Lady Bird
Maga Greta Gerwig a Lady Bird!
Greta Gerwig nem is titkolja, hogy önéletrajzi ihletésű a filmje. Az alkotásban a középkorú Gerwig mutatja be, milyen is volt a kamaszkori önmaga. A film realista, de nem igaz történet; olyan realista történet, amely fikció. Greta Gerwig nem azonos módon lépte át a kamaszkor és a fiatal felnőtt kor határát, mint Lady Bird, hanem hasonló módon.
Rengeteg kritikus úgy vélekedett, hogy a Lady Bird a 2017-es év és a 2010-es évtized legjobb filmje. A National Board of Review, az American Film Institute és a Time Magazin beválasztotta az év tíz legjobb filmje közé. A kritikusok elismerően szóltak a forgatókönyvért és a rendezésért. A 90. Oscar-díj átadón öt jelölést kapott: a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb színésznő (Saoirse Ronan), a legjobb női mellékszereplő (Laurie Metcalf). Emellett jelölték három Brit Akadémiai Filmdíjra is. Felkapta a szakma, rajongtak érte a kritikusok.
Greta Gerwig a St. Francis Catholic High School növendéke volt; tanulmányai mellett balettozott és színjátszott is a katolikus leányiskola falai között. A Barnard Főiskolán irodalmat és filozófiát is tanult. Drámaírószak mesterképzésre szeretett volna menni, de nem vették fel, ezért elmozdult a színészi pálya irányába. A karrierje elején a 2008-as Nights and Weekends c. filmben egyaránt feltűnt forgatókönyvíróként, rendezőként és színészként is. Gerwigről tudni kell, hogy ő sokáig csak színészkedett és forgatókönyveket írt, s csak 2007 óta rendez filmeket. Összesen 4 film tartozik a rendezésébe. Karrierjén sokat lendített, hogy 2010-től élettársa Noah Baumbach rendezőnek. Ők ketten nem csupán élettársak, hanem munkatársak is; igazi társak a magánéletben és a filmkészítésben. Greta elkötelezett feminista, ezért szerepelt az olyan női egzisztenciális témákat feszegető filmekben, mint a Mistress America és a 20th Century Women.
Be kell vallanom, az általa szerepelt filmek közül egyet sem láttam, és az általa rendezettek közül is a négyből csak hármat. Így valódi véleményt nem tudok mondani a teljes filmes munkásságáról, csak az utóbbi három rendezéséről. Gondban vagyok a feminizmusával is. Én az amerikai és az európai jobboldali kritikusokkal ellentétben nem kezelem megvetéssel Greta Gerwiget a Barbie miatt, mert bár tény, az utóbbi produktuma egy toxikus hulladék, az előtte készült Lady Bird-ben és Little Women-ben egy jóval egészségesebb emancipációs üzenetet adott át a nézőközönségnek. Ami engem zavar az aktuálpolitikai Barbie-babázás mellett, hogy Gerwig is részt vett a Mia Farrow által indított Woody Allen elleni karaktergyilkosságban. Ami azért visszatetsző, mivel Woody Allen is azon férfiak közé tartozott, aki segített Gerwig karrierjének a fellendülésében.
A Lady Bird egy felnövés-történet – egy coming-of-age film. A fő- és címszereplő egy középiskolás lány, Christine, aki inkább úgy hívatja magát: Lady Bird. A lakóhelye egy félmillió lakosú kaliforniai város, Sacramento. A lány elvágyódik a keleti partra, New Yorkba. Lady Bird úgy gondol magára, mint egy valódi romantikus hősnőre, egy a sorból kilógó, meg nem értett zsenire. Túlságosan szűk neki Sacramento. Jó progresszív módjára azt vallja, hogy New York maga az amerikai kultúra. Christine szeretne new york-i értelmiség lenni.
A filmben kiemelendő két színésznő játéka: a lányt alakító Saoirse Ronan és az anyát alakító Laurie Metcalf. Marion egy katolikus iskolába járatja a lányát. A szűkös anyagi helyzetük miatt próbálja rábeszélni Christine-t, hogy egy állami felsőoktatási intézményben folytassa a tanulmányait. A tinédzser viszont egy drágább bölcsészkart néz ki magának. Elhatározása mögött ott van az az indok is, hogy szabadulni szeretne az otthont jelentő fészektől. Marion és Christine kapcsolata nem harmonikus, viták és veszekedések által szabdalt. Az álmodozó lány lázad a szülői ház és az oktatási intézmény ellen. Megy a saját feje után. Marion földhözragadt teremtés, konok és pesszimista munkásasszony. A tipikus kamasz és a tipikus anya áll szembe egymással. Az anya-lánya kapcsolat változó, sokrétű. Hol sziszegnek egymásra, hol élvezik egymás társaságát. Bár eltérő személyiség mindkettő, a lelki beállítottságuk azonos. A „nem fér meg két dudás egy csárdában” esete. Két erős karakter, „girl power”, akik gyakorta konfrontálódnak egymással.
Az anya is, a lánya is érthető valamelyest. Marion keményen küzd, hogy egyben tartsa a családot. Miután a férjét, Christine apját elbocsátják az állásából, az asszony marad az egyetlen pénzkereső. A bakfis pedig abban a korban van, amikor keresi önmagát, gyűjti a tapasztalatokat, tanul a saját hibáiból. Marion meg akarja óvni a lányát a hibás döntésektől. Christine-nek viszont el kell követnie a hibákat, hogy tanuljon belőle, és fejlődjön a személyisége. A gyermek úgy lesz felnőtt, hogy megrázza a pofonfát, és megtanulja, hogyan kerülje el a további pofonokat. A film igazi témája kettejük kapcsolata. A Marion – Christine kapcsolat adja a konfliktust, a drámát, és a film végén a katarzist.
A filmben egymás után következnek a felnőtté váláshoz tartozó hol kínos, hol komikus szituációk. Sorjáznak itt a kamaszkorhoz tartozó események. Lady Bird kétszer lesz szerelmes, a szerelmi fellobbanást pedig mindkét esetben hamar követi a csalódás. Elveszti az ártatlanságát, s nem csupán szexuális értelemben. Köt igaz és hamis barátságokat. Elkövet iskolai csínyeket, és ha néha lebukik, kapja a büntetést. Olyan örömteli események következnek az utolsó középsulis éveiben, mint a szalagavató és a születésnap. Egy végzős év belesűrítve 94 percbe.
A film tömör, kompakt. A jelenetek hol pár percesek, hol pár másodpercesek. Gerwig nem alkalmaz terjengős dialógusokat, hogy megismertesse karaktereit, és kibontsa szituációit. Apró nüanszokból építi fel mind a karaktereit, mind a szituációit. A tempó olyannyira gyors, hogy a néző észre sem veszi, milyen gyorsan a film végére ért. A történetvezetés és a vágás során nincs túlhangsúlyozva egyik téma sem. Itt nem következnek nagy fordulatok. Életszerűen történnek a dolgok, egymás után, drámai hatásszünet nélkül.
A Lady Bird úgy lányos film, hogy közben kamaszfilm is. Úgy feminista film, hogy közben emberi is. Igazából ugyanúgy szól a fiúknak, mint a lányoknak. A megjelenített szituációk nemiségtől függetlenül jelen vannak minden kamasz életében, ezért könnyű velük az azonosulás. Értelemszerűen az nem állítható, hogy mindegyikünk olyasmi kamasz volt, mint ez az amcsi leány – de az igen, hogy mi is szembesültünk ezekkel a kérdésekkel. Csak mi másmilyen választ adtunk rá. Főszereplőnk nem tökéletes, hibázik és téved, de pont ettől életszerűen kamasz. A film egy szórakoztató, bizonyos jeleneteinél megható portréja egy 18 évét betöltő ifjú felnőttnek, aki igyekszik kiszakadni a családi házból.
A filmben tetten érhető az amerikai történelem. A média foglalkozik az iraki háborúval, ámbár főszereplőnk nem. Lady Bird önmagával foglalkozik, miközben körülötte formálódik az amerikai társadalom. Kapunk egy kis képet a társadalmi háttérről. Ez egy olyan Amerika, ahol sok esetben csak a pénz számít; mennyit keresel, milyen az állásod, rendelkezel-e kapcsolati tőkével. Lady Bird egy amerikai munkáscsalád sarja. Ez a munkáscsalád még úgy sem nélkülöz, hogy kiesik a két pénzkereső szülőből az egyik. Ez egy olyan proletár család, amely nem engedheti meg magának azt, amit a középosztály, ugyanakkor nem él mélyszegénységben. Christine munkásszülők gyermeke, akinek ki van nyalva a feneke. Még úgy is nevezi magát: Lady. A kamaszkori lázadása visszafogott, nem radikális. Időnként rosszul választ magának szerelmet és barátokat, de nem kerül deviáns, rossz társaságba. Füves cigarettát tolnak elébe, nem kokaint. Lady Bird nem bogyózik, csak néha bezöldül. A végén a kórházi jelenet is mutatja, mennyire túlvédett; simán csak beiszik, mégis beviszik, mert azt hiszik, drog hatása alatt áll. Lady Bird végig biztonságban van, sosincs veszélyben. Ő a kényelem közepette lázad, a jóllétben.
A film végén ráébred, hogy a lázadása zsákutca. Egyetemre nem veszik fel, csak egyházi főiskolára, a tanári ajánlása alapján csak tartaléknak. Tanulhat irodalmat, amiből csak akkor fog tudni megélni, ha ír egy bestsellert. Stephen Kingnek sikerült a Carrie révén elindulni a csúcsra – de Lady Bird nem egy Stephen King! Lady Birdnek valószínűleg még lassú, rengeteg melóval járó utat kell bejárnia, míg eljut oda, ahova szeretne. A film csak odáig visz el minket, nézőket, míg Lady Bird megkapja a tanulópénzt. Az egyik tanulság az, hogy ő nincs ellenséges viszonyban a szüleivel, szeretve van általuk, és oda bármikor visszamehet, mint biztos menedékbe. Hiába gyűlölte eleinte Sacramentot, általában jól érezte ott magát, rengeteg szép élmény és emlék odaköti, sok kalandnak volt a helyszíne. Christine, miután megbékél a szüleivel, elfogadja önmagát is olyannak, amilyen.
Érdekes betekintést kapunk az amerikai iskolarendszerbe. A legjobb barátnője, Julie számára az érettségi után nem marad más lehetőség, mint betanított munkát keresni. Megemlítődik egy beszélgetésben az SCC, ami valószínűleg a Sacramento Community College, egy alacsonyabb főiskolai képzés. Erre a két éves képzésre bárkit felvesznek, aki jelentkezik. Amit ad, az egy assicoate degree – egy amolyan társult diploma, két évig tartó posztszekunder tanulmányok után kiadott alapképzési fokozat; érettségi feletti és alapképzettség alatti tudományos végzettség. Valami olyasmi, mint nálunk a szakmunkás-képzőkön a felnőttképzés. Sokan csak azért jelentkeznek, hogy ne kallódjanak el. Lehetőség van itt felnőttként is, gyermek és munka mellett is tanulni. Az nem derül ki a filmből, mi lesz Julie-val. Ha szerencséje van, talál magának egy férfit, aki nemz neki egy gyermeket, és eltartja a munkájával.
A Lady Bird nem egy tündérmese. Inkább egyfajta reagálás az amerikai rögvalóságra, egy kamaszkori útkeresés szemszögéből.
Lady Bird 2
(Little Women)
A fejezetcím utal arra, mi volt a legnagyobb problémám a filmmel – ami valahol persze tűnhet apróságnak is. Az, hogy ez valójában nem egy Little Women-film, hanem egy második Lady Bird-film. Vagy akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egy Lady Bird Little Women-csomagolásban. A négy nővér közül Jo March-ot a Lady Bird főcímszereplője, Saoirse Ronan játssza. A reflektorfény többsége Ronanra vetül. Persze, a fő sztoriszál középpontjában mindig az íróvá válni akaró Jo állt. Viszont a szerepe egyik korábbi feldolgozás esetében sem emelkedett ki ilyen markánsan, mint a 2019-es filmben. Az alkotás nagyrészt azt járja körül, hogy Jo March miként valósítja meg önmagát, mint nő. Ronan hitelesen is hozza az erős, független, hibázó, de hibáiból tanuló, fejlődőkepés női figurát. A gondom csak az, hogy Ronan sokkal inkább hozza másodszor is Lady Birdet, mint Jo Marchot. S mint tudható, Lady Bird maga Greta Gerwig. Így megint kapunk egy coming-of-age filmet, amiben viszonylagos képet kapunk arról, miként is zajlott le Greta Gerwig fejlődése. Az is köztudott, hogy Gerwigre fiatalkorában nagy hatást tett az első vonalas feminista, Louisa May Alcott, és annak legnépszerűbb regénye, a Little Women. Nem kis túlzással így az is kijelenthető, hogy Jo March maga Greta Gerwig. Igen, megint itt van egy film, aminek a témája Greta Gerwig. Annak ellenére, hogy egy picit húztam a számat, nem rontott ez a filmnézés élményén. Megjegyzem, Woody Allennek voltak ehhez hasonló húzásai a filmjei többségénél, miszerint a sztoriban magát helyezte bele központi témának. Egy rendező meríthet önmagából, mikor filmet rendez; ez inkább akkor problémás, ha önismétlővé válik, lásd Woody Allen.
Louisa May Alcott 1868-ban jelentette meg regényét, a Little Women-t. Hollywood rengeteg feldolgozást készített a műből. 1917-ben készült az első verzió. Olyan rendezők vitték vászonra, mint George Cukor, Mervyn LeRoy és Gillian Armstrong. A regény és a filmek tartalma örök érvényű és univerzális: a serdülő lányok miként küzdenek meg a felnőtté válás járulékos problémáival. Gerwig a második filmje sikere után valósággal megrészegült attól, hogy dicsérték a kritikusok, és különféle díjakra jelölték az alkotását. Dicsérte önmagát, miszerint tökéletesen ismeri a női lélek rezdüléseit. Igyekezett hát egy jól ismert kosztümös történet újrázásával bizonyítani, hogy megint képes ugyanarra a bámulatos mutatványra, amit véghez vitt a második filmjében. Sikerült neki: érzékeny módon nyúlt ehhez az amúgy rengetegszer lerágott csonthoz.
A Lady Bird témája egy kamaszlány mindennapi problémái a felnőtt kor küszöbén. A második rendezésének célközönsége az alfa- és Z-generációs fiatalság; elsősorban a kamaszok és a fiatal felnőttek. Gerwig úgy próbált szólni a jelenkori fiatalokhoz, hogy a múltba helyezte a témát. 2002-ig ment vissza az időben, amikor éppen ő volt tizenéves. Harmadik filmjében jóval messzebb ment vissza az időben, hogy beszéljen ugyanerről a témáról: az 1860-as évekbe. A rendezőnő tett egy próbálkozást, hogy a modern, virtuális térben létező, megosztott figyelmű Z-generáció számára is aktuálissá tegye a már száznál több éves lányregény mondanivalóját. Az külön kiemelendő, hogy mindezt úgy hajtotta végre, hogy közben nem emelte be a 21. század trendi elemeit. Itt nincsenek olyan zavaró elemek, mint a Kincsem c. filmben, ahol a felcsendülő technó és a modern kori goth szubkultúra ruhadarabjaiban feszítő főszereplők egyszerűen kimozdítanak az 1800-as évek hangulatából. Gerwig ízlésesen hűséges a korhoz, amiben a régi leányregény játszódik.
Gerwig kicsit megbonyolította a történet narratív szerkezetét – és ezzel kicsit megbonyolította a film élvezhetőségét is. Itt nem érvényesül az eredeti, lineárisan haladó cselekményvezetés (mint a regényben és a többi mozgóképes feldolgozásban), helyette kapunk két idősíkot váltogató elbeszélésmódot. A film nem jelzi, hogy ugrottunk előre vagy hátra az időben. Néhány alkalommal volt olyan a filmnézés közben, hogy 2-3 perc múltán jöttem rá, hogy ugrottunk egyet az időben. Gerwig szerint erre azért volt szükség, hogy dinamikussá tegye a film elbeszélésmódját. Sok kritikus dicséri ezt az eljárást, nekem zavaró volt. Arra kényszerített, hogy időnként megállítsam a filmet, és visszatekerjem arra az időpontra, ahol kizökkentett az időugrás.
A kritikusok szerint Gerwig remakje megfelelő módon reflektál a női lét jelenkori nehézségeire. Szerintem meg attól függ, melyik üzenetet vesszük alapul ennek a regény-feldolgozásnak. Ugyanis vannak a regények olyan témái, amik inkább korabeliek, mint jelenkoriak. Természetesen ebben a filmben is vannak olyan örök érvényű női témák, mint a „szerelemből vagy érdekből házasodni?” és a ”karrier és/vagy család?”. Viszont akadnak olyan témák is, amik már nem aktuálisak. Az egyik jelenetben Jo March arra panaszkodik az anyjának, hogy a középosztálybeli férfikörökben olyan elavult nézeteket hangoztatnak a férfiak, hogy a nőknek nincs lelke, és hogy a nők nem olyan eszesek, mint a férfiak. A viktoriánus társadalmakban voltak olyan népszerű férfi ideológusok, akik ilyen nőellenes nemi soviniszta nézeteket hangoztattak tanulmányaikban és könyveikben, és elterjedtebbek voltak az úri körökben. Volt ez régen. Manapság a nyugati civilizációban egyes primitív szekták (köztük ilyen Incel-nyomortanyák), a társadalom alja rétegei, meg frusztrált értelmiségiek vallanak ehhez hasonló nézeteket, de ezek nem relevánsak a közgondolkodásban. Mint ahogy azzal a tematikával sem tudok mit kezdeni, hogy a viktoriánus korban milyen nehezen érvényesültek a női szerzők. A modern feminizmus igyekszik aktualizálni a 21. századra ezt a problémát, totál feleslegesen. Manapság nyüzsögnek a női szerzők, tekintsünk akár az amerikai, akár az európai kortárs irodalomra. Margaret Atwood és Joanne Kathleen Rowling ugyanakkora ikon az irodalomban, mint Stephen King és Neil Gaiman.
A Little Women sztorija ismert: a négy March-nővér fejlődési útját követhetjük nyomon. Ők az írói álmokat dédelgető Jo (Saoirse Ronan), az anyai és feleségi szerepre vágyó Meg (Emma Watson), a visszahúzódó természetű Beth (Eliza Scanlen) és a figyelem középpontjában mindig szerepelni akaró Amy (Florence Pugh). Saoirse Ronanról már esett szó: itt is remekel. Florence Pugh szintén gyönyörűen játszik. Emma Watson és Eliza Scanlen kevés játékidőt kapott – Scanlen egy picivel többet, mint Watson. A közös játéka a négy nőnek szemkápráztató, láthatóan jól működik a kémia. A casting jól eltalált a mellékszereplőknél is. Az anya szerepében Laura Dern, a nagynéni szerepében Meryl Streep. A nővérek bohém udvarlóját és barátját, Laurie-t Timothée Chalamet játssza szórakoztatóan. És igazából a többi karaktert játszó színészre sem lehet panasz.
A 2019-es Little Women, hasonlóan, mint a regény és a többi film-feldolgozás, a női nézőket célozza meg. Ugyanakkor a Little Women mindig is egy olyan kulturális produktum volt a nyugati civilizáció művészetében, amit fogyaszthattak a férfiak is. Mind a könyvhöz, mind a jobb mozgóképes adaptációkhoz bátran nyúlhatnak a férfiak – ezek még olyan művek, amik a nők mellett férfiaknak is készültek, ellentétben a legtöbb mai feminista franchise-zal (pl. Sex and the City, Desperate Housewives, The Handmaid's Tale). Greta Gerwig Little Women-jére ugyanaz elmondható, mint a Lady Bird-re: bár mondanivalójában a nőket célozza elsősorban, megnézhetik a férfiak is. A férfiak nem veszítenek semmit, ha megnézik, sőt talán jobban megértik eme alkotásokkal a női lelket.
Anti-Lady Bird
(Barbie)
Nem Lady Birdnek való vidék
Megpróbálom felfűzni ezt a három filmet a Lady Bird-vonalra. Lehet, hogy erőltetett lesz, amit most leírok alant. Tévedhetek. Sokan okoskodnak erről a filmről, és én most beszállok a buliba. Okoskodni jó. Szeretek okoskodni, mert ezáltal többnek érzem magam… Ez most poén volt. Vagy nem?… A Barbie belehelyezkedik az új baloldal (woke) és az új jobboldal (alt-right) közötti béka-egér harcba. Ezen fantasztikus küzdelem két frontján fogalmazódott meg két markáns vélemény: az új baloldal szerint ez egy feminista kiáltvány, amit érdemes magukévá tenni a nőknek; az új jobboldal szerint ez megint a woke által űzött férfiellenes sovinizmus egyik terméke. Később pedig befutott harmadik szereplőnek egy különutas vélemény, amit nálunk az Otherworld, meg a Mandiner és a Pesti Srácok női újságírói vallanak, miszerint ez egy okos szatíra, ami fityiszt mutat mindkét félnek. Én hosszas gondolkodás után csatlakoztam ehhez a harmadik félhez, azzal a különbséggel, hogy szerintem ez a film ennek ellenére rossz.
Nekem nem tetszett a Barbie. Szerintem a Barbie egy rossz film. Ez egy félrement művészfilm. Ez a film el van rontva. Rosszul van megrendezve. Ez egy olyan alkotás, amivel nem tud mit kezdeni a nyugati civilizáció. Olvasom és hallgatom azon emberek véleményét (balról is, jobbról is, középről is), akiknek tetszett a film, s amely véleményben kifejtik, szerintük miért jó ez az alkotás, és nem értem, miről beszélnek egyáltalán. A véleményük olyan, mintha maguknak magyaráznák, miért is kellene befogadni a szervezetüknek ezt az elrontott produktumot. A legtöbb vélemény és kritika magyarázkodás. Ez a film tartalmilag katyvasz, esztétikailag pocsék.
Mit vártam a Barbie filmtől, két kiváló Greta Gerwig-rendezés után?
1959. a Barbie eljövetele. Feministák szerint ez a kislányoknak szánt rózsaszín pokol. Pink Hell! A Barbie-jelenségtől nem csupán azok a lányok szenvedtek, akik birtokolták a Barbie-t, hanem azok is, akik nélkülözték, de vágytak erre a műanyag angyalra. Az pedig, aki tulajdonolt egy Barbie-t, nem elégedett meg eggyel, hanem vágyott a klónjaira is. Majd vásárolta és rendelte az újabb és újabb kiegészítőket. Barbie szuper sovány és kibaszottul milliomos! Meg is kapta a kritikát, legfőképpen baloldalról, hogy irreális testképet és irracionális életpályát közvetít a fiatal lányoknak. A Mattel később igyekezett árnyalni kerekes székes Barbie-val, kövér Barbie-val, tudós Barbie-val, satöbbi. A főszereplő viszont mindig ugyanaz a magas és sovány, divatos Barbie maradt, akinek az élete kizárólag napsütés, luxus és rózsaszín. Barbie az az önmegvalósító felső-középosztálybeli hölgy, aki önmaga szórakoztatására fenntart egy luxusférjet, Kent.
A Barbie-jelenség eleve kiáltott egy remek szatíráért, ami a sárga porig alázza a franchise-t, a brand-et, meg a körülötte kialakult mítoszt és kultuszt!
Számomra elég nehéz elhinni, hogy az a Greta Gerwig rendezte a Barbie-t, aki a Lady Bird-et és a Little Women-t. Mind tartalom, mind forma terén olyan ez a film a másik kettőhöz képest, mintha két ember rendezte volna. Ég és föld. Az előbb említett két coming-of-age film egy fejlődéstörténet, mély mondanivalóval. A Barbie-ban a két központi szereplő, az alfa és az omega, a szinte prototípusnak számító KEN és BARBIE változik, a környezetükben lévő többi karakter, Kenek és Barbie-k, a Mattel vezetősége, Glória és családja szintén változik – de nem fejlődik. A filmben láthatunk változásokat, de nem érzékelhetünk fejlődéseket. Nyomorult marad minden egyes karakter, csak a nyomorékságuk vált egy új színt. Csak egy analógia, hogy értse az olvasó: olyan ez, mint amikor XY leszokik az alkoholról, és rászokik a speed-re. Változás, de nem fejlődés. Ebben sehol nem találtam a Lady Bird-szintű tartalmat. Jóval később, ahogy végiggondoltam a filmet, megtaláltam ezt a tartalmat, csak más előjellel. Greta Gerwig ezen filmjében már nem szerepel Saoirse Ronan – ahogyan nem szerepel Lady Bird sem. Ebben a filmben nem csupán karakterében nem szerepel Lady Bird, de szellemiségében sem. És ez most úgy értendő, hogy ebben a filmben nem találunk hasonlót sem, mint Lady Bird. A Lady Bird-hiány pedig nem véletlen, hanem szándékos. Greta Gerwig maga Lady Bird és Jo March. Greta Gerwig igazából Saoirse Ronan révén magát helyezte bele a Lady Bird-be és a Little Women-be. A Barbie-ban nincs jelen Greta Gerwig. Gerwig itt kizárólag egy rendező, aki most nem helyezi bele magát a filmjébe. A Lady Bird-hiány itt üzenet.
Ebben a filmben van gondolat. A gond a kifejtés. A kifejtés módja igénytelen és színvonaltalan. A technikai rész igényes, de a felvázolt sztori, a forgatókönyv, a színészi játék és a dialógus, meg még egy csomó minden más, igénytelen. Mintha nem is Greta Gerwig-, hanem egy Taika Waititi-filmet néznék. A magam részéről van egy sejtésem, miért lett ilyen szörnyű a Barbie minősége. Az ok pedig a jelenlegi Hollywood működésében rejlik – amely működés még botrányosabb lett, amióta hatalomra került Biden és az ő „demokrata” sleppje!
Szedett-vedett sztori
Viszont mielőtt rátérnék, mi szerintem a legnagyobb probléma a filmmel, röviden ismertetnem kell a sztorit. Spoileresen!
BARBIE éli mindennapjait Barbieland-ben, a többi Barbie közt. Ugyancsak itt csorgatja utána a nyálát KEN, miközben keneskedik a többi Ken között. Minden csudajó – egy Barbie-nak! Barbieland-ben kiközösítik, aki nem tökéletes Barbie, vagy aki Ken. BARBIE gondtalan. Egészen addig, amíg egy este álomra hajtja a fejét, és eszébe jut a halál gondolata. Másnap pedig jönnek az apróbb katasztrófák. Tönkremegy BARBIE magassarkú-kompatibilis lába. Szájszag, narancsbőr, hideg zuhany. Lezuhan a tetőről, de nyugi, nem sérül meg! Az idilli kis világa felborul.
BARBIE segítséget kér a többi Barbie-tól. Az ő tanácsukra keresi meg Furcsa Barbie-t. Furcsa Barbie úgy lett furcsa, hogy túl durván játszottak vele a fiúk… mármint a lányok! Ő a város szélén, kitaszítva él a többi outsider Barbie-val és Kennel – akik mások, mint a többi, eltérnek a normálistól. Igen, itt megjelenik a másság ábrázolása – gunyorosan és ironikusan! Furcsa Barbie és furcsa barátai gázak; olyan arcok, akiket a legtöbb ember kikerülne az utcán! BARBIE tudomást szerez Furcsa Barbie-tól, hogy a problémái a „valóság” nevezetű dimenzióból szivárognak be Barbieland-be. Azért történik vele a számos szerencsétlenség, mert kivetülnek rá a „valóság”-ban élő tulajdonosa lelki nyavalyái. Ha a tulajdonosa nem jön rendbe lelkileg odaát, akkor rosszra fordulhat a BARBIE sorsa. Egy lesz ő is a furcsák, a mások, az abnormálisok között, akiket kirekeszt a Barbie-társadalom.
BARBIE döntést hoz: elmegy a „valóság”-ba, hogy megkeresse a tulajdonosát, rendbe rakja a lelkét, és ezzel biztosítsa azt, hogy az ő élete is tovább mehessen a rendes kerékvágásban. Az utazásra vele tart KEN is. BARBIE és KEN meg is érkeznek a „valóság”-ba, helyileg Los Angelesbe. BARBIE észreveszi, hogy a „valóság”-ban minden fordítva van, mint odahaza: míg Barbieland-ben matriarchátus, a „valóság”-ban patriarchátus van. A lényeges munkákat itt olyan férfiak végzik, akik bunkó szexisták. A hatalmat szintúgy férfiak birtokolják és gyakorolják. A nők háttérbe vannak szorítva, elnyomják őket a férfiak. KEN természetesen élvezi a férfiuralmat, hiszen végre úgy érezheti, ő van a középpontban. Beszerez gyorsan a könyvesboltban néhány kézikönyvet, hogyan lehet jó patriarcha, és hogyan vezetheti be a patriarchátust. Élvezi a toxikus férfiasságot; edzőterem, sportautók, lovak. KEN macsóskodik.
BARBIE közben leül egy padra, becsukja a szemét, és ráhangolódik a tulajdonosa elméjére. Miután leszűrte a megfelelőnek vélt információkat, gyönyörűnek nevez egy nagymamát, majd elsétál a suliba, és kapcsolatba lép egy kamaszlánnyal, akiről feltételezi az agykontrollal szerzett infókból, hogy a tulajdonosa. A kapcsolat-felvétel rosszul sül el. A 15 éves tinilány felmondja a 30 éves megkeseredett feministák mantráját, lefasisztázza BARBIE-t, és a végén jelzi, számáról nincs haverkodás. BARBIE csalódottan elsétál, miközben nem érti, hogyan lehet ő fasiszta értékrendű.
A Mattel vezetőségéhez közben befut az üzenet, hogy akadt egy kis probléma. Ugyanis az nincs rendjén, hogy egy Barbie átjött Barbieland-ből a „valóság”-ba. Valamiért ez nem járja, magyarázat nincs! Hamar kézre kerítik a szökevény szőkeséget. A film inkompetens bagázsnak állítja be a Mattel vezetőségét. Ez az inkompetens vezetőség felajánlja BARBIE-nak, hogy visszaküldik Barbieland-be. BARBIE viszont felelősséget érez a tulajdonosa iránt, és ezért megszökik a Mattel elől.
Barbie menekül, a Mattel kergeti… JAJJ!… Itt most álljunk meg egy kicsit! Már onnantól, hogy megjelent a képben a Mattel-boys, zuhant egyet lefelé az amúgy sem emelkedett színvonalú alkotás. A filmkritikusok által többször is zseniálisnak nyilvánított, két kiváló filmrendezéssel is büszkélkedő rendezőnő a Looney Tunes-t idéző lógást, menekülést és üldözést mutat be a filmvásznon. Ajánlom a kritikusok figyelmébe: Greta Gerwig egy menekülős jelenetben pár perc erejéig megidézi nekünk a Looney Tunes-t! Kiábrándítóan ócska, de valószínűleg én nem látom benne a szimbólumot!
BARBIE menekülés közben összetalálkozik a kislánnyal, akit a tulajdonosának hisz, Sashával, és annak anyjával, aki valójában a tulajdonosa, Glóriával. Hárman együtt átszöknek Barbieland-be a Mattel elől, azok meg egy idő elteltével utánuk. Tisztázódnak a dolgok. Kiderül, hogy az anyuka a tulajdonos, nem a lánya. Anyuci, Glória a Mattel melósa. Egyik nap szomorúan játszani kezdett a régi Barbie-jával, vagyis főhősnőnk műanyag-fröccsöntött verziójával, és a játék közben a szomorúsága átvándorolt Barbieland-be, BARBIE tudatába. BARBIE szeretné, ha Glória újra hinne benne, plusz Sashát is szeretné meggyőzni, hogy a barbisság egy csudajó dolog, ezért meghívja őket Barbieland-be.
A rózsaszín világban várja őket a fekete leves!
A toxikus maszkulinitás által megfertőzött KEN ugyanis átvette a hatalmat, és kialakította a patriarchátust. A Kenek átvették a gyeplőt a kis műanyag-közösségben, és a Barbie-k engedelmes barátnőik lettek. BARBIE viszont nem hajt fejet, mert ő járt a „valóság”-ban, és így tudja, mi fán terem a patriarchátus. KEN kiosztja BARBIE-t. BARBIE rövid időre letargiába esik. Egy rövid önsajnáltatás után BARBIE az anya-lánya párossal, meg Furcsa Barbie-val és extrém bandájával megszervezi a woke forradalmat. Feminista propagandával az oldalukra állítják az összes Barbie-t. A Barbie-k manipulatívan egymás ellen hergelik a Keneket. Mivel a Kenek ostobák, beleértve KEN-t is, bedőlnek a manipulációnak. A Kenek egymás ellen fordulnak, és egy csatában püfölik egymást. Majd a csata után lenyomnak valami táncot, dance! Miközben a Kenek egymást gyepálják, a Barbie-k megerősítik a saját matriarchális alkotmányukat. A Barbie-k újra átveszik a hatalmat. A Kenek ismét betagozódnak egy olyan hierarchiába, ahol ők az alárendeltek. KEN rájön, hogy nem is érezte jól magát a patriarchátusban. Kiderül, hogy KEN valójában nem patriarchális hatalomgyakorlásra vágyik, hanem BARBIE szerelmére. BARBIE visszautasítja KEN azon ajánlatát, hogy alkossanak együtt egy romantikus párt. A film tesz néhány utalást arra, hogy a KEN-patriarchátus romjain létrejövő új BARBIE-matriarchátus nem lesz jobb minőségű az előzőnél, hanem éppen ellenkezőleg.
Befut a Mattel-boys. A barbielandi matriarchátus elnök asszonya és a Mattel-beli patriarchátus cégvezetője megegyezik az új irányról. Megjelenik a Barbie-franchise megteremtőjének, Ruth Handlernek a szelleme, hogy egy privát beszélgetést folytasson BARBIE-val egy transzcendens térben. BARBIE elmondja, hogy ő nem szeretne tovább Barbieland-ben élni (újabb utalás arra, hogy a második BARBIE-matriarchátus nem egészséges rendszer). BARBIE a „valóság”-ban szeretne élni, mint igazi, élő nő. A film végén BARBIE elmegy a nőgyógyászhoz.
Miért nem való ez a vidék Lady Birdnek?
Számomra különös az a tekintélytisztelet, ami Greta Gerwig irányába mutatkozik a kritikusok részéről.
Részlet egy 2018-as Filmtett-kritikából, Dobi Ferenc tollából: „Egyszerre rendelkezik a legnagyobb sztárokra jellemző megigéző jelenléttel a vásznon, miközben magában hordoz egyfajta hitelességet, csiszolatlanságot és keresetlenséget, egy személyben egyesítve az elérhetetlen csillag ideáját a lánnyal, aki a bölcsészkaron két sorral előtted ül a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson és már az első órán kinézted, hogy tőle fogod elkérni a jegyzeteket vizsgára.”
2018-ban Dobi Ferencnek kedve szottyant elkérni Greta Gerwigtől a jegyzeteit a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson. Ez már nem is tisztelet, hanem szerelem! Olvastam más magyar kritikákat is a rendezőnőről, és a nagy része tele van ilyen szuperlatívuszokkal. Ahogy az esszém elején írtam, én nem láttam Gerwig azon filmjeit, amiben színésznőként szerepelt, így nem tudok nyilatkozni róluk. A Lady Bird és a Little Women a filmkritikusok által hájpolt filmek. Jók ezek a filmek, kellemes és szórakoztató élmény nézni őket, van bennük gondolat, tartalom. A Little Women ugyanakkor egy sokadik remake. A Lady Bird szerethető, de sok ilyen igényes film készült a témában. Gerwig olyan témákat vett fel ebben a két filmben, amik már régóta nem eredetiek. Sajnálatosan észrevehető egy mintázat a filmkritikus értelmiség részéről, miszerint egy rendező iránti imádat egy idő után átmegy kultuszba. Tetten érhető a Greta Gerwig-kultusz, amelynek sajátos eleme a filmjei iránti kritikátlan rajongás. És itt eljutunk ahhoz a problémához, hogy a kritikusok többsége a kultusz jegyében kritikátlan a Barbie-val, annak ellenére, hogy hemzseg a hibáktól. Ez furcsább, mint a Kate McKinnon által játszott Furcsa Barbie!
A Barbie-ban ott lett volna a potenciál. Régóta szükség lett volna egy olyan szatírára, ami pellengérre állítja a Barbie-franchise-t. Ez a film kellő kreativitással lehetett volna egy szórakoztató, többször nézhető kultfilm is. Sajnos nem lett az. Nekem az a benyomásom, hogy Greta Gerwig nem igazán tudott mit kezdeni a Barbie-val, mint jelenséggel. Egyszerre próbált meg szatírát és propagandát készíteni; szintetizálni egymással két olyan műfajt, ami egymásnak az ellentétei. A két műfaj ki is oltotta egymást.
Az alt-right azzal vádolja ezt a filmet, hogy egyoldalúan kritizálta a patriarchátust. Nekem időnként úgy tűnt, Gerwig beszólt a feminizmus túlzott nőközpontúságának is. A film elején, a matriarchátus árnyékában BARBIE csúnyán visszautasítja KEN-t, mikor az egy este szerelmet vall neki, megszégyenítve a férfit; a része ennek az, hogy KEN nem teheti be a lábát BARBIE házába, mert csajbuli. A film közepén, a patriarchátus árnyékában KEN keményen kiosztja BARBIE-t, megszégyenítve a nőt; a része ennek az, hogy BARBIE nem teheti be a lábát KEN házába, mert kanbuli. Ez is egy olyan jelenet-páros, ahol Gerwig jelzi, tudja, milyen súlyos problémák adódnak a legtöbb férfi-női kapcsolatban. Gerwig egyaránt toxikusnak mutatja be a „valóságbeli” patriarchátust, a barbielandi patriarchátust és a barbielandi matriarchátust. Még érzékelteti is pár apró jelenetben, hogy a másodszor is bevezetett barbielandi matriarchátus nem lesz egy mértékkel sem élhetőbb az előzőnél. Én örültem volna, ha Gerwig azt is bemutatja, hogy a feminizmus által citált „férfiuralom” elmélet nem több egy áltudományos módon megkonstruált, férfiellenes nemi soviniszta kreálmánynál, ami kártékony eszközt ad a politika kezébe ahhoz, hogy egyrészt megossza egymással a férfiakat és a nőket, másrészt emberellenes, jogtipró eljárásokat foganatosítson a férfiakkal szemben. Felfedezhető néhány jelenetben az ezzel kapcsolatos érzékeltetés, de mélyebben nem merészeli tárgyalni a témát.
Az alt-right másik vádja, hogy a film lekicsinylően mutatja be az összes férfit. Itt a férfiakat összesen két csoport képviseli: a Kenek és a Mattel-boys. Mindkettő úgy működik a film világában, mint mérgező maszkulinitás. A Kenek a Pumped Gabó féle trash módon megélt férfiasságot jelenítik meg, míg a Mattel-boys a hatalom által elpuhult, elférfiatlanodott anti-férfiasságot. A film végére KEN a barbielandi konformban elveszti teljesen az identitását, és nem tud mit kezdeni magával.
A női minták pedig nem kevésbé jobbak. A Barbie-k a luxusban elkényelmesedő Paris Hilton-féle arisztokraták, akik egyes jelenetekben megidézik a Luxusfeleségek c. trash-sorozat világát. Amikor a KEN-patriarchátusban alárendelődnek a Keneknek, akkor ők nem barátnők a Kenek oldalán, hanem biodíszletek. Egy plázacica, ha alul van, biodíszlet, ha felül van, gőgös arisztokrata. Akármilyen szerepet is töltsenek be, legyenek alul vagy felül, nincs mögöttük minőség és mélység. A tudós Barbie-nak nincsenek nagy felfedezései; az író Barbie-nak nincsenek kiváló regényei; a politikus Barbie-k sem tesznek mást, mint élvezik a hatalmat és a luxust. A barbielandi matriarchátus kétségbeesetten üres, mind a film elején, mind a film végén.
A film végére nem csupán KEN identitása lesz képlékeny, hanem BARBIE-é is. BARBIE-ról sokáig azt hiszi a néző, hogy hasonló liberális feminista, mint dr. Szöszi. A két (amúgy nagyon rossz) Legally Blonde-filmben a liberális feminista nő megvalósítja önmagát, méghozzá a karrierépítés útján. Itt a film elhiteti velünk, hogy valami hasonlót látunk BARBIE esetében is – ez az illúzió megmarad a sztori végéig, ahol aztán az utolsó jelenet szertefoszlatja ezt a káprázatot. Az utolsó jelenetben BARBIE elegáns ruhában (állásinterjúhoz öltözve?), az anya-lánya párostól biztatva (drukkolnak, hogy övé legyen az állás?), elindul egy modern kinézetű épületbe (csak nem megpályázott egy cégmenedzseri pozíciót?). A végén kiderül a végállomás: a nőgyógyászat! BARBIE úgy örül ennek, mint kislány a nyalókának. Ami BARBIE-t érdekli, az a kufirc! Aki esetleg látta a Lady Bird-et és a Little Women-t, hasonlítsa csak össze azok végével: hova jutott el a két film női főszereplője a sztori végén, és mit vont le tanulságul?
Semmivel sem jobbak azok a nők, akik kezdettől fogva a woke narratívát képviselik. Ez három személy: Furcsa Barbie, Sasha, Glória.
A Furcsa Barbie minden egyes jelenetben szánalmas, beleértve a kinézetét, a beszédét és a személyiségét. Furcsa Barbie egy bolond, egy félkegyelmű. Hogy most Kate McKinnon szándékosan hozta ilyen primitíven a karaktert, vagy úgy vélte, ez trendi és cool a részéről, nem tudom. Azt viszont bátran kijelentem, hogy a komikus nő a képernyőn nem volt vicces. Furcsa Barbie bandája szintén gagyi.
Sasha, amint 15 éves kamaszként ugrándozik, mint feminista, nem csupán komolytalan, de egyenesen groteszk. Egyáltalán nem lehet komolyan venni, hogy egy életteli tapasztalatokkal nem rendelkező bakfis lefasisztázz egy felnőtt nőt. Sashára amúgy is jellemző a filmben, hogy megpróbál koraérettnek látszani, olyan kifejezésekkel dobálózva, hogy „kulturális kisajátítás” és „szexualizált kapitalizmus”. Amikor Sasha azzal vádolja BARBIE-t, hogy egy jó évtizeddel visszavetette a feminizmust, inkább hat beszólásnak, mint egy komolyabban megalapozott értékítéletnek.
Az anyja, Glória monológja, amit előad Barbieland-ben, hiába van átitatva pátosszal, körülbelül olyan magasztos, mint Szabó Tímea és Szél Bernadett felháborodott parlamenti beszédei. Üres politikai programbeszéd, amiről ki is derül a film végén, milyen társadalmat is eredményez Barbieland-ben. Ahogy pedig Glória bánik a gyenge férjével, szinte a tükörképe a „valóság”-ban annak, ahogy Barbieland-ben a Barbie-k bánnak a Kenekkel. A film nem helyesli, ahogy Glória megvetően bánik a férjével, csak finoman jelzi, hogy ez is a nyárspolgárisága része.
A Lady Bird-ben és a Little Women-ben egy olyan feminizmus kerül bemutatásra, ami önreflexív; az önreflexivitása miatt fejlődőkepés, erőteljes, magasztos. A Barbie-ban a feminizmus nem reflektál önmagára, kizárólag a férfiakra hárít minden felelősséget. A Barbie feminizmusa nyárpolgári.
Barbieland-ben valójában nincsenek elnyomva a Kenek. Az elnyomás feltételez egyfajta haszont. Az elnyomottak mindig kitermelnek valamennyi profitot. A Kenek hasznavehetetlenek, hiszen nem csinálnak semmi produktívat. A Kenek kerülik a munkát. Egész nap féltőn ápolják a testüket, és hiúan ügyelnek a szépségükre. Napoznak és szörfölnek, buliznak és partiznak. Állandóan lebzselnek a Barbie-k körül. Ha pedig nagyon unják magukat, civakodnak egymással. Éretlen férfiak, akikben nincsen semmi komolyság. A Kenek nem értelmesek, fárasztóan buták. KEN azzal, hogy a „valóság”-ban magába tölt egy kis mérgező maszkulinitást, kiemelkedik a többi üresfejű Ken közül. A végén pedig csak elég lesz egy kicsivel tökösebb férfi, hogy megdöntse a Barbie-k rózsaszínű rezsimjét.
Az még érthető, hogy a Kenek miért nem képesek hosszabb ideig felülkerekedni a Barbie-kon: mert nem értelmesek, és érzelmileg manipulálhatóak. Viszont a film a Mattel vezetőségét is olyan embereknek mutatja be, akiket a hatalom annyira elkényelmesített, hogy inkompetensekké váltak a cég élén. De ha ennyire életképtelen a Mattel férfi vezetése, miért nem jött egy erős nő, hogy átvegye a cég vezetését?
Ami nálam jelentősen erősítette a szatíra jelleget, hogy ebben a filmben minden férfi és nő nyomorult nyárspolgár. Hiába tökösebbek a nők a férfiaknál, ha ugyanolyan nyomorultak! Az alt-right szerint a Barbie egy woke propagandafilm. Egy propagandafilmben viszont kellenek hősök és bajnokok, akikkel azonosulhat a néző. Elég, ha magunk elé idézünk néhány feminista propagandafilmet: a G.I. Jane-ben Jordan O'Neil, a Legally Blonde-ben Elle Woods úgy lettek megalkotva, hogy azonosulni tudjanak velük a filmek ideológiáját valló nézők. A Barbie-ban nincsenek azonosulható női karakterek. A nemzetközi baloldalon, így az általuk mozgatott influencerek között is, akadtak tucatnyian olyanok, akik megpróbálkoztak az azonosulással. Egészségükre! A woke tele van idiótákkal, akik nem veszik észre, ha hülyének ábrázolja őket egy film. A filmnek csak az egyik állítása az, hogy az új férfiasságot meghirdető alt-right nyomorult; a másik állítása az, hogy a woke sem jelent jobb minőséget. Igaz a film állítása? Igen, az alt-right és a woke nyomorult, s az egymással való harcuk is nyomorult. Mondom ezt egykori alt-right értelmiségként. Egy propagandafilmben mindig vannak Übermenschek és Untermenschek. A Barbie-ban csak Untermenschek vannak. A Barbie egy Untermensch-világban játszódó sztori.
A Barbieland-ben hiába áll vissza a matriarchális rend, minden Barbie és Ken ugyanolyan nyomorult nyárspolgár marad. A Kenek megtapasztalták, milyen az, amikor náluk van a gyeplő, de képtelenek voltak megtartani az irányítást, kihullott a kezükből, és visszasüllyedtek az izmos, dekoratív szolga szerepébe. A Kenek ostobaságuk miatt nem bizonyultak méltónak a hatalomra, és ez nem is fog megadatni nekik még egyszer. A Barbie-k pedig, miután másodszor is megszerezték a hatalmat, még arrogánsabbak lettek. Igazából mind Barbieland-ben, mind a „valóság”-ban egy kommersz társadalmat kapunk. „Így történt, hogy Barbie átköltözött Barbieland színes műanyag-szagos világából Los Angeles színes műanyag-szagos világába” – így vezeti be a narrátor az utolsó jelenetet, ami azután következik, hogy BARBIE Los Angelest választotta Barbieland helyett. A narrátor utal arra, hogy akármelyik alternatívát válassza BARBIE, mindenképpen egy színes műanyag-szagos világ része lesz. A szatíra kidomborítja eme világ kommersz jellegét.
És itt vissza is kanyarodtunk az eredeti koncepciónkhoz!
Ebben a filmben nincs jelen Lady Bird. Lady Bird nincs jelen sem Barbieland-ben, sem a „valóság”-ban. Lady Bird nincs jelen egy kommersz társadalomban. Lady Bird nincs jelen olyan emberek között, akik nem fejlődnek, hanem változnak. Lady Bird elveszne ilyen emberek között. Maga Greta Gerwig Lady Bird. Maga Greta Gerwig nincs jelen ebben a világban. Talán kivonul?
Mindenki nyomorult. Ez egy olyan esztétika, amit nem a Barbie alkalmaz először. Ott vannak a Torrente-filmek, ahol a főszereplő, Torrente és bandája maga sem különb, mint azok, akik ellen harcol. Torrente egy nyomorult világ nyomorult harcosa, aki ha elhullana, nem gyászolná meg senki, és pár év alatt elfelejtené mindenki. Videójátékos műfajban ott van a GTA-franchise, amelynek darabjai a gameplay mellett egyfajta szatirikus ábrázolásai az amerikai alvilágnak. A GTA San Andreas-ban CJ egy kedvelhető karakter, de bizonyos esetekben maga sem különb, mint akik ellen felveszi a kesztyűt. Az egész gameplay-t áthatja az irónia, aminek következtében a főszereplővel elkövetett bűnözés inkább tűnik sutyerákságnak, mint magasztosnak. Még idekívánkozik egy anime is, az Excel Saga, már csak azért is, mert a humora és a stílusa egy picit emlékeztet a Barbie-ra. A Barbie persze meg sem közelíti még az Excel Saga leggyengébb epizódját sem.
Rózsaszínűt szart a csivava
Rózsaszínbe öltöznek magyar honban a felszínes leányok és asszonyok. Azt mondják, ez trend, ami elmúlik egyszer. Egyszer elmúlik biztosan, de sokáig itt maradhat velünk. Ahogy hosszú ideig itt van velünk a Marvel, az arembi, az LMBT.
Greta Gerwig nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy megmutassa, egyrészt miként funkcionálnak a férfi és a női kapcsolatok a fogyasztói társadalomban, másrészt mivé degradálódik az emberi természet a fogyasztói társadalomban. BARBIE a félkegyelmű film végére belép egy transzcendens térbe, ahol egzisztenciális tartalmú beszélgetést folytat a Barbie-franchise kitalálójával, Ruth Hendlerrel.
Mit jelent embernek lenni a fogyasztói társadalomban?
BARBIE a film elején megsejti a saját halandóságát. Mondhatni, emberi öntudatra ébred. A film során BARBIE és KEN nem alkot egy párt. Ők jelképezik azt, ahogy a fogyasztói társadalom megbontja a férfi-női egymásrautaltságot. Mind az ókori görög, mind a középkori keresztény hagyomány ismerte az „egy test” tézist. A férfi és a nő együtt alkot egy egészt. A fogyasztói társadalom kifejező filozófiája a posztmodern. Maga a posztmodern pedig bomlaszt minden fundamentumot, így a klasszikus férfi-női egységet is. BARBIE a film végén kiokosítja KEN-t, miszerint a férfi és a nő közös metafizikai célja a fogyasztói társadalomban nem a boldog együttélés, az egymás iránt érzett szerelemben megtalált harmónia, hanem az, hogy egymás nélkül is képesek élni, szingliként, egy látszat-boldogságban. Sokan kiakadtak azon, hogy BARBIE és KEN nem jött össze a sztori végén. A film igazából nem tett mást, csak megmutatta azt, hogy egy fogyasztói társadalomban a legtöbb kapcsolat szétesik egy idő múlva a felszínességük miatt, mint egy gyenge alapokon nyugvó épület. A média folyamatosan elénk tárja a sztár- és celebsztárok közötti házasságok megtörését, a válások sorozatát. Bizony, sok férfi-női kapcsolatnak nincs komolyabb súlya! Tucatnyi romantikus film lemodellezi nekünk, hogy egy párkapcsolat hogyan lehet építő vagy romboló; Gerwig pedig elmeséli, milyen az, amikor egy párkapcsolat semmilyen. BARBIE és KEN kapcsolatának nincs drámája; a megélése körülbelül annyi, mint elmajszolni egy hamburgert!
Lady Bird két olyan szerelmet is megél, ahol az adott férfi morálisan alacsonyabb rendűbb, mint ő. Emiatt két esetben sem jön létre valódi párkapcsolat. Lady Bird nem adja fel, hanem keresi tovább az igazit. A Little Women-ben látunk három életteli párkapcsolatot. A négy nővér egy olyan társadalomban élte meg az érzelmeit, és kereste a szerelmet, ami értékelvű volt, nem kommersz. BARBIE-nak már nem adatik meg az igazán mély érzelmek átélése, mint ami Lady Birdnek és a Kisasszonyoknak.
Miután Barbieland-ben visszaáll a matriarchális rend, egy buta KEN rákérdez: egy férfinak van lehetősége betölteni egy posztot a Legfelsőbb Bíróságban? A válasz: NEM. A narráció közli, hogy a Barbie-k akkor osztják meg a hatalmat a Kenekkel Barbieland-ben, ha a „valóság”-ban a férfiak is megosztják a hatalmukat a nőkkel. Természetesen a Barbie-k nem kívánják megosztani a hatalmat a Kenekkel. A „valóságos” viszonyokra való mutogatás csak kifogás, miért nem enged teret az emancipációnak. Míg Barbieland-ben konzerválódik egy olyan matriarchátus, amiben a Barbie-k az irányítók, a Mattel vezetőségébe nem vezetnek be női kvótát, hanem továbbra is megmarad egy uralkodó férfiklubnak. Glória a dühödt monológja után harcias feminista aktivistaként nyüzsög Barbieland-ben, győzelemre juttatva ott a woke forradalmat. Mégis, a diadal után úgy adja be a koncepcióját ajánlásként a Mattel férfi vezetőjének az átlagos Barbie-ról, hogy kellően alázatos; párbeszédük közben érződik a hierarchia, ahol a férfi vezető fölötte van a női alkalmazottnak. Glóriának hiába valósul meg a koncepciója az átlagos Barbie-ról, az alárendelt pozíciója továbbra is megmarad a Mattelen belül. A harmadik-negyedik vonalas feminizmus valódi célja, hogy konzerválja a nemek harcát. Szemet szemért, fogat fogért. A feminizmus, miközben lázítja a manipulálható nőket a megfoghatatlan „férfiuralom” ellen, nem kérdőjelezi meg bizonyos hatalomgyakorló férfiak domináns pozícióját, lásd nálunk Bajnai és Soros. A modern feminizmusnak napjainkra nem nemesebbek a szándékai, mint a lakosságot gyengítő és pusztító koronavírusnak. Valahol a Gender Studies sem több, mint egy laboratóriumból elszabadult vírus.
A film tele van kódolt üzenetekkel. Sznob megfogalmazással: tele van szimbólumokkal! A film igazából nem is reagál semmi másra, mint a fogyasztói társadalomra. Kommersz körülmények között a nők ösztönösen alárendelődnek a toxikus macsóknak. A valóságban is azt látjuk, hogy szép, de buta nők feltétel nélkül megadják magukat a legalacsonyabb erkölcsi és szellemi szinten álló férfiaknak. A fogyasztói mentalitást magukévá tevő férfiakat kizárólag a financiális és szexuális hatalom motiválja. A feminista nők, miután megragadják a gyeplőt, nem jobbak a macsóknál, hiszen maguk is leragadnak az ösztönszerű, primitív hatalomgyakorlásnál.
A film legutolsó jelenetében BARBIE megtalálja a módját, hogyan válhat emberré a fogyasztói társadalomban. Ennek egyik kezdő lépése, hogy BARBIE párbeszédet folytat a saját teremtőjével. BARBIE megalkotója, Ruth Hendler maga is jól beágyazódott a fogyasztói társadalomba. Tökéletesen ismerte a fogyasztói mentalitást. Ő nem csupán megalkotta az egyik legnagyobb fogyasztói illúziót, a Barbie-t, de új mélységet adott a konzumidiotizmusnak. Mivel maga a teremtő is csak egy kommersz személyiség kommersz célokkal, ezért a patetikus retorika ellenére kizárólagos alapon alacsonyabb rendű önmegvalósító tanácsokat adhat teremtményének. Ruth Hendler szerint BARBIE egyedül a saját érzései által gyűjthet olyan tapasztalatokat, amivel kialakíthat magának egy emberi személyiséget. A fogyasztói társadalomban az emberi identitás szubjektív természetű. BARBIE-nak csak arra kell figyelnie, miket tapasztal és érez, mikor beleveti magát az élet sűrűjébe. A fogyasztói társadalomban az emberben lévő pszichológiai én kerül túlsúlyba; az egyén az élet tapasztalása során juthat közelebb hozzá. A fogyasztói társadalomban nem több az ember célja, mint hogy fogyasszon, és erre szűkül le maga az emberiség funkciója is. Az egyének érzelmekkel töltik meg a pszichológiai entitásukat, az emberi test csak hús. BARBIE úgy válik végül emberré, hogy elmegy a nőgyógyászhoz. BARBIE a nemiségben és a szexualitásban találja meg a nőiességet. A pszichológiai én az érzelmek révén összekapcsolódik a szexualitással. A film szerencsére már nem mutatja meg azt, ahogy BARBIE kufircol valami poliamor kapcsolatban. BARBIE önmegvalósítása nem sokban különbözik az amerikai Paris Hiltonétól és a magyar Kelemen Annáétól – akik amúgy valahol maguk is Barbie-k.
Freud szerint az ember kizárólagosan szexuális lény, nem több annál. Greta Gerwig többre tartja az embert egy ösztönállatnál; ugyanakkor nem rejti véka alá azon véleményét, miszerint a fogyasztói társadalom lesüllyeszti az emberek többségét az ösztönállat szintjére. A Barbie egy látlelet a válságról. A Felvilágosodás igyekezett bizonyítani, hogy nem létezik Isten. Nietzsche megmondta: Isten halott. A fogyasztói társadalomban a kommersz ember nem foglalkozik azzal, hogy létezik vagy nem létezik a Mindenható. Reagálása pusztán ennyi: Ki nem szarja le? A fogyasztói társadalomban a legtöbb ember azért él, hogy fogyasszon. A legtöbb ember célkitűzése leszűkül arra, hogy elfogyassza azt, amit megkíván. Sok esetben egy másik ember az, amivel csillapítani kívánja az étvágyát. Így silányul termékké az ember: a nők Barbie-vá, a férfiak Kenné.
Miért lett szar film a Barbie?
Most a szubjektív értelmezésem alapján úgy tűnik, jó filmnek tartom a Barbie-t. Tévedés. Elismerem, hogy ez a film tele van jó gondolatokkal; felvett érdekes kérdéseket. De a gondolatok kifejtése a filmvásznon förtelmes.
A Barbie egy rossz szatíra.
Nyersen fogalmazva:
EZ EGY SZAR FILM!
Adódik a kérdés, ami megválaszolásra vár:
Hogyan lehetséges az, hogy egy ennyire tehetséges, értékelvű rendezőnő egy ilyen nihilista szellemiségű, több sebből vérző, pocsék alkotást tett le az asztalra?
A The Brothers Grimm nem a legkedvencebb fantasy filmem, de azon filmek közé tartozik, amit szórakoztatónak tartok a hibái ellenére. A film annak ellenére kellemes élmény, hogy a hírhedt producerpáros, a Weinstein-testvérek durván beleszóltak a rendezésbe, és az ő utasításukra script doctorok csonkították meg a forgatókönyvet. Terry Gilliam, a rendező maga panaszkodott, hogy egy komorabb és könyörtelenebb filmet akart készíteni, de a Weinstein-testvérek kukáztak egy csomó eredeti ötletet. A The Brothers Grimm ennek ellenére egy jó film lett.
A Solo: A Star Wars Story-ról lehet tudni, milyen feszült légkörben született. A producerek rájártak a készítők nyakára. Éberek voltak a script doctorok. Egyszer nézhető, középszerű film jött ki a készítők keze alól. Kérdés: vajon mennyiben játszhatott közre a gyenge eredményben az, hogy a Disney folyamatos kontroll alatt tartotta a projekten dolgozókat? A Disney kifejezetten hírhedt ezen a téren: autoriter módon ellenőrzi az alkalmazottakat, változtat meg forgatókönyveket, szól bele a rendezésbe, korlátozza az alkotói autonómiát, sőt még az sem áll távol tőle, hogy az általa bitorolt franchise rajongóinak is beszóljon. A Disney egy igazi despota!
Visszatérve a Barbie-ra, itt egy részlet a Filmsor egyik cikkéből:
„A Barbie valóban szórakoztatónak tűnik, és a forgatásról készült fotók csak alátámasztják ezt a feltételezést: mindig úgy tűnik, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling jól érzik magukat, amikor az utcán siklanak a kirívóan színes és túlszaturált jelmezeikben, nevetgélve és vihogva egymással. Úgy tűnik, a színészek nagyon jól érzik magukat.
Azonban, mint Margot Robbie nemrég a The Tonight Show-ban elárulta, ez messze nem így volt. Valójában ő és Gosling is hihetetlenül feszengett – és amikor kiszivárogtak az első képek a forgatásról, Robbie és Gosling már egyenesen szörnyen érezte magát. A színészek rendkívül megalázónak találták a jelmezeket, amelyeket viselniük kellett, különösen annak fényében, hogy a filmet részben egy városban forgatták, ahol sokan láthatták őket. Azok az élénk rózsaszín-sárga ruhák megölték a lelküket, mivel Robbie és Gosling még nem adták át magukat a gondolatnak, hogy ők most Barbie és Ken. “El sem tudom mondani, mennyire megalázóan éreztük magunkat egyébként. Úgy nézünk ki, mintha nevetnénk, jól éreznénk magunkat, de belülről haldokoltunk… Úgy voltam vele, hogy ez életem legmegalázóbb pillanata” – osztotta meg Margot Robbie az érzéseit leírva a The Tonight Showban. A dolgok tehát nem voltak mindig vidámak és boldogok a Barbie-királyságban, és jó időbe telt, amíg a színészek teljesen elfogadták új, plasztikus identitásukat.” (ICUS)
Biztos, hogy Margot Robbie és Ryan Gosling csak a jelmezek miatt feszengett? Nem lehet, hogy itt is ugyanaz a szituáció, mint a Weinstein-testvérek vagy Kathleen Kennedy alatt dolgozó rendezők, forgatókönyvírók, színészek esetében? Ma már bevett gyakorlat a stúdióknál a script doctorok alkalmazása. Több producer olyan arrogáns a rendezőkkel szemben, hogy az már botrány! Hollywoodban már az a „normális”, hogy a legkeményebb módon kontrollálják azokat az embereket, akik részt vesznek a filmkészítésben. És ma már nem pusztán a „pénz beszél” elve érvényesül az álomgyárban, hanem a politika is!
Nekem az a benyomásom, miután kétszer is végignéztem a Barbie-t, hogy Greta Gerwig egy szatírát akart készíteni a témából. Amúgy is közel áll hozzá a műfajhoz tartozó fanyar szemlélet. A pénzt adó producerek szóltak neki odafentről, hogy ők egy woke propagandát akarnak látni és láttatni. Az autonómiára törekvő rendezőnő pedig kísérletet tett arra, hogy legyen egyszerre mindkettő: szatíra és propaganda. Az eredmény egy önmagának is ellentmondó katyvasz lett. Ebbe a filmbe tíz producer is belerakta a pénzt. Az egyik producer, Amy Pascal finanszírozója volt a feminista Ghost Busters-nek is.
A Barbie-val nem csupán tartalmi (propaganda, nihilizmus), hanem esztétikai problémák is vannak. Ami rendben van, az egyrészt a látvány része, mint a díszlet és a kosztümök (ámbár van néhány csúnya CGI), másrészt a technikai része, mint a vágás, a kamerakezelés. A felcsendülő zenei betétek és a tánckoreográfia is megfelelő. Minden más borzalmas. Minden színész, a főszerepet játszó Margot Robbie és Ryan Gosling is, ripacskodnak. Egyszerűen nem volt olyan színész, akinek élvezni tudtam volna a színészi játékát. Kate McKinnon látványosan kilógott a filmből (ő a Ghost Busters-ben is katasztrofális volt). A legrosszabb viszont Will Ferrell játéka. Szétcsúszik a sztori, zűrzavaros a koncepció, borzalmas a dramaturgia, pocsékak a dialógusok, ócskák a poénok. Egyedül a két táborra oszlott Kenek harca volt, ami elnyerte a tetszésemet, igaz, az meg túl rövid volt.
A kritikusok méltatják Greta Gerwiget, én pedig egyetértek velük abban, hogy egy tehetséges rendező. A Barbie esetében viszont az a helyzet, hogy egy kiváló rendező kiadott egy fércművet a kezei alól. Történt már ilyen a filmtörténetben! Úgy vélem, ez a film is, mint oly sok Hollywoodban, durva kontroll alatt készülhetett. Tényként kezelem, hogy belenyúltak ebbe a filmbe (is). Jó lenne tudni, milyen mértékben formálták a filmet a producerek. Mert ne legyenek illúzióink: ez a film nem csupán Greta Gerwig és Noah Baumbach kéznyomát viseli magán, hanem a producerekét is!
Merre tovább, Greta Gerwig?
Ezt a kérdést előszeretettel teszik fel a kritikusok vele kapcsolatban. Én három utat látok előtte. Ha marad a Lady Bird-vonalon, akkor kinőhet egy akkora tehetségű rendezővé, mint Woody Allen. Az is lehet, hogy átmegy művészieskedő katyvaszgyártásba, és ilyen nehezen értelmezhető förtelmek kerülnek ki a keze alól, mint a Barbie. Én merem remélni, hogy Gerwig nem készít a későbbiekben olyan értelmezhetetlen posztmodern borzalmakat, mint Lars von Trier és Terry Gilliam rosszabb időszakaiban. Harmadik lehetőség pedig, hogy ő is beáll a woke propagandagyártásba, s mérgező hulladékok tömkelegével szórja tele az amerikai és az európai tömegkultúrát. Én a Lady Bird-vonalban bízom.
Olvasnivaló:
ICUS: A Barbie főszereplői kezdetben nagyon megalázónak érezték a forgatást
https://filmsor.hu/a-barbie-foszereploi-kezdetben-nagyon-megalazonak-ereztek-a-forgatast/
Dobi Ferenc: Szárnybontogatás
