(Once Upon a Time... in Hollywood)

Ennek most mi értelme volt?

Kezdeti benyomások, miután lement 1 óra a filmből… Kétszer kellett leülnöm a 160 perces film elé… Igen, 160 perces film; a naiv néző azt hinné, Tarantino itt valami rendkívül mélyet közöl Hollywoodról, mint kb. Woody Allen „Hollywood Ending” c. filmje…. Kétszer kellett leülnöm elé, hogy végre eljussak a majdnem 3 órás film végére. Az első 1 óra dögunalmas… Nézem a filmet, reggel, lemegy 1 óra, középszerű és szar jelenetek követik egymást; egyetlen jelenet az 1 óra alatt, ami kimozdít a konformzónámból, az a Bruce Lee-paródia.

Aztán 1 óra elteltével jön Leonardo DiCaprio közös jelenete a 8 éves kislánnyal… Uuuh!... Még a jelenet felelevenítése is fájdalmas… Az a giccses és nyálas, gusztustalan cukiskodás… A 8 éves kislánnyal… A DiCaprio által játszott karakter, Rick Dalton kiönti a lelkét egy 8 éves kislánynak… És a 8 éves kislány megvigasztalja a kiégett 40-es férfit… Nem kapok levegőt, annyira (megható?) kínos ez a jelenet; folynak a könnyeim a (meghatódottságtól?) kíntól; ez a jelenet annyira (szép?) szar… A kiégett akciófilmes férfiszínész kiönti a lelkét egy 8 éves kislánynak, potyognak a férfikönnyek, és a 8 éves kislány megvigasztalja a könnyező cowboy-t…

ELÉG!

A 8 éves kislány vigasztalja a könnyező cowboy-t...

KIÉG AZ AGYAM!

Kikapcsoltam a filmet.

Aztán erőt vettem magamon. És délután 17.00-kor (3 dobozos sör és 2 pohár fehér bor elfogyasztása után) folytattam a filmet. Sajnálatosan Tarantino nem kímélt meg, hanem megkínált egy második olyan jelenettel is, ahol DiCaprio együtt cukiskodik a 8 éves kislánnyal… A 8 éves kislány, egy felvett jelenet után, asszondja Rick Daltonnak, hogy „remek színész”, és Rick arcán lecsurog egy könnycsepp… Egy kedves picilány dicsérete sebet ejt a kemény férfiszíven... Ez igen, Tarantino két jelenettel is megidézte nekem Kevin Smith „Jersey Girl” c. filmjét! (Apa,apa,demegigérted,hogyeljösszazelőadásomra!Gyülöllek!). Ezt a jelenetet már csak az koronázta volna meg, ha a 8 éves kislány ad a cowboy arcára egy puszit… Pfuj, nem nyomtam le a filmet (bár közel álltam hozzá), de azért kidobtam a taccsot!

Ennél súlyosabb problémák is vannak a filmmel, de mielőtt rátérnék ezekre, még maradjunk a 8 éves kislánynál. Ugyanis ez a két jelenet, ahol a film cukiskodik egy 8 éves kislánnyal, utal arra, hogy Tarantino mélységesen lejjebb adta a lécet.

Kisgyermekkel való cukiskodás. Ezt az esztétikai elemet úgy is hívom: az „aranyos kisgyerek”. Általában ez a gyermektelen nők megragadására szolgál; belőlük képez egyfajta rajongótábort az adott filmes műalkotás. A normális nők többsége ugyanis vágyik egy gyermekre; és amikor meglát a környezetében egy csecsemőt, vagy egy 3-4-5-6-7-8-9-10-11 éves gyermeket, beindul ez az egészséges ösztön. Itt nem csupán arról van szó, hogy elérzékenyül a hölgy egy gyermek láttán, hanem abban a pillanatban előtör belőle a vágy egy saját gyermek után. A filmkészítők egy része gátlástalanul vissza is él ezzel az ősi női ösztönnel és vággyal. Magyarán: berak a filmjébe egy bájos gyermeket, hogy ezzel is nézőket generáljon magának. Klasszikus példája ennek a „Full House” sorozat, ahol a gyermekszínészek még túl is játszották a szerepüket. Az „aranyos kisgyermek” általában a legalja filmkészítők kedvenc esztétikai eszköze; de azért olyan profi rendezők is alkalmazzák, mint Steven Spielberg (Picur az „Indiana Jones and the Temple of Doom”-ból) és George Lucas (a gyermek Anakin a „The Phantom Menace”-ból).

Sosem gondoltam volna, hogy Quentin Tarantino is élni fog ezzel az alantas esztétikai elemmel. Hogy egy Tarantino-filmben kell majd látnom egy kisgyermekkel való cukiskodást. Egy 8 éves kislánnyal való sírás-rívást. Bár miért is csodálkozom egy olyan rendezőn, akinek már szinte védjegye a gátlástalanság?!

Lépjünk tovább!

A kritikusok szeretik. Ez a film rengeteg pozitív kritikát kapott itthon, magyar honban. Mondhatni: csak pozitív kritikát.

„Sztori”. Nem véletlenül van idézőjelben, ugyanis rendes sztorija nincs. A cselekmény nem jut el „A”-ból „B”-be. De azért vázoljuk fel, mi is az ábra. Az idő: 1969; a hely: Los Angeles. Adva van egy kiégett színész, Rick Dalton és egy kiégett kaszkadőr, Cliff Booth. Rick színészkedik egy western-ben, miközben a munka mellett küzd a saját kiégettsége ellen is. Cliff meg kap egy kaszkadőri munkát, de összeveszik és -verekszik Bruce Lee-val, vagyis elbassza a melót. Cliff, az elbaszott meló után, lófrál a városban, majd összehaverkodik Mansonnal és háremhölgyeivel. Rick cukiskodik egy 8 éves kislánnyal – meg közben színészkedik, és küzd a saját kiégettségével. Majd ugrunk az időben, hat hónapot; hőseink ekkor érkeznek meg Olaszországból, vissza Hollywoodba. Italoznak, beszélgetnek, majd lemészárolják Mansont és két háremhölgyét. Cliff megy a kórházba, Rick pedig vendégségbe a Polanski-házaspárhoz. És vége a filmnek! Igen, egyszerűbb a film sztorija, mint egy „Szomszédok”-epizód!

A film nem állít semmit. Vagyis úgy is mondhatnám: maga Tarantino nem állít semmit. És ez vele a legnagyobb probléma. Tarantino nem csupán a 60-as évek Hollywoodját hozza elénk, hanem a Polanski-házaspárt és a Manson-szektát is. De mi, nézők nem tudunk meg semmit a Polanski-házaspárról, a Manson-szektáról és Hollywoodról. Hollywood csak van; a Polanski-házaspár és a Manson-szekta is csak ott van Hollywoodban. Ahogy két főszereplőnk, Rick Dalton és Cliff Booth is csak van. Van és kész! Ahogy ez a film is csak van és kész! A filmnek nincs sztorija, nincs tartalma, nincs közlése, nincs értelme. Az egész film csak egy blöff. Egy önmagában dagonyázó stílusparódia. Nesze semmi, fogd meg jól!

A filmben érződik, hogy Tarantino-nak nosztalgikus emlékei vannak a 60-as évekről, viszont ez a viszonyulás kifejezetten felszínes. Tarantino láthatólag semmit nem értett meg az ekkor zajló társadalmi folyamatokból. Rengeteg olyan mozgalom és irányzat jelent meg a 60-as években, amely humanista alapon konfrontálódott a társadalmi normákkal és intézményekkel: feketejogi mozgalom, melegjogi mozgalom, feminista mozgalom, zöld mozgalom, balos diákkörök, neomarxizmus, hippik, háborúellenes megmozdulások, alternatív vallások. Rengeteg művészeti és zenei irányzat bontogatta ekkor a szárnyait: progresszív rock, pszichedelikus rock, heavy metal, elektronikus zene, transzavantgarde, koncept art. Mindezek hatottak Hollywoodra. Mégis: Tarantino nem ábrázol ebből semmit.

Ami Tarantino-nak lejött ebből a pezsgésből, az kettő: 1, hedonizmusba menekülő, kiégett színészek, rendezők, producerek, kaszkadőrök és statiszták s 2, saját megváltástanukba beleörült, erőszakos utakra lépő anarchisták, feministák, zöldek, hippik. Érdekes lenne maga az anyag: a két világ találkozása! Az ipari méretekben működő illúziógyár, és a lázadó fiatalokat bolondító forradalmi illúziók. Két illúzió találkozása, érintkezése, párbeszéde, hol barátkozása, hol ellenségeskedése, nem egyszer heves összecsapása. Tarantino nyúlhatna mesterien is ehhez az erős alapanyaghoz: ábrázolhatná komplexen is, miként csapódnak le a 60-as évek feszült témái az amerikai filmgyártásban. S mindezt tehetné könnyedén, lazán, szórakoztatóan. Közben pedig, fityiszt mutatva a PC-nek, beszólhatna rendező és színész tekintélyeknek, trendeknek és divatoknak, mítoszoknak és legendáknak. De nem, ehelyett kapjuk a szokásos, popkultúrával megfűszerezett exploitation bosszúfantáziát. Azt, amit már megkaptunk tőle western, náci és kung-fu verzióban. Tarantino képtelen meghaladni önmagát.

A 80-as évek Magyarországán születő kritikusok és esztéták írják azt, hogy Tarantino mesteri realizmussal ábrázolta a 60-as évek Amerikáját. Vicces. Tarantino exploitation-filmje csak a felszínes külsőségeket képes hitelesen megjeleníteni a 60-as évek végéről, de mást nem. Mint írtam, fájdalmasan primitív képet kapunk a mélyreható kulturális mozgásokról. A hippijelenség nincs hitelesen ábrázolva. Néhány primitív és barbár galeri nem azonos azokkal a lázadó energiákkal teli fiatal értelmiségiekkel, akik kulturális robbanásokat idéztek elő a társadalomban, mint a free jazz, a performance art és a szabad szerelem. A Manson-család biodíszlet, Charles Manson egy nevetséges nyomorult a filmben, a gyilkosságaikra nem kapunk egy csekélyke magyarázatot sem. Hollywood ábrázolása elnagyolt. Tarantino megjelenít néhány színészt, rendezőt, operatört, sminkest, kaszkadőrt és statisztát, de ezen karakterek összessége (beleértve két főszereplőnket is) semmit nem mond el azokról a komplex folyamatokról, ami miatt ma Hollywood az olcsó szórakoztatás fellegvára. Mint tudjuk, Hollywood egyik terepe a demokratikus és republikánus politikai erők harcának – erre még utalást sem kapunk a filmben. Igaz, Tarantino elszór néhány felületes kulturális utalást (amikre aztán rá is vetik magukat a fanjai), de ezeknek nincs intellektuális mélysége.

A kritikusok szerint Tarantino eme filmje behozott valami újat a filmművészetbe. Röpködnek az olyan kifejezések, hogy „dekonstrukció”, „szimbolizmus”, „narratíva” és „meta-narratíva”. A filmet végignézve nem éreztem azt, hogy erőteljesen megreformálta volna a dramaturgiát és a narrációt. Két jelenet mozdított ki a konformzónámból: a Bruce Lee-paródia és a filmvégi akciójelenet. De még ezek sem ütnek nagyot, két dolognak köszönhetően: egyrészt annak, hogy Tarantino ellőtte az összes patrónát a filmjeiben, másrészt annak, hogy az amerikai filmgyártás úgy felnyomta az ingerküszöböt, hogy azt már Tarantino sem képes megugrani. És akkor ott a többi jelenet, a szar és középszerű jelenetek váltakozása. Életem első Tarantino-filmje, amin unatkoztam; kétszer kellett nekiülnöm, mire eljutottam a The End-ig. A film többször leül, lassan vánszorog előre, hiányzik belőle a lendület. A dramaturgia ott csúszik félre, hogy bár a színészek jól játszanak, a karakterük egydimenziós. A narráció pedig… A cím is azt ígéri a nézőknek, hogy mi itten betekintést nyerünk Hollywood kulisszatitkaiba; beavatottak leszünk az amerikai filmgyártásba. Igen? Még csak felszínes látleletet sem kapunk arról, milyen mechanizmusok működtették a 60-as évek amerikai filmiparát. Oké, kapunk egy olyan információt, hogy a lecsúszott filmszínészeket előszeretettel alkalmazták a filmekben rosszfiúnak, hogy aztán az ő hátukon emelhessék magasra a főhőst játszó, ígéretesnek tűnő, fiatal filmszínészeket. (Lásd a forgatott western film.) De ez az egyetlen infó, amit kapunk, legyünk vele boldog! Még arról sem kapunk képet, milyen a filmkészítés folyamata! És a 8 éves kislánnyal való beszélgetés… (jaj, már megint felidézem)… a 8 éves kisl… (összpontosíts!)… a 8 éves kislánnyal való diskurzus egy didaktikus rémtett!

Igyekszem jószándékúan közelíteni a filmhez. Érződik, hogy Tarantino tényleg akart valamit közölni Hollywoodról. Talán sikerült is volna neki, ha kér segítséget, ha nem is társrendezőt, de legalább tanácsadókat; olyan személyeket, akik tökéletesen ismerik a 60-as éveket és annak amerikai filmgyártását. De tartok tőle, nem is volt szándéka Tarantino-nak, hogy reális képet fessen Hollywoodról. Ez inkább egy nosztalgiavonat, amely Tarantino-t és fanjait furikázza ide-oda egy sohasemvolt, romanticizált Hollywoodban. Persze működhetne nosztalgiafilmként is, de ahhoz meg nem eléggé intim, inkább steril és művies. Lelketlen, mint az a cigaretta-reklámfilm, ami megjelenik a stáblista alatt. Tarantino, ahogy befutott, ki is üresedett; és amit legutoljára letett az asztalra, nem túl értékes. Hol van már itt a non-lineáris történetvezetés, a szellemes dialógusok és a pengeéles karakterek? Hát ebben a filmben sehol. Profi a fényképezés, rendben van a vágás, akad néhány ötlet is benne – de érződik rajta, hogy úgy dobálták össze az egészet.

Számomra Tarantino utat tévesztett (az Inglourious Basterds és a Django még akciófilmes-vonalban is középszerűek), de sokaknál még mindig a szórakoztatás nagymestere. Jó azoknak, akik ilyen önfeledten beveszik az illúziótablettát! Én mindig érdeklődve ülök le az új filmjei elé, aztán csalódva állok fel. Úgy néz ki, nálam kifújt a Tarantino-lufi. De talán a következő filmje...