Itt ez a fasza kis interjú!
Az interjút készítő annyira szervilisen állt az interjúalanyhoz, hogy észre sem vette annak nemi soviniszta inditatású gyűlöletbeszédét. A kedves hölgy feminista, így hát mi más lenne az uszításának a célpontja, mint a férfiak?!
Naomi Alderman írt egy regényt Hatalom címmel. Ami arról szól, hogy a Nemek Háborújában győztek a nők, és kiépítettek egy diktatúrát a férfiak elnyomására. Igen, a regény világában a nők az elnyomók, a férfiak az elnyomottak. Emiatt egyes antifeministák hajlamosak úgy kezelni Aldermant, mint aki egy közülük – vagyis mint szövetségest. Korai az öröm! Az, hogy miként áll a hölgy a férfiakhoz, azt szépen megmutatja az Ectopolis által készített interjú is. Úgy, ahogy a többi feminista is.
Ez amúgy a harmadik dísztópia az irodalomban, amiben a nők elnyomják a férfiakat.
Van ugyebár Robert Merle híres regénye, a Védett férfiak. Merle észlelte az elnyomó tendenciákat a másodvonalas feminizmusban. A francia szerző a dísztópiájában fejezte ki aggodalmát. Mostanában úgy emlegetik Merle művét a feministák, mint ami méltó párja A szolgálólány meséjé-nek. (Ami ugyebár egy hülyeség, mivel Margaret Atwood férfi ellenes uszításnak szánta művét, míg Robert Merle éppen a feminizmus lelkiismeretére kívánt hatni a könyvével.) Arról elfeledkeznek, hogy Merle súlyos támadásokat kapott könyve megjelenése után több feminista értelmiségtől is.
Naomi Alderman Hatalom c. regénye a második. Szomorúan a hölgy célja kevésbé olyan nemes, mint Merlé-é. Alderman az Ectopolis interjújában elmondja, hogy nincs a valóságban olyan diktatúra, ahol a nők elnyomják a férfiakat. Ellenben többször is utal rá, hogy ma a nyugati civilizációban a férfiak rendszerszinten elnyomják a nőket. A könyve valójában egy művészi fogás. Alderman szerint a jelenlegi feminizmus jó irányba halad. A feministák a keblükre ölelik, mint jó elvtársat. Az interjú is bizonyítéka annak, hogy Alderman egyáltalán nem olyan becsületes értelmiségi, mint Merle.
Kevesen tudják, hogy van magyar regény is ugyanezzel a koncepcióval. Moskát Anita Horgonyhely c. regénye ugyanezt a dilemmát járja körül. Sajnálatosan Moskát is azt gondolja, amit Alderman: miszerint a jelenlegi feminizmus problémamentes. Ezt tökéletesen bizonyítja az, hogy Moskát a saját blogján promózza a nemi soviniszta NANE-t.
Most pedig nézzünk részleteket az interjúból!
Az Ectopolis megkérdezte Aldermant, mint gondol a MeToo-ról:
„Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy nők végre úgy érzik, beszélhetnek a velük történt szörnyűségek egy részéről. Remélem, hogy ez nemcsak a celebek és a hollywoodi hírességek esetében van így és egy bárban dolgozó nőnek is nagyobb valószínűséggel hiszik el, amikor elmondja, hogy a főnöke megerőszakolta. Szívből remélem, hogy a Dominique Strausshoz hasonló férfiak nem ússzák meg büntetlenül, amikor egy hotelben szexuálisan zaklatják a takarítószemélyzet tagjait. Azokat az esetek, amikor a nők azt mondják, hogy az aktus megelőzően nem történt explicit, vágyon alapuló beleegyezés a részükről és csak némán, szenvtelenül eltűrték az abúzust, hiszen a férfiak nem hagyták abba, leginkább a részeg autóvezetéshez lehet hasonlítani. Korábban teljesen megszokott és elfogadott volt illuminált állapotban a volán mögé ülni, de manapság ez már nincs így, sőt, többnyire zéró tolerancia van az ittas sofőrökkel szemben. Azonban nem gondolom, hogy húsz, harminc évvel ezelőtt megtörtént eseteket kéne elővenni. Egészen egyszerűen csak tudniuk kell a férfiaknak, hogy mostantól a nőknek egyértelmű belegyezésüket kell adniuk a szexhez, hiszen anélkül erőszakról beszélünk."
A magam részéről nem kívánom kifejteni részleteiben, mi a probléma a MeToo-val. Ezt már jól kifejtette előttem Csuzi Attila, Farkas Attila Márton és Puzsér Róbert. Csak nagy vonalakban, miért is fordult fel a jobb erkölcsű emberek gyomra! Egyrészt, mert a MeToo mögött álló feminista közírók és közszereplők ordenáré módon nyomatták a férfiakat mocskoló nemi soviniszta uszítást. A MeToo kapcsán többször kiemelték a femcsik, hogy a férfiak rendszerszinten elnyomják a nőket, aminek része a nemi erőszak is. Vagyis egy férfiakat démonizáló gyűlöletbeszéd volt a szellemi fundamentuma a MeToo-nak. Másrészt, a bizonyított bűnesetek mellett számos rágalmazás is történt alacsony erkölcsű nők részéről. Számos esetben igaztalanul voltak megvádolva férfiak szexuális zaklatással és nemi erőszakkal. Harmadrészt pedig a MeToo az internetes csőcselékhangulatnak adta át az ítélet jogát az ilyen esetekben, nem pedig a hivatalos igazságszolgáltatásnak. Egyes közszereplő férfiak (Pak Vonszun, Carl Saregant) öngyilkosok lettek, mert nem bírta a pszichéjük a verbális lincselést.
Elég visszataszító módon Alderman elvárja a férfiaktól, hogy bemondásra fogadják el, ha egy nő azt állítja, hogy öt megerőszakolta az XY. Leginkább a sok rágalmazási ügy után. Először talán ki kellene vizsgálni az ügyet, és ha bizonyított az ügy, utána ítélkezni. Alderman szerint az is nemi erőszak, ha egy nő szó nélkül beleegyezik a szexuális együttlétbe, de nem élvezi az aktust. A probléma csak az, miszerint bármi oka lehet annak, hogy egy nő nem élvezi a szexet. A nemi erőszak az a szituáció, amikor a csaj azt mondja a szexuális felajánlásra, hogy NEM, de a srác, nem törődve a visszautasítással, erővel kényszeríti szexre a másikat. Az, hogy a nő belemegy a szexbe, de nem élvezi az együttlétet, nem nemi erőszak. Az, hogy „némán és szenvtelenül eltűrik az abúzust”, sok esetben azt jelenti, hogy nem tiltakoznak verbálisan, csak non-verbálisan jelzik, hogy felőlük akár mehet az ágyakrobatika. Számos olyan feljelentés volt Spanyolországban, Svédországban és Dél-Koreában, ahol a nő, miután lefeküdt a sráccal, néhány nap elteltével feljelentette a partnerét. Mindezt azért, mert meglátta a lehetőséget a könnyű pénzszerzésre a nemi erőszak vádjában, ehhez pedig segítségére volt az adott országban kiépülő feminista rendszer. A feministák, köztük Alderman is, kitágítják a nemi erőszak fogalomkörét. Így az is belekerül, ami nem az.
A feminista mozgalom máig nem foglalkozik azokkal a nőkkel, akik rágalmazásra alkalmazzák a szexuális zaklatás és a nemi erőszak vádját. Ami persze nem véletlen. De mivel ők vannak HATALMON több országban is, ezért probléma.
"A heteroszexuális nők számára abban az időszakban válik a férfi test vonzóvá, mikor az fizikailag erősebb lesz náluk. A heteroszexuális férfiakat pedig akkor kezdik el szexuálisan érdekelni a nők, amikor fizikailag dominánssá válnak velük szemben. Ez egy elég komplex helyzetet eredményez. Nem feltétlen jó és kívánatos tehát minden, ami természetes."
Kihangsúlyozom, hogy Alderman nem azt mondja, hogy EGYES heteroszexuális nők és EGYES heteroszexuális férfiak. Hanem azt, hogy A heteroszexuális nők és A heteroszexuális férfiak. Nem konkretizál, hanem általánosít. Jó feminista szokás szerint. Alderman szerint a hetero nők azokat a férfiakat tartják vonzónak, akik elnyomják őket; a hetero férfiak azokat a nőket, akiket elnyomhatnak. A kijelentés lényege: a férfiak által gyakorolt rendszerszintű elnyomás a nőkön, ami kialakítja az ezzel járó korszellemet, amihez alkalmazkodnak a nők és a férfiak tucatjai.
„Valóban szörnyű olvasni, ahogy a férfiakat kínozzák a könyvben. Reméltem is. Ugyanilyen rosszul kéne érezzük magunkat, amikor ugyanez nőkkel történik.”
Azt mondja a szellemi gyökér, hogy „rosszul kéne érezzük magunkat, amikor ugyanez nőkkel történik”. Mert a valóságban az egészséges erkölccsel rendelkező férfiak nem érzik rosszul magukat, ha bántalmaznak egy nőt? Dehogynem! A legtöbb késdobálóban, ha egy férfi a saját örömére megüt egy nőt, az nem megy ki az épületből ép bőrrel. A börtönökben a nemi erőszakolókat szanaszét verik a börtöntársak. Amikor a legalacsonyabb szinteken ennyire jelen van a nők védelme, ostobaság az a kijelentés, hogy a férfiak érzéketlenek a nők bántalmazása kapcsán. Ha pedig nem ostoba a kijelentés, akkor rosszindulatú. A férfiak többsége igenis védelmezi a nőket, ha azokat fenyegeti bármiféle veszély.
„Mikor elkezdtem írni a könyvet, folyamatosan a francia Engrenages című TV-sorozat első része járt a fejemben. Ebben a rendőrök egy női holttestet találnak a szemét között, akinek levágták mindkét mellét. Az egyik férfi rendőr megjegyzi, hogy azért ölték meg a nőt, mert gyönyörű volt. Ez a fajta felületesség, nemtörődömség és érzéketlenség felzaklatott és undorral töltött el. Ebben a világban teljességgel lehetetlen, hogy egy sorozatban egy férfiasságában bestiálisan megcsonkított hullát találjanak, amire az egyik rendőr azt mondja a másiknak, hogy azért ölték meg, mert nagyon gyönyörű volt. Miért van ez így? Miért olyan könnyű azzal kezdeni egy történetet, hogy valami erőszakos dolog történet egy nővel? Miért olyan nyilvánvaló, hogy a női szépség szükségszerűen erőszakot vált ki egyesekben? Miért tartjuk ezt szórakoztatónak?”
Újabb gyökér gondolat! Látszik, hogy még felszínesen sem foglalkozott Alderman kriminológiával. A kéjgyilkosok többsége igenis a gyönyörű és sok esetben fiatal nőket cserkészik be maguknak. A női mellek levágása is a kéjgyilkosokra jellemző aberráció. A kéjgyilkosok mindig férfiak. Női kéjgyilkosok tudtommal nincsenek. Mivel női kéjgyilkosok nem léteznek, ezért nem valószínű, hogy a bűnüldöző szervek „egy férfiasságában bestiálisan megcsonkított hullát találjanak, amire az egyik rendőr azt mondja a másiknak, hogy azért ölték meg, mert nagyon gyönyörű volt”. Aldermannak ez a felületes, nemtörődöm és érzéketlen gondolata, bár nem zaklat fel, de undorral tölt el.
„A könyvvel leginkább egy tükröt szeretnék tartani mindkét nem elé, hogy lássák, mit lát a másik. A nők számára megmutatni, milyen a fizikailag domináns osztály tagjának lenni, a férfiaknak pedig átélhetővé tenni a folyamatos félelem érzését.”
Alderman mintha csak a feminizmus céljait ismertette volna. A baloldali nők már folyamatosan törekednek arra, hogy tagjai legyenek a fizikailag domináns osztálynak. Spanyolországban, Svédországban és Dél-Koreában, meg minden olyan országban, ahol a feminizmus a rend és a törvény része, megtapasztalják a férfiak a „folyamatos félelem érzését”. Ehhez nem kell regény, köszönjük!
„Bár szerintem a férfiaknak az a legfélelmetesebb, hogy bizony a nők egyáltalán nem jámborabbak a férfiaknál. Ez csupán egy hazugság, amivel a győztesek áltatják magukat a legyőzöttek felett. Az észak-amerikai emberek úgy tartják az itteni őslakosokról, hogy sokkal törődőbbek, kedvesebbek és szorosabb kapcsolatot ápolnak a természettel. Ez egy nagyon szép gondolat azokról, akiket legyőztek, elnyomtak. Azt hiszik, hogy fordított irányba ez nem történhet meg és a biztonságérzet hamis illúziójába ringatják magukat. Ugyanúgy, ahogy nekik, a férfiaknak sem szabad biztonságban érezniük magukat. Biztos vagyok benne, hogy sok nő követne el hasonló szörnyűségeket a férfiakkal szemben, mint amiket a nők kénytelenek elszenvedni a férfiaktól.”
Alderman folyamatosan együtt emleget egy reális és nem-reális gondolatot. A reális gondolata az, hogy mind a férfiak, mind a nők között vannak szociopaták. A nem-reális gondolata az, hogy mind az USA-ban, mind Európában csakis kizárólag férfiak bántalmaznak nőket. A valóság az, hogy mind az USA-ban, mind Európában férfiak és nők bántalmaznak férfiakat és nőket. Ironikusan úgy is mondhatnám, hogy a bántalmazás egy olyan terület, ahol megvalósult az emancipáció. Az még súlyosabb probléma, hogy Alderman itt is általánosít: hiszen szerinte „a nők kénytelenek elszenvedni a férfiaktól” a bántalmazást.
„Néhány férfi úgy néz rám, mintha egy szörnyeteg volnék, aki csak a semmiből találta volna ki a könyvben lévő szörnyűségeket. Akiknek elég háttértudása van a témában, tudja, hogy valójában nem ez a helyzet. Egy brit kritikus kritikájában azt írta, hogy először teljesen nevetségesnek találta a ‘zabolázást’, vagyis a férfi nemi szerv megcsonkítását pubertás korukat elérve. Aztán eszébe jutott a női nemi csonkítás gyakorlata, ami után elszégyellte magát és nem tartotta többé nevetségesnek a fordítottját. Kell egyfajta háttértudás és empátia tehát ahhoz, hogy a férfiak is megértsék a könyvem.”
„Szerencsére” ezen a téren is tetten érhető az emancipáció. Hiszen nem csupán a pubertás lányok nemi csonkítása létezik Afrikában, de a kisfiúk körülmetélése is egyes közegekben.
„Szó szerinti értelemben vet háborúnak rendkívül kicsi az esélye. Azt viszont nagyon remélem, hogy újraértelmeződik az egymásról való gondolkodásnak néhány aspektusa, ahogy az az utóbbi harminc évben már elkezdődött. Bizonyára továbbra is létezni fog majd a nők ellen irányuló erőszak a férfiak irányából. A nők viszont soha nem fognak nagy számban erőszakot alkalmazni a férfiakkal szemben, hacsak nem teszünk szert valahogy a gondolattal történő elektrosokkolás képességére.”
A beteg elme számára továbbra is fontos a valóságtorzítás. Alderman szerint kizárólag a férfiak követnek el nők elleni erőszakot, de nők a férfiak ellen nem. Valamilyen téren érthető ez a valóságtorzítás. Mert ha Aldermannak rá kellene nyitnia a szemét a valóságra, akkor rájönne, hogy a számára vallási mankóként alkalmazott feminizmus szart sem ér. Mert hát igazából mi másról szól a feminizmus, mint arról, hogy beteges nők tömegei követnek el erőszakot férfiak ellen! Meg időnként olyan nők ellen, akik nem értenek velük egyet! Amúgy felhívom Alderman figyelmét arra, hogy a nők egy része már rég szert tett a „gondolattal történő elektrosokkolás képességére”. Már a MeToo is egy ilyen férfiak ellen kifejlesztett fegyver volt.
„A fiction irodalom tekintetében napjainkban az a helyzet áll fenn, hogy a nők olyan könyveket vesznek, melyeket nők is és férfiak is írtak. A férfiak ezzel szemben szinte kizárólag férfiak által írt könyveket olvasnak.”
Amellett, hogy megint általánosított Alderman, mondott megint egy ordenáré faszságot! Számos olvasó férfitársamnál tapasztalom azt, hogy képes női szerzőt is kézbe venni, ha érdekli a mű témája, és tetszik neki a szöveg stílusa. Kleinheincz Csillát, Moskát Anitát és Gaura Ágnest szinte majdnem ugyanannyi férfi dicséri, mint nő. Az olyan franchise-okban, mint a STAR WARS, a STAR TREK, az ALIENS, szintén jelennek meg női szerzők – akiket szintén olvasnak férfiszerzők. Christie Golden és Karen Traviss talán több férfirajongóval rendelkezik, mint nőivel… Ezt az undorító rosszindulatot!
Külön szeretnék gratulálni az Ectopolis-nak, hogy megjelentettek egy ilyen töményen nemi soviniszta tartalmú szöveget a weboldalukon. Aldermanon egyébként érződött, hogy teszteli az interjúkészítőt. Folyamatosan dobta fel a labdákat, amiket aztán a balfasz publicista valamiért rest volt leütni. Inkább behódolt a dominának. Alderman az Ectopolis-on keresztül demonstrálta, mi az igazi HATALOM. Az, amikor a kedves újságíró alázatosan földig hajol előtted, mikor készít veled egy interjút!
Még amit kiemelnék, az Alderman sekélyessége. Egyetlen értelmes gondolat nem volt ebben az interjúban. Rosszindulat és ostobaság viszont bőségesen.
