus halálát annak köszönheti, hogy regényalak. A második rész végén el kell haláloznia, hogy kontár kezek ne tudják továbbírni a kalandjait.

Cervantes maga is elárulja regénye témáját és célját:„… hogy megvetés tárgyává tegyem az emberek előtt a lovagregények költött és sületlen históriáit, de az én igazi Don Quijotém története úgyis megingatta, és nemsokára kétségkívül halomra is dönti valamennyit.”. A XVI. és XVII. században virágzott a fantasztikus irodalom. Új legendák és mondák születtek. Hősökért és lovagokért rajongtak a korszak olvasói. Cervantes a fantasztikus irodalom gúnyos betetőzésének szánta regényét. Mégis az utókor úgy hozta, hogy valami több lett belőle. Cervantes talán maga sem gondolta volna, hogy kultuszregény lesz a művéből.

Dőreség realistának nevezni a regényt. Cervantes leszámol művében kora idealizmusával, ugyanakkor tág teret enged a fantáziának. Cervantes ábrázolásmódja nem hasonlítható Balzac, Stendhal, Dickens, Thackeray, Flaubert és Dosztojevszkij realizmusához. Stílusa sokkal inkább összeegyeztethető Garcia Márquezzel és Jorge Luis Borgesszel. Még nagyobb tévedés filozófiai tanítást levonni a regényéből (az irodalomtudományban mindmáig trend ez). Cervantes célja nem az életre való tanítás, hanem a mulattatás és a szórakoztatás. Ámbár van egy mondás, miszerint mindenki filozófus, legfeljebb az illető nem tud róla.

Cervantes azt állította, hogy egy mór írta arabul a Don Quijote-t, ezért nem tud kezességet vállalni a szöveg hihetőségéért. Ez is egy szerzői fogás volt a részéről. Az ma is vita tárgya az irodalomtudományban, hogy a regényben előforduló kevéske logikai hiba szándékos írói eszköz vagy a szórakozottság eredménye volt. A 23. fejezetben egy alvilági figura, Ginés de Pasamonte elköti Sancho szamarát. A további fejezetekben a fegyverhordozó ismét szamárháton követi az urát, miközben szó sem esik a szamár megkerüléséről. Cervantes a második kiadásban igyekezett orvosolni a problémát. Viszont akkor meg a nyomdász, Juan de la Cesta rossz helyre illesztette be a helyreigazítást. A magyar olvasók örömére a hazai kiadás már beiktatta a javítást. Ginés de Pasamonte ellopja Don Quijote fegyverét, mégis a manchai lovag később kardot ránt. Honnan került elő a kard? Esetleg volt egy másik penge? Valószínűleg ez is Cervantes szórakozottságának produktuma. Ez is benne van a magyar kiadásban, betoldás nélkül.

Cervantes még be sem fejezte a második részt, mikor Alonso Fernández de Avellaneda megírta és kiadta Don Quijote kalandjainak folytatását. Cervantes rengetegszer felsorol a művében lovagregényeket anélkül, hogy a cím mellett említené a szerzőjüket is. Ez azzal magyarázható, hogy még nem volt fejlett a reneszánsz és barokk idején a szerzői jog tisztelete. Mikor Cervantes tudomást szerzett róla, hogy egy kortárs szerző eltulajdonította a regényalakjait, megszólalt benne a büszke alkotó: „Csupán az én számomra jött a világra Don Quijote, s én az ő számára; ő cselekedni tudott, én meg írni; csupán mi ketten születtünk egymásnak.” Avellaneda nem vette szívére az ellene szóló vádakat; egyáltalán nem érzett bűntudatot. Még ő vádolta Cervantest, hogy sértegetni merészeli Lope de Vegát, a híres spanyol drámaírót. Avellaneda hiába utánozta ravaszul Cervantes stílusát, alakjai nevetséges és hitvány figurák. A plagizátornál Don Quijote egy bolond, Sancho Panza pedig egy bohóc. A Cervantes által írt Don Quijote jóval élvezetesebb alkotás, mint Avellaneda koppintása.

Cervantes hiába tudhatott maga mögött egy sikeres életművet, maga az élete nyomorúságos volt. Apja, Rodrigó beteg nemesekhez járt, hogy az orvostudomány elavult módszereivel, piócázással és érvágással „gyógyítsa” őket. Kuruzslásból nem volt képes eltartani feleségét és hét gyermekét. Valladolidba költözött a Spanyol Udvar. Udvaroncok, kereskedők, uzsorások, kéjnők, kalandorok, zsebmetszők és művészek vették körül a dekadens királyi párt. Ebben a különös zagyvalékban leledzett a Cervantes család is. Rodrigó pereskedni akart Valladolidban. Alcalában meggyógyított egy márkit, aki megtagadta az orvosi költségek kifizetését. Rodrigó a kliensétől igyekezett behajtani a követelését, de saját magát juttatta börtönbe az adósságai miatt. Amíg az apja a börtönben sínylődött, az ifjú Miguel de Cervantes kifejezetten pikareszk életet folytatott. Vendégfogadókban étkezett. A kocsmákban öszvérhajcsárokkal és mesteremberekkel beszélgette és múlatta át az éjszakákat. Baráti körében megfordultak csirkefogók, kéjnők és zsebmetszők is.

Cervantesnek anyagi megélhetést biztosító hivatalra volt szüksége, hogy írhasson. Megkapta aztán az egyik legmegvetendőbb hivatali állást: állami adószedő lett. Spanyolországot ekkor fogta el a győztes hadjáratokba vetett hit. Még emlékeztek az 1571-es lepantói ütközetre, ahol Spanyolország, a Vatikán és Velence flottája szétverte a Török Birodalom haderejét. Cervantes maga is részt vett az ütközetben, és sebesülést is szerzett a bal karjára. A spanyol állam úgy gondolta, ezek után könnyedén győzelmet arathat Anglia felett. Az állam hatalmas adókat vetett ki, hogy megépítsék a Nagy Armadát. Cervantes nem kis szenvedéssel igyekezett behajtani a nagybirtokosoktól a gabona- és pénzszolgáltatásokat. Mire a földesurak följelentették, a kincstár pedig sikkasztással vádolta meg. Hivatalból indított eljárások és börtönben töltött kemény napok keserítették meg az író életét. Mindeközben a Nagy Armada vereséget szenvedett az angol flottától. Mindez pedig csak a nyitánya volt a hanyatlásnak.

Cervantesnek a kiadókkal is meggyűlt a baja. Miközben igyekezett szert tenni az egyházi és a világi hatalmasságok támogatására, s próbálta megkerülni a szigorú cenzúrát, a kiadók nagy hasznot kívántak lehúzni a könyvei által termelt profitból. A kiadó kockáztatott, mikor befektetett a Don Quijote-ba, de mikor bebizonyosodott, hogy busás utána a nyereség, kérte a jussát. Miközben a nyomda és a kiadó jól járt a biznisszel, Cervantes épp csak annyit keresett vele, hogy ne haljon éhen.

Cervantes egész életében elítélte az állami terrort. A spanyol királyi udvar biztosítani kívánta a nemzet etnikai és vallási egységét. A kincstárnak szüksége volt az arab kézművesek vagyonára. A spanyol egyház segítette a királyi udvart abban, hogy kiűzzék a mórokat az országból. Cervantes nem helyeselte az etnikai és vallási üldözést. Elítélte az egyházat, amiért tekintélyüket adják egy ilyen erkölcstelen politikai tetthez. A szerző ezzel azt érte el, hogy kevés támogatója volt az egyházi körökben. Öregkorában igyekezett a közvélemény figyelmét ráirányítani a mór fogságban szenvedő keresztényekre, és sürgette a kiszabadításukat. Buzdított a nemzeti erények ápolására, az egészséges hazaszeretetre, de nem osztotta a királyi udvar etnikai alapú nemzetkoncepcióját

Cervantes egy olyan korszakban élt, amikor még áthatotta a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus és a humanizmus az európai társadalmakat; amikor a reformáció és az ellenreformáció, a hanyatló hűbéres rendszer és a feltörekvő tőkés rendszer összetalálkozott egymással; amikor az eszmék gladiátorként vívták meg a totális harcukat a történelem arénájában. A lovagi költészet és epika a hűbéri rend, a feudalizmus eszményének irodalmi kifejezései voltak. A tőkés rend kialakulásának idejében érvényüket vesztették ezen ideológiák, mégis szolgaian szajkózták tartalmukat az uralkodó osztályok. Szükség volt egy Cervantes-re, aki „gúnykacajba fullasztotta a spanyol lovagságot.” (Byron)

Az iparral és a kereskedelemmel együtt fejlődött a pénzgazdálkodás. Nagyobb szervezettséget követelt magának a társadalom. Biztosítani kellett a termelést. A városi önkormányzatok, a kommunák rendíthetetlenül őrizték függetlenségüket. Így nem is véletlen, hogy támogatták a polgárság társadalmi változást követelő eszméit. A kommunák a céljaik eléréséhez a fegyvert választották, mivel tudták, nem érvényesülhetnek békés eszközökkel. Az állam vérbe fojtotta a kommunák lázadását. „Jaj a nemzetnek, ha csak a múltjával törődik, s annak képére akarja formálni jelenét.”(Benyhe János). A spanyol nemesség éltette a feudalizmust, mikor kialakulóban volt a kapitalista rend. A szükséges gazdasági fejlesztésekről elterelte a figyelmet a gyarmatosítás. Az új világok felfedezésének izgalma még jobban megerősítette a feudális lovagi eszményeket. Konkvisztádorok, fantaszták, inkvizítorok és misztikusok kergették a zsoldosokat örült ámokfutásba. Szenvedett a pórnép. A koldusok könyörögtek az alamizsnáért. A csibészek igyekeztek hasznot húzni a válságból.

Cervantes a társadalmi problémák mellett foglalkozott esztétikai és művészeti témákkal is. Cervantes szerint probléma, hogy a fantázia elszabadult a művészetben. Fontosnak tartotta a valósághoz való visszatérést. Hitt abban, hogy a szórakoztatás nem zárja ki a minőséget. Szerinte szükséges a cenzúrázás és a lektorálás, mert csak így szűrhetőek és zárhatóak ki az irodalomból a regényeket rohamosan termelő írók. A tudományról a véleménye: „ha célja nem üdvös, gyöngy a szemétdombon.” Picit elitista, na!

A nevetés és a gúny része a városi ember életének. A Don Quijote-ban, hasonlóan a pikareszk regényekhez, a középkori bohózatok humora indít támadást az olvasók rekeszizmai ellen. Cervantes nem a nevettetés negatív eszközét, a gúnyt használta, hanem a finomabb komikumot. Milan Kundera úgy nevezi ezt, hogy humor: „Nem azért nevetünk, mert nevetségessé tesznek, kicsúfolnak vagy éppen megaláznak valakit, hanem azért, mert egyszer csak kétértelműségében mutatkozik meg előttünk a világ, elvesztik látszólagos értelmüket a dolgok, kiderül emberekről, hogy nem olyanok, amilyennek gondolják magukat.”

Jaj, megnéztem ezt a videót!

Konzervatívnak lenni a legnagyobb lázadás – Jobboldali influenszerek (PS Polbeat 2020. 08. 04)

Nem dobok linket. Akit érdekel, üsse be Google-ba vagy Youtube-ba a címet, aztán nézze a videót! Már a cím is utal arra, mekkora humbug az egész!

Egy valódi konzervatív sosem nevezi magát lázadónak. Az ál-lázadó attitűd egy mai trend a nersevik értelmiségi és politikai osztály közegében. Kovács Ákos szájából hangzott el először a következő: „Ma konzervatívnak lenni a legnagyobb lázadás a mindent eluraló globális trenddel szemben.” Kovács Ákosnál eme kijelentés még bírt egy bizonyos jelentéssel. Egyfajta komikus kiforgatása volt annak, miszerint az a baloldali értelmiség nevezi magát lázadónak, amelyik a globális hatalmi elit része, és elnyom minden vele szemben megfogalmazódó lázadó hangot. Irónia rejlett Kovács Ákos mondatában. Egy burkolt számonkérés a balliberálisok felé: Ti nevezitek magatokat lázadónak, miközben elnyomtok minden valódi lázadást? Kovács Ákosnak ezt a szellemes megnyilvánulását vette át aztán a nersevik értelmiségi és politikai osztály, sajnos minden irónia nélkül. Olyan fideszes politikusok, mint Illés Boglárka és Kubatov Gábor visszhangozták, csekély fantáziával. Majd átvették a Huth Gergely által futtatott jobboldali influenszerek is. A probléma csak az, hogy ezen pártpolitikusok és médiamunkások Kovács Ákossal ellentétben komolyan is vették ezt a kijelentést. Mint mondtam, hiányzik az irónia. Ami Kovács Ákos száján egy tartalommal rendelkező állítás, a nersevik értelmiségi és politikai osztály ajkairól csak üres frázis. A konzervativizmus őrzése és állandósítása a tradicionális értékeknek. Sosem lázadás, sosem zendülés, sosem forradalom. Igen, adódik olyan szituáció a történelemben, amikor a konzervatívok megharcolnak az elveikért. Ez a küzdelem viszont inkább önvédelem, mint lázadás.

„Influenszer”, „véleményvezér” – tipikusan olyan szavak, amit nem tartok szerencsés használatnak egy jobboldali értelmiségnél. „Menővé tenni a jobboldaliságot” – ettől a mondattól megborzongtam. Én azt veszem észre, frankón átvettek jó néhány szemléletbeli jellemzőt a balliberális szcénától.

Miről szól a videó?

Kozso, alias Kocsor Zsolt felfedezettjei, Mark, Ricky, T.G., Tim, Bebe, alias Picasso Branch bemutatkozik a nagy közönség előtt… Jaj, az egy másik sztori! Bár hasonló!… Huth Gergely felfedezettjei, Vincze Emília, Kroó Zita, Tisóczki Flóra, Zelenka Dóri és Varga Ádám bemutatkozik a nagy közönség előtt… Huth annyiban hasonlít Kozsohoz, hogy neki is rengeteg a felfedezettje. Sőt, talán több is…

Úgy vélem, a Youtube-n tevékenykedő Bódi Ábel és az Identitás Generáció sem több, mint egy NER-termék. Számomra amúgy a legviccesebb termék az összes közül. A Nersevik Network megpróbált választ adni a Balliberális Network által futtatott Gulyás Mártonra és a Partizánra. Emellett kellett néhány unatkozó fiatal, akik átültetik a gyakorlatba azt a sok baromságot, amit a mostanában ideológust játszó Békés Márton összezagyvált „jobboldali kultúrharc” alatt. Ez lett Bódi Ábel és az Identitás. Kicsit másolták is a francia identitárius mozgalmat, persze. A legfőbb cél mindenképpen az volt, hogy találjanak Gulyás Marcinak egy méltó ellenfelet. A Gulyás Marci által működtetett anarchista szekta rengeteg fiatalt talált magának a gimnazisták és az egyetemisták köréből, sajnos. Bódi Ábel feladata az volt, hogy elhódítson a kultúrbaltól rengeteg fiút és lányt. Ellen-agymosás volt az agymosásra. Eddig elég siralmas az eredmény.

Bódi Ábellel az a legnagyobb probléma, hogy nem lehet komolyan venni a karakterét. Bódi Ábel egy fárasztó vicc, egy olcsó poén, egy rossz tréfa. Ő az a stand up-os, aki felmegy a színpadra, és előcsal a közönségből egy ásítást. Bódi Ábel egy Nevetséges Napóleon. Bódi Ábel a nemzeti radikalizmus Paprika Jancsija, az ellenforradalom Johnny Bravója. Persze, a Nersevik Network kínálata silány. A silány kínálatból pedig kimagaslik Bódi Ábel. A sok pancser közül ő kimagasló tehetség. Esetleg még a Schmidt Máriát a nyelvével popószexben részesítő Békés Márton. Igen, ők ketten. Békés Márton és Bódi Ábel; az elmélet és a gyakorlat; a fej és a kéz. Schmidt Mária termékei. ELLENFORRADALOM. (Csupa nagybetűvel, ha kérhetem!) Röhejesek, de még röhejességükben is kiemelkednek a sok fantáziátlan csinovnyik közül.

Bódi Ábel méltó ellenfele Gulyás Mártonnak? NEM. Bódi mind technikailag, mind retorikailag nem ér fel Gulyáshoz. Többségében dögunalmas monológvideókat és reakció-videókat gyárt a Youtube-ra. Mondhatni: van mit fejlődnie! Bódi abban is utánozza Gulyást, hogy megjátssza a nyilvánosság előtt az autonóm értelmiséget. Gulyás időnként beszól egy-egy balliberális pártnak, ezzel is „bizonyítva” a közönségének, mennyire is autonóm is ő. Bódi, hasonló módon, időnként bírálja a FIDESZ-t. Persze, mindez csak álca, illúzió. Gulyás Marci harca arról szól csupán, hogy megszerezze a politikai hatalmat a Balliberális Network. Bódi Ábel pedig azért küzd, hogy a Nersevik Network megtartsa a politikai hatalmat. Bódi persze úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne a NER-hez. De akkor miért áll közeli, szinte bajtársias kapcsolatban a Mandiner és a PestiTV több alkalmazottjával is?

Schmidt Mária termékei, Bódi Ábel és Békés Márton annyiban többek Huth Gergely termékeinél, hogy velük ellentétben valódi intellektuális tartalmat gyártanak, amire lehet reagálni pró és kontra, azokkal egyetérteni vagy nem egyet érteni.

Visszatérve Huth Gergely mentoráltjaira, és ezáltal a videóra, annak tartalmára… Tegnapelőtt néztem végig. Unalmas, belterjes beszélgetés. Kevésre emlékszem. Belepörgetek. Felfrissítem az emlékezetem… A hazai jobber vloggerek kevesen vannak, de jók – a hazai balos vloggerek többen vannak, de rosszak… Mr. Tisztességes Jobboldal youtubernek nevezi Jakab Pétert és Gyurcsány Ferencet, miközben nem azok. Ezt most nem értem. A lányok együtt nevetnek Mr. Tisztességes Jobboldallal. Aha, ez vicc volt! Haha! Lehet, hogy a cél a lányok megnevettetése volt. Sikerült a fiúnak. Biztos egy PUA-technika volt… Mi van még?… Az Orbán-kormány jól végzi a munkáját, a balliberális ellenzék rosszul. A jobboldal jó, a baloldal szar. Mindenki szar, aki a politikai palettán nem a FIDESZ… Lényegét tekintve ennyi a fiataloknak szóló szellemi tartalom. Jobber fiataloktól jobber fiataloknak. A szokásos szolgaság. A szervilizmusnál többet nem nyújt a podcast. Lépjünk is tovább!

Huth Gergely termékcsomagja összefoglalható egy szóban:

PestiTV.

"Figyelj, ez olyan, mint a Heti Hetes (...), nem annyira okosak, nem annyira viccesek, jobboldaliak." (ZSHOW Time)

Huth Gergely észlelte, hogy a Balliberális Network képes megszólítani a fiatalokat, míg a Nersevik Network nem. Huth észlelt egy valódi problémát. A problémára pedig próbált találni egy megoldást. Huth castingolt a NER-nek egy fiatalos csapatot. Úgy gondolta, elég átengedni a terepet néhány fiatal srácnak és csajnak, s majd azok megszólítják a fiatalokat. A gond csak az, hogy a szervilis zsoldosvezér semmi többet nem tudott összebarkácsolni az Orbán-kormánynak, mint egy fiatalos szervilis zsoldoscsapatot. Akik körülbelül ugyanazt nyújtották, mint az idősebb zsoldosok: nyaltak a kormánynak, és taposták az ellenzéket. Mindenféle kreativitás nélkül, dögunalmas belterjességgel, erőltetett humorral, primitív személyeskedéssel, nulla intellektussal. Igazából nem a fiatalokat fogták meg, hanem a bunkókat és a tahókat.

A fiatal korosztály mégis mit kaphat Huth Gergelytől? Kiégett és cinikus, harmincas és negyvenes éveikben járó férfiakat és nőket, akiket nem a magasabb ideák mozgatnak, hanem a pénz. Jó vicc a „konzervatív nők” mutogatása – ők sajnálatosan nem többek, mint a fideszes legények babái! „A fideszes csajok nagyon jól szopnak” – mondá Jeszenszky Zsolt. Lett is belőle botrány, megvádolva Jeszenszkyt, hogy lenézi a FIDESZ női szavazóit. Sokan félreértették őt. Jeszenszky ezt nem a fideszes szavazóréteg női tagjaira értette, hanem a HírTV-ben és a PestiTV-ben tevékenykedő „konzervatív nők”-re. A Kádár-rendszerben ezeket úgy hívták: sűrűn dugott elvtársnő.

A fiatal korosztály, ha kíváncsi Orbán Viktor véleményére a világról, meglátogatja a miniszerelnök Facebook-oldalát. Arra nem kíváncsi a fiatalság, hogy a PestiTV médiamunkásai mindenben egyetértenek a miniszterelnökkel. A plusz tartalomra lenne kíváncsi, amit viszont nem kap meg. A Huth által futtatott fiatalok lazán előadják, mennyire hűségesek az Orbán-kormányhoz. Természetesen egyikük sem merészeli megsérteni egy prominens fideszes politikus érdekeit, nehogy úgy járjon, mint Trombitás Kristóf. Elég csak egyszer ellentmondani a NER-nek, és már elveszítik mindazt az előnyt, ami együtt jár a kormánypárti influenszerkedéssel. Gyártják a tartalmat, és hoznak egy kis nézettséget. Az nem számít, hogy érdemi tartalomként vagy szórakoztató trash-ként fogyasztják a tartalmat. Lényeg, hogy meglegyen a nézettségi szám. A Pesti Srácok nem foglalkoznak azzal, hogy mém lesz belőlük, hiszen beérik ők a pénzzel.

Aki megszívja, az a jobboldali értelmiség. Még a fideszes is. Ugyanis a tisztességes jobboldali értelmiség zöme nem képes azonosulni ezzel a bagázzsal, még akkor sem, ha egyetért a mondanivalója egy részével. Egyéni tapasztalat, hogy amikor benne vagyok egy politikai vitában, a vitapartnerem képes azonosítani ezekkel az arcokkal. Teszem azt, kifejtem negatív véleményemet a Gender Studies-ról, és máris megkapom, hogy lám, egyetértek Bayer Zsolttal! A Heti Hetes nem csupán azért volt visszataszító, mert nyomatta a neoliberális propagandát. Attól a mentalitástól is, miszerint a belterjes kedvezményezettek mocskoltak mindenkit, aki ellensége volt a balliberális kurzusnak. Huth Gergely ezt a belterjes Heti Hetes-szellemiséget teremtette meg az olyan brandekkel, mint a Pesti Srácok és a PestiTV – a jobboldalon.

A fiatalok orientálódása a jobboldal irányába inkább akadályozva van ezzel, nem pedig elősegítve. Az Orbán-kormány talán jobban tenné, ha megszabadulna az olyan kreatívjaitól, mint Huth Gergely. Mert inkább löki a fiatalokat a baloldal irányába, mintsem eltántorítaná onnan. A probléma viszont túlmutat Huth-on és az ő futtatottjain. Eltekintve néhány kivételtől, a teljes jobboldali nersevik értelmiség korrupt. A korrupt jobboldali intellektuális szcéna pedig csak azoknak a fiataloknak vonzó, akik maguk is vágyják a karriert, a pénzt és a hatalmat. Az idealista ifjúság számára viszont ez inkább kiábrándító, mint felemelő. Ezért az idealista ifjak egy része árad az ál-lázadó baloldali körökhöz (Partizán, Mérce, Momentum), a másik része pedig átmegy apolitikusba. Ezen a helyzeten pedig nem fog változtatni pár cinikus zsoldos.

(folyt. köv.)

Iszonyat belegondolni abba, hogy a Szájer személye elleni lejárató propaganda egyben megalázza Szájer feleségét és gyermekét is, vagyis a családot. A politika egy undorító csatamező, ahol a legvisszataszítóbb emberek csatáznak egymással. Primitív béka-egér harc, nyomorultak fakardozása. Szomorú látni, hogy ebben a csatározásban nem számít senki és semmi.

A Szájer-ügy undorító. Mármint az, hogy ügy lett abból, ami valójában nem ügy; hogy botránnyá fajult az, ami valójában nem botrány. Bár a FIDESZ elkövetett két súlyos hibát, nem mondott ellent önmagának. A FIDESZ annyit tett csupán, miszerint belevette az Alaptörvénybe, hogy a család egy férfi, egy nő és egy gyermek. A FIDESZ igazából kifejezte azt, hogy a klasszikus család a magyar társadalom alapja. Ahogy Falafel is írja egy esszéjében: „az a családforma, amely ma a magyar kormány által jogi státuszt kapott, nem túl régi keletű”. Ennek értelmében csak férfiak és nők köthetnek egymással házasságot, s csak egy férfi és egy nő fogadhat örökbe gyermeket. Vagyis kizárólag heterók.

A balliberálisok ajvékoltak, miszerint az, hogy Szájer elment egy buziorgiára, ellentmondott a FIDESZ konzervatív családpolitikájának.

Hadd kérdezzem meg:

MÉGIS HOGYAN?

Az Alaptörvény szerint csak férfiak és nők köthetnek egymással házasságot.

Szájer az életmódja alapján biszexuális. A nők iránti vonzalmának egy házassággal nyitott teret, a férfiak iránti vonzalmának meg ilyen kalandokkal. Az asszonyt vette feleségül, nem valamelyik férfi szeretőjét. Szájer ezen a téren következetes.

Az Alaptörvény szerint csak egy férfi és egy nő fogadhat örökbe gyermeket.

Szájernek az asszonya szült egy leányt. Szájer családja megfelel a hagyományos családmodellnek, hiszen tagjai egy férfi, egy nő és egy gyermek. Szájer valamelyik férfi szeretőjével nem fogadott örökbe gyermeket. Szájer ezen a téren is következetes.

A balliberális interpretáció szerint Szájer, mint homoszexuális, hátba döfte a többi homoszexuálist. Csakhogy Szájer nem homoszexuális, hanem biszexuális. Szó sincs hátba döfésről, hiszen olyan politikát támogat, ami valójában nem árt a magyarországi homoszexuális közösségnek. Az, hogy a melegek miért nem házasodhatnak, és miért nem fogadhatnak örökbe gyermeket, az belátható a józan ész fényénél. Persze nem mindenki látja be, legfőképpen a tudatlanok és a gazemberek. Az, hogy ez a két melegjogi követelés nem teljesül, nem roncsolja a hazai meleg közösséget.

Ritka primitív érvek fogalmazódnak meg Szájerrel szemben. Három szubkultúra is nekiesett Szájer Józsefnek – mint valami hiénacsorda a sebesült oroszlánnak. Gyurcsány Ferenc kiadta az ukázt a balliberálisoknak; Toroczkai László hasonló módon mozgósította a szélsőjobboldalt. Ráadásként pedig, Puzsér Róbert és a WC-s néni stílusban önmegvalósító oldalbordája, Pottyondy Edina is üzent az alternatív balliberalizmus híveinek, a „centrum”-nak. Megérezték a vérszagot. Szájer most a földön van, neki lehet esni! A szélsőjobb, a balliberálisok és a „centrum” egymással versenyezve marcangolta Szájert. Még az sem érdekelte ezeket a szarháziakat, hogy ezzel megalázzák a családtagokat is. Sőt, ez még csak növelte a gyönyört!

És most említsük meg, milyen hibákat is vétett a FIDESZ.

Az egyik hiba az erkölcs terén felmutatott kétszínűsége. Ha egy párt túl sokszor hivatkozik az erkölcsre, mint a politikájának fundamentumára, akkor azt keményen számon fogja kérni a társadalom. A kokainozó és kurvázó Borkai, a pedofil Kaleta és a buziorgián részt vevő Szájer esete azért robbant ilyen nagyot, mert ezek éppen ellentmondtak annak, hogy a nersevik politika alapja a morál. Kiderült, csak üres póz. A hivatalos újkonzervatív politikának nem alapja a morál. Bárcsak az lenne!

A másik hiba a FIDESZ-en belüli homofóbok aktív tevékenysége. A NER-nek be kellett volna fognia a szarkavaró médiagecijeinek és zsebfirkászainak a pofáját. Gondolok itt a Trombitás Kristófra, a Horváth Tamásra, a vadhajtásos félkegyelműekre. Ugyancsak ideértendő pár fantasztikus Szász Péter-interjú a 888-on. Hangosan rikkantotta ez a szélsőség, hogy a homoszexualitás bűn és betegség, meg hogy a melegek ki fognak kötni a pokolban. Mindezzel sikerült is hergelni a magyar meleg közösséget, köztük olyan személyeket is, akik amúgy ellene vannak az LMBT-mozgalomnak. A Trombitás homofób hülyeségeit elő is vette a balliberális sajtó a Szájer-ügy kapcsán.

Az Orbán-kormánynak már rég egyértelművé kellett volna tennie, hogy ők nem a tisztességes homoszexuális emberek ellenségei, és nem szándékoznak ártani a magyarországi homoszexuális közösségnek. Az Orbán-kormány egyedül a társadalomra kártékony LMBT-mozgalom ellensége. Hiszen egyértelmű, hogy a balliberális homoszexuális politikusok és értelmiségiek nem képviselnek minden homoszexuálist, csak azokat, akik elkötelezettek a balliberális világnézet iránt. Az, hogy a homoszexuálisok miért nem kapják meg a házassághoz való jogot és a gyermek örökbefogadási jogot, megmagyarázhatóak a társadalomtudomány módszereivel. Még a megfelelő személyek is megtalálhatóak a helyes interpretációhoz (pl. Szilvay Gergely).

Vagyis ezt elrontotta a FIDESZ. Aminek most áldozata Szájer.

Mindenesetre, ami Szájerrel történt, az förtelmes. Aki a meghurcolásában részt vesz, az gazember. A Szájerrel szembeni virtuális lincselést ugyanaz a logika vezeti, mint a MeToo-t és a Kék Bálna-jelenséget. Valahol félelmetes az, miszerint emberek arra használják az internetet, hogy úgy tapossanak el embereket, ahogy a bogarakat szokás. Az meg különösen bizarr, hogy közben hivatkoznak az emberi erkölcsre. Nincs önkontroll, nincs bűntudat, nincs lelkiismeret-furdalás, csak az embertársainknak okozott fájdalomból kinyert nyers élvezet.

Itt ez a fasza kis interjú!

https://ectopolis.hu/interju/naomi-alderman-mindig-lesznek-olyanok-akik-szornyu-dolgokat-kovetnek-el-pusztan-azert-mert-megtehetik/

Az interjút készítő annyira szervilisen állt az interjúalanyhoz, hogy észre sem vette annak nemi soviniszta inditatású gyűlöletbeszédét. A kedves hölgy feminista, így hát mi más lenne az uszításának a célpontja, mint a férfiak?!

Naomi Alderman írt egy regényt Hatalom címmel. Ami arról szól, hogy a Nemek Háborújában győztek a nők, és kiépítettek egy diktatúrát a férfiak elnyomására. Igen, a regény világában a nők az elnyomók, a férfiak az elnyomottak. Emiatt egyes antifeministák hajlamosak úgy kezelni Aldermant, mint aki egy közülük – vagyis mint szövetségest. Korai az öröm! Az, hogy miként áll a hölgy a férfiakhoz, azt szépen megmutatja az Ectopolis által készített interjú is. Úgy, ahogy a többi feminista is.

Ez amúgy a harmadik dísztópia az irodalomban, amiben a nők elnyomják a férfiakat.

Van ugyebár Robert Merle híres regénye, a Védett férfiak. Merle észlelte az elnyomó tendenciákat a másodvonalas feminizmusban. A francia szerző a dísztópiájában fejezte ki aggodalmát. Mostanában úgy emlegetik Merle művét a feministák, mint ami méltó párja A szolgálólány meséjé-nek. (Ami ugyebár egy hülyeség, mivel Margaret Atwood férfi ellenes uszításnak szánta művét, míg Robert Merle éppen a feminizmus lelkiismeretére kívánt hatni a könyvével.) Arról elfeledkeznek, hogy Merle súlyos támadásokat kapott könyve megjelenése után több feminista értelmiségtől is.

Naomi Alderman Hatalom c. regénye a második. Szomorúan a hölgy célja kevésbé olyan nemes, mint Merlé-é. Alderman az Ectopolis interjújában elmondja, hogy nincs a valóságban olyan diktatúra, ahol a nők elnyomják a férfiakat. Ellenben többször is utal rá, hogy ma a nyugati civilizációban a férfiak rendszerszinten elnyomják a nőket. A könyve valójában egy művészi fogás. Alderman szerint a jelenlegi feminizmus jó irányba halad. A feministák a keblükre ölelik, mint jó elvtársat. Az interjú is bizonyítéka annak, hogy Alderman egyáltalán nem olyan becsületes értelmiségi, mint Merle.

Kevesen tudják, hogy van magyar regény is ugyanezzel a koncepcióval. Moskát Anita Horgonyhely c. regénye ugyanezt a dilemmát járja körül. Sajnálatosan Moskát is azt gondolja, amit Alderman: miszerint a jelenlegi feminizmus problémamentes. Ezt tökéletesen bizonyítja az, hogy Moskát a saját blogján promózza a nemi soviniszta NANE-t.

Most pedig nézzünk részleteket az interjúból!

Az Ectopolis megkérdezte Aldermant, mint gondol a MeToo-ról:

„Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy nők végre úgy érzik, beszélhetnek a velük történt szörnyűségek egy részéről. Remélem, hogy ez nemcsak a celebek és a hollywoodi hírességek esetében van így és egy bárban dolgozó nőnek is nagyobb valószínűséggel hiszik el, amikor elmondja, hogy a főnöke megerőszakolta. Szívből remélem, hogy a Dominique Strausshoz hasonló férfiak nem ússzák meg büntetlenül, amikor egy hotelben szexuálisan zaklatják a takarítószemélyzet tagjait. Azokat az esetek, amikor a nők azt mondják, hogy az aktus megelőzően nem történt explicit, vágyon alapuló beleegyezés a részükről és csak némán, szenvtelenül eltűrték az abúzust, hiszen a férfiak nem hagyták abba, leginkább a részeg autóvezetéshez lehet hasonlítani. Korábban teljesen megszokott és elfogadott volt illuminált állapotban a volán mögé ülni, de manapság ez már nincs így, sőt, többnyire zéró tolerancia van az ittas sofőrökkel szemben. Azonban nem gondolom, hogy húsz, harminc évvel ezelőtt megtörtént eseteket kéne elővenni. Egészen egyszerűen csak tudniuk kell a férfiaknak, hogy mostantól a nőknek egyértelmű belegyezésüket kell adniuk a szexhez, hiszen anélkül erőszakról beszélünk."

A magam részéről nem kívánom kifejteni részleteiben, mi a probléma a MeToo-val. Ezt már jól kifejtette előttem Csuzi Attila, Farkas Attila Márton és Puzsér Róbert. Csak nagy vonalakban, miért is fordult fel a jobb erkölcsű emberek gyomra! Egyrészt, mert a MeToo mögött álló feminista közírók és közszereplők ordenáré módon nyomatták a férfiakat mocskoló nemi soviniszta uszítást. A MeToo kapcsán többször kiemelték a femcsik, hogy a férfiak rendszerszinten elnyomják a nőket, aminek része a nemi erőszak is. Vagyis egy férfiakat démonizáló gyűlöletbeszéd volt a szellemi fundamentuma a MeToo-nak. Másrészt, a bizonyított bűnesetek mellett számos rágalmazás is történt alacsony erkölcsű nők részéről. Számos esetben igaztalanul voltak megvádolva férfiak szexuális zaklatással és nemi erőszakkal. Harmadrészt pedig a MeToo az internetes csőcselékhangulatnak adta át az ítélet jogát az ilyen esetekben, nem pedig a hivatalos igazságszolgáltatásnak. Egyes közszereplő férfiak (Pak Vonszun, Carl Saregant) öngyilkosok lettek, mert nem bírta a pszichéjük a verbális lincselést.

Elég visszataszító módon Alderman elvárja a férfiaktól, hogy bemondásra fogadják el, ha egy nő azt állítja, hogy öt megerőszakolta az XY. Leginkább a sok rágalmazási ügy után. Először talán ki kellene vizsgálni az ügyet, és ha bizonyított az ügy, utána ítélkezni. Alderman szerint az is nemi erőszak, ha egy nő szó nélkül beleegyezik a szexuális együttlétbe, de nem élvezi az aktust. A probléma csak az, miszerint bármi oka lehet annak, hogy egy nő nem élvezi a szexet. A nemi erőszak az a szituáció, amikor a csaj azt mondja a szexuális felajánlásra, hogy NEM, de a srác, nem törődve a visszautasítással, erővel kényszeríti szexre a másikat. Az, hogy a nő belemegy a szexbe, de nem élvezi az együttlétet, nem nemi erőszak. Az, hogy „némán és szenvtelenül eltűrik az abúzust”, sok esetben azt jelenti, hogy nem tiltakoznak verbálisan, csak non-verbálisan jelzik, hogy felőlük akár mehet az ágyakrobatika. Számos olyan feljelentés volt Spanyolországban, Svédországban és Dél-Koreában, ahol a nő, miután lefeküdt a sráccal, néhány nap elteltével feljelentette a partnerét. Mindezt azért, mert meglátta a lehetőséget a könnyű pénzszerzésre a nemi erőszak vádjában, ehhez pedig segítségére volt az adott országban kiépülő feminista rendszer. A feministák, köztük Alderman is, kitágítják a nemi erőszak fogalomkörét. Így az is belekerül, ami nem az.

A feminista mozgalom máig nem foglalkozik azokkal a nőkkel, akik rágalmazásra alkalmazzák a szexuális zaklatás és a nemi erőszak vádját. Ami persze nem véletlen. De mivel ők vannak HATALMON több országban is, ezért probléma.

"A heteroszexuális nők számára abban az időszakban válik a férfi test vonzóvá, mikor az fizikailag erősebb lesz náluk. A heteroszexuális férfiakat pedig akkor kezdik el szexuálisan érdekelni a nők, amikor fizikailag dominánssá válnak velük szemben. Ez egy elég komplex helyzetet eredményez. Nem feltétlen jó és kívánatos tehát minden, ami természetes."

Kihangsúlyozom, hogy Alderman nem azt mondja, hogy EGYES heteroszexuális nők és EGYES heteroszexuális férfiak. Hanem azt, hogy A heteroszexuális nők és A heteroszexuális férfiak. Nem konkretizál, hanem általánosít. Jó feminista szokás szerint. Alderman szerint a hetero nők azokat a férfiakat tartják vonzónak, akik elnyomják őket; a hetero férfiak azokat a nőket, akiket elnyomhatnak. A kijelentés lényege: a férfiak által gyakorolt rendszerszintű elnyomás a nőkön, ami kialakítja az ezzel járó korszellemet, amihez alkalmazkodnak a nők és a férfiak tucatjai.

„Valóban szörnyű olvasni, ahogy a férfiakat kínozzák a könyvben. Reméltem is. Ugyanilyen rosszul kéne érezzük magunkat, amikor ugyanez nőkkel történik.”

Azt mondja a szellemi gyökér, hogy „rosszul kéne érezzük magunkat, amikor ugyanez nőkkel történik”. Mert a valóságban az egészséges erkölccsel rendelkező férfiak nem érzik rosszul magukat, ha bántalmaznak egy nőt? Dehogynem! A legtöbb késdobálóban, ha egy férfi a saját örömére megüt egy nőt, az nem megy ki az épületből ép bőrrel. A börtönökben a nemi erőszakolókat szanaszét verik a börtöntársak. Amikor a legalacsonyabb szinteken ennyire jelen van a nők védelme, ostobaság az a kijelentés, hogy a férfiak érzéketlenek a nők bántalmazása kapcsán. Ha pedig nem ostoba a kijelentés, akkor rosszindulatú. A férfiak többsége igenis védelmezi a nőket, ha azokat fenyegeti bármiféle veszély.

„Mikor elkezdtem írni a könyvet, folyamatosan a francia Engrenages című TV-sorozat első része járt a fejemben. Ebben a rendőrök egy női holttestet találnak a szemét között, akinek levágták mindkét mellét. Az egyik férfi rendőr megjegyzi, hogy azért ölték meg a nőt, mert gyönyörű volt. Ez a fajta felületesség, nemtörődömség és érzéketlenség felzaklatott és undorral töltött el. Ebben a világban teljességgel lehetetlen, hogy egy sorozatban egy férfiasságában bestiálisan megcsonkított hullát találjanak, amire az egyik rendőr azt mondja a másiknak, hogy azért ölték meg, mert nagyon gyönyörű volt. Miért van ez így? Miért olyan könnyű azzal kezdeni egy történetet, hogy valami erőszakos dolog történet egy nővel? Miért olyan nyilvánvaló, hogy a női szépség szükségszerűen erőszakot vált ki egyesekben? Miért tartjuk ezt szórakoztatónak?”

Újabb gyökér gondolat! Látszik, hogy még felszínesen sem foglalkozott Alderman kriminológiával. A kéjgyilkosok többsége igenis a gyönyörű és sok esetben fiatal nőket cserkészik be maguknak. A női mellek levágása is a kéjgyilkosokra jellemző aberráció. A kéjgyilkosok mindig férfiak. Női kéjgyilkosok tudtommal nincsenek. Mivel női kéjgyilkosok nem léteznek, ezért nem valószínű, hogy a bűnüldöző szervek „egy férfiasságában bestiálisan megcsonkított hullát találjanak, amire az egyik rendőr azt mondja a másiknak, hogy azért ölték meg, mert nagyon gyönyörű volt”. Aldermannak ez a felületes, nemtörődöm és érzéketlen gondolata, bár nem zaklat fel, de undorral tölt el.

„A könyvvel leginkább egy tükröt szeretnék tartani mindkét nem elé, hogy lássák, mit lát a másik. A nők számára megmutatni, milyen a fizikailag domináns osztály tagjának lenni, a férfiaknak pedig átélhetővé tenni a folyamatos félelem érzését.”

Alderman mintha csak a feminizmus céljait ismertette volna. A baloldali nők már folyamatosan törekednek arra, hogy tagjai legyenek a fizikailag domináns osztálynak. Spanyolországban, Svédországban és Dél-Koreában, meg minden olyan országban, ahol a feminizmus a rend és a törvény része, megtapasztalják a férfiak a „folyamatos félelem érzését”. Ehhez nem kell regény, köszönjük!

„Bár szerintem a férfiaknak az a legfélelmetesebb, hogy bizony a nők egyáltalán nem jámborabbak a férfiaknál. Ez csupán egy hazugság, amivel a győztesek áltatják magukat a legyőzöttek felett. Az észak-amerikai emberek úgy tartják az itteni őslakosokról, hogy sokkal törődőbbek, kedvesebbek és szorosabb kapcsolatot ápolnak a természettel. Ez egy nagyon szép gondolat azokról, akiket legyőztek, elnyomtak. Azt hiszik, hogy fordított irányba ez nem történhet meg és a biztonságérzet hamis illúziójába ringatják magukat. Ugyanúgy, ahogy nekik, a férfiaknak sem szabad biztonságban érezniük magukat. Biztos vagyok benne, hogy sok nő követne el hasonló szörnyűségeket a férfiakkal szemben, mint amiket a nők kénytelenek elszenvedni a férfiaktól.”

Alderman folyamatosan együtt emleget egy reális és nem-reális gondolatot. A reális gondolata az, hogy mind a férfiak, mind a nők között vannak szociopaták. A nem-reális gondolata az, hogy mind az USA-ban, mind Európában csakis kizárólag férfiak bántalmaznak nőket. A valóság az, hogy mind az USA-ban, mind Európában férfiak és nők bántalmaznak férfiakat és nőket. Ironikusan úgy is mondhatnám, hogy a bántalmazás egy olyan terület, ahol megvalósult az emancipáció. Az még súlyosabb probléma, hogy Alderman itt is általánosít: hiszen szerinte „a nők kénytelenek elszenvedni a férfiaktól” a bántalmazást.

„Néhány férfi úgy néz rám, mintha egy szörnyeteg volnék, aki csak a semmiből találta volna ki a könyvben lévő szörnyűségeket. Akiknek elég háttértudása van a témában, tudja, hogy valójában nem ez a helyzet. Egy brit kritikus kritikájában azt írta, hogy először teljesen nevetségesnek találta a ‘zabolázást’, vagyis a férfi nemi szerv megcsonkítását pubertás korukat elérve. Aztán eszébe jutott a női nemi csonkítás gyakorlata, ami után elszégyellte magát és nem tartotta többé nevetségesnek a fordítottját. Kell egyfajta háttértudás és empátia tehát ahhoz, hogy a férfiak is megértsék a könyvem.”

„Szerencsére” ezen a téren is tetten érhető az emancipáció. Hiszen nem csupán a pubertás lányok nemi csonkítása létezik Afrikában, de a kisfiúk körülmetélése is egyes közegekben.

„Szó szerinti értelemben vet háborúnak rendkívül kicsi az esélye. Azt viszont nagyon remélem, hogy újraértelmeződik az egymásról való gondolkodásnak néhány aspektusa, ahogy az az utóbbi harminc évben már elkezdődött. Bizonyára továbbra is létezni fog majd a nők ellen irányuló erőszak a férfiak irányából. A nők viszont soha nem fognak nagy számban erőszakot alkalmazni a férfiakkal szemben, hacsak nem teszünk szert valahogy a gondolattal történő elektrosokkolás képességére.”

A beteg elme számára továbbra is fontos a valóságtorzítás. Alderman szerint kizárólag a férfiak követnek el nők elleni erőszakot, de nők a férfiak ellen nem. Valamilyen téren érthető ez a valóságtorzítás. Mert ha Aldermannak rá kellene nyitnia a szemét a valóságra, akkor rájönne, hogy a számára vallási mankóként alkalmazott feminizmus szart sem ér. Mert hát igazából mi másról szól a feminizmus, mint arról, hogy beteges nők tömegei követnek el erőszakot férfiak ellen! Meg időnként olyan nők ellen, akik nem értenek velük egyet! Amúgy felhívom Alderman figyelmét arra, hogy a nők egy része már rég szert tett a „gondolattal történő elektrosokkolás képességére”. Már a MeToo is egy ilyen férfiak ellen kifejlesztett fegyver volt.

„A fiction irodalom tekintetében napjainkban az a helyzet áll fenn, hogy a nők olyan könyveket vesznek, melyeket nők is és férfiak is írtak. A férfiak ezzel szemben szinte kizárólag férfiak által írt könyveket olvasnak.”

Amellett, hogy megint általánosított Alderman, mondott megint egy ordenáré faszságot! Számos olvasó férfitársamnál tapasztalom azt, hogy képes női szerzőt is kézbe venni, ha érdekli a mű témája, és tetszik neki a szöveg stílusa. Kleinheincz Csillát, Moskát Anitát és Gaura Ágnest szinte majdnem ugyanannyi férfi dicséri, mint nő. Az olyan franchise-okban, mint a STAR WARS, a STAR TREK, az ALIENS, szintén jelennek meg női szerzők – akiket szintén olvasnak férfiszerzők. Christie Golden és Karen Traviss talán több férfirajongóval rendelkezik, mint nőivel… Ezt az undorító rosszindulatot!

Külön szeretnék gratulálni az Ectopolis-nak, hogy megjelentettek egy ilyen töményen nemi soviniszta tartalmú szöveget a weboldalukon. Aldermanon egyébként érződött, hogy teszteli az interjúkészítőt. Folyamatosan dobta fel a labdákat, amiket aztán a balfasz publicista valamiért rest volt leütni. Inkább behódolt a dominának. Alderman az Ectopolis-on keresztül demonstrálta, mi az igazi HATALOM. Az, amikor a kedves újságíró alázatosan földig hajol előtted, mikor készít veled egy interjút!

Még amit kiemelnék, az Alderman sekélyessége. Egyetlen értelmes gondolat nem volt ebben az interjúban. Rosszindulat és ostobaság viszont bőségesen.