Gondolom, kevesen látták SocialJusticeEmília PS-videóját, melynek címe: „Nőj fel, légy konzervatív!”. Itt be lehet pótolni az élményt:

https://pestisracok.hu/noj-fel-legy-konzervativ-socialjusticeemilia-ps-video/

Ma jól lehet keresni a konzervativizmussal. A NER-korszakban a konzervativizmus trendi, menő, királyság, buli! Pénzt lehet vele keresni, a szerencsések kurva sokat! Így aztán áradnak is be a zsoldosok a neokonzervatív kurzusba. Annyi a konzervatív, hogy el sem lehet tőlük férfi egy tornacsarnokban! A fenti videóban már megint egy zsoldos magyarázza el, mit jelent a konzervativizmus. Nem azt, hogy számára, szubjektíven, mi az, hanem hogy minden ember számára, objektíven, mi a konzervativizmus. Úgy látszik, az ilyenfajta kisiskolás szintű „konzervatív coming out-ok” egyre gyakoribbak lesznek a NER-értelmiség háza táján. Számomra kicsit különös, hogy az a NER-értelmiség készít promóciós anyagot a konzervatív gondolkodásnak, amelyik karöltve a narancsos politikai osztállyal, jelentősen lejáratta a konzervativizmust. És persze mi lenne méltóbb egy olyan ál-jobboldali párthoz, mint a FIDESZ, hogy zsoldosok magyarázzák el nekünk, mi fán terem a konzervatív ember!

A pláne az, hogy a kishölgy el sem mondja a videóban, mi a konzervativizmus. Hasonlóan, mint M. Dobos Marianne a vele készített 888-interjúban, frázisokat dobál egymásra. A videó időtartama 7:40; úgy az 5. perctől hadovál valamit arról, mitől jó konzervatívnak lenni. Eszmetörténeti, ideológiakritikai és politikaelméleti fejtegetéseket ne várjon senki; semmi lényeges információt nem tudunk meg a konzervatív politikáról! Emília még arra sem veszi a fáradtságot, hogy a konzervativizmust elkülönítse a jobboldaliságtól. Az egész videón látszik, hogy még csak nem is a nersevik értelmiségnek készült, hanem a NER-t, mint politikai fétist kritikátlanul imádó lumpenproliknak és nyárspolgároknak. A mondanivaló, idomulva szegényes ízlésű közönségéhez, felszínes, igénytelen és hiteltelen.

Emília a konzervativizmus tematikáját ráfeszíti a „Balliberális Network versus NER” diskurzusra. Ezen diskurzus értelmében a Balliberális Network maga a baloldal, a NER maga a jobboldal Magyarországon. Ami persze hazugság: a Balliberális Network-től függetlenedő alternatív baloldalt és a NER-től függetlenedő alternatív jobboldalt közösen nyírja ki a két hatalmi tömb. Emília, mint NER-értelmiségi, a NER-t tartja a jó oldalnak, a Balliberális Network-öt a rossz oldalnak. A trükkje az, hogy összekapcsol fogalmakat. A „felnőttség” egyet jelent a „konzervativizmus”-sal, a „konzervativizmus” pedig a NER kiszolgálásával; vagyis a „felnőttség” annyit jelent, mint kiszolgálni a NER-t. A Kádár-rendszerben használtak utoljára ehhez hasonló retorikai fogást. A NER-értelmiség egy részére eleve jellemző ez a kádári retorikai stílus.

A liberalizmus és a konzervativizmus nem ellenfelei egymásnak. Egy egészséges társadalomban egyaránt érvényesülnek a liberális és a konzervatív értékek, miközben mindkét oldalon le vannak nyesve a vadhajtások. Jelenleg ott tartunk, hogy a Balliberális Network értelmisége magasabb rendűnek hirdeti a liberalizmust a konzervativizmusnál, és a NER értelmisége magasabb rendűnek hirdeti a konzervativizmust a liberalizmusnál. Középút nincs, csak két szemben álló törzs, a politizáló embernek pedig választania kell a kettő között. XY beáll „liberális”-nak és „baloldali"-nak a Balliberális Network-höz, vagy „konzervatív”-nak és „jobboldali”-nak a NER-hez. XY választhat szolgaság és szolgaság között. XY választhat, kit szolgál ki; urakat és úrnőket maga fölé.

Emília választott. Nem ideológiát. Törzset. Gazdát. Ő nem választotta magának a konzervativizmust a liberalizmus helyett, a jobboldaliságot a baloldaliság helyett. Ő azt választotta meg, hogy melyik hatalmi tömb utalja a bankszámlájára a havi fizetést. Az ő választása a NER. És vele együtt a szolgaság. Ennyi.

Emília, mint NER-értelmiségi, kisiskolás módszerekkel fikázza a Balliberális Network-öt. Úgy, hogy a NER előnyeiről nem esik egy szó sem. Emília számára a konzervativizmus maga a polgári élet: a jól rendezett élet, ami magában foglalja a remek munkahelyet és a remek családot, meg az „Isten, haza, család” politikusok által elkoptatott és kiüresített frázisát. Hozzáteszem: a „felnőttség”, amiről ő beszél, könnyedén beleilleszkedik a klasszikus felfogásba. Szüleink és nagyszüleink is úgy képzelték el a felnőttséget, hogy a férfi és a nő, miután átlépett a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba, beintegrálódott a munkaerő-piacra, és létrehozott egy családot. Mindezzel nem is lenne probléma – viszont ehhez mi köze van a politikának? Emília szerint ugyanis akkor vagy felnőtt, ha dolgozol a munkahelyeden, fenntartasz egy családot – és minden négy évben leszavazol a FIDESZ-re. Emília szerint ez a felnőttség, vele együtt pedig a konzervativizmus és a jobboldaliság, semmi több. Már önmagában egy adott ideológia felvállalása nem vezet automatikusan felnőttséghez, pártpolitikai alapon meg főleg nem! Elég, ha csak azt nézem, hogy a magyar pártpolitika mind kormány-, mind ellenzéki oldalon mennyire infantilis. Kövér László, mint az Országgyűlés elnöke, úgy szól be a politikai ellenfeleinek, mint valami szemtelen kamasz; Szabó Tímea pedig folyamatosan hisztis gyereklányként viselkedik a Parlamentben. Nem, a szellemi érettségnek semmi köze sincs a politikához!

Emília videója elsősorban a fiatalságnak szól. (Igen, videójának célcsoportja a fiatalság, még annak ellenére is, hogy a Pesti Srácok oldalán az egyetértő kommentelők többsége középkorú vagy idős.) Emília először elmondja, hogy a Balliberális Network útja az rossz. (De ilyen remek didaktikus módon: „A drog rossz, értem?!”). Utána két utat jelöl meg a fiatalságnak, vagy-vagy alapon. Az egyik a NER szervilis kiszolgálása, a másik a nemzetközösségi politika leszarása, vagyis az apolitika. Röviden: szolgáld a NER-t, vagy fogd be a pofád! A lázadás a NER-rel szemben nem megengedett – „gyermeteg”, „nem felnőttes”. Az, aki ellenzi a NER politikáját, a politikájának bármelyik részét, az „nem épelméjű”, „holdkóros idealista” és „anarcho-boomer”. Tüntetni a NER-rel szemben bármilyen ügyben „gyermeteg”, és olyan szervezetnek a tagja lenni, ami szembemegy a NER céljaival, szintén „gyermeteg”. Kedves fiatal, ne állj ki és ne emeld fel a szavad a "szegénység, egyenlőtlenség, rasszizmus, korrupció vagy bármilyen megfoghatatlan dolog ellen" – vagyis csupa olyan jelenséggel szemben, ami közös gyümölcse a Balliberális Network-nek és a NER-nek! Ami a legförtelmesebb az egészben, az a kádári mentalitásnak ez a visszatükröződése egy fiatal lélekben. Emília, mint fiatal leány, a konformista kádári szellemiséget propagálja a politikával ismerkedő fiatalságnak. Emília, mint fiatal káder, azt tanácsolja a fiataloknak, hogy a megfelelő szervilizmussal engedelmeskedjenek a Pártnak! Ha már az ő fiatal lelkét megrontotta a kádárizmus szelleme, osztozzon ebben a szocreál létromlásban a többi fiatal is. A magam részéről nem is csodálom, hogy a videója legtöbb lájkolója az idős korosztályból került ki; abból a rétegből, amely a Kádár-rendszerben szocializálódott. A probléma az, hogy nem Emília az egyedüli fiatal, akit megrontott a kádári szellemiség.

Emília nem csupán gyermetegnek nevezi a Balliberális Network-öt, hanem utal rá, hogy kevesen vannak. Karácsony Gergely jelenleg azért Budapest főpolgármestere, mert sokan voltak a fővárosban, akik nemet mondtak a NER-re. Emília megvetően kihangsúlyozza, hogy a Balliberális Network újságírói díjakat osztanak egymásnak. Legalább ne olyat fogalmazna meg vádnak, ami ugyanúgy igaz a NER-re is! Van itt olyan is, hogy a "jobbkonzerv rész nem hangoskodik, csendben van", míg a "ballib rész az folyton ordít és hangoskodik". Gondolom, ez is némi szépítgetése az önképnek! A NER médiamunkásai és írástudói hangoskodó fröcsögésben már régóta felveszik a versenyt a Balliberális Network-kel. Sok fideszes ismerősöm szeretné amúgy, ha az olyan hangoskodó nersevik bandák befognák a pofájukat, mint a Vadhajtások!

És a videó csúcskijelentése: a fiatalok többsége igenis támogatja a NER-t! Mindkét oldalon vannak ál-kutatásokon alapuló ál-statisztikák. A „balos” kutatások szerint a fiatalok többsége az ellenzéket támogatja, a „jobbos” kutatások szerint a kormánypártot. Most melyiknek higgyek? Tudok olyan kutatásokról is (és magam ebben hiszek), ami szerint a fiatalok többsége kiábrándult a politikából, a parlamenti demokráciából, apolitikus. Szerintem több fiatal rajongója van a TheVR-nak, a Filmbarátoknak, a Pamkutyának és Retroshock-nak, mint akármelyik nyomorult pártnak az országban! Természetesen számos karrierista, vagyonra és hatalomra vágyó, zsoldos-mentalitású fiatal található mind a Balliberális Network-nél, mind a NER-nél! Ennek örülni kéne?

A legtöbb magyar ember nincs tisztában azzal, mi a valódi baloldal és jobboldal. A NER olyan programjai, mint a rezsicsökkentés és a 13. havi nyugdíj, mélységesen baloldali. Magyar talajon a kisebb pártok képtelenek a megerősödésre, s egy idő után betagozódnak a Balliberális Network-be vagy a NER-be. Sokan húznak így a szélsőségek irányába; aki nem áll be a szélsőbal vagy a szélsőjobb szektáiba, az is áldozatul esik a polarizálódásnak. „Ők” és „mi”. Semmi esélyük a centralista pártoknak; ha fel is lép egy, kinyírja a két hatalmi tömb. Komplex megoldási programok helyett dübörög a mindent leegyszerűsítő populizmus. Menekültválság – beengedni az országba, vagy elhelyezni őket a tranzitzónába? Kompromisszumos megoldás, miszerint úgy védjük a határainkat, hogy közben nem kezeljük állatként a menekülteket, csekély mértékben merült fel a politikában, az értelmiségben, a közbeszédben, a társadalomban.

Emília a PS-videóban és Marianne a 888-interjúban képtelen definiálni, mi a konzervativizmus és a jobboldaliság. Frázisok pufogtatása mindenféle mélység nélkül. Ami tökéletesen mutatja nekem azt, hogy ezek az emberek igazából nem hisznek semmiféle konzervatív és jobboldali ideológiában. Kedvenc példám baloldalról Mesterházy Attila, aki az ATV műsoraiban bizonygatta, hogy baloldali, szocialista – és közben az egész személyiségéről lerítt, hogy csak egy valamiben hisz: önmagában. Pénz és hatalom; ez az egyedüli mozgatórugó, semmi több. Ehhez a törtetéshez pedig hozzájönnek olyan negatív tulajdonságok, mint a szervilizmus, a korlátoltság és az arrogancia – ami még gusztustalanabbá teszi az egészet. Mindenesetre látszik, hogy ezek a bérmunkások még nem nőttek fel ahhoz, amit úgy neveznek: konzervativizmus.

(folyt.köv.)

Girl power. Az erős nő.

Most felesleges vitát nyitni arról, hogy a kultúrában (regényirodalomban, filmművészetben, képregényekben, videó- és PC-játékokban) szereplő férfiverő amazonok kinek köszönhetőek: a feminista esztétikának vagy egy bizonyos férfiréteg szexuális vágyfantáziájának. Egyesek szerint a feministáknak, én inkább hajlamos vagyok a férfiakat megtenni „szülőatyának”. A férfiverő amazon nem az emancipáció terméke, hanem a férfiak fejéből kipattanó szexuális fétisszemély.

Most komolyan, tényleg van olyan, aki azt gondolja, hogy a Tomb Raider Lara Croftja a feminista kultúrpolitika egy terméke? Ugyan már! Ezt férfiak találták ki önmaguk szórakoztatására. Az első Tomb Raider-ek pixel kalandornője persze nem kifejezetten vonzó, de az akkori kor technológiájával még csak a háromszögletű csöcs volt az elérhető. A későbbi évek 3D-s Lara Croftjai viszont teljesen jól néztek ki.

A fantasy-ben, még a klasszikus hard fantasy (sword & sorcery) műfajban szintén a férfiak szexuális vágyfantáziáját elégítette ki a girl power. A férfi íróknak szexuálisan vonzó volt az a nő, aki fegyverrel aprította fel a fegyveres férfi karaktereket, ez az erotikus vágyfantázia pedig találkozott az olvasók fétisével. Szerző és olvasó együtt élvezkedett azon, hogy Márta, az amazon felaprította karddal Józsit, a bunkó barbárt! Macskanő karaktere a képregényekben és a filmadaptációkban; Mila Jovovich katonákat és élőhalottakat aprít fel a hülye sci-fi akciófilmekben – ők sem azért születtek, hogy hirdessék az emancipáció dicsőségét, hanem azért, hogy szórakoztassák a férfinépet! Nyoma sem volt itt a feminista esztétikának! Hogy a girl power, mint a férfiakat szórakoztató szexuális fétiskarakter jó vagy rossz a különféle etikák szempontjából, lényegtelen. Nekem kamaszként öröm volt nézni Lucy Lawless-t és Renée O'Connort a Xena-ban – miközben micsoda egy kommersz trash sorozat volt!

A feminizmus természetesen behatolt a kultúrába. A feminista kritika először még úgy tekintett a girl power-re, mint a férfiak által legyártott szexista termékre. A szüfrazsett inkvizíció szerint igenis szégyelljék magukat azok a férfiak, akiknek örömet okoz a Lara Croft a Tomb Raider-ben vagy a bikinis picsák a Dead or Alive-ban! SZEXIZMUS – ez volt a bélyeg, amit rá lehetett nyomni egy csomó férfi homlokára, jelezve, civilizációs szempontból micsoda „nyomorult”!

Aztán hirtelen fordult a kocka. A girl power már nem a férfi szexizmus terméke, hanem a feminista esztétika egyik fontos eszköze lett. A girl power lett a női nézőpont hordozója. A probléma ezzel az értelmezéssel az, hogy valójában a girl power egy férfi szerepben lévő nő. A girl power jellemét tekintve egy maszkulin nő. Vonzó karakter volt Lara Croft, de azért valljuk be, hogy igazából az egész karakter nem volt más, mint egy női Indiana Jones! Ha egy girl powert teszünk meg egy történet központi karakterének, amit kapunk, az egy maszkulin nő férfias szemszöge. A női akciófigurák cselekedetei a regényekben, a képregényekben, a filmekben és rajzfilmekben, a film és rajzfilm-sorozatokban, a videójátékokban annyi, hogy szanaszét vernek, pofoznak, rugdalnak, vagdalnak, szabdalnak, lődöznek, robbantgatnak, öldösnek és gyilkolásznak férfiakat. Azt érteni vélem, hogy ez sok férfinak tetszik (erekció, kielégülés, egyéb izgalmak), de azt már nem, hogy ez mitől lesz női nézőpont. A női nézőpont ott van a Bronte-nővérek, Jane Austin, Louisa May Alcott, hazai téren Kaffka Margit, Szabó Magda, Jókai Anna regényeiben – lehetőség van legyártani ezek 21. századi megfelelőit! (Stephen King egyébként le is gyártotta Dolores Claiborne, Lisey D. Landon, Rose Daniels stb. karaktereiben.) Az, hogy Marvel Kapitány pofán csapja a földönkívülieket, vagy Jessica Jones elver néhány kemény fiút, nem női nézőpont.

A girl power-rel a legnagyobb probléma, hogy túltermeli az amerikai kultúripar. Szinte dömping van „erős nők”-ből és „kemény picsák”-ból a regényirodalomban, a képregényekben, a filmvásznon, a videójátékokban. Tömeggyártásban jönnek a futószalagról a girl power-ek, és nehéz közülük megtalálni azokat a női karaktereket, amik tényleg eredetiek, érdekesek, izgalmasak. A többség, véleményem szerint, gagyi. Őszintén: számomra még Robert Jordan, Andrzej Sapkowski és Mark Lawrence tesztoszteronszagú dominái is érdektelenek és unalmasak.

Röviden összefoglalva a lényeget: két jelenség találkozása hozta össze az amazon-fétis jelenséget. A girl power fundamentuma feminista. A harmadvonalas feminizmus egyrészt tagadja a biológiailag determinált nemi szerepeket, másrészt hasonlóságot feltételez a férfiak és nők pszichéje között. A Gender Studies olvasatában a nőies tulajdonságok a férfinak való behódolás jelei – ezért kigyomlálja a nőies tulajdonságokat, mint „gyengeségeket”. A girl power egy olyan nő, aki egyrészt elveszti nőies tulajdonságait, másrészt felveszi helyettük a férfias tulajdonságokat. A girl power egy női macsó. A férfiak egy része viszont így is csak a szexuális vágyaiktól vezérelve képesek kezelni a női férfiimitátort. A girl powerek fiziológiája egyelőre nőies – arra még beindulnak a férfi nemi szervek. A test nőies, a lélek férfias. De mivel a girl power lelke férfias, túldimenzionálódik a testiség, a testi nőiesség pedig átmegy nősténységbe (pl. Tina Armstrong – DOA). Ez a szexualitás nem integráns, puszta fétis. A girl power a férfiak szexuális fétisévé válik – ez pedig, bizony, nem más, mint tárgyiasítás! Az új girl power-eknél viszont megfigyelhető az, hogy már lassacskán testileg is férfiasak. Izmos test, keskeny csípő, abnormálisan hosszú láb (pl. Kassandra – Assassin’s Creed). Részlegesen már a fizikum is követi a maszkulin lelkiséget. Mindezek miatt a fetisizálás extrémebb fokozatra kapcsol, hiszen egyre szűkebb területekre koncentrálódnak a női nemi sajátosságok. Az abszolút szélsőség, amikor csak egyetlen női nemi sajátosság van a girl power testén: a nemi szerve (pl. Okoye – Black Panther).

„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé? És miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben. Nem a zuhanás számít. A leérkezés.”

(A gyűlölet) 

„Okolni lehet bárkit, bármit, / lehet nézni az égre fel, de / ember, inkább összpontosíts / arra, mit itt lenn teszel, / hemperegsz a sárban fekve, / gyilkolod, ki szembe jön, és / megmosakszol nyugalomban, / ha megindul a vérözön.

Nem lehet ezt békés úton, / nem lehet, csak fegyverrel, / az legyen hát jelszavad, hogy / ölni, ölni, ölni kell! / Hazugságtól ittasan a / szád szélén a nyál pezseg, / míg dagadnak a büszkeségtől / majd szétpattanó erek.”

(KenytheOne – KONTRASZT)

1,

Budapest, Deák tér – egy félörült srác megkéselt két fiatal fiút. Minneapolis – egy rendőr igazoltatás közben megölt egy néger férfit.

Több sem kellett, hogy az olyan hazai patkányfészkek, mint a Kurucinfo, a Vadhajtások és a Depositum lájkokra váltsa ezt a két tragédiát. A döglegyek rárepültek a kiterített hullákra. A társadalmi uszításban és gyűlöletkeltésben járatos orgánumok mesteri módon korbácsolták fel az indulatokat. A Depositum habzó szájjal fröcsögte, hogy „halálbüntetés”, kizárólag a Deák téri késelőre, a minneapolisi rendőrre nem. A Kurucinfó a jól bejáratott panelok szerint uszított a cigányok ellen. A Vadhajtások pedig mozgósította az embereket a „kommunisták” (vagyis minden baloldali) és a „cigány bűnözők” (vagyis minden cigány) ellen. Igény van az erőszakra ebben a frusztrált társadalomban – a provokátorok jól tudják ezt, és mindent megtesznek azért, hogy ez az erőszak ki is törjön az emberekből. A Kurucinfó, a Vadhajtások és a Depositum alig burkolt módon arra biztatja a jobboldali embereket, hogy bántalmazzák a baloldali embereket. Persze, ez oda-vissza működik: ugyanezt teszik a baloldali orgánumok is, csak ellenkező előjellel. A társadalmi uszítás és gyűlöletkeltés a politikai hagyomány része.

Kurucinfo, Vadhajtások, Depositum. A véleményvezérek, a tanítványaik és az őket ünneplő csőcselék. Kedves véleményvezérek! Tessék csak kimenni a színpadra, éljenez benneteket a tömeg! Sétáljatok csak ki szépen, élvezzétek a tapsot és az ovációt! Közben ismételgessétek magatokban: NINCS FELELŐSSÉGEM! Tápláljátok a rátok figyelő emberek tömegeiben azt: „ölni, ölni, ölni kell!”. És mutassatok rá az ellenségre! Elégedett a gazda, nyugodtan dől hátra a megrendelő. A provokátorok jól végzik a dolgukat.

2,

A jó öreg rasszizmus téma! Imádom! Megunhatatlan – remélem, a dédunokáink is vitatkozni fognak majd erről a témáról! Miért van kettős mérce az USA-ban a rasszizmusról? Miközben a bizonyos fehér rétegekben tetten érhető fekete-ellenes rasszizmus jelen van a társadalmi diskurzusban, addig a bizonyos fekete rétegekben tetten érhető fehér-ellenes rasszizmus nem. Folyamatosan napirenden tartja a baloldal az amerikai rendőrségben, az amerikai bíróságon, az amerikai egyetemi életben, az amerikai munkaerő-piacon elméletileg létező fekete-ellenes rasszizmus tematikáját, miközben mélyen hallgat az amerikai néger negyedekben tenyésző fehér-ellenes rasszizmusról. Az amerikai feketejogi, feminista és antifa mozgalmak is tele vannak olyan néger és arab aktivistákkal (köztük politikusokkal is), akik gyűlölik a fehéreket, sőt többek a zsidókat is. Ameddig a rasszizmus egyfajta kettős mérce alapján van tárgyalva, nem is érdemes beszélni a témáról. Ez a „nekik lehet, de nekik már nem” kategória. Így nem lehetséges. Több kárt okoz, mint hasznot. Inkább rombol, mint épít. Vagy lehessen mindenkinek, vagy ne lehessen mindenkinek – de hogy ennek szabad, annak meg nem; ez abszurd!

Én elítélem a rabszolgaság minden válfaját. Amikor hajléktalanokat csicskáztat a gipsy family, attól is felfordul a gyomrom. A rabszolgaság rossz, értem?! A baloldali értelmiség folyamatosan szembesíti az amerikai társadalmat a rég elmúlt rabszolgatartással. Felemlegetik, mint valami kollektív ősbűnt, amit a fehérek követtek el a feketék ellen. Ezzel a következőek a problémák:

1, Több amerikai elnök is bocsánatot kért már a rabszolgaság miatt. Maga a rabszolgatartás is úgy szerepel az amerikai történelemkönyvekben, mint szégyenfolt.

2, Az amerikai rabszolgatartás nem a fehér faj bűne. Az amerikai rabszolgatartás egy olyan biznisz volt, amibe többek között részt vettek európai és amerikai fehér emberek is. A rabszolga-kereskedők zöme zsidó és arab volt. Az eladnivaló négereket pedig afrikai törzsfőnökök kapkodták össze, és adták el a semita származású emberkereskedőknek. Számos fehér embernek voltak fekete rabszolgái, ugyanakkor néhány néger is tartott saját néger rabszolgát. Ha nem csupán az USA-ra összpontosítunk, és kitágítjuk a látóteret a teljes bolygóra, azt látjuk, hogy európai fehérekből több százezret vittek rabszolgának a Közel-Keletre a berberek. És ne feledkezzünk meg a Török Portáról sem, amely magyarokat vitt ki az országból janicsárnak! A rabszolgaság nem a fehér ember bűne; a kollektív bűnösség elve elfogadhatatlan!

3, Elég visszataszító számomra, hogy olyan néger nők és férfiak szembesítik hisztérikusan az amerikai fehér összlakosságot a rabszolga-tartással, amelyek szélsőbalosok, vagyis jakobinusok, nem egyszer iszlamisták, és fehér-ellenes rasszisták.

Az európai és az amerikai baloldal egyaránt Trump-ot teszi meg felelőssé az amerikai lázongások miatt. A jelenlegi tüntetésekért tényleg ő a felelős? Már régóta megvan a bírósági döntés, hogy a négerölő zsaru megy a börtönbe. Akkor miről beszélünk? Miért megy valójában a tüntetés? Az antirasszizmus csak látszat; semmi köze a valódi célokhoz. Az amerikai baloldal (a „demokraták”) elérkezettnek látták, hogy a koronavírus, a munkanélküliség és a rasszizmus farvízén, egy direkte erőszakos tüntetéssorozattal, átvegyék a hatalmat a Trump-kabinettől. Busszal szállították a randalírozókat a tüntetés helyszíneire. Az antifák mindenkinek nekiestek, aki nem balos. A tüntetéseken csupa olyan néger etnicista szarházi felszólalt, aki közismert szélsőbaloldaliságáról és fehér-ellenességéről; hergelték a gettók néger lakóit. Trump csak, szokásához híven, előadja Mr. Rendpártit, és meglovagolja a káoszt!

Tartok tőle, hogy a forradalom végigsöpör majd Európán is. Franciaországban, Olaszországban és Angliában már tüntettek a „rasszizmus ellen”, a szervezők mindenhol a szélsőbaloldali ideológia hívei. Magyarországon is szervezkedik már a Mérce, a Momentum és Gulyás Márton gittegylete, hogy lángba borítsa a nagyvárosokat. Gipsy Lives Matter – valószínűleg nálunk a cigányok lesznek az antirasszista program alanyai. A Deák téri gyilkosság utáni események eleve megmutatták azt, hogy nálunk még mindig van igény a törzsi ellentétek kiélésére.

3,

Gulyás Márton, ismert jakobinus kártevő egyszer azon elmélkedett, hogy a cigányoknak meg kellene szervezniük a maguk önvédelmi szervezetét, méghozzá a Black Panther Party és a Black Lives Matter mintájára. Ha azt vesszük alapul, hogy ezen négerjogi szervezetek szélsőségesen etnicisták és fehér-ellenes rasszisták, elgondolkodhatunk azon, miként is áll hozzá a Balliberális Network, legfőképpen annak szélsőbalos szárnya az etnikai alapon szerveződő cigány bűnszervezetekhez és a cigányok körében virágzó fehér-ellenes rasszizmushoz. Tartok tőle: megértően, szimpatizálva, már-már meghitt viszonnyal, barátilag. Eleve a cigányok által elkövetett bűncselekmények és rasszista cselekedetek a szélsőbaloldali olvasatban a magyar elnyomás elleni jogos önvédelmi lépések, részei a magyar uralom elleni lázadásnak. Ha a cigányok a saját házában megtámadnak, kirabolnak és agyonvernek egy nyugdíjast, az anarchista nézőpontból nem bűncselekmény, hanem forradalmi tett.

A Black Lives Matter elérte azt, hogy a városi tanács feloszlassa a minneapolisi rendőrséget. A minneapolisi városatyák nem dolgoztak ki alternatívát a közbiztonság fenntartására, viszont a helyi néger lakosságnak beígérték a szociális segélyek kiosztását. A Black Lives Matter, miközben elkönyvelhette magának ezt a kis lokális győzelmet, kedvére terrorizálta a lakosságot. Az egyik elhíresült videójukban arra kényszerítettek egy fehér nőt, hogy térdeljen le az utcán, és kérjen bocsánatot a feketéktől. Ez amúgy rasszizmus, de a baloldalon leszarják!

A Black Lives Matter egy afro-amerikai érdekeket képviselő, etnicista alapon szervezett, soviniszta gondolkodású, rasszista mozgalom. A Black Lives Matter egyaránt élvezi az Antifa International és az Islamic State szimpátiáját. Az Islamic State szimpátiája már csak azért is érdemes a figyelemre, ugyanis mind a Black Lives Matter, mind az Antifa International tagjai között találhatóak iszlamisták. A Black Lives Matter egyik alapgondolata, hogy a feketék magasabb rendűek a fehéreknél. Hogy mire alapozzák ezt a tételt? A történelmükre, azon belül is az egykori dicső múltra… Hát, a dicső jelenre nem is lehetséges, mivel az egyszerűen nincs: Európa fehér országaiban még mindig nagyobb rend van, mint Afrika fekete országaiban! Pár jobb érzésű baloldali azért felvetette naivan az ötletet, hogy cseréljék le a nevet arra, hogy "All Lives Matter" – a felvetett gondolat meg is kapta azt, hogy rasszista, a kiötlőit pedig meggyanúsították azzal, hogy valójában az alt-right tagjai.

A statisztikák szerint nincs jelentős mennyiségi változás a rendőrség fehér és fekete áldozatai között. A társadalomtudomány baloldali kutatói fennen hangoztatják, hogy társadalomarányosan több feketét lőnek le a rendőrök, mint fehéret; az ezt igazoló statisztikákról azóta kiderült, hogy hamis adatokon alapszanak. Az amerikai társadalom fekete lakossága összesen 12,5%. A bűncselekmények 50%-nak fekete az elkövetője. A baloldali értelmiség ezt úgy magyarázza, miszerint a „rendszerszintű elnyomás” kényszeríti a feketéket a bűnözésre. A baloldali narratíva szerint a bűnözés valójában egyfajta lázadás a rendszer ellen.

Mindenesetre a rendőrök nem lehetnek rasszisták, ugyanis a rendőri túlkapásoknak szinte ugyanannyi áldozata fehér, mint fekete. Az amerikai mainstream média hallgat erről a tényről. Miként is működik ez egy baloldali fejében? Ha fekete öl feketét vagy fehéret, az pusztán emberölés; ha fehér öl fehéret, az is emberölés; ha fehér öl feketét, az már rasszizmus. „Ez nem logikus” - mondaná Mr. Spock. A rendőrségen való politikai nyomás iszonyatos. Ha egy rendőr beteszi a lábát egy négerek lakta negyedbe, nem csupán az életét teszi kockára, hanem a becsületét is. A rendőrnek a hivatalos eljárás során szinte kesztyűs kézzel kellene bánnia egy afro-amerikai bűnözővel, mert ha egy esetleges önvédelem során sérülést okozna a bűnelkövetőnek, lecsap rá a baloldali inkvizíció. A baloldal által olyannyira kedvelt érzékenyítés sok esetben nem más, mint egyfajta uszító propaganda a rendőrség intézménye ellen. A balos politikai és értelmiségi osztály rendőrök tucatjait sújtotta a közösségi megszégyenítéssel. Sok becsületes rendőrnek a Facebook-on kellett szembesülnie azzal, hogy „rasszista” és „fasiszta”. A „rendőrségen belüli rasszizmus” egy veszélyes mém, ugyanis azt hinti el a köztudatban, miszerint a legtöbb ember azért megy el rendőrnek, hogy legyen alkalma erőszakoskodni a feketékkel. A baloldal már hosszú ideje uszít a rendőrség ellen, és már ideje lenne, hogy valaki véget vessen ennek a veszélyes gyakorlatnak.

George Floyd halála tragikus, mint minden ember elmúlása. Magam fontosnak tartom az ártatlan emberélet védelmét. George Floyd-ból most héroszt farag a baloldal; egy olyan emberből, aki koránt sem volt szent. Öt évet ült börtönben, mert megpróbált kirabolni egy terhes asszonyt. Drogfüggősége, szívbetegsége és koronavírusos fertőzöttsége ugyanúgy szerepet játszott a halálában, mint a rendőri erőszak. A rendőri túlkapás kétségtelenül egy rendőri személy hatalmi vágyának perverz kiélése volt, aminek következtében meghalt egy ember. De ez az eset nem vezethető vissza rasszizmusra. A rendőri túlkapások önmagukban sem rasszista cselekedetek; igazából egyenes következményei annak, hogy a liberálisan értelmezett fegyverviselési törvénynek köszönhetően minden hülyének van fegyvere. A rendőrök úgy mennek ki naponta az utcára, hogy tudják, szinte a teljes amerikai társadalom fel van fegyverezve, és ők akármikor áldozatul eshetnek valami esztelen lövöldözésnek.

Hollywood a támogatásáról biztosította a Black Lives Matter-t. Igaz, teheti bátran, hiszen a Hollywood-i sztárok lakásait fegyveres őrök vigyázzák a csőcseléktől. Egy baloldali újságíró, Chris Martin Palmer arra biztatta az anarchistákat, hogy gyújtsanak fel egy lakónegyedet; a kitartása hamar megszűnt, ugyanis a „nép gyermekei”-nek választása az ő lakására esett.

A baloldali terror áldozata lett a minneapolisi rendőrség. A feloszlatása nem megoldott egy problémát, hanem újakat szült. A városok utcáin tomboló csőcselék élvezi a balos politika, a balos média és a balos értelmiség támogatását. A rendőrség emiatt jelenleg tehetetlen – egyelőre. A következő választásokig a csendes többség megelégeli majd a rendbontást, az idegeit kikezdte már a koronavírus, és elvárják majd a politikai hatalomtól a rendteremtést. Vagyis Trumptól. Trump pedig nem is lesz rest bevinni a győztes lépést a sakktáblán. Sakk-matt. Ezt a játszmát is Trump nyerte.

4,

Mielőtt tovább lépnék a Deák téri tragédiára, pár szót kell ejtenem egy politikai gyilkosságról is. A Black Lives Matter néhány aktivistája meggyilkolta Jessica Doty Whitakert. A 24 éves asszonynak azért kellett meghalnia, mert nem értett egyet a BLM céljaival, és ezt még szóvá is tette néhány aktivistának. Az aktivisták nem fogadták el azt, hogy más véleményen van, és ezért a fejébe küldtek egy golyót. Ez bizony politikai gyilkosság! Méghozzá nyílt!

Miért is lepődünk meg ezen? A jakobinizmus ilyen. Ha nem értesz egyet a céljaikkal, a jakobinusok meggyilkolnak. Az utcán. A lakásodban. A munkahelyeden. A börtönben. A kivégzőtéren. Ahol éppen érnek. A jakobinus ember csak egy embert fogad el: a jakobinus embert. Aki nem jakobinus, az megy az átnevelő-táborba, ha az sem használ, a kivégzőosztag elé. De mint látjuk, van, amikor a gengsztermódszerek működnek. Csak a Csunderlik-féle hülyék gondolják azt, hogy van olyan jakobinizmus, ami nemes és fenséges, szépséges és csodálatos, ártatlan és jóságos. A kommunizmus egy gyönyörűséges szabadságeszme, és egyéb faszságok!

Ami számomra elképedésre ad okot, hogy ezt hagyjuk kibontakozni Magyarországon is. Ne legyenek illúzióink! A Mérce és a Partizán, a Gólyafos Presszóban egy üveg sör mellett elmélkedő bölcsészek, a Jámbor András és Gulyás Márton által szervezett szélsőbalos gittegyletek ugyanezt a terrort fogják felkínálni a magyar társadalomnak a közeljövőben. A Deák téren megkéselt két nacionalista srác halálát üdvözölték, arccal és névvel felvállalva a Facebook-on, a szélsőbalos faszfejek! Ha hagyjuk, hogy kibontakozzon a magyar újjakobinizmus, akkor majd, egy idő elteltével minket fognak megállítani az utcán, megkérdezve, egyetértünk-e a céljaikkal – és ha nem értünk egyet, jón a pillangókés, a vipera, a revolver, a Molotov-koktél, az ököl. Egy idő után így járhatunk mi is, a szeretteink is.

Most kellene csirájában elfojtani ezt az újmarxista veszedelmet. Nem akkor, amikor már késő lesz.

5,

A Deák téri gyilkosság után, mint húsra éhes dögevők falkája, megjelent a Kurucinfo, a Vadhajtások és a Depositum. A Kurucinfo és a Vadhajtások úgy állították be a történteket, mint etnikai konfliktust. A Depositum pedig a halálbüntetés szajkózásával korbácsolta fel a primitív fogyasztóinak az indulatait. Megjelent az, ami általában a legtöbb brutális gyilkosságnál: a tragédián való élősködés. Az első információk szerint az elkövető cigány, a két áldozat magyar. A Kurucinfo és a Depositum fröcsögte máris, hogy „cigánybűnözés” és „magyargyűlölet”. Később korrigálták az információt: az elkövető magyar, a két áldozat is magyar. Magyar gyilkolt magyart. A balliberális értelmiség meg is törölte a homlokát, hiszen nem is cigány az elkövető, hanem fehér, nekik itt semmi dolguk! Aha! Igen, az elkövető magyar volt, viszont tevékeny tagja volt egy bűnbandának, melyben több volt a cigány, mint a fehér. A két fiatalember lemészárlása után szélsőbalos aktivisták és cigány maffiózók jelezték a mészáros felé az elismerésüket és a támogatásukat. Az elvtársak kijelentették Facebook-on, hogy a két fociszurkoló srác megérdemelte a halált, mivel nácik és rasszisták. A Kurucinfónak és a Vadhajtásoknak nem kellett több, s már kommunistáztak és cigányoztak a virtuális patkányfészkükben. A Depositum pedig burkoltan felvetette az elkövető, Cs. Krisztián meggyilkolását, persze, az állam keze által, halálbüntetéssel.

Íme, Árpád vezér és Szent István király népe a 21. században! Beteges nemzetté korcsosultunk az eltelt évszázadok alatt, a Kárpát-medencében! Magyarország = Nyomorország!

Érdemes megtekinteni Cs. Krisztián fotóit – már ami még elérhető a neten. Látszik a srácon, hogy szét van csúszva a drogoktól; a szülei eldobták, mint egy használt kotont; az intézet megnyomorította a lelkét; beszippantotta a bűnözés és az erőszak világa. Cs. Krisztián vonzódott az erőszakhoz – de eleve olyan társadalomba született, amit áthat az erőszak. A Deák téren gyilkolt, ami sokáig Budapest egyik legbiztonságosabb helye volt. Rengeteg kamera biztosította, hogy rend legyen a főváros eme pontján. A rendőrök szinte percek alatt kézre kerítették a tettest. Pár nap alatt részletes profilt készítettek Cs. Krisztiánról. Tudjuk róla, hogy szociális munkások, pszichológusok és pedagógusok foglalkoztak vele az intézet falain belül. Elvileg volt terápián, ahol arra kapott tanácsokat, miként kezelje a dühét. Az intézetben a többi srác bántalmazta, fenyítette és alázta; később maga Cs. Krisztián bántalmazott, fenyített és alázott másokat.

Cs. Krisztián egy olyan jelenség, ami többször is megjelent már a társadalomban. Brutális gyilkosok és brutális gyilkosságok képében. A társadalomba visszatérő jelenség a barbár. Cs. Krisztiánról beszélni nehéz, mert a politikai korrektség itt is akadályozza az őszinte párbeszédet. Így viszont a narráció belepottyan a szélsőjobboldali dögevők ölébe. A Kurucinfo, a Vadhajtások és a Depositum szerint meg kell gyilkolni Cs. Krisztiánt. Ez a válasz! Dredd bíró a válasz!

Az állam cserben hagyta a magyar vidéket. Azon a településen, ahol nincs jelen az állam, átveszi az irányítást a maffia. A kisebb falvakban a magyarok és a cigányok szörnyű körülmények között tengődnek, s ki vannak szolgáltatva az alvilágnak. Etnikai alapon szerveződnek a cigány bűnbandák. A cigányság nem rekeszti ki magából a cigány maffiát, mert egyrészt nem bízik a magyar társadalomban, másrészt a cigány maffiától várja el a védelmet. A cigány értelmiség, eltekintve egy-két kivételtől, nem száll szembe a cigány maffiákkal, ellenben rasszizmust kiált, ha védeni kell az érdekeit. A cigányságon belül romanticizálva van a bűnözés. A cigány fiatalok előtt romantikus mesehős a drogdíler, a strici, a prostituált, a verőember, az uzsorás. Ebben a szubkultúrában a késelős legény a János vitéz. Több gipsy family tart rettegésben egy-egy egész falut, cigány és magyar emberek tömegeit. A főváros peremkerületei és a vidéki városok kültelkei átalakultak no-go zónákká. A Balliberális Network és a NER, bár a látszat szintjén foglalkozik velük, a valóságban leszarja ezeket az embereket.

A rendszerben sok a bug. Kevés a rendőr, kevés a börtönőr. A büntetés-végrehajtásban elenyésző a szociális munkások, a pszichológusok és a pedagógusok száma. Radikálisan javítani kellene a körülményeket a javító-, a nevelő- és a börtönintézetekben. Mindezen intézmények antihumánus légköre eltorzítja a benntartottakat. A bennlakók elveszítik emberi mivoltukat, hozzászoknak az erőszakhoz, elsajátítják a bűnözői életmódot. A magyar fegyintézetek képtelenek visszailleszteni ezeket az embereket a társadalomba. Az erőszak kohóiban halálos fegyverekké válnak a nehéz sorsú fiatalok; kikerülve készen állnak, hogy rombolják a társadalmat.

A Deák téri tragédia után többször hangzottak el olyan megoldási javaslatok az emberek szájából, mint „kitelepítés”, „rendőrállam” és „halálbüntetés”. Kevesebben jöttek elő pedagógiai, pszichológiai és szociális javaslatokkal. Holott éppen a kultúra és az oktatás révén, a megfelelő pedagógiai, pszichológiai és szociális eszközökkel lehetne egy olyan magyar társadalmat létrehozni, ahol nem ilyen vészes méretekben van jelen a barbarizmus és a primitivizmus.

A Balliberális Network válasza a Deák téri tragédiára az antirasszizmus. Könnyű célpont a Mi Hazánk. Azt a büntetés-végrehajtást viszont, amely szabadon eresztette ezt a gyilkost, már nem teszi kritika tárgyává. Arról nem is beszélve, hogy már megint hiányzik a balliberális értelmiségnek a cigány maffiával való konfrontációja – vajon miért?! Amikor Cs. Krisztiánt egy budapesti roma bűnbanda nyomta bele még jobban a kárhozatba. Az Orbán-kormányzat ugyanazt teszi, mint az azt megelőző neoliberális kormányzat: pénzt von el az egészségügyi, a szociális és az oktatási rendszerből. A Balliberális Network nagyon is jól tudja, hogy a szélsőjobb csak tünet. A magyar elit lemond a társadalom leszakadó rétegeiről. A leszakadó rétegek számára marad az alkoholizmus és a drogok, az árnyékgazdaság és az alvilág, a szexipar, az erőszak. Ezen problémákon élősködik a Kurucinfo, a Vadhajtások és a Depositum, eleve az a dögevő szubkultúra, aminek a neve: szélsőjobb. Megoldást nem ad, csak élősködik, mint emberi sebesülésen a döglégy.

A középosztály súlyos hibát követ el, ha azt hiszi, a munkanélküliség, a nyomor, a szegregáció és a fajgyűlölet ott marad a periférián. Egyáltalán nem marad ott: egyre pusztítóbb formákban robban bele a társadalomba.

6,

Budapest, Deák tér – egy félörült srác megkéselt két fiatal fiút. Minneapolis – egy rendőr igazoltatás közben megölt egy néger férfit.

Etnikai ügy lett mindkettő. Az USA-ban maga az amerikai rendőrség kapta meg az intézményi rasszizmus vádját. Magyarországon maga a cigányság lett felelőssé téve mindazon gyilkosságokért, amit cigányok vagy cigánynak vélt emberek követtek el magyar emberek ellen.

1, Az amerikai törzsi gyűlölködés margójára: Az amerikai rendőrség nem egy a feketéket elnyomó, rasszista intézmény. Bizonyos szinten persze erőszakos és brutális. Igen, lehet azt mondani, hogy az amerikai rendőrség egy elnyomó struktúra, de ennek forrása nem a fajgyűlölet. Eleve néger zsaruk is vannak a testületben, nem kis számban. Természetesen vannak rasszista rendőrök. Az állomány tagjai rosszul képzettek. Egy olyan társadalomban vigyáznak a rendre, ahol a lakosság nagy része fel van fegyverezve. Az a környék, ahova kiküldik a rendőröket, a lehető legrosszabb. A gettókban rengetegen élnek fedél nélkül, mindennapos az erőszak, silány a szociális háló, és nincs megfelelő mentálhigiéniás segítség a rászorulóknak. A gettóba hatol be a rendőr – és nem szívesen látott vendég.

Donald Trump kormányzása alatt felerősödött a fehér identitáspolitika. Bár egy ellenreakciója volt a baloldali identitáspolitikának, önmaguk paródiáiként funkcionált az a sok balfasz, aki arra volt büszke, hogy fehér a bőrszíne. Ennyi erővel arra is büszkék lehettek volna, hogy levegőt vesznek a szájukon! A COVID-19 bedöntötte az amerikai munkaerő-piacot, aminek súlyos kárvallottjai lettek a gettókban élő feketék. Az eltelt évek alatt hatalmas feszültség halmozódott fel a nyomortelepeken – és most kirobbant. A bűnüldöző és igazságszolgáltató szervek antirasszista megregulázása csak elkenése a problémáknak. A neoliberális elit két szárnya pózol, a demokraták a szabadság, a republikánusok a rend bajnokaiként; miközben őket illeti a legnagyobb felelősség az amerikai társadalmi rend megbomlásáért.

A megalázottak és megszomorítottak lázadnak, de a lázadásukat nem maguk vezetik, hanem az elit. A kizsákmányolt réteg képtelen önmagának megfogalmazni, mi ellen lázadjon, ezért az elittől kér iránymutatást. Az elit természetesen nem az anyagi különbségeket, az alacsony adókat és a gyenge államhatalmat nevezi meg bűnösként, hanem a rasszizmust. Az antirasszizmus ugyanis nem kérdőjelezi meg a neoliberális rendszert – az benne a jó, hogy félrevezeti a tömeget. Addig jó, míg az elégedetlenek tömegei azt hiszik, a szociális nyomor oka a rasszizmus, nem pedig a neoliberális gazdaságpolitika. Nem véletlen, hogy az Obama-család félreállította azt a Bernie Sanderst, aki ellenezte a neoliberális gazdaságpolitikát.

2, A magyar törzsi gyűlölködés margójára: Jó lenne már felfogni azt, hogy a cigányság nem egységes tömb. A kollektív bűnösség elve egy olyan ideológia, amelynek semmi keresnivalója nincs egy a társadalmi problémákra megoldást kereső diskurzusban. Az etnikailag szerveződő cigány maffiák áldozatai között egyaránt vannak cigányok és magyarok. A Magyarországon tevékenykedő cigány és ukrán maffiák ugyanolyan jelenségek, mint az USA-ban bűnöző olasz és ír maffiák. Itt, ami fennáll probléma, az nem a rasszok között található, hanem a társadalmi integrációban, a szociális hálóban és az oktatási rendszerben.

Több évtizedes elfojtás gyümölcse az egyre durvább méreteket öltő törzsi gyűlölet. 1947 óta igyekszik a baloldal elkussoltatni a társadalmat. A rendszerváltás után a Balliberális Network a politikai korrektség eszközével próbálta ismét belefojtani a szót a magyar népbe. A cigányság egy tabutéma volt a sok közül. Egy nagyszámú cigány réteg vegetált a nyomorban; s ez a réteg nem tanulással és munkával igyekezett kitörni a szegénységből, hanem egyfajta betyárromantika és mártírkultusz révén szembehelyezkedett a többségi társadalommal. Ehhez kapott támogatást a Balliberális Network-től; a balliberálisok persze nem szándékoztak segíteni a cigányságon, csak megfelelő gyalogosokra volt szükségük a hideg polgárháborúban. Valljuk be, rengeteg cigányt sikerült ráuszítani mindazokra, akik nem kértek a neoliberális rendből! Mindezek eredményeképpen előttünk áll egy olyan nagyszámú cigány réteg, amely nem hajlandó az együttélésre és a normakövetésre.

A magyar nemzet tradicionálisan a jobboldali-baloldali törésvonal mentén interpretál minden társadalmi jelenséget. Holott a rendszerváltás óta mindmáig ugyanaz a recept: a korrupció oltárán feláldozni a teljes társadalmat. Harminc év alatt termelte ki számunkra a teljes politikai elit a csődöt. Az oktatásunk, az egészségügyünk, a szociális hálónk, a közbiztonságunk szar. Itt mindenki áldozat, de nem egymás áldozatai vagyunk, hanem a politikai elité. A Balliberális Network és a NER kétfelől mérgezi a társadalmat, s a felbuggyanó társadalmi gyűlöletet rafináltan csatornázza be a hideg polgárháborúba. Azt, aki ki akar emelkedni a két hatalmi tömb visszataszító küzdelméből, jelezve, hogy ez a hosszú ideje tartó belharc pusztítja a nemzetet, kétfelől semmisítik meg.

A Kurucinfó, a Vadhajtások és a Depositum rendpártiságot követel, miközben gondosan kerülik a társadalmi problémák szociális és kulturális aspektusait. Szándékosan nem törekednek árnyalt és tárgyilagos narrációra, mert akkor nem lehet jókra és gonoszokra osztani a társadalmat. A társadalmi uszítás és gyűlöletkeltés csak akkor működik, ha leegyszerűsítik a komplex jelenségeket. A Kurucinfó, a Vadhajtások és a Depositum, miközben üti-vágja a baloldali ellenzéket, fel sem veti az Orbán-kormány felelősségét. Annak az Orbán-kormánynak, amely annak ellenére, hogy tíz éve kétharmaddal kormányozza Magyarországot, semmit nem tett a konszolidációért.

7,

Végezetül az összegzés. A Balliberális Network és a NER egyre durvább tempóban hajszolja bele a magyar társadalmat a hideg polgárháborúba. Mind a balliberális, mind a nersevik értelmiség soraiban számosan éheznek arra, hogy itt, Magyarországon is az legyen, ami most Amerikában. Úgy vágynak a polgárháborús helyzet eldurvulására, mint spártai katona a harcmezőre. Mi várható, ha ez nem ér véget? Csatamező és mészárszék. Egymást gyilkoló magyarok az utcán. Romok. Az, ami Ukrajnában. Mindenesetre én képtelen vagyok bármelyik oldalra is állni ebben az ütöm-vágómban. Én inkább kimaradnék ebből.

Sokan a Joker film karakterét hozzák példának arra, miféle beteg lelkületű barbárokat termel ki a jelenlegi rendszer. Nálam, akárhányszor szembeötlik a neoliberális rendszer anomáliái, mindig Uwe Boll Rampage-trilógiája jut eszembe. A srác, aki elhatározza, hogy lemészárolja a társadalmat. A sztori végén levadásszák az állami erőszakszervezet emberei, de addigra már pusztító mém lesz belőle; követőkre talál, akik folytatják a küldetést. Egy beteg társadalom csak beteg embereket termel ki magából. Olyan embereket, akiknek leghőbb vágya lemészárolni a társadalmat, lemészárolni a nemzetet, lemészárolni a lakosságot. Ezek mentek is egyenesen az ISIS-be vagy más terrorszervezetekbe. A cél nem az volt, hogy létrehozzanak valami újat, csak az, hogy lerombolják a régit. Nihil. A rendszer felszámolja önmagát. Ha nem teszünk ellene valamit, bevégződik a dekonstrukció.

„Jobboldali az, akit most a hangos többség utál. Most ez a jobboldaliság. Ha nem állsz be a soraikba, akkor jobboldali vagy.” - mondja a zsoldos.

Mármint M. Dobos Marianne.

Egy zsoldost megkérdezni arról, mi a jobboldaliság vagy baloldaliság, olyan, mintha megkérnénk egy szobafestőt, magyarázza el nekünk a szecessziót vagy az impresszionizmust. Ez persze kicsit igazságtalan megjegyzés a részemről. Ugyanis, ha megkérünk egy szobafestőt, hogy fesse ki a lakást, ott, amit megfizetünk a munka végén, a szaktudás. A szaktudás pedig megérdemli a tiszteletet. M. Dobos Marianne esetében az a probléma, hogy amikor parancsra kinyalja valamelyik NER-lovag seggét, és lekaraktergyilkolja valamelyik ellenzéki politikust vagy értelmiségit, ott nem nyilvánul meg semmiféle szaktudás. Ez az a szint, ami elvégezhető egy 8 osztályos elemivel is (lásd Vadhajtások). Kicsit olyan ez, mint mikor megkéri a srác az egyik lányt a Rosszlányokról, hogy elégítse ki szájjal, és a szexmunkás elvégzi a feladatát. Itten, kérem szépen, nincs semmiféle szaktudás – bármiféle jobboldaliság vagy baloldaliság, ideológiai meggyőződés meg főleg nem! Ami még megdöbbentő, az, hogy bizonyos témák kapcsán mennyire összezárnak a Balliberális Network és a NER szolgálólányai. Koronczay Lilla felvetett pár férfijogi szempontot a párkapcsolaton belüli erőszak témájában, mire Mérő Vera, a Balliberális Network szolgálólánya már indította is a rágalomhadjáratot Koronczay ellen, a NER négy szolgálólánya, Párkányi Eszter, Tisóczki Flóra, Kroó Zita és M. Dobos Marianne pedig a HírTV Címlap műsorában besegített Mérő Vera rágalomhadjáratába. A Kádár-rendszerben is voltak ilyen szolgálólányok: csinosak, tanultak, szervilisek; az egyik gúnynevük az volt, hogy „sűrűn dugott elvtársnő”.

„GFG: Fideszes vagy?

MDM: Jobboldali vagyok.”

Baukó Éva meg, mint tudjuk, „konzervatív nevelést kapott”, amit kimutatott többek között abban, hogy a NER megrendelésére hamisan bevádolta nemi erőszakkal Havas Henriket, s eme emberalatti tevékenységében olyan segítőtársakat kapott a feminista értelmiségtől, mint a „baloldali” Kálmán Olga és a „jobboldali” M. Dobos Marianne. Vajon mennyi lehet M. Dobos Marianne jobboldaliságának a tarifája? G. Fodor Gábor interjú közben elfelejtett rákérdezni az árakra – kár, érdekelt volna! Mesterházy Attila közel 1 milliót keres havonta „baloldalisággal”. Gondolom, egy zsoldos úgy közeledik egy ideológiához, hogy benyújtja a megfelelő helyekre az árajánlatot, és ha rábólintanak, akkor már ki is épült benne a politikai identitás. Természetesen minden megegyezés kérdése…

Mi ma a zsoldos?

A zsoldos az az ember, aki egy valamiért ragad pengét: a zsoldért. Ami számít neki, az a pénz, a bér, a konc, a zsákmány. A bankszámlára érkező havi pénzösszeg. Ez a materiális létezés kizárja az elveket, az ideákat, az ideológiákat, az eszméket. A zsoldos, mivel nem hisz semmi magasabb rendűben, csak a mindennapi túlélésben, nem is teszi oda magát szívvel-lélekkel egyetlen ügynek sem. A zsoldos egy olyan minőség, ami megtalálható az élet majdnem minden színterén: a hadseregben, a munkahelyen, az oktatásban, a művészetben, a sportban, az egészségügyben, az értelmiségben, a politikában.

A politikai zsoldos talán a legundorítóbb mind közül. A megalkudott zsoldért cserébe kiszolgál bárkit. Legyilkol bárkit. Uszít és gyűlöletet kelt. Megmérgezi a környezetét. „És csak üszkös romokat hagy maga után, amikor végleg elköszön.” (Ákos.)

S tudjátok, mi ebben a legförtelmesebb?

Hogy a politikai zsoldos nem vállalja fel azt, ami. A zsoldos letagadja a köznyilvánosság előtt, hogy zsoldos. Emlékszem, mikor néhány évvel ezelőtt Mesterházy Attila azt bizonygatta az ATV műsoraiban, hogy ő milyen nagy baloldali, szocialista – közben lerítt az egész figuráról, hogy önmagán kívül nem hisz semmiben! Persze, Mesterházy a frázisok pufogtatásán kívül nem is volt képes másra – hiába, Gyurcsány jobb termék volt a balliberális oldalon! Beállt a minőségromlás mindkét szekértáborban; a selejtes áruk bizonygatják, milyen elvhű jobboldaliak vagy baloldaliak is ők! Ki hisz még ezeknek? Számos jobbágy!

Mivel, bevallom, magam erősen jobboldali beállítottságú vagyok, maradok a „jobboldali” zsoldosoknál. A „baloldali” zsoldosok nem kívánatos jelenléte maradjon a baloldal problémája! Mi csak maradjunk a jobboldalon!

A „jobboldali” zsoldossal nem csupán az a probléma, hogy addig harcol az ügyért, amíg érkezik a fizetés a számlájára. Egy elvhű jobboldali számára nem túl szerencsés szituáció, ha a napi küzdelmek során egy zsoldos védi a hátát, az tény. De itt jobbára olyan emberekről van szó, akiknek legfőbb tevékenysége a társadalmi uszítás és gyűlöletkeltés. Számomra kevés undorítóbb ember van annál, mint aki összeugrasztja az egyik embert a másikkal. Kicsit olyan figura, mint Leland Gaund a „Hasznos Holmik”-ból. Egy undorító féreg. Ilyen undorító férgek demonstrálnak nekünk, mi a jobboldaliság. Trombitás Kristóf, Jeszenszky Zsolt, M. Dobos Marianne, Boros Bánk Levente, Pindroch Tamás, Bede Zsolt, Szarvas Szilveszter, Huth Gergely, Bohár Dániel, Apáti Bence. És még mennyi van belőlük… egy egész sereg. Az Arany Kompánia!

Czutor Zoltán tett egy megjegyzést:„Ezek kierőszakolják maguknak, hogy egyszer csak majd ugyanúgy kezeljük a Fidesz-szavazót, mint hajdanán a nyilas suhancokat vagy az AVH-st. Meg fogják csinálni, hogy a köznép úgy is bánjon majd el velük.” Amit később (mivel elég sután fogalmazott) átfogalmazott egy interjúban: „Talán szerencsésebb lett volna, ha a Fidesz-szavazók helyett a műsor szerkesztőit és a médium vezetőit nevezem gyűlöletet szítóknak. Komolyan gondolom, hogy előbb-utóbb a gyűlölködéssel és a végtelenül trágár, rágalmazó, megbélyegző és kirekesztő beszédeikkel el fogják érni, hogy ellenük fordul a népharag, és ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Nem kellene megvárni azt a pillanatot, amikor már mindenkinek van olyan szerette, ismerőse, kollégája, akit nemtelenül megtámadnak és pellengérre állítanak. Félelem és aggodalom van bennem. A posztom alatti kommentjeimben is rögtön világossá tettem, hogy mire gondolok. Eszembe sem jutott, hogy így ki fogják forgatni a mondataimat.”

Czutor kritikus megjegyzésének tárgya a HírTV Troll c. műsora. A Troll a kormánymédia egyik leghulladékabb terméke; igazi lumpenproletár végtermék, eledel a NER jobbágyainak! M. Dobos Marianne, Boros Bánk Levente és Pindroch Tamás, mint az Orbán-kormány többezredik talpnyalói, nyomatják a karaktergyilkosságot, a gyűlöletkeltést, az uszítást, a rágalmazást és a dehumanizálást. Ugyanaz a kultúrember számára felvállalhatatlan mocsok, mint az internet bugyraiban tenyésző segédmunkás-egylet, a Vadhajtások. Gyűlöld az ellenséget, és imádd a királyt! – az üzenet egyszerű, primitív.

Czutor csupán figyelmeztette a NER híveit a rájuk leselkedő veszélyre. Felhívta a figyelmet arra, hogy az igénytelen és gátlástalan nersevik zsoldosok szándékaiktól függetlenül lincshangulatot teremtenek az emberek körében, amelynek az áldozatai fideszesek lesznek. A nersevik zsoldosok ártanak nem csak a társadalomnak, hanem a jobboldaliságnak, sőt a NER-nek is. Gyorsan meg is indult Czutor ellen a karaktergyilkosság. A bérfirkászok támadása mellett az egyik legfőbb zsoldosvezér, Bayer Zsolt is megszólalt az ügyben: „Addig is, ameddig elkezd majd akasztgatni a Zoli, marad a kérdés, hogy mit csináljunk vele. Szeressük jobbá, vagy verjük agyon? Nagy dilemma ez, barátaim…” Lőtt is ezzel egy gyönyörű öngólt! Czutor megjegyzése ugyanis arról szólt csupán, hogy a nersevik zsoldosok tevékenysége vissza fog ütni a NER-re; mire Bayer szociopata tempóban arra tett javaslatot, hogy verjék agyon Czutort. Vagyis Bayer igazolta Czutor tételét, miszerint a nersevik zsoldosok kontrollálatlan cselekedetei ártanak a NER-nek. Bayer, a zsoldosvezér tökön rúgta a saját pártját, a FIDESZ-t! Bravó!

Magyarországon olyan zsoldosok képviselik harsányan, melldöngetve a jobboldaliságot, akiket egyetlen dolog motivál csak: a túlélést biztosító anyagiak. Pénz, pénz, pénz! Ezek azok az emberek, akikkel soha az életbe nem állt volna szóba egy Molnár Tamás vagy egy John Lukács!

Tájékozódás gyanánt:

https://888.hu/csak-neked-csak-most/csorte-m-dobos-marianne-nal-jobboldali-az-akit-most-a-hangos-tobbseg-utal-4232817/

https://nepszava.hu/3079227_elobb-utobb-ellenuk-fordul-a-nepharag-interju-czutor-zoltannal

https://magyarhang.org/publicisztika/2020/05/27/uzenet-bayer-zsoltnak-eleg-a-kimeletbol/

https://toplakzoltan.blog.hu/2020/05/28/amely_no_megertest_mutat_a_ferfiakkal_szemben_az_kozellenseg_lesz

(folyt. köv.)

(Radio Days) 

A „Radio Days” Woody Allen szerelmeslevele a rádiózás aranykoráról, az 1940-es évekről. Betekintést nyerünk egy munkás-alsó középosztálybeli zsidó család életébe, rajtuk keresztül pedig némi képet kapunk arról, miképpen is ágyazódott be a rádió az amerikai társadalomba. Önéletrajzi ihletésű koncepció, hiszen a főszereplő kisfiú, Joe jelleme sokban egyezik Woody Allen karakterével, emellett a főszereplő srác éppen abban az 1944-ben 8 éves, amikor maga a filmet rendező Woody Allen, akkori nevén Allen Stewart Konigsberg is. Vagyis tagadhatatlanul filmbeli alteregó – mondhatni, W. A. beleírta magát is a filmbe. Woody Allen 1935-ben született, a gyermek- és kamaszévei is az 1940-es időszakhoz kötődnek. 3 évesen volt először moziban; az édesanyja elvitte a „Snow White and the Seven Dwarfs” c. Disney-rajzfilmre. W. A. első szerelme a mozi, a második a rádió.

Woody Allen, mint narrátor, mesél nekünk erről a letűnt korról; anekdotái hol humorosak, hol melankolikusak, hol drámaiak. A film főszereplője Joe, a 8 éves zsidó kisfiú, aki, annak ellenére, hogy központi karakter, kevés jelenetben szerepel; ezzel is utal a rendező, hogy a film témája nem a saját filmbeli gyermek-alteregója, vagyis maga W. A., hanem a 40-es évek. Már a film elején utalást kapunk a cím mellett, mi lesz a történet központi eleme: két betörő felveszi a csörgő telefon, és bekerül egy rádiós nyereményjátékba. Joe igazi nagycsaládban él: szüleivel, nagyszüleivel, nagynénjével, nagybátyjával és unókanövérével zsúfolódik össze egy olcsó bérlakásban. A 40-es évek központi médiuma, a rádió betölti az ő életüket is: sportműsor, kabaréműsor, zeneműsor, kapcsolatterápia-műsor, beszélgetőműsor és hírműsor teszi izgalmassá a család egyhangú életét. Itt kapunk néhány elszórt, halvány utalást a médiumoktól való függőségre is: a komikusan ábrázolt rádiófüggőség csak előhírnöke a későbbi évtizedek televízió- és internetfüggőségének. A rádió szinte családtag, de mindezek ábrázolása kellemesen nosztalgikus és szentimentális. Vagyis nem elítélő, hanem megértő. Joe minden egyes emléke hozzákapcsolódik egy dalhoz, legyen az csínytevés, szerelem vagy valami esemény a családban.

A poénok, bár könnyen érthetőek, mégis arra késztetik a nézőt, hogy tovább gondolja őket. A sztori kapcsán nem is igazán beszélhetünk sztoriról; inkább van szó egy lineáris vonalra feltűzött sztori-csokorról. Az egész film igazából egy anekdotázás; az anekdotákat pedig egy elem tartja össze, ami a rádió. Mégsem ül le; a jelenetek tömörek, gyorsan váltogatják egymást, nincsenek elnyújtva. A fő sztori a zsidó család mindennapjai; de van mellette egy melléksztori is, ami azt beszéli el, hogyan lesz egy cigarettaárus lányból, Sally White-ból rádiós sztár. A filmben megjelenik Manhattan társadalmának két rétege: a nadrágszíjat meghúzó kispolgárság és a fényűzően dorbézoló nagypolgárság. Sally White pedig az a személy, aki átlép az egyik társadalmi rétegből a másikba; szilveszterkor pedig tesz egy gesztust, amiben jelzi, nem felejti el, honnan is jött.

A játékfilm nem dokumentarista (mint mondjuk a „Zelig”), mégis remek dokumentuma a kornak. Remekül szemlélteti a korszakra jellemző ideológiákat és trendeket. Kisebb adagolásban, de megjelenik benne a II. világháború is. A rádió ekkor nem csupán a szórakoztatás eszköze volt, hanem egy életérzés kifejeződése. Az emberek, miközben hallgatták a rádió műsorait, megfogalmazták a saját álmaikat és vágyaikat; a rádióhallgatás közben szabad embernek érezték magukat. A rádió összeforrt a polgári élettel. A 40-es évek slágerei, a kitűnő díszletek és kosztümök mellett, megteremtik a korszak hangulatát. Sokan nem szívlelik a big band jazzt, annak ellenére, hogy Cole Porter, Benny Goodman és Duke Ellington nélkül nem lenne a mai jazz; ahogy a mai rock sem Louis Prima és Chuck Berry nélkül.

A „Radio Days” vitathatatlanul szentimentális film. Ennek tökéletes bizonyítéka a film zárójelenete, a szilveszter. A szereplők társaságban töltik a szilvesztert, mégis magányosak (társas magány). Az óév búcsúztatása és az újév üdvözlése közben is zajlik a II. világháború. Pillanatnyi benyomásuk, hogy nem tartanak semerre, a jövő zavaros. W. A. nem váltott minden kínálkozó lehetőséget poénra – mondhatni, nem poénkodta végig a filmet. A komikum mellett alkalmazta a dráma eszközeit is. A film egyszerre vígjáték és dráma; ugyanis az élet, amire reflektál, hol mulatságos, hol szomorító. A vidám pillanatok átmennek tragikusba, a megrendítő pillanatok komikusba. A filmbeli jazz muzsika a letűnt, zavaros, de reményteli kor zenéje. Minden kor reménykedik, a miénk is: egy jobb jövőben.

MARADJ OTTHON!

Hangzik el a keménynek tűnő utasítás.

Emlékszem, micsoda vásárlási, gyűjtögetési, felhalmozási láz ütött ki az embereken, mikor a koronavírus betört a köztudatba. Vásárolták nagy mennyiségben a konzerves ételeket, a májkrémet, a vajat, a margarint, a felvágottat, a húst, a kézfertőtlenítőt és a szappant, a tusfürdőt és a sampont, a cukort és a lisztet, a WC-papírt. Sokan radikális módon komolyan vették a központi utasítást…

MARADJ OTTHON!

… annyira, hogy felkészültek a legrosszabb forgatókönyvre.

MARADJ OTTHON!

Persze nem mindenki vette komolyan. Mindig vannak lázadók.

MARADJ OTTHON!

A felszólító mondat némelyek számára egy büntetés. Erősíti benne a börtön-érzetet. Fojtogatják a falak, ki szeretne szabadulni a lakásból. Levegőt… Szabadságot...

Jelenleg, akik otthon maradnak egy bizonytalan időre (míg el nem múlik a koronavírus-járvány és a vele együtt járó válsághelyzet), rákényszerülnek egyfajta életmód-váltásra. Bizonytalan ideig nincsenek jelen a munkaerő-piacon; bizonytalan időre kiszakadnak a rohanó világból, lelassul körülöttük az idő. Rájönnek arra, hogy idejük van egy csomó olyan tevékenységre, amit halasztaniuk kellett akkor, amikor húzták az igát a munkaerő-piacon. Az apáknak és anyáknak most lehetőségük van minőségi időt tölteni a gyerekükkel. Eleve a család minden tagja számára megadatott a lehetőség, hogy kicsivel többet foglalkozzanak egymással. De miért állnánk meg a családnál? Az egyén beszélgethet mobilon, skype-n, chat-en és a távkommunikáció egyéb eszközein a barátaival, az ismerőseivel és a rokonaival. Van idő önmagukra; nem utolsósorban a hobbijukra. Olvashatnak könyveket, nézhetnek filmeket, hallgathatnak zenét, írhatnak verseket, zenélhetnek, festhetnek, modellezhetnek, társasjátékozhatnak, tanulhatnak (e-learning). Elbaszhatják az idejüket politizálással. Leülhetnek a számítógépük elé, és játszhatnak a kedvenc PC-játékukkal. Emellett annyit alhatnak, amennyit akarnak!

Életemet és véremet a munkaerő-piacért!

Friedrich Engels szerint a munka tesz emberré. Az ember ugyanis nem csupán biológiai, hanem szellemi és közösségi teremtmény. A munka kényszer. A korai kapitalizmus munkamorálja keményebb volt, mint a mai. Akkoriban az adott munkás 4 nap alatt elvégezte az 1 heti munkát, és csak akkor jelent meg a munkahelyén, ha elfogyott a pénze. A munka mellett csavarogtak, ezért is nevezték őket úgy, hogy csavargók. Egy ilyen munkás több munkahelyen is megfordult, és több munkát is elvégzett, vagyis minden melója alkalmi volt. Az államnak nem tetszett ez a módi, és elhatározta, hogy rendet és fegyelmet visz a munkások életébe. Ekkor még úgy gondolták, a mobilitás káros, és kötötté kell tenni a bérmunkás életét.

Megszülettek a csavargás elleni törvények. VIII. Henrik rengeteg embert záratott börtönbe és küldött bitóra csavargás „bűne” miatt. VI. Edward rendeletében törvényen kívülivé tett minden olyan embert, aki nem rendelkezett megélhetési forrással, és három napnál tovább nem dolgozott. Az a személy, aki csavargáson kapott egy ilyen szerencsétlent, feladta a városőrségen, jogot formálhatott arra, hogy rabszolgájává tehesse a munkakerülőt. IX. Károly rendeletében minden olyan ember csavargónak tekinthető, aki nem rendelkezik lakhellyel, mesterséggel és munkahellyel. 1701-ben megszilárdult egy új jogi kategória, melyet úgy is neveztek, hogy „a föld haszontalan terhe”.

Mondjuk ki nyíltan: mára a kapitalizmus emberképe a maga módján anti-humánus, a lényegét tekintve barbár. Mert az ember értéke hozzá lett kapcsolva a munkaerő-piachoz (azon keresztül meg a pénzhez, mint fizetőeszközhöz). A tőkés rendszerben az rendelkezik (relatív) értékkel, aki eladja a munkaerejét, bérmunkát végez, és ott van a munkaerő-piacon. Az, aki kiesik a munkaerő-piacról, pária lesz, s egész addig megvetett és számkivetett, míg vissza nem kaparja magát a bérmunka világába. A bérmunka pedig ledominálja a sorsát, betölti az élete nagy részét. Több időt tölt a munkahelyén, mint a szeretteivel. Az élete nagy része nem pihenéssel, nem szórakozással, nem művelődéssel, nem játékkal, nem utazással, nem ismerkedéssel, nem szerelemmel, nem politizálással telik el, hanem bérmunkával. Ami az iskolakötelezettség és a nyugdíjas évek között van, az a munkaerő-piacon való lét. A bérmunkát végző ember nem szabad és nem boldog, hanem a munka foglya, egy bérrabszolga.

Most mintha megkérdőjeleződne ez az emberkép – jé, talán a munkaerő-piacon kívül is van élet!

Egyáltalán, mennyire tartható még ez az emberkép?

Beléptünk a 21. századba. A tudomány és a technika elért egy igen magas szintet. Túlnépesedik Ázsia és Afrika, közben Európa meg fogy. A robotika lassan helyet követel magának a munkaerő-piacon. A híresztelések szerint a következő területeken helyettesítheti a robot az embert: a gyárakban, a raktárakban, a sofőr-szolgálatban és a fuvarozásban (!), az építőiparban (!), a szexiparban (!). Az építőiparban olyan hagyományos szakmákból szoríthatja ki az embert a robot, mint a kőműves, az ács, a szobafestő. Mindez eredményezni fog egy hatalmas munkanélküliséget. Mivel Európában, Amerikában és Ázsiában szinte sehol sem elég rugalmas a munkaerő-piac, (sőt, kifejezetten merev!) nem lesz meg az a terület, ahova a felszabaduló munkanélküli tömeg beáramolhatna bérmunkára. Illúzióink ne legyenek: ideje felkészülni a komor jövőre! Arra, hogy radikálisan át fog alakulni a kapitalizmus. A hatalmas munkanélküliség jelentette problémák már nem megoldhatóak a hagyományos munkakultusz alkalmazásával – talán ideje teret engedni a különféle alternatíváknak! Ideje lenne beszélni arról, hogyan tovább!

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elvileg biztosítja mindenki számára a munkához való jogot. A munkához való jog egy bullshit. Ha valaki hosszabb időre (mondjuk évekre) kiesik a munkaerő-piacról, esetleg feketén dolgozott, nem bejelentve (amit ugye nem lehet feltüntetni az önéletrajzban), akkor őt az állásinterjúkon a munkáltatók a legmerevebb előítélettel fogják mérni („biztos azzé, me nem akar dogozniii”), és elküldik a fenébe! Rengeteg munkanélküli belebetegedik a hosszú évekig tartó munkakeresésbe. A munkához való jog az ideák világában nemes gondolat, de a gyakorlatban egy értelmetlen lózung. Forradalmi gondolat az, hogy a megélhetéshez való jog előbbre való a munkához való jognál. A munkához való jog azért is ostobaság, mert munka mindig van. Építhetek a kutyámnak egy kutyaólat, az is munka, csak épp nem kerül ellentételezésre, vagyis nem lesz kifizetve, nem kapok érte bért. Mert a jelenlegi rendszerben az a munka bír értékkel, amihez jár a bér – vagyis a bérmunka. Itt valójában a bérmunkához való jogról van szó – mintha a bérmunka jog lenne, nem kényszer. A társadalmilag elfogadott tézis az, hogy a munka jutalma a bér, a vállalkozásé a jövedelem.

A munkaerőpiac-központú társadalom egyik súlyos velejárója a rohanás. Helyt kell állnunk a munkaerő-piacon, ugyanakkor szeretnénk gyakorolni a magánéletet is. Ezért rohanunk. Rohan körülöttünk mindenki. Ezért érzésünk az, hogy amiben élni kényszerülünk, az egy rohanó világ. Rohanunk a munkába, rohanunk a munkából. A munkaerő-piacon töltjük az időnk nagy részét. A bérmunka elveszi a minőségi időt a szeretteinktől és a kedvteléseinktől. Nincs időnk a rendes alvásra, mert reggel berreg a vekker; ideje menni a melóba! A gyerekek ugyanazt a rohanást élik meg az iskolarendszerben, mint a szüleik a munkaerő-piacon. Sokan nem étkeznek, hanem bekapnak valamit; sokan nem olvasnak, hanem olvasgatnak; sokan nem írnak, hanem írogatnak; sokan nem beszélgetnek, hanem mondatot váltanak egymással. Rohanunk. Gyorsan, gyorsan! Az idő pénz; nem érünk rá csak úgy… Mire is? A minőségi időre.

Aztán jött a koronavírus…

Most van lehetőség a minőségi időre.

MARADJ OTTHON!

De hát miért maradjak otthon? Miért vegyem komolyan a koronavírust? Megmondta az XY… Az aktuális véleményvezér megmondta a frankót, a tutit! Hogy nem úgy van, hanem úgy van!… Az emberi autonómia ott kezdődik, amikor más megmondja a véleményemet! Ugye?... Fontosak ám a konteók is; hogy megértsük az univerzumot, amibe mi csak egy aprócska hangya vagyunk! Hogy megfejtsük, kinek áll érdekében a COVID-19 elterjedése a Földbolygón! Kik állnak a COVID-19 mögött?… Hát Kína és a kínaiak… hát Izrael és a zsidók… hát Soros Gyuri bá és a háttérhatalom… hát a globális gyógyszerlobbi… Engemet nem fog megvezetni az a fránya Szabadkőműves Páholy, de nem ám!

Jó, hát ha hülye vagy, akkor ne maradj otthon! Én a magam részéről azt mondom…

MARADJ OTTHON!

A COVID-19 legtöbb áldozata egy korosztályból származik: az idősek és öregek, a nyugdíjasok, a szép korúak közül. Nem kellene őket leszarni! Az emberi élet akkor is értékes, ha olyan emberekről van szó, akik már elfogyasztották életük javát. Az idősek sokszor kritizálták a fiatalokat, de nem szerették, ha a fiatalok visszakritizálták őket. Én nem akarom kiélezni a generációk közötti ellentéteket, legfőképpen egy olyan időszakban, amikor égető szükség van az emberi szolidaritásra. A felelősen gondolkodó fiatalok most azért maradnak otthon, hogy ezzel is kíméljék a 60 feletti korosztály életét. Igen, most figyelnünk kell a nyugdíjas korosztályra!

MARADJ OTTHON!

A party-arcok leszarják a józan ész parancsát, természetesen!… Én imádok bulizni! Minden héten egyszer el kell mennem bulizni! Én képtelen lennék buli nélkül élni!… Ismerős szólamok, nemdebár?! A party-nemzedék alfája és ómegája a szórakozás. A karantén alatt nincs suli és nincs munka; ami ebben az egydimenziós gondolkodásban egyet jelent a bulizással. Persze fel van háborodva, hogy a karantén alatt nincs nyitva egyetlen kocsma és diszkó sem. Ö tombolni akar, mit állnak az útjába?! De sebaj, mert van házibuli és szabadtéri buli! Meg lehet rohanni a balatoni nyaralókat! Miért csodálkozunk a party-nemzedék ilyesfajta működésén? Ők így lettek (nem) nevelve, szocializálta őket a felelőtlen korszellem. Ők nem féltik az életüket, és nem féltik mások életét. Szinte hivalkodnak azzal, mennyire nem veszik komolyan a COVID-19-et; legyintenek a pánikra – valójában látványosan nem értenek semmit az egészből. Tombol bennük az ego, miközben hiányzik belőlük az empátia, a humánum és a szolidaritás.

MARADJ OTTHON!

Most beszéljek arról, hogy a két magyarországi hatalmi tömb, a Balliberális Network és a NER, miközben százszor elhangzik tőle, puszta frázisként a „szolidaritás” szó, képtelen a COVID-19 árnyékában félrerakni az egymás iránt táplált ellenséges érzületet, és összefogni legalább addig a pontig, amíg el nem vonul a viharfelhő? Arról, hogy a hazai politizáló értelmiség többsége, valamelyik oldal mellé verődve, részt vesz a hideg polgárháborúban, ahelyett hogy sürgetné a nemzeti összefogás eszméjét? Arról, hogy politikusok és értelmiségiek tömegei táplálják a testvérharcot egy olyan sötét időszakban, amikor egy veszélyes vírus szedi áldozatait a társadalomból? Hozták a szokásos formájukat. Egy biztos: amíg a társadalom tagjainak többsége igényli a hideg polgárháborút, a két politikai törzs társadalomromboló rivalizálását, addig itt nem lesz valódi nemzetet egyesítő szolidaritás!

MARADJ OTTHON!

Az otthon nem börtön. Amit az ember a saját kezével húzott fel, pénzt rakott bele, a maga és a családja kényelmére, az nem börtön. „Az én otthonom az én váram” - hangzik az ismerős mondás. Az otthon az, ahol az ember megpihen egy kemény melós nap után; ahol védve van a természet elemeitől, az esőtől és a hótól, a hidegtől és a melegtől, a széltől; amit megoszthat a családjával. Amikor pedig otthon marad az ember, azért teszi, mert félti a saját és a mások életét. Tiszteli az emberi életet.

MARADJ OTTHON!

Mert ezt követeli az emberi szolidaritás!

(The Curse of the Jade Scorpion)

Röviden a sztori.

1940. USA, a II. világháború idején. C. W. Briggs (Woody Allen) egy biztosítási cégnél dolgozik, mint sikeres magándetektív. Briggs öreg róka, aki felgöngyölített már számos bűntényt. Konfliktusban áll az egy hónapja ott dolgozó B. A. Fitzgeralddal (Helen Hunt), akinek feladata, hogy gazdaságilag előnyös szempontból átalakítsa a céget. A konfliktus forrása kettős. Egyrészt a Fitzgerald által a cégen belül kezdeményezett reform jelentősen érinti Briggs működését. Másrészt a két főszereplő kölcsönös ellenszenvet táplál a másik iránt: Fitzgerald undorodik Briggs szexizmusától, Briggs pedig idegenkedik Fitzgerald karrierizmusától. Valódi ellentétei egymásnak – de mint tudjuk a hasonszőrű romantikus alkotásokból, az ellentétek vonzzák egymást. Itt sem lesz másképp.

Születésnapi céges buli egy bárban. Voltan, a mágus a színpadra invitálja Briggs-et és Fitzgerald-ot, s egy jáde skorpiós amulettel hipnózisba kényszeríti mindkettőt. Mágikus kulcsszót rendel mindkettejükhöz: Briggs-nél ez a KONSTANTINÁPOLY, Fitzgerald-nál a MADAGASZKÁR. Bűbáj révén ráveszi őket a nyilvánosság előtt, hogy szeressék egymást. Amiről nem tud a nyilvánosság az általános hahotázás közepette, hogy a mágus nem oldotta fel a bűbájt, ezáltal a továbbiakban hatalmat gyakorol mindkettejük felett. Briggs és Fitzgerald nem emlékszik az estére, s amíg nem hangzik el újból a kulcsszó, kölcsönösen gyűlölik egymást. A mágus valójában egy gazember, akinek drága ékszerekre fáj a foga, és ezért rablásra kényszeríti a bűbáj alatt tartott Briggs-et. A biztosítási cég Briggs-et állítja arra a rablási ügyre, amit valójában ő követett el bűbáj alatt. Briggs saját maga után nyomoz. Hamar Briggs-re terelődik a gyanú, és úgy alakul, hogy az egyetlen személy, aki segíthet rajta: Fitzgerald. Egészen addig, amíg a mágus nem aktiválja a másik mágikus kulcsszót, és vele együtt a másik bűbáj alatt tartott személyt: Fitzgerald-ot. Így Briggs és Fitzgerald egyaránt felkelti a rendőrség figyelmét.

Persze a végén Briggs leleplezi a mágust, tisztázza magát és riválisát a bűntény alól, s ahogy lenni szokott, viszi a nőt is. De mire elérünk idáig, rengeteg vita és konfliktus kerekedik Briggs és Fitzgerald között. A bűnügy ugyanis csak háttere egy hagyományos tematikának: a férfi-nő kapcsolatnak. Mindezek tálalása viszont nagyon vicces, szórakoztató. Woody Allen és Helen Hunt remek kettőse mellett feltűnik mellékszerepben Charlize Theron, Dan Aykroyd és Wallace Shawn. Sokan mondják azt, hogy nem egy erős romantikus komédia ez a film; és mi tagadás, az „Annie Hall” és a „Lesz ez még így se” erősebb a műfajban. Erősebb darabok, mert mély intellektuális tartalmat közölnek a párkapcsolatról és a szerelemről, s emiatt komplex módon kezelik is a témát. DE én úgy vélem, a maga egyszerűségében igenis kellemes és szórakoztató darab „A Jade Skorpió átka”, ami megérdemli a többszöri utánanézést is. Van benne munka, igényes és színvonalas. Érzékelhetően az alkotók beletették szívűket-lelküket az alkotásba.

„A Jade Skorpió átka” egyfajta tisztelet a 30-as és a 40-es évek krimijei előtt. Ugyanakkor feleleveníti a 40-es évekbeli screwball comedy hagyományait: munkamániás talpraesett nő, munkamániás ügyefogyott férfi, fanyar humor, különös helyzetek és a végén a nagy egymásba borulás. Woody Allen több filmjében is tisztelgett a 40-es évek Amerikája előtt; ennek klasszikus példája „A rádió aranykora”. A film több eleme is kalapemelés a 40-es évek előtt: a díszletek, a kosztümök, a karakterek, a dialógusok, a zenék – de még az is, ahogy bemutatja a férfi-női kapcsolatot. Semmi nem lóg ki a filmből, nincs anakronizmus. Ha már zene, ami a fülünkbe mászik a film nézése közben, az a 30-as évek swing muzsikája. S ha már itt tartunk, tipikusan századeleji maga a sztori is.

Woody Allen kitűnő ismerője a freudi és a jungi pszichoanalízisnek; több filmje is tanúskodik erről. Itt mégsem terheli meg a filmet ezen tudása reprezentálásával. Megelégszik annyival, hogy szerepelteti annak legfőbb eszközét, a hipnózist. Itt a hipnózis nem a tudatalatti feltérképezése, hanem a szórakoztatás eszköze. A film úgy reagál a hipnózisra, mint a 40-es évek egyik hóbortjára. A bűnügyi szál nem megbotránkoztató, durva, hanem erőszakmentes, nevetésre ingerlő, helyzetkomikumra építő, ízléses és igényes történetecske. W. A. ezen alkotása is bizonyíték arra, hogy igenis lehet bátran építeni a klasszikus műfajelemekre.

(Once Upon a Time... in Hollywood)

Ennek most mi értelme volt?

Kezdeti benyomások, miután lement 1 óra a filmből… Kétszer kellett leülnöm a 160 perces film elé… Igen, 160 perces film; a naiv néző azt hinné, Tarantino itt valami rendkívül mélyet közöl Hollywoodról, mint kb. Woody Allen „Hollywood Ending” c. filmje…. Kétszer kellett leülnöm elé, hogy végre eljussak a majdnem 3 órás film végére. Az első 1 óra dögunalmas… Nézem a filmet, reggel, lemegy 1 óra, középszerű és szar jelenetek követik egymást; egyetlen jelenet az 1 óra alatt, ami kimozdít a konformzónámból, az a Bruce Lee-paródia.

Aztán 1 óra elteltével jön Leonardo DiCaprio közös jelenete a 8 éves kislánnyal… Uuuh!... Még a jelenet felelevenítése is fájdalmas… Az a giccses és nyálas, gusztustalan cukiskodás… A 8 éves kislánnyal… A DiCaprio által játszott karakter, Rick Dalton kiönti a lelkét egy 8 éves kislánynak… És a 8 éves kislány megvigasztalja a kiégett 40-es férfit… Nem kapok levegőt, annyira (megható?) kínos ez a jelenet; folynak a könnyeim a (meghatódottságtól?) kíntól; ez a jelenet annyira (szép?) szar… A kiégett akciófilmes férfiszínész kiönti a lelkét egy 8 éves kislánynak, potyognak a férfikönnyek, és a 8 éves kislány megvigasztalja a könnyező cowboy-t…

ELÉG!

A 8 éves kislány vigasztalja a könnyező cowboy-t...

KIÉG AZ AGYAM!

Kikapcsoltam a filmet.

Aztán erőt vettem magamon. És délután 17.00-kor (3 dobozos sör és 2 pohár fehér bor elfogyasztása után) folytattam a filmet. Sajnálatosan Tarantino nem kímélt meg, hanem megkínált egy második olyan jelenettel is, ahol DiCaprio együtt cukiskodik a 8 éves kislánnyal… A 8 éves kislány, egy felvett jelenet után, asszondja Rick Daltonnak, hogy „remek színész”, és Rick arcán lecsurog egy könnycsepp… Egy kedves picilány dicsérete sebet ejt a kemény férfiszíven... Ez igen, Tarantino két jelenettel is megidézte nekem Kevin Smith „Jersey Girl” c. filmjét! (Apa,apa,demegigérted,hogyeljösszazelőadásomra!Gyülöllek!). Ezt a jelenetet már csak az koronázta volna meg, ha a 8 éves kislány ad a cowboy arcára egy puszit… Pfuj, nem nyomtam le a filmet (bár közel álltam hozzá), de azért kidobtam a taccsot!

Ennél súlyosabb problémák is vannak a filmmel, de mielőtt rátérnék ezekre, még maradjunk a 8 éves kislánynál. Ugyanis ez a két jelenet, ahol a film cukiskodik egy 8 éves kislánnyal, utal arra, hogy Tarantino mélységesen lejjebb adta a lécet.

Kisgyermekkel való cukiskodás. Ezt az esztétikai elemet úgy is hívom: az „aranyos kisgyerek”. Általában ez a gyermektelen nők megragadására szolgál; belőlük képez egyfajta rajongótábort az adott filmes műalkotás. A normális nők többsége ugyanis vágyik egy gyermekre; és amikor meglát a környezetében egy csecsemőt, vagy egy 3-4-5-6-7-8-9-10-11 éves gyermeket, beindul ez az egészséges ösztön. Itt nem csupán arról van szó, hogy elérzékenyül a hölgy egy gyermek láttán, hanem abban a pillanatban előtör belőle a vágy egy saját gyermek után. A filmkészítők egy része gátlástalanul vissza is él ezzel az ősi női ösztönnel és vággyal. Magyarán: berak a filmjébe egy bájos gyermeket, hogy ezzel is nézőket generáljon magának. Klasszikus példája ennek a „Full House” sorozat, ahol a gyermekszínészek még túl is játszották a szerepüket. Az „aranyos kisgyermek” általában a legalja filmkészítők kedvenc esztétikai eszköze; de azért olyan profi rendezők is alkalmazzák, mint Steven Spielberg (Picur az „Indiana Jones and the Temple of Doom”-ból) és George Lucas (a gyermek Anakin a „The Phantom Menace”-ból).

Sosem gondoltam volna, hogy Quentin Tarantino is élni fog ezzel az alantas esztétikai elemmel. Hogy egy Tarantino-filmben kell majd látnom egy kisgyermekkel való cukiskodást. Egy 8 éves kislánnyal való sírás-rívást. Bár miért is csodálkozom egy olyan rendezőn, akinek már szinte védjegye a gátlástalanság?!

Lépjünk tovább!

A kritikusok szeretik. Ez a film rengeteg pozitív kritikát kapott itthon, magyar honban. Mondhatni: csak pozitív kritikát.

„Sztori”. Nem véletlenül van idézőjelben, ugyanis rendes sztorija nincs. A cselekmény nem jut el „A”-ból „B”-be. De azért vázoljuk fel, mi is az ábra. Az idő: 1969; a hely: Los Angeles. Adva van egy kiégett színész, Rick Dalton és egy kiégett kaszkadőr, Cliff Booth. Rick színészkedik egy western-ben, miközben a munka mellett küzd a saját kiégettsége ellen is. Cliff meg kap egy kaszkadőri munkát, de összeveszik és -verekszik Bruce Lee-val, vagyis elbassza a melót. Cliff, az elbaszott meló után, lófrál a városban, majd összehaverkodik Mansonnal és háremhölgyeivel. Rick cukiskodik egy 8 éves kislánnyal – meg közben színészkedik, és küzd a saját kiégettségével. Majd ugrunk az időben, hat hónapot; hőseink ekkor érkeznek meg Olaszországból, vissza Hollywoodba. Italoznak, beszélgetnek, majd lemészárolják Mansont és két háremhölgyét. Cliff megy a kórházba, Rick pedig vendégségbe a Polanski-házaspárhoz. És vége a filmnek! Igen, egyszerűbb a film sztorija, mint egy „Szomszédok”-epizód!

A film nem állít semmit. Vagyis úgy is mondhatnám: maga Tarantino nem állít semmit. És ez vele a legnagyobb probléma. Tarantino nem csupán a 60-as évek Hollywoodját hozza elénk, hanem a Polanski-házaspárt és a Manson-szektát is. De mi, nézők nem tudunk meg semmit a Polanski-házaspárról, a Manson-szektáról és Hollywoodról. Hollywood csak van; a Polanski-házaspár és a Manson-szekta is csak ott van Hollywoodban. Ahogy két főszereplőnk, Rick Dalton és Cliff Booth is csak van. Van és kész! Ahogy ez a film is csak van és kész! A filmnek nincs sztorija, nincs tartalma, nincs közlése, nincs értelme. Az egész film csak egy blöff. Egy önmagában dagonyázó stílusparódia. Nesze semmi, fogd meg jól!

A filmben érződik, hogy Tarantino-nak nosztalgikus emlékei vannak a 60-as évekről, viszont ez a viszonyulás kifejezetten felszínes. Tarantino láthatólag semmit nem értett meg az ekkor zajló társadalmi folyamatokból. Rengeteg olyan mozgalom és irányzat jelent meg a 60-as években, amely humanista alapon konfrontálódott a társadalmi normákkal és intézményekkel: feketejogi mozgalom, melegjogi mozgalom, feminista mozgalom, zöld mozgalom, balos diákkörök, neomarxizmus, hippik, háborúellenes megmozdulások, alternatív vallások. Rengeteg művészeti és zenei irányzat bontogatta ekkor a szárnyait: progresszív rock, pszichedelikus rock, heavy metal, elektronikus zene, transzavantgarde, koncept art. Mindezek hatottak Hollywoodra. Mégis: Tarantino nem ábrázol ebből semmit.

Ami Tarantino-nak lejött ebből a pezsgésből, az kettő: 1, hedonizmusba menekülő, kiégett színészek, rendezők, producerek, kaszkadőrök és statiszták s 2, saját megváltástanukba beleörült, erőszakos utakra lépő anarchisták, feministák, zöldek, hippik. Érdekes lenne maga az anyag: a két világ találkozása! Az ipari méretekben működő illúziógyár, és a lázadó fiatalokat bolondító forradalmi illúziók. Két illúzió találkozása, érintkezése, párbeszéde, hol barátkozása, hol ellenségeskedése, nem egyszer heves összecsapása. Tarantino nyúlhatna mesterien is ehhez az erős alapanyaghoz: ábrázolhatná komplexen is, miként csapódnak le a 60-as évek feszült témái az amerikai filmgyártásban. S mindezt tehetné könnyedén, lazán, szórakoztatóan. Közben pedig, fityiszt mutatva a PC-nek, beszólhatna rendező és színész tekintélyeknek, trendeknek és divatoknak, mítoszoknak és legendáknak. De nem, ehelyett kapjuk a szokásos, popkultúrával megfűszerezett exploitation bosszúfantáziát. Azt, amit már megkaptunk tőle western, náci és kung-fu verzióban. Tarantino képtelen meghaladni önmagát.

A 80-as évek Magyarországán születő kritikusok és esztéták írják azt, hogy Tarantino mesteri realizmussal ábrázolta a 60-as évek Amerikáját. Vicces. Tarantino exploitation-filmje csak a felszínes külsőségeket képes hitelesen megjeleníteni a 60-as évek végéről, de mást nem. Mint írtam, fájdalmasan primitív képet kapunk a mélyreható kulturális mozgásokról. A hippijelenség nincs hitelesen ábrázolva. Néhány primitív és barbár galeri nem azonos azokkal a lázadó energiákkal teli fiatal értelmiségiekkel, akik kulturális robbanásokat idéztek elő a társadalomban, mint a free jazz, a performance art és a szabad szerelem. A Manson-család biodíszlet, Charles Manson egy nevetséges nyomorult a filmben, a gyilkosságaikra nem kapunk egy csekélyke magyarázatot sem. Hollywood ábrázolása elnagyolt. Tarantino megjelenít néhány színészt, rendezőt, operatört, sminkest, kaszkadőrt és statisztát, de ezen karakterek összessége (beleértve két főszereplőnket is) semmit nem mond el azokról a komplex folyamatokról, ami miatt ma Hollywood az olcsó szórakoztatás fellegvára. Mint tudjuk, Hollywood egyik terepe a demokratikus és republikánus politikai erők harcának – erre még utalást sem kapunk a filmben. Igaz, Tarantino elszór néhány felületes kulturális utalást (amikre aztán rá is vetik magukat a fanjai), de ezeknek nincs intellektuális mélysége.

A kritikusok szerint Tarantino eme filmje behozott valami újat a filmművészetbe. Röpködnek az olyan kifejezések, hogy „dekonstrukció”, „szimbolizmus”, „narratíva” és „meta-narratíva”. A filmet végignézve nem éreztem azt, hogy erőteljesen megreformálta volna a dramaturgiát és a narrációt. Két jelenet mozdított ki a konformzónámból: a Bruce Lee-paródia és a filmvégi akciójelenet. De még ezek sem ütnek nagyot, két dolognak köszönhetően: egyrészt annak, hogy Tarantino ellőtte az összes patrónát a filmjeiben, másrészt annak, hogy az amerikai filmgyártás úgy felnyomta az ingerküszöböt, hogy azt már Tarantino sem képes megugrani. És akkor ott a többi jelenet, a szar és középszerű jelenetek váltakozása. Életem első Tarantino-filmje, amin unatkoztam; kétszer kellett nekiülnöm, mire eljutottam a The End-ig. A film többször leül, lassan vánszorog előre, hiányzik belőle a lendület. A dramaturgia ott csúszik félre, hogy bár a színészek jól játszanak, a karakterük egydimenziós. A narráció pedig… A cím is azt ígéri a nézőknek, hogy mi itten betekintést nyerünk Hollywood kulisszatitkaiba; beavatottak leszünk az amerikai filmgyártásba. Igen? Még csak felszínes látleletet sem kapunk arról, milyen mechanizmusok működtették a 60-as évek amerikai filmiparát. Oké, kapunk egy olyan információt, hogy a lecsúszott filmszínészeket előszeretettel alkalmazták a filmekben rosszfiúnak, hogy aztán az ő hátukon emelhessék magasra a főhőst játszó, ígéretesnek tűnő, fiatal filmszínészeket. (Lásd a forgatott western film.) De ez az egyetlen infó, amit kapunk, legyünk vele boldog! Még arról sem kapunk képet, milyen a filmkészítés folyamata! És a 8 éves kislánnyal való beszélgetés… (jaj, már megint felidézem)… a 8 éves kisl… (összpontosíts!)… a 8 éves kislánnyal való diskurzus egy didaktikus rémtett!

Igyekszem jószándékúan közelíteni a filmhez. Érződik, hogy Tarantino tényleg akart valamit közölni Hollywoodról. Talán sikerült is volna neki, ha kér segítséget, ha nem is társrendezőt, de legalább tanácsadókat; olyan személyeket, akik tökéletesen ismerik a 60-as éveket és annak amerikai filmgyártását. De tartok tőle, nem is volt szándéka Tarantino-nak, hogy reális képet fessen Hollywoodról. Ez inkább egy nosztalgiavonat, amely Tarantino-t és fanjait furikázza ide-oda egy sohasemvolt, romanticizált Hollywoodban. Persze működhetne nosztalgiafilmként is, de ahhoz meg nem eléggé intim, inkább steril és művies. Lelketlen, mint az a cigaretta-reklámfilm, ami megjelenik a stáblista alatt. Tarantino, ahogy befutott, ki is üresedett; és amit legutoljára letett az asztalra, nem túl értékes. Hol van már itt a non-lineáris történetvezetés, a szellemes dialógusok és a pengeéles karakterek? Hát ebben a filmben sehol. Profi a fényképezés, rendben van a vágás, akad néhány ötlet is benne – de érződik rajta, hogy úgy dobálták össze az egészet.

Számomra Tarantino utat tévesztett (az Inglourious Basterds és a Django még akciófilmes-vonalban is középszerűek), de sokaknál még mindig a szórakoztatás nagymestere. Jó azoknak, akik ilyen önfeledten beveszik az illúziótablettát! Én mindig érdeklődve ülök le az új filmjei elé, aztán csalódva állok fel. Úgy néz ki, nálam kifújt a Tarantino-lufi. De talán a következő filmje...

"A Tanácsköztársaság szellemi utódai ma is köztünk járnak" - üssük hát őket agyon! Éljen a polgárháború!

„A politikum „jobb” és „bal” dichotomikus felosztása az első francia nemzetgyűlésen alakult ki, amikor is formálisan „egyenlő érvényű”, alternatív véleménnyé tették a társadalom deszakralizálását hirdető abnormalitást – méltó jelképe De Sade márki „kiszabadítása” az őrjöngő csőcselék által – a normalitással: immár a nemzetgyűlési elnöktől „jobbra” foglaltak helyet az ancient régime, míg balra az újnak hívei. A rendi gyűlés a rendetlenség „nemzetgyűlésévé” alakult át. A francia trikolór vertikális színképzése is ezt hirdeti: egyenlők, így egymásnak alternatívái ezek a világnézetek. Ezt katolikusként – VI. Piusz kortárs elítélő nyilatkozataival, valamint XVI. Gergely és Boldog IX. Piusz pápák tanbeli megnyilatkozásaival (Quanta Cura, Syllabus Errorum) – kötelességünk radikálisan elutasítani, amennyiben valóban katolikusok vagyunk, azaz hitünkhöz következetesek.

A szó eredeti értelmében katolikus ember csakis „jobboldali” lehet.

A jobboldaliságnak persze lehetséges ennél mélyebb jelentést is tulajdonítani. A világbíró Krisztus a jobbjára állítja híveit, míg baljára ellenségeit. Krisztus az a Kőszikla, kinek jobb oldalából életadó forrás fakadt föl, mikor elszenderült a kereszt trónusán. Jobbján vala a jobb lator, balján az őt káromló bal lator. A „jobb” a „helyes” és „jó” fogalmaival van összeköttetésben a legtöbb nyelvben. Így angolul „right”, németül „Recht”, olaszul „destra” (vagy „diritto”) mind-mind a jósággal, a törvényességgel és a joggal függnek össze; míg a „bal” a rosszal (sinistra) vagy a hanyagsággal (Linke)… Édes anyanyelvünkön is így vagyon ez: „jobb sors” és „balsors”, vagy „balkézről való”, „baljós”, és „balszerencse”. A jobb oldal a jó oldal – az Üdvözítő jobbjának oldala. Az istenellenes, hazaellenes és családellenes liberalizmusnak a szocializmus a testvérpárja, ugyanazon baloldali éremnek másik oldala. Donoso Cortes – az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb katolikus politikai teoretikus – kimerítően írt erről főművében. Ennek megfelelően ezen ideológiákat és minden formájukat radikálisan el kell utasítani egy katolikusnak. A liberalizmus és a szocializmus minden, hangsúlyozom, minden formája (a már említett „Syllabus” szerint) elfogadhatatlan, így értelmezhetetlen számunkra a „liberális katolicizmus”, a „keresztényszocializmus”, vagy a „felszabadítási teológia” szóvirága. Olyan üres és komolyan nem vehető kijelentések ezek, mintha valaki azt mondaná, hogy 1+1, vagy 2+2, vagy 3+3 = 666. Ördögi hazugságok.”

(Szász Péter)

Anders Behring Breivik olvasta Donoso Cortes-t. Hogy ez miért is lényeges, később!

Ezt az esszét kétszer kellett megírnom. Ez a második verzió. Néhány nappal ezelőtt írtam valamit; az első írásomat indulatból hoztam össze. Az indulat szülte írás aztán a kukában végezte; nem érdemelte meg a publikálást. Napok elteltével sikerült lenyugodnom, és kevéske indulattal megírnom a második verziót. Nem indulat nélkül; kevéske indulattal. Így is át kellett írnom egyszer, kigyomlálva belőle pár nem úriemberhez méltó megjegyzést. Jelen írásom problematikáját az adja, hogy amire reagálni kívánok, az jobboldali ismerőseim megnyilvánulásai, amelyek cikkekben, esszékben, interjúkban láttak napvilágot. Ezen írás abban is segít egy kicsit, hogy tisztázzam magam előtt, miért is hagytam ott a fenébe a jobboldalt, és lettem végül apolitikus. A rendszerváltás óta hazánkban zajló polgárháborúban több ismerősöm is tevékenyen részt vesz; én nem kívánom őket sem polgári, sem nick nevükön szólítani – ezen írásnak nem személyes sérelmekről kell szólnia, hanem egy szomorú jelenségről. A tisztesség kedvéért ezért elválasztom egymástól a magánéleti identitást a politikai identitástól, és amire reagálni fogok, szigorúan a politikai identitás.

Donoso Cortes. Joseph de Maistre. Louis de Bonald. – Népszerű szerzők, jobboldali értelmiségiek körében, nem egy közülük közel áll a NER-hez. Általában sznobizmusból olvassák őket, egyfajta intellektuális keménykedésből; két Cortes-idézet között Johnny Bravó-ként befeszülve igyekeznek imponálni az álmodozó bölcsészlányoknak. A magam részéről nem sok értelmét látom olyan teoretikusok igenlésének, akik a hűbéri rendszer apologétái voltak; amit védelmeztek, az a feudalizmus, és amit elutasítottak, az a kommunizmus és a kapitalizmus. Valójában olyan gondolkodók gondolatairól van szó, amik adaptálhatatlanok a 21. században. „A forradalom rossz” – vaúúú, ezt már rég tudjuk, a totalitarizmusok borzalmai után pedig többen is kifejtették már kellő részletességgel eme felismerést. Valódi 19. századi monarchista teoretikusok – az őket felvállaló hazai monarchizmus sem több, mint puszta nekromancia.

„A szó eredeti értelmében katolikus ember csakis „jobboldali” lehet.” – Ami mi a hagymapálinkát jelent ma a 21. században? Romboljuk le a tőkés rendszert egy jobboldali anti-kapitalizmus szellemében, és térjünk vissza a tiszta feudalizmushoz, ami lehetetlen? Az ellenforradalmi jobboldal által kárhoztatott Felvilágosodás (pfújj, rossz kutya!!!) és Franczia Forradalom (pfújj, nagyon-nagyon rossz kutya!!!) előtt ugyanis csak egy gazdasági-társadalmi rendszer volt: a FEUDALIZMUS. A középkor-imádat is a jobboldalon igazából a feudalizmus igenlése – de minek? Az egymással rivalizáló kapitalizmus és kommunizmus a Felvilágosodás és a Franczia Forradalom révén jött a világra, a hűbéri rendszer romjain. Tipikus bölcsésztechnika, amikor homályosan (szofisztikáltan) van megfogalmazva a mondanivaló. Most akkor mi a mocsári rütyütyüt értenek az „igazi jobboldal” alatt? Erre sosem kaptam világos választ katolikus ellenforradalmár barátaimtól!

Ha pedig a mai „jobboldal” értendő alatta, akkor a cseléd szerepénél többet nem jósolok a „jobboldali” játékszabályoknak megfelelni kívánó katolikusok számára. Már eleve rossz nézni, ahogy katolikusok és reformátusok csúsznak-másznak Trump, Putyin, Bolsonaro, Duterte, Orbán és egyéb „jobboldali” hadurak előtt. Önmagában az a probléma, hogy manapság a jobboldal-baloldal ellentétpár alatt semmi más nem értendő, mint nemzettestvérek közötti polgárháború. A politika pedig nem több, mint az erőforrások birtoklásáért vívott küzdelem. Persze nem mindegy, hogy ki birtokolja az erőforrásokat – de ez ennyi, nem több, nem jobb, nem más! Ma részt venni a politikában, politizálni két tevékenységet jelent elsősorban: 1, bármikor feláldozható és felcserélhető gyalogosként harcolni az erőforrások birtoklásáért vívott küzdelemben és 2, a polgárháborúban ököllel belesújtani egy nemzettestvérünk arcába. A politikai sakktáblán való szereplésben nincs semmi nemesség, semmi méltóság, semmi szépség, semmi olyasmi, ami közelebb vinne Istenhez! Sőt, ha valaki el akar kárhozni, akkor nem is találhatna megfelelőbb terepet a politikai csatamezőnél! Régi, de helytálló közhely, hogy a politika mocskos világ. Ebbe tényleg érdemes menetoszlopban belevinni a katolikusokat? Szerintem nem!

„A liberalizmus és a szocializmus minden, hangsúlyozom, minden formája (a már említett „Syllabus” szerint) elfogadhatatlan, így értelmezhetetlen számunkra a „liberális katolicizmus”, a „keresztényszocializmus”, vagy a „felszabadítási teológia” szóvirága.” Ezzel egyet is értek. Csak azt nem értem, miért lett ebből a felsorolásból kihagyva a katolicizmussal való fasiszta kísérletezés, többek között a Nyilaskeresztes Mozgalom, a Vasgárda és a Fallange? És mitől másabb minőség az, amikor Cortes, de Maistre és de Bonald alárendelik a katolikusokat egy monarchista politika kiszolgálásának? A politika, akármilyen gúnyába is van bújtatva, csak úgy fogadja el a Katolikus Egyházat, mint az ő kényének-kedvének alávetett szolgálót. Oly mindegy, hogy baloldal-szélsőbaloldal vagy jobboldal-szélsőjobboldal, az eredmény ugyanaz!

Az ellenforradalmi jobboldal egy törzsi szemléletet erőltet rá a katolicizmusra. Most lehet vitatkozni azon, mennyire volt törzsi a 19. században – ha azt nézzük, hogy a klasszikus jobb és bal felosztás is mennyire törzsi, akkor nagyon is! A 21. században a politikai katolicizmus olyan mozgalmai, mint a baloldali Theology of Liberation és a jobboldali Tradition, Family and Property, csak úgy árasztják magukból a törzsi logikát. Fő cél: győzelmet aratni a másik felett, uralni a teret, diktálni a játékszabályokat! Küzdelem azért, ki interpretálja politikailag a katolicizmust. Ha nem értesz egyet velem politikailag: nem vagy katolikus! Érted: nem csupán a morál és a dogma terén szükséges az egyetértés (ami még észszerű), hanem a politika terén is! A katolicizmus lesüllyesztése egy ilyen törzsi létezésbe eleve anti-katolikus (vagyis nem egyetemes). A katolicizmus ugyanis nem politikai törzs!

De van itt más probléma is.

Ezen ideológusok (társadalommérnökök) gondolatainak hangoztatása szolgálhat más célokat is. Lehetnek egy újfajta uszítás eszközei is. Elég csak levezetni a fent idézett gondolatot. Eszerint a baloldal anti-krisztusi, a Sátán szolgája, ellensége Istennek. Ha a baloldal ellensége Istennek, anti-krisztusi és sátáni, akkor a létezése bűnös. Ha a baloldal létezése bűnös, akkor méltó arra, hogy kitöröljék a történelemből. A szocializmus és a liberalizmus istenellenes, hazaellenes és családellenes – vagyis ellensége az Istennek, a hazának és a családnak; mint ellenség, igyekszik ártani az Istennek, a hazának és a családnak. A hétköznapi életben, ha valami ártalmas, annak megszüntetik a működését és a létezését. A kutyát, amely ártalmas az emberekre, kiiktatják egy golyóval. A szocializmus és a liberalizmus, eleve a baloldal és a centrum, kiiktatása kötelessége a jobboldalnak. Kiiktatása minden eszközzel. Beleértve a fizikai erőszakot is.

Breivik olvasta Donoso Cortes-t. Meg Joseph de Maistre-t és Louis de Bonald-ot. Mikor meggyilkolta a norvég szociáldemokrata fiatalokat a nyári táborban, valójában követte Donoso Cortes és Joseph de Maistre receptjét. A norvég szociáldemokrata fiatalok „istenellenesek, hazaellenesek és családellenesek” voltak, az „Anti-Krisztus és a Sátán szolgái”, az „Isten ellenségei”. Breivik, mint „Jézus katonája”, mint „jó keresztény”, elpusztította a „bal latorokat”. Bizonyos jobboldali emberek szemében mindmáig egy hős, egy bajnok, egy keresztes vitéz.

Donoso Cortes és Joseph de Maistre megmutatta azt, hogyan lehet uszításra használni a katolicizmust. Meg azt is, hogy a katolikus dogmák önkényes kiforgatásával hogyan lehet dehumanizálni és démonizálni embereket. A katolicizmusra hivatkozva eltaposni őket, mint egy férget. Ahogy azt Breivik is tette a norvég szociáldemokrata kamasz fiúkkal és lányokkal. Kevesen tudják azt, hogy a jobboldali kormánypártokkal szemben van egy kritikai attitűd a politikai katolicizmus ókonzervatív szárnya részéről (pl. TFP): miszerint a mainstream kormánypárti jobboldal nem valódi jobboldal, mert nem követi azt a katolikus ellenforradalmi politikát, amit Cortes és de Maistre. (Ez megfogalmazódott az Orbán-kormánnyal szemben is.) Még jó: ha a jobboldali kormánypártok a Donoso Cortes – Joseph de Maistre elvek mentén vezetnék az országot, a migránsok nem a tranzitzónában lennének, hanem a meszesgödrökben, a baloldal pedig nem a Parlamentben küzdene a hatalomért, hanem a kazamatákban bujkálna a terrorlegények dühe elől. A katolikus ellenforradalmárok amúgy csak azt tekintik jobboldalnak, amelynek a fundamentuma az ultramontán és tomista állameszme. Vagyis rajtuk kívül semmi sem jobboldal, egyedül csak ők!

A baloldalnak és a jobboldalnak a hipokrata hozzáállása a halálhozó cselekedethez, a gyilkossághoz ismert. A jobboldalon többen igenlik a halálbüntetést és ellenzik az abortuszt, a baloldalon többen igenlik az abortuszt és ellenzik a halálbüntetést. Farkas Attila Márton, egykori cimborám mondta párszor: annyira szeretne látni már egy olyan jobboldalit, aki támogatja a halálbüntetést, az abortuszt, az eutanáziát és a fegyverviselést, mint IGAZI HALÁLPÁRTI, és olyan baloldalit, aki ellenzi a halálbüntetést, az abortuszt, az eutanáziát és a fegyverviselést, mint IGAZI ÉLETPÁRTI! Ezzel persze karikírozta azt a hipokratizmust, ami jelen van mind a jobboldali, mind a baloldali politizálásban. A katolikus ellenforradalmárok szintén hipokrata módon ellenzik az abortuszt, és támogatják a halálbüntetést. A katolicizmusra hivatkozva, igazi derridai módszerekkel érvelnek a fennkölten „halálbüntetés”-nek nevezett emberölés mellett. Ha azt veszem figyelembe, milyen módon uszítanak a másképpen gondolkodók ellen, miközben szimpatizálnak a halálbüntetés intézményével, akkor felmerül bennem az, hogy nem pusztán vérszomj áll-e mindezek mögött. Jelen esszé szerzője egyaránt ellenzi a halálbüntetést, az abortuszt és az eutanáziát, mint a Halál Kultúrájának manifesztációit. Ebben a társadalomban túl sokan akarnak ölni – én viszont senkinek nem akarom elvenni az életét! Egy katolikus, akinek a szívében ott van Jézus, sosem érvel az emberölés mellett. Ha csak nem tiszta a lelkivilága – viszont abban a mocsokban hol van a Megváltó?

Én azért lettem apolitikus katolikus létemre, mert látom, micsoda undorító csatatérré lett a politika. (Vagy mindig is az volt?). Én, mint katolikus ember, radikálisan elutasítom azt a polgárháborút, amibe menthetetlenül belecsúszott Európa és Amerika. A katolikus ellenforradalmárok, úgy látom, idealizálják, esztétizálják és romantizálják ezt a polgárháborút; élvezkedve lubickolnak benne; számukra ez móka és kacagás! Abba már bele sem gondolnak, mi lesz, ha majd a magyar társadalomban is felébred néhány Breivik! Egyelőre még nyárspolgári eszközökkel zajlik „jobboldal” és „baloldal” küzdelme – kérdés: mikor fog ez átmenni „Game of Thrones”-szintre? Tudjátok: mikor majd emberek golyót röpítenek egymás fejébe, csak mert az egyik „jobb”, a másik „bal”! Átkapcsolunk Prónay Pál- és Szamuelly Tibor-üzemmódba! A kommentmezőn barangolva érezhető: sokaknál van igény a barbarizmusra, mindkét oldalon.

Ezért is mondom azt:

Donoso Cortes a faszom!

Az emberi élet többet ér bármilyen jéghideg ideológiánál. Nekünk pedig nincs jogunk elvitatni és elvenni embertársainktól. Még szavak szintjén sem.