Dumaker - Quijote dmk

Mielőtt belekezdenék Cervantes méltán népszerű regényének bemutatásába, beszélnem kell arról a stílusirányzatról, amelyben megszületett a mű. A reneszánsz két ellentétes irányzatra oszlott: a képzeletet felszabadító barokk és a képzeletet leszabályzó klasszicizmus. A „barokk” szó eredetileg olyasfajta gúnynév lehetett, mint a „gótikus”. Sokan a reneszánsz elfajulását látták benne, míg mások a gótikus szellem folytatását. Oswald Spengler szerint a reneszánsz csupán egy szép kis közjáték. A nyugati kultúra igazi útja a gótikából a barokkba vezetett. A barokk korszaka a XVI. századtól a XVII. századig tartott. Az idealizmus, a hősiesség, az akaratkultusz, a totális képzelet, a földi valóságtól való elrugaszkodás, az udvarközpontúság az egykorú képzőművészettel rokonságot tartó manierizmusban öltött testet. A kor elbeszélő irodalmát három nagy témakör foglalkoztatta: a lovagi, a pásztori és a pikareszk.

Spanyolország sokáig hegemón helyzetben volt Európában. A hegemónia mögött viszont meglapult egy mély társadalmi válság. A spanyol állam gyarmatokkal rendelkezett a jelentősebb szárazföldeken. A kereskedőhajói büszkén szelték az óceánokat. Világhatalom volt egészen addig, míg ezt a címet át nem vette tőle Anglia. A szemkápráztató csillogás, a gyönyörű ruhák és a hivalkodó gazdagság alatt csírázott a kirobbanni kész válság. A spanyol uralkodói ház politikája rövidlátó és elmaradott volt. A spanyol állam támasza az idejét múlt feudalizmus volt. A nemesség és az egyház kiharcolták az egyre terhesebbé váló rendi kiváltságok konzerválását. A magas adók jelentősen visszafogták az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet. A Szent Inkvizíció vadászott az arabokra, a zsidókra és az eretnekekre. A hűbérrendszer legkiszolgáltatottabb rétege a jobbágyság volt. A szegény parasztba belerúghatott mindenki, aki feljebb volt nála a hierarchián. Az elkeseredett földművelők elmentek zsoldosnak és matróznak, banditának és kalóznak. Jobbágyok tömegei hagyták ott a földet, és lettek a nagyvárosok bűnözői. Spanyolország úgy tekintett magára, mint Európa legerősebb országára – miközben behozatalra szorult szinte az összes iparcikkben.

A lovagság eszménye nem ért véget a középkor alkonyával. Népi formákban, dalnokok költeményein és nyomtatott könyvekben élt tovább. A barokk kor nemessége nem volt hajlandó elismerni, hogy elmúlt a lovagkor. Az arisztokrácia büszkén hirdette, hogy ők az egykori lovagok vér szerinti leszármazottjai. Ezt az eszmét táplálta a lovagi epika, ami már elszakadt a mitikus gyökereitől, és tág teret nyitott a szerzői fantáziának. A középkorban úgy tekintettek a lovagi epikára, mint valós történetek elmesélőjére. A reneszánsz ember már tudta, hogy a lovagregényekben leírtak kellemes hazugságok. Különösebben nem törődtek annak fiktív jellegével, mert vágytak a meglepődésre és a megdöbbenésre – arra, hogy kiszakadjanak a valóságból. A lovagregények nem a valóságba vezettek, hanem a valóságtól el, a fantáziába. Szerb Antal szerint ez a de-realisztikus irodalom. A leghíresebb barokk lovagregény az Amadis. Sokak szerint ennek paródiája a Don Quijote.

A manierizmus legjellemzőbb műfaja a pásztorregény. Eme művekben keveredtek egymással a pásztori és a lovagi elemek. A regények témája az elejétől a végéig a szerelem. A manierizmus megnyilvánult a szereplők választékos és szellemes beszélgetéseikben. Magva az antik eredetű hit a boldog aranykorban. A minél fejlettebb civilizációban bonyolódott a társas élet. Az emberek többsége belefáradt a civilizált életbe, és visszavágyódott a természetbe. A teória szerint valamikor mindenki egyszerű jóságos pásztor volt. A civilizálódással fokozatosan romlottak meg az emberek.

A pikareszk regény egyfajta kulturális ellenhatása volt az idealista lovag- és pásztorregénynek. Hőse a picaro, a csavargó, az inas. Az első pikareszk regény arról szól, milyen tapasztalatokat szerzett egy fiatal inas a gazdáinál. Eme irományok felfogása szerint minden ember egy picaro, vagyis szélhámos. Az ember úgy válik csalóvá, hogy megismeri maga körül az életet. A pikareszk szerzők szerint a hétköznapi valóság csúnya. A pikareszk irodalommal párhuzamosan a képzőművészetben is utat tört az irány, hogy ábrázolják a torzat. A pikareszk szerzők nem realisták. Ők nem ábrázolják a valóságot, csak gyönyörködnek a torzban és a hitványban.

Az arisztokrácia és az őket kiszolgáló írástudók látták a társadalom alján lévőket. Látták, de nem kívánták észrevenni őket. A realitások elől menekültek az illúziókba. A spanyol színpad és a lovagregények szolgáltatták nekik az álomvilágot. Magukra erőltettek egy mesterséges optimizmust. Csupán idők kérdése volt, mikor reagál erre az irodalom. Reagált is, Cervantes révén.

A Don Quijote a barokk irodalmának paródiája. Világában egyszerre van jelen a lovag-, a pásztor- és a pikareszk regény. Célja a mesterséges optimizmussal való leszámolás. A manchai lovag kalandjai az Amadis-regények kalandjainak kifigurázása. Az Amadis-ban a csodavilág objektív valóság, a Don Quijote-ban szubjektív valóság. A lovag- és pásztorregények idealizált világa a műben Don Quijote téveszméi. Cervantes nem csupán a helyszíneken való történéseket ábrázolta, hanem a főhős lelkében lezajló folyamatokat is. Lélektani jellege miatt tekinthető a modern regények egyik előfutárának is.

A regényben két valóság ütközik egymással. Don Quijote képviseli az idealizmust, Sancho Panza a realizmust. A lovag és a csatlós úgy barátai egymásnak, hogy közben ellentétes világnézetet képviselnek. Sancho Panza számos alkalommal figyelmezteti az urát, aki viszont nem hallgat rá, és pórul jár. Don Quijote ilyenkor rádöbben a valóságra, de a tényeket hamar eltorzítja az elméje. Szerinte minden balul sikerült hőstette mögött egy gonosz mágus mesterkedése áll. A varázsló elvetemült célja, hogy tönkretegye a lovag hírnevét. Don Quijote így le is gyárt magának egy főellenséget.

Don Quijote másolja a lovagi ideált. Mégsem divatlovag, mivel ezen eszméknek meg is felel hosszú vándorútja során. Vakmerően bátor. Udvarias a hölgyekkel szemben. Kész harcolni az elnyomottakért. Szavaiban és cselekedeteiben megnyilvánul a lovagi ideál. Thomas Mann szerint: „Amit Don Quijote mond, az mind jó és értelmes, de amit tesz, az mind értelmetlen, bolondul vakmerő és torz; és csaknem az a benyomásunk, hogy a költő ezt mint a magasabb erkölcsi életnek természetes és elkerülhetetlen antinómiáját akarja bemutatni.”

Cervantes iróniája kétértelmű játékot folytat Don Quijote könyvember mivoltával is. Don Quijote nemcsak könyvember, hanem könyvalak. Don Quijote szeret olvasni, de közben őt is szeretik olvasni. Don Quijote regényt él, és tudja magáról, hogy regényhős. A második rész szereplői olvasták az első részt; igazából Cervantes-től ismerik az eseményeket. Don Quijote a tragikus halálát annak köszönheti, hogy regényalak. A második rész végén el kell haláloznia, hogy kontár kezek ne tudják továbbírni a kalandjait.

Cervantes maga is elárulja regénye témáját és célját:„… hogy megvetés tárgyává tegyem az emberek előtt a lovagregények költött és sületlen históriáit, de az én igazi Don Quijotém története úgyis megingatta, és nemsokára kétségkívül halomra is dönti valamennyit.”. A XVI. és XVII. században virágzott a fantasztikus irodalom. Új legendák és mondák születtek. Hősökért és lovagokért rajongtak a korszak olvasói. Cervantes a fantasztikus irodalom gúnyos betetőzésének szánta regényét. Mégis az utókor úgy hozta, hogy valami több lett belőle. Cervantes talán maga sem gondolta volna, hogy kultuszregény lesz a művéből.

Dőreség realistának nevezni a regényt. Cervantes leszámol művében kora idealizmusával, ugyanakkor tág teret enged a fantáziának. Cervantes ábrázolásmódja nem hasonlítható Balzac, Stendhal, Dickens, Thackeray, Flaubert és Dosztojevszkij realizmusához. Stílusa sokkal inkább összeegyeztethető Garcia Márquezzel és Jorge Luis Borgesszel. Még nagyobb tévedés filozófiai tanítást levonni a regényéből (az irodalomtudományban mindmáig trend ez). Cervantes célja nem az életre való tanítás, hanem a mulattatás és a szórakoztatás. Ámbár van egy mondás, miszerint mindenki filozófus, legfeljebb az illető nem tud róla.

Cervantes azt állította, hogy egy mór írta arabul a Don Quijote-t, ezért nem tud kezességet vállalni a szöveg hihetőségéért. Ez is egy szerzői fogás volt a részéről. Az ma is vita tárgya az irodalomtudományban, hogy a regényben előforduló kevéske logikai hiba szándékos írói eszköz vagy a szórakozottság eredménye volt. A 23. fejezetben egy alvilági figura, Ginés de Pasamonte elköti Sancho szamarát. A további fejezetekben a fegyverhordozó ismét szamárháton követi az urát, miközben szó sem esik a szamár megkerüléséről. Cervantes a második kiadásban igyekezett orvosolni a problémát. Viszont akkor meg a nyomdász, Juan de la Cesta rossz helyre illesztette be a helyreigazítást. A magyar olvasók örömére a hazai kiadás már beiktatta a javítást. Ginés de Pasamonte ellopja Don Quijote fegyverét, mégis a manchai lovag később kardot ránt. Honnan került elő a kard? Esetleg volt egy másik penge? Valószínűleg ez is Cervantes szórakozottságának produktuma. Ez is benne van a magyar kiadásban, betoldás nélkül.

Cervantes még be sem fejezte a második részt, mikor Alonso Fernández de Avellaneda megírta és kiadta Don Quijote kalandjainak folytatását. Cervantes rengetegszer felsorol a művében lovagregényeket anélkül, hogy a cím mellett említené a szerzőjüket is. Ez azzal magyarázható, hogy még nem volt fejlett a reneszánsz és barokk idején a szerzői jog tisztelete. Mikor Cervantes tudomást szerzett róla, hogy egy kortárs szerző eltulajdonította a regényalakjait, megszólalt benne a büszke alkotó: „Csupán az én számomra jött a világra Don Quijote, s én az ő számára; ő cselekedni tudott, én meg írni; csupán mi ketten születtünk egymásnak.” Avellaneda nem vette szívére az ellene szóló vádakat; egyáltalán nem érzett bűntudatot. Még ő vádolta Cervantest, hogy sértegetni merészeli Lope de Vegát, a híres spanyol drámaírót. Avellaneda hiába utánozta ravaszul Cervantes stílusát, alakjai nevetséges és hitvány figurák. A plagizátornál Don Quijote egy bolond, Sancho Panza pedig egy bohóc. A Cervantes által írt Don Quijote jóval élvezetesebb alkotás, mint Avellaneda koppintása.

Cervantes hiába tudhatott maga mögött egy sikeres életművet, maga az élete nyomorúságos volt. Apja, Rodrigó beteg nemesekhez járt, hogy az orvostudomány elavult módszereivel, piócázással és érvágással „gyógyítsa” őket. Kuruzslásból nem volt képes eltartani feleségét és hét gyermekét. Valladolidba költözött a Spanyol Udvar. Udvaroncok, kereskedők, uzsorások, kéjnők, kalandorok, zsebmetszők és művészek vették körül a dekadens királyi párt. Ebben a különös zagyvalékban leledzett a Cervantes család is. Rodrigó pereskedni akart Valladolidban. Alcalában meggyógyított egy márkit, aki megtagadta az orvosi költségek kifizetését. Rodrigó a kliensétől igyekezett behajtani a követelését, de saját magát juttatta börtönbe az adósságai miatt. Amíg az apja a börtönben sínylődött, az ifjú Miguel de Cervantes kifejezetten pikareszk életet folytatott. Vendégfogadókban étkezett. A kocsmákban öszvérhajcsárokkal és mesteremberekkel beszélgette és múlatta át az éjszakákat. Baráti körében megfordultak csirkefogók, kéjnők és zsebmetszők is.

Cervantesnek anyagi megélhetést biztosító hivatalra volt szüksége, hogy írhasson. Megkapta aztán az egyik legmegvetendőbb hivatali állást: állami adószedő lett. Spanyolországot ekkor fogta el a győztes hadjáratokba vetett hit. Még emlékeztek az 1571-es lepantói ütközetre, ahol Spanyolország, a Vatikán és Velence flottája szétverte a Török Birodalom haderejét. Cervantes maga is részt vett az ütközetben, és sebesülést is szerzett a bal karjára. A spanyol állam úgy gondolta, ezek után könnyedén győzelmet arathat Anglia felett. Az állam hatalmas adókat vetett ki, hogy megépítsék a Nagy Armadát. Cervantes nem kis szenvedéssel igyekezett behajtani a nagybirtokosoktól a gabona- és pénzszolgáltatásokat. Mire a földesurak följelentették, a kincstár pedig sikkasztással vádolta meg. Hivatalból indított eljárások és börtönben töltött kemény napok keserítették meg az író életét. Mindeközben a Nagy Armada vereséget szenvedett az angol flottától. Mindez pedig csak a nyitánya volt a hanyatlásnak.

Cervantesnek a kiadókkal is meggyűlt a baja. Miközben igyekezett szert tenni az egyházi és a világi hatalmasságok támogatására, s próbálta megkerülni a szigorú cenzúrát, a kiadók nagy hasznot kívántak lehúzni a könyvei által termelt profitból. A kiadó kockáztatott, mikor befektetett a Don Quijote-ba, de mikor bebizonyosodott, hogy busás utána a nyereség, kérte a jussát. Miközben a nyomda és a kiadó jól járt a biznisszel, Cervantes épp csak annyit keresett vele, hogy ne haljon éhen.

Cervantes egész életében elítélte az állami terrort. A spanyol királyi udvar biztosítani kívánta a nemzet etnikai és vallási egységét. A kincstárnak szüksége volt az arab kézművesek vagyonára. A spanyol egyház segítette a királyi udvart abban, hogy kiűzzék a mórokat az országból. Cervantes nem helyeselte az etnikai és vallási üldözést. Elítélte az egyházat, amiért tekintélyüket adják egy ilyen erkölcstelen politikai tetthez. A szerző ezzel azt érte el, hogy kevés támogatója volt az egyházi körökben. Öregkorában igyekezett a közvélemény figyelmét ráirányítani a mór fogságban szenvedő keresztényekre, és sürgette a kiszabadításukat. Buzdított a nemzeti erények ápolására, az egészséges hazaszeretetre, de nem osztotta a királyi udvar etnikai alapú nemzetkoncepcióját

Cervantes egy olyan korszakban élt, amikor még áthatotta a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus és a humanizmus az európai társadalmakat; amikor a reformáció és az ellenreformáció, a hanyatló hűbéres rendszer és a feltörekvő tőkés rendszer összetalálkozott egymással; amikor az eszmék gladiátorként vívták meg a totális harcukat a történelem arénájában. A lovagi költészet és epika a hűbéri rend, a feudalizmus eszményének irodalmi kifejezései voltak. A tőkés rend kialakulásának idejében érvényüket vesztették ezen ideológiák, mégis szolgaian szajkózták tartalmukat az uralkodó osztályok. Szükség volt egy Cervantes-re, aki „gúnykacajba fullasztotta a spanyol lovagságot.” (Byron)

Az iparral és a kereskedelemmel együtt fejlődött a pénzgazdálkodás. Nagyobb szervezettséget követelt magának a társadalom. Biztosítani kellett a termelést. A városi önkormányzatok, a kommunák rendíthetetlenül őrizték függetlenségüket. Így nem is véletlen, hogy támogatták a polgárság társadalmi változást követelő eszméit. A kommunák a céljaik eléréséhez a fegyvert választották, mivel tudták, nem érvényesülhetnek békés eszközökkel. Az állam vérbe fojtotta a kommunák lázadását. „Jaj a nemzetnek, ha csak a múltjával törődik, s annak képére akarja formálni jelenét.”(Benyhe János). A spanyol nemesség éltette a feudalizmust, mikor kialakulóban volt a kapitalista rend. A szükséges gazdasági fejlesztésekről elterelte a figyelmet a gyarmatosítás. Az új világok felfedezésének izgalma még jobban megerősítette a feudális lovagi eszményeket. Konkvisztádorok, fantaszták, inkvizítorok és misztikusok kergették a zsoldosokat örült ámokfutásba. Szenvedett a pórnép. A koldusok könyörögtek az alamizsnáért. A csibészek igyekeztek hasznot húzni a válságból.

Cervantes a társadalmi problémák mellett foglalkozott esztétikai és művészeti témákkal is. Cervantes szerint probléma, hogy a fantázia elszabadult a művészetben. Fontosnak tartotta a valósághoz való visszatérést. Hitt abban, hogy a szórakoztatás nem zárja ki a minőséget. Szerinte szükséges a cenzúrázás és a lektorálás, mert csak így szűrhetőek és zárhatóak ki az irodalomból a regényeket rohamosan termelő írók. A tudományról a véleménye: „ha célja nem üdvös, gyöngy a szemétdombon.” Picit elitista, na!

A nevetés és a gúny része a városi ember életének. A Don Quijote-ban, hasonlóan a pikareszk regényekhez, a középkori bohózatok humora indít támadást az olvasók rekeszizmai ellen. Cervantes nem a nevettetés negatív eszközét, a gúnyt használta, hanem a finomabb komikumot. Milan Kundera úgy nevezi ezt, hogy humor: „Nem azért nevetünk, mert nevetségessé tesznek, kicsúfolnak vagy éppen megaláznak valakit, hanem azért, mert egyszer csak kétértelműségében mutatkozik meg előttünk a világ, elvesztik látszólagos értelmüket a dolgok, kiderül emberekről, hogy nem olyanok, amilyennek gondolják magukat.”