(Tari Annamária: Bátor generációk)

Az emberek már hosszú ideje szoronganak a termelői és fogyasztói társadalomban. Mik ennek az okai? Ez egy olyan problémahalmaz, amit nem lehet leegyszerűsíteni néhány válaszban. Erich Fromm kísérletet tett, hogy leírja, miért embertelen a gazdasági és társadalmi rendszer, s milyen lehetőségünk van az alternatívákra, a paradigmaváltásra. (Bár egy rideg és érzéketlen jakobinus seggfej ez a Fromm, de még így is találhatóak kiváló elemzései a témában.) A 20. századtól szorong a társadalmi ember. A 21. században pedig az online tér és a közösségi média jelentősen megnövelte ezt a szorongást. Úgy is mondhatjuk, azzal, hogy az emberek beléptek a virtuális valóságba, elmélyítették a bennük lévő szorongást. A szorongás valójában egy jelzés. Az egyén esetében így jelzi a test és a lélek, hogy gondok vannak az életvezetésben. A társadalom esetében a szorongás jelzi, hogy a társadalomban súlyosbodnak a problémák. Addig tart a szorongás, amíg fennállnak a problémák.

A legtöbb ember önként jelentkezik a szorongásért. Rázzák a pofonfát, és csodálkoznak, hogy fájnak a kiharcolt pofonok. Az élet nehéz, és sokan tovább nehezítik. Sokaknál jelentkezik az önsors-rontás. Szomorú látkép, hogy minden generációban tömegével találunk szorongó embereket. Szorong az X-, az Y-, a Z- és az alfageneráció. A 2010 után születettek számítanak az alfagenerációsnak; ma már köztudott, hogy a fiatal 10-es korosztály is szorong. Igen, gyermekek is szenvedő alanyai a pszichikai betegségeknek. Ez valahol tragikus.

Az alfagenerációs gyermekeknek önfeledten kellene játszaniuk a szabadban; helyette a videójátékok, a közösségi oldalak és a videó-megosztók által generált virtuális világban vegetálnak. Miért ne tennék, ha a példaképként működő influenszerek is ezt teszik? Ha Paplovag is 8-10-12 órákat rohad a számítógép előtt, live-ban, miért ne tegyék ugyanezt az őt követő alfagenerációs gyermekek is? A pszichológiai kutatások is azt igazolják, hogy a 2 óránál több internetezéssel és számítógépezéssel töltött idő mentálisan roncsolja az emberi pszichét. Az olyan közösségi oldalakon, mint a Facebook és az Instagram, szintén veszélynek vannak kitéve a gyermekek. A közösségi oldalak részben önreprezentációs felületek. A gyermekek ugyanúgy önmagukat teszik ki ezekre a felületekre, mint a felnőttek. Egy gyermek pedig kevésbé képes pszichésen megvédeni magát a rosszindulatú támadásoktól, mint egy felnőtt. Az online térben már gyermekkorban kialakul bennük a szorongás, a stressz és a depresszió.

Az X-generáció egyik része idegenkedve, feszülten figyeli a teljesen más mentalitással bíró Y- és Z-generációt, másik része viszont igyekszik alkalmazkodni hozzájuk. Az információs és technológiai fejlődés felülírta az emberi érzelmeket. Ma nem zárhatjuk ki magunkat az online térből, ugyanakkor korlátozhatjuk azt az időmennyiséget, amit eltöltünk ebben a virtuális valóságban. Érdemes is beosztani azt az időt, amit rászánunk az online térre. Az interneten ugyanúgy vigyáznunk kell önmagunkra és a társas kapcsolatainkra, mint a valóságban. Úgy kell jelen lennünk az online életben, hogy az ne csonkítsa meg vagy számolja fel az offline életünket. Ahhoz, hogy az identitásunk ne sérüljön se online, se offline, fontos, hogy tisztában legyünk a saját érzelmeinkkel.

Tari Annamária Bátor generációk c. könyve érdemes az olvasásra. Amit leír, tanulságos és elgondolkodtató, igaz, néhol elkeserítő és kiábrándító is. Számomra eddig sem volt kérdéses, hogy az információs és technológiai fejlődés elmélyíti a nyugati civilizációban egyrészt a kulturális és morális relativizációt, másrészt a személyközi elidegenedést. Ahogy növekszik az atomizálódás mértéke, úgy csökken a szolidaritásé. Ami zajlik körülöttünk, az egyszerre dráma és horror. Olyan mentális betegségek váltak ma alternatív életformákká, mint az alkoholizmus, az internetfüggőség, az anorexia, az aszexualitás, a transzneműség, a Pán Péter-szindróma és a Borderline-személyiségzavar. A Z- és alfagenerációs fiatalok lépnek eleinte még mosollyal az ajkukon az elkárhozás útjára – később pedig eltűnik ez a mosoly! Igen, ezt eddig is tudtam. Tari Annamária a szakkönyveivel nem csupán megerősített abban, hogy rossz úton jár a nyugati civilizáció, de még új információkkal is szolgált arról a földi pokolról, amit fokozatosan teremtünk magunk köré. Tőle tudom azt, hogy már az alfagenerációsoknál is jelentkezik az anorexia; léteznek 8, 9 és 10 éves gyermeklányok, akik elégedetlenek az alakjukkal. Fantasztikus, egy új információ, mennyire is mély a válság!

Lassan kialakult bennem az a tudat, hogy nem szívesen lépek ki a lakásom kapuján. Mert mi a jó abban, hogy naponta szembesülök a körülöttem lévő rothadással és hanyatlással? Magam körül érzékelem a válságot. Ugyanazt, amit Tari Annamária leír a könyveiben. A pszichológus által leírt anomáliákat viszontlátom magamban, a szüleimben, a barátaimban és a haverjaimban, a munkatársaimban, meg az utca emberében. Persze, nem árt nekem sem az önfejlesztés. Túl vagyok az alkoholizmuson, legyűrtem a grafomániát. Most birkózom az internetfüggőséggel és a Pán Péter-szindrómával. Ott az a fránya pánikbetegség is!

A könyvtáros szakmában, ahol húzom az igát, egyre gyengébb a szakmán belüli szolidaritás. A munkahelyi tapasztalataim sok esetben kiábrándítóak. Tervezek amúgy egy esszét, amiben összegzem a negatív tapasztalataimat a könyvtáros szakmáról. Rettentően irritál a könyvtáros szakmán belül tetten érhető politikai korrektség. Mindenki csupa jót ír, miközben senki nem ír az árnyoldalakról. Az alacsony fizetés a legkisebb probléma. Majd ez is jön valamikor!

Tari Annamária könyveiben nem takarja el a valóságot, hanem segít szembenézni azzal, ami nem szép és jó benne. Írásaiban nem bagatellizálja a problémákat, hanem felhívja rájuk a figyelmet. Közérthetően fogalmazza meg a mondanivalóját, mégsem könnyű olvasmány a témája miatt. Ez nem léleksimogató. Tari Annamária nem Milly Johnson. Aki könnyed kis limonádéra vágyik, az ne is vegye a kezébe a pszichológusnő könyveit. Tari a társadalomban jelen lévő válságról ír – komor téma!

Tari szerint mind az egyéneknek, mind a társadalomnak szembe kell néznie azokkal a problémákkal, amik velejárói az információs és technológiai átalakulásnak. A könyve segít megérteni a társadalmakban lezajló folyamatok egy részét. Tari nem ad választ minden kérdésre, és én személy szerint nem is értettem egyet minden gondolatával. Mégis segít, hogy világosabban lássuk, mivé is alakítja a technológia a körülöttünk lévő világot. Tari Annamária hasonlóképpen vélekedik a technológiáról, mint a konzervatív moralisták (pl. Molnár Tamás, Szilvay Gergely): az emberiség technológiai szempontból fejlődik, de morálisan nem. A szerzőnő sötéten látja az elkövetkezendő jövőt. Szerinte a technológiai eszközök, a közösségi média és a virtuális valóság megfosztja az embert valódi szabadságától, kiüresíti a személyközi kapcsolatait, elcsökevényesíti a szellemi képességeit. A technológiailag fejlettebb termelési és fogyasztási rendszer tömegesen termeli ki magából az elmagányosodott, önmagába szerelmes embereket. A nárcisztikus emberek képtelenek a kiegyensúlyozott életre, a boldogságra.

A könyv erénye, hogy nem csupán a szakembereknek van hasznára, hanem az átlag laikus olvasóknak is. Szinte nincs olyan ember a társadalomban, aki ne küzdene valamiféle problémával az életben. A kötetben lévő tanulmányok segíthetnek nekik is, akár a megértésben, akár a megoldásban. Nekem hasznomra volt nem csupán a társadalmi jelenségek értelmezésében, hanem az öngyógyításban is.

Tari félti az embereket. De legfőképpen a gyermekekért aggódik nagyon. Tizenéves gyermekeket nevelő szülőknek kifejezetten ajánlott olvasmány. Segít, tanácsokat ad a gyermeknevelés terén. Amire felhívja a figyelmet, hogy a gyerekeknek több időt kell eltölteniük offline, mint online. A gyerek játsszon a barátaival a szabadban, a kinti levegőn! Töltsön több időt a kortárs gyerekekkel és a szülőkkel, mint a kütyükkel! Éljenek át valós élményeket a virtuális helyett; alakítsanak ki valós kapcsolatokat a virtuális helyett! Elengedhetetlen, hogy a gyermek szeressen, és szeretve legyen!

Ma nem csupán a felnőttek bújnak bele a mobiljukba, hanem a gyerekek is. De nem csupán a mobiltelefonba; a számítógépbe, a laptopba, a tabletbe, a televízióba. A gyermekeket magába szippantotta a technológia. Az alfa- és a Z-generáció, nagyrészt az Y-generáció beteg tagjairól véve a mintát (sok esetben utánozva a Z- és Y- generációs influenszereket), irracionális időmennyiséget fektet a videójátékba és a közösségi médiába. A virtuális világban eltöltött rengeteg idő megköveteli a maga árát: lelki betegekké válnak ezek a fogyasztók. A szülők rosszat tesznek a gyermekükkel, amikor 6-7 éves korukban a kezükbe nyomják az okostelefont. Igazából olyan, mintha drogoznák a kicsinyeiket. Hiszen a gyerekek egy kis idő elteltével függeni fognak a tech eszközeiktől és az online tértől: kialakul bennük az okostelefon-, a számítógép-, az internet-, a videójáték- és a közösségi oldal-függőség. Ha pedig a későbbiekben eltiltják őket mindezektől, jönnek az elvonási tünetek. A felelőtlen szülők segedelmével kitermelődik egy szenvedélybeteg generáció – ami pontosan megfelelő fogyasztói réteg a nagy tech cégek számára.

Tari, miután részletesen ismertette a gyermekeket és a kamaszokat sújtó szorongást, tanácsot ad a szülőknek. Úgy véli, 14 éves korig nem szabad az okostelefonhoz, a számítógéphez, az internethez, a televízióhoz engedni a gyermeket. Vagy ha mégis engedi a szülő, hogy gyermeke használja ezeket az eszközöket, korlátozni kell az időt. Tari kihangsúlyozza, hogy az elsődleges mintakép a gyermek számára a szülő, ezért nem árt, ha a szülő jó mintát ad a gyermeknek. Ha apa és anya megköveteli a gyermekétől, hogy kevés időt szánjon a kütyüknek, magának is jó példával kell előjárnia.

A könyv nagy terjedelemben foglalkozik a szorongás témájával. Valójában akkor van elemében a szerzőnő, amikor a generációs változásokról esik szó. Számos interjúban, tanulmányban és Youtube-előadásban, meg 6 könyvben (amik valójában tanulmánygyűjtemények) vázolta fel az új generációk jellemzőit. Ezzel letette a névjegyét az érdeklődő nagyközönség előtt. Igazából nem ő az egyetlen, aki megállapította a társadalmi anomáliákat; számosan kongatják a vészharangot. Ideje lenne most már találni egy a veremből kivezető kiutat, egy a betegségre való gyógymódot, egy a problémára adandó megoldást. Tari Annamária optimista; én pesszimista vagyok. Úgy gondolom, a társadalom csak maga képes megoldani a problémáit. Ahhoz viszont a társadalomnak nemzetként kellene működnie. A társadalom viszont akkor működik nemzetként, ha megvan az ehhez szükséges szolidaritás. A nemzeti szolidaritás viszont hiányzik. A politikának pedig nem érdeke, hogy megteremtse ezt a szolidaritást. A politikai pártok úgy állnak ehhez hozzá, mint a multi cégek: az atomizálodó társadalom termeli a legtöbb hasznot. A minél több haszon fontosabb számukra, minthogy gyógyuljon a nemzet.

A magam részéről kétlem, hogy a jelenlegi társadalom rendelkezne azzal a lelkierővel, amivel felszámolná az őt gyengítő elidegenedést. A függőségek csak elfedik a szorongást, és megerősítik a szélsőségeket. A szorongás mélyebb értelme, hogy a mai ember fél önmagától és a többi embertől. Mint írtam, nincs szolidaritás. Mikor ezt írom, már túl vagyunk több hónapnyi távoktatáson. Végül is tettünk egy kísérletet, hogy a realitásokra felkészítő oktatást is átvigyük a virtualitásba. Az életre felkészít az illúzió, nem? Vajon ez milyen hatással lesz a nagyon érzékeny fejlődési szakaszban lévő gyermekekre? Már ott tartunk, hogy maga az intézményes oktatás is a virtuális világot mutatja fel alternatívaként a diákoknak. A gyerekek értelmi és érzelmi képességei az addiktív online jelenlét miatt nem lesznek megfelelőek. Az internet, bár tagadhatatlanul is hasznos jelenség a mindennapokban, a maga módján elmélyítette az elidegenedést. Az elidegenedést önmagunktól, a többi embertől, a teremtett világtól, magától az Istentől.

A modern ember magányos!