(Aktuális-e ma az Anne Frank-sztori?)

„Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belediktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt."

(Margita Pettersson)

Anne Frank naplója

Anne Frank egyetlen írásával írta be magát a(z irodalom)történelembe: a naplójával. A Frank család egyszerre volt zsidó és német; igazából tökéletes példája volt a família a társadalomba integrált zsidóknak. Ottó Frank egyszerre tekintette magát zsidónak és németnek; büszke volt mindkét identitására. Ezt a kettős identitást (egyszerre lenni zsidónak és németnek) igyekezett kezdetben átadni feleségének és a két leánygyermekének is. Miután a náci rezsim megragadta az államhatalmat, a Frank családnak megváltozott a németséghez való viszonya. A Frank család 1933-ban nem csupán emigrált Hollandiába, de integrálódott is annak társadalmába. Hogy könnyebben integrálódjanak a holland nemzetbe, megtanulták annak nyelvét, és közeli barátságot kötöttek a szomszédságukban élő holland családokkal. Ottó Frank, bár felvette a holland állampolgárságot, továbbra is ápolta a németségét. Viszont felesége, Edith, és két leánya, Margot és Anne nem vallották már magukat németnek. Egyenlőségjelet tettek a németek és a nácik közé; úgy vélték, maga a német nemzet vetette ki magából őket.

1940.-ben Németország megszállta Hollandiát. A Hollandiába küldött SS, karöltve a holland nemzetiszocialista mozgalommal, kiépített a megszállt országban egy náci rendszert. A zsidók már Hollandiában sem voltak biztonságban. A Frank család elbújt egy amszterdami ház rejtekébe, az ún. hátsó traktusba. Anne itt, 1942 és 1944 között vezette naplóját. Mivel ekkor nyiladozott értelme a világra, az első sorok nyelvezete sokszor megmosolyogtatóan naiv. A könnyed csevegés, a vidám csicsergés viszont az idő múlásával fokozatosan átment egy komorabb, drámaibb önvallomásba és önelemzésbe. A bezártság és a kiszolgáltatottság Anne-ben felőrölte a világra rácsodálkozó kamaszt. Anne lassan egy koraérett felnőtté vált, aki a félelem szorításában átértékelte a saját személyiségét, a világban elfoglalt helyét. A napló nem csupán önelemzés, hanem beszámoló, miként éltek ők nyolcan a hátsó traktusban. Anne bár sokszor esett kétségbe, igyekezett táplálni magában a reményt, és próbálta meglátni nyomorúságukban a vidám pillanatokat. A stílusában sokszor visszatérő elem a finom humor. A napló levélformában van megírva; minden egyes bejegyzés egy képzeletbeli barátnőnek, Kitty-nek van címezve. Témái a hátsó traktus, a lakótársak, a háború, a szerelem, a könyvek, a természet, az Isten – és persze önmaga. Megismerhetjük belőle a bujkálók mindennapjait. Elsősorban arról kapunk képet, milyen is volt zsidóként bujkálni a nácik elől; egy olyan sötét hatalom elől, amely az életükre tört.

A Frank család bízott benne, hogy győz a Szovjetunió, az USA és a nyugati államok Németország felett, s ők élve megússzák az egész tragédiát. Sajnálatosan egyedül Ottó Frank élhette meg a világháború végét. 1944. augusztus 4-én az SD felfedezte a rejtekhelyüket. A nyolc bujkáló ment egyenesen a koncentrációs táborok poklába. Egyedül Ottó Frank maradt életben. Anne Frank a bergen-belseni táborban hunyt el. Egyik bújtatójuk, Miep Gies találta meg a naplóját a rejtekhelyük romjai között. 1947-ben jött ki könyvként az első kiadás. Ottó Frank mind az első, mind a további kiadások során nem engedélyezte a teljes napló közlését; ő maga nyúlt bele, és húzott ki részeket. Csak Anne apjának elhunyta után, a 90-es években jelent meg a teljes szövegű napló Hollandiában. Magyarországon a teljes napló 2000-ben.

Anne 13 éves, mikor belefogott a naplóírásba. A naplóírás kezdetén még olyan könnyed kamasztémák kerültek elő, mint az iskola, az osztálytársak, a barátnők és a fiúk. Anne elmondta, kivel van jóban, és kivel nem. Sokat fecsegett az órákon, így az egyik tanár azzal büntette, hogy fogalmazásokat kellett írnia otthon a következő órákra. Miután Anne sorban küldte be az ízlésesen és választékosan megírt fogalmazásokat, a pedagógus eltekintett a büntetéstől. Anne-nak kezdetben nem volt célja a naplóval: egyszerűen csak ki akarta írni magából a vele megtörténteket. Anne halványan érzékelte maga körül a háborút. A szülei eltitkolták leányaik elől, hogy már készítik elő a rejtekhelyet. Egy nap Anne nővére, Margot megkapta a németországi munkaszolgálatra való behívót. A munkaszolgálat egyet jelentett a halállal. Ottó Frank azonnal lépett: pár nap múltán a család beköltözött a menedékhelyre, a hátsó traktusba.

Rövidke idő elteltével csatlakozott hozzájuk egy háromtagú család: Hermann van Pels, Auguste van Pels, és fiúk, Peter van Pels. Később még érkezett egy fogorvos is, Fritz Pfeffer. Sokan összegyűltek kis helyen, két évre. Anne a két év alatt számos sérelmet, fájdalmat, bánatot, a félelem és harag táplálta indulatot felhalmozott, amiket aztán ki is írt a kis könyvecskéjébe. Már a bujkálás előtt is rossz volt a viszonya édesanyjával; ezen csak rontott a bezártság. Rengeteg bejegyzés tanúskodik anya és lánya vitájáról. A Frank és a Pels család eleinte nehezen jött ki egymással. A bezártság mindenkiből kihozta a feszültséget, még a nyugodt Margotból is. A későbbiekben nehézkessé vált a nyolc ember étkeztetése is. A szolidaritás nem egy esetben csorbát szenvedett a bezártságban. A két család és a fogorvos időnként kisajátított és eldugott magának élelmet, ahelyett hogy megosztotta volna a másikkal. Anne nevelésébe beleszólt a Pels házaspár és Pfeffer is, ami nem tetszett sem a lánynak, sem a szüleinek. Miként kell nevelni Anne-t? Ez a kérdés többször is elhangzott a vacsoraasztalnál. Remek táptalaja volt a meddő vitáknak.

A két év alatt a kiskamasz lány tinédzser nő lett. Érdekelni kezdte önmaga és a világ, a saját teste és a fiúk, a nőiesség és a férfiasság, a szerelem és a szexualitás. Anne újságíró és regényíró szeretett volna lenni. Érdeklődési körébe tartozott a görög mitológia és a királyi dinasztiák. Peter van Pels révén alkalma lett belekóstolni a szerelembe is. A bezártság alatt megváltozott a gondolkodásmódja. Másképpen kezdte figyelni mind a környezetében lévő embereket, mind a saját reakcióit.

A bujkálók a rádióban izgatottan hallgatták a normandiai partraszállás ismertetését. Már előre tervezték a háború utáni jövőjüket. Igazán torokszorító volt olvasni, mennyire reménykedtek abban, hogy túlélik a borzalmakat. Az olvasó már a napló első soránál tisztában van vele: a hátsó traktus kényelmetlenségei után jött a koncentrációs tábor borzalmai, amit csak egyikük élte túl. Az 1944. augusztus 3-as razziát megelőző napon írta az utolsó sort Anne. A razzia után Miep azért rejtette el Anne naplóját, hogy amint véget ér a háború, és Anne visszatér Amszterdamba, visszaadja neki. Mint tudjuk, erre nem került sor.

Anne a hátsó traktusban Peteren kívül kénytelen volt nélkülözni a kortársait. Kamaszkorban fontos a kortársak társasága. Még a bujkálás előtt a zsidó kamaszlánynak voltak udvarlói, akiket úgy tartott nyilván, hogy az ő „hódolói” és „gavallérjai”. Sok barátnővel volt kapcsolata, igaz, ebből kevesebb volt az igazán mély. Népszerű volt, a társaság középpontja. Anne-nek fájó volt, hogy a rejtekhelyen nem voltak barátnői, és a hódolót is Péterrel helyettesítette egy darabig. Mivel hiányzott neki egy bizalmas barátnő, teremtett egy fiktívet: ő volt Kitty. A fiktív barátnőjével megosztotta a legbizalmasabb érzéseit a naplóban. Anne-t, mielőtt megsemmisítette volna a náci rezsim a koncentrációs táborban, a hátsó traktusban megfosztotta a kamaszkorától. Anne-nak a magány jutott osztályrészül, vele együtt pedig az üresség.

A bujkálóknak radikálisan leszűkült az élettere. A kényszerű együttélés alatt naponta sérült az intim szféra. A frusztrált légkörben lehetetlen volt elkerülni a súrlódásokat, sőt a konfliktusokat. Amiért elviselték egymást, az a közös cél: a túlélés. Ebből később mégis kialakult egyfajta szolidaritás. Ennek egyik apró jele, hogy nem számított, kinek az étkészletét használják. A felnőttek még azt is belátták, hogy Anne-nek és Peternek érthető a kamaszkori igénye a személyes tér iránt.

„Látom nyolcunkat itt a hátsó traktusban, ahogy az ég egy kis kék sávján lebegünk súlyos, sötét viharfelhők közepette. Az a kerek folt, amely a mienk, egyelőre még biztonságos, a felhők azonban egyre összébb tömörülnek, egyre szűkebb a kör, amelyen kívül ott leselkedik a veszély. Már-már úgy szorongat bennünket, hogy kétségbeesésünkben egymásnak ütközünk. Valamennyien vagy lefelé tekintünk, oda, ahol folyik a harc ember ember ellen, vagy felfelé, ahol csend van és szépség. Közben bekerít bennünket a sötét tömeg, áthatolhatatlan falként állja el a felfelé vezető utat, s készül mindnyájunkat eltaposni, bár egyelőre még nem tud ránk lecsapni. És én mindezt nézem, tehetetlenül, csak kiáltani vagy könyörögni tudok: – Ó, kör, drága kör, tágulj, nyílj meg előttünk!”.

(Anne Frank)

A hátsó traktus lakói érezték a veszélyt. A segítők köre lecsökkent néhány emberrel. Egyre több embernek lett gyanús a rejtekhely. A segítők feladata az elején sem volt egyszerű, de a későbbiek során még nehezebb lett a bujkálók életben tartása.

Anne Frank naplója azért szomorú olvasmány számomra, mert ismerem a háttérben zajló történelmi eseményeket, és mert tudatában vagyok a hátsó traktusban zajló sztori végkifejletével. Úgy olvastam a napló sorait, hogy közben megjelentek előttem azok a képek, amiket tudok erről a korszakról. Ez egyébként a többi soron következő könyvek esetében is igaz. Szinte magam előtt láttam a nácikat, ahogy férfiakat és nőket, felnőtteket és gyermekeket, fiatalokat és öregeket, mindenképpen védtelen civileket mészároltak le. Védtelen civil polgárok meggyilkolása – ez a roppant egyszerű tény az, ami miatt rengeteg emberben (bennem is) undort kelt a nácizmus. Anne Frank naplója azért fejt ki igazán mély hatást, mert beleágyazódik ebbe a szörnyű korszakba. Itt nem az a lényeg, hogy zsidókat gyilkoltak tömegesen a nácik. Itt a lényeg az, hogy védtelen civileket fosztottak meg az életüktől. Adolf Hitler azért egy féreg a történelemben, mert parancsot adott védtelen civilek elképesztő tömegeinek a lemészárlásához.

Önmagában a napló első olvasatra nem több, mint egy tizenéves lány átlagos írásai arról, mik az ő tapasztalatai, álmodozásai és vágyakozásai a hátsó traktusban. Valójában betekinthetünk abba, miként írja át a mindennapokat a háború. Részletes képet kapunk a lebukástól való félelemről, a szűk helyiségben való konfliktusokról, az élelmiszerek pontos beosztásáról. A háborús időszakban az ünnepek is másként érződnek, mint békeidőkben. Csak gondoljunk azokra a fényképekre, amiken a világháború idején a kiskatonák a fronton ünneplik a karácsonyt! Az egészben van valami szorongató. A napló bemutatja nekünk, milyen részese lenni egy háborúnak.

Anne nem mindig szimpatikus. Anne rögzítette a naplójában a hisztijeit is, amely szituációkban kihozta magát erkölcsi győztesnek, mi mégis érezzük, hogy ez nem helyénvaló. Vagy ott az anyjával való konfliktus: Anne rosszindulatúan értékelte az anyját. Ezért nem kell haragudni rá: emberből volt! Alapjában véve Anne optimista személyiség. Biztosra vette, hogy a családtagjaival együtt túléli a háborús megpróbáltatásokat. Készült az újrakezdésre. Bakfisként úgy küzdött a kamaszkori vágyaival, hogy közben megfogalmazódtak a fejében felnőttes gondolatok is. 14 évesen már kereste a természetben Istent. Úgy fogadta el a sorsát, hogy közben dolgozott benne az élni akarás.

Nekem mindig érdekes volt más emberek életébe betekinteni – erre adtak lehetőséget az életrajzok és a naplók. Anne beleszürkült a bezártságba. A szürke egy unalmas szín. Az, amit úgy nevezünk, hogy szürkeség, az is unalmas. A szürke ember valójában unalmas. Igazából nem sok érdekesség van a napi rutinjaikban. Szinte állandó jelleggel ott érződött a lebukástól való félelem. Ritkán tudtak felengedni a bujkálók. A felengedésnek voltak pillanatai, igaz, elég kevés. Szóval lehetne ez puszta kordokumentum arról, miként rejtőztek a zsidók a háború alatt, és miként élte meg mindezt egy fiatal lány.

Ami különlegessé teszi a naplót, hogy Anne egy olyan személyiséget írt le benne a nem létező Kitty-nek, amit elrejtett a külvilág elől. Sok olyan gondolatot megfogalmazott, amit egy korabeli kamasz sohasem. Olybá tűnik, mintha Anne Frank valójában nem egy 14 éves kamaszlány, hanem egy 20-as éveiben járó kékharisnya lenne! Nem véletlenül szeretett bele a szintén zsidó származású modern regényíró, Philip Roth. Anne konfliktusa a szüleivel abból eredt, hogy az anyja és az apja úgy tekintettek rá, mint egy gyerekre. A 14 éves kamaszlány viszont úgy tekintett magára, mint egy felnőtt nőre. Kész tervei voltak a jövőre nézve. Úgy fogalmazta meg magát, mint női írót.

A tetőpont az, amikor karnyújtásnyira került a felszabadulás a hátsó traktustól. Feltartóztathatatlanul közeledett az amerikai, a kanadai és az angol seregek offenzívája. A bujkálók megnyugodva vették tudomásul, hogy két év után vége a bezártságnak. Így ér véget a napló: nyolc zsidó ember várja a szabadságot! A rideg valóság az, hogy itt megszakadt hét élet. A világháború kapcsán meg lehet ismerni a nagy egészet, ugyanakkor a visszaemlékezéseknek és a naplóknak köszönhetően lehetőségünk nyílik arra, hogy néhány ember szemszögéből átéljük az egészet. Egy civil visszaemlékezése pedig van akkora értékű, mint egy fronton harcoló katonáé.

Bas von Benda-Beckmann: A Napló után

1944. augusztus 4-én a Frank és Pels családot, meg Fritz Pfeffer a nácik feltették a koncentrációs táborba tartó vonatra. Bas von Benda-Beckmann arra a kérdésre kereste a választ: mi történt velük a koncentrációs táborban? Egyedül Ottó Frank jött haza a náci koncentrációs táborrendszerből. Szinte azonnal megkezdte a kutatást, mi történt a többiekkel. Bas von Benda-Beckmann igazából nem tett mást, mint folytatta Ottó Frank kutatását. Az általa alkotott szakirodalom nem csupán megválaszolt több kérdést is, hanem még drámaibbá tette azt a történetet, amit megismertünk a naplóból. Az Anne Frank naplója leírta, miként élt nyolc zsidó a hollandiai Amszterdamban, a Prinsengracht 263. számú rejtekhelyen. Miután 1944. augusztusában véget ért a történet, válasz nélkül maradt rengeteg kérdés. Mi történt velük? Az már kiderült, hogy szétszórták őket különféle táborokban.

Bas von Benda-Beckmann 2018 óta az Anne Frank Ház munkatársa. 2019 óta foglalkozott azzal, mi történt a hátsó traktus egykori nyolc lakójával a koncentrációs táborokban. A kutatásainak eredményeként született meg A Napló után c. kötet. A Corvina Kiadó által magyar nyelven is olvasható a könyv.

Az első fejezetben a szerző bemutatja, miként éltek a bujkálók a háború előtt, majd onnan veszi fel a fonalat, ahol véget ért az Anne Frank naplója. Fejezetenként ismerjük meg mindegyikük sorsát. A szerző a nyilvántartások és a transzportlisták, meg a túlélők visszaemlékezései alapján igyekezett feltárni az egyéni sorsokat. Sok történet veszett a múlt homályába. A legtöbb túlélő csak évtizedekkel később merészelt beszélni arról, amit átéltek a koncentrációs táborokban.

Bas von Benda-Beckmann általános képet adott, miként is nézett ki az élet a koncentrációs táborokban. Bemutatja, milyen kellemetlen procedúrának tették ki a transzportvonattal érkezőket, és hogy milyen munkát végeztettek a foglyokkal. A Westerborkból Auschwitz-ba tartó vonaton még együtt utazott a nyolc ember. Hármuknak véget is ért az út, a másik őt más helyekre került. A zárófejezetben pedig ismerteti Ottó Frank nyomozását szerettei és barátai után. Szívszorító belegondolni, milyen érzés lehetett szembesülni azzal, hogy hozzátartozói elpusztultak a náci koncentrációs táborokban.

Az első állomás Westerbork volt. A nyolc zsidó nem sokáig maradt a táborban és együtt. Elsőként Hermann van Pels halt meg a gázkamrákban. Peter van Pels egy erőltetett menet során vesztette el az életét. Auguste van Pels-t a vonat alá lökték a nácik. Fritz Pfeffer a neuengamme-i koncentrációs táborban hunyt el. Miután a szovjetek felszabadították Auschwitzot, Ottó Frank három hónap alatt hazautazott Amszterdamba. A hazaút során tudta meg, hogy felesége, Edith a tábori kórházban halt meg. A lányait, Margot-ot és Anne-t egy sokkal rosszabb állapotú táborba szállították. Ottó találkozott egy ismerősével, aki még életben látta Anne-t. Elmondása szerint nem vesztette el az arcát. Megőrizte az arcát – vagyis tisztán látta, mi történt körülötte. A borzalmas higiéniai körülmények, az éhség és a tífusz végül végzett mindkét lánnyal.

A könyvben rengeteg fénykép és beszámolóból vett idézet hozza közelebb az olvasóhoz ezt a borzasztóan barbár korszakot. A szerzőnek nem volt könnyű dolga, mikor összeállította a kötetet. Kevés információ állt a rendelkezésére, mikor rekonstruálta, a hátsó traktus mely lakóval mi történt. Bas von Benda-Beckmann nem csupán lezárta Ottó Frank kutatását, de jelentősen hozzátett a Holokauszt szakirodalmához. A könyve segít abban, hogy jobban megismerjük a Holokausztot.

Ari Folman – David Polonsky: Anne Frank naplója

Bizony, ez egy képregény! Ari Folman és David Polonsky grafikus formába öntötték Anne Frank naplóját. Egy képregénnyel tisztelegtek Anne Frank emléke előtt.

A művészi koncepció nem csupán érdekes, de a megvalósítás is remek. A képregény ügyesen fogja össze a napló szerteágazó történeteit, és megfelelően koncentrál a leglényegesebb eseményekre. Szinte megtalálunk mindent, ami fontos volt a gyermeklánynak: a hétköznapi élet apró bosszúságait, az írói szárnybontogatásokat, a filmsztárok iránti rajongást, az álmokat és a vágyakat. Emellett megjeleníti a nélkülözést, a magányt, a szenvedést, a félelmet, a meg nem értettséget. A képregény tökéletesen megjeleníti Anne mély gondolatait, beleértve a világra és az önmagára való reflexiót is, a grafika eszközeivel. És ami a legjobb: a képregény visszaadja Anne humorát.

A képregényben van egy apró hiba. Az első oldalon, az 1942-es dátum mellett, a tortán az a szám szerepel: 12. Anne 13 éves volt, amikor nekiállt a naplóírásnak. A napló volt a születésnapi ajándéka a 13. születésnapján. Ez szarvashiba volt. Szerencsére ezen a kisebb malőrön kívül nincs gond a kötettel.

Tetszetősek az illusztrációk. Ahol játékosnak kell lenni, játékos; ahol komolynak kell lenni, komoly. A képregény zökkenők nélkül fordul át játékosból komolyba, komolyból játékosba. Felismerhetőek a napló jellegzetes karakterei. David Polonsky leegyszerűsíti a figurákat, mégis beleviszi a rájuk jellemző egyediséget. A színekkel teremti meg a valószerűséget. Hiába leegyszerűsítettek a rajzok, a színek megteremti az illúziót, hogy élnek a karakterek. Az árnyékolással, a sötétséggel és a perspektívával érzékelteti azt a feszültséget és félelmet, ami elönti a hátsó traktus lakóit. Profin dolgozik a térrel is. A mélységgel kihangsúlyozza az apró elemeket. A térbeli elhelyezéssel megteremti a kontextust. A képeket gyakran kísérik szövegek, amelyek nem csupán szervesen hozzátartoznak a grafikához, hanem megfelelően kifejezik azt a gondolatiságot, ami megtalálható volt Anne Frank naplójában is. Polonsky alkalmaz olyan gegeket is, amivel megidéz képzőművészeti alkotásokat – meglepően jók! Az egyik gegen Anne Frank szerepel Edvard Munch Sikoly c. festményén.

A képregényt néhány kritikus megvádolta azzal, hogy kiárusította a hátsó traktus tragédiáját. Semmi ilyesmiről nincs szó. Ez nem a Holokauszt-pornó egyik terméke. Ari Folman és David Polonsky képregénye kifejezi tiszteletét a napló szellemisége előtt. Érzékeny, humánus olvasmány ez. Alkalmas arra, hogy a kamaszok közeledni tudjanak a Holokauszthoz, mint témához. Sokkal inkább alkalmasabb erre a célra, mint Kertész Imre nehezen olvasható Sorstalansága. Ugyanakkor felnőtt fejjel is rejt értékeket.

Hol van Anne Frank?

Ha már szó esett az Anne Frankon (és rajta keresztül a Holokauszton) élősködő kulturális alkotásokról, akkor említsünk is meg egyet! Jelzem: a posztomban szereplő kulturális alkotások közül ez az egyetlen az, ami fércmű, az igazi „nem ajánlott” kategória. Ez egy animációs film, aminek a címe: „Hol van Anne Frank?”. Ari Folman áll mögötte, ahogy az előbb említett képregény mögött is. Csak míg a képregényre rá lehet mondani, hogy „minőség” és „tisztességes”, erre nem. Mind minőségében, mind moráljában problematikus Folman animációs filmje.

A „Hol van Anne Frank?” 2022-ben debütált a cannes-i filmfesztiválon. Az Anne Frank-sztori továbbgondolása a 21. századra. A külföldi kritikákat nem olvastam, csak a magyart. A hazai kritikusok csak dicsérték, szuperlatívuszokban.

“Amszterdam központjának hangulatos téli utcáin járunk, valamikor a közeljövőben. Anne Frank képzeletbeli barátnője, Kitty varázslatos módon életre kel a ma múzeumként működő Anne Frank-házban. Nem tudja, hogy barátnője már nem él: Anne keresésére indul. A világhírű naplót is magával viszi, ezért hamar a nyomába szegődik a rendőrség is. Kitty kalandjai során egyre többet megtud a múltról és Európa jelenéről is.” (port.hu)

Mielőtt elmondom, mi a gond a filmmel, szót ejtek arról, mi tetszett benne – egyedül. Az animáció. Az animáció igényes. A gond az, hogy egyedül az animáció igényes a filmben. Minden más…

És akkor térjünk rá a problémákra! Hogy mennyire gyenge a sztori, arra nem találok szavakat! A Frozen első része jobb sztorival rendelkezik, mint ez – nem vicc! Aztán gyengék a karakterek. Még az eredeti, naplóbeli karaktereket is sikerült gyengén megjeleníteni a filmben. Anne és Ottó üres papírmasé karakterek. Aztán gyengék a dialógusok. Rendkívül kínos, idióta párbeszédek hangzanak el a karakterek között. Aztán gyenge a dramaturgia. A zenék felejthetőek. Az alkotás nem nélkülözi a giccset. A romantikus szál nem jól kidolgozott, nyálas. A mondanivaló gyermetegen didaktikus, és ez vele a legkisebb probléma. A legnagyobb probléma, hogy politikai propaganda. Az alkotás legfőbb mondanivalója, ahova kifut az egész történet: a migráció helyes, akik pedig NEM-et mondanak a migrációra, semmi nem tanultak Anne Frank eszmei hagyatékából (meg persze a Holokausztból)! Ez egy gyomorforgató és visszataszító kiforgatása az Anne Frank-sztorinak!

Életem legrosszabb animációs filmje. Nem az egyik legrosszabb. A legrosszabb. Nekem van a fejemben egy lista, miket tartok a legjobb és a legrosszabb Disney-animációknak, meg a legjobb és a legrosszabb japán animációknak (animék). Ha én felsorakoztatnám mind a legrosszabbakat, még azok is jobb animációs filmek lennének, mint ez. A listák mellett van még nálam best of, mind pozitív, mind negatív minőségben. Már több éve megvan, mi a legrosszabb akciófilm az életemben: Valhalla Rising – A vikingek felemelkedése (Uwe Boll nem produkált olyan rosszat, mint az!). Most megvan életem legrosszabb animációs filmje is: Hol van Anne Frank? Köszönöm, Ari Folman!

Több szót nem is érdemel ez a szar!

Rosemary Sullivan: Nyomozás Anne Frank ügyében

A Frank és Pels család, meg Fritz Pfeffer két évig bujkált egy amszterdami lakásban. Ennek a két éves bujkálásnak vetett véget egy razzia. A razzia pedig azért történhetett meg, mert valaki feljelentette az SD-nél a nyolc zsidót.

Ki árulta be a hátsó traktus lakóit?

2017-ben összeállt egy nemzetközi kutatócsapat, hogy megoldja végre ezt a halott aktát. Megkezdődött a nyomozás, hogy megtalálják a spiclit, aki feladott nyolc zsidót a náci hatóságoknak. Egy nyugalmazott FBI ügynök, Vince Pankoke fogta össze azt a sok kriminológust, archeológust, történészt, örökségkutatót, levéltárost, újságírót, szakmai konzultánst, akik a maguk szakmai berkein belül segítették az ügy felderítését. Ők voltak a Kihűlt Ügy Csapata.

Amint megkezdődött a nyomozás, jogi nehézségekbe ütköztek. Három változata létezik a naplónak:

A, amit Anna Frank a kezdetektől írt

B, amit Anne Frank a hollandi oktatási miniszter beszéde után átírt

C, amit Ottó Frank a saját változtatásaival kiadott

Ottó Frank létrehozott két Anne Frank Alapítványt, eltérő célkitűzésekkel:

I. A holland, amszterdami székhelyű Anne Frank Ház célja a Prinsengracht 263. számú épület megmentése. Eme épület raktárhelyiségének hátsó traktusában bujkált a nyolc zsidó két évig. A tulajdonos úgy látta a háború után, hogy az épületet le kell bontani a romlandó állapota miatt. Ottó mivel ezt meg akarta akadályozni, létrehozta az alapítványt. Az alapítvány által felújította a raktárat. Úgy vélte, meg kell őrizni az emlékezetét az utókornak. A Prinsengracht 263. számú épület, a hátsó traktussal a mai napig látogatható. Ez az alapítvány szervezi az Anne Frankkal kapcsolatos kiállításokat, és finanszírozza az antidiszkriminációs oktatási programokat.

II. A svájci, bázeli székhelyű Anne Frank Alapítvány célja a napló terjesztése, a szerzői jogok kezelése, a Frank család humanista és liberális szellemiségének propagálása. Emellett működtett egy frankfurti oktatási központot, és támogat számos jótékonysági alapítványt. Részben ennek az alapítványnak köszönhető az is, hogy olyan színdarabok, élőszereplős filmek, animációs filmek, képregények és könyvek születnek, amiknek a témája Anne Frank. Azt jól felismerte az alapítvány, hogy Anne Frank örökségének terjesztésére megfelelő eszköz a kultúra.

A svájci Anne Frank Alapítvány nem akart együttműködni a Kihűlt Ügy Csapatával. Az alapítvány azzal vádolta őket, hogy anyagi hasznot akarnak húzni Anne Frank emlékéből. Ez a vád azért bámulatos, mert pontosan a svájci Anne Frank Alapítvány az, ami rengeteg profitot maximalizál az Anne Frank-kultuszból. Természetesen annak nagy részét jótékonysági célokra (is) fordítják, de azért abban is biztosak lehetünk, hogy zsebbe is csúszik valamennyi. Szomorúan az Anne Frank-kultusz is beágyazódott a Holokauszt-bizniszbe, sőt a neoliberális világrend apologetikájába.

Egy kis kitérő. Ottó Frank az 1960-as években megszakította a kapcsolatot a svájci Anne Frank Alapítvánnyal, mivel azt tapasztalta, hogy a szervezet profitszerzésre és politikai propagandára használja az Anne Frank-kultuszt. Ez azért elgondolkodtató. Létezik két alapítvány, ami teljesen eldeformálódott a 2020-as évekre, mondhatni, elvesztette az arcát. Az egyik a svájci Anne Frank Alapítvány, a másik a magyar Raoul Wallenberg Alapítvány. Tudható, hogy mind a Frank család, mind Raoul Wallenberg liberális eszméket vallott. Nem azt az elkorcsosult maszlagot, amit ma liberalizmusnak nevezünk, hanem valódi liberalizmust. Ez a két szervezet azért jött létre, hogy egyrészt ápolja, másrészt terjessze azt a humanista és liberális felfogást, amit a Frank család és Raoul Wallenberg képviselt a II. világháború idején. Ma ez a két alapítvány többek között neoliberális propagandát is folytat. Ami azért különös, mert tudtommal Ottó Frank és Raoul Wallenberg nem volt neoliberális.

A Kihűlt Ügy Csapata később megkérte Rosemary Sullivant, hogy írjon a kutatómunkájukról egy könyvet. A Partvonal Kiadó pedig úgy vélte, érdemes ezt magyarul is megjelentetni. Több tízezer dokumentum állt a csapat rendelkezésére, ennek ellenére bőven maradtak homályos foltok ebből az időszakból. A tinédzser lány naplója konkretizálja, milyen lehetett üldözött zsidónak lenni egy nácik által megszállt országban. Elég ránézni a mű Moly-os értékelésére, hogy az ember lássa, a mai Magyarországon is sokan kíváncsiak, Anne Frank miként élte meg a Vészkorszakot. Így nem meglepő, hogy rengetegen voltak kíváncsiak arra is, ki lehetett az a személy, aki lebuktatta a családot. Pankoke nem kis büszkeséggel hirdette a média több felületén is, hogy a több évi megfeszített munka meghozta a maga gyümölcsét. Ámbár a könyv végére a számos információ, a több nyom tényleg elvezet egy gyanúsítotthoz, magam is úgy vélem, túl korai volt megnevezni egy bűnöst. Amit a Kihűlt Ügy Csapata letett a nyilvánosság elé, inkább egy sejtés, egy hipotézis. Végső soron nem találtak kikezdhetetlen bizonyítékot. Igazából további nyomozói munkára lenne szükség.

Rosemary Sullivan tökéletes korrajzot ad a náci megszállás alatti holland társadalomról. Hollandia csak egy volt az olyan országok közül, amit térdre kényszerített a Harmadik Birodalom. Ami az igazán megdöbbentő, hogy a már akkor is a magát toleránsnak nevező holland társadalom mennyire tele volt besúgókkal! Sokan még a saját szomszédaikat is beárulták, hogy megtoroljanak valami régebbi sérelmet. A háború végére az elhurcolt 100 000 zsidóból 5500 térhetett haza. Sok zsidó bujkált, és sok holland spicli adott fel sok zsidót a náci hatóságoknak. Olyan is volt, hogy zsidók árultak be zsidókat, hogy mentsék a saját életüket. Máig fennmaradtak kifizetési bizonylatok, amik igazolják, hogy a korrupt holland rendőrség fejpénzt fizetett a spicliknek. Pankoke együtt dolgozott néhány profilozóval, mert szerette volna megérteni, mi motiválta a kollaboránsokat és a spicliket. A spiclikre volt egy speciális elnevezés: V-ügynök. A V-ügynökök a náci SD bizalmasai voltak. Nagy részük elfogott zsidó, akiket zsarolással vagy juttatásokkal vettek rá arra, hogy vadásszák le saját sorstestvéreiket. Volt olyan szociopata V-ügynök, aki megérezte a vadászat izgalmát, és már csak az érzésért végezte ezt az aljas tevékenységet. Az egyik V-ügynöknő eleinte a holland antifasiszta ellenállás tagja volt, és csak később lett a nácik hitvány vérebe.

Hollandiában a zsidók 75%-át ölték meg a nácik. Ez rendkívül kimagasló halálozási arány, ha azt nézzük, hogy Belgiumban a 40%-át, Franciaországban a 25%-át, Dániában a 6%-át, Olaszországban a 8%-át semmisítették meg a zsidóknak. A holland lakosság bízott a semlegességben, ezért megdöbbentek, amikor megszállta őket a német hadsereg. Hollandiában a két világháború között működött egy regisztrációs rendszer, amiben szerepelt az állampolgárok neve, címe, munkája, vallása, származása, a házastársa és a gyermekei neve. A megszállás alatt a nácik felhasználták ezt a regisztrációs rendszert. Könnyű dolga volt a náci rezsimnek. Gyorsan terjedt a nemzetiszocialista eszme, de aki nem volt fogékony az ideológiára, még rákaphatott a könnyű pénzszerzési lehetőségre. Mint írtam fentebb, spiclik tömegei álltak az SD rendelkezésére.

Rosemary Sullivan bemutatja a nyomozókat. Szinte láthatjuk őket munka közben, ahogy sorra veszik a bizonyítékokat és a gyanúsítottakat. Részletesen beleláthatunk a nyomozásba. A nyomozók feladata rendkívül nehéz volt. Miután megvizsgáltak számos teóriát, csak néhány elméletet tartottak érdemesnek a további vizsgálatra. Természetesen a legreálisabb okot keresték, ami elvezethetett a hátsó traktus lakóinak elárulásához. A nácik előszeretettel állították választás elé a foglyaikat. A foglyok pedig sok esetben két rossz választás között dönthettek. A kirakósban vannak bőven hiányzó darabok. A Kihűlt Ügy Csapata közzétett egy felhívást, amiben megkéri azokat, akik rendelkeznek további információval a témában, hogy vegye fel velük a kapcsolatot. A teljes kutatási anyagot oda adományozták a holland államnak. A nyomozás során készítettek egy adatbázist, amit szintén felajánlották a holland államnak.

A Kihűlt Ügy Csapata szerint a bizonyítékok arra mutatnak, hogy a Zsidó Tanács egyik tagja volt az, aki feladta a hátsó traktus lakóit az SD-nek. Igen, egy zsidó! Meg is nevezi a feltételezett elkövetőt. Az Európai Zsidó Kongresszus felszólította a kiadót, a HarperCollins, hogy vonja vissza a könyvet. Érvelésük szerint azzal, hogy egy zsidót neveztek meg elkövetőnek, megkockáztatták, hogy fölerősödik az antiszemitizmus. Szánalmas egy érvelés. Ha a nyomozás egy holland állampolgárt hozott volna ki elkövetőnek, akinek egy csepp zsidó vér sem folyik az ereiben, akkor vajon felszólalt volna bárki is a könyv kiadása ellen? A vád, miszerint a könyv uszító állításokat tartalmaz, bullshit. Amit állít mind a kutatócsapat, mind a könyv, hogy a Zsidó Tanácsnak feljegyzései voltak azokról a címekről, amelyeken zsidók rejtőztek, és ezt időnként a saját érdekeiket védve kiadták a náciknak. Tudvalevő, hogy a náci rezsimet kiszolgáló Zsidó Tanács nem volt egy becsületes társaság. Persze, hagy maga után kérdőjeleket a kötet. Majd kiderül, a jövőben mit hoznak ki a történészek a Kihűlt Ügy Csapatának kutatási anyagából. Mindenesetre jó lenne, ha a történész szakma döntene történészi kérdésekben, nem a politika.

Egy magyar történész, Pécsi Tibor úgy nyilatkozott a magyar sajtóbemutatón, hogy őt nem győzte meg a nyomozói eredmény. Ő úgy véli, a Prinsengracht 263. számú épületbe betörők egyike lehetett a feljelentő. Ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a nácik az esetek többségében kényszerítették az embereket. Számos olyan esetet ismerünk, ahol kínvallatással szedték ki az információkat a foglyokból. A végkövetkeztetése az volt, hogy ez a könyv lehetőséget ad a további diskurzusra.

Rengetegszer belefutok olyan kérdésekbe mind az interneten, mind a személyes környezetemben: miért kell még mindig foglalkozni a Holokauszttal? A válasz nagyon egyszerű: mert nem tanultunk belőle! Rosemary Sullivan könyve tökéletesen bemutatja, milyen szinten lezüllesztheti az államhatalom a társadalmat. A legrosszabb kihozható az emberekből állami szinten. A hatalom birtokosai, a társadalom gazdái rámutatnak egy embercsoportra, hogy bűnbak, a társadalom, az emberi közösség pedig kitermeli azokat az egyéneket, méghozzá tömegesen, akik kötelességüknek érzik elpusztítani ezt a bűnbakot. Kezdődik a vadászat! Bizony, úgy néz ki, a 21. században az emberek kezdik elfelejteni azt a történelmi tapasztalatot, amit örökül hagyott nekik a 20. század! A woke baloldal már évtizedek óta dolgozik azon, sajnos sikerrel, hogy a társadalomtudományokban, a közpolitikában, a magas- és populáris kultúrában, meg úgy az élet minden színterén meghonosítsa a (férfiellenes) szexizmust és a (fehérellenes) rasszizmust. Én rosszul érzem magam a nyugati civilizációban, meg úgy a magyar társadalomban, mint fehér férfi. Ellensége vagyok egy arctalan embertömegnek, amely akármikor elpusztíthat a „bűneim” miatt. A Holokauszt tanulsága: bárki lehet zsidó! Nekem nincsen a felmenőim között zsidó, de jelenleg zsidónak érzem magam, akit bármikor agyonüthetnek a nácik! Csak a rám vadászó nácik már nem fekete, barna és zöld egyenruhában feszítenek, hanem fekete Antifa göncökben vagy szivárványszínű cuccokban. Olyan korban vagyunk, ahol bárki lehet Anne Frank! De miket is beszélek? Azok a gyermekek, akiken jelenleg Mengele módjára az LMBT hormontabletákkal, pubertásblokkolókkal és nemváltással kísérletezik, egytől egyig Anne Frankok! Mi pedig reménykedhetünk benne, hogy majd ha fokozódik a terror, és aratni fog köztünk a halál, lesz egy Raoul Wallenberg, aki megment minket! Bár talán jobb lenne valóban gyakorolni az önvédelmet!

Na, a végére csak sikerült aktualizálnom az Anne Frank-témát! Igazából az a szomorú, hogy az Anne Frank-sztorinak van aktualitása. Bárcsak ne lenne!