Roses and Candles by Leonid Afremov

(Darvasi László – A veinhageni rózsabokrok)

A főszereplő férfi maga beszéli el a sztorit. A narrátor, az elbeszélő egyes szám első személyben ismerteti a cselekményt. A rendőrkapitányság cellájában kezdődik az elbeszélés. A főszereplő egykedvűen emlékezik vissza az elmúlt napok eseményeire. Az emlékeiből lassacskán összerakódik a veinhageni rózsabokrok legendája. A főszereplő bűne az, hogy egy vallásos városban lehányta a veinhageni rózsabokrokat. A nyomozó többször is kihallgatja a vádlottat. A nyomozónak nemrég hunyt el a társa. A kihallgatások során összeáll az egész történet.

A főszereplő maga nem a városban, hanem a város mellett él, egy tanyán. Igazi kívülálló. Valahogy nem illeszkedik be ebbe a vallásos közösségbe. Outsider, aki kilóg a sorból. Váratlanul ajánlatot kap egy festőnőtől, hogy álljon modellt az új festményéhez. A férfi elvállalja. A festőnő egyik feltétele az, hogy a modell nem nézheti meg a róla készült festményt. Egy idő elteltével elkészül a festmény. A szerződés értelmében, amint kész a festmény, véget ér a modell és a művész közötti szakmai viszony. A festőnő kifizeti a férfit, amaz mégis érez a lelkében egyfajta űrt. A festőnő szemében a közöttük lévő viszony kizárólag szakmai. A modell viszont különös érzelmeket táplál a nő iránt. A kihallgatás során maga sem képes tisztán beszélni az érzelmeiről. Érzelmi fogyatékos, aki csak körülírja, mit is érez belül. A modell végül megfojtja a nőt. A főszereplő kihangsúlyozza, hogy „óvatosan” fojtotta meg áldozatát. Felakasztja a holttestet egy tölgyfára, nem messze a tanyától, egy réten. A férfi keresi, de nem találja meg a festményt. A rózsabokrok előtt három napon keresztül álldogál. Három nap múlva lehányja a rózsabokrot. A férfi okádékával megszentségtelenítette a veinhageni rózsabokrokat. A város vallásos közössége megharagszik rá, és a rendőrök bevetik a fogdába. Az utolsó kihallgatásnál kiderül, hogy maga a város rendelte meg a festményt. Címe beszédes. Fiatal férfi rózsákkal. Minden körbe ér. A vádlott tudomást szerez róla, hogy a nyomozók megtalálták a nő holttestét. Innentől vége a történetnek. A főszereplőre vár a tárgyalás, amit már nem követ nyomon az elbeszélés.

Az elbeszélés olvasása közben az olvasónak lehetősége van megfejtenie az eléje kerülő rejtvényeket. Az olvasó nem csupán megismerhet egy sztorit, hanem megfejtheti Darvasi László rejtvényeit. Darvasi elhelyezett a szövegben jelképeket és szimbólumokat. Az olvasó, ha dekódolja a jelképeket, felfedi a szimbólumokat és megfejti a rejtvényeket, megérti a történetet a maga mélységében. Az olvasó intellektuális képességeitől függ, hogy a történetről felszínesek vagy mélyek lesznek az ismeretei. A szimbólumok összegyűjtését és megértését segítheti mind a szakirodalom, mind a saját tapasztalat. Az irodalomtudomány a barátod! Én észlelem és magyarázom a szimbólumokat. Valószínűleg egyes szimbólumok magyarázata nem lesz kielégítő. Van, ami ott marad a homályban. Tévedni meg halandó dolog.

Veinhagen. Egy mélyen vallásos város. A sztori helyszíne. A narrátor szerint talán egy németalföldi település. Talán – nem biztos magában, nem biztos a tudásában. Rózsafejedelemség a tulipánkirályságban. A város eredetéről szóló narráció lassacskán átmegy a racionális tényekből az irracionális legendákba. Veinhagent mintha uralná egy értelmen túli légkör. A narrátor szerint túlságosan sok mese van a városban, a városról. A kisváros lakói alkotnak egy virtuális közösséget. A közösség tagjai ismerik egymást. A virtuális közösség előtt történnek az események. Minden egyes történés rendelkezik egy jelentéssel és egy jelentőséggel. Semmi sem lényegtelen.

Szent Pál apostol napján, délután követte el a főszereplő a bűntettet. Eme szentséges napon leokádta a veinhageni rózsabokrokat. Ez az a nap, amikor több a fény, és kevesebb a mentség. Június 30-ra esik ez a nap. Ebben az időpontban született Szent Pál, a nemzedékek apostola. Ez egybeesik a keresztény vértanúk emléknapjával. Kr. u. 64-ben kigyulladt Róma cirkusza; hat napon át tombolt és pusztított a városban a tűz. Néró ráfogta a keresztényekre a gyújtogatást, majd üldözni kezdte Jézus híveit.

Északra néztek a festőnő szobájának ablakai. A művész elárulja a modellnek, hogy általában északra néznek a festők szobájának ablakai. Az északi fény öregebb; több benne a bocsánat, több benne a tudás. Az északi fényt ősidők óta ismeri az emberiség. Az eszkimók úgy tartják, ez a holt lelkek tűztánca. A germán mitológia szerint a valkűrök pajzsának villogása. Bár a sarkvidékekhez közel élő népek mondáiban jutott jelentős szerephez az északi fény, megtalálható a világ minden táján. A jelenség a görögök előtt sem volt ismeretlen. Arisztotelésztől származik az első tudományos magyarázata. Magyarországon, azon belül Erdélyben 1580. táján tűnt fel először ez az égi tünemény. Az északi fénynek egyszerre él a mágikus és a tudományos értelmezése a köztudatban. A közember pedig eldöntheti, hogy a mágusnak vagy a tudósnak, a mágiának vagy a tudománynak hisz. Esetleg mindkettőnek.

A főszereplő elmondja a vallatás során, hogy gyerekkorában az anyja odakötözte az ágytámlához, méghozzá kereszt formában. Úgy feküdt ott, mintha keresztre feszítette volna az anyja. A narrátor a visszaemlékezés során nem mondja ki nyíltan, csupán körülírja, hogy az anyjával veszítette el a szüzességét. A fiú három hétig sírt keservesen. Az anyja úgy hallgattatta el a fiát, hogy elkövette vele a vérfertőzés bűnét. A férfi úgy gondol erre, mint egyfajta gyógyítása. De valójában nem gyógyult meg lelkileg, hanem lesüllyesztette az őr ért traumákat, a vérfertőzést is a tudatalattijába. Amit gyerekkorában elfojtott, az felnőttkorában feltör belőle. Részegeskedik. Agyonveri a kutyáját. Megfojtja a festőnőt. Igazi időzített bomba. A vérfertőző tabu megszegése oedipusi motívum. A kereszt motívuma idézi Jézust. Az ágyon keresztre feszített kisfiú mintha így osztozna ebben a misztikus naivitásban. A vérfertőzés aktusa viszont nem krisztusi, hanem sátáni szertartás. Ezzel kezdődik meg a fiú útja a kárhozatba.

Egy nap irtani kezdte a civilizáció a rózsákat. A rózsairtás ideologizálása az volt, hogy a rózsa nem Istennek kedves, nem keresztényi növény. Ami nem kedves az Úrnak, az a keresztény civilizációnak ellenség. Az ellenség irtása pedig keresztyéni kötelesség. Egy névtelen személy Veinhagenbe menekítette az utolsó rózsamagokat. Az elültetett magok kinyíltak, és kifejlődtek belőlük az elbűvölő rózsák. A virágokat szent ereklyeként tisztelték a lakosok. Egy doktor azt kérte végrendeletében, elhunyta után temessék a vallásos dalokat éneklő rózsák alá. Így vált a város lassacskán a veinhageni rózsák hagyományának őrzőjévé. A veinhageni rózsák olyan fehérek, mint Dante rózsái az Isteni színjáték paradicsomi részletében. A főszereplő úgy érzi, a veinhageni rózsák fogságban tartják a várost. Az, aki megpihen a rózsák között, az életével játszik, mert megtapasztalja a nyugalmukban megzavart rózsák bosszúszomját. Egy cigány család erőszakos módon leli halálát a veinhageni rózsabokrok közelében. A közösség szerint emberi gonoszság végzett velük; a főszereplő szerint a rózsák. A helybéliek a városi főtorony aljába gyűjtik a szirmokat, így alkotva méteres sziromrétegeket. A sziromrengeteg egyszer megmentette egy öngyilkos lány életét, aki kivetette magát a toronyból. Az élettelen madárként zuhanó lány testét felfogta a szirompárna. Az öngyilkosságot megkísérlő lány három napig aludt a torony alján. A veinhageni rózsák tömény illata bódító mákonyként képes hatni az emberi szervezetre. A főszereplő, talán tiszteletlenségből, talán bűntudatból, leokádta ezeket a szakrális hatalommal felruházott virágokat. A kihallgatást vezető nyomozó maga is sejti, hogy a festőnő eltűnése és a veinhageni rózsabokrok lehányása között titokzatos kapcsolat van. A vádlott álmai is érintik a rózsákat. Az álmában a nyomozó az apja, aki rózsakertészként keresi a napi betevőt. A férfi, miután lebukik a gyilkossággal, bevallja, hogy a meggyilkolt festőnő holttestének éjszakánként rózsaillata volt. A veinhageni rózsabokrok körül forog a város összes eseménye. A veinhageni rózsabokrok hatalmának van alárendelve minden veinhageni lakos. A veinhageni rózsák legendája valójában hamis hagyomány. A veinhageni rózsák körül kialakult lokális vallás egyezményes hazugság. Veinhagen igazából egy bűnös város bűnös emberekkel.

A főszereplő úgy narrálja magának és az olvasóknak a vizsgálati fogságot, mint a személyes szabadság jótékony felfüggesztését. A panaszkodás helyett felidézi személyes emlékeit önmagáról, a városról, a várost uraló szent rózsabokrokról. Ahogy maga is fogalmazott: „elérkezett a mesélés ideje”. Az emlékezőtehetsége nem funkcionál normálisan. Nem emlékszik arra, mi történt, miután véget ért a közös munka a festőnővel. A vizsgálati fogság alatt is összefolynak előtte a napok. A férfi nem emlékszik, mikor beszélt az anyjáról. Az rémlik neki, hogy az első hét elején említette a nyomozónak az anyját, de azt már képtelen megmondani, hogy a második vagy a harmadik nap. A mesélés tekinthető egyfajta azonosságkeresésnek, a múlt egy bizonyos sötét titkával való szembenézésnek. A főszereplő hiába outsider, igazából ugyanolyan bűnös, mint maga a város.

Különös maga a festmény is. Fiatal férfi rózsákkal. A fanatikus város szent ereklyének tekinti a veinhageni rózsákat. Mivel a festmény ábrázolja a veinhageni rózsabokrot, ezért a témája vallásosnak nevezhető. A vallatásnál megemlítődik a festő és a festmény. A nyomozó keresi őket, de nem találja sem az alkotót, sem az alkotást. A történet végén kerül meg az, ami elveszett. A festmény a vádlottat ábrázolja a veinhageni rózsabokrok között. A megrendelő maga a város vezetősége. Miután a művész elkészült a festménnyel, a városvezetés elvitte a kész terméket. Mi célt szolgált a festmény? Miért a gyengeelméjű főhős került rá a képre? A sztori végén nem kapunk magyarázatokat. Minden belevész a misztikus homályba.

A vallatás során a férfi elmondja röviden az élettörténetét. Történetéből kiderül, hogy erőszakos természetű személyiség. Agyonverte a kutyáját, és kivágta a környéken a fákat, mindezt cél nélkül, mindössze a rombolás kedvéért. A főszereplő elfogadta az elmúlást. Vágya viszont az, hogy pusztulása közben ne zuhanjon, hanem emelkedjen; ne a föld fogadja be, hanem az ég. A főszereplő nem kívánja a földet, mert tele van fekáliával, teleköpködték fekete magvakkal, és kihajtottak belőle a lekvárvirágok. A lekvárvirág a tudatlanok édeskés és laktató étke. A tragikus hasadás, az azonosság elvesztése érződik a szerelemben is. Darvasi nézete, hogy a szerelemben realizálódik a különnemű lények azonossági vágya. A modell szerelmi vágyában nem osztozik a festőnő, vagyis a férfi nem éri el az áhított azonosságot. Szenvedélyesen vágyik rá, még a visszautasítás során is. Mivel a festőnő nem adja meg, amire vágyik, elveszi szerelme életét. A főszereplő szenvedélyesen keresi azt a pontot, ami végső megoldásként kioltja önmagát. Míg gyerekkorban csak elszenvedi a bűnt, mint áldozat, felnőttkorban már maga követi el a bűnöket. Valószínűleg a szerelemben is az anyját keresi – azt a nőt, aki egy életre megrontotta a saját fiát.

A főszereplő az emberi közösségből kirekesztett árva, aki szenved az apa hiányától. A szilárd apakép hiánya miatt védtelen a bűnnel szemben. Az anyja által megrontva, az apja által elhagyatva, kárhozatra van ítélve. Az apai törvény nélkül képtelen ellenállni az életébe betörő személytelen hatalomnak. Az árva fiú így átruházza az apa személyiségét a személytelen hatalom egyik képviselőjére, a nyomozóra.

A főszereplő egy férficsecsemő. A férfi nem csupán a realitások talaján, hanem misztikus értelemben is naiv. A narrátor nem tapasztalattal rendelkező személy, hanem egy kialakulatlan személyiség. Valahol a kialakulatlanságában ott rejlik a tökéletesség. Hiszen képes egybelátni az emberek, az ördögök és az angyalok világát. A férficsecsemő egyidős a teremtéssel. A férficsecsemőben még nem váltak szét a szférák. A férficsecsemő csak akkor válik megérthetővé, ha betekintést nyerünk az ember-mítoszokba. Az ember-mítoszok az ember teremtett lény voltát igazoló elméletek. Kiindulópontja az, hogy az ember összes egyéni ismertetőjegye utal az állandóvá vált magzatállapotára. A tipikus faji jegyek minden főemlős embrióban kialakulnak, fejlődnek és specializálódnak, viszont az ember megmarad embrióállapotában. Az ember nem járja a főemlősök és az embermajmok útját. Ezen szemszögből ivaréretté vált embrió. Az ember nem tekinthető a láncolat utolsó szemének. Ős, aki abban előzte meg az utódjait, hogy az életformák közül választotta az agyvelőt. Az agyvelős életforma választása akkor vált lehetségessé, mikor az első specializálatlan őslény mutáció révén éretlen magzatként jött a világra. A magzat- és a csecsemő-állapot egyidejűsége eredményezte azt, hogy példátlan módon kifinomodott az agy. Az ember a természet egyszeri műve, a Biblia szerint külön teremtés. Darvasi mélyen merít a mítoszokból, a legendákból, a mondákból és a mesékből, miközben újrateremti az ember-mítoszt az elbeszéléseiben. A közeli pusztulás motívumai és a férficsecsemőben kifejezésre jutó idea eredete közös. A főszereplő nem csupán magányos kitaszított, hanem lelki szegény, vagyis morális szemszögből embrionális lény. Morálisan nem válik szét benne a jó és a rossz, mégis eme esendősége ellenére tökéletes. Olyan ő, mint Lennie az Egerek és emberek-ben.

Mint látjuk, mind a keresztény morál, mind a racionális morál szerint a főszereplő bűnös. Akár csak Lennie. Viszont létezik egy újpogány morál is, ahol a főszereplő szent. Akár csak Lennie. Az újpogány morál ugyanakkor elfogadhatatlan mind a keresztény világnézet, mind a polgári értékrend számára. A keresztény számára fontos, hogy képes legyen elvonatkoztatni egymástól a jót és a rosszat. Az újpogány számára viszont az a fontos, hogy túl legyen jón és rosszon.

Darvasi László különös módon tekint a világra. Gondolkodását áthatja az új középkor eszméje. Az új középkor eszméje egy frappánsan megfogalmazott hanyatlás-elmélet. Umberto Eco párhuzamot vont a középkor és a jelenkor közé. A középkor és a jelenkor művészete nem rendszerező, hanem kiegészítő. Kényelmesen megfér egymással a kifinomult, kísérletező elitizmus és a népszerűsítő, ismeretterjesztő populizmus. Megfigyelhető a dolgok célszerűtlen gyűjtögetése. Eco szerint abból a vágyból fakad, hogy részecskéiben szétszedjük és újrarakjuk a világot. Az értelmiség átértelmez maga körül mindent. Értelmiségiek tömegei akarják lebontani a régi világot és felépíteni az új világot. A középkor azért vonzó sokak számára, mert az érthetőnek és rendezettnek, úgymond harmonikusnak tűnik az idők távlatából. A modernséget áthatja az elidegenedés és a káosz. Darvasi elbeszéléseiben visszatérő válságjelenség a szent és a profán összemosódása. A rózsabokrok lehányása a bűntudat okozta gyónás. „Angyalszar. Édes és illatos az angyalok ürüléke.” Darvasinál elválaszthatatlan a bűn és a szeretet. Darvasi, hasonlatosan a középkor művészetéhez, alkalmazza a szimbolikus kifejezésmódot, az apokaliptikus hangulatot és az Aranykor iránti nosztalgiát.

A középkori szakrális tudat jellemzője, hogy nála még nem vált ketté a profán és a szent. A középkorban még szilárdan összefüggött egymással ez a két tartomány. A középkori szakrális tudat egységben szemléli a fenségest és az alantast. Létező vulgáris példák a verekedő Szűzanyát és a pofozkodó Jézust ábrázoló középkori műalkotások, melyek a hívők szemében semmit sem veszítenek szentségükből. Mária és Jézus fizikai fájdalmat okozó cselekedetei rettegést keltenek a vétkező lelkekben, és elmélyítik a bűnbocsánatot. A magasztos kegyelem és a szélsőséges kegyetlenség nem zárják ki egymást. Ez adja a jelenlegi modern ember számára a középkor groteszkségét és abszurditását.

Darvasi László úgy tekint a világra, ahogy Umberto Eco, Nyikolaj Bergyajev, Johan Huizinga, Aron Gurevics, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Hamvas Béla. A hangsúly az egységen van, az ellentétes dolgok egybenlátásán. Darvasi azt igyekszik bizonyítani, hogy a legrosszabb iszonyat is a természet része. Az ócska bérházak lakói is a legendák, a mesék és az álmok légkörében élnek. A reménytelenség ellenére is rend uralkodik a világban. A botrányt legyőzi a harmónia.

Bibliográfia:

Mikola Gyöngyi: A történet rehabilitálása. In: Csipesszel a lángot. Bp. Nappali Ház, 1994. 209-217.

Eco, Umberto: Az új középkor, Bp., Európa Kiadó, 2002, 190. p.