Edwin Henry Landseer - Fighting dogs getting wind
Munkahelyi pszichoterror az, amikor egy munkatárs huzamos ideig, több hónapon keresztül, heti rendszerességgel verbálisan bántalmaz egy másik munkatársat. A pszichológia úgy is nevezi ezt, hogy mobbing. A gyakorlója lehet egy felettes is, ez esetben tetten érhető a hatalommal való visszaélés is. A mobbing megnyilvánulási formája nem írható le kizárólag a szóbeli bántalmazással; ott van még az információ-visszatartás, a túlterhelés, a logikátlan munkaszervezés. Igazából ide tartozik mindenféle ellenséges viselkedési forma; az összes olyan cselekmény, ami arra irányul, hogy fájdalmat okozzunk a másiknak. Számos indok lehet a mobbingra: az előnyös szakmai pozíció megszerzése, egyfajta torz egofitogtatás, esetleg a frusztráció levezetése. Bizonyos esetekben az is elég, ha valaki eltérő politikai véleményen van, mint az agresszor. A woke humanoidok valóságos mesterei a mobbingnak. Az újbaloldal keltette új életre, és tette népszerűvé a mobbing egy különösen visszataszító formáját: a munkahelyről való kirúgatást.
A mobbing kizárólag egy egészségtelen munkahelyi közösségben alakul ki. A közösség azért beteg, mert hiányzik belőle a szolidaritás. Ha nincs szolidaritás, akkor egy idő után megjelennek a közösségben azok a személyek, akik nem tartják tiszteletben az emberi méltóságot és a szakmai autonómiát. Csak a beteg munkaközösségek tolerálják és legitimálják az erőszakot gyakorló, a gyengébbeket megalázó magatartást. Problémás az a munkahelyi vezetés és az a humánpolitikai osztály, amely nem kezeli megfelelően a mobbingot. A menedzsmentnek sosem szabad, sőt egyenesen tilos szó nélkül hagynia az agresszív viselkedésformákat. Ami a felszínen két vagy három ember problémás magánügye, az a mélyben a közösség ügye.
Az, hogy egy munkahelyi közösségnek autoriter a vezetője, nem hogy problematikus, hanem egyenesen helyénvaló. Általában azok a közösségek működnek megfelelően, amelynek autoriter a vezetője, ugyanakkor ehhez az autoriterséghez társul racionalitás és humánum, vagyis értelem és emberség. A rossz értelemben autoriter vezető híján van a racionalitásnak és a humánumnak, ami miatt a vezetőként hozott döntései értelmetlenek és embertelenek. Az ilyen vezető arrogáns és nárcisztikus. A rossz értelemben autoriter vezetőnél visszatérő fegyvertény a mobbing.
Tévedés viszont azt hinni, hogy a mobbing minden alkalmazója autoriter. A verbális erőszaktevők között sok introvertált szürke egér is található, aki nem merészel kiállni magáért, de sunyi módon bármikor képes hátba támadni a munkatársát, ha adódik rá lehetősége. Az elkövetőknek gyakran vannak dühkitörési problémáik. Napi szinten frusztráltak, szorongóak.
Jellemzőek rájuk az előítéletek. Számos hölgy pedagógust volt alkalmam megismerni, akik rossz véleménnyel voltak azokról a gyermekekről, akik hiperaktívak voltak, és azokról a felnőttekről, akik pánikbetegek voltak. Úgy vélték, a hiperaktivitás és a pánikbetegség valójában magatartás-probléma. Vagyis: a hiperaktív gyermek és a pánikbeteg felnőtt nem akar viselkedni. Figyelem: szerintük nem arról van szó, hogy nem tud viselkedni, hanem arról, hogy nem akar viselkedni. Ezek a hölgy pedagógusok feltételezték ezekről a gyermekekről és felnőttekről, hogy képesek az önkontrollra. Mondanom sem kell: ezek tévképzetek, másképpen szólva baromság! A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart úgy tartja számon a pszichológia, mint fejlődési rendellenességet, ami a súlyosságtól függően lehet betegség, fogyatékosság, részképesség-zavar. A pánikbetegség pedig a pszichológia szerint egy szorongásos mentális betegség. Az említett hölgypedagógusok tanultak pszichológiát a pedagógusképzőn: vagy úgy ültek benn az órán, hogy egyik fülükön be, a másikon ki, vagy maga a pszichológiai képzés volt felszínes. Én az utóbbira tippelek. Mindez a lélektani felszínesség pedig kifejezetten destruktívan érvényesül mindmáig a poroszos iskolarendszerben. Ami a legiszonyatosabb, hogy ezek a hölgy pedagógusok maguk is több esetben alkalmazói a mobbingnak. Én csak tudom, hiszen gyermekkorban voltam hiperaktív, felnőttként pedig most is pánikbeteg vagyok. Gyermekkorban néhány pedagógus, felnőttként pedig néhány pedagógus kolléga alázott meg azért, mert olyan vagyok, amilyen. A félreértések elkerülése végett szögezzük le: mind a hiperaktivitás, mind a pánikbetegség egy rossz mentális állapot, amit le kell küzdeni magában az embernek. Mindenesetre a pszichoterror nem az a terápiás eszköz, ami elősegíti az emberben a gyógyulást, ellenben elmélyíti a lelki sérüléseket.
A mobbing elkövetői a kommunikációs eszköztár tekintetében sem leegyszerűsíthetőek. Egyesek elég szegényes szókészlettel esnek neki az áldozatuknak, míg az olvasottabbak és műveltebbek szofisztikáltan és választékosan tapossák el embertársukat, mint valami bogarat. A pszichológiai kutatások kimutatták, hogy a pszichoterror alkalmazói gyermekkorban maguk is áldozatai voltak a pszichoterrornak. Aki most vadász, régen maga is préda volt.
A mobbing negatív hatással van az áldozatokra és a szemlélőkre, úgy az egész közösségre. A pszichoterror áldozata a támadó jelenlétében az átlagosnál jóval feszültebb. A mobbing célpontjai gyakran érzik úgy, hogy képtelenek megvédeni magukat a támadásoktól. Mivel naponta veszélyeztetve érzik magukat, folyamatosan szoronganak. Egészen addig veszélyeztetve van a testi és lelki egészsége, amíg meg nem szűnik a bántalmazó szituáció; másképpen fogalmazva: míg le nem állítja a közösség és annak vezetése a bántalmazót. Az áldozatban egy idő után kialakulnak különféle panaszok, mint fejfájás, gyomorfekély, alvászavar, depresszió, szenvedélybetegségek. A munkahelyi pszichoterror hatásai nem csupán a munkahelyen érvényesülhetnek, hanem a munkahely falain kívül, a párkapcsolatban és a családi szférában is. A mobbing legsúlyosabb következménye pedig az öngyilkosság, lásd Blizzard.
A mobbing erodálja a közösséget. Az igazi közösség az, ahol a tagok kiállnak egymásért. A megfélemlítés nem csupán az áldozatban kelt stresszt, hanem a szemlélőkben is. A szemlélők között vannak közönyösök, akik úgy állnak hozzá, hogy „le van szarva!”, és vannak perverzek, akik úgy vélik, „kezdődik a műsor” – ezek az emberek nem kevésbé betegek, mint a pszichoterror alkalmazói. Ugyanakkor a szemlélők között vannak jószándékú, de félénk emberek, akik nem szeretnének maguk is áldozatai lenni a mobbingnak. Különösen akkor nem merészelik a védelmükbe venni az áldozatot, ha egy hordával állnak szemben. Ezen inaktív szemlélőket gyötri a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat. A terror látványa megviseli érzelmileg ezeket az embereket. Előttünk áll egy közösség, amely cselekvésképtelen.
A témában végzett pszichológiai kutatások szerint a leggyakrabban alkalmazott mobbing formációk a következők: az elvégzett munka sértő elbírálása, a vélemény kifejtésének korlátozása, a személyről való pletykázás. A munkahelyeken általában kétfajta munkavállaló szed altatókat és nyugtatókat: a kiégés áldozatai és a mobbing áldozatai. Az esetek többségében egyszerre jelentkezik a kiégés és a mobbing: az illetőnek egyaránt szembe kell néznie a túlmunkával és az őt támadó munkatársakkal. A mobbing több áldozata vett ki sűrűn betegszabadságot, hogy elkerülje néhány napra a támadásokat. Egyes áldozatok fél évnyi pszichoterror után kidőlnek, míg mások 5-6 évet is kihúznak, mielőtt megadnák magukat az összeomlásnak.
A terrorlegények és terrorleányok általában olyan áldozatot keresnek maguknak, aki elfogadja az alávetettséget, a vereséget. Mindig úgy indítják a támadásukat, hogy becsomagolják egy munkahelyi szituációba. Az áldozat felveheti a kesztyűt. Ami mindenképpen szükséges a párbaj megvívásához, az a nyugodtság és a határozottság. Tudatni kell az agresszorral, hogy a megfélemlítésre való kísérlete sikertelen. Az erőszaktevő próbálkozik párszor, miután pedig azt tapasztalja, hogy tényleg sikertelen a támadása, elvonul keresni egy másik áldozatot. Az áldozatnak erősnek kell maradnia minden támadás során, nem mutathat gyengeséget. Ami a legfontosabb, az a higgadtság. Az agresszor arra utazik, hogy negatív érzelmeket keltsen a kiszemeltben: félelmet, haragot, gyűlöletet. Abban leli örömét, hogy látja a másik kínjait, a szenvedését. Az áldozatnak kordában kell tartania az érzelmeit a munkahelyi játszmák során.
Persze, az áldozat győzhet a párbajban; lefegyverezheti a támadóját. Ez a forgatókönyv érvényesül a legkevesebbszer. Az agresszor egészen addig folytatja a támadást, míg rést nem üt a pajzson. Az áldozatnak pedig jóval kevesebb az esélye, ha nem egy hiénával, hanem többel áll szemben; egy falkával, egy hordával. Az áldozat egyre csak fárad, míg a végén maga nyújtja oda a torkát a ragadozóknak.
Ha az áldozat egymaga nem képes a verbális erőszaktevő lerendezésére, kénytelen segítséget kérni a vezetéstől és a HR-től. Sajnálatosan nem mindig sikerül megszereznie a remélt támogatást a döntéshozóktól. Az agresszor tagadhatja a vádakat. Úgy tesz, mintha semmilyen súlyos tettet nem követett volna el. Ha a vezetés impotens, kénytelen a munkavállaló felmondani a munkahelyén, és keresni egy biztonságosabb munkahelyet. Az alkalmazott nem ragadhat bele az áldozatszerepbe. Eleve az a munkahely, mely nem védi meg a dolgozóját, nem érdemel munkavállalói lojalitást.
A munkahelyi vezetőnek kötelessége megelőznie a mobbingot. A mobbing egy szégyen a munkahelyi közösségben. A vezető miután felismerte a pszichoterrort, mindent meg kell tennie a megszüntetésére. Ha konkrét panasz érkezik valakitől, még hozzá többször, nem szabad besöpörnie a szőnyeg alá. Az agresszor árt magának a munkahelyi közösségnek is. Az agresszor által gyakorolt pszichoterror miatt csökken a hatékonyság, növekszik a fluktuáció, erodálódik a munkavállalói lojalitás. A legrosszabb szituáció az, amikor a pszichoterror alkalmazója valójában a munkahelyi vezetés és egy munkavállalói klikk szimbiózisa. Ilyenkor az áldozat nem csupán a vérére szomjazó munkatársakkal, de az ő alávaló tevékenységüket támogató vezetéssel is kénytelen szembenézni. Odáig is fajulhat a dolog, hogy magából az áldozatból lesz bűnbak.
Feltételezzük azt, hogy a munkahelyi vezetés morális szempontból rendben van! Talpig becsületes emberekből áll a vezetés. Ezen ideális esetben a vezetés alkalmazhat egy viselkedési kódexet, és kialakíthat egy olyan etikettet, amihez alkalmazkodnia szükséges minden dolgozónak. Munkahelyi dokumentumok tehetik egyértelművé a destruktív viselkedésformákat, megfogalmazhatják a negatív következményeket, és biztosíthatnak segítségkérő lehetőséget az áldozatok számára. A becsületes vezetőnek (legyen az intézmény, cég vagy vállalkozás vezetője) rengeteg eszköz áll a rendelkezésére, hogy rendet tartson az általa vezetett és igazgatott munkahelyen.
Az egyetemeken egyedül a kommunikáció szakon tanítják azt, miként kell helyesen viselkedni a munkahelyen. A tudatlanság és a tapasztalatlanság ugyanúgy hozzájárulhat a spontán mobbing helyzetek kialakulásához, mint a rosszindulat. Még én is beleestem, csak a rengeteg tapasztalat után következett az elkerülése mind a kezdeményező, mind a fogadó oldalon. Az is a mobbing melegágya, ha egymás mellé raknak eltérő képességű és alkatú munkavállalókat. A munkahelyeknek elvileg rendelkeznie kell oktatóanyaggal a helyes munkahelyi viselkedésről. Az ilyenfajta nevelésre leginkább a friss pályakezdők szorulnak rá. A munkahelyek többsége kevés időt szán a mobbingra. Ennek következtében nem szűrik ki az agresszorokat. Általában az áldozat mond fel, nem az elkövető. Ha több ember követ el mobbingot, akkor az nagy mértékű fluktuációt is okozhat a munkahelyi közösségben. A mobbing egy olyan veszélyforrás, amire kevés cég és állami intézmény van felkészülve Magyarországon.
Sajnálatosan sok munkavállalóban nem tudatosul az, hogy a legtöbben dolgozni járnak be a munkahelyre. Túl sok az olyan munkatárs, aki a munka mellett pletykálkodásra, haverkodásra és egofitogtatásra használja a munkahelyet. Azzal semmi baj, ha valaki a meló elvégzésén túl beszélget és barátkozik, sőt, még az is érthető, ha egyesek a munkahelyükön törekednek egyfajta önmegvalósításra – mindezt normális keretek között. A probléma az, hogy így is sok olyan munkavállaló van, aki túlzásba menően, a munka rovására trécsel, ökörködik, haverkodik, egóskodik. Rengeteg olyan munkahely van, ahol egyes emberek belemásznak a másiknak az arcába, egymás agyára mennek. Sok intézményi és céges munkahelyen pedig rá is tesznek egy lapáttal az éves szinten megrendezett, amúgy rendkívül felesleges csapatépítő tréningek, ami igazából semmi más, mint egyfajta kényszer a haverkodásra. 50% esély van a mobbingra. A munkahelyi közösségekben több a zsoldos, mint a hivatásos; magyarán sokan a zsoldért, a pénzért, a munkabérért járnak be dolgozni, nem többért. A legtöbb melós alig várja, hogy leteljen a 8 órás műszak, mert akkor végre együtt lehet a családtagjaival. Eleve irracionális a munkaerő-piacunk, ami miatt több időt töltünk a bérmunkával, mint a magánéletünkkel – ez pedig valamelyest frusztrálttá tesz minket. A munkahelyek többségén hiánycikk a szolidaritás, emiatt pedig a legtöbb ilyen közösség egymáshoz lazán kapcsolódó klikkek halmaza. Mindig lesznek olyan munkatársak, akik unszimpatikusak. Az egyik csoport utálni fog egy másik csoportot. Hosszú távon kellemetlen lesz a légkör. Szomorúan le kell vonni a tanulságot, hogy a mobbing bele van kódolva a rendszerbe.
Nagyrészt az irodai munkaerő-piacon lévő mobbingról esett szó. A gyárakban még rosszabbak a viszonyok. Egymást nyíró középkorú falusi és városi nők. A 20-as évei elején járó kisfőnökök hozzák magukkal a középiskolai mentalitást az első munkahelyükre. Gyakran visszatérő szituáció, amikor a 20-as kisfőnök hatalmi pozícióban kiossza az 50-es éveit taposó dolgozót. Vélt és valós sérelmek miatt egy egész részleg fordul szembe 3-4 emberrel. Nagy a fluktuáció. Sok a besúgó. Kemény a hajtás. Mindenki ideges. A kelet-magyarországi gyárakban számítógépen mérik a dolgozók órai teljesítményét. Ha nem teljesíti valaki az elvárt százalékot, baszogatják.
Valójában a teljes munkaerő-piacon tetten érhető a mobbing. A kiégés kéz a kézben együtt jár a pszichoterrorral. Emberek marják egymást, mint harci kutyák a ketrecben. A WHO előrejelzései szerint 2030-ra a burnout lesz a vezető halálozási ok a világon. Jelenleg egy olyan kapitalizmust működtetünk, ami halálos végkimerülésig lefárasztja az embereket, velük együtt pedig a társadalmakat.
