(Anne Helen Petersen – Jöttünk, láttunk, elegünk van)
Bevezetés
Az is lehetne a mű címe: jöttünk, láttunk, gyűlöljük a fehér heteroszexuális férfit! Vagyis: hogyan szúrjunk el egy ígéretes rendszerkritikát?
Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel. Ugyanis tipikus példája annak, amit én úgy nevezek: frusztrált szakirodalom. Egy szakirodalom lehet frusztrált? Itt, amire gondolok, a szerző szemlélete és a szöveg stílusa. Úgy is fogalmazhatnék: a szerző frusztráltan szemléli maga körül a társadalmi folyamatokat, és ez a frusztráció áthatja a könyv szövegét is. A könyvet egy olyan ember írta, aki feszült, mert gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet. A frusztrált szövegstílus megnyilvánul a trágár szavakban, a dühös felkiáltásokban és a cinikus megjegyzésekben. A rossz közérzet meghatározza azt, ahogy a szerző látja önmagát és a környezetét, a körülötte lévő embereket, a társadalmat, a rendszert. Ezt a könyvet egy olyan személy írta, aki fél, haragszik és gyűlöl. A téma a munkaerő-piacon való kiégés. A szerzője olyan ember, aki kiégett a munkaerő-piacon. Mivel érintett, maga a mű nem objektív.
A szerző Anne Helen Petersen, a Buzzfeed újságírója. A könyve egy olyan témával foglalkozik, ami régóta érdekel engem. Olyan kérdések izgatják Petersent, amire magam is keresem a választ. Miért élhetetlen ma a munkaerő-piac? Miért égnek ki tömegével az emberek a munkaerő-piacon? Vajon humanizálható-e a jelenlegi munkaerő-piac? Ha humanizálható a bérmunka világa, miként? Létezik-e alternatíva az egyre élhetetlenebbé váló munkaerő-piacra? Magam is haladok lassan a munkaerő-piacon való kiégés irányába, így értelemszerű, hogy elolvastam a könyvet.
Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Tetszett is, meg nem is.
Ami jó benne, az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise. Petersen részletesen leírja, hogyan jutott el az amerikai munkaerő-piac odáig, hogy valóságos földi pokollá vált az amerikai dolgozók számára. Tűpontosan leírja, miként égtek ki a dolgozók (köztük ő maga is) a bérmunkában. A tapasztalataim nekem is hasonlóak, mint Petersené – még akkor is, ha az USA-ban kicsit másképp mennek a dolgok, mint Magyarországon. Azzal kapcsolatban felesleges illúziókat táplálni, hogy csak az amerikai munkaerő-piac ennyire élhetetlenül merev. Ugyanezek a problémák előfordulnak az európai, így a magyar munkaerő-piacon is. Petersen csak az USA munkaerő-piacát ismerteti, de azért néhány oldal erejéig ellátogat Japánba is.
Ha megfelelő az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise, akkor mi a gond?
A rasszizmus és a szexizmus. Bár ez igazából nem meglepő. Egy olyan személy, aki tele van frusztrációval, s gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet, az könnyedén eljuthat a rasszizmusig és a szexizmusig. A frusztrált szakirodalomra jellemző a bűnbak-képzés. A bűnbak-képzés logikája szerin azért működik rosszul a globális kapitalizmus, mert szándékosan elrontották a valakik. Kik? Egy titkos társaság. A szabadkőművesek. A zsidók. A fehérek. A férfiak. A háttérhatalom. A földönkívüliek.
Kicsit olyan érzésem volt Petersen szövegének olvasása közben, mint amikor belelapoztam a HVIM havonta megjelenő magazinjába, a Duo Gladii-ba. A lecsúszott értelmiség lapja… Jaj, én kérek elnézést!… A szellemi ellenállás lapja – amit lecsúszott értelmiségiek szerkesztenek saját fontosságuk tudatában. A frusztrált szakirodalom, azon belül pedig a frusztrált rendszerkritika általában a lecsúszott értelmiség által művelt műfaj. A lecsúszott értelmiségbe azok a diplomás értelmiségiek tartoznak, akik szerettek volna bekerülni az értelmiségi mainstreambe, de nem sikerült nekik, ezért feszülten és idegesen, gyűlölködve kompenzálnak, mint meg nem értett értelmiségi, a marginalitásban. Kompenzációs tevékenység a rendszerkritika gyakorlása, a cikkek és esszék írása, az újságok és könyvek kiadása, a videók és a podcastek gyártása a Youtube-ra, a Facebook-ra, a BitChute-ra és az Odysee-re, az előadások tartása a hasonszőrűeknek, na meg egymás társaságának belterjes élvezése sörözés közben, táborokban, különféle találkozókon, tüntetéseken. Magyarországon a lecsúszott értelmiségiek egyfajta gyűjtőhelyeként szolgál a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Anne Helen Petersen is egy ilyen lecsúszott értelmiségi. A lecsúszott értelmiség gyakorta hasznos idióta a pártpolitika kezében. A HVIM Toroczkai László hasznos idiótái. Anne Helen Petersen is hasznos idióta, az amcsi Demokrata Párté. Valahol a lecsúszott értelmiség is áldozat. Mindenképpen vesztes.
Igen, Petersen könyvéről a Duo Gladii jutott eszembe. Igényesnek látszó kiadvány, amiben érződik a frusztráció, a félelem, a harag, a gyűlölet, a revans, az erőszak, az elitizmus, az infantilizmus (a Pán Péter-szindróma). Annyi eltéréssel, hogy Petersen képes egy csipetnyi önkritikára, aminek nyoma sincs Toroczkai majmaiban. Petersen úgy fogalmazza meg magát, mint aki kiégett a munkaerő-piacon – ez gátat vett önmaga idealizációjának, ámbár az elitista mentalitásnak nem. S bár a rendszert okolja a kiégésért, nem tagadja le a saját hibás döntéseit. Petersen nem tekinti magát kiválasztottnak, inkább csak egy olyan embernek, aki egy közülünk. Ilyen téren szerethetőbb a széljobbon hatalmasra felfújt egolufiknál, mint a HVIM, a Duo Gladii, a Depositum és a Médiavadász („én vagyok a fasza gyerek”). A gyűlölködése miatt viszont egyáltalán nem szimpatikus.
Mivel feminista és baloldali, ki más lehetne a gyűlöletének a célpontja, mint a fehérek és a férfiak? Időnként pedig osztálygyűlöletének köszönhetően az amerikai középosztály is megkapja a maga gyűlöletadagját. Mikor baloldali feminista szakirodalmat olvasok, úgy érzem magam, mint Miskolczy Ambrus, amikor átrágta magát több száz Vasgárda-irományon: rám jön az enyhe rosszullét! Bizony, a feminista társadalomtudomány produktumainak több mint a fele szintén frusztrált szakirodalom! Azok a rohadt férfiak…! Hogy túlzás, miszerint Anne Helen Petersen eme művéről az újfasizmus jut eszembe? Szomorúan megad rá minden okot.
Következzen az értékelés. Pro és kontra.
Pro
Anne Helen Petersen 2019-ben írt egy cikket a Buzzfeed-re, hogy az Y-generáció, a milleniálok, az 1981 és 1996 között születettek, a 25-40 éves korosztály tagjai kiégtek a munkaerő-piacon. A közösségi médiában és a nyomtatott sajtóban egyaránt szinte azonnal felkapták a tematikát. Petersen arról írt, hogy a fiatal felnőtteknek alapvető élményévé vált a munka általi kiégés. A mindennapjaik, mind a munkanapjaik, mind a szabadnapjaik, semmi másból nem állnak, mint tennivalók sorozatából. Annyi teendő jön össze nekik, hogy úgy érzik, sosem érik utol magukat. Szoronganak, mert kevésre értékelik azt a teljesítményt, amit elérnek a munkában. Miután pedig úgy értékelik, hogy a munkateljesítményük nem kielégítő, megjelenik náluk a szégyenérzet és a bűntudat. A munkaerő-piac elvesz tőlük rengeteg időt és energiát, aminek következtében nem jut idejük önmagukra és az embertársaikra.
Petersen csak egyszeri témázásnak szánta a cikket, így meglepődött azon, mennyire felkavarta az állóvizet. A rengeteg beérkezett levélből és a sokáig tartó párbeszédből hamar világos lett számára, hogy választott témája számos embert érint valamilyen formában. Gyorsan összeállított egy témába vágó kérdőívet. Arra kérte a 20-as és 30-as munkavállalókat, hogy töltsék ki a kérdőívet. Így mérte fel, mik a tapasztalataik. Részben a kutatásaira, részben a szakirodalomra támaszkodva írta meg ezt a könyvet. Igyekezett felderíteni, mik vezettek az Y-generációnak a munkaerő-piacon való kiégéséhez.
A társadalomtudomány területén rengeteg szakember hívta fel a figyelmet a veszélyre, miszerint a munkaerő-piaci struktúra a jelenlegi formájában kiégést okoz a dolgozók többségénél. Itt nem csupán arról van szó, hogy tucatnyi ember esik áldozatul a munkahelyi kiégésnek. Valójában egy egész nemzedék érzi rosszul magát a bőrében. Manapság a túlhajszoltság népbetegség. 2019-ben a WHO egészségügyi rendellenességnek nyilvánította a kiégést. Az Egészségügyi Világszervezet értelmezése szerint a kiégés az állandó munkahelyi stressz okozta szindróma.
Petersen kihangsúlyozza, hogy a kiégés nem csupán az Y-generációnál jelentkezett, hanem az X- és boomer generációnál is, s ugyanúgy veszélyt jelent a még fiatalabb Z- és alfa-generációra is. Vagyis érint mindenkit, aki létezik vagy létezni fog a munkaerő-piacon. Herbert Freudenberger 1974-ben azonosította be pszichológiai diagnózisként a kiégést. Az ő értelmezésében ez egyfajta fizikai és mentális összeomlást eredményező kimerülés. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a kiégés nem olyan mentális betegség, amiből ki lehet gyógyulni néhány nap pihenéssel. A kiégés azonban nem jelent egyet a kimerüléssel. A kimerülés az, amikor az ember a munkája során elér egy kritikus pontra, ahol kénytelen befejezni a melót, hogy átadja magát a pihenésnek. Ebben az esetben elég egy bizonyos mennyiségű pihenőidő, hogy a dolgozó regenerálódjon, és folytassa a munkáját. A kiégés során az egyén hiába érkezik el a kritikus pontra, nem adja át magát a pihenésnek, hanem folytatja a munkáját. Kimerül, de mégis végzi tovább a melót. Túldolgozza magát. Ha nem áll meg időben, halálra dolgozza magát. Bizonyos munkamániások csupán a túlvilágon pihennek meg. A munkamánia velejárója a kiégés. A túlmunka felemészti az illetőt.
Petersen több fejezetben is sztorizgat a saját kiégéséről. Emellett megossza számos ember tapasztalatát a túlhajszoltságról. A kiégett ember állandóan elmarad a tennivalókkal, ami miatt megjelenik nála a szégyenérzet. A magát túlhajszoló ember nem akarja elfogadni, hogy a testi és szellemi energiái végesek. Ha elfogy az összes energiája, következik az összeomlás. A felhalmozódó tennivalók, melynek sosem ér a végére, csak az egyik tünet. Amint elvégez egy feladatot, nem érez elégedettséget. Holtfáradtan is benne van a késztetés, hogy folytassa a feladatai elvégzését. A kimerültség-érzet mindennapi vendég, igazából egy keserű életérzés nála. A kiégés nem szüntethető meg nyaralással, szabadsággal, gyógyszerekkel; nem segít a leküzdésében az altató, az alkohol, a drog, a szex. A kiégés nem átmeneti, hanem tartós állapot. A kiégés az internetfüggőség, az alkoholizmus, a nárcizmus és az infantilizmus mellett egy (poszt)modern korbetegség. Valamelyest kifejeződik bennük az emberi közösségtől való elszakadás és az önmagunk teljes felszámolása.
Petersen szerint az amerikai iskolarendszer is felelős a felnőttkori kiégés megjelenéséért. Az 1980-as években átalakultak a gyermeknevelési szokások, elsősorban a középosztályban. A milleniálok voltak az első generáció, akiket a szüleik programszerűen készítettek fel a munkaerő-piacra. A gyerekeik fejlesztő foglalkozásokon vettek részt az óvodában, az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen. Így váltak belőlük kis felnőttek. Túlságosan sok Y-generációs nőtt fel a szüleik által előidézett túlhajszoltságban. Minden napja betáblázódott a gyerkőcnek, még a hétvége is. Ez nem felhőtlen gyermekkor volt, hanem gyermekmunka. A tanórák, a különórák és az otthoni tanulás meghaladta a napi 8 órát. Anyuka és apuka már kisded korában eldöntötte, hogy csemetéjük későbbi tanulmányainak a célja az egyetem. Úgy vélték, csak az egyetemi diploma garantálhatja gyereküknek a középosztálybeli státuszt. Az erős középosztálybeli státusz egyet jelentett az amerikai álommal. Az Y-generáció többsége keserűen tapasztalta meg végül, hogy az iskolarendszerben ígértek nem realizálódtak a munkaerő-piacon. A megszerzett diplomával nem értek célt. Ami valójában várta őket, az a fizetetlen gyakorlatok, a törlesztendő diákhitel és az alacsony bérek. Rengeteget güriztek az iskolarendszerben, még többet a munkaerő-piacon, csekély fizetésért.
Az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakultak a munkahelyek, velük együtt a munkakultúra. Elsődleges oka a 2008-as világválság, másodlagos oka bizonyos káros mítoszok meggyökeresedése a közgondolkodásban. Az egyik ilyen a „szerethető munka” narratívája. Az önmegvalósítás a központi doktrínája volt a neoliberális tudatformálásnak. Ennek egyik tétele, hogy olyan szakmát érdemes választani, amit szeret az illető. Ebből következik az elgondolás, hogy egy igazi munkavállaló teljesen alárendeli magát a munkájának, hiszen az a szenvedélye. A szenvedélyes dolgozó még a magánéletét is beáldozza a munkájáért. A munka behatol a magánéletbe. Akinek az a munkája, amit szeret, az valójában szereti a munkáját. Egybeolvad egymással a szabadidő és a munkaidő, a személyes én és a dolgozó én.
Aztán megjelent a „rugalmas időbeosztás” és a „szabadúszó munka” jelensége. Petersen kreált egy sajátos definíciót: a „repedezett munkahely” az alkalmi meló. Az alkalmi melók megszaporodtak az USA-ban. Piacképes munkakörök az amerikai munkaerő-piacon: grafikus, fotós, újságíró, szerkesztő és honlaptervező. Régen teljes idejű alkalmazottként vették fel őket a cégek. Manapság szabadúszóként alkalmazzák őket alkalmi munkában, ahol elvégzik egy teljes idejű alkalmazott munkáját. A szabadúszók minőségi munkát végeznek szánalmasan alacsony bérért. Emellett a cég nem fizeti az egészségbiztosítást, és nem garantál normális munkakörülményeket. Petersen amerikai példákat hoz, de mi is ismerjük ennek magyar megfelelőjét: a katás vállalkozót. A kisadozó egyéni vállalkozónak rugalmas munkaidőben folyamatosan taposnia kell ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát, miközben nem jár neki fizetett betegszabadság és nyugdíj-megtakarítás. A szabadúszók közül többen felismerték, hogy a szabadság nem ér semmit biztonság nélkül. Petersen szerint egyedül az állam kényszerítheti rá a cégeket, hogy felvegyék a szabadúszókat teljes idejű alkalmazottként.
A technológia is hozzájárult ahhoz, hogy a munka ilyen intenzíven behatolt a magánéletbe. A szellemi munkát végző emberek többségénél megfigyelhető, hogy mind a munkaidő, mind a szabadidő nagy része átkerül a virtuális világba. Az új trend a magánélet áthelyezése a virtuális térbe. Hazánkban a Youtube-n, a Facebook-on és a Twitch-en tevékenykedő influencerek mutatják a „követendő” példát, hogy a virtuális világban vegetálni klafa! A kiégés összefonódik két kártékony mentális betegséggel: a munkamániával és az internetfüggőséggel. Rengeteg munkahelyi kiégéstől szenvedő ember internetfüggő. Sok munkavállaló a munkahelyi stresszt több órás videójátékozással vezeti le. De az alkoholizmus is egy olyan eszközzé válik a szerencsétlenek kezében, amivel próbálják kompenzálni a saját kiégésüket. A kiégés bevonz persze ezen kívül más káros lelki defekteket is – kellően hosszadalmas lenne felsorolni mindet! Bizony, a virtuális és a digitális, informatikai technológia elmélyítette a kiégésünket! A technológia a hatékonyság ígéretével jelent meg a munkaerő-piacon. Kevesebb munkát ígért, mégis amit eredményezett, az még több munka.
A technológiai eszközök, karöltve a közösségi oldalakkal, még inkább megnövelték a munkaidőt a szabadidő kárára. A tech- és multicégek értesítésekkel, levelekkel és feladatokkal bombázzák a hétvégéjén az alkalmazottat. A technológia révén az élet és a munka összefolyik egymással. A COVID idején a home office tovább erősítette ezt a negatív trendet. Mi is volt az ígéret? Kevés kötöttség és több rugalmasság a munkában! A digitális eszközök valójában nem rugalmasságot hoztak az otthonról is dolgozó életébe, hanem többletmunkát. Gamer- és techcégek alkalmazottjai, meg magazinok szerkesztőségének újságírói hétvégén is nyomatták otthonról a melót, annak ellenére, hogy hivatalosan nem volt nekik munkaidő.
Manapság divatosak az influencerek körül kialakult Twitch-, Youtube- és Facebook-közösségek. A TheVR, a Moakaash, a Bennszülött Bálna és a Senshi előszeretettel hangsúlyozza ki, hogy micsoda közösség alakult ki körülöttük. Ezek a virtuális közösségek valójában lazábbak egy alkoholista tudatánál. A virtuális közösségek nem helyettesítik a valódi közösségeket, csak megadják az illúzióját. Techfüggők élvezik egymás társaságát, miközben elmélyednek a saját belső poklukban. Kassai Lajos, a Lovasíjász is kihangsúlyozza, hogy ami a Kassai-völgyben van, az közösség. Igen, az egy valódi közösség!
Kutatások bizonyítják, hogy a technológiai eszközöknek, a közösségi oldalaknak és a virtuális tereknek köszönhetően lecsökkentek a családon kívüli személyes kapcsolatok. Az Y-generáció tagjainak többsége ritkán jár össze más emberekkel. Egyrészt sok a tennivaló, másrészt ki vannak fáradva és merülve. A kiégés nem csupán a munkaerő-piacon való felszámolódás. A kiégés az egyik tünete annak, hogy az emberek elidegenedtek önmaguktól, a természettől és a közösségtől. A kiégés által eltávolodtak az Istentől és az Isten által teremtett rendtől.
Petersen szerint a kiégés rendszerszintű probléma. Csak akkor tűnik el a modern társadalmakban a kiégés, ha megreformálják a munkaerő-piacot. Petersen-nek igaza van, amikor arról beszél, hogy a kiégés nem egyéni, hanem társadalmi probléma. Szerintem kulturális és civilizációs is. Petersen megoldási javaslatainak egy része teljesen normális. Az államnak törvényben kell szabályoznia a túlmunkát. A válság mindenképpen kezelendő. Az Y-generáció többségének kevés a jövedelme, de ez a legkisebb probléma. A legnagyobb gond, hogy a fiatal felnőttek tömegesen idegenednek el a szakrális eszményektől, az élő közösségektől, a család intézményétől, a szexualitástól. Az aszexualitás mostanra egy betű lett az LMBT-adatbázisban. Ezért érdemes felsorolni mindazokat a mentális betegségeket, amik elvezethetnek az aszexualitáshoz: az anorexia, az alkoholizmus, a drogfüggőség, az internetfüggőség, a munkamánia. Igen, a munkamánia is eredményez szexmentes életmódot! Az sem véletlen, hogy a merev munkaerő-piaccal rendelkező Japánban az egyik legnépszerűbb életmód az aszexualitás. Ebből is érzékelhető, hogy a kiégés egy súlyos megnyilvánulása az elidegenedésnek. Össztársadalmilag, az állami beavatkozások révén foglalkozni szükséges a problémával! Mielőtt a körmünkre ég – ez is!
Kontra
Anne Helen Petersen kritikája az amerikai munkaerő-piacról zseniális – lenne! Megjegyzem: a fenti ismertetés a Pro részben csak zanzásított verzió. Érdemes elolvasni a könyvet, mert az teljesebb és részletesebb szociálpszichológiai analízist és kritikát ad a témáról. A gond csak az, hogy Petersen megnehezíti az olvasó dolgát. A művet ajánlja minden olyan embernek, aki kiégve érzi magát a munkaerő-piacon. Igazából úgy írta meg a könyvét, hogy többnyire woke baloldali olvasók legyenek képesek végigolvasni az utolsó lapig.
Nekem négy problémám van a könyvvel. Vagyis igazából három, amikből közösen összeáll a negyedik. A szöveget áthatja a rasszizmus, a szexizmus és a Trump-fóbia. Petersen kiemeli a szolidaritás fontosságát; úgy, hogy közben uszító beszédet intéz a fehér középosztály, úgy an block a férfiak egésze, meg Trump hívei ellen. Petersen morálisan elkülöníti egymástól a demokratákat és a republikánusokat: Obama és Hillary hívei a jó amerikaiak, Trump hívei a rossz amerikaiak. Petersen politikailag nem haladja meg a pártkülönbségeket. A fehérek és a feketék, meg a nők és a férfiak egymás ellen uszítása pedig szintén ellene hat a szolidaritásnak. Hősnőnk úgy beszél a szolidaritásról, hogy közben a saját kútmérgezése révén hozzáteszi a magáét ahhoz, hogy halványodjon az összefogás lehetősége. Egy antiszociális személy hirdeti azt, hogy szükség van a szolidaritásra. A szomorú az, hogy tényleg szükség lenne a modern társadalmakban az igazi közösségi érzésre. S pont az ilyenek torpedózzák meg, mint a jelen könyv szerzője.
Szexizmus: Valószínűleg az első férfi, akit Petersen gyűlölhetett, az az apja. Az apja ugyanis elvált az anyjától, ami rontott az anyagi helyzetükön. Petersen az anyjával együtt így lecsúszott a középosztályból az alsó-középosztályba. A szerző felnőtt korában a saját szülei válásának forgatókönyvét általánosította majdnem az összes válásra. Petersen szerint azért történik a legtöbb válás az USA-ban, mert szemetek a férfiak. Igen, a házasság mindig a férfi miatt esik szét! A másik véglettel nem foglalkozik, mikor a nő miatt megy szét a házasság. Petersen empátiája már nem terjed ki azokra a férfiakra, akiket a válás során anyagilag nehéz helyzetbe juttatott az egykori asszony, mi több, eltiltották tőle a gyereket is. Teljesen hiányzik a házasságok felbomlásának, a válásoknak az árnyalt értelmezése – ahogyan azt megszokhattuk a feminista szakirodalomtól! Apropó szakirodalom, amit a szerző alkalmaz a jelenség értelmezéséhez, az szintén kizárólag feminista, szélsőségesen nőpárti!
Petersen szerint a nők jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a férfiak. Miért? A házimunka miatt. A feminista értelmezés alapján ugyanis a nők nem csupán a munkaerő-piacon égnek ki, hanem a háztartásban is. A feministák által mesélt horrorsztoriban kétszeres a nők kiégése. Petersen kizárólag feminista szakirodalmat hoz elő a bizonyításra (nem is tudna mást), sok esetben a legsovénebbet. „A férfiak olyan lehetetlenül tudnak viselkedni, hogy nem is érdemes kínlódni velük.” – mondá Lisa Wade, szociológus. Anne Helen Petersen idézi, egyetértőleg. A nemi sovinizmus tisztán kiérthető a mondatból. Nem „bizonyos férfiak”, hanem „a férfiak”. Mintha a férfi egy külön korlátolt faj lenne, ami megrekedt a fejlődésben, ezért nem érdemes velük a kínlódás. Ha valaki a nőkkel szemben fogalmaz meg egy ilyen állítást, az a közbeszédben sovinizmus; ha férfiakkal szemben, akkor az „szociológia”.
Petersen elemezhetné külön a háztartásban a férj és a feleség, az apa és az anya, a férfi és a nő kiégését. De mivel szerinte a nő jobban kiég a háztartásban, mint a férfi, ezért vizsgálódásának alanya kizárólag a feleség, az anya, a nő. Narratívájában a férfi, a férj, az apa kizárólag úgy jelenik meg a háztartásban, mint a feleséget szolgának tekintő zsarnok.„Az agyonhajszolt millenál szülő” fejezetcím amúgy is csalóka, átverés. A naiv ember ugyanis azt hinné, hogy a gyerek apja és anyja egyaránt szenvedő félként jelenik meg az elemzésben. Ehelyett kapunk egy „gonosz apa versus jóságos anya” képet. Amit általánosít minden egyes családi háztartásra. Petersen ugyanis fanatikusan hiszi azt, hogy a nőkkel szembeni nemi sovinizmus rendszerszintű. És mint mondtam, a feminista szakirodalmon kívül nem hajlandó alkalmazni mást. Ez a feminista szakirodalom viszont olyan, amitől dr. Goebbels elégedetten csettintene a nyelvével!
Néhány évvel ezelőtt a feministák Magyarországon is felvetették, hogy a házimunka legyen fizetett, járjon érte bér! Őszintén megmondom: bár kritikus vagyok a legtöbb feminista politikai programmal, ezt még én is támogatnám. Szerintem szörnyű, hogy minden nőt igyekeznek bekényszeríteni a munkaerő-piacra. Nem elég, hogy a férfi húzza az igát, robotoljon még a nő is! Számos nő nem vágyik a munkaerő-piacon való létre, hanem szeretne megmaradni háztartásbelinek. Mégis kénytelenek jelen lenni a munkaerő-piacon, mert csak a bejelentett munka által lehet később nyugdíjuk. Ha rendes bérmunkaként lenne elfogadva a házimunka, és az állam fizetne érte bért, akkor meg lenne oldva a nyugdíj-probléma is. Mégis félrement az egész ügy, mivel a feministák itt sem voltak képesek mellőzni a férfiellenes nemi sovinizmust. Nyomatták, hogy „pfuj, patriarchátus”, „pfuj, férfiuralom”, pfuj, férfiak”! Ezek után pedig ők voltak megsértődve, hogy alig állt az ügyük mellé férfi. Miért állt volna? Ki kíváncsi arra, hogy utálják, mint az utcán felejtett kutyaszart? A feministák persze itt sem gyakoroltak önkritikát, hanem a férfiakat tették meg hibásnak, amiért nem győzedelmeskedett az ügy. Írogatták a kis cikkeiket, hogy eltaposta őket a gaz férfiuralom! Agyhalott idióták!
A nőknek meg kell felelnie a jó munkás, a jó feleség és a jó anya idealizált képének. A nők, miközben igyekeznek elérni ezt az ideált, elfáradnak és kiégnek. Petersen szerint ezért a férfiak a felelősek. Úgy véli, a férfiak kényszerítik rá a nőkre ezt az idealizált képet. Tudtommal a feminizmus volt az, ami idealizálta a munkaerő-piacra belépő nő, a munkás asszony alakját. A feminizmus hirdette azt, hogy egy nő lehet egyszerre jó munkás, jó feleség, jó anya (pl. nálunk Szél Bernadett és Szabó Tímea). Számos nő próbált megfelelni a feminista ikonképnek, és kiégett az igyekezet közben. Bizony, ez a feminizmus kudarca! De mint köztudott, az önkritika hiányzik a feminizmus eszköztárából, ezért a felelősek itt is a férfiak! Ki más?
Petersen nem vizsgálta külön, miképpen égnek ki a férfiak és a nők a munkaerő-piacon. Minthogy azt sem elemezte, a feminizmus milyen hatást gyakorolt a munkaerő-piacra. Ezt picit furcsállom is. Megszámlálhatatlan nő döntött úgy, hogy megmutatja, mire képes a munkaerő-piacon, itt pedig tetten érhető a feminizmus hatása. Időközben a női dolgozók nagy része kiégett a bérmunkában. Feltehető a kérdés: ebben mennyi a feminizmus felelőssége? Ugye, ott kezdődik az önkritika, hogy felteszünk önmagunknak kényelmetlen kérdéseket! Petersen mindenesetre nem teszi fel magának ezeket a kérdéseket. El van kötelezve egy ideológiának (egy vallásnak), és ezért sutba dobja az objektivitást. Ez nem túl tudományos.
Judeokrata kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A zsidók által működtetett tőkés rendszer – zsidóuralom. Ezen értelmezés szerint a zsidók miatt szar a kapitalizmus. A szélsőjobb és az alt-right kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a zsidók elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!
Patriarchális kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A férfiak által működtetett tőkés rendszer – férfiuralom. Ezen értelmezés szerint a férfiak miatt szar a kapitalizmus. Az újbaloldal és a feminizmus kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a férfiak elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!
Meglehetősen hasonlít egymásra a két elmélet. Ennek megvannak a maga okai. Érdekes téma, csak messzire vezetne.
Petersen szerint a patriarchális kapitalizmus a felelős azért, hogy kiégnek az emberek a munkaerő-piacon. Érthető? A férfi miatt szar a tőkés rendszer, azon belül a munkaerő-piac! Mindeközben antiszemitizmussal vádolja Trumpot és híveit. Az a nő vádol másokat zsidógyűlölettel, aki boldogtalanul nyomatja a férfigyűlöletet. Mondaná Mr. Spock: „Ez nem logikus!”. Petersen úgy gyakorolja a munkaerő-piacról való analízist és kritikát, hogy közben majd megfullad a férfiellenes nemi sovinizmustól. A gyűlöletbeszédtől viszont félresiklik az analízis. A rendszerkritika átmegy puszta politikai propagandába. Ahogy általában a frusztrált rendszerkritika esetében szokás!
Petersen szerint „a nők egyébként is másodrendű állampolgárok”. Miért? Mert a realitást és a fantáziát egymással összemosó feminista szakirodalom szerint azok. Tudjátok, melyek azok a nők, akik másodrendű állampolgárok a fejlett demokráciákban? Akik annak gondolják magukat. Azok, akik táplálják magukban a kisebbségrendűségi érzést. A feministák. Köztük Anne Helen Petersen.
Rasszizmus: Petersen másik vakmerő állítása, miszerint a feketék jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a fehérek. A szerző nem mutat bizonyítékot, helyette moralizál. Aztán üti tovább a vasat. A kínai bevándorlók nehezebben kapnak munkát, mint a fehérek. Megint nincs bizonyíték, csak moralizálás.
Petersen, mint a legtöbb woke balos, bebüfögi a „rendszerszintű rasszizmus” áltudományos elméletét. Aki nem hülye, mint a segg, az tisztában van vele, hogy rasszizmus előfordul minden rassznál! A termelési és fogyasztási rendszer, azon belül a munkaerő-piac frusztrálttá teszi a benne élő embereket. A frusztrációt ki kell adni valahogyan. A feszkó levezetésére pedig elég nemtelen eszköz a bűnbak-képzés és a gyűlöletbeszéd. Ennek egyik formája a rasszizmus. A fehér seggfej a feketét, a fekete seggfej a fehéret fogja gyűlölni. Minden rassznál vannak normálisak és szélsőségesek. A „rendszerszintű rasszizmus” arra szolgál, hogy elfedje a realitást. Módszere, hogy fogja a feketéket gyűlölő fehér rasszistákat, mint kisebbséget, és az ő hülyeségeiket általánosítja a teljes fehér amerikai társadalomra. A kritikai fajelmélet szerint nem csupán a Klu Klux Klán a rasszista, hanem az amerikai állam és annak intézményei. Mivel a társadalmi rendszer valódi urai a fehérek, ezért a feketék elleni rasszizmus rendszerszintű. A kritikai fajelmélet egy színesbőrű seggfejek által gyakorolt fehérellenes rasszizmus – amiben osztozik tucatnyi öngyűlölő fehér idióta is! Ezt balliberális értelmiségiek igyekeztek megvalósítani Magyarországon is, csak itt a cigánysággal. A lényege ennek az uszítás. A kritikai fajelmélet a színesbőrűeket ellene hangolja a fehéreknek. Ennek egyik gyakorlatba ültetése a Black Lives Matter!
Miért is égnek ki jobban a feketék, mint a fehérek? Mit mond erre Petersen? Asszondja, a feketék túldolgozzák magukat, hogy elfogadják őket a fehérek! Hozz is egy kis sztorit! Rhiann, egy középosztálybeli néger férfi, még gyerekkorában rasszizmust tapasztalt néhány tanártól, diáktól és golfostól. Petersen le is vezeti belőle, itten a „rendszerszintű rasszizmus” esete áll fenn! A történet érdekessége az, hogy Rhiann-t kisfiúként arra figyelmeztették a szülei, hogy vigyázzon a fehérekkel. Vagyis a fekete szülőkben is működött a fehérekkel szembeni előítélet – de Petersen számára ez már nem érdekes.
Trump-fóbia: Petersen valósággal tombol, amikor elérünk Donald Trump-hoz. (Úgy látszik, Trump sok nőre van ilyen hatással. A vén gigolo!) Hozza a demokraták szokásos Trump-fóbiáját. Egyes szövegrészletek szinte kísértetiesen emlékeztetnek a balliberális zsurnalisztikára. Itt egy kicsit gondban vagyok, mert Trump-nak amúgy semmi köze nincs a könyv témájához – mégis szerepeltetve van a szerző által. Így én kérek elnézést az olvasóktól, annak ellenére, hogy az offolást Petersen követte el, nem én! Mivel van itt dezinformáció bőven, kénytelen vagyok reagálni rá!
Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy rasszisták. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző fehérellenes rasszizmusról mélyen hallgat. A BLM sem kerül nála kereszttűzbe, mikor ott is van fehérellenes rasszizmus bőven.
Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy gyűlölik a nőket. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző férfiellenes sovinizmusról mélyen hallgat.
Petersen antiszemitizmussal vádolja Trump-ot. Konkrétumokat itt sem hoz. A BLM-t nem bírálja az antiszemitizmusáért.
Petersen haragszik Trump-ra, amiért nem támogatja a mexikói menekülteknek az USA-ba való vándorlását. Idegengyűlölettel és bevándorló-ellenességgel vádolja.
Petersen azzal vádolja Trump-ot, hogy kormánya alatt rosszul érezték magukat a transzneműek. A transzformátorok valójában minden amerikai elnök kormányzata alatt rosszul érezték magukat. A transzneműség, mivel destruktív mentális betegség, rossz közérzettel jár. Talán meg kellene gyógyulni, és akkor jobban éreznék magukat ezek az emberek! Kissé különös amúgy, hogy miközben Petersen felhívja a figyelmet, mennyire káros mentális betegség a kiégés, a munkafüggőség és a netfüggőség, közben egészségesnek tart egy másik, úgyszintén önveszélyes mentális torzulást, a transzneműséget. Petersen ezzel megint ront a hitelességén. De hát így jár az, aki felelős értelmiségként alárendeli a munkásságát egy politikai mozgalomnak!
Valamilyen szinten értem, hogyan kerül ide Trump. Petersen szerint Trump az egyik kerékkötője az amerikai nemzeti szolidaritás létrejöttének. Már a publicisztikájában is ostorozta Trump-ot az antiszemitizmusért, a rasszizmusért, a szexizmusért, a homofóbiáért és a transzfóbiáért. Különös, hogy a BLM-t, amely nyíltan gyakorolja az antiszemitizmust, a rasszizmust, a szexizmust, a homofóbiát és a transzfóbiát, nem éri kritika a részéről.
Petersen olyat is Trump szemére vet, hogy felerősítette a fehér nacionalizmus eszméjét. Hogyan? Miként? Mi módon? A hölgy nem ad konkrét válaszokat, csak hanyagul odaveti, hogy olvashatóak erről tanulmányok. (Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megkerülte a választ.) A BLM a fekete felsőbbrendűségi fajelméletével viszont megint nem kerül említésre. Ki érti ezt? Konkrétumok nincsenek, de van moralizálás. „Több millió olyan ember van, akinek tényleges kárt okoz a rasszista szemlélet.” Láthatólag Anne Helen Petersen-ben elég nagy kárt okozott a fehérellenes rasszista szemlélet.
Jaj, nagyon szörnyű ez a Trump! Bezzeg arról nem esik szó, hogy az Obama- és Clinton-klán vezérelte „demokrata” balliberális elit arrogáns, az átlagember problémáit nagy ívben leszaró elitista mentalitása vezetett oda, hogy emberek tömegei választották meg elnöknek Trump-ot! A republikánus üzletember győzelméhez kellett egy a társadalomtól radikálisan elidegenedő baloldal. Petersen, mint oly sok „demokrata”, nem néz szembe a valódi okokkal és következményekkel. Marad a puszta gőg! Mint például ez:
„Kanyargós vonalat lehet húzni a kiégés, a vele járó kétségbeesés és az egzisztenciális válság, továbbá a fehér nacionalizmus, a heves online nőgyűlölet és az újfasizmus között.”
A manipuláció célja, hogy a társadalmi feszültséget becsatornázza a woke baloldalhoz. Fehér nacionalizmusról, újfasizmusról pofázik Petersen, miközben direkt nem veszi észre azt a fekete nacionalizmust, nemzetiszocializmust, amit úgy neveznek, BLM. A fasizmus, hasonlóan, mint a kommunizmus, egy jakobinus eszmeiség. Az újbaloldal folyamatosan táplálja a jakobinus gyökereit. Trump egy erősen nárcisztikus, internetfüggő, magát Twitteren kiélő, Pán Péter-szindrómás boomer – korunk tipikusan beteges gyermeke, aki tényleg nem alkalmas elnöknek! Az alt-right pedig egy szellemi nyomornegyed! Azt nem mondom, hogy veszélytelenek. A kérdés inkább az: mennyire veszélyes az újbaloldal? Én úgy vélem, veszélyesebb. Az amerikai újbaloldal seregestül termelte ki a szabadságjogokat lábbal tipró kommunisztikus és fasisztoid figurákat. Hölgyünk rossz helyen keresi az újfasizmust! Kezdhetné mondjuk azzal a BLM-rel, ami nem is szándékozik rejtegetni a fehérellenes rasszizmusát, az Izrael létét is tagadó antiszemitizmusát, a nőkkel szembeni nemi sovinizmusát, a homo- és transzfóbiáját. Igazából teljesen felesleges számon kérni Anne Helen Petersen-en a hiteles antifasizmust, mert úgy néz ki, neki valójában semmi baja nincs a fasizmussal.
A termelési és fogyasztási rendszer, az általa működtetett munkaerő-piac kitermelt sok gyűlöletbeszédet. Köztük a nemi sovinizmust, a férfi- és nőellenességet. Petersen úgy véli, a nőgyűlölet az egyedüli reális probléma a kettő közül. Valahol érthető a gondolkodása. Mennyivel egyszerűbb Trump-on és hívein számon kérni a nőgyűlöletet, mint szembenézni a saját férfigyűlöletével!
A szolidaritás ellen
Itt már nem szükséges tovább ragoznom, miért hiteltelen Petersen, amikor beszél és ír a szolidaritás szükségességéről.
A munkaerő-piac fizikálisan és pszichésen leterheli az embert. A terhelés közben előhozza belőle a frusztrációt. A bérmunka világa tele van frusztrált emberekkel. A frusztráció általában három negatív érzelmet hoz elő az emberek többségéből: félelmet, haragot és gyűlöletet. A negatív érzelmek egyenesen vezetnek az olyan destruktív gyűlöletformációkhoz, mint a rasszizmus és a szexizmus. Ezenkívül bármiféle gyűlölethez. Rengeteg célpontot találunk a társadalomban.
Anne Helen Petersen is egy ilyen beteg ember. Kiégett a munkaerő-piacon. Frusztrált. Tele van félelemmel, haraggal és gyűlölettel. Eljutott a rasszizmushoz és a szexizmushoz. Gyűlöletet táplál a fehérek és a férfiak irányába. Vagyis inkább a fehérek és a férfiak többsége irányába. Ilyen téren pedig megengedő a fehérek ellen irányuló rasszizmussal és a férfiak ellen irányuló szexizmussal.
A gond az, hogy ez az emberalatti szemlélet benne rejlik a könyvében. Jelentősen rontja a mű szakirodalmi jellegét. Ez egy igazi frusztrált szakirodalom. Hamisíthatatlan frusztrált rendszerkritika. Inkább esszé, mint tanulmány. Esszé, tele gyűlölettel. A szövegben táncot jár egymással az igényesség és az igénytelenség. Sajnos ez ilyen tré! Kár érte! A szerzőért is, a könyvéért is!
Petersen szolidaritásról beszél, miközben szélesíti a rasszok és a nemek közötti árkokat. Olyanokat vett papírra, hogy a munkahelyi leépítések jobban érintik a nőket, mint a férfiakat, és jobban a színesbőrűeket, mint a fehéreket. Tudjuk, hogy ez hazugság – még akkor is, ha ál-statisztikák állnak mögötte. Aki ilyet leír a MeToo és a BLM idején, az egy rosszindulatú gazember!
Petersen úgy véli, a munkaerő-piac megreformálásához szükség van a szolidaritásra. Szép gondolat. A baj az, hogy a woke baloldal ellene hat a szolidaritásnak. Igazából az „oszd meg és uralkodj” elv alapján szítja a feszültséget. A woke baloldali narratíva szerint a nőket jobban kizsákmányolják, mint a férfiakat; és a színesbőrűeket jobban kizsákmányolják, mint a fehéreket. Ez hazugság, a valóság eltorzítása. Mert mit is mond? Azt, hogy a férfi és a nő nem egyenlő, hanem a nő egyenlőbb. Azt, hogy a fehér rassznál többet ér minden olyan rassz, ami nem fehér. A woke baloldal felduzzasztja az egymás iránt érzett félelmet, haragot és gyűlöletet. Kiélezi ezzel az ellentéteket. A woke baloldal egymásnak ereszti a férfiakat és a nőket, a fehéreket és a színesbőrűeket. Ez ellene hat a valódi szolidaritás kialakulásának.
Petersen kiemeli, hogy ő nem ad érdemi megoldást. Kihangsúlyozza, hogy nem mondja meg, mit kell tenni. Valójában igenis megmondja, csak nem nyíltan, hanem burkoltan. A szerző szerint a közszférából indulnak el a lényeges változások. Azt tanácsolja, hogy az emberek olyan politikusokat támogassanak, akik elindítják ezt a változást. Hősnőnk nem mond neveket, de politikai nézetei alapján lehet tudni, kikre gondolt. A Clinton-, Obama- és Biden-klán hűséges „demokrata” vazallusaira.
Mikor a könyv közepén tartottam, még 10/7-et akartam adni rá. A könyv végén csökkent 1 pontszámmal. Így az értékelésem 10/6. Amit az amerikai munkaerő-piacról leír, nagyjából felhasználható későbbi tanulmányokhoz. A rasszizmusa és a szexizmusa viszont alaposan lehúzza a rendszerkritikáját. A frusztrált szakirodalom mindig kevesebbet fog érni a valódi objektivitásra törekvő szakirodalomnál.
