(Anne Helen Petersen – Jöttünk, láttunk, elegünk van)

Bevezetés

Az is lehetne a mű címe: jöttünk, láttunk, gyűlöljük a fehér heteroszexuális férfit! Vagyis: hogyan szúrjunk el egy ígéretes rendszerkritikát?

Kicsit bajban vagyok ezzel a könyvvel. Ugyanis tipikus példája annak, amit én úgy nevezek: frusztrált szakirodalom. Egy szakirodalom lehet frusztrált? Itt, amire gondolok, a szerző szemlélete és a szöveg stílusa. Úgy is fogalmazhatnék: a szerző frusztráltan szemléli maga körül a társadalmi folyamatokat, és ez a frusztráció áthatja a könyv szövegét is. A könyvet egy olyan ember írta, aki feszült, mert gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet. A frusztrált szövegstílus megnyilvánul a trágár szavakban, a dühös felkiáltásokban és a cinikus megjegyzésekben. A rossz közérzet meghatározza azt, ahogy a szerző látja önmagát és a környezetét, a körülötte lévő embereket, a társadalmat, a rendszert. Ezt a könyvet egy olyan személy írta, aki fél, haragszik és gyűlöl. A téma a munkaerő-piacon való kiégés. A szerzője olyan ember, aki kiégett a munkaerő-piacon. Mivel érintett, maga a mű nem objektív.

A szerző Anne Helen Petersen, a Buzzfeed újságírója. A könyve egy olyan témával foglalkozik, ami régóta érdekel engem. Olyan kérdések izgatják Petersent, amire magam is keresem a választ. Miért élhetetlen ma a munkaerő-piac? Miért égnek ki tömegével az emberek a munkaerő-piacon? Vajon humanizálható-e a jelenlegi munkaerő-piac? Ha humanizálható a bérmunka világa, miként? Létezik-e alternatíva az egyre élhetetlenebbé váló munkaerő-piacra? Magam is haladok lassan a munkaerő-piacon való kiégés irányába, így értelemszerű, hogy elolvastam a könyvet.

Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Tetszett is, meg nem is.

Ami jó benne, az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise. Petersen részletesen leírja, hogyan jutott el az amerikai munkaerő-piac odáig, hogy valóságos földi pokollá vált az amerikai dolgozók számára. Tűpontosan leírja, miként égtek ki a dolgozók (köztük ő maga is) a bérmunkában. A tapasztalataim nekem is hasonlóak, mint Petersené – még akkor is, ha az USA-ban kicsit másképp mennek a dolgok, mint Magyarországon. Azzal kapcsolatban felesleges illúziókat táplálni, hogy csak az amerikai munkaerő-piac ennyire élhetetlenül merev. Ugyanezek a problémák előfordulnak az európai, így a magyar munkaerő-piacon is. Petersen csak az USA munkaerő-piacát ismerteti, de azért néhány oldal erejéig ellátogat Japánba is.

Ha megfelelő az amerikai munkaerő-piac szociálpszichológiai analízise, akkor mi a gond?

A rasszizmus és a szexizmus. Bár ez igazából nem meglepő. Egy olyan személy, aki tele van frusztrációval, s gúzsba köti a félelem, a harag és a gyűlölet, az könnyedén eljuthat a rasszizmusig és a szexizmusig. A frusztrált szakirodalomra jellemző a bűnbak-képzés. A bűnbak-képzés logikája szerin azért működik rosszul a globális kapitalizmus, mert szándékosan elrontották a valakik. Kik? Egy titkos társaság. A szabadkőművesek. A zsidók. A fehérek. A férfiak. A háttérhatalom. A földönkívüliek.

Kicsit olyan érzésem volt Petersen szövegének olvasása közben, mint amikor belelapoztam a HVIM havonta megjelenő magazinjába, a Duo Gladii-ba. A lecsúszott értelmiség lapja… Jaj, én kérek elnézést!… A szellemi ellenállás lapja – amit lecsúszott értelmiségiek szerkesztenek saját fontosságuk tudatában. A frusztrált szakirodalom, azon belül pedig a frusztrált rendszerkritika általában a lecsúszott értelmiség által művelt műfaj. A lecsúszott értelmiségbe azok a diplomás értelmiségiek tartoznak, akik szerettek volna bekerülni az értelmiségi mainstreambe, de nem sikerült nekik, ezért feszülten és idegesen, gyűlölködve kompenzálnak, mint meg nem értett értelmiségi, a marginalitásban. Kompenzációs tevékenység a rendszerkritika gyakorlása, a cikkek és esszék írása, az újságok és könyvek kiadása, a videók és a podcastek gyártása a Youtube-ra, a Facebook-ra, a BitChute-ra és az Odysee-re, az előadások tartása a hasonszőrűeknek, na meg egymás társaságának belterjes élvezése sörözés közben, táborokban, különféle találkozókon, tüntetéseken. Magyarországon a lecsúszott értelmiségiek egyfajta gyűjtőhelyeként szolgál a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. Anne Helen Petersen is egy ilyen lecsúszott értelmiségi. A lecsúszott értelmiség gyakorta hasznos idióta a pártpolitika kezében. A HVIM Toroczkai László hasznos idiótái. Anne Helen Petersen is hasznos idióta, az amcsi Demokrata Párté. Valahol a lecsúszott értelmiség is áldozat. Mindenképpen vesztes.

Igen, Petersen könyvéről a Duo Gladii jutott eszembe. Igényesnek látszó kiadvány, amiben érződik a frusztráció, a félelem, a harag, a gyűlölet, a revans, az erőszak, az elitizmus, az infantilizmus (a Pán Péter-szindróma). Annyi eltéréssel, hogy Petersen képes egy csipetnyi önkritikára, aminek nyoma sincs Toroczkai majmaiban. Petersen úgy fogalmazza meg magát, mint aki kiégett a munkaerő-piacon – ez gátat vett önmaga idealizációjának, ámbár az elitista mentalitásnak nem. S bár a rendszert okolja a kiégésért, nem tagadja le a saját hibás döntéseit. Petersen nem tekinti magát kiválasztottnak, inkább csak egy olyan embernek, aki egy közülünk. Ilyen téren szerethetőbb a széljobbon hatalmasra felfújt egolufiknál, mint a HVIM, a Duo Gladii, a Depositum és a Médiavadász („én vagyok a fasza gyerek”). A gyűlölködése miatt viszont egyáltalán nem szimpatikus.

Mivel feminista és baloldali, ki más lehetne a gyűlöletének a célpontja, mint a fehérek és a férfiak? Időnként pedig osztálygyűlöletének köszönhetően az amerikai középosztály is megkapja a maga gyűlöletadagját. Mikor baloldali feminista szakirodalmat olvasok, úgy érzem magam, mint Miskolczy Ambrus, amikor átrágta magát több száz Vasgárda-irományon: rám jön az enyhe rosszullét! Bizony, a feminista társadalomtudomány produktumainak több mint a fele szintén frusztrált szakirodalom! Azok a rohadt férfiak…! Hogy túlzás, miszerint Anne Helen Petersen eme művéről az újfasizmus jut eszembe? Szomorúan megad rá minden okot.

Következzen az értékelés. Pro és kontra.

Pro

Anne Helen Petersen 2019-ben írt egy cikket a Buzzfeed-re, hogy az Y-generáció, a milleniálok, az 1981 és 1996 között születettek, a 25-40 éves korosztály tagjai kiégtek a munkaerő-piacon. A közösségi médiában és a nyomtatott sajtóban egyaránt szinte azonnal felkapták a tematikát. Petersen arról írt, hogy a fiatal felnőtteknek alapvető élményévé vált a munka általi kiégés. A mindennapjaik, mind a munkanapjaik, mind a szabadnapjaik, semmi másból nem állnak, mint tennivalók sorozatából. Annyi teendő jön össze nekik, hogy úgy érzik, sosem érik utol magukat. Szoronganak, mert kevésre értékelik azt a teljesítményt, amit elérnek a munkában. Miután pedig úgy értékelik, hogy a munkateljesítményük nem kielégítő, megjelenik náluk a szégyenérzet és a bűntudat. A munkaerő-piac elvesz tőlük rengeteg időt és energiát, aminek következtében nem jut idejük önmagukra és az embertársaikra.

Petersen csak egyszeri témázásnak szánta a cikket, így meglepődött azon, mennyire felkavarta az állóvizet. A rengeteg beérkezett levélből és a sokáig tartó párbeszédből hamar világos lett számára, hogy választott témája számos embert érint valamilyen formában. Gyorsan összeállított egy témába vágó kérdőívet. Arra kérte a 20-as és 30-as munkavállalókat, hogy töltsék ki a kérdőívet. Így mérte fel, mik a tapasztalataik. Részben a kutatásaira, részben a szakirodalomra támaszkodva írta meg ezt a könyvet. Igyekezett felderíteni, mik vezettek az Y-generációnak a munkaerő-piacon való kiégéséhez.

A társadalomtudomány területén rengeteg szakember hívta fel a figyelmet a veszélyre, miszerint a munkaerő-piaci struktúra a jelenlegi formájában kiégést okoz a dolgozók többségénél. Itt nem csupán arról van szó, hogy tucatnyi ember esik áldozatul a munkahelyi kiégésnek. Valójában egy egész nemzedék érzi rosszul magát a bőrében. Manapság a túlhajszoltság népbetegség. 2019-ben a WHO egészségügyi rendellenességnek nyilvánította a kiégést. Az Egészségügyi Világszervezet értelmezése szerint a kiégés az állandó munkahelyi stressz okozta szindróma.

Petersen kihangsúlyozza, hogy a kiégés nem csupán az Y-generációnál jelentkezett, hanem az X- és boomer generációnál is, s ugyanúgy veszélyt jelent a még fiatalabb Z- és alfa-generációra is. Vagyis érint mindenkit, aki létezik vagy létezni fog a munkaerő-piacon. Herbert Freudenberger 1974-ben azonosította be pszichológiai diagnózisként a kiégést. Az ő értelmezésében ez egyfajta fizikai és mentális összeomlást eredményező kimerülés. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a kiégés nem olyan mentális betegség, amiből ki lehet gyógyulni néhány nap pihenéssel. A kiégés azonban nem jelent egyet a kimerüléssel. A kimerülés az, amikor az ember a munkája során elér egy kritikus pontra, ahol kénytelen befejezni a melót, hogy átadja magát a pihenésnek. Ebben az esetben elég egy bizonyos mennyiségű pihenőidő, hogy a dolgozó regenerálódjon, és folytassa a munkáját. A kiégés során az egyén hiába érkezik el a kritikus pontra, nem adja át magát a pihenésnek, hanem folytatja a munkáját. Kimerül, de mégis végzi tovább a melót. Túldolgozza magát. Ha nem áll meg időben, halálra dolgozza magát. Bizonyos munkamániások csupán a túlvilágon pihennek meg. A munkamánia velejárója a kiégés. A túlmunka felemészti az illetőt.

Petersen több fejezetben is sztorizgat a saját kiégéséről. Emellett megossza számos ember tapasztalatát a túlhajszoltságról. A kiégett ember állandóan elmarad a tennivalókkal, ami miatt megjelenik nála a szégyenérzet. A magát túlhajszoló ember nem akarja elfogadni, hogy a testi és szellemi energiái végesek. Ha elfogy az összes energiája, következik az összeomlás. A felhalmozódó tennivalók, melynek sosem ér a végére, csak az egyik tünet. Amint elvégez egy feladatot, nem érez elégedettséget. Holtfáradtan is benne van a késztetés, hogy folytassa a feladatai elvégzését. A kimerültség-érzet mindennapi vendég, igazából egy keserű életérzés nála. A kiégés nem szüntethető meg nyaralással, szabadsággal, gyógyszerekkel; nem segít a leküzdésében az altató, az alkohol, a drog, a szex. A kiégés nem átmeneti, hanem tartós állapot. A kiégés az internetfüggőség, az alkoholizmus, a nárcizmus és az infantilizmus mellett egy (poszt)modern korbetegség. Valamelyest kifejeződik bennük az emberi közösségtől való elszakadás és az önmagunk teljes felszámolása.

Petersen szerint az amerikai iskolarendszer is felelős a felnőttkori kiégés megjelenéséért. Az 1980-as években átalakultak a gyermeknevelési szokások, elsősorban a középosztályban. A milleniálok voltak az első generáció, akiket a szüleik programszerűen készítettek fel a munkaerő-piacra. A gyerekeik fejlesztő foglalkozásokon vettek részt az óvodában, az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen. Így váltak belőlük kis felnőttek. Túlságosan sok Y-generációs nőtt fel a szüleik által előidézett túlhajszoltságban. Minden napja betáblázódott a gyerkőcnek, még a hétvége is. Ez nem felhőtlen gyermekkor volt, hanem gyermekmunka. A tanórák, a különórák és az otthoni tanulás meghaladta a napi 8 órát. Anyuka és apuka már kisded korában eldöntötte, hogy csemetéjük későbbi tanulmányainak a célja az egyetem. Úgy vélték, csak az egyetemi diploma garantálhatja gyereküknek a középosztálybeli státuszt. Az erős középosztálybeli státusz egyet jelentett az amerikai álommal. Az Y-generáció többsége keserűen tapasztalta meg végül, hogy az iskolarendszerben ígértek nem realizálódtak a munkaerő-piacon. A megszerzett diplomával nem értek célt. Ami valójában várta őket, az a fizetetlen gyakorlatok, a törlesztendő diákhitel és az alacsony bérek. Rengeteget güriztek az iskolarendszerben, még többet a munkaerő-piacon, csekély fizetésért.

Az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakultak a munkahelyek, velük együtt a munkakultúra. Elsődleges oka a 2008-as világválság, másodlagos oka bizonyos káros mítoszok meggyökeresedése a közgondolkodásban. Az egyik ilyen a „szerethető munka” narratívája. Az önmegvalósítás a központi doktrínája volt a neoliberális tudatformálásnak. Ennek egyik tétele, hogy olyan szakmát érdemes választani, amit szeret az illető. Ebből következik az elgondolás, hogy egy igazi munkavállaló teljesen alárendeli magát a munkájának, hiszen az a szenvedélye. A szenvedélyes dolgozó még a magánéletét is beáldozza a munkájáért. A munka behatol a magánéletbe. Akinek az a munkája, amit szeret, az valójában szereti a munkáját. Egybeolvad egymással a szabadidő és a munkaidő, a személyes én és a dolgozó én.

Aztán megjelent a „rugalmas időbeosztás” és a „szabadúszó munka” jelensége. Petersen kreált egy sajátos definíciót: a „repedezett munkahely” az alkalmi meló. Az alkalmi melók megszaporodtak az USA-ban. Piacképes munkakörök az amerikai munkaerő-piacon: grafikus, fotós, újságíró, szerkesztő és honlaptervező. Régen teljes idejű alkalmazottként vették fel őket a cégek. Manapság szabadúszóként alkalmazzák őket alkalmi munkában, ahol elvégzik egy teljes idejű alkalmazott munkáját. A szabadúszók minőségi munkát végeznek szánalmasan alacsony bérért. Emellett a cég nem fizeti az egészségbiztosítást, és nem garantál normális munkakörülményeket. Petersen amerikai példákat hoz, de mi is ismerjük ennek magyar megfelelőjét: a katás vállalkozót. A kisadozó egyéni vállalkozónak rugalmas munkaidőben folyamatosan taposnia kell ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát, miközben nem jár neki fizetett betegszabadság és nyugdíj-megtakarítás. A szabadúszók közül többen felismerték, hogy a szabadság nem ér semmit biztonság nélkül. Petersen szerint egyedül az állam kényszerítheti rá a cégeket, hogy felvegyék a szabadúszókat teljes idejű alkalmazottként.

A technológia is hozzájárult ahhoz, hogy a munka ilyen intenzíven behatolt a magánéletbe. A szellemi munkát végző emberek többségénél megfigyelhető, hogy mind a munkaidő, mind a szabadidő nagy része átkerül a virtuális világba. Az új trend a magánélet áthelyezése a virtuális térbe. Hazánkban a Youtube-n, a Facebook-on és a Twitch-en tevékenykedő influencerek mutatják a „követendő” példát, hogy a virtuális világban vegetálni klafa! A kiégés összefonódik két kártékony mentális betegséggel: a munkamániával és az internetfüggőséggel. Rengeteg munkahelyi kiégéstől szenvedő ember internetfüggő. Sok munkavállaló a munkahelyi stresszt több órás videójátékozással vezeti le. De az alkoholizmus is egy olyan eszközzé válik a szerencsétlenek kezében, amivel próbálják kompenzálni a saját kiégésüket. A kiégés bevonz persze ezen kívül más káros lelki defekteket is – kellően hosszadalmas lenne felsorolni mindet! Bizony, a virtuális és a digitális, informatikai technológia elmélyítette a kiégésünket! A technológia a hatékonyság ígéretével jelent meg a munkaerő-piacon. Kevesebb munkát ígért, mégis amit eredményezett, az még több munka.

A technológiai eszközök, karöltve a közösségi oldalakkal, még inkább megnövelték a munkaidőt a szabadidő kárára. A tech- és multicégek értesítésekkel, levelekkel és feladatokkal bombázzák a hétvégéjén az alkalmazottat. A technológia révén az élet és a munka összefolyik egymással. A COVID idején a home office tovább erősítette ezt a negatív trendet. Mi is volt az ígéret? Kevés kötöttség és több rugalmasság a munkában! A digitális eszközök valójában nem rugalmasságot hoztak az otthonról is dolgozó életébe, hanem többletmunkát. Gamer- és techcégek alkalmazottjai, meg magazinok szerkesztőségének újságírói hétvégén is nyomatták otthonról a melót, annak ellenére, hogy hivatalosan nem volt nekik munkaidő.

Manapság divatosak az influencerek körül kialakult Twitch-, Youtube- és Facebook-közösségek. A TheVR, a Moakaash, a Bennszülött Bálna és a Senshi előszeretettel hangsúlyozza ki, hogy micsoda közösség alakult ki körülöttük. Ezek a virtuális közösségek valójában lazábbak egy alkoholista tudatánál. A virtuális közösségek nem helyettesítik a valódi közösségeket, csak megadják az illúzióját. Techfüggők élvezik egymás társaságát, miközben elmélyednek a saját belső poklukban. Kassai Lajos, a Lovasíjász is kihangsúlyozza, hogy ami a Kassai-völgyben van, az közösség. Igen, az egy valódi közösség!

Kutatások bizonyítják, hogy a technológiai eszközöknek, a közösségi oldalaknak és a virtuális tereknek köszönhetően lecsökkentek a családon kívüli személyes kapcsolatok. Az Y-generáció tagjainak többsége ritkán jár össze más emberekkel. Egyrészt sok a tennivaló, másrészt ki vannak fáradva és merülve. A kiégés nem csupán a munkaerő-piacon való felszámolódás. A kiégés az egyik tünete annak, hogy az emberek elidegenedtek önmaguktól, a természettől és a közösségtől. A kiégés által eltávolodtak az Istentől és az Isten által teremtett rendtől.

Petersen szerint a kiégés rendszerszintű probléma. Csak akkor tűnik el a modern társadalmakban a kiégés, ha megreformálják a munkaerő-piacot. Petersen-nek igaza van, amikor arról beszél, hogy a kiégés nem egyéni, hanem társadalmi probléma. Szerintem kulturális és civilizációs is. Petersen megoldási javaslatainak egy része teljesen normális. Az államnak törvényben kell szabályoznia a túlmunkát. A válság mindenképpen kezelendő. Az Y-generáció többségének kevés a jövedelme, de ez a legkisebb probléma. A legnagyobb gond, hogy a fiatal felnőttek tömegesen idegenednek el a szakrális eszményektől, az élő közösségektől, a család intézményétől, a szexualitástól. Az aszexualitás mostanra egy betű lett az LMBT-adatbázisban. Ezért érdemes felsorolni mindazokat a mentális betegségeket, amik elvezethetnek az aszexualitáshoz: az anorexia, az alkoholizmus, a drogfüggőség, az internetfüggőség, a munkamánia. Igen, a munkamánia is eredményez szexmentes életmódot! Az sem véletlen, hogy a merev munkaerő-piaccal rendelkező Japánban az egyik legnépszerűbb életmód az aszexualitás. Ebből is érzékelhető, hogy a kiégés egy súlyos megnyilvánulása az elidegenedésnek. Össztársadalmilag, az állami beavatkozások révén foglalkozni szükséges a problémával! Mielőtt a körmünkre ég – ez is!

Kontra

Anne Helen Petersen kritikája az amerikai munkaerő-piacról zseniális – lenne! Megjegyzem: a fenti ismertetés a Pro részben csak zanzásított verzió. Érdemes elolvasni a könyvet, mert az teljesebb és részletesebb szociálpszichológiai analízist és kritikát ad a témáról. A gond csak az, hogy Petersen megnehezíti az olvasó dolgát. A művet ajánlja minden olyan embernek, aki kiégve érzi magát a munkaerő-piacon. Igazából úgy írta meg a könyvét, hogy többnyire woke baloldali olvasók legyenek képesek végigolvasni az utolsó lapig.

Nekem négy problémám van a könyvvel. Vagyis igazából három, amikből közösen összeáll a negyedik. A szöveget áthatja a rasszizmus, a szexizmus és a Trump-fóbia. Petersen kiemeli a szolidaritás fontosságát; úgy, hogy közben uszító beszédet intéz a fehér középosztály, úgy an block a férfiak egésze, meg Trump hívei ellen. Petersen morálisan elkülöníti egymástól a demokratákat és a republikánusokat: Obama és Hillary hívei a jó amerikaiak, Trump hívei a rossz amerikaiak. Petersen politikailag nem haladja meg a pártkülönbségeket. A fehérek és a feketék, meg a nők és a férfiak egymás ellen uszítása pedig szintén ellene hat a szolidaritásnak. Hősnőnk úgy beszél a szolidaritásról, hogy közben a saját kútmérgezése révén hozzáteszi a magáét ahhoz, hogy halványodjon az összefogás lehetősége. Egy antiszociális személy hirdeti azt, hogy szükség van a szolidaritásra. A szomorú az, hogy tényleg szükség lenne a modern társadalmakban az igazi közösségi érzésre. S pont az ilyenek torpedózzák meg, mint a jelen könyv szerzője.

Szexizmus: Valószínűleg az első férfi, akit Petersen gyűlölhetett, az az apja. Az apja ugyanis elvált az anyjától, ami rontott az anyagi helyzetükön. Petersen az anyjával együtt így lecsúszott a középosztályból az alsó-középosztályba. A szerző felnőtt korában a saját szülei válásának forgatókönyvét általánosította majdnem az összes válásra. Petersen szerint azért történik a legtöbb válás az USA-ban, mert szemetek a férfiak. Igen, a házasság mindig a férfi miatt esik szét! A másik véglettel nem foglalkozik, mikor a nő miatt megy szét a házasság. Petersen empátiája már nem terjed ki azokra a férfiakra, akiket a válás során anyagilag nehéz helyzetbe juttatott az egykori asszony, mi több, eltiltották tőle a gyereket is. Teljesen hiányzik a házasságok felbomlásának, a válásoknak az árnyalt értelmezése – ahogyan azt megszokhattuk a feminista szakirodalomtól! Apropó szakirodalom, amit a szerző alkalmaz a jelenség értelmezéséhez, az szintén kizárólag feminista, szélsőségesen nőpárti!

Petersen szerint a nők jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a férfiak. Miért? A házimunka miatt. A feminista értelmezés alapján ugyanis a nők nem csupán a munkaerő-piacon égnek ki, hanem a háztartásban is. A feministák által mesélt horrorsztoriban kétszeres a nők kiégése. Petersen kizárólag feminista szakirodalmat hoz elő a bizonyításra (nem is tudna mást), sok esetben a legsovénebbet. „A férfiak olyan lehetetlenül tudnak viselkedni, hogy nem is érdemes kínlódni velük.” – mondá Lisa Wade, szociológus. Anne Helen Petersen idézi, egyetértőleg. A nemi sovinizmus tisztán kiérthető a mondatból. Nem „bizonyos férfiak”, hanem „a férfiak”. Mintha a férfi egy külön korlátolt faj lenne, ami megrekedt a fejlődésben, ezért nem érdemes velük a kínlódás. Ha valaki a nőkkel szemben fogalmaz meg egy ilyen állítást, az a közbeszédben sovinizmus; ha férfiakkal szemben, akkor az „szociológia”.

Petersen elemezhetné külön a háztartásban a férj és a feleség, az apa és az anya, a férfi és a nő kiégését. De mivel szerinte a nő jobban kiég a háztartásban, mint a férfi, ezért vizsgálódásának alanya kizárólag a feleség, az anya, a nő. Narratívájában a férfi, a férj, az apa kizárólag úgy jelenik meg a háztartásban, mint a feleséget szolgának tekintő zsarnok.„Az agyonhajszolt millenál szülő” fejezetcím amúgy is csalóka, átverés. A naiv ember ugyanis azt hinné, hogy a gyerek apja és anyja egyaránt szenvedő félként jelenik meg az elemzésben. Ehelyett kapunk egy „gonosz apa versus jóságos anya” képet. Amit általánosít minden egyes családi háztartásra. Petersen ugyanis fanatikusan hiszi azt, hogy a nőkkel szembeni nemi sovinizmus rendszerszintű. És mint mondtam, a feminista szakirodalmon kívül nem hajlandó alkalmazni mást. Ez a feminista szakirodalom viszont olyan, amitől dr. Goebbels elégedetten csettintene a nyelvével!

Néhány évvel ezelőtt a feministák Magyarországon is felvetették, hogy a házimunka legyen fizetett, járjon érte bér! Őszintén megmondom: bár kritikus vagyok a legtöbb feminista politikai programmal, ezt még én is támogatnám. Szerintem szörnyű, hogy minden nőt igyekeznek bekényszeríteni a munkaerő-piacra. Nem elég, hogy a férfi húzza az igát, robotoljon még a nő is! Számos nő nem vágyik a munkaerő-piacon való létre, hanem szeretne megmaradni háztartásbelinek. Mégis kénytelenek jelen lenni a munkaerő-piacon, mert csak a bejelentett munka által lehet később nyugdíjuk. Ha rendes bérmunkaként lenne elfogadva a házimunka, és az állam fizetne érte bért, akkor meg lenne oldva a nyugdíj-probléma is. Mégis félrement az egész ügy, mivel a feministák itt sem voltak képesek mellőzni a férfiellenes nemi sovinizmust. Nyomatták, hogy „pfuj, patriarchátus”, „pfuj, férfiuralom”, pfuj, férfiak”! Ezek után pedig ők voltak megsértődve, hogy alig állt az ügyük mellé férfi. Miért állt volna? Ki kíváncsi arra, hogy utálják, mint az utcán felejtett kutyaszart? A feministák persze itt sem gyakoroltak önkritikát, hanem a férfiakat tették meg hibásnak, amiért nem győzedelmeskedett az ügy. Írogatták a kis cikkeiket, hogy eltaposta őket a gaz férfiuralom! Agyhalott idióták!

A nőknek meg kell felelnie a jó munkás, a jó feleség és a jó anya idealizált képének. A nők, miközben igyekeznek elérni ezt az ideált, elfáradnak és kiégnek. Petersen szerint ezért a férfiak a felelősek. Úgy véli, a férfiak kényszerítik rá a nőkre ezt az idealizált képet. Tudtommal a feminizmus volt az, ami idealizálta a munkaerő-piacra belépő nő, a munkás asszony alakját. A feminizmus hirdette azt, hogy egy nő lehet egyszerre jó munkás, jó feleség, jó anya (pl. nálunk Szél Bernadett és Szabó Tímea). Számos nő próbált megfelelni a feminista ikonképnek, és kiégett az igyekezet közben. Bizony, ez a feminizmus kudarca! De mint köztudott, az önkritika hiányzik a feminizmus eszköztárából, ezért a felelősek itt is a férfiak! Ki más?

Petersen nem vizsgálta külön, miképpen égnek ki a férfiak és a nők a munkaerő-piacon. Minthogy azt sem elemezte, a feminizmus milyen hatást gyakorolt a munkaerő-piacra. Ezt picit furcsállom is. Megszámlálhatatlan nő döntött úgy, hogy megmutatja, mire képes a munkaerő-piacon, itt pedig tetten érhető a feminizmus hatása. Időközben a női dolgozók nagy része kiégett a bérmunkában. Feltehető a kérdés: ebben mennyi a feminizmus felelőssége? Ugye, ott kezdődik az önkritika, hogy felteszünk önmagunknak kényelmetlen kérdéseket! Petersen mindenesetre nem teszi fel magának ezeket a kérdéseket. El van kötelezve egy ideológiának (egy vallásnak), és ezért sutba dobja az objektivitást. Ez nem túl tudományos.

Judeokrata kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A zsidók által működtetett tőkés rendszer – zsidóuralom. Ezen értelmezés szerint a zsidók miatt szar a kapitalizmus. A szélsőjobb és az alt-right kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a zsidók elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!

Patriarchális kapitalizmus. Tudjátok, mit jelent? A férfiak által működtetett tőkés rendszer – férfiuralom. Ezen értelmezés szerint a férfiak miatt szar a kapitalizmus. Az újbaloldal és a feminizmus kedvenc magyarázata. Elég egy őrségváltás, a férfiak elmozdítása, és eljön az emberségesebb világ!

Meglehetősen hasonlít egymásra a két elmélet. Ennek megvannak a maga okai. Érdekes téma, csak messzire vezetne.

Petersen szerint a patriarchális kapitalizmus a felelős azért, hogy kiégnek az emberek a munkaerő-piacon. Érthető? A férfi miatt szar a tőkés rendszer, azon belül a munkaerő-piac! Mindeközben antiszemitizmussal vádolja Trumpot és híveit. Az a nő vádol másokat zsidógyűlölettel, aki boldogtalanul nyomatja a férfigyűlöletet. Mondaná Mr. Spock: „Ez nem logikus!”. Petersen úgy gyakorolja a munkaerő-piacról való analízist és kritikát, hogy közben majd megfullad a férfiellenes nemi sovinizmustól. A gyűlöletbeszédtől viszont félresiklik az analízis. A rendszerkritika átmegy puszta politikai propagandába. Ahogy általában a frusztrált rendszerkritika esetében szokás!

Petersen szerint „a nők egyébként is másodrendű állampolgárok”. Miért? Mert a realitást és a fantáziát egymással összemosó feminista szakirodalom szerint azok. Tudjátok, melyek azok a nők, akik másodrendű állampolgárok a fejlett demokráciákban? Akik annak gondolják magukat. Azok, akik táplálják magukban a kisebbségrendűségi érzést. A feministák. Köztük Anne Helen Petersen.

Rasszizmus: Petersen másik vakmerő állítása, miszerint a feketék jobban kiégnek a munkaerő-piacon, mint a fehérek. A szerző nem mutat bizonyítékot, helyette moralizál. Aztán üti tovább a vasat. A kínai bevándorlók nehezebben kapnak munkát, mint a fehérek. Megint nincs bizonyíték, csak moralizálás.

Petersen, mint a legtöbb woke balos, bebüfögi a „rendszerszintű rasszizmus” áltudományos elméletét. Aki nem hülye, mint a segg, az tisztában van vele, hogy rasszizmus előfordul minden rassznál! A termelési és fogyasztási rendszer, azon belül a munkaerő-piac frusztrálttá teszi a benne élő embereket. A frusztrációt ki kell adni valahogyan. A feszkó levezetésére pedig elég nemtelen eszköz a bűnbak-képzés és a gyűlöletbeszéd. Ennek egyik formája a rasszizmus. A fehér seggfej a feketét, a fekete seggfej a fehéret fogja gyűlölni. Minden rassznál vannak normálisak és szélsőségesek. A „rendszerszintű rasszizmus” arra szolgál, hogy elfedje a realitást. Módszere, hogy fogja a feketéket gyűlölő fehér rasszistákat, mint kisebbséget, és az ő hülyeségeiket általánosítja a teljes fehér amerikai társadalomra. A kritikai fajelmélet szerint nem csupán a Klu Klux Klán a rasszista, hanem az amerikai állam és annak intézményei. Mivel a társadalmi rendszer valódi urai a fehérek, ezért a feketék elleni rasszizmus rendszerszintű. A kritikai fajelmélet egy színesbőrű seggfejek által gyakorolt fehérellenes rasszizmus – amiben osztozik tucatnyi öngyűlölő fehér idióta is! Ezt balliberális értelmiségiek igyekeztek megvalósítani Magyarországon is, csak itt a cigánysággal. A lényege ennek az uszítás. A kritikai fajelmélet a színesbőrűeket ellene hangolja a fehéreknek. Ennek egyik gyakorlatba ültetése a Black Lives Matter!

Miért is égnek ki jobban a feketék, mint a fehérek? Mit mond erre Petersen? Asszondja, a feketék túldolgozzák magukat, hogy elfogadják őket a fehérek! Hozz is egy kis sztorit! Rhiann, egy középosztálybeli néger férfi, még gyerekkorában rasszizmust tapasztalt néhány tanártól, diáktól és golfostól. Petersen le is vezeti belőle, itten a „rendszerszintű rasszizmus” esete áll fenn! A történet érdekessége az, hogy Rhiann-t kisfiúként arra figyelmeztették a szülei, hogy vigyázzon a fehérekkel. Vagyis a fekete szülőkben is működött a fehérekkel szembeni előítélet – de Petersen számára ez már nem érdekes.

Trump-fóbia: Petersen valósággal tombol, amikor elérünk Donald Trump-hoz. (Úgy látszik, Trump sok nőre van ilyen hatással. A vén gigolo!) Hozza a demokraták szokásos Trump-fóbiáját. Egyes szövegrészletek szinte kísértetiesen emlékeztetnek a balliberális zsurnalisztikára. Itt egy kicsit gondban vagyok, mert Trump-nak amúgy semmi köze nincs a könyv témájához – mégis szerepeltetve van a szerző által. Így én kérek elnézést az olvasóktól, annak ellenére, hogy az offolást Petersen követte el, nem én! Mivel van itt dezinformáció bőven, kénytelen vagyok reagálni rá!

Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy rasszisták. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző fehérellenes rasszizmusról mélyen hallgat. A BLM sem kerül nála kereszttűzbe, mikor ott is van fehérellenes rasszizmus bőven.

Petersen azzal vádolja Trump-ot és híveit, hogy gyűlölik a nőket. Konkrét idézetet nem hoz. A Clinton-klán holdudvarában tenyésző férfiellenes sovinizmusról mélyen hallgat.

Petersen antiszemitizmussal vádolja Trump-ot. Konkrétumokat itt sem hoz. A BLM-t nem bírálja az antiszemitizmusáért.

Petersen haragszik Trump-ra, amiért nem támogatja a mexikói menekülteknek az USA-ba való vándorlását. Idegengyűlölettel és bevándorló-ellenességgel vádolja.

Petersen azzal vádolja Trump-ot, hogy kormánya alatt rosszul érezték magukat a transzneműek. A transzformátorok valójában minden amerikai elnök kormányzata alatt rosszul érezték magukat. A transzneműség, mivel destruktív mentális betegség, rossz közérzettel jár. Talán meg kellene gyógyulni, és akkor jobban éreznék magukat ezek az emberek! Kissé különös amúgy, hogy miközben Petersen felhívja a figyelmet, mennyire káros mentális betegség a kiégés, a munkafüggőség és a netfüggőség, közben egészségesnek tart egy másik, úgyszintén önveszélyes mentális torzulást, a transzneműséget. Petersen ezzel megint ront a hitelességén. De hát így jár az, aki felelős értelmiségként alárendeli a munkásságát egy politikai mozgalomnak!

Valamilyen szinten értem, hogyan kerül ide Trump. Petersen szerint Trump az egyik kerékkötője az amerikai nemzeti szolidaritás létrejöttének. Már a publicisztikájában is ostorozta Trump-ot az antiszemitizmusért, a rasszizmusért, a szexizmusért, a homofóbiáért és a transzfóbiáért. Különös, hogy a BLM-t, amely nyíltan gyakorolja az antiszemitizmust, a rasszizmust, a szexizmust, a homofóbiát és a transzfóbiát, nem éri kritika a részéről.

Petersen olyat is Trump szemére vet, hogy felerősítette a fehér nacionalizmus eszméjét. Hogyan? Miként? Mi módon? A hölgy nem ad konkrét válaszokat, csak hanyagul odaveti, hogy olvashatóak erről tanulmányok. (Azt hiszem, erre mondják azt, hogy megkerülte a választ.) A BLM a fekete felsőbbrendűségi fajelméletével viszont megint nem kerül említésre. Ki érti ezt? Konkrétumok nincsenek, de van moralizálás. „Több millió olyan ember van, akinek tényleges kárt okoz a rasszista szemlélet.” Láthatólag Anne Helen Petersen-ben elég nagy kárt okozott a fehérellenes rasszista szemlélet.

Jaj, nagyon szörnyű ez a Trump! Bezzeg arról nem esik szó, hogy az Obama- és Clinton-klán vezérelte „demokrata” balliberális elit arrogáns, az átlagember problémáit nagy ívben leszaró elitista mentalitása vezetett oda, hogy emberek tömegei választották meg elnöknek Trump-ot! A republikánus üzletember győzelméhez kellett egy a társadalomtól radikálisan elidegenedő baloldal. Petersen, mint oly sok „demokrata”, nem néz szembe a valódi okokkal és következményekkel. Marad a puszta gőg! Mint például ez:

„Kanyargós vonalat lehet húzni a kiégés, a vele járó kétségbeesés és az egzisztenciális válság, továbbá a fehér nacionalizmus, a heves online nőgyűlölet és az újfasizmus között.”

A manipuláció célja, hogy a társadalmi feszültséget becsatornázza a woke baloldalhoz. Fehér nacionalizmusról, újfasizmusról pofázik Petersen, miközben direkt nem veszi észre azt a fekete nacionalizmust, nemzetiszocializmust, amit úgy neveznek, BLM. A fasizmus, hasonlóan, mint a kommunizmus, egy jakobinus eszmeiség. Az újbaloldal folyamatosan táplálja a jakobinus gyökereit. Trump egy erősen nárcisztikus, internetfüggő, magát Twitteren kiélő, Pán Péter-szindrómás boomer – korunk tipikusan beteges gyermeke, aki tényleg nem alkalmas elnöknek! Az alt-right pedig egy szellemi nyomornegyed! Azt nem mondom, hogy veszélytelenek. A kérdés inkább az: mennyire veszélyes az újbaloldal? Én úgy vélem, veszélyesebb. Az amerikai újbaloldal seregestül termelte ki a szabadságjogokat lábbal tipró kommunisztikus és fasisztoid figurákat. Hölgyünk rossz helyen keresi az újfasizmust! Kezdhetné mondjuk azzal a BLM-rel, ami nem is szándékozik rejtegetni a fehérellenes rasszizmusát, az Izrael létét is tagadó antiszemitizmusát, a nőkkel szembeni nemi sovinizmusát, a homo- és transzfóbiáját. Igazából teljesen felesleges számon kérni Anne Helen Petersen-en a hiteles antifasizmust, mert úgy néz ki, neki valójában semmi baja nincs a fasizmussal.

A termelési és fogyasztási rendszer, az általa működtetett munkaerő-piac kitermelt sok gyűlöletbeszédet. Köztük a nemi sovinizmust, a férfi- és nőellenességet. Petersen úgy véli, a nőgyűlölet az egyedüli reális probléma a kettő közül. Valahol érthető a gondolkodása. Mennyivel egyszerűbb Trump-on és hívein számon kérni a nőgyűlöletet, mint szembenézni a saját férfigyűlöletével!

A szolidaritás ellen

Itt már nem szükséges tovább ragoznom, miért hiteltelen Petersen, amikor beszél és ír a szolidaritás szükségességéről.

A munkaerő-piac fizikálisan és pszichésen leterheli az embert. A terhelés közben előhozza belőle a frusztrációt. A bérmunka világa tele van frusztrált emberekkel. A frusztráció általában három negatív érzelmet hoz elő az emberek többségéből: félelmet, haragot és gyűlöletet. A negatív érzelmek egyenesen vezetnek az olyan destruktív gyűlöletformációkhoz, mint a rasszizmus és a szexizmus. Ezenkívül bármiféle gyűlölethez. Rengeteg célpontot találunk a társadalomban.

Anne Helen Petersen is egy ilyen beteg ember. Kiégett a munkaerő-piacon. Frusztrált. Tele van félelemmel, haraggal és gyűlölettel. Eljutott a rasszizmushoz és a szexizmushoz. Gyűlöletet táplál a fehérek és a férfiak irányába. Vagyis inkább a fehérek és a férfiak többsége irányába. Ilyen téren pedig megengedő a fehérek ellen irányuló rasszizmussal és a férfiak ellen irányuló szexizmussal.

A gond az, hogy ez az emberalatti szemlélet benne rejlik a könyvében. Jelentősen rontja a mű szakirodalmi jellegét. Ez egy igazi frusztrált szakirodalom. Hamisíthatatlan frusztrált rendszerkritika. Inkább esszé, mint tanulmány. Esszé, tele gyűlölettel. A szövegben táncot jár egymással az igényesség és az igénytelenség. Sajnos ez ilyen tré! Kár érte! A szerzőért is, a könyvéért is!

Petersen szolidaritásról beszél, miközben szélesíti a rasszok és a nemek közötti árkokat. Olyanokat vett papírra, hogy a munkahelyi leépítések jobban érintik a nőket, mint a férfiakat, és jobban a színesbőrűeket, mint a fehéreket. Tudjuk, hogy ez hazugság – még akkor is, ha ál-statisztikák állnak mögötte. Aki ilyet leír a MeToo és a BLM idején, az egy rosszindulatú gazember!

Petersen úgy véli, a munkaerő-piac megreformálásához szükség van a szolidaritásra. Szép gondolat. A baj az, hogy a woke baloldal ellene hat a szolidaritásnak. Igazából az „oszd meg és uralkodj” elv alapján szítja a feszültséget. A woke baloldali narratíva szerint a nőket jobban kizsákmányolják, mint a férfiakat; és a színesbőrűeket jobban kizsákmányolják, mint a fehéreket. Ez hazugság, a valóság eltorzítása. Mert mit is mond? Azt, hogy a férfi és a nő nem egyenlő, hanem a nő egyenlőbb. Azt, hogy a fehér rassznál többet ér minden olyan rassz, ami nem fehér. A woke baloldal felduzzasztja az egymás iránt érzett félelmet, haragot és gyűlöletet. Kiélezi ezzel az ellentéteket. A woke baloldal egymásnak ereszti a férfiakat és a nőket, a fehéreket és a színesbőrűeket. Ez ellene hat a valódi szolidaritás kialakulásának.

Petersen kiemeli, hogy ő nem ad érdemi megoldást. Kihangsúlyozza, hogy nem mondja meg, mit kell tenni. Valójában igenis megmondja, csak nem nyíltan, hanem burkoltan. A szerző szerint a közszférából indulnak el a lényeges változások. Azt tanácsolja, hogy az emberek olyan politikusokat támogassanak, akik elindítják ezt a változást. Hősnőnk nem mond neveket, de politikai nézetei alapján lehet tudni, kikre gondolt. A Clinton-, Obama- és Biden-klán hűséges „demokrata” vazallusaira.

Mikor a könyv közepén tartottam, még 10/7-et akartam adni rá. A könyv végén csökkent 1 pontszámmal. Így az értékelésem 10/6. Amit az amerikai munkaerő-piacról leír, nagyjából felhasználható későbbi tanulmányokhoz. A rasszizmusa és a szexizmusa viszont alaposan lehúzza a rendszerkritikáját. A frusztrált szakirodalom mindig kevesebbet fog érni a valódi objektivitásra törekvő szakirodalomnál.

(Tari Annamária: Bátor generációk)

Az emberek már hosszú ideje szoronganak a termelői és fogyasztói társadalomban. Mik ennek az okai? Ez egy olyan problémahalmaz, amit nem lehet leegyszerűsíteni néhány válaszban. Erich Fromm kísérletet tett, hogy leírja, miért embertelen a gazdasági és társadalmi rendszer, s milyen lehetőségünk van az alternatívákra, a paradigmaváltásra. (Bár egy rideg és érzéketlen jakobinus seggfej ez a Fromm, de még így is találhatóak kiváló elemzései a témában.) A 20. századtól szorong a társadalmi ember. A 21. században pedig az online tér és a közösségi média jelentősen megnövelte ezt a szorongást. Úgy is mondhatjuk, azzal, hogy az emberek beléptek a virtuális valóságba, elmélyítették a bennük lévő szorongást. A szorongás valójában egy jelzés. Az egyén esetében így jelzi a test és a lélek, hogy gondok vannak az életvezetésben. A társadalom esetében a szorongás jelzi, hogy a társadalomban súlyosbodnak a problémák. Addig tart a szorongás, amíg fennállnak a problémák.

A legtöbb ember önként jelentkezik a szorongásért. Rázzák a pofonfát, és csodálkoznak, hogy fájnak a kiharcolt pofonok. Az élet nehéz, és sokan tovább nehezítik. Sokaknál jelentkezik az önsors-rontás. Szomorú látkép, hogy minden generációban tömegével találunk szorongó embereket. Szorong az X-, az Y-, a Z- és az alfageneráció. A 2010 után születettek számítanak az alfagenerációsnak; ma már köztudott, hogy a fiatal 10-es korosztály is szorong. Igen, gyermekek is szenvedő alanyai a pszichikai betegségeknek. Ez valahol tragikus.

Az alfagenerációs gyermekeknek önfeledten kellene játszaniuk a szabadban; helyette a videójátékok, a közösségi oldalak és a videó-megosztók által generált virtuális világban vegetálnak. Miért ne tennék, ha a példaképként működő influenszerek is ezt teszik? Ha Paplovag is 8-10-12 órákat rohad a számítógép előtt, live-ban, miért ne tegyék ugyanezt az őt követő alfagenerációs gyermekek is? A pszichológiai kutatások is azt igazolják, hogy a 2 óránál több internetezéssel és számítógépezéssel töltött idő mentálisan roncsolja az emberi pszichét. Az olyan közösségi oldalakon, mint a Facebook és az Instagram, szintén veszélynek vannak kitéve a gyermekek. A közösségi oldalak részben önreprezentációs felületek. A gyermekek ugyanúgy önmagukat teszik ki ezekre a felületekre, mint a felnőttek. Egy gyermek pedig kevésbé képes pszichésen megvédeni magát a rosszindulatú támadásoktól, mint egy felnőtt. Az online térben már gyermekkorban kialakul bennük a szorongás, a stressz és a depresszió.

Az X-generáció egyik része idegenkedve, feszülten figyeli a teljesen más mentalitással bíró Y- és Z-generációt, másik része viszont igyekszik alkalmazkodni hozzájuk. Az információs és technológiai fejlődés felülírta az emberi érzelmeket. Ma nem zárhatjuk ki magunkat az online térből, ugyanakkor korlátozhatjuk azt az időmennyiséget, amit eltöltünk ebben a virtuális valóságban. Érdemes is beosztani azt az időt, amit rászánunk az online térre. Az interneten ugyanúgy vigyáznunk kell önmagunkra és a társas kapcsolatainkra, mint a valóságban. Úgy kell jelen lennünk az online életben, hogy az ne csonkítsa meg vagy számolja fel az offline életünket. Ahhoz, hogy az identitásunk ne sérüljön se online, se offline, fontos, hogy tisztában legyünk a saját érzelmeinkkel.

Tari Annamária Bátor generációk c. könyve érdemes az olvasásra. Amit leír, tanulságos és elgondolkodtató, igaz, néhol elkeserítő és kiábrándító is. Számomra eddig sem volt kérdéses, hogy az információs és technológiai fejlődés elmélyíti a nyugati civilizációban egyrészt a kulturális és morális relativizációt, másrészt a személyközi elidegenedést. Ahogy növekszik az atomizálódás mértéke, úgy csökken a szolidaritásé. Ami zajlik körülöttünk, az egyszerre dráma és horror. Olyan mentális betegségek váltak ma alternatív életformákká, mint az alkoholizmus, az internetfüggőség, az anorexia, az aszexualitás, a transzneműség, a Pán Péter-szindróma és a Borderline-személyiségzavar. A Z- és alfagenerációs fiatalok lépnek eleinte még mosollyal az ajkukon az elkárhozás útjára – később pedig eltűnik ez a mosoly! Igen, ezt eddig is tudtam. Tari Annamária a szakkönyveivel nem csupán megerősített abban, hogy rossz úton jár a nyugati civilizáció, de még új információkkal is szolgált arról a földi pokolról, amit fokozatosan teremtünk magunk köré. Tőle tudom azt, hogy már az alfagenerációsoknál is jelentkezik az anorexia; léteznek 8, 9 és 10 éves gyermeklányok, akik elégedetlenek az alakjukkal. Fantasztikus, egy új információ, mennyire is mély a válság!

Lassan kialakult bennem az a tudat, hogy nem szívesen lépek ki a lakásom kapuján. Mert mi a jó abban, hogy naponta szembesülök a körülöttem lévő rothadással és hanyatlással? Magam körül érzékelem a válságot. Ugyanazt, amit Tari Annamária leír a könyveiben. A pszichológus által leírt anomáliákat viszontlátom magamban, a szüleimben, a barátaimban és a haverjaimban, a munkatársaimban, meg az utca emberében. Persze, nem árt nekem sem az önfejlesztés. Túl vagyok az alkoholizmuson, legyűrtem a grafomániát. Most birkózom az internetfüggőséggel és a Pán Péter-szindrómával. Ott az a fránya pánikbetegség is!

A könyvtáros szakmában, ahol húzom az igát, egyre gyengébb a szakmán belüli szolidaritás. A munkahelyi tapasztalataim sok esetben kiábrándítóak. Tervezek amúgy egy esszét, amiben összegzem a negatív tapasztalataimat a könyvtáros szakmáról. Rettentően irritál a könyvtáros szakmán belül tetten érhető politikai korrektség. Mindenki csupa jót ír, miközben senki nem ír az árnyoldalakról. Az alacsony fizetés a legkisebb probléma. Majd ez is jön valamikor!

Tari Annamária könyveiben nem takarja el a valóságot, hanem segít szembenézni azzal, ami nem szép és jó benne. Írásaiban nem bagatellizálja a problémákat, hanem felhívja rájuk a figyelmet. Közérthetően fogalmazza meg a mondanivalóját, mégsem könnyű olvasmány a témája miatt. Ez nem léleksimogató. Tari Annamária nem Milly Johnson. Aki könnyed kis limonádéra vágyik, az ne is vegye a kezébe a pszichológusnő könyveit. Tari a társadalomban jelen lévő válságról ír – komor téma!

Tari szerint mind az egyéneknek, mind a társadalomnak szembe kell néznie azokkal a problémákkal, amik velejárói az információs és technológiai átalakulásnak. A könyve segít megérteni a társadalmakban lezajló folyamatok egy részét. Tari nem ad választ minden kérdésre, és én személy szerint nem is értettem egyet minden gondolatával. Mégis segít, hogy világosabban lássuk, mivé is alakítja a technológia a körülöttünk lévő világot. Tari Annamária hasonlóképpen vélekedik a technológiáról, mint a konzervatív moralisták (pl. Molnár Tamás, Szilvay Gergely): az emberiség technológiai szempontból fejlődik, de morálisan nem. A szerzőnő sötéten látja az elkövetkezendő jövőt. Szerinte a technológiai eszközök, a közösségi média és a virtuális valóság megfosztja az embert valódi szabadságától, kiüresíti a személyközi kapcsolatait, elcsökevényesíti a szellemi képességeit. A technológiailag fejlettebb termelési és fogyasztási rendszer tömegesen termeli ki magából az elmagányosodott, önmagába szerelmes embereket. A nárcisztikus emberek képtelenek a kiegyensúlyozott életre, a boldogságra.

A könyv erénye, hogy nem csupán a szakembereknek van hasznára, hanem az átlag laikus olvasóknak is. Szinte nincs olyan ember a társadalomban, aki ne küzdene valamiféle problémával az életben. A kötetben lévő tanulmányok segíthetnek nekik is, akár a megértésben, akár a megoldásban. Nekem hasznomra volt nem csupán a társadalmi jelenségek értelmezésében, hanem az öngyógyításban is.

Tari félti az embereket. De legfőképpen a gyermekekért aggódik nagyon. Tizenéves gyermekeket nevelő szülőknek kifejezetten ajánlott olvasmány. Segít, tanácsokat ad a gyermeknevelés terén. Amire felhívja a figyelmet, hogy a gyerekeknek több időt kell eltölteniük offline, mint online. A gyerek játsszon a barátaival a szabadban, a kinti levegőn! Töltsön több időt a kortárs gyerekekkel és a szülőkkel, mint a kütyükkel! Éljenek át valós élményeket a virtuális helyett; alakítsanak ki valós kapcsolatokat a virtuális helyett! Elengedhetetlen, hogy a gyermek szeressen, és szeretve legyen!

Ma nem csupán a felnőttek bújnak bele a mobiljukba, hanem a gyerekek is. De nem csupán a mobiltelefonba; a számítógépbe, a laptopba, a tabletbe, a televízióba. A gyermekeket magába szippantotta a technológia. Az alfa- és a Z-generáció, nagyrészt az Y-generáció beteg tagjairól véve a mintát (sok esetben utánozva a Z- és Y- generációs influenszereket), irracionális időmennyiséget fektet a videójátékba és a közösségi médiába. A virtuális világban eltöltött rengeteg idő megköveteli a maga árát: lelki betegekké válnak ezek a fogyasztók. A szülők rosszat tesznek a gyermekükkel, amikor 6-7 éves korukban a kezükbe nyomják az okostelefont. Igazából olyan, mintha drogoznák a kicsinyeiket. Hiszen a gyerekek egy kis idő elteltével függeni fognak a tech eszközeiktől és az online tértől: kialakul bennük az okostelefon-, a számítógép-, az internet-, a videójáték- és a közösségi oldal-függőség. Ha pedig a későbbiekben eltiltják őket mindezektől, jönnek az elvonási tünetek. A felelőtlen szülők segedelmével kitermelődik egy szenvedélybeteg generáció – ami pontosan megfelelő fogyasztói réteg a nagy tech cégek számára.

Tari, miután részletesen ismertette a gyermekeket és a kamaszokat sújtó szorongást, tanácsot ad a szülőknek. Úgy véli, 14 éves korig nem szabad az okostelefonhoz, a számítógéphez, az internethez, a televízióhoz engedni a gyermeket. Vagy ha mégis engedi a szülő, hogy gyermeke használja ezeket az eszközöket, korlátozni kell az időt. Tari kihangsúlyozza, hogy az elsődleges mintakép a gyermek számára a szülő, ezért nem árt, ha a szülő jó mintát ad a gyermeknek. Ha apa és anya megköveteli a gyermekétől, hogy kevés időt szánjon a kütyüknek, magának is jó példával kell előjárnia.

A könyv nagy terjedelemben foglalkozik a szorongás témájával. Valójában akkor van elemében a szerzőnő, amikor a generációs változásokról esik szó. Számos interjúban, tanulmányban és Youtube-előadásban, meg 6 könyvben (amik valójában tanulmánygyűjtemények) vázolta fel az új generációk jellemzőit. Ezzel letette a névjegyét az érdeklődő nagyközönség előtt. Igazából nem ő az egyetlen, aki megállapította a társadalmi anomáliákat; számosan kongatják a vészharangot. Ideje lenne most már találni egy a veremből kivezető kiutat, egy a betegségre való gyógymódot, egy a problémára adandó megoldást. Tari Annamária optimista; én pesszimista vagyok. Úgy gondolom, a társadalom csak maga képes megoldani a problémáit. Ahhoz viszont a társadalomnak nemzetként kellene működnie. A társadalom viszont akkor működik nemzetként, ha megvan az ehhez szükséges szolidaritás. A nemzeti szolidaritás viszont hiányzik. A politikának pedig nem érdeke, hogy megteremtse ezt a szolidaritást. A politikai pártok úgy állnak ehhez hozzá, mint a multi cégek: az atomizálodó társadalom termeli a legtöbb hasznot. A minél több haszon fontosabb számukra, minthogy gyógyuljon a nemzet.

A magam részéről kétlem, hogy a jelenlegi társadalom rendelkezne azzal a lelkierővel, amivel felszámolná az őt gyengítő elidegenedést. A függőségek csak elfedik a szorongást, és megerősítik a szélsőségeket. A szorongás mélyebb értelme, hogy a mai ember fél önmagától és a többi embertől. Mint írtam, nincs szolidaritás. Mikor ezt írom, már túl vagyunk több hónapnyi távoktatáson. Végül is tettünk egy kísérletet, hogy a realitásokra felkészítő oktatást is átvigyük a virtualitásba. Az életre felkészít az illúzió, nem? Vajon ez milyen hatással lesz a nagyon érzékeny fejlődési szakaszban lévő gyermekekre? Már ott tartunk, hogy maga az intézményes oktatás is a virtuális világot mutatja fel alternatívaként a diákoknak. A gyerekek értelmi és érzelmi képességei az addiktív online jelenlét miatt nem lesznek megfelelőek. Az internet, bár tagadhatatlanul is hasznos jelenség a mindennapokban, a maga módján elmélyítette az elidegenedést. Az elidegenedést önmagunktól, a többi embertől, a teremtett világtól, magától az Istentől.

A modern ember magányos!

Haatsu - Peter Pan Syndrome

(blogtervezet)

Ez csupán gondolatfutam, nem egy komoly esszé. Olyan téma ez, amiről több tucat értekezést, tanulmányt és esszét lehetne írni, sőt egy több száz oldalas könyvet! De amiben én gondolkodok eme tematika kapcsán, az egy blog. (Ez lenne a harmadik, a meglévő kettő mellett.) Ami az új blog témája lenne, az a Pán Péter-szindróma. Három oka van annak, amiért úgy gondolom, érdemes lenne foglalkoznom a témával.

I. Úgy vélem, a Pán Péter-szindróma súlyos mentális probléma a nyugati civilizációban. A Pán Péter-szindróma a felnőttek infantilizmusának a „tudományos” megnevezése. Mi az infantilizmus? Biológiailag felnőtt emberek visszavágyódnak a gyermek és/vagy kamaszkorba. Az infantilis férfiak és nők a Pán Péter-szindrómások. Biológiailag felnőttek, de mentálisan gyermekek és/vagy kamaszok. A klasszikus mese szerint Pán Péter azokat a gyermekeket viszi el Sohaországba, akik nem kérnek a felnőttek világából. A Pán Péter-szindróma célja, hogy az egyén megmaradjon örök gyermeknek és/vagy kamasznak. A nyugati civilizációban az Y-, a Z- és az alfa-generáció számára egy vonzó modell – ami, érthető okokból, nem működőképes. Nem működőképes, de népszerű.

II. Rendkívül zavar az a fajta politikai korrektség, ami a Pán Péter-szindróma kapcsán uralkodik a közbeszédben. Bár a liberális pszichológia negatív jelenségként értelmezi, a hivatalos baloldali, jobboldali és apolitikus diskurzusok nem merészelnek igazán a téma mélyére hatolni. Valamilyen szinten érthető a gyávaságuk, ugyanakkor rendkívül káros eme probléma tabusítása.

III. A liberális pszichológia felszínesen foglalkozik a Pán Péter-szindrómával. A liberális álláspontot képviselve még így is fenntart egy politikai korrektséget, ami miatt egyrészt eltorzít bizonyos információkat, másrészt nem érinti a jelenséget a maga mélységében. Igazából nem beszél őszintén a problémáról, hanem hamis képet fest róla.

Mik is a problémák azzal, ahogy a Pán Péter-szindrómát kezeli a liberális pszichológia?

1, A liberális pszichológia elismeri, hogy a Pán Péter-szindrómának egyaránt vannak férfi és női áldozatai. Ennek ellenére folyamatosan a férfi áldozatokat emeli a középpontba. A liberális pszichológia megfelel a feminista korszellemnek; liberális pszichológusnői egyben feministák is. A liberális pszichológia azért foglalkozik kizárólagos alapon a Pán Péter-szindróma férfi áldozataival, mert ezáltal is erősítheti a férfiak elleni nemi soviniszta uszító hangulatot; és azért nem foglalkozik a Pán Péter-szindróma női áldozataival, mert ezáltal kíméli azt a női tömeget, amit a politikai megrendelőként funkcionáló Gender-kurzus felhasznál a saját politikai küzdelmeihez. A liberális pszichológia valójában a Balliberális Network eszköze, ezáltal tudományossága megkérdőjelezhető.

A liberális pszichológia előszeretettel kezeli párkapcsolati problémaként a Pán Péter-szindrómát, egyedül a női nézőpontot érvényesítve. A liberális pszichológia értelmezése szerint a normális, felnőtt nők komoly bajban vannak a párkapcsolat terén, mert túl sok a Pán Péter-szindrómás férfi. Hadd tegyem fel a kérdést: a normális, felnőtt férfiak mit kezdjenek a szintén kamaszkorban ragadt, infantilis, gyermeteg picsákkal? A felnőtt férfi ugyanúgy szembesülhet azzal a problémával, hogy a környezetében lévő szingli nők többsége gyermeteg, Pán Péter-szindrómás, vagyis feleségnek és gyermekei anyjának alkalmatlan. Ez nem kizárólagos női probléma, hanem olyan, ami érinti mindkét társkereső felet.

A liberális pszichológia úgy állítja be a Pán Péter-szindrómát, mint ami az esetek többségében csupán a férfiak hibás működése. Egy olyan mentális betegséget ír le férfibetegségként, amivel számos nő is küzd az élete során. Jelzem a liberális pszichológia művelőinek: a Pán Péter-szindróma terén egyenjogúság van a két nem között!

2, A liberális pszichológia hallgat arról, hogy a Pán Péter-szindróma egyik következménye a beteges társadalmi és gazdasági rendszernek. Igazából a Pán Péter-szindróma a rendszerszintű elidegenedés egyik terméke. Emberek égnek ki a munkaerő-piacon. Férfiak és nők tömegeinek kimerülése érhető tetten a jelenlegi termelési és fogyasztási struktúrában. A valóság sok ember számára lesz sivár. Emiatt pedig sokan menekülnek a fantázia területére – és sokan benne is ragadnak ebben a virtuális valóságban. A felnőttség már a 20. században összekapcsolódott a munkával és a családdal. A 21. századra a munkaerő-piac sokak számára a földi pokol területe lett, a család intézménye pedig súlyosan erodálódott. Ha ez a szenvedés egyet jelent a felnőttséggel, akkor sokak számára jobb kamasznak maradni! Természetesen ez egy rossz választás, de ez az illúzió természetes egy olyan rendszerben, ahol a felnőttség egyet jelent a kiégéssel.

A liberális pszichológia nem alkalmaz rendszerkritikát. Tisztában van vele, hogy a hibásan működő rendszer okozza többek között a Pán Péter-szindrómát. Meg még sok más mentális betegséget is. De eme rendszerkritika nem érdeke. Nem ezért fizet a gazda!

3, A liberális pszichológia nem beszél arról, hogy a Pán Péter-szindróma egy régóta működtetett trend. Olyasmi, ami benne van a mesterségesen generált korszellemben. A média és a kultúra folyamatosan vetíti az Y-, a Z- és az alfa-generációnak, hogy maradjon gyermek, ne lépjen túl a kamaszkoron, legyen örökké fiatal! A celebek és az influenszerek korunk hősei! Cseppet sem véletlen, hogy a celebek és az influenszerek többsége is gyermeteg, infantilis, Pán Péter-szindrómás. A celebek és az influenszerek, mivel példaképek, személyükben és működésükben értékesítik az infantilizmust, a „ne nőj fel!” szellemiséget, a Pán Péter-szindrómát. Ez egy olyan trend, amivel nem érdeke szembenéznie a liberális pszichológiának.

4, A liberális pszichológia nem reagál arra, hogy a Pán Péter-szindróma jelen van a politikában. Aki nem vak, világosan látja, hogy a politika épít a mentálisan beteg emberek tömegeire. Mind a „baloldal”, mind a „jobboldal” magáénak tudhat a szimpatizánsai és aktivistái között számos Pán Péter-szindrómást. A szélsőjobb és a szélsőbal valóságos tárháza a Pán Péter-szindrómásoknak. Az LMBT-ben szinte csak gyermeteg embereket találunk, akikről lerí, hogy nem kérnek a felnőttek világából. A feminizmus harcias szüfrazsettjei igazából fakardot lóbáló kislányok. Az Incelek és a Migtahók frusztrált vérpistikék, akik haragudnak a széplányra, amiért nem velük megy el a bálba. A fasiszták egyenruhába bújt óvodások. A királyhű legitimisták high fantasy-t játszó gyerkőcök. Az internet különféle felületein verbálisan összecsapó posztmodern forradalmárok és ellenforradalmárok komolytalan számháborút játszó suhancok. Ki kíváncsi minderre? Könnyedén megfigyelhető, mennyire gyermeteg a politikai vitakultúra. Az a tragikum, hogy nincs olyan politika az országban – de talán az egész világon! –, ami rendelkezne felnőttes komolysággal. Ehhez persze az is hozzáadódik, hogy a politikai elit mindenhol gyermeknek nézi az alattvalóit… mármint az állampolgárait!

5, Az meg külön gusztustalan, hogy a normális ember is megbélyegeztetett a liberális pszichológia által. Az a férfi és nő, aki szórakozás gyanánt elfoglalja magát pár órára képregénnyel, rajzfilmmel, videójátékkal, társasjátékkal, RPG-vel stb., ugyanakkor felnőttként helytáll a családban és a munkahelyén, ne legyen már megbélyegezve azzal, hogy Pán Péter-szindrómás! A probléma nem azokkal van, akik játékként kezelik a játékot, hanem azokkal, akik valóságnak veszik a játékot!

Egyenlőre még csak tervben van ez a tematikai blog. A következő okok miatt nem állok még neki:

A, Rengeteg kutatómunkát igényelne a téma. Kevés az időm – köszönhetően részben az időrabló munkaerő-piacnak is! Másrészt még más témákkal is szeretnék foglalkozni az elkövetkező néhány évben.

B, Magam is Pán Péter-szindrómás vagyok. Megvan a maga története, miként lettem az. Amíg nem keveredtem ki Sohaországból, nincs jogom erről blogot indítani.

C, Rengetegen meggyűlölnének miatta. Ugyanis nem lennék polkorrekt. Talán még olyanokat is megsértenék, akikkel beszélő viszonyban vagyok. Nem csupán én vagyok Pán Péter-szindrómás, hanem vannak Sohaország-lakók az ismerősi körömben is. Kényes téma ez, az a gond!

Még az is előfordulhat, hogy nem indítok új blogot, hanem erre a felületre rakom ki a témát érintő posztokat. Majd meglátom…

(Stephen King – Hearts in Atlantis)

A könyv eredeti címe: Hearts Atlantiszban. Stephen King így utalt arra szimbolikusan, hogy a 60-as évek fiatal generációjának ott volt a kezében a lehetőség, hogy létrehozzon egy élhetőbb és emberibb társadalmat (Atlantisz), de az egész lehetőséget felelőtlenül eljátszotta (Hearts). Bihari György, mint fordító, adott neki egy alternatív címet: Atlantisz gyermekei. Szerintem nem tisztességes más címet adni egy művet, mint amit a szerző szánt neki; de itt legalább az alternatív címadás is utal a tartalomra.

Két kisregényt, két elbeszélést és egy zárónovellát tartalmaz a kötet. A történetek összefüggnek egymással, mind a témája, mind egyes karakterei által. A legközpontibb karakter Carol Gerber. Carol hol mellékszereplő, hol csak említve van a sztoriban, de valahogy mindegyik történet utal a személyére. A történetek férfi főszereplői, Bobby, Peter, Willie és John egyaránt szerelmesek Carol-ba. A női karakter és a körülötte mozgó főbb férfi karakterek egytől egyig jól kidolgozott szereplők.

A történetek, a zárónovella kivételével, önmagukban is olvashatóak, értelmezhetőek és élvezhetőek. A sztorik külön is megállják a helyüket. Az írások ugyanakkor utalnak szereplőkre és történésekre. Eleve kronológiai sorrendre vannak felfűzve a történetek. King, mint a legtöbb művében, itt is szimbólumokkal dolgozik. Ahhoz, hogy megértsük ezeket a szimbólumokat, érdemesebb a kronológiai sorrend alapján olvasni ezeket a történeteket. Csak így értjük meg azt, minek a szimbóluma Atlantisz, Vietnám, a hearts, a békejel, az alacsony emberek, Carol, a Lord of the Flies stb. Az első sztoriban, a „Low Men in Yellow Coats”-ban megkapjuk a főbb szereplőket, Bobby-t, Johnt, Carolt, Willie-t, az utána következő sztorik pedig hozzátesznek a jellemrajzukhoz.

A Hearts in Atlantis nem könnyű olvasmány. Az egész kötet értelmezése sem egyszerű feladat. Stephen Kingre is hatott az amerikai 1968. És ami igazán érdekessé teszi, hogy King nem tette magáévá sem a republikánusok 1968-démonizálását, sem a demokraták 1968-fétisét. Kialakította a maga értelmezését 1968-ról. Kingre erősen hatott William Golding regénye, a Lord of the Flies. Carol az egyik központi szimbóluma a kötetnek, a másik a William Golding-regény. Ami azért is egyedi, mert a Lord of the Flies teljesen szembement a hippi mozgalom ember- és világértelmezésével. A hippik, ahogy az ekkor formálódó újbaloldal is, hitt abban, hogy az ember eredendően jó, és az ember átalakítása révén létrehozható egy jobb és szebb világ. William Golding szerint az ember nem alapvetően jó, hanem az ösztönei vezérlik, és ha megszüntetünk minden korlátot a totális szabadság nevében, akkor az ösztönök lassan elvezetik az embereket a korlátlan barbársághoz. A liberális reformpedagógiák, a Waldorf-, Summerhill- és Rogers-pedagógusok mindmáig nem képesek mit kezdeni a Lord of the Flies-szal. Érthető, hiszen a mű tagadja az ő rousseau-i elképzelésüket az emberről. (S ha azt nézzük, hogy a Waldorf-, Summerhill- és Rogers-típusú intézmények termelik ki a neoliberalizmus és a neomarxizmus droidhadseregének egy részét, megállapíthatjuk, hogy talán Goldingnak volt igaza.) A Lord of the Flies más King-műben is központi motívum.

Még az sem segít a mű értelmezésében, hogy a történetben időnként mellékesen megjelenő, kisebb mértékű fantasztikum főbb vonalakban kapcsolódik a King-univerzum fő gerincéhez, a Setét Torony-sorozathoz. A Setét Torony-sorozat annyit biztosan hozzátesz a műhöz, mint a kötet sztorijainak egymás utáni olvasása az egységhez. A téma azonban nem a Setét Torony, hanem az amerikai hatvanas évek. Vietnám nem csupán egy háborúja az USA-nak, hanem egy sarokpont, ami által értelmezte magát az amerikai jobboldal és baloldal. Akkoriban az, hogy mi volt az embernek a véleménye a vietnámi háborúról, egyben lehetőség is volt, hogy az egyén megfogalmazza a saját politikai identitását. A 60-as évek az elveszett ártatlanság évtizede, ahol megjelenik a bűntudat és a vezeklés.

A Low Men in Yellow Coats története párhuzamosan fut a Setét Torony eseményeivel. A fő karakter, Ted Brautigan meg is jelenik az utolsó Setét Torony-kötetben is. Az első történetben még jelen van a szokásos king-i téma: az ember találkozása a fantasztikummal. King itt építi be William Golding regényét, a Lord of the Flies-t a cselekménybe – mely műnek aztán minimális szerepe lesz mindegyik történetben. A történet több témát is érint, mint a könyvek és a fantázia fontossága, vagy a barátság és a család eszménye. Bobby Garfield és Ted Brautigan barátsága gyönyörűen van bemutatva a tragikus búcsúig. Bobby anyja, Liz Garfield egy az életben megkeseredett asszony, akinek mélységes férfigyűlölete megnehezíti a fiával való kapcsolatát is. Bár igyekszik eljátszani a gondoskodó anya képét, érződik, hogy hazudik önmagának. Csak magával foglalkozik, miközben nem törődik a környezetében lévő emberekkel, köztük a saját fiával.

Lassú tempójú, nosztalgiás, elemezgető darab, amibe beleférnek a könyvekről és filmekről való hosszas értekezések is. A kisregény vége felé aztán besűrűsödnek az események. Az események ilyen fokú felfokozódása megágyaz a többi történetnek a kötetben. Sajnálatosan azok, akik nincsenek tisztában a Setét Torony eseményeivel, meg azon ciklus itt is előforduló szimbólumaival, az nem fog mit kezdeni az itt felbukkanó fantasy és horror elemekkel.

A címadó Hearts in Atlantis kisregény helyszíne egy fiúkollégium. A vietnámi háború központi témája az értelmiségi diskurzusnak. Folyamatos a konfrontáció a háború támogatói és ellenzői között. Főszereplőnk, Peter Riley és társai beleszarnak az egész vietnámi tematikába, helyette nihilista életmódot folytatnak, és fanatikusan játsszák a népszerű szerencsejátékot, a hearts-et. Peter a főiskolai tanulmányait áldozza fel a szerencsejáték oltárán. A végkimenetel az egzisztenciális bukás lenne, ha nem jönne Carol, és vele a szerelem. Ez igazi realista történet, aminek a tanulsága, hogy az életnek igenis van értelme, és a sorsunknak magunk vagyunk az alakítója. Fantasztikum nincs benne. A történet rendelkezik a maga sokszor fájóan emberi pillanataival. Mindenki cipeli a maga keresztjét, de mindenki meg akarja úszni. Van, aki megússza, és van, aki nem. A 60-as évek mindenkin nyomot hagy.

A Blind Willie és a Why We Were in Vietnám a legkeserűbb darabok a műben. Annyira keserűek, hogy engem valahol emlékeztettek a The Tommyknockers-re. Stephen King hasonlóan, mint mestere, William Golding, nem hisz abban, hogy megváltoztatható a világ. Két vietnámi veteránon mutatja be azt, hogy Vietnám mivé formálta a háborút túlélő katonák többségét. A háború formálta ember: a társadalomba visszailleszkedni képtelen, mentálisan sérült, nihilista életmódú, poszttraumás stresszben szenvedő férfiak. A poszt-Vietnám szindróma előhozza a bűntudat és a vezeklés témáját. Ezek a történetek emberiek, ugyanakkor keserűek is. Ahogy King összekapcsolta őket a korábbi történetekkel, az mesteri. A Why We Were in Vietnám visszatekintés 1998-ból. Ugyanakkor elhangzik a címadó kérdés is: Why We Were in Vietnám? Amire kapunk is egy homályos választ. King ötven oldalon keresztül három idősíkot mozgat. Olvastam, hogy sokaknak ez a két novella tetszett a legkevésbé, mert túl keserű, túl unalmas. Ha ez a két novella nem tetszett nekik, akkor nem is ajánlom, hogy kezükbe vegyék a The Tommyknockers-t – 1000 oldal keserűség és sötétség!

A Heavenly Shades of Night are Falling-ben az 50-es éveit taposó Bobby visszatér a szülővárosába. Bobby találkozik Carollal. Együtt idézik fel a szép emlékeket. A lezáró sorok olyan érzést keltenek az olvasóban, mintha egy korszak zárult volna le véglegesen. A zárónovella összeköti a szálakat anélkül, hogy magyarázatot adna mindenre. A lezárással válik egyértelművé, hogy a kötetben a lényeges nem a magyarázatok és a megoldások (amik amúgy is esetlegesek), hanem egy generáció életérzése.

Erős és komoly könyv ez. Több, mint egy szépirodalmi kísérletezgetés.

A nagyon dicsért Twitch!

Magam a videó-megosztók közül többnyire Youtube-t használok; ritkán Indavideo-t és Videa-t. A Twitch-csel való ismerkedésem annyi volt csupán, hogy időnként felmentem rá, keresgéltem ezt-azt, és megnéztem egy-egy videót. Az egész amiatt jött létre, hogy videósok streameljék azt, hogy játszanak rajta egy videójátékkal; vagyis nagyrészt gameplay-tartalom található rajta.

Első benyomásra: kaotikus. Mintha nem lenne benne rendszer. A Youtube rendezettebb. Elsősorban a kaotikussága volt az, ami miatt nem váltottam át Youtube-ról Twitch-re. A Twitch felülete nehezen átlátható. Nehézkes rajta specifikusan megkeresni és megtalálni egy adott tartalmat. A Twitch-en néhány hétig őrzik meg a felvételeket, majd törlik őket. Mivel egy idő után törlésre kerülnek a tartalmak, egyszerűen lehetetlen a visszakereshetőség. A videósok alkalmi tartalmakat raknak fel a Twitch-re. Igazából ezen a felületen nem számít az időtállóság.

Megfigyelhető tendencia, hogy amikor egy vloger Youtube mellett nyomatja a Twitch-et, akkor haldoklásnak indul a Youtube-csatornája. Oké, akadnak kivételek, akik a Twitch mellett gondozzák a Youtube-csatornájukat is: TheVR, Nessaj, Mókás stb. De ez csak néhány ember, a többsége innentől elhanyagolja a Youtube-csatornáját. Esetleg időnként kidob egy-egy összevágott videóanyagot, valami maradékot a YT-csatornájára. A Twitch-en belül belterjesebb a közönség, mint a Youtube-n, köszönhetően a mindig aktív cenzúrának. Ha az adott csatorna nem streamel semmit, akkor a Twitch automatikusan átirányít egy másik csatornára ahelyett, hogy ajánlana más tartalmat. Amint véget ért a videó, már tolja is bele az ember pofájába a következőt! A Youtube-n van lehetőség kikapcsolni az automatikus lejátszást, a Twitch-en nincs.

A Twitch fő tartalma gamer tartalom, live stream gameplay. Egyesek kísérletezgetnek különféle értéktelen trash tartalmakkal is, általában crange és rant videókkal. A Twitch-nek megvannak a maga szerelmesei, akik ódákat zengenek a felületről. Ők mondogatnak olyanokat, hogy a Twitch a Youtube új trónkövetelője. Mivel néhány hét múlva törölnek minden új tartalmat, nem igazán működhet a Youtube alternatívájaként. Ez arra jó, hogy ha fanja vagy az adott gamer influencer-nek, beugrasz, amikor éppen játszik valamivel. Nekem is vannak kedvenc gameplay-es vlogereim, akiknek a sajátos stílusa, humora és retorikája hozzáad a gameplay-tartalomhoz. De ezek többsége maradt Youtube-n, nem ment át Twitch-re (pl. Szovi, Nicezozoka).

A Twitch, bár nem taszítja le trónjáról a Youtube-t, erodálja valamennyire. Persze, ehhez az is kellett, hogy a Google a Youtube-n keresztül is beleszart a liberális szabadságjogokba (lásd Bye, bye, Youtube! c. írásom). A Twitch elsősorban a Youtube gamer csatornáira tett destruktív hatást. Azok a gamer vlogerek, akik átköltöztek Twitch-re, az esetek többségében faképnél hagyták a saját gamer tematikájú Youtube-csatornájukat. Egyes vlogerek odavetnek némi koncot és maradékot az YT-közönségének, de nagyrészt a Twitch-közönségükre koncentrálnak. A Youtube kínálata persze még így is gazdagabb és színesebb. A Twitch kizárólag gamer, crange és rant tartalmakat kínál, meg néhány főzős live-t. A Youtube kínálata ennél jóval erősebb. Szomorúan még így is érződik egy negatív tendencia. A fórumokat megölték a blogok, a blogokat meg a vlogok. A Youtube-vlogokat most kezdi ki a Twitch – egyelőre csak gamer vonalon. A Facebook pedig szintén dekonstruál maga körül egy csomó közösséget az Interneten. El sem merészelem képzelni, mi lesz itt, ha sikerül az áttörés a virtuális valóság területén!

A Youtube azért volt erősebb brand a televíziós csatornákhoz képest, mert az utóbbival ellentétben nem kellett időben ott lennie az embernek a képernyő előtt, hanem akkor nézte meg az őt érdeklő tartalmat, amikor éppen ideje és kedve volt rá, köszönhetően a visszakereshetőségnek. A Twitch visszatért a televíziós hagyományokhoz. Aki kimarad, az lemarad. Igazából a Twitch visszalépés a Youtube-hoz képest. Úgy veszem észre amúgy, hogy egyes vlogereknek sem igazán tetszik, hogy a Twitch-ről törlik az általuk készített tartalmakat. Nem véletlen, hogy az olyan influenszerek, mint Nessaj és Mókás, meg a TheVR srácok, töltik át a tartalmaikat a saját Youtube-csatornájukra. (Mint ahogy az sem meglepő, hogy Zsozseatya végül a Twitch-ről átment Facebook-ra.) Ezeknél a vlogereknél a Youtube-csatornájuk egyfajta archívum. A nézőik pedig időnként nem csupán egyszer megnézi, hanem többször újranézni szeretnének egy videós tartalmat.

Vagyis a Twitch-nek még nagyon sokat kell fejlődnie, hogy alternatívája legyen a Youtube-nak. Az pedig megint külön kérdés: az Amazon vajon különb módon viszonyulna-e a Twitch-en a liberális szabadságjogokhoz, mint a Google a Youtube-n? Majd az idő eldönti ezeket a dilemmákat!

(Tari Annamária – Ki a fontos? Én vagy Én?)

Megmondom őszintén: bajban vagyok ezzel a könyvvel. Tetszett is, meg nem is. Használható az a tudás, amit Tari Annamária pszichológusként megoszt az olvasókkal, viszont a magam részéről nem vagyok maximálisan elégedett.

Tari Annamária alapvető koncepciója, hogy az információs korban nárcisztikussá válik a társadalmi működés. Igazából angolszász elméletet érvényesít a magyar rögvalóságon; olyan szerzőkét, mint Jean M. Twenge, W. Keith Campbell, Elliot Aronson, Carol Tavris, Sam Vaknin, Alain Etchegoyen. A lényege ezen elméletnek, hogy a fogyasztói társadalom és az online működés kialakított egyfajta szélsőséges individualizmust a Z-, az Y- és az X-generációban. A szélsőséges individualizmus elvitte az emberek többségét a nárcizmus irányába. A szociálpszichológiai felmérések alapján kimutatható, hogy mind az amerikai társadalom, mind bizonyos európai társadalmakban az emberek többsége nárcisztikus. Ezen bizonyos európai társadalmak között ott a magyar is. Innen pedig levezethető, hogy a nárcizmus egy társadalmi probléma. Tari Annamária ezen elméletek mentén elmélkedik azon, milyen negatív következményekkel járhat a társadalmi nárcizmus.

A 21. században összefonódik egymással az offline és az online tér. Az emberek az online térben reprezentálják önmagukat, legtöbb esetben eltúlozva és megszépítve saját személyüket. Részben az online térben való alternatív élet, részben a fogyasztói társadalom által kialakult új szokásrendszer miatt mindennapi gyakorlattá vált a nárcizmus. Folyamatosan áradnak az ember felé a nárcisztikus üzenetek: „mert megérdemlem”, „mert ez jár nekem”, „mert én is érek annyit, mint a másik”. Az emberek, mivel hozzászoknak az őket körülvevő nárcizmushoz, önzőbbek lesznek. A társadalmi nárcizmus következtében az emberek nagy része nem becsüli meg a kapcsolatait; sokan úgy cserélgetik a barátaikat és a párjukat, mint az átlagember a zokniját.

Egy olyan társadalomban, ahol csakis az egyén, az Én számít, törvényszerűen csökken az empátia, vele együtt pedig a közösségi szellem. A nárcisztikus ember számára a társadalom nem közösség, nem nemzet, hanem csak a többi ember. Természetes igénye az embernek, hogy törekszik a boldogságra és a sikerre. De mi van, ha túltolják a boldogság és a siker hajszolását? Talán a pedagógusok érzik a legjobban, hogy változnak a normák és a szokások, velük együtt pedig a gyermekek, a kiskamaszok és a kamaszok. Kialakult a digitális nemzedék, amely már kisiskolás korától szocializálva van az okostelefonra, a számítógép-használatra és az internetre. A szülőknek energiát és időt kell fordítania a gyermekei érzelmi nevelésére, a tanároknak pedig alkalmazkodniuk kell a digitális korszak kihívásaihoz. A társadalmi diagnózis szerint viszont a szülők és a tanárok kiégnek, a gyerekek egy része pedig elveszik az online világban – hiszen nem figyelnek rájuk! Tari Annamária figyelmeztet, amire már Vekerdy Tamás is: hogy változtatni kell a jelenlegi iskolarendszeren! (Tari, hasonlóan, mint Vekerdy, nem híve a poroszos pedagógiának.) Viszont ehhez segíteni kell a szülőknek is. Szülők és tanárok keze alatt formálódik a gyermek felnőtté.

Tari Annamáriában is él a „régen minden jobb volt” nosztalgia. Kedvencem tőle a más könyveiben is előforduló példa arról, hogy amikor ők fiatalok voltak, itták a habos kakaót, bezzeg a mai fiatalok már nem isszák a habos kakaót! Akárhányszor meglátom T. Annamáriánál a „habos kakaó” szót, elmosolyodom. A „régen minden jobb volt” nem visz előre, vagyis nem konstruktív. Szerencsére Tari Annamária nem is ragad le ennél a szemléletnél. Ő is azon szakemberek közé tartozik, aki hisz abban, hogy 21. századi kérdésekre 21. századi válaszok, 21. századi problémákra 21. századi megoldások adhatóak! Tari Annamária jó értelemben modern.

Tari Annamária, hasonlóan az „Y generáció” és a „Z generáció” munkáiban, megint értékes tartalmat közöl a könyvében. Sok leírt jelenség visszaköszön hol az én életemben, hol más ismerőseim életében. Igazából ez egy olyan könyv, ahol könnyen magára ismer az olvasó. Felesleges tagadnom, rám is hat a virtuális közeg. Egyesek képesek kihúzni magukat alóla – én nem tartozom közéjük. Sokunk nem tartozik közéjük. Én gimnáziumban kezdtem el először netezni – és közel a 40-hez még mindig lógok a neten. Párkapcsolati és gyermeknevelési témában is hasznos tanácsokat ad a könyv. A technológiai fejlődés következtében a személyközi viszonyok nagy része átkerült az online térbe. Köztük a férfi-nő és a gyermek-szülő viszony is.

Sajnálatosan Tari Annamária nem tudta eldönteni, hogy most szakirodalmat vagy ismeretterjesztő irodalmat írjon. A tudományos okfejtés nem egyszer átmegy bulvár stílusú ismertetésbe. Különösen hat, hogy nem csupán szakirodalmakra és szakkutatásokra hivatkozik, hanem Wikipédiára, blogokra, folyóiratokra, sőt ismerősökre. Miközben a könyv egyik vesszőparipája, milyen kockázatos dolog az interneten tájékozódni, maga a szerző is sokszor tájékozódott az internetről, olyan szenzációhajhász forrásokból, mint a HVG és az Index. És ha már megemlítődött az internet, a pszichológusnő többet beszél az internet hátrányairól, mint előnyeiről.

Amitől a falnak tudtam volna menni, már az előző két könyvében is, a fiktív dialógusok. Tari Annamária, hogy illusztrálja az interperszonális problémákat, legyárt fiktív dialógusokat. Iszonyat didaktikusak.

Maga a szöveg sem könnyen olvasható. Túlságosan tömény és rendezetlen a tartalom. Tari Annamária túlságosan sok információt akar közölni az olvasóval. Magam rendesen megkínlódtam az olvasásával és az értelmezésével. Közérthető a szerző stílusa, de hiányzik a tagolás. Az is érződik a művön, hogy nincs egységes koncepció a tematikát illetően. A fő téma a társadalmi nárcizmus, de sok esetben elkalandozik a szerző, és inkább moralizál a Z-, az Y- és az X-generáción. Ami pedig végleg kiverte nálam a biztosítékot: néhányszor ctrl+c/ctrl+v módszerrel emel át mondatokat a korábbi fejezetekből (van, amikor egy fejezeten belülről is).

Vagyis van itt pró és kontra is.

Mindenesetre nekem hasznomra vált a mű. Több gondolatot is találtam benne, ami érthetővé tett folyamatokat és jelenségeket. Már eleve a téma is releváns és aktuális. Tari Annamária ezen könyve is olvasásra és tanulmányozásra ajánlott.

(Tari Annamária: Y-generáció)

Minden ember vágyik az érzelmi biztonságra. A jelenlegi társadalmi környezetben érdemes határozottnak lenni az érvényesüléshez. Viszont csak az az ember lehet határozott, aki rendelkezik a megfelelő érzelmi biztonsággal. 2010-ben még a 20-as és 30-as korosztályt tartották az Y-generációnak. Ma, 2021-ben a 20-as korosztály egészen 28 éves korig már a Z-generáció tagja. A Z- és Y-generáció tagjai egyaránt az információs korszak gyermekei – ellentétben az X-generációval, amelynek tagjai többsége idegenkedve tekint az információs technológiára és az általa kiváltott társadalmi változásokra. A 21. században radikálisan megváltozott a kommunikáció, a tudás, a hagyomány és a tekintély. A megváltozott körülmények között az emberek nagy részénél még mindig erős az érzés, hogy tartozzon egy közösséghez. Ezen emberek többsége a virtuális térben találja meg a maga közösségét; segítenek nekik ebben a közösségi oldalak, a félig-meddig fórumként működő blogok, a multiplayer gamek, meg sok egyéb más.

Tari Annamária, szociálpszichológus egyik kutatási területe a generációk közötti interakció. Többek között azt is vizsgálja, hogy az információs társadalom milyen változásokat okozott az emberi pszichében. Az információs társadalom jelentősen átalakította az emberi értelem- és érzelemvilágot. Tari Annamária klinikai pszichológusként több mentális beteggel is foglalkozott, amely biztosította számára a megfelelő mennyiségű tapasztalati anyagot. Tari Annamária a kliensein keresztül is érzékelte, hogy a modernitás mélységes változásokat eredményezett az emberi személyiségben. Az „Y-generáció” c. könyvében sok témát érint a pszichológia szemszögén keresztül, így a munkaerő-piacot, a párkapcsolatot, az anya-gyerek viszonyt, az étkezési zavarokat, a kábítószereket. A legfőbb probléma szerinte a generációk közötti szakadék, amelyet nem csupán érdemes, de fontos áthidalni a különböző generációk tagjainak. Tari Annamária maga is ad tanácsokat a probléma leküzdésére.

Amit külön ki szeretnék emelni, a szerzőnő empátiája. Tari Annamária empátiával közeledik a mentális betegségeikkel küszködő emberekhez. Tari Annamária, Csernus Imrével ellentétben, nem nézi le a mentálisan sérült embereket. Tari Annamária nem néz le senkit. Megértéssel közeledik nem csupán a mentális problémák felé, hanem az adott mentális problémákkal küszködő emberek irányába is. Tari Annamária elfogadó. Ezt azért is kihangsúlyozom, mert a bölcsész értelmiség nagy része ma is úgy foglalkozik a társadalmi problémákkal, hogy közben masszívan lenéz embereket, társadalmi csoportokat. Ebben sajnálatosan az adott recenzió szerzője sem kivétel. Vagyis nekem is lenne mit tanulnom empátia terén Tari Annamáriától.

Tari Annamária úgy foglalkozik az Y-generáció problémáival, hogy közben nem teszi helyre az Y-generáció tagjait. A könyve segít abban, hogy az Y-generáció megértse önmagát, a Z- és X-generáció pedig megértse az Y-generációt. Persze, az sem árt, ha közben az Y-generáció is megismeri a Z- és X-generációt. Fontos, hogy a generációk megismerjék egymást. A megismerés az első lépés azon az úton, ahol betemetődnek a generációk közötti árkok. A pszichológusnő maga is jelzi, hogy semmi értelme annak, ha a generációk megbélyegzik egymást a megértés helyett.

Amikor találkoznak egymással a generációk, gyakran adódik kommunikációs probléma. Ezen kommunikációs problémák csak akkor válnak kiküszöbölhetővé, ha egy interdiszciplináris horizont mentén feltérképezzük a kártékony sztereotípiákat. Tari Annamária kizárólag a lélektani mozgatórugókkal foglalkozik – igazából nem sétál át más szakterületre, marad a sajátjánál.

Az „Y-generáció” c. könyve rövid és könnyű olvasmány. Előnye, hogy könnyedén olvasható és értelmezhető; hátránya, hogy röviden és felszínesen érinti a felvetett témákat. Az, hogy lehatoljon a kellő mélységekbe, akadályozza egyrészt a rengeteg téma, másrészt a rövidke terjedelem. Írhatott volna a témában egy 1000 oldalas, minden aspektust részletesen elemző szakkönyvet, de azt valószínűleg csak egy szűk szakmai réteg vette volna kézbe. Ebben a formában viszont rengeteg emberhez eljut mindhárom generációból. Használható könyv. Az ismeretek megalapozásának megfelelő.

Tari Annamária kellő kritikával áll hozzá az általa használt angolszász pszichológiai elméletekhez. Bár elfogadja őket, de megfelelő módon alkalmazza a magyar viszonyokra. A pszichológusnő az adott elméletet behelyezi az adott élethelyzetbe, és annak kontextusában vizsgálja az alkalmazhatóságát. Érződik némi tekintélyelvűség nála, de ez még épp olyan, ami nem korlátozza a kritikus gondolkodást, vagyis egészséges.

2010-es kiadás. Ami azt jelenti, hogy egy csöppet elavult. Igazából szükséges lenne egy updatelt verzió. Mint írtam, nincsenek szédítő mélységei. A maga teljességében nem tárja fel a jelenségek kiváltó okait. Igazából feldob témákat, és ismerteti azokat. Amit megtesz a könyv, hogy elindítja az arra fogékony olvasót egy kijelölt úton. Körképet nyújt azokról a problémákról, amikkel ma is küzdenek az Y-generáció tagjai. Számos olyan szituációval találkoztam a könyvben, amit magam is megéltem – vagy amit más embertársam élt meg a mindennapok során. A könyv megerősíti azt a gondolatot, hogy nem elég gondolni valamit, azt realizálni is kell a mindennapokban. Ugyanakkor figyelmeztet arra is, hogy az ember nem mindig azt mondja, amit gondol.

Amikor valaki azt mondja neked, hogy „szeret”, közben utál, az már játszma. A társadalom tele van játszmákkal. Jézus mondja az Újszövetségben: „Ez a nép ajkával tisztel engem, szíve azonban távol van tőlem.” A nagy tanítók szavai és tettei egy úton jártak; azonos volt a gondolat és a cselekedet. Vicces belegondolni, hogy azok az emberek, akik előszeretettel idézgetnek Gandhitól, maguk nem gyakorolják az idézett tanításokat, pusztán üresen pózolnak vele. Gandhit idézni menő, de követni…!

Tari Annamária szerint, ha meg akarjuk érteni egy társadalom lelkületét, akkor két dokumentumot érdemes lapozgatni: az egyik a pszichológiai kórlapok, a másik a lektűrirodalom. A nők férfiideálja kapcsán el is jut a vámpírregényekig. 2010-ben ugyanis vonzó lett a nők nagy része számára a vámpír, mint férfitípus. Az Y-generáció nő tagjainak a rengeteg őket érő inger miatt magasan van az ingerküszöbe. Emiatt extrémmé váltak az ideálok. A nők a vágyaikat kiélik a fantázia területén, és ehhez pedig kitűnő alany egy férfi vámpír. A vámpírkultusz abban is segít, hogy élvezhetőbbek legyenek a szürke hétköznapok. A hím vámpír úgy tartalmazza a hagyományos férfi sztereotípiákat, hogy közben metroszexuális is. A hím vámpír erős férfiként megvédi a nőt, ugyanakkor rengeteget foglalkozik a külsejével. Tari Annamáriának az a véleménye, hogy ez a hím vámpír puszta illúzió, és érdemesebb a nőknek a megfelelő férfi kiválasztásánál figyelembe venni a realitásokat. Jobb, ha a párválasztásban a realitás uralkodik, nem a túlburjánzó fantázia.

Zárásként kihangsúlyozom, hogy a könyv nem ad biztos túlélő recepteket a problémák megoldására. Tippeket ad, amik működhetnek is, meg nem is. Ha az olvasó értelmezi az olvasottakat, elgondolkodik a kapott információkon, megérti az összefüggéseket, akkor a saját konkrét életére akár meg is találhatja a megfelelő viselkedési formát. A lényeg, hogy belülről fakadjanak azok a gondolatok és cselekedetek, amitől minőségibb lesz az adott ember élete. A könyv segít abban, hogy tisztában legyünk a saját személyiségünk értékeivel. Ugyanakkor óva int attól, hogy személyiségünket alárendeljük a fogyasztói társadalomnak. Megmaradni önmagunknak, megőrizni a kontrollt.

Roses and Candles by Leonid Afremov

(Darvasi László – A veinhageni rózsabokrok)

A főszereplő férfi maga beszéli el a sztorit. A narrátor, az elbeszélő egyes szám első személyben ismerteti a cselekményt. A rendőrkapitányság cellájában kezdődik az elbeszélés. A főszereplő egykedvűen emlékezik vissza az elmúlt napok eseményeire. Az emlékeiből lassacskán összerakódik a veinhageni rózsabokrok legendája. A főszereplő bűne az, hogy egy vallásos városban lehányta a veinhageni rózsabokrokat. A nyomozó többször is kihallgatja a vádlottat. A nyomozónak nemrég hunyt el a társa. A kihallgatások során összeáll az egész történet.

A főszereplő maga nem a városban, hanem a város mellett él, egy tanyán. Igazi kívülálló. Valahogy nem illeszkedik be ebbe a vallásos közösségbe. Outsider, aki kilóg a sorból. Váratlanul ajánlatot kap egy festőnőtől, hogy álljon modellt az új festményéhez. A férfi elvállalja. A festőnő egyik feltétele az, hogy a modell nem nézheti meg a róla készült festményt. Egy idő elteltével elkészül a festmény. A szerződés értelmében, amint kész a festmény, véget ér a modell és a művész közötti szakmai viszony. A festőnő kifizeti a férfit, amaz mégis érez a lelkében egyfajta űrt. A festőnő szemében a közöttük lévő viszony kizárólag szakmai. A modell viszont különös érzelmeket táplál a nő iránt. A kihallgatás során maga sem képes tisztán beszélni az érzelmeiről. Érzelmi fogyatékos, aki csak körülírja, mit is érez belül. A modell végül megfojtja a nőt. A főszereplő kihangsúlyozza, hogy „óvatosan” fojtotta meg áldozatát. Felakasztja a holttestet egy tölgyfára, nem messze a tanyától, egy réten. A férfi keresi, de nem találja meg a festményt. A rózsabokrok előtt három napon keresztül álldogál. Három nap múlva lehányja a rózsabokrot. A férfi okádékával megszentségtelenítette a veinhageni rózsabokrokat. A város vallásos közössége megharagszik rá, és a rendőrök bevetik a fogdába. Az utolsó kihallgatásnál kiderül, hogy maga a város rendelte meg a festményt. Címe beszédes. Fiatal férfi rózsákkal. Minden körbe ér. A vádlott tudomást szerez róla, hogy a nyomozók megtalálták a nő holttestét. Innentől vége a történetnek. A főszereplőre vár a tárgyalás, amit már nem követ nyomon az elbeszélés.

Az elbeszélés olvasása közben az olvasónak lehetősége van megfejtenie az eléje kerülő rejtvényeket. Az olvasó nem csupán megismerhet egy sztorit, hanem megfejtheti Darvasi László rejtvényeit. Darvasi elhelyezett a szövegben jelképeket és szimbólumokat. Az olvasó, ha dekódolja a jelképeket, felfedi a szimbólumokat és megfejti a rejtvényeket, megérti a történetet a maga mélységében. Az olvasó intellektuális képességeitől függ, hogy a történetről felszínesek vagy mélyek lesznek az ismeretei. A szimbólumok összegyűjtését és megértését segítheti mind a szakirodalom, mind a saját tapasztalat. Az irodalomtudomány a barátod! Én észlelem és magyarázom a szimbólumokat. Valószínűleg egyes szimbólumok magyarázata nem lesz kielégítő. Van, ami ott marad a homályban. Tévedni meg halandó dolog.

Veinhagen. Egy mélyen vallásos város. A sztori helyszíne. A narrátor szerint talán egy németalföldi település. Talán – nem biztos magában, nem biztos a tudásában. Rózsafejedelemség a tulipánkirályságban. A város eredetéről szóló narráció lassacskán átmegy a racionális tényekből az irracionális legendákba. Veinhagent mintha uralná egy értelmen túli légkör. A narrátor szerint túlságosan sok mese van a városban, a városról. A kisváros lakói alkotnak egy virtuális közösséget. A közösség tagjai ismerik egymást. A virtuális közösség előtt történnek az események. Minden egyes történés rendelkezik egy jelentéssel és egy jelentőséggel. Semmi sem lényegtelen.

Szent Pál apostol napján, délután követte el a főszereplő a bűntettet. Eme szentséges napon leokádta a veinhageni rózsabokrokat. Ez az a nap, amikor több a fény, és kevesebb a mentség. Június 30-ra esik ez a nap. Ebben az időpontban született Szent Pál, a nemzedékek apostola. Ez egybeesik a keresztény vértanúk emléknapjával. Kr. u. 64-ben kigyulladt Róma cirkusza; hat napon át tombolt és pusztított a városban a tűz. Néró ráfogta a keresztényekre a gyújtogatást, majd üldözni kezdte Jézus híveit.

Északra néztek a festőnő szobájának ablakai. A művész elárulja a modellnek, hogy általában északra néznek a festők szobájának ablakai. Az északi fény öregebb; több benne a bocsánat, több benne a tudás. Az északi fényt ősidők óta ismeri az emberiség. Az eszkimók úgy tartják, ez a holt lelkek tűztánca. A germán mitológia szerint a valkűrök pajzsának villogása. Bár a sarkvidékekhez közel élő népek mondáiban jutott jelentős szerephez az északi fény, megtalálható a világ minden táján. A jelenség a görögök előtt sem volt ismeretlen. Arisztotelésztől származik az első tudományos magyarázata. Magyarországon, azon belül Erdélyben 1580. táján tűnt fel először ez az égi tünemény. Az északi fénynek egyszerre él a mágikus és a tudományos értelmezése a köztudatban. A közember pedig eldöntheti, hogy a mágusnak vagy a tudósnak, a mágiának vagy a tudománynak hisz. Esetleg mindkettőnek.

A főszereplő elmondja a vallatás során, hogy gyerekkorában az anyja odakötözte az ágytámlához, méghozzá kereszt formában. Úgy feküdt ott, mintha keresztre feszítette volna az anyja. A narrátor a visszaemlékezés során nem mondja ki nyíltan, csupán körülírja, hogy az anyjával veszítette el a szüzességét. A fiú három hétig sírt keservesen. Az anyja úgy hallgattatta el a fiát, hogy elkövette vele a vérfertőzés bűnét. A férfi úgy gondol erre, mint egyfajta gyógyítása. De valójában nem gyógyult meg lelkileg, hanem lesüllyesztette az őr ért traumákat, a vérfertőzést is a tudatalattijába. Amit gyerekkorában elfojtott, az felnőttkorában feltör belőle. Részegeskedik. Agyonveri a kutyáját. Megfojtja a festőnőt. Igazi időzített bomba. A vérfertőző tabu megszegése oedipusi motívum. A kereszt motívuma idézi Jézust. Az ágyon keresztre feszített kisfiú mintha így osztozna ebben a misztikus naivitásban. A vérfertőzés aktusa viszont nem krisztusi, hanem sátáni szertartás. Ezzel kezdődik meg a fiú útja a kárhozatba.

Egy nap irtani kezdte a civilizáció a rózsákat. A rózsairtás ideologizálása az volt, hogy a rózsa nem Istennek kedves, nem keresztényi növény. Ami nem kedves az Úrnak, az a keresztény civilizációnak ellenség. Az ellenség irtása pedig keresztyéni kötelesség. Egy névtelen személy Veinhagenbe menekítette az utolsó rózsamagokat. Az elültetett magok kinyíltak, és kifejlődtek belőlük az elbűvölő rózsák. A virágokat szent ereklyeként tisztelték a lakosok. Egy doktor azt kérte végrendeletében, elhunyta után temessék a vallásos dalokat éneklő rózsák alá. Így vált a város lassacskán a veinhageni rózsák hagyományának őrzőjévé. A veinhageni rózsák olyan fehérek, mint Dante rózsái az Isteni színjáték paradicsomi részletében. A főszereplő úgy érzi, a veinhageni rózsák fogságban tartják a várost. Az, aki megpihen a rózsák között, az életével játszik, mert megtapasztalja a nyugalmukban megzavart rózsák bosszúszomját. Egy cigány család erőszakos módon leli halálát a veinhageni rózsabokrok közelében. A közösség szerint emberi gonoszság végzett velük; a főszereplő szerint a rózsák. A helybéliek a városi főtorony aljába gyűjtik a szirmokat, így alkotva méteres sziromrétegeket. A sziromrengeteg egyszer megmentette egy öngyilkos lány életét, aki kivetette magát a toronyból. Az élettelen madárként zuhanó lány testét felfogta a szirompárna. Az öngyilkosságot megkísérlő lány három napig aludt a torony alján. A veinhageni rózsák tömény illata bódító mákonyként képes hatni az emberi szervezetre. A főszereplő, talán tiszteletlenségből, talán bűntudatból, leokádta ezeket a szakrális hatalommal felruházott virágokat. A kihallgatást vezető nyomozó maga is sejti, hogy a festőnő eltűnése és a veinhageni rózsabokrok lehányása között titokzatos kapcsolat van. A vádlott álmai is érintik a rózsákat. Az álmában a nyomozó az apja, aki rózsakertészként keresi a napi betevőt. A férfi, miután lebukik a gyilkossággal, bevallja, hogy a meggyilkolt festőnő holttestének éjszakánként rózsaillata volt. A veinhageni rózsabokrok körül forog a város összes eseménye. A veinhageni rózsabokrok hatalmának van alárendelve minden veinhageni lakos. A veinhageni rózsák legendája valójában hamis hagyomány. A veinhageni rózsák körül kialakult lokális vallás egyezményes hazugság. Veinhagen igazából egy bűnös város bűnös emberekkel.

A főszereplő úgy narrálja magának és az olvasóknak a vizsgálati fogságot, mint a személyes szabadság jótékony felfüggesztését. A panaszkodás helyett felidézi személyes emlékeit önmagáról, a városról, a várost uraló szent rózsabokrokról. Ahogy maga is fogalmazott: „elérkezett a mesélés ideje”. Az emlékezőtehetsége nem funkcionál normálisan. Nem emlékszik arra, mi történt, miután véget ért a közös munka a festőnővel. A vizsgálati fogság alatt is összefolynak előtte a napok. A férfi nem emlékszik, mikor beszélt az anyjáról. Az rémlik neki, hogy az első hét elején említette a nyomozónak az anyját, de azt már képtelen megmondani, hogy a második vagy a harmadik nap. A mesélés tekinthető egyfajta azonosságkeresésnek, a múlt egy bizonyos sötét titkával való szembenézésnek. A főszereplő hiába outsider, igazából ugyanolyan bűnös, mint maga a város.

Különös maga a festmény is. Fiatal férfi rózsákkal. A fanatikus város szent ereklyének tekinti a veinhageni rózsákat. Mivel a festmény ábrázolja a veinhageni rózsabokrot, ezért a témája vallásosnak nevezhető. A vallatásnál megemlítődik a festő és a festmény. A nyomozó keresi őket, de nem találja sem az alkotót, sem az alkotást. A történet végén kerül meg az, ami elveszett. A festmény a vádlottat ábrázolja a veinhageni rózsabokrok között. A megrendelő maga a város vezetősége. Miután a művész elkészült a festménnyel, a városvezetés elvitte a kész terméket. Mi célt szolgált a festmény? Miért a gyengeelméjű főhős került rá a képre? A sztori végén nem kapunk magyarázatokat. Minden belevész a misztikus homályba.

A vallatás során a férfi elmondja röviden az élettörténetét. Történetéből kiderül, hogy erőszakos természetű személyiség. Agyonverte a kutyáját, és kivágta a környéken a fákat, mindezt cél nélkül, mindössze a rombolás kedvéért. A főszereplő elfogadta az elmúlást. Vágya viszont az, hogy pusztulása közben ne zuhanjon, hanem emelkedjen; ne a föld fogadja be, hanem az ég. A főszereplő nem kívánja a földet, mert tele van fekáliával, teleköpködték fekete magvakkal, és kihajtottak belőle a lekvárvirágok. A lekvárvirág a tudatlanok édeskés és laktató étke. A tragikus hasadás, az azonosság elvesztése érződik a szerelemben is. Darvasi nézete, hogy a szerelemben realizálódik a különnemű lények azonossági vágya. A modell szerelmi vágyában nem osztozik a festőnő, vagyis a férfi nem éri el az áhított azonosságot. Szenvedélyesen vágyik rá, még a visszautasítás során is. Mivel a festőnő nem adja meg, amire vágyik, elveszi szerelme életét. A főszereplő szenvedélyesen keresi azt a pontot, ami végső megoldásként kioltja önmagát. Míg gyerekkorban csak elszenvedi a bűnt, mint áldozat, felnőttkorban már maga követi el a bűnöket. Valószínűleg a szerelemben is az anyját keresi – azt a nőt, aki egy életre megrontotta a saját fiát.

A főszereplő az emberi közösségből kirekesztett árva, aki szenved az apa hiányától. A szilárd apakép hiánya miatt védtelen a bűnnel szemben. Az anyja által megrontva, az apja által elhagyatva, kárhozatra van ítélve. Az apai törvény nélkül képtelen ellenállni az életébe betörő személytelen hatalomnak. Az árva fiú így átruházza az apa személyiségét a személytelen hatalom egyik képviselőjére, a nyomozóra.

A főszereplő egy férficsecsemő. A férfi nem csupán a realitások talaján, hanem misztikus értelemben is naiv. A narrátor nem tapasztalattal rendelkező személy, hanem egy kialakulatlan személyiség. Valahol a kialakulatlanságában ott rejlik a tökéletesség. Hiszen képes egybelátni az emberek, az ördögök és az angyalok világát. A férficsecsemő egyidős a teremtéssel. A férficsecsemőben még nem váltak szét a szférák. A férficsecsemő csak akkor válik megérthetővé, ha betekintést nyerünk az ember-mítoszokba. Az ember-mítoszok az ember teremtett lény voltát igazoló elméletek. Kiindulópontja az, hogy az ember összes egyéni ismertetőjegye utal az állandóvá vált magzatállapotára. A tipikus faji jegyek minden főemlős embrióban kialakulnak, fejlődnek és specializálódnak, viszont az ember megmarad embrióállapotában. Az ember nem járja a főemlősök és az embermajmok útját. Ezen szemszögből ivaréretté vált embrió. Az ember nem tekinthető a láncolat utolsó szemének. Ős, aki abban előzte meg az utódjait, hogy az életformák közül választotta az agyvelőt. Az agyvelős életforma választása akkor vált lehetségessé, mikor az első specializálatlan őslény mutáció révén éretlen magzatként jött a világra. A magzat- és a csecsemő-állapot egyidejűsége eredményezte azt, hogy példátlan módon kifinomodott az agy. Az ember a természet egyszeri műve, a Biblia szerint külön teremtés. Darvasi mélyen merít a mítoszokból, a legendákból, a mondákból és a mesékből, miközben újrateremti az ember-mítoszt az elbeszéléseiben. A közeli pusztulás motívumai és a férficsecsemőben kifejezésre jutó idea eredete közös. A főszereplő nem csupán magányos kitaszított, hanem lelki szegény, vagyis morális szemszögből embrionális lény. Morálisan nem válik szét benne a jó és a rossz, mégis eme esendősége ellenére tökéletes. Olyan ő, mint Lennie az Egerek és emberek-ben.

Mint látjuk, mind a keresztény morál, mind a racionális morál szerint a főszereplő bűnös. Akár csak Lennie. Viszont létezik egy újpogány morál is, ahol a főszereplő szent. Akár csak Lennie. Az újpogány morál ugyanakkor elfogadhatatlan mind a keresztény világnézet, mind a polgári értékrend számára. A keresztény számára fontos, hogy képes legyen elvonatkoztatni egymástól a jót és a rosszat. Az újpogány számára viszont az a fontos, hogy túl legyen jón és rosszon.

Darvasi László különös módon tekint a világra. Gondolkodását áthatja az új középkor eszméje. Az új középkor eszméje egy frappánsan megfogalmazott hanyatlás-elmélet. Umberto Eco párhuzamot vont a középkor és a jelenkor közé. A középkor és a jelenkor művészete nem rendszerező, hanem kiegészítő. Kényelmesen megfér egymással a kifinomult, kísérletező elitizmus és a népszerűsítő, ismeretterjesztő populizmus. Megfigyelhető a dolgok célszerűtlen gyűjtögetése. Eco szerint abból a vágyból fakad, hogy részecskéiben szétszedjük és újrarakjuk a világot. Az értelmiség átértelmez maga körül mindent. Értelmiségiek tömegei akarják lebontani a régi világot és felépíteni az új világot. A középkor azért vonzó sokak számára, mert az érthetőnek és rendezettnek, úgymond harmonikusnak tűnik az idők távlatából. A modernséget áthatja az elidegenedés és a káosz. Darvasi elbeszéléseiben visszatérő válságjelenség a szent és a profán összemosódása. A rózsabokrok lehányása a bűntudat okozta gyónás. „Angyalszar. Édes és illatos az angyalok ürüléke.” Darvasinál elválaszthatatlan a bűn és a szeretet. Darvasi, hasonlatosan a középkor művészetéhez, alkalmazza a szimbolikus kifejezésmódot, az apokaliptikus hangulatot és az Aranykor iránti nosztalgiát.

A középkori szakrális tudat jellemzője, hogy nála még nem vált ketté a profán és a szent. A középkorban még szilárdan összefüggött egymással ez a két tartomány. A középkori szakrális tudat egységben szemléli a fenségest és az alantast. Létező vulgáris példák a verekedő Szűzanyát és a pofozkodó Jézust ábrázoló középkori műalkotások, melyek a hívők szemében semmit sem veszítenek szentségükből. Mária és Jézus fizikai fájdalmat okozó cselekedetei rettegést keltenek a vétkező lelkekben, és elmélyítik a bűnbocsánatot. A magasztos kegyelem és a szélsőséges kegyetlenség nem zárják ki egymást. Ez adja a jelenlegi modern ember számára a középkor groteszkségét és abszurditását.

Darvasi László úgy tekint a világra, ahogy Umberto Eco, Nyikolaj Bergyajev, Johan Huizinga, Aron Gurevics, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Hamvas Béla. A hangsúly az egységen van, az ellentétes dolgok egybenlátásán. Darvasi azt igyekszik bizonyítani, hogy a legrosszabb iszonyat is a természet része. Az ócska bérházak lakói is a legendák, a mesék és az álmok légkörében élnek. A reménytelenség ellenére is rend uralkodik a világban. A botrányt legyőzi a harmónia.

Bibliográfia:

Mikola Gyöngyi: A történet rehabilitálása. In: Csipesszel a lángot. Bp. Nappali Ház, 1994. 209-217.

Eco, Umberto: Az új középkor, Bp., Európa Kiadó, 2002, 190. p.

1,

Mikor 2014-ben hírét hallottam, hogy a Kétfarkú Kutya Párt, mint hivatalosan bejegyzett párt, a parlamentáris politika keretein belül akarja folytatni tevékenységét, öntudatlanul is kialakítottam velük szemben egy elvárást. Úgy véltem akkor, Kovács Gergő megunta az apolitikus hozzáállást a közösség ügyeiben, és egyfajta centrumpolitizálás keretében megpróbál egyfajta alternatívát ajánlani a két politikai törzs állandó konfliktusába belefáradt embereknek. A Kétfarkú Kutya Pártnak mindig is fontos fegyvere volt a gúnyos humor. Várható volt, hogy 2014-ben is ez lesz a legfőbb eszközük.

Mit is vártam tőlük én, nem kis naivitással?

Azt, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt (rövidítve MKKP, továbbiakban Kétfarkú Kutyák) kigúnyolja azt a dicsőséges csihi-puhit, ami ma a magyar politika. Kigúnyolja a Balliberális Network és a Nersevik Network egymással folytatott egyre visszatetszőbb küzdelmét. Kigúnyolja a polgárháborút. Kigúnyolja a kultúrharcot. Kigúnyolja az egymásnak feszülő törzseket. Kigúnyolja a CEU és az anti-CEU tüntetőket. Kigúnyolja az LMBT és az anti-LMBT tüntetőket. Kigúnyolja a migrációpárti és a migrációellenes tömegeket. Kigúnyolja a feministákat és az antifeministákat. Kigúnyolja a rasszistákat és az antirasszistákat. Kigúnyolja a BLM és az anti-BLM hazai rohamosztagosait. Torz tükröt állít a politikai elitnek és az általuk küzdőtérre vezényelt társadalomnak. Egyfajta figyelemfelhívást, hogy nézd már meg, ember, mit tesz veled a politikai osztály, teljesen kiforgat önmagadból, és ideje felébredned végre!

Mi lett belőle végül?

A Kétfarkú Kutyák úgy döntöttek, részt vesznek a dicsőséges csihi-puhiban. Alárendelik magukat a Balliberális Network-nek. A balliberális értelmiség oldalán belevetik magukat a polgárháborúba és a kultúrharcba. Odaállnak az egyik törzs mellé. Kigúnyolják a Nersevik Network-öt. Kigúnyolják a jobboldalt. Kigúnyolják az anti-CEU tüntetőket. Kigúnyolják az anti-LMBT tüntetőket. Kigúnyolják a migrációellenes tömegeket. Kigúnyolják az antifeministákat. Kigúnyolják a rasszistákat. Kigúnyolják azokat, akik nem kérnek a BLM-ből. A Kétfarkú Kutyák nem kérnek a Gyurcsányból, de szívesen élnének egy olyan baloldal által megfélemlített társadalomban, mint Svédország, Kanada vagy éppen a Joe Biden-kormány alatt formálódó USA. Alázatos kutyaként szolgálják a balliberális elitet, és segítenek kivezényelni a küzdőtérre az agymosott szerencsétleneket. A Kétfarkú Kutyák már nem rázzák fel a rémálomból az embereket; inkább segítenek még inkább kiforgatni az embert önmagából. Kardot nyomnak a kezébe, és mondják neki, harcoljon velük a Szép Új Világért! Arról beszélnek a kamerák előtt, hogy a céljuk egy békésebb és nyugodtabb társadalom, közben jópofiznak a társadalmi gyűlöletkeltés fenegyerekével, Gulyás Mártonnal. Haverkodnak a jakobinus Mércével. Megformálják a balliberális Budaházy Eddát: Baranyi Krisztinát. Nyíltan szimpatizálnak a Jessica Doty Whitakert meggyilkoló afro-amerikai terrorszervezettel, a BLM-mel.

„Légy a kutyák királya!/Ne királyok kutyája!” – énekelte Hobo egy olyan korban, ahol trend volt lemenni kutyába. Ma is ilyen kor köszöntött ránk. Értelmiségiek tucatjai mennek le kutyába, ki jobbról, ki balról. A Magyar Kétfarkú Kutya Párt nem lett a kutyák királya, inkább lett a királyok kutyája. Kiskutyaként pitiznek a Balliberális Network-nek, pár odavetett csontért.

Valamilyen szinten kár értük. Régen ugyanis a Kétfarkú Kutya Párt szimbóluma volt a politikai életből való kiábrándulásnak, az apolitikusságnak. 2017-ben még én is elgondolkodtam rajta, hogy csatlakozom hozzájuk. Pártpolitikai vonalon kiábrándultam az LMP-ből és a JOBBIK-ból. Ugyanilyen csalódás várt a civilpolitika terén is. A Balliberális Network és a Nersevik Network felvásárolta a civilpolitikai szervezetek többségét – hasonlóan, mint az értelmiséget. Az a civilpolitikai szervezet, amelyik megőrizte a függetlenségét, vegetál. Igazából a hazai civilpolitika alárendelte magát a pártpolitikának. A magam részéről csalódtam a parlamentáris demokráciában. Igen, akkor 2017-ben még úgy gondoltam, megfelelő választás lenne nekem, mint a hideg polgárháborúba belefáradt írástudónak az MKKP. De már akkor szomorúan láttam, hogy az egykor tisztességes liberális és anarchista Kétfarkú Kutya Párt is átment a balliberális térfélre. Nem én voltam az egyetlen, aki csalódott bennük. Sőt, nekem még kifejezetten későn esett le ez az identitásváltás. Voltak olyanok, akik már 2014-ben világosan látták, hogy a Kétfarkú Kutyák, akik egykor NEM-et mondtak a hideg polgárháborúra, most aktívan részt vesznek benne. Valahol szomorú történet ez!

Még szomorúbbá teszi a történetet az, hogy még így is lett volna lehetőség rá, hogy megmentsék a becsületüket, és ezáltal nyújtsanak egy alternatívát a kiábrándultaknak. Többször is támadás érte őket mind a Nersevik Network, mind a Balliberális Network részéről. A Nersevik Network vádja nem tartalmaz sok újdonságot: ők a társadalmi rendet felforgató baloldaliak. Annál érdekesebb a Balliberális Network vádja: miszerint ők a kerékkötői az ellenzéki összefogásnak. A Kétfarkú Kutyák ugyanis nem kértek sem a Gyurcsány-klánból, sem az ellenzéki összefogásból. Puzsér Róbert néhány haverjával megvédte a Kétfarkú Kutyákat, több cikkben is. Puzsér soraiban pedig ott rejlett, igaz, nem nyíltan kimondva, inkább burkoltan, egyfajta ajánlásként, hogy legyenek ők a Centrum. Magyarán: a Kétfarkú Kutyák fogjanak össze a Szélsőközéppel! Sajnálatosan a Kétfarkú Kutyák nem mentették meg a becsületüket. Igaz, máig nem kérnek a Gyurcsány-klánból. Ellenben több szállal kötődnek a jakobinus újbaloldalhoz – Gulyás Mártonhoz, és a két gittegyletéhez, a Partizánhoz és a Mércéhez. Mint ismeretes, Gulyás Márton és Puzsér Róbert nem egy gyékényen árulnak; a jakobinizmus nem adaptálható a Centrumba.

Szörnyülködve látom, mekkora szarkavarás zajlik a migrációügyben. Ha van valami, amiben egyetértek a fideszesekkel, akkor az, hogy a migráció nemzeti létkérdés, sőt Európa-kérdés. Ma a témában az egyik ilyen szarkavaró a Kétfarkú Kutyák. 2017-ben a magyar állam kiosztotta a kampánypénzeket. A Kétfarkú Kutyák mire költötték a kampánypénzeket? Utána lehet nézni a Rózsa Sándor II. Népi Közpénz Tékozló Alap weboldalukon. A lista többnyire kulturális, karitatív és lokálpatrióta tevékenységeket tartalmaz. Egy dolog kivételével:

RS-2017-B-028 - Országos - Szirmai Zsuzsanna: Önkéntes voltam a Nyugatiban - saját könyvem ingyenes terjesztése – dolgok - Saját könyv + szórólap eljuttatása főleg vidéki könyvtárakba – 28

Szirmai Zsuzsanna 2015-ben kiadta saját könyvét, melynek címe: „Önkéntes voltam a Nyugatiban”. Ez egy pamflet, mely a Migration Aid migrációpárti szervezet számára folytat propagandát, a migráció mellett. Miszerint be kell engedni a határon belülre őket, mindet, segíteni kell nekik, ki kell nyalni a seggüket, emberbaráti kötelességünk. Meg hogy az Orbán-kormány, és minden olyan ember, aki tiltakozik az Európai Unió migrációs politikája ellen, kritikus a migrációval, tele van gyűlölettel, fasisztanáci. Szokásos szar. Egy olyan kiadvány, ami mindenféle árnyalt és összetett megközelítésmódot nélkülöz migráció témájában, ellenben egydimenziós, rettentően naiv, kifejezetten kártékony értelmezést ad az olvasónak. A Kétfarkú Kutyák a kampánypénz egy részéből a raktáron maradt migrációs propagandát kiküldte az összes vidéki könyvtárnak. Úgy bizony, az MKKP állami pénzből szétszórta az országban a Migration Aid propagandakönyvét!

2015-ben az Orbán-kormány országos óriásplakát-kampánnyal meglovagolta a társadalomban meglévő migrációellenes hangulatot. Egyrészt így üzent az EU-nak, hogy nem hajlandó eleget tenni a Migrációs Kvótának, másrészt a saját népszerűségét igyekezett növelni a magyar társadalomban. A Kétfarkú Kutyák a Vastagbőr bloggal közösen indított egy ellen-kampányt, amely során ők is telepakolták a saját plakátjaikkal az országot. Én sokáig azt gondoltam, hogy ez nem migrációpárti kampány, hanem csak kifigurázása annak, ahogy a FIDESZ meglovagolja a migrációs pánikot. Mindez a 2017-es lépésük győzött meg arról, hogy sajnos de, a Kétfarkú Kutyák támogatják a migrációt. A későbbi történések pedig megerősítették mindezt.

2,

Papp Gáspár: Trump, a Mikulás és nőügyek a Kétfarkú Békemenetén – Az újjakobinus Mérce egyik újságírója rittyentett egy cikket a Kétfarkú Kutyák Ellen-Békemenetére. A cím beszédes. Mint maga a szöveg is némely helyen.

„Az elnök egyúttal a kormánytól nagyobb rendet követelt: a magyar családok ne mehessenek külföldre, a külföldi családok ne jöhessenek ide!”

Fordítok, jó? Posztmodern kutyanyelvről az érthető magyarra! A Kétfarkú Kutyák egyszerre támogatják a magyar emberek külföldre áramlását és az iszlamista migránsok hazánkba jövetelét. Mintha a kettő ugyanaz lenne!

„A 24.hu tudósítása szerint a stand-up comedys Bruti is bevándorlás-vonalon osztotta meg gondolatait. Beszélt például arról, hogy Ausztriában a keresztény osztrákok a migránsok miatt a hegyekbe kényszerülnek, és éjjelent merészkednek csak le kebabért.”

Ugyanaz. Gúnyolódjunk azokon, akik joggal tartanak a migrációtól! Csináljunk a migrációt ellenző érvekből viccet! Ha valaki érvet hozz fel a migrációval szemben, gúnyoljuk ki! Jól ismert posztmodern módszer. Érvelés helyett vicceljük el a témát! Humorral szégyenítsük meg a másikat! Perjés Zoltán így bagatellizálta a Szabadfogás c. műsorban a migráció témáját: „Én is hiszek a Mikulásban!”. A manchesteri gyermeklányok az Ariana Grande-koncerten a migráció káros folyamatának estek áldozatul, nem a Mikulásnak. Érdemes megjegyezni, hogy ez nem egyedi jelenség. A viccelődés az egyik tipikus eszköze és fegyvere a balliberális értelmiségnek. Egyesek még a már fárasztóvá váló piréz humort is előveszik a téma bagatellizálása érdekében. Hogy ezzel megsértik mindazoknak az emlékét, akiket lemészároltak az elmúlt években az iszlamista terroristák Franciaországban, Angliában, Németországban, Svédországban, fikarcnyit sem érdekli ezeket a gerincteleneket!

„Szóba jöttek a nőügyek is. Döme Zsuzsanna, az MKKP VI.-VII. kerületi jelöltje elmondta, hogy nagyon várja azt az időt, amikor a nőktől ismét elveszik a szavazati jogot, nem kell többé olvasniuk és újra lesz idejük a fonóba járni.”

Ez a lapos humor is jelzés arra, hogy a Kétfarkú Kutyák is felültek a Gender Studies-szekérre. Avagy ha valaki nem értené, hogy a humorban utazó Kétfarkú Kutyák eddig miért nem csaptak le a Gender-témára, ami bőséges humorforrás a poéngyártásra, olvassák el Döme Zsuzsanna fenti idézetét. Talán első olvasásra leesik a válasz. A NANE az MKKP-t is teletömte a saját feminista ügynökeivel, akik aztán a saját képükre formálták a szervezetet. Szerintem egy férfi sincs a brancsban, aki Baranyi Krisztina közelében el merne sütni egy szőke nős viccet. Vagy akármelyik női párttag közelében.

Visszatérve Döme hülyeségére, a FIDESZ nem tervez semmi olyasmit, hogy elveszi a nőktől a szavazati jogot, megtiltja nekik az olvasást, és bekényszeríti őket a fonóba! Éppen ellenkezőleg! Nő-Köz-Pont elnevezéssel munkaügyi központokat hozott létre országszerte, kizárólag nőknek, ezzel segítve a nők integrálódását a munkaerő-piacra. A Kétfarkú Kutyák is beszálltak a Nemek Háborújába! Kis izgatás, kis uszítás; hadd ugorjon a nő a férfi torkának!

Megfigyelhető, hogy az MKKP egy olyan viccpárt, ami szelektál a politikai színtéren. Hasonló ezen a téren, mint Bödöcs és Dé:nash. Viccet csinál a FIDESZ-ből, néha a Mi Hazánkból, időnként a baloldali fiatalok között szánalmasnak tartott MSZP-ből és DK-ból – de sohasem viccelnek az LMP-vel, a PM-mel, az EGYÜTT-tel, a JOBBIK-kal, a MOMENTUM-mal. Folyamatos humorbomba-támadásnak vannak alávetve a migráció-ellenes politika szereplői, de a migrációpárti politikusok nem. Egyetlen feminista politikus, aktivista, ideológus és értelmiségi nincs kiparodizálva. Mind a Gender Studies, mind az LMBT folyamatosan nyújtja az olyan témákat, amikről gyártani lehetne a poénokat – de a Kétfarkú Kutyák nem ütik le a labdákat.

A Balliberális Network alapvetően két politikai program végrehajtásának van elkötelezve: az egyik az Isztambuli Egyezmény, a másik a Migráns Kvóta. A Balliberális Network által mozgatott politikai pártok egyaránt alárendelik magukat ennek a két politikai programnak. Nem kivétel az MKKP sem.

3,

Imigyen szólt egykor Facebook-on a Puzsér Róbert:

"Nehezen határoztam el magam a kampány során. A Fideszt, az MSZP-t és a DK-t alapból kizártam, de a többi párt mellett sok érv és ellenérv viaskodott bennem. Ha nincs a balliberális véleményelit, ha nincsenek a visszaléptetést követelő nyuggerhordák, talán dűlőre sem jutok.

Csakhogy a 444-en azt a sejtetést olvastam, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt [amely a kampánytámogatását karitatív célra ajánlotta fel, és amelyről az összes többi párttal ellentétben nem süt a mohóság meg a hatalomvágy] merő pénzéhségből szabotálja a Nagyszerű Ellenzéki Összefogást. Azokkal szemben folytat Uj Péter orgánuma suttogó propagandát, akik az elmúlt nyolc évben egyedül voltak képesek tökös és erős utcai akciókra a nemzeti együttműködés rendszerével szemben – az Orbán zsebéből ellenzékieskedő MSZP és DK százmilliós párttámogatásai azonban nem érik el a 444 szerkesztőinek ingerküszöbét. Nem véletlenül említem ezt a két pártot, ugyanis épp ennek a két álellenzéki pártnak a hívei terrorizálják legintenzívebben a kutyákat. A fent említett maffiapártok politikusai és droidkatonái [akik évtizedek óta nevezik magukat demokratáknak, és ezzel annyira összemocskolták ezt a szót, hogy félek, utánuk használni sem lehet majd] nem tűrik a Kétfarkú Kutya Párt tevékenységét, és őrjöngenek, hogy egyesek élnek a törvény adta jogukkal, és megteremtik a komplett politikai garnitúra elleni tiltakozás alkotmányos lehetőségét.

Mindig a leggyengébb mellé kell állni, mindig az igazságot kell keresni, és mindig szolidárisnak kell lenni – ez az a baloldali politika, amelyben hiszek. A Kutyákra szavazok. Listán és egyéniben."

Én érteni vélem, kevesek számára miért szimpatikusak a Kétfarkú Kutyák. Azzal a céllal jött létre a szervezet, hogy rámutasson a parlamentáris demokrácia kiüresedésére. Azt hirdette, hogy ne vegyük komolyan a politikát, egy olyan időszakban, mikor mindenki komolyan politizált. Ez volt régen. 2014-ben bejegyezték őket hivatalos pártként. Innentől indult meg egy lassú változás. Amit már nyújtanak, az nem valódi apolitikusság. És nem is az ártatlan és naiv lokálpatriotizmus, amiről Kovács Gergely ártatlan kutyaképpel nyilatkozik az ATV stúdiójában. Akik most tömegesen szavaznak a Kétfarkú Kutyákra, azok egy része a saját apolitikusságát, a politikai nihilizmusát, a parlamenti demokráciában való csalódottságát fejezi ki. Ez valamelyest érthető. A probléma csak az, hogy a Kétfarkú Kutyák apolitikussága mára már illúzió. Jelenleg nem apolitikusak a Kétfarkú Kutyák. A karitatív lokálpatriotizmusa csak mellékvágány. Ezek a kutyák nem csupán kétfarkúak, hanem kétszínűek is. A viccpárt ma „viccpárt”. Burkoltan, nem nyíltan; nem kimondva, hanem sejtetve; sunyin és gyáván támogatják az Isztambuli Egyezményt és a Migrációs Kvótát. A Kétfarkú Kutyák fegyver a Balliberális Network kezében. Felülről vezérelt anarchisták. Feladatuk a NER elleni mozgósítás. Az Ellen-Békemenet mutatja, mennyire profik az ilyesmiben!

Puzsér csak kifejezi a politizáló átlagember tehetetlenségét. Kire szavazzak? Nem tudom. Tehetetlenségében behúzza az X-et a Kétfarkú Kutyákra. Igazából egy olyan pártra szavazott, amelynek a politikai céljai nem egyeznek teljesen az övével. Valójában leadott egy szavazatot a Balliberális Network-re.

4,

Farkas Attila Márton: Már nem is ari a Kétfarkú. Hanem szar a humora. – A fentiekből kiderül, hogy a Kétfarkú Kutyák nem aranyosak. Harapnak is, ha kell. A humoruk pedig szar. Nem csupán azért szar, mert gúnyt űz azokból, akiknek ellentétes a politikai véleménye. Hanem mert tényleg erőltetett. Igazából azon a szinten található, mint az IHM és az Adam Sandler-filmek. A BLM-emlékmű, mint provokatív poén, nem csupán humortalan volt, de ízléstelen is.

Balliberális szervezetként már nem képviseli hitelesen az apolitikus szellemiséget. A lokálpatriotizmusát bár lehet tisztelni valahol, de nem elegendő ahhoz, hogy neki adjam a voksom a következő választáson. Meg a bizalmam.

„A Fidesz legnagyobb bűne nem a rossz kormányzás, még csak nem is a tévesen korrupciónak meg lopásnak nevezett újfeudalizmus kiépítése, hanem az amúgy is pusztító kollektív neurózis, a magyar szorongás súlyosabbá tétele azáltal, hogy kimaxolták a polgárháborús hisztériát. Eddig is ott voltunk a legdepressziósabb, legalkoholistább és legtöbb öngyilkossal bíró európai társadalmak között, s ezt a rossz állapotot a folyamatos pánikkeltés és gyűlöletgenerálás csak felfokozta. Föl kéne szabadulni már. Belülről, mentálisan. Akkor nem lesz senki lelki jobbágy.”

Az összes parlamenti párt szítja a gyűlöletet az országban. A parlamentáris demokrácia a rendszerváltás óta a polgárháborús állapot melegágya. „A háború a politikának folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel” (Clausewitz). Igaz ez fordítva is. A politika békeidőben ugyanannak a háborúnak a folytatása, ami zajlott a véres harctéren. A parlamentekben és a harcmezőkön ugyanazért folyik a harc: az erőforrásokért. Az erőforrásokért való harc pedig permanens. Béke nem lesz sosem.

Igenis van a magyar nemzetnek, a magyar társadalomnak, a magyar országnak belső ellenségei. Az Isztambuli Egyezmény és a Migráns Kvóta olyan politikai programok, amik ártanának a társadalomnak. Az Isztambuli Egyezmény a maga inkvizíciós módszereivel jelentősen hozzájárulna a magyar férfitársadalom meggyengüléséhez. A Migrációs Kvóta kitenné a társadalmat a migráció káros hatásainak. Az Isztambuli Egyezmény és a Migráns Kvóta, ha még nem is elég a nemzethalálhoz, radikális pusztítást vihet végbe a magyar társadalomban.

Borzalmas a félelem, a harag és a gyűlölet mértéke az országban. A polgárháborús légkör elkeserítő. De ezt a FIDESZ nyakába varrni egyoldalú csúsztatás. Az összes párt az országban alkalmazza a polgárháborús hisztériát. Úgy néz ki, ez a parlamentáris demokrácia egyik negatív velejárója. A nemzetnek igenis vannak belső ellenségei, akikkel előbb-utóbb bizony le kell számolni az országban. A belső ellenséggel való leszámolás a fennmaradásunk érdeke.

„Nem másfajta rosszkedvek és gyűlöletek kellenek, hanem nevetés, lazaság, könnyedség. Szabadság, ha úgy tetszik.

Bármi kiröhögésének a képessége. Nem csak Orbán, a kormány, a Fidesz-KDNP kiröhögése, hanem az egészé. A rezsimet nem az ellenzék győzi le, hanem egy felszabadult társadalom. Ha az ellenzék győz vasárnap, ugyanez az ország marad, ugyanez a társadalom, ugyanezekkel a kondíciókkal. És ugyanez a politika.”

Szép eszmefuttatás. Talán még igaz is. De ennek nem feleltethetőek meg a Kétfarkú Kutyák. Ugyanis még ők sem merészelnek mindenen röhögni.

A Kétfarkú Kutyák kizárólag a FIDESZ-KDNP-ből csinálnak viccet. Az ellenzékből néha megkapja magáét a Mi Hazánk, a DK és az MSZP. A politikailag korrekt témák sosem kerülnek náluk terítékre. A Kétfarkú Kutyák által képviselt „nevetés, lazaság, könnyedség” ugyanúgy az indulatok felkorbácsolása, csak más köntösben. Az MKKP ugyanúgy az Orbán-fóbiával dolgozik, mint az összes többi balliberális párt. Csak más a csomagolás. A Kétfarkú Kutyák humorban uszítanak az Orbán-kormány, sőt a jobboldal ellen. Magam egyszer kíváncsiságból felmentem egy az MKKP által működtetett Face-csoportba. Igazából egy olyan fanoldal volt, amire a szimpatizánsok töltöttek fel tartalmat. Három perc múlva már léptem is ki belőle, mert annyira zavaró volt a tömény Orbán-fóbia. Az Orbán-fóbia a gyűlöletbeszéd egy fajtája, és a célpontja maga Orbán Viktor. Negatív érzelem, ami könnyedén megnyilvánulhat erőszakos cselekményben. Egyelőre ezek még nem szültek magányos merénylőket. De nem csupán az Orbán-kormány és a FIDESZ a humorba csomagolt gyűlöletbeszéd célpontja. Eme könyörtelen vicceknek azok is áldozatul esnek, akik ellenzik a balliberális világnézetet.

Ez a humor nem a szabadságról szól. Ez a humor a polgárháborús légkör része.

„És ha egy viccpárt kerülne hatalomra, mint Izlandon (ami persze nálunk elképzelhetetlen), akkor mi lenne? Összeomlás? Ugyan. Minden menne tovább, mert egy ilyen kis ország helye és sorsa nagyjából kijelölve, meghatározva van a nagy nemzetközi munkamegosztásban és a geopolitikai sakktáblán. Viszont kiderülne, hogy a politikát nem politikusok csinálják, hanem gazdasági tényezők, gazdasági szereplők. Ha a Kétfarkú jutna kormányra, lelepleződne, hogy a pártpolitika süketelés.”

Naiv a feltételezés. A Kétfarkú Kutyák nem juthatnak hatalomra. Ez nincs bent a tervben. Nekik nem feladatuk, hogy győzzenek. A BLM-szoborral kifejezték a szélsőbaloldali szubkultúrához való hűségüket. A Kétfarkú Kutyák már hosszú ideje cimborálnak a Gólya Presszóban iszogató, a Mércén és a Partizánon észosztó jakobinusokkal. A Kétfarkú Kutyáknak nincs bajuk a szélsőbalos forradalmárokkal. Még az sem probléma nekik, hogy az újbaloldal brutálisan leszűkíti a szabadság köreit azokban az országokban, ahol hatalomra jut. Mit akarnak a Kétfarkú Kutyák? Azt, hogy győzzön a Balliberális Network. Lehetőleg a Gyurcsány-klán, meg a klánt kiszolgáló MSZP és DK nélkül. Azt, hogy a magyar társadalomban realizálódjanak a balliberális politikai programok (drogliberalizációs reform, feminista reform, LMBT-reform, migrációs reform, cigány kisebbségi reform). Lehetőleg békésen. Ha máshogy nem megy, forradalmi úton. Azt, hogy a saját szubkultúrájukat lássák viszont a társadalomban, a saját törzsüket lássák viszont a hatalomban. Meg némi pénzt.

A ferencvárosi BLM-szobor felállítása iszonyat gáz! A legrosszabb baklövés!

A BLM meggyilkolta Jessica Doty Whitakert. A 24 éves családanya csak annyit mondott: „All Lives Matter”. MINDEN ÉLET SZÁMÍT. Ezt mondja Thomas Mann. Ezt mondja egy humanista. Ezt mondta Jessica is. Ebben persze benne volt az is, hogy nem ért egyet a BLM politikai céljaival. Joga volt hozzá. Demokratikus rendszerben az ember elmondhatja azt, hogy nem ért egyet a másik politikai véleményével. A BLM aktivistái nem bírták elviselni, hogy nem osztja a politikai nézeteiket. Hátulról fejbe lőtték. Meggyilkolták. Máig nem lettek meg a gyilkosok. A BLM nem határolódott el az elkövetőktől. És nem Jessica volt az egyetlen áldozat, akit meggyilkoltak.

A Kétfarkú Kutyák a szoborral kifejezték a szimpátiájukat a BLM felé. Egy olyan szervezet felé, amely meggyilkolt több embert is. Egy olyan szervezet felé, ami erőszakot gyakorol az amerikai társadalomban. Egy olyan szervezet felé, ami a megfélemlítés eszközét használja a céljai elérésére. Egy olyan szervezet felé, ami nem tiszteli az ellenvéleményt, és lábbal tiporja a szabadságjogokat. Egy olyan szervezet felé, ami tele van keménykötésű bűnözőkkel. Egy olyan szervezet felé, ami rasszista propagandát folytat.

Azért volt hova süllyedni, kedves fiúk és lányok!

Az MKKP csak az egyik megnyilvánulása a napjainkra teljesen elkorcsosuló globálkritikus underground-nak. A Kétfarkú Kutyák valójában a 21. század Sinkó Ervinjei. Sinkó Ervin, mint egy naiv kamasz, végigasszisztálta a Tanácsköztársaságot. Ugyanezt teszik most a Kétfarkú Kutyák is. Úgy is nevezik az ilyet: hasznos hülyék!

Olvasnivalók:

Papp Gáspár: Trump, a Mikulás és nőügyek a Kétfarkú Békemenetén

- https://merce.hu/2018/03/16/nougyek-es-mikulas-a-ketfarku-bekemeneten-galeria/

Lehoczki Noémi: Magyarország szobordöntögetői

- https://merce.hu/2021/04/02/magyarorszag-szobordontogetoi/

Farkas Attila Márton: Már nem is ari a Kétfarkú. Hanem szar a humora

- https://24.hu/poszt-itt/2018/04/05/mar-nem-is-ari-a-ketfarku-hanem-szar-a-humora/

Puzsér Róbert: A kutyahús feldolgozása

- https://hang.hu/publicisztika/2020/09/16/a-kutyahus-feldolgozasa/

Csuzi Attila: Nő-Köz-Pont – Állami nemi diszkriminációs hálózat milliárdokból:

-http://www.ferfihang.hu/2018/03/06/no-koz-pont-allami-nemi-diszkriminacios-program-milliardokbol/

Dumaker - Quijote dmk

Mielőtt belekezdenék Cervantes méltán népszerű regényének bemutatásába, beszélnem kell arról a stílusirányzatról, amelyben megszületett a mű. A reneszánsz két ellentétes irányzatra oszlott: a képzeletet felszabadító barokk és a képzeletet leszabályzó klasszicizmus. A „barokk” szó eredetileg olyasfajta gúnynév lehetett, mint a „gótikus”. Sokan a reneszánsz elfajulását látták benne, míg mások a gótikus szellem folytatását. Oswald Spengler szerint a reneszánsz csupán egy szép kis közjáték. A nyugati kultúra igazi útja a gótikából a barokkba vezetett. A barokk korszaka a XVI. századtól a XVII. századig tartott. Az idealizmus, a hősiesség, az akaratkultusz, a totális képzelet, a földi valóságtól való elrugaszkodás, az udvarközpontúság az egykorú képzőművészettel rokonságot tartó manierizmusban öltött testet. A kor elbeszélő irodalmát három nagy témakör foglalkoztatta: a lovagi, a pásztori és a pikareszk.

Spanyolország sokáig hegemón helyzetben volt Európában. A hegemónia mögött viszont meglapult egy mély társadalmi válság. A spanyol állam gyarmatokkal rendelkezett a jelentősebb szárazföldeken. A kereskedőhajói büszkén szelték az óceánokat. Világhatalom volt egészen addig, míg ezt a címet át nem vette tőle Anglia. A szemkápráztató csillogás, a gyönyörű ruhák és a hivalkodó gazdagság alatt csírázott a kirobbanni kész válság. A spanyol uralkodói ház politikája rövidlátó és elmaradott volt. A spanyol állam támasza az idejét múlt feudalizmus volt. A nemesség és az egyház kiharcolták az egyre terhesebbé váló rendi kiváltságok konzerválását. A magas adók jelentősen visszafogták az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet. A Szent Inkvizíció vadászott az arabokra, a zsidókra és az eretnekekre. A hűbérrendszer legkiszolgáltatottabb rétege a jobbágyság volt. A szegény parasztba belerúghatott mindenki, aki feljebb volt nála a hierarchián. Az elkeseredett földművelők elmentek zsoldosnak és matróznak, banditának és kalóznak. Jobbágyok tömegei hagyták ott a földet, és lettek a nagyvárosok bűnözői. Spanyolország úgy tekintett magára, mint Európa legerősebb országára – miközben behozatalra szorult szinte az összes iparcikkben.

A lovagság eszménye nem ért véget a középkor alkonyával. Népi formákban, dalnokok költeményein és nyomtatott könyvekben élt tovább. A barokk kor nemessége nem volt hajlandó elismerni, hogy elmúlt a lovagkor. Az arisztokrácia büszkén hirdette, hogy ők az egykori lovagok vér szerinti leszármazottjai. Ezt az eszmét táplálta a lovagi epika, ami már elszakadt a mitikus gyökereitől, és tág teret nyitott a szerzői fantáziának. A középkorban úgy tekintettek a lovagi epikára, mint valós történetek elmesélőjére. A reneszánsz ember már tudta, hogy a lovagregényekben leírtak kellemes hazugságok. Különösebben nem törődtek annak fiktív jellegével, mert vágytak a meglepődésre és a megdöbbenésre – arra, hogy kiszakadjanak a valóságból. A lovagregények nem a valóságba vezettek, hanem a valóságtól el, a fantáziába. Szerb Antal szerint ez a de-realisztikus irodalom. A leghíresebb barokk lovagregény az Amadis. Sokak szerint ennek paródiája a Don Quijote.

A manierizmus legjellemzőbb műfaja a pásztorregény. Eme művekben keveredtek egymással a pásztori és a lovagi elemek. A regények témája az elejétől a végéig a szerelem. A manierizmus megnyilvánult a szereplők választékos és szellemes beszélgetéseikben. Magva az antik eredetű hit a boldog aranykorban. A minél fejlettebb civilizációban bonyolódott a társas élet. Az emberek többsége belefáradt a civilizált életbe, és visszavágyódott a természetbe. A teória szerint valamikor mindenki egyszerű jóságos pásztor volt. A civilizálódással fokozatosan romlottak meg az emberek.

A pikareszk regény egyfajta kulturális ellenhatása volt az idealista lovag- és pásztorregénynek. Hőse a picaro, a csavargó, az inas. Az első pikareszk regény arról szól, milyen tapasztalatokat szerzett egy fiatal inas a gazdáinál. Eme irományok felfogása szerint minden ember egy picaro, vagyis szélhámos. Az ember úgy válik csalóvá, hogy megismeri maga körül az életet. A pikareszk szerzők szerint a hétköznapi valóság csúnya. A pikareszk irodalommal párhuzamosan a képzőművészetben is utat tört az irány, hogy ábrázolják a torzat. A pikareszk szerzők nem realisták. Ők nem ábrázolják a valóságot, csak gyönyörködnek a torzban és a hitványban.

Az arisztokrácia és az őket kiszolgáló írástudók látták a társadalom alján lévőket. Látták, de nem kívánták észrevenni őket. A realitások elől menekültek az illúziókba. A spanyol színpad és a lovagregények szolgáltatták nekik az álomvilágot. Magukra erőltettek egy mesterséges optimizmust. Csupán idők kérdése volt, mikor reagál erre az irodalom. Reagált is, Cervantes révén.

A Don Quijote a barokk irodalmának paródiája. Világában egyszerre van jelen a lovag-, a pásztor- és a pikareszk regény. Célja a mesterséges optimizmussal való leszámolás. A manchai lovag kalandjai az Amadis-regények kalandjainak kifigurázása. Az Amadis-ban a csodavilág objektív valóság, a Don Quijote-ban szubjektív valóság. A lovag- és pásztorregények idealizált világa a műben Don Quijote téveszméi. Cervantes nem csupán a helyszíneken való történéseket ábrázolta, hanem a főhős lelkében lezajló folyamatokat is. Lélektani jellege miatt tekinthető a modern regények egyik előfutárának is.

A regényben két valóság ütközik egymással. Don Quijote képviseli az idealizmust, Sancho Panza a realizmust. A lovag és a csatlós úgy barátai egymásnak, hogy közben ellentétes világnézetet képviselnek. Sancho Panza számos alkalommal figyelmezteti az urát, aki viszont nem hallgat rá, és pórul jár. Don Quijote ilyenkor rádöbben a valóságra, de a tényeket hamar eltorzítja az elméje. Szerinte minden balul sikerült hőstette mögött egy gonosz mágus mesterkedése áll. A varázsló elvetemült célja, hogy tönkretegye a lovag hírnevét. Don Quijote így le is gyárt magának egy főellenséget.

Don Quijote másolja a lovagi ideált. Mégsem divatlovag, mivel ezen eszméknek meg is felel hosszú vándorútja során. Vakmerően bátor. Udvarias a hölgyekkel szemben. Kész harcolni az elnyomottakért. Szavaiban és cselekedeteiben megnyilvánul a lovagi ideál. Thomas Mann szerint: „Amit Don Quijote mond, az mind jó és értelmes, de amit tesz, az mind értelmetlen, bolondul vakmerő és torz; és csaknem az a benyomásunk, hogy a költő ezt mint a magasabb erkölcsi életnek természetes és elkerülhetetlen antinómiáját akarja bemutatni.”

Cervantes iróniája kétértelmű játékot folytat Don Quijote könyvember mivoltával is. Don Quijote nemcsak könyvember, hanem könyvalak. Don Quijote szeret olvasni, de közben őt is szeretik olvasni. Don Quijote regényt él, és tudja magáról, hogy regényhős. A második rész szereplői olvasták az első részt; igazából Cervantes-től ismerik az eseményeket. Don Quijote a tragikus halálát annak köszönheti, hogy regényalak. A második rész végén el kell haláloznia, hogy kontár kezek ne tudják továbbírni a kalandjait.

Cervantes maga is elárulja regénye témáját és célját:„… hogy megvetés tárgyává tegyem az emberek előtt a lovagregények költött és sületlen históriáit, de az én igazi Don Quijotém története úgyis megingatta, és nemsokára kétségkívül halomra is dönti valamennyit.”. A XVI. és XVII. században virágzott a fantasztikus irodalom. Új legendák és mondák születtek. Hősökért és lovagokért rajongtak a korszak olvasói. Cervantes a fantasztikus irodalom gúnyos betetőzésének szánta regényét. Mégis az utókor úgy hozta, hogy valami több lett belőle. Cervantes talán maga sem gondolta volna, hogy kultuszregény lesz a művéből.

Dőreség realistának nevezni a regényt. Cervantes leszámol művében kora idealizmusával, ugyanakkor tág teret enged a fantáziának. Cervantes ábrázolásmódja nem hasonlítható Balzac, Stendhal, Dickens, Thackeray, Flaubert és Dosztojevszkij realizmusához. Stílusa sokkal inkább összeegyeztethető Garcia Márquezzel és Jorge Luis Borgesszel. Még nagyobb tévedés filozófiai tanítást levonni a regényéből (az irodalomtudományban mindmáig trend ez). Cervantes célja nem az életre való tanítás, hanem a mulattatás és a szórakoztatás. Ámbár van egy mondás, miszerint mindenki filozófus, legfeljebb az illető nem tud róla.

Cervantes azt állította, hogy egy mór írta arabul a Don Quijote-t, ezért nem tud kezességet vállalni a szöveg hihetőségéért. Ez is egy szerzői fogás volt a részéről. Az ma is vita tárgya az irodalomtudományban, hogy a regényben előforduló kevéske logikai hiba szándékos írói eszköz vagy a szórakozottság eredménye volt. A 23. fejezetben egy alvilági figura, Ginés de Pasamonte elköti Sancho szamarát. A további fejezetekben a fegyverhordozó ismét szamárháton követi az urát, miközben szó sem esik a szamár megkerüléséről. Cervantes a második kiadásban igyekezett orvosolni a problémát. Viszont akkor meg a nyomdász, Juan de la Cesta rossz helyre illesztette be a helyreigazítást. A magyar olvasók örömére a hazai kiadás már beiktatta a javítást. Ginés de Pasamonte ellopja Don Quijote fegyverét, mégis a manchai lovag később kardot ránt. Honnan került elő a kard? Esetleg volt egy másik penge? Valószínűleg ez is Cervantes szórakozottságának produktuma. Ez is benne van a magyar kiadásban, betoldás nélkül.

Cervantes még be sem fejezte a második részt, mikor Alonso Fernández de Avellaneda megírta és kiadta Don Quijote kalandjainak folytatását. Cervantes rengetegszer felsorol a művében lovagregényeket anélkül, hogy a cím mellett említené a szerzőjüket is. Ez azzal magyarázható, hogy még nem volt fejlett a reneszánsz és barokk idején a szerzői jog tisztelete. Mikor Cervantes tudomást szerzett róla, hogy egy kortárs szerző eltulajdonította a regényalakjait, megszólalt benne a büszke alkotó: „Csupán az én számomra jött a világra Don Quijote, s én az ő számára; ő cselekedni tudott, én meg írni; csupán mi ketten születtünk egymásnak.” Avellaneda nem vette szívére az ellene szóló vádakat; egyáltalán nem érzett bűntudatot. Még ő vádolta Cervantest, hogy sértegetni merészeli Lope de Vegát, a híres spanyol drámaírót. Avellaneda hiába utánozta ravaszul Cervantes stílusát, alakjai nevetséges és hitvány figurák. A plagizátornál Don Quijote egy bolond, Sancho Panza pedig egy bohóc. A Cervantes által írt Don Quijote jóval élvezetesebb alkotás, mint Avellaneda koppintása.

Cervantes hiába tudhatott maga mögött egy sikeres életművet, maga az élete nyomorúságos volt. Apja, Rodrigó beteg nemesekhez járt, hogy az orvostudomány elavult módszereivel, piócázással és érvágással „gyógyítsa” őket. Kuruzslásból nem volt képes eltartani feleségét és hét gyermekét. Valladolidba költözött a Spanyol Udvar. Udvaroncok, kereskedők, uzsorások, kéjnők, kalandorok, zsebmetszők és művészek vették körül a dekadens királyi párt. Ebben a különös zagyvalékban leledzett a Cervantes család is. Rodrigó pereskedni akart Valladolidban. Alcalában meggyógyított egy márkit, aki megtagadta az orvosi költségek kifizetését. Rodrigó a kliensétől igyekezett behajtani a követelését, de saját magát juttatta börtönbe az adósságai miatt. Amíg az apja a börtönben sínylődött, az ifjú Miguel de Cervantes kifejezetten pikareszk életet folytatott. Vendégfogadókban étkezett. A kocsmákban öszvérhajcsárokkal és mesteremberekkel beszélgette és múlatta át az éjszakákat. Baráti körében megfordultak csirkefogók, kéjnők és zsebmetszők is.

Cervantesnek anyagi megélhetést biztosító hivatalra volt szüksége, hogy írhasson. Megkapta aztán az egyik legmegvetendőbb hivatali állást: állami adószedő lett. Spanyolországot ekkor fogta el a győztes hadjáratokba vetett hit. Még emlékeztek az 1571-es lepantói ütközetre, ahol Spanyolország, a Vatikán és Velence flottája szétverte a Török Birodalom haderejét. Cervantes maga is részt vett az ütközetben, és sebesülést is szerzett a bal karjára. A spanyol állam úgy gondolta, ezek után könnyedén győzelmet arathat Anglia felett. Az állam hatalmas adókat vetett ki, hogy megépítsék a Nagy Armadát. Cervantes nem kis szenvedéssel igyekezett behajtani a nagybirtokosoktól a gabona- és pénzszolgáltatásokat. Mire a földesurak följelentették, a kincstár pedig sikkasztással vádolta meg. Hivatalból indított eljárások és börtönben töltött kemény napok keserítették meg az író életét. Mindeközben a Nagy Armada vereséget szenvedett az angol flottától. Mindez pedig csak a nyitánya volt a hanyatlásnak.

Cervantesnek a kiadókkal is meggyűlt a baja. Miközben igyekezett szert tenni az egyházi és a világi hatalmasságok támogatására, s próbálta megkerülni a szigorú cenzúrát, a kiadók nagy hasznot kívántak lehúzni a könyvei által termelt profitból. A kiadó kockáztatott, mikor befektetett a Don Quijote-ba, de mikor bebizonyosodott, hogy busás utána a nyereség, kérte a jussát. Miközben a nyomda és a kiadó jól járt a biznisszel, Cervantes épp csak annyit keresett vele, hogy ne haljon éhen.

Cervantes egész életében elítélte az állami terrort. A spanyol királyi udvar biztosítani kívánta a nemzet etnikai és vallási egységét. A kincstárnak szüksége volt az arab kézművesek vagyonára. A spanyol egyház segítette a királyi udvart abban, hogy kiűzzék a mórokat az országból. Cervantes nem helyeselte az etnikai és vallási üldözést. Elítélte az egyházat, amiért tekintélyüket adják egy ilyen erkölcstelen politikai tetthez. A szerző ezzel azt érte el, hogy kevés támogatója volt az egyházi körökben. Öregkorában igyekezett a közvélemény figyelmét ráirányítani a mór fogságban szenvedő keresztényekre, és sürgette a kiszabadításukat. Buzdított a nemzeti erények ápolására, az egészséges hazaszeretetre, de nem osztotta a királyi udvar etnikai alapú nemzetkoncepcióját

Cervantes egy olyan korszakban élt, amikor még áthatotta a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus és a humanizmus az európai társadalmakat; amikor a reformáció és az ellenreformáció, a hanyatló hűbéres rendszer és a feltörekvő tőkés rendszer összetalálkozott egymással; amikor az eszmék gladiátorként vívták meg a totális harcukat a történelem arénájában. A lovagi költészet és epika a hűbéri rend, a feudalizmus eszményének irodalmi kifejezései voltak. A tőkés rend kialakulásának idejében érvényüket vesztették ezen ideológiák, mégis szolgaian szajkózták tartalmukat az uralkodó osztályok. Szükség volt egy Cervantes-re, aki „gúnykacajba fullasztotta a spanyol lovagságot.” (Byron)

Az iparral és a kereskedelemmel együtt fejlődött a pénzgazdálkodás. Nagyobb szervezettséget követelt magának a társadalom. Biztosítani kellett a termelést. A városi önkormányzatok, a kommunák rendíthetetlenül őrizték függetlenségüket. Így nem is véletlen, hogy támogatták a polgárság társadalmi változást követelő eszméit. A kommunák a céljaik eléréséhez a fegyvert választották, mivel tudták, nem érvényesülhetnek békés eszközökkel. Az állam vérbe fojtotta a kommunák lázadását. „Jaj a nemzetnek, ha csak a múltjával törődik, s annak képére akarja formálni jelenét.”(Benyhe János). A spanyol nemesség éltette a feudalizmust, mikor kialakulóban volt a kapitalista rend. A szükséges gazdasági fejlesztésekről elterelte a figyelmet a gyarmatosítás. Az új világok felfedezésének izgalma még jobban megerősítette a feudális lovagi eszményeket. Konkvisztádorok, fantaszták, inkvizítorok és misztikusok kergették a zsoldosokat örült ámokfutásba. Szenvedett a pórnép. A koldusok könyörögtek az alamizsnáért. A csibészek igyekeztek hasznot húzni a válságból.

Cervantes a társadalmi problémák mellett foglalkozott esztétikai és művészeti témákkal is. Cervantes szerint probléma, hogy a fantázia elszabadult a művészetben. Fontosnak tartotta a valósághoz való visszatérést. Hitt abban, hogy a szórakoztatás nem zárja ki a minőséget. Szerinte szükséges a cenzúrázás és a lektorálás, mert csak így szűrhetőek és zárhatóak ki az irodalomból a regényeket rohamosan termelő írók. A tudományról a véleménye: „ha célja nem üdvös, gyöngy a szemétdombon.” Picit elitista, na!

A nevetés és a gúny része a városi ember életének. A Don Quijote-ban, hasonlóan a pikareszk regényekhez, a középkori bohózatok humora indít támadást az olvasók rekeszizmai ellen. Cervantes nem a nevettetés negatív eszközét, a gúnyt használta, hanem a finomabb komikumot. Milan Kundera úgy nevezi ezt, hogy humor: „Nem azért nevetünk, mert nevetségessé tesznek, kicsúfolnak vagy éppen megaláznak valakit, hanem azért, mert egyszer csak kétértelműségében mutatkozik meg előttünk a világ, elvesztik látszólagos értelmüket a dolgok, kiderül emberekről, hogy nem olyanok, amilyennek gondolják magukat.”