Anne Helen Petersen

„Kinek nem kell aludnia? A robotoknak. Mondhatjuk, hogy a gondolatától is irtózunk, hogy robottá váljunk, azonban sok milleniál önként robotot csinál magából abban a reményben, hogy elnyeri a hőn áhított, de megfoghatatlan biztonságot. Ez annyit jelent, hogy egyre inkább elhanyagoljuk a saját szükségleteinket, beleértve a biológiai szükségleteinket is. Ahogy az elméleti szakember, Jonathan Crary rámutat, még az alvásunk is egyre jobban hasonlít a gépek alvó üzemmódjához, ami nem annyira a pihenés, mint inkább a késleltetett vagy csökkentett készenléti üzemmód. Alvó üzemmódban soha nem kapcsol ki igazán az ember; csak arra vár, hogy újra bekapcsolják.”

(Anne Helen Petersen)

1,

Szeretnék még egy kicsit visszatérni Anne Helen Petersenhez, meg az ő könyvéhez, a „Can't Even: How Millennials Became the Burnout Generation”-hez. Akár úgy is fogalmazhatnék: a munkaerő-piacról vallott nézeteihez. A rasszizmusáról és a szexizmusáról, meg a politikai szűklátókörűségéről nem kívánok több szót ejteni, mert azt már megtettem egy előző recenziómban. Igen, csúnya dolog, nem szabad ilyet csinálni, virgácsot neki, lépjünk is tovább!

Petersen a COVID-időszak idején végezte eme művén az utolsó simításokat. A koronavírus miatt kialakult karanténidőszak ráirányította a figyelmet a home office-ra, ez pedig még inkább aktuálissá tette Petersen könyvét. Témája a milleniálok kiégése a munkaerő-piacon. A szerzőnő egyszerűen megunta azt, hogy az idősebb generációk megbélyegzik a milleniálokat. Elege lett a boomer és X generációs emberkék panaszkodásából az Y-generációval kapcsolatban, miszerint a „mai fiatalok” „nem akarnak dogozni”, „büdös nekik a munka”, egész nap csak henyélnek”. Petersen, mint a milleniál nemzedék egy képviselője, tisztában volt vele, hogy valójában nem ők álltak trehányul a (bér)munkához, hanem az őket sújtó probléma mélyen benne gyökerezik a társadalmi berendezkedésben. Az Y-generáció többsége mind a fizikai munka, mind a szellemi munka területén valósággal megfeszült a munkavégzésben. Azért dolgoztak, hogy megvalósítsák az álmaikat, de a többségük soha nem érte el a céljait. A (bér)munka általi önmegvalósítás sokuknak szélmalomharc lett. A tragédiájuk nem csupán annyiban állt, hogy nem realizálódtak a kitűzött céljaik, hanem abban is, hogy a legtöbbjük brutálisan kiégett a munkaerő-piacon.

A milleniál az X és a Z generáció közötti, 1980 és 1996 között született Y generáció. Én, mint Y-generációs milleniál, számos alkalommal hallottam azt, hogy egy olyan nemzedékhez tartozom, ami „nem akar dogozni”. A milleniálok nem lusták. Sőt, ezen generáció tagjainak többsége túlhajszolta magát. A túlhajszolás viszont egy kifejezetten frusztrált és stresszes életmódot eredményezett náluk. A mindennapos stresszel járó bérmunka pedig lassacskán belevitte ezt a nemzedéket a kiégés állapotába.

Petersen az amerikai társadalmat, és annak munkaerő-piacát elemzi, felvillantva annak múltját és jelenét. Az amerikai és az európai munkaerő-piac között léteznek eltérések, ahogy a nyugat-európai és a kelet-európai között is. A munkahelyi kiégés viszont tetten érhető mindegyikben. Ezt jól tudja Petersen is, aki egy rövidke fejezetben szót ejt Japánról is, aminek hiába radikálisan más a munkaerő-piaca, mégis ugyanúgy jelen van benne a munkahelyi kiégés problémája. Persze, azért nem lebecsülendőek az eltérések. A magyar társadalomban jelen van (még) a társadalombiztosítás, míg az amerikaiban nincs – ez pedig más minőségű létezést eredményez a két nemzeti munkaerő-piacon. Az amerikai ember jóval kiszolgáltatottabb az amcsi munkaerő-piacon, mivel nincs TB. A milleniálok a 2008-as gazdasági válság idején, esetleg utána léptek ki a munkaerő-piacra. Kénytelenek voltak adaptálódni az új helyzethez. Megjelent a túlmunka. A technológiai fejlődésnek köszönhetően a multinacionális cégek és az állami intézmények könnyebben kontrollálhatják és ellenőrizhetik a saját alkalmazottaikat. A munkaadó a Facebook, az Instagram, a Twitter és a TikTok révén nyomon követheti a saját alkalmazottait.

Diákmunka. Diákmeló. Meló-Diák. Kamaszkorom legundorítóbb emlékei kötődnek hozzájuk. A Meló-Diákhoz és a TESCO-hoz. Mert hát a Meló-Diák a TESCO-hoz közvetített ki, mint diákcsicskát… elnézést, diákmelóst! Rengeteg gusztustalan embert sikerült megismernem a Meló-Diákon és a TESCO-n keresztül. Kíváncsiságból megtekintettem a Meló-Diák Facebook-oldalát. „Túltoltad a vásárlást? Ne aggódj, pár nap diákmunkával újra megtömheted a zsebed! Tudjuk, hogy egy óriási Black Friday akciónak nem lehet ellenállni. Ha Te is üres zsebbel zártad a novembert, ideje felnézni a Meló-Diákra egy klassz munkáért a szünetre!” Meg: „Ismersz lazsáló veszprémi diákot? Taggeld!” Meg: „Még időben vagy, hogy megszedd magad az ünnepekre! És Te milyen munkával keresnéd meg az ajándékokra valót?” És ehhez hasonlók. Klassz munka; ne maradj le a Black Friday-ről; az a kamasz, aki nem dolgozik, az lazsál! Én 2005 és 2009 között melózgattam valamennyit a Meló-Diáknál. Már akkor is ilyesmi bullshit szövegeket nyomatott a cég. Dolgozni menő, a munka buli! Én többször is kértem, hogy adjanak irodai munkát, de ők folyamatosan elküldtek a TESCO-ba, „bulizni”! Tetten érhető a szlogenekben a diákmeló filozófiája. Az egyik az, hogy összekapcsolja egymással a termelést és a fogyasztást. A diákmelós a bérmunka révén részt vehet a termelésben, amit pedig megkeres, elköltheti fogyasztásra. A diákmeló révén a diák egyaránt részt vehet a termelésben és a fogyasztásban. A másik, hogy aki nem dolgozik, az biztosan lusta ember. Volt régen egy ilyen szlogenjük is a fejvadász-cégeknek: „Amíg pihensz, addig nem keresel pénzt.” Én diákként a környezetemben rengeteg olyan srácot ismertem, aki túlhajszolta magát a diákmelóban. Egyesek a tanulás mellett nyomatták a munkát, ez a kettő pedig radikálisan sok energiát kivett belőlük. Mások még a tanulás, sőt az iskolába járás idejét is beáldozták arra, hogy végezzék a diákmelót. A diákmeló révén nem csupán a munkát, hanem a túlmunkát is megismerték a diákok. Rengeteg sztori ismert, hogy a TESCO-ban megalázták a diákokat. A diák volt az olcsó munkaerő, akikre azért nézett megvetően a TESCO-bérmunkás, mert kevesebb bérért vállal munkát, mint ő. „Hülyék ezek a fiatalok?” És ez a kérdés a maga módján logikus volt. Nem véletlen, hogy egyes diákok felmondták a szerződést a MELÓ-DIÁK-kal, és inkább a TESCO-val kötöttek szerződést. Éves szerződés, ahol a három hónap próbaidő (június, július, augusztus) után felmondták a szerződést, és szeptemberben folytatták a tanulmányaikat. De olyan diák is volt, aki egyáltalán nem mondta fel a munkaszerződést, hanem inkább a továbbtanulást áldozta be a TESCO-ban való bérmunka oltárán. Röviden: megszűnt diáknak lenni, hogy igazi melóssá váljon. Ha a TESCO elküldött magától egy diákmelóst, akkor nem volt felmondási idő. A MELÓD-DIÁK diákmelósainak nem volt fizetett szabadsága, sőt fizetett betegszabadsága. Ha egy diák pihenőnapot tart, akkor kevesebbet keres. Emiatt számos olyan diák volt, aki nem pihente ki a nyáron az iskola (gimnázium vagy egyetem) fáradalmait, hanem végigdolgozta a nyarat. Több olyan esetről is tudunk, hogy a megbetegedett diák inkább bement betegen dolgozni, nehogy elessen a több pénztől. Jól kitalált kizsákmányolás mindmáig a diákmunka!

A munkaerő-piac egyik legkiszolgáltatottabb rétege a szabadúszó, a kisvállalkozó. A szabadúszónak nem másik ember a főnöke; ő saját magának a főnöke! A szabadúszó azért hajtja magát keményen, hogy túléljen. A bérmunkás ugyancsak túlhajtja magát, mert a munkabér egy hónapban nem elegendő ahhoz, hogy fenntartsa a lakását, kifizesse a számláit, törlessze a hitelét, bevásárolja magának a legszükségesebbeket. Sokan igyekeznek feljebb jutni a ranglétrán, mert emelkedik ezzel a munkabér, és megnövekedik ezáltal a túlélés lehetősége. A szellemi bérmunkások mindent megtesznek azért, hogy megmutassák a főnökeiknek, bármikor elérhetőek és riaszthatóak. Petersen leírja, hogy az amerikai középosztályban a szülők mindenképpen az egyetemre szánták a gyerekeiket, mert a diploma által juthattak jobban fizető munkahelyekhez. Az USA-ban drágábbak az egyetemek, mint nálunk – de azért itt is sok diák vette fel a diákhitelt amiatt, hogy kifizethesse a tandíjat, és kiegészíthesse a diákmunka bérét.

Az X-generáció tagjainak többsége számára természetes volt, hogy amint betöltötték a felnőttkort, elérték azt a három célt, ami már a boomer generáció tagjainak többsége számára is megadatott: a munkahely, a lakás és a család. Manapság sajnálatosan az Y-generáció tagjainak többsége számára elérhetetlen ez az idea. Csak vegyük a lakást: számtalan Y-generációs vagy a szüleinél vagy albérletben lakik! Hogyan juthat ma egy milleniál lakáshoz? Megörökli a szüleitől. Esetleg a szülei vesznek neki egy lakást. Mindkét verzió kizárja azt, hogy önerőből. Az önerő sok esetben azt jelenti, hogy összespórolja a pénzt, és felveszi a hitelt. A harmadik opció a vért izzadós kategória. A saját lakás azért lenne fontos, mert az nyújtja a biztonságérzetet. Ha van lakásod, akkor kielégül a Maslow piramis legalján lévő alapszükségletek egyike. Általában az emberek vágynak a biztonságra. Az emberek nagy része nem a karrier miatt hajszolja magát a munkaerő-piacon, hanem a törékeny biztonságérzet miatt. Ha dolgozok, nem döglök meg! Vagy kevesebb esélyem van kimúlni az éhségtől és a hidegtől! A fizikális és a szellemi kifáradás mellé társul a mentális bizonytalanság. A félelem folyamatosan jelen van a dolgozók életében. Ha elveszti az állását, vagy kiteszik az albérletéből, kevesebb esélye van a túlélésre, a fennmaradásra. A lakhatás és a táplálkozás alapszükségletek. Az emberi boldoguláshoz igenis szükséges a pénz. Aki azt hajtogatja, hogy a boldogsághoz nem szükséges a pénz, az sosem élte át azt a szorongást, amit a munkaerő-piacon napi szinten túlélő emberek igen. A munkaerő-piac egy szociáldarwinista és materialista tér: megdolgozzunk és megküzdünk a bérért, amivel biztosítjuk magunk és családunk számára a túlélést. A folyamatos harckészültség kimeríti a dolgozókat. A jelenlegi munkaerő-piaci létformánk nem egészséges.

Neoliberális mantra, hogy „szeresd a munkád!”. Annak kiegészítése pedig a „legyen a hobbid a munkád!”. Ennek a szemléletnek hazánkban is megvannak a maga arcai. Talán az egyik ilyen legnépszerűbb a TheVR-legények, Fábián István és Komzsik János. Ők „szeretik a munkájukat”, hiszen a „hobbijuk a munkájuk”. Mivel én elég sok videót láttam tőlük, teszek pár megjegyzést. Egyrészt a kedves urak már rég nem szenvedélyből gyártják a tartalmat, hanem profitért. Ez érződik a minőségen is. Másrészt TheVR Pistin érződnek a kiégés jelei, aminek egyik megnyilvánulása az ingerültség. A TheVR valahol egyébként gyönyörűséges példája az önkizsákmányolásnak. Általában azok az emberek, akik a hobbijukat teszik meg munkának, a munkaerő-piac irracionális jellege miatt egy idő után meggyűlölik a szakmájukat és a munkájukat, magát a pénzkeresésnek beáldozott hobbijukat. Rengeteg ilyen emberrel találkoztam az építőiparból, a vendéglátásból, az informatikából, a könyvtárból és az oktatásból.

Sokaknak amúgy nem adatik meg, hogy a hobbijukat tegyék meg munkának. Nem kevesen kompromisszumot kötnek egy olyan munkakörben, amit nem különösen szeretnek. Számos személy nem gyűlöli a munkáját, de amikor fel kell kelni reggel, hogy beérjen időben a munkahelyére, legszívesebben maradna otthon. Ezek a munkahelyek adnak annyi fizetést, hogy kihúzzuk a következő hónapig. Ezek a munkahelyek nyújtanak egy törékeny biztonságot ebben a szociáldarwinista társadalomban. Ez az amerikai és az európai munkás- és középosztály mindennapjai. Eme létezés pszichológiai velejárója az eltűnő lelkesedés, a fásultság. A teljesítménykényszer a fásultság ellenére is dolgozik az emberben: megmutatni a munkahelyen, hogy még mindig képes vagyok felmutatni nagy teljesítményeket a melóban! A dolgozó ember azért éri el a megkövetelt teljesítményszintet, hogy megtartsa az állását, meg a velejáró biztonságot. Eközben magának is bizonyítja, hogy nem lusta, igenis szorgalmas. Hosszabb távon sehogy sem úszhatja meg a kiégést.

Anne Helen Petersen szomorúan itt sem rejti el rasszizmusát és szexizmusát. Egy tudatos ember képes ignorálni a hülyeségeket. Ha lekaparjuk a könyvéről a hülyeségeket, előttünk marad rengeteg kényelmetlen és kellemetlen tény. Petersen részletesen bemutatja, mi vezetett el az Y-generáció kiégéséhez. A jómódú életmód keveseknek adatik meg, a többség azért küzd, hogy fennmaradjon a társadalomban. A szerző nyomatékosítja azt, amit eddig is sejtettünk: a munkahelyi kiégésben nem vagyunk egyedül! A kiégés nem specifikus, hanem általános. A kiégés egy társadalmi probléma, amiről kevés a diskurzus (részben azért, mert ellopta a show-t a rengeteg woke ál-probléma). Petersen közöl tényeket, de nem ad megoldást. Ami nem baj. Nekem már hányingerem van a sok semmit nem érő tanácsból: segít a meditáció (legfőképpen a jóga), a gyógyszerek (legfőképpen az altatók), a gyógyteák, az alkohol, a rendszeres sport, a rendszeres szex, az egészséges étkezés. Rövid időre újra munkaképessé teszik az embert, de hosszabb távon nem számolják fel a kiégést. A munkahelyi kiégés egy civilizációs probléma, amit szerintem egyvalamivel lehetne orvosolni: emberbarát munkaerő-piaccal. Ehhez viszont szükség lenne egyfajta szemléletváltásra.

Ezt a könyvet rengeteg embernek kellene olvasnia, de sajnálatosan a sorok mögött kiszivárgó rasszizmus és szexizmus miatt sokan nem fogják megadni neki az esélyt. Igen, Petersen időnként átmegy kifejezetten primitívbe. Ennek ellenére mégis sokat is ad a művében. Az Y-generációnak azt üzeni, hogy ne szégyellje a saját munkahelyi kiégését, mert valójában nem ők a felelősek, hanem az elembertelenedő munkaerő-piac. Az X-generációnak azt üzeni, hogy felesleges időtöltés lenézni a milleniálokat, mert valójában nem lusták ők, igenis szorgalmasak, csak a kiégés egy idő után kihozza belőlük a legrosszabb formájukat. Az X-generációnak nagyobb empátiával kell viseltetnie az Y-generáció iránt! Igazából üzen minden felelősen gondolkodó embernek: itt van egy civilizációs probléma, amire adni kellene egy megfelelő megoldást!

2,

Anne Helen Petersen, hasonlóan Tari Annamáriához, foglalkozik a technológiai fejlődés árnyoldalaival, legfőképpen az általa előidézett elidegenedéssel. A technológiai fejlődés változást hozott a viselkedéskultúránkban is. Legtöbbünk nem vásárol már zenei albumot, könyvet, és nem megy be a moziba, hogy megnézze a legújabb filmet; letöltjük a netről a minket érdeklő zenét, filmet, könyvet. A 21. században több dologra használjuk a számítógépet és a mobiltelefont, mint a 20. században. És sajnos több időt is töltünk a számítógép előtt, mint régen. Fiataloknak tartalmat gyártó youtuberek 24 órás live-ban népszerűsítik a szinte egész napos számítógépezést, egy olyan korszakban, amikor pszichológusok figyelmeztetnek arra, hogy már a napi 5-6 órás géphasználat is káros. Könnyebb, egyszerűbb és olcsóbb lett egy csomó eszköz. Az első okostelefonnak vacak volt a kamerája, a sokadik okostelefon kamerájával profi kisfilmet készíthetünk a Youtube-ra. A CD és a DVD ideje lejárt, már szinte mindent az internetről töltünk le a számítógépünkre. A blogolást maga mögé utasította a vlogolás. Én is minek írom ezt, totál felesleges?!

Megváltozott a fotózás technikája. Másképpen fotózunk. Amikor csak 24 vagy 36 kockás film volt, törekedtünk arra, hogy jó képeket készítsünk. A képet nem ellenőrizhettük le a fotózás pillanatában, hanem csak amikor előhívattuk. Manapság kattintunk ezer képet, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk effektekkel, vágással, színezéssel. Lassacskán ezt csináljunk az emberi kapcsolatainkban is. Magunk köré kerítünk rengeteg embert, kikukázzuk a rosszabbakat, a megfelelőeket pedig feljavítjuk ezzel meg azzal. A csajunkat sminkkel, gyönyörű ruhákkal, ékszerekkel, kis plasztikai műtéttel. Ha nem mosolyog eléggé, és nem túl vidám, egy kis alkohollal, droggal.

Többen mondják, hogy a közösségi oldal, nálunk, magyaroknál még mindig a Facebook, hasznos. Majd sorolják az okokat, miért hasznos. Tény, hasznos több szempontból is. A gond az, hogy a közösségi oldalak, köztük a Face, úgy van megkonstruálva, hogy kártékony legyen. Profitorientált, transzhumanista, amorális techcégek gyártják nekünk a legtrendibb közösségi oldalakat. Ezen techcégek pedig érdekeltek, hogy a közösségi oldalak felhasználóinak többsége felszínes fogyasztó legyen, annál nem több. A techcégek a közösségi oldalaikkal formálják a használóikat felszínes fogyasztóvá, ingerekkel, algoritmusokkal. Ellent lehet nekik állni használóként, de nem kicsit nehéz. Jobb, ha fel sem regisztrál az ember, ha pedig megtette, törölje a profilját!

A Facebook tele van olyan profilokkal, ahol az adatlapról és a galériáról is árad a tökéletesség. Az embernek nem is kell celebeket keresgélnie a Face-n, hogy szembejöjjön vele a szuperminőségú élet; a frusztráló érzésről gondoskodnak az ismerősök. Olyan emberek mosolyognak ránk, akiknek látszólag sikerült összeegyeztetniük egymással a munkát, a családot és a hobbit. Holott amit látunk, nem igaziak, hanem beállított pillanatképek. A pillanatképek azt sugallják annak, aki megnézi őket, hogy ő maga nem elég jó. Szar vagy, öcsém; fos vagy, húgi! Az egyszerű Face-használót pedig elönti a szégyenérzet. Én miért nem vagyok ennyire szép, ennyire gazdag, ennyire sikeres, ennyire boldog? Feltámad benne az irigység. Kialakulnak benne az irreális elvárások. Ha XY elérte ezt a szintet, akkor neki is sikerülni fog, csak hajtania kell magát! Kialakít magában egy olyan elvárást, aminek soha nem fog megfelelni. Egy másik szánalmas alternatíva, hogy egy idő után rájön a trükkre, és ő is nekiáll illuzórikus ál-tökéletes pillanatképeket gyártani a Facebook-ra.

Számtalan elmélet van arról, milyen a jó szülő. Rengeteg a „szakértő”, aki megmondja, hogyan kell jól művelni a gyermeknevelést. Írják erről a könyveket, gyártják erről a Youtube-videókat, tartják róla az előadásokat. Bőséges erről a szakirodalom. Tucatnyi alkalommal ellentmondanak egymásnak ezek a szakemberek. Mást mond erről egy Vekerdy Tamás és egy Csernus Imre. „Jaj, most melyiknek higgyek?”- tárja szét tehetetlenül a karját a kismama. Igazából önmagának kellene hinnie. Egy jó anya ösztönből tudja, miként kell nevelni egy gyermeket, mi több, az erre való ismereteket megkapta a saját anyjától. Számos nő viszont nem rendelkezik önbizalommal, sok esetben maga is gyermek. Folyamatosan vívódik önmagával: jó szülő vagyok? Klasszikus téma nőknél a munka és a család összeegyeztetése. A GYES és a GYED idejére otthon marad a szülő a gyerekkel, de néhány év után visszatér a munkaerő-piacra, a gyermeket pedig nevelik az óvoda és az iskola, a kortársak és az internet. Rengeteg a válás, sok az egyedülálló szülő. A közösségi média által sugallt kép pedig tovább frusztrálja az anyákat. A munkahelyen kiégett nő pedig biztosan nem lesz jó anyja a gyermeknek.

3,

A frusztráció jelen van az életünkben. Elkísér minket a munkában, a szórakozásban, a magánéletben, a mindennapokban. Kiégünk. Elveszettnek érezzük magunkat. Egyre inkább úgy gondolunk magunkra, mint jobbágyokra és zsoldosokra, bérrabszolgákra, egy gépezet fogaskerekeire. Feszültek vagyunk, s elfog minket a félelem, a harag és a gyűlölet. Az emberek nagy része igyekszik csökkenteni magában a feszültséget: alkohollal, drogokkal, sporttal, szexszel, videójátékokkal, internetezéssel, verekedéssel, egyebekkel. A feszültség csökken, de nem szűnik meg. A kiégés nem pszichológiai probléma, hanem generációkat megnyomorító társadalmi jelenség. A termelési és fogyasztási rendszerünk, a rá épülő munkaerő-piac egyenes következménye mindez.

Petersen árnyaltan mutat be egy komplex problémát. Megemlíti a körülményeket, amik a kiégés irányába terel egy egész generációt: a torz nevelési elvek, a valóságtól elszakadt elvárások, a munkakultusz, a szolidaritás hiánya, a természetes közösségek szétverése, a technológiai fejlődés által felerősödő elidegenedés, a profitorientált gazdaság, a változó munkakörnyezet. A fejezetek szintjén jól felépített a gondolatmenet. Rengeteg hátterű ember példájával szemlélteti a témákat. Nálunk ugyanúgy jelen van a fizetetlen gyakornokiság, mint az USA-ban; ugyanakkor nálunk van TB, míg az amcsiknál nincs, emellett nálunk kevesebb volt a diákhitel összege az értéktelen diplomákért, mint az amcsiknál. De mint írtam fentebb, oly mindegy, milyen eltérés és egyezés van a nemzeti munkaerő-piacoknál, mivel a kiégés jelen van mindegyikben.

Valahol Petersen mégsem közöl újat. Előtte már sokan felhívták a figyelmet a veszélyekre. Petersen ismételi azt, amire már rámutatott a többi szakember is. Petersen előtt többen is kongatták a vészharangot, hogy miközben építeni szándékozunk egy olyan rendszert, ami maximalista, folyamatosan feltételez egy megújuló fejlődést és növekedést, közben süllyed az egész, mint egyfajta Atlantisz. Ennek egyik kísérőjelensége a generációs kiégés. Petersen már újságíróként előszeretettel tetszelgett a megmondó-ember és a véleményvezér szerepében; ezt a szerepet nem vedli le a könyvében sem. Még csak nem is feltételezi magáról, hogy tévedhet egy adott jelenség értelmezésében. A legzavaróbb a „cherry-picking” érvelés. Egyetlen olyan szakirodalmat nem szerepeltet a művében, ami ellentmondana a gondolatmenetének. Az is probléma, hogy alkalmazza az újbaloldal rasszista és szexista seggfejei által írt „szakirodalmat” is, ami miatt nem egyszer kifejezetten torz képet fest a társadalmi jelenségekről. Igaz, Petersen maga is rasszista és szexista. Ezen kívül ott is tehetetlenséget feltételez, ahol igenis van lehetősége a személynek a szabad döntésre, az egészséges határok meghúzására – mint például a techfüggőség és a közösségi oldalak. Könnyen olvasható a szöveg, de nem kicsit szájbarágós, legfőképpen ott, ahol átmegy politikai agitációba.

Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy az indulatossága és a gyűlölködése miatt ez egy gyengébb szakirodalom. Talán érdemes lenne a szerzőnőnek újból megírnia ezt a könyvet, mellőzve a gyűlöletbeszédet. Ehhez azonban végbe kellene mennie a felelős írástudóban is egy személyiségfejlődésnek. Összességében a hibáival együtt is érdemes az olvasásra. Alkalmas arra, hogy elindítson egyrészt az emberekben bizonyos eszmefuttatásokat, másrészt a társadalomban egy disputát. Jó lenne tényleg, ha elindulna egyfajta párbeszéd a munkaerő-piacról. Eddig ez a legjobb elemzés a kiégésről, mint a modernitás egyik káros velejárójáról. A magam részéről remélem, születik ennél majd jobb könyv is a témában.