Grafománia

Mobbing

2019. június 16. - Frederick2

mobbing.jpg

A bullying társadalmilag ismert jelenség: gyerekek és kamaszok körében történő megalázás és kirekesztés, testi és lelki bántalmazás. A felelősségteljes szülők igyekeznek megóvni a gyermekeiket az áldozattá válástól. Borzalmas, ha egy gyerek megtapasztalja azt, hogy nem teljes jogú tagja a kortársai közösségének. A felnőtt ugyanúgy áldozata lehet a megaláztatás és a kirekesztés folyamatának a munkahelyén, mint a gyermek az iskolában. A mobbing az, amikor a felnőtt bántalmazva van a munkahelyén. Az áldozat felnőtt, az elkövetők felnőttek, a terror helyszíne pedig a munkahely. A Munkahelyi (T)error blog gyomorforgató gyűjteménye a mobbingnak. (Csak erős idegzetűeknek!) Érdekes módon a mobbing kifejezést nem alkalmazzák a szakemberek, ha a bántalmazott felnőtt munkahelye az iskola. Mikor bizony nem csupán gyermekeket bántalmaznak az iskola falai között a diáktársak, hanem időnként néhány tanár is szívesen rugdalja verbálisan a kiszolgáltatott kollégát! Egy tanári kar is alkalmazhat terrort az olyan kollégán, aki valamiért kilóg a sorból. A magyar iskolarendszer frusztrált légköre kifejezetten alkalmas hely a bullying és a mobbing gyakorlására; a rossz közérzet garantált.

 

A mobbing során rendszeresen érik a személyt a munkahelyen fizikai és/vagy lelki sérülések. Az elkövető egy vagy több személy; magányos ragadozó vagy veszett falka. A pszichoterror kiváltója lehet az irigység és a féltékenység, személyes ellenszenv. Néha(?) elég egyszerű az indok: kell valaki, akin levezethetik a feszültséget, a frusztrációt. De az is lehet, hogy az elkövető pusztán szociopata, akinek a munkahelye a vadászterülete. A mobbing eszköztára széles: gúnyolódás, rágalmazás, becsmérlés, kiközösítés, időnként fizikai erőszak. A vezetőnél még ott van a kirúgással való fenyegetőzés. A mobbing mindenképpen egy erőszakos fellépés a gyengébbel szemben. A mobbing folyamatosan rossz közérzetet kelt a dolgozóban. A mobbing sokszor köthető valamilyen vezetői pozícióban levő személyhez. Egy vezérhím vagy vezérnőstény körül csoportosuló bagázs kipécéz magának valakit, rászáll, és terrorizálja napi rendszerességgel. Ez számukra szórakozás és kikapcsolódás, móka és kacagás. A mobbing általában olyan munkahelyeken fordul elő, ahol merev a hierarchia. A nyitott struktúrákban ritka a mobbing, mivel egyenrangúak a munkatársak, nincs alárendelődés. Természetesen egy egészségesen autoriter munkaközösségben sincs mobbing. Ha egy munkahelyi struktúrában rivalizálnak a dolgozók, akkor garantált valamennyi konfliktus.

 

Kik lehetnek az áldozatok? Bárki. Ezt így felesleges csoportokra bontani. Kortól és nemtől függetlenül érheti az embert munkahelyi zaklatás. A legtöbb esetben az alacsony önértékelésű, labilis érzelmű, gyenge szociális készségű emberek a célpontok. A bántalmazók között rengeteg a nárcisztikus személy, aki mások fájdalmából merít erőt. A versengések során, mikor a tét a több fizetés és a magasabb pozíció, szintén kialakulhatnak ilyen abnormális helyzetek.

 

A munkaerő-piac igazi tenyészőhelye a terrorlegényeknek és terrorleányoknak. Az emberek többsége arra van determinálva, hogy a munkaerő-piacon bassza el… óh, pardon, töltse el az ideje nagy részét! A munkahelyi terror frusztrálttá teszi az egyént, ezt a frusztrációt pedig viszi haza, a lakására, a családjába. A munkásnak nem szabad elviselnie a napi szintű munkahelyi terrort! Amit csak lehet, meg kell tennie, hogy véget vessen a megaláztatásnak és a kirekesztésnek, a szorongásnak és a feszültségnek, a stressznek és a depressziónak! A pszichoterror eredményezhet fejfájást, torokszűkülést, izzadást, szédülést, alvászavart, szorongást, levertséget, pánikot. Így jelez az emberi test, hogy most már elég! A beletörődés rossz stratégia. Az önvédelem, a további támadások meggátolása elengedhetetlen a fennmaradáshoz. Felesleges a szofizmus, a szavak csűrése-csavarása; a mobbing súlyos támadás az emberi személy ellen. És mint ilyen, tűrhetetlen!

 

A vezetőnek illik észlelnie a mobbingot, az észlelés után pedig tennie kell ellene. Értelemszerűen elsősorban azért, mert megköveteli az igazságosság ideája. Az ideán túl ott a praktikum is. A munkahelyi marakodás kikezdi a munkaközösségen belüli szolidaritást, és csökkenti a hatékony munkavégzést. A stresszes alkalmazott nehezebben teljesít, és hajlamos a betegségekre. Egy munkahely, ahol gyenge, esetleg hiányos a szolidaritás, gyengébben teljesít a munkaerő-piacon.

 

A vezető szerepe jelentős a munkahelyi struktúrában. Mint vezető, mintát ad az alkalmazottainak. Ha szorgalmas vezető, akkor ösztönzi az alkalmazottait a munkára; ha lusta vezető, akkor az alkalmazottainak többsége is átadja magát a henyélésnek. Ha a munkahelyi vezető egy gyenge autoritás, akkor jelentős esély van rá, hogy megjelenik a munkaközösségben a mobbing. A vezető, ha odafigyel a beosztottjaira, és meghallgatja a panaszaikat, kizárhatja a munkahelyi zaklatás lehetőségét. Egy rossz autoriter munkaközösségben, ahol a vezető könyörtelenül és agresszívan megtorolja a kudarcokat, a félelem kialakíthat a beosztottak között egyfajta igényt a bűnbak kreálásra. Különösen fontos, hogy ne váljon hagyománnyá a bűnbak-képzés a munkaközösségben. A társas felelősségvállalás nem csupán a vezető vállaira helyezi a felelősséget, hanem minden egyes alkalmazottra is. Aki szemtanúja a mobbingnak, kötelessége jelentenie a feljebbvalóinak és a vezetőségnek.

 

A mobbing nem csupán pszichológiai, hanem jogi kategória is. Ha valaki a munkahelyén mobbing áldozata, fontos, hogy segítséget kérjen a probléma kezelésére. A legelső lépés az elhatározás, hogy kilép az áldozati szerepkörből. Érdemes nem átlendülni ellentámadásba. Az erőszakos reakció egyenesen tiltott! A mobbing kezdeményezőjének a célja ugyanis a provokáció; hogy bevonja a másikat a játszmába. A játszmázás viszont kiélezi a feszültséget a közösségen belül. Ha a zaklatás elkövetője az egyik munkatárs, a vezetőt érdemes megkeresni; ha az elkövető maga a vezető, akkor a HR. Sajnálatosan van olyan szituáció, amikor maga a HR nem ér szart sem az ilyen esetekben! Amint súlyosabb szintre ér a munkahelyi terror, a vezetőség és a HR pedig nem hajlandó foglalkozni az üggyel, érdemes felkeresni egy jogi képviseletet, vagy azonnal kezdeményezni a felmondást. A fizetés a becsületes munkáért jár, nem pedig az elszenvedett sérelmek lenyeléséért. Valójában nem tolerálható semmilyen körülmények között a munkahelyi terror. Ha nincs más megoldás, mint a felmondás, meg kell tenni!

 

Fontos észben tartani, hogy a munkahelyen való felmondást csak végső esetben érdemes meglépni, amikor nincs más megoldás. Az ember eleve arra van kényszerítve a jelenlegi társadalmi és gazdasági rendszerben, hogy túléljen, ez pedig fokozatos éberséget követel tőle. A stressz egy alattomos mentális betegség, ami gyengíti az ember túlélési lehetőségeit. A személy onnan, hogy kezébe veszi az irányítást, és tesz valamit az ellene irányuló támadások ellen, megtapasztalja, hogy a saját maga ura, és képes a cselekvésre. A terrorlegények és terrorleányok törekednek rá a mobbing során, hogy kialakítsák a tehetetlenség érzését az áldozatban – ami végső soron illúzió. Az embernek joga van az önvédelemre, sőt, lehetősége van önmaga megvédésére. Radikális esetben, ha a vezetőség szarik az egészre, ott kell hagyni a munkahelyet! Az a munkahely, amely teret enged a terrornak, nem érdemli meg az alkalmazottak hűségét!

 

Aki benne marad az áldozati szerepben, eleve vesztésre áll. Az önvédelem kényes dolog, mert a mobbing a munkahelyi játszmák egy típusa. Az erősebb jellem belemehet egy ilyen játszmába. Akár arra is van esélye, hogy megszégyenítse, és ezzel meghátrálásra kényszerítse a támadóit. Viszont ha nem erős jellem, akkor a játszmába való belemenés csak még nehezebb helyzetbe hozhatja az áldozatot. Az erős jellemű személy belemehet a játszmába, és erővel lerendezheti a konfliktust. A gyenge jellemű személy viszont jobban teszi, ha kér segítséget. Ahogy mondtam párszor, a vezetőségnek kötelessége megszüntetnie a munkahelyi konfliktusokat, a terrort meg főleg! A vezetőség impotenciája esetén viszont lépni kell; nem marad más lehetőség, mint a felmondás!

Ámon Kata

Ámon Kata táblával a kezében, egy tüntetésen. Szerény véleményem szerint rossz szöveget választott a hölgyike. Jobb lett volna a...

ANYA, ÉN KLIENSBÜNTETÉS LESZEK!

Gondolok itt arra, hogy ez a csinos és kedvesnek látszó hölgy szinte vért izzadt a Mérce-n és egyéb jakobinus portálokon azért, hogy propagálja a prostituáltakat és klienseiket jogfosztó, anti-liberális reformcsomagot. Amit ugye, Franciaországban és Svédországban már bevezettek.

Jópofa, amikor zsarnoki természetű emberek küzdenek a zsarnokság ellen.

Stephen King, Roboraptor, férfigyűlölet

sleeping-beauties-cover-ri-a-heidersdorf-600x910.jpg

Stephen King (továbbiakban S. K.) írt egy feminista regényt, amelynek címe „Sleeping Beauties”. Bár antifeminista gondolkodónak vallom magam, de igazából semmi problémám nincs S. K. feminista regényeivel, mint a „Rose Madder”, az „Insomnia” és a „Gerald's Game”. S. K. kifejezetten korrekt gondolatokat közölt eme műveiben az emancipációról. Megjegyzendő, régebben megírta ennek ellenpólusát is a „Tommyknockers” c. regényében, méghozzá Bobbi Anderson, az anarcho-feminista ökoterrorista karakterében, aki 1968 eszméinek a bűvöletében nem csupán magát küldi a pusztulásba és a kárhozatba, hanem egy kisváros, Haven teljes lakosságát is. S. K. egykor fiatalon maga is rajongott a szélsőbalos eszmékért, legfőképpen a hippizmusért, a feminizmusért és az öko-humanizmusért. Egy idő múltán csalódott az ideáiban, miután meglátta a forradalom démoni jellegét. (S. K.-nek eleve remek intuíciója van ahhoz, hogy megérezze valamiben a démonit!) Eme tapasztalatai kisebb vagy nagyobb mértékben beleíródtak későbbi regényeibe, mint a „Tommyknockers”, a „The Stand” és a „Dark Tower”-ciklus. A Bíbor Király, a Sötét Ember, John Farson és serege, a Nagy Koporsóvadászok, a Rémkoppantók – a Modern Megváltó képében tetszelegnek, de valójában, amit szolgálnak, a Dekonstrukció, a Nihil, a Sötétség; ami pedig tevékenységük gyümölcse, a kultúra és a civilizáció pusztulása. S. K., mint modern szerző, nem szívleli a posztmodern filozófiákat. Talán, mert ő is érzi, a minden értéket relativizáló ideológia a valódi melegágya a tömegsíroknak.

Sajnálatosan, ahogy S. K. egyre öregszik, annál jobban veszít az éleslátásából. Bobbi Anderson, a „Tommyknockers” feminista antagonistája bizonyíték volt arra, miszerint S. K. világosan látta, hogy a feminizmus fényei mellett jelen vannak annak árnyai is, és az egykor tisztességes célokat kitűző (elsővonalas) feminizmus, a későbbi évek során, kitermelte a maga zsarnoki természetű szüfrazsettjeit is. Természetesen S. K. úgy kezelte Bobbi Andersont, mint ami egy marginális megnyilvánulása, egyfajta szélsősége a feminizmusnak. Lehetséges, hogy akkor még Bobbi Anderson tényleg egy margóra szorított szélsősége volt az irányzatnak. Mint anno a Manson-klán és a RAF feministái, Charles Milles Manson és Ilich Ramírez Sánchez szeretői. Egy pária, akitől elhatárolódhattak a polgári osztály feministái, mondván: félreértelmezte elveiket és céljaikat. Manapság viszont úgy látszik, Bobbi Anderson ott van a feminizmus mainstream-jében. Sőt, mintha a jelenlegi újbaloldal szinte csak Rémkoppantókból tevődne össze.

Így nem is igazán érthető, Stephen King miért is igyekszik fiával, Owen Kinggel irodalmi téren benyomulni a harmadvonalas feminizmus élvonalába; az a művész, aki elmondása szerint megtagadta Discordiát, miért áll most a Bíbor Király szolgálatába – például ezzel a regénnyel. Ami igazán komikussá teszi az egészet, az, hogy balul sült el apa és fia közös vállalkozása. Különféle gesztusokat tettek mind a Gender Studies, mind a Black Lives Matter irányába. A regényben úgy jelennek meg az antifeminista férfiak, mint nevetséges macsók; és rettentő béna módon be lehet hozva a fekete-ellenes rasszizmus. De ami a legszánalmasabb, hogy az a Stephen King szól be a politikai korrektséget ellenzőknek, akinek több regénye szintúgy mentes a politikai korrektségtől, és aki maga több olyan művészt is a nagyközönség figyelmébe ajánlott, akik szintén szembementek a politikai korrektséggel, pl. Clive Barker. Bár ha azt nézem, hogy a baloldali kultúrpolitika jelenleg a rasszista Lovecraft-ot igyekszik felhasználni antirasszista célokra, talán meg sem kellene lepődnöm! Mindenesetre a feminista kritika utálattal és szánalommal kezelte a „Sleeping Beautie”-t. Vagyis nem jött össze, skacok!

Jelen írás témája mégsem a „Sleeping Beautie”. Hanem annak egy magyar narrációja, ami a Roboraptoron jelent meg, és amelynek a szerzője Nagy Judit Áfonya. Magam is Stephen King-olvasó vagyok, és kíváncsi voltam, a „Sleeping Beautie” milyen elbírálást kap a feminista kultúrkritika hazai reprezentánsaitól. Így jutottam el Áfonya bírálatához, ami sajnálatosan – jó feminista szokás szerint – tartalmazott nemi soviniszta, azon belül is férfiellenes panelokat. Számomra a Roboraptor sosem képviselt magas minőséget az újságírás terén (átlagos kis geek magazin), de amióta újságírói alkalmazkodtak a balliberális identitáspolitikához, azóta kifejezetten olvashatatlan moslék lett belőle. Ennek a balliberális újságírásnak tipikus terméke Áfonya cikke:King életművének kommersz paródiájává lett a Csipkerózsikák”. Eddig a legnagyobb bajom az volt a Roboraptorral, hogy szemellenzősen túldicsérte kritikáiban a szarabbnál szarabb Marvel-filmeket, de mára ott tartunk, hogy beállt a Gender Studies kuruc.infói közé, és minősíthetetlen férfiellenes cikkeket is legyárt a politikai megrendelőinek. Politikai geek!

 

Ahelyett, hogy az apa-fia szerzőpáros igazán kihasználná a nemek elkülönítése adta lehetőségeket egy igazán vad, különleges vízió- és asztrálvilág felépítésére, csupán közhelyekkel, ismert motívumokkal és szolgalelkű szereplőkkel dobálózik. Utóbbi főként akkor villan fel, amikor a nők választás előtt állnak, hogy egy általuk irányított, számukra kellemesebb világban éljenek tovább, vagy visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. A döntést végül az a patriarchális gondolkodásmód befolyásolja, ami bele van kódolva a társadalmunkba, így mondván, hogy hiányoznak a férfi/fiú rokonaik, ezért a nők inkább visszatérnének hozzájuk a családok újraegyesítésének céljából. Tehát a régi jó család-központúság itt is felülír bármiféle egyéb érvet, de ez nem is meglepő, hiszen a regényt két férfi írta.

 

Áfonya cikkének lényege a felháborodás. Felháborodás S. K. egyik írói megoldásán. A fordulaton a sztori végén. A regény végén ugyanis az amerikai társadalmat alkotó nők választás elé kerülnek: maradnak egy hagyományosnak mondott, valójában modern amerikai társadalomban, ahol férfiak és nők együtt boldogulnak az életben, vagy új életet kezdenek egy posztmodern matriarchális társadalomban, ahol nincsenek férfiak, csak nők. Áfonyának valamiért a férfimentes, csak nőkből álló társadalom a jó választás. Valamiért. Miért? Nem derül ki a cikkből. Az biztos, hogy egy heteroszexuális nő számára nem kifejezetten vonzó egy csak nőkből álló társadalom. Ugyanakkor egy leszbikus vagy egy aszexuális nő kifejezetten jól érezné magát egy olyan társadalomban, ami megjelenik mondjuk a „Seksmisja” c. filmben. Csak azt nem értem, Áfonya miért vizionálja azt, hogy egy csak nőkből álló falanszter ideális választás minden nő számára. Az, hogy az ember milyen társadalomban képzeli el az életét, szubjektív. Egy egyéni döntés miért általános program minden nő számára? Mindenesetre Áfonya kellően rosszindulatú ezen a téren: a hagyományos családmodellt választó nőket ő csak úgy nevezi, hogy „szolgalelkű szereplők”. Áfonya úgy kezeli a család-központúságot, mint valami borzalmas sorscsapást. Pfuj, család, menj innen! Talán a saját gondolkodása a mérce?

Az pedig külön gyönyör, hogy kiemeli a két szerző férfi mivoltát, dehonesztáló jelzőként. De hát ez az érvelési technika is megállja a helyét valahol! Egyes kútmérgező interpretációk szerint azért rossz könyv a „Jud Süss”, mert szerzője, Lion Feuchtwanger zsidó származású volt. A „patriarchális gondolkodásmód” az annyit jelent, hogy férfialapú; a feminista „tudományos” szemlélet szerint pedig, ami férfias, az rossz. Talán még emlékeznek az olvasók a 30-as és a 40-es évek tudós elméire, akik előszeretettel írogattak a zsidós gondolkodásmód veszélyeiről! Szinte megdöbbentő, mennyire nincs új a nap alatt!

 

Az lehet az ember érzése, hogy az elmúlt néhány évben a szerzők egyre inkább kényszernek érzik, hogy erős női karaktert írjanak, ezt tekintve a siker elengedhetetlen kellékének. Ez erősen érződik ezen a könyvön is. Emellett nagyon igyekszik illeszkedni korunk aktuális társadalmi problémáihoz is. A rabokat zaklató börtöntiszt például egy az egyben megtestesíti a zaklatásnak kitett, lelkileg terrorizált nők jogaival való visszaélés iskolapéldáját. Így az önmagukat megvédeni képtelen, megzsarolt karakterekben elég egyértelműen a #metoo mozgalom visszhangja köszön vissza. Hogy ez kinek az ötlete volt, azt persze sosem fogjuk megtudni.”

 

Stephen King kényszernek érzi a girl power-ek alkalmazását? Hmm! Elnézve a szarabbnál szarabb girl power-eket, amelyek futószalagszerűen termelődnek ki a feminista esztétika által megfertőződött filmgyártás és regényirodalom gyártósorairól, kifejezetten üdítő volt a találkozás Stephen King olyan erős női karaktereivel, mint Susannah Dean a „Dark Tower”-ből, Bobbi Anderson a „The Tommyknockers”-ből és Rose Daniels a „Rose Madder”-ből. Az tény, hogy a „Sleeping Beauty” erős női karakterei már nem ilyen igényesen megírtak – bár még mindig elviselhetőbbek voltak számomra, mint Robert Jordan, Andrzej Sapkowski és Mark Lawrence tesztoszteronszagú dominái!

Itt meg kell említenem még egy fájó pontot Stephen Kinggel kapcsolatban. Hiába volt S. K. feminista, sosem tagadta le műveiben, hogy az erőszak elkövetői és elszenvedői egyaránt lehetnek férfiak és nők. Erre most nem hozok példákat; aki olvasta az amerikai szerző regényeit, az tudja, mely karakterekről van szó! S. K. a „Sleeping Beauty”-ben is érzékelteti, hogy a világunkat áthatja az erőszak; viszont itteni okfejtése szerint a férfiak a felelősek azért, hogy kialakult az erőszak kultúrája, míg a nők csak ennek áldozatai. Itt S. K. lesüllyedt a MeToo szellemiségéhez – és ezért még csak nem is kapott jutalomfalatot!

Én a magam részéről vártam, hogy S. K. reagáljon az önmagából kifordult baloldaliságra, egy remek urban fantasy regényben. Ehelyett, szomorúan, beállt ebbe az emberellenes szarba! Persze, tudom én, hogy fontosak neki a feminista tradíciók, és azt is megértem valamelyest, hogy viszolyog a jelenlegi republikánus politikától. De hogy kísérletet tesz, méghozzá egy elhibázott próbálkozást, hogy beálljon a PC-kurzusírók sorába, fájdalom!

 

Nehéz tehát kiigazodni rajta, hogy a monstrum méretű regény fantasy-szereplőjét minek is nevezzük. Csupán annyi biztos, hogy a vele egy világból származó lények, mintha csak egy túlvilágot ábrázoló rajzról léptek volna le, követik őt egyik világból a másikba. A mindig „pályaszélről” figyelő róka, a doromboló albínó nagymacska, de még a bibliai megkísértő kígyó is azt a célt szolgálja, hogy a beszédes nevű Evie Blacket egyfajta modern kori, nőket védelmező ősanyának tekintsük, aki eljött, hogy egy jobb világba vezesse a kizsákmányolt és megalázott női nemet. Hogy aztán ezek a nők egy demokratikus szavazással önként visszatérjenek a patriarchális világba, mert hiányoznak nekik a férjeik, apjuk és fiúgyermekeik.

Vagyis 700 oldalnyi, végtelenül túlírt, sablonos és gyakran felesleges karaktereket mozgató szövegen kell átverekednünk magunkat azért, hogy eljussunk az alapmegállapításhoz: a két nem nincs meg egymás nélkül, és a nők igénylik a férfiak jelenlétét, akkor is, ha egy jobb világot kell feladniuk ezért. Kár, mert jobb vége is lehetett volna.”

 

Miért jobb világ minden nő számára egy olyan, ahol nincsenek férfiak, csak nők? Egy leszbikus/aszexuális vágyálom hogyan elégítheti ki egy heteroszexuális nő szociális igényeit? Mi ez a férfi-, sőt, emberellenes hülyeség, amit Áfonya hangoztat a cikkében? A Roboraptor miért tartja fontosnak, hogy lejárassa magát egy ilyen férfiellenes tartalmú szöveggel? Áfonya cikkét áthatja a szűklátókörűség és a rosszindulat – káros ez a szöveg! A Roboraptor-nak, ha nálam nem is, de geek körökben van egyfajta megbecsültsége. Ha szeretnének olvasókat veszíteni, akkor még több ilyet! Vagy ezek felülről megrendelt cikkek, és a megbízó jól fizet?

Egyre inkább csodálkozom azon, hogy egy férfi feminista. Nem csupán azért, mert ez a 21. századra egy meghaladott és elavult ideológia lett. A magam részéről inkább vagyok humanista, mint feminista vagy maszkulinista, és inkább vagyok emberjogi, mint nőjogi vagy férfijogi. Számomra egyformán fontos a férfi és a nő, a férfi és a női jogok, vagyis az ember és a tőle elidegeníthetetlen emberi jogok. Rossz úton jár az, aki ezt leszűkíti a férfira vagy a nőre. De a feminista világnézet avíttságán és retrográdságán kívül van még egy indok: a férfiak elleni gyűlöletbeszéd, ami immár nem a feminizmus egy rosszízű mellékterméke, hanem a feminizmus motorja. A feminista nők többsége ugyanúgy alázza és mocskolja a feminista férfiakat, mint az antifeminista kollégáikat; de a fröcsögő gyűlöletből még azon férfinak is kijut, aki apolitikus módon nem szándékozik véleményt mondani feminizmus és antifeminizmus kérdésében. A leszbikus és aszexuális feministák férfiakkal szembeni gyűlölete közismert – mégsem esik róla szó a szexizmusról folytatott értelmiségi diskurzusban. Valahol a feminista férfi valójában egy idióta hím, aki valami homályos, számomra érthetetlen okból kifolyólag hátba támadja az összes többi férfit. „Macsó társadalom vagyunk” – jelentette ki megvetően Vekerdy Tamás. Az a Vekerdy, aki miközben kollektívan ostorozta a magyar férfiakat a macsóbűnökért, lelkesen asszisztált a kis hazai macsó feminizmus hülyeségeihez. A feminista férfi kasztrálja önmagát és a társait. A feminista férfi egy tökkelütött. Egy balfasz.

Az is eléggé feltűnő, hogy miközben gombamód szaporodnak a férfimocskoló, szélsőségesen feminista propagandisztikus alkotások a művészetben, nem születik meg ennek antifeminista ellensúlya. A feminista PC-terror eleve adja magát témának – frankó fantasy és sci-fi regényeket lehetne írni a témában! De nem – nincsenek antifeminista filmek és -sorozatok, nincsenek antifeminista rajzfilmek és -sorozatok, nincsenek antifeminista regények, nincsenek antifeminista képregények. Semmi antifeminista produktum nincsen a művészet világában. Hiába, a művészvilág nagyrészt feminista!

Hagyományőrzés és sovinizmus

„És csodálatos: hasonló életformákat élő embereknél az ismert régi nóta hasonló emlékeket ébresztett, s ezek csak a legritkább esetben voltak valamilyen kapcsolatban a dalban elmondott történéssel. Éspedig: a parasztemberben az ősi dalok éneklése abból az ősi életformából juttatott eszükbe valamit, amelyik nekik mindig nyomorúságot, gyalázatot, keserűséget okozott. Abból az életformából, amelyből olyan sok százezren menekültek Amerikába, olyan sok százezren ipari munkásnak, napszámosnak a városokba, olyan sok ezren csendőrnek, rendőrnek, fináncnak, postásnak, és olyan sok ezren értelmiségi diáknak. Mindegyiknél kivétel nélkül menekülés volt az elviselhetetlen életformából az emberibb életformába.”

(Somogyi Imre)

„Mindazok, akik a parasztságot romantikusan szemlélik, úgy képzelik, hogy egy parasztmozgalomtól elválaszthatatlan a parasztkultúra, a népdalok, népi táncok, népviselet és népszokások őrzése és ápolása. Ha azonban egyszer felismertük, hogy a parasztállapot úgy, ahogyan történetileg kialakult, társadalom alatti, szolgálatra szorított, a termelés és a munka kötöttségeiből semmi kitekintést nem engedő állapot, akkor a parasztkultúra összes jelenségeivel szemben először is azt a kérdést kell felvetnünk, hogy vajon nincsenek-e ehhez az életformához elválaszthatatlanul hozzákapcsolva.”

(Bibó István) 

1,

Az 1920-as években virágoztak fel azok a mozgalmak, melyeknek célkitűzése volt a székely hagyományok felélesztése és népszerűsítése. Domokos Pál Péter, néprajztudós úgy vélte, a székely tradíciók nem csupán megőrzik, hanem fejlesztik is a magyar identitást. 1926-ban, kiábrándulva a budapesti nagyvárosi életből, hazatért Csíkszeredára, hogy oktasson az ottani tanítóképzőn. Bálokat szervezett, ahol fiatal lányok népviseletben mulattak és táncoltak. “Ezt akartam: az új világba a régi életet vinni és úgy élni, hogy minta lehessen. Azért öltöztem harisnyába és csizmába. A tanártársaim nem lelkesedtek érte, a szemükbe a kultúra a nadrág volt.” (Domokos Pál Péter egy 1990-es interjúban).

A Szociális Testvérek Társasága és a Katolikus Nőszövetség, felkarolva Domokos Pál Péter kezdeményezését, létrehozta a Kalákát, az erdélyi nők mozgalmát; ami végül megszülte az Ezer Székely Leány Napját. 1931-ben szervezték meg az első Ezer Székely Leány Napját. A statisztikák szerint 42 település és 1600 lány vett részt a rendezvényen. 1932-ben volt a második rendezvény, és tartott ez egészen 1935-ig. A román állam betiltotta, mert úgy vélte, a rendezvény túlmutat a vallásos és hagyományőrző, hobbi és szórakozási kereteken, mindez alá van rendelve a politikának. Öt évig tartott a szünet, 1940-ben pedig újraszerveződött az Ezer Székely Leány Napja. A bolsevik hatalom-átvétel után a román állam megint csak nem tűrte a székely tradícióápolást: a Ceausescu-rendszerben már végérvényesen tiltólistán volt a rendezvény.

A rendszerváltás után megint csak felélesztették a hagyományt Erdélyben. A cél a rendszerváltás után is ugyanaz maradt: a székely tradíció ápolása és terjesztése. Az ünnepség úgy néz ki, hogy a tájegységek bemutatják hagyományos táncaikat, majd a néptánc-csoportok szórakoztatják a közönséget. A néptánc gyakorlása kapcsán egyaránt megtalálhatóak a színpadi szereplések és a közösségi táncházak. Különféle programok vannak ilyenkor: táncház, népdal-éneklés, népmese-mondás, íjászkodás, lovas verseny, nagyritkán rockopera. Ez nem csupán erdélyieknek szól; jönnek szép számmal Székelyföldről és Moldvából is, meg persze Magyarországról.

Ez mind szép és jó!

De milyen mértékben és minőségben lehet erre identitást építeni a 21. században?

Mennyire folyik bele az aktuálpolitika, és az mennyire tesz neki jót?

A jobboldali hírmédiák folyamatosan pozitív képet festenek a magyar hagyományőrzésről – de vajon vannak-e árnyoldalai is?

Az Ezer Székely Leány Napja kapcsán néhány mottó, ami előszeretettel felhangzik akár a rendezvényen, akár annak reklámozása kapcsán:

„Hitében erős, erkölcsében tiszta, és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk.” – Ez 1931-ben hangzott el először, de előszeretettel aktualizálják a rendezvényen mindmáig. Oké, akkor most írjunk körül pár fogalmat! Mit értünk 2019-ben, a 21. században, hogy „hitében erős”, „erkölcsében tiszta” és „önazonosságában szilárd”? Különösen tetszik, hogy „ifjúságot akarunk” – a szlogen kitalálói, úgy látszik, akaratosak voltak a 30-as években; sajnálatosan ez az akaratosság mindmáig a magyar jobboldal egyik gyermekbetegsége! Ma már többet ér az árnyalt diskurzus és analízis, mint a puszta akarás. Az „ideális ifjúság” gondolata olyan, amely nem egyértelmű, és sokan mást képzelnek alatta. Közhelyek, sablonok és panelok nem írják körül megfelelően a mai magyar Z-generációt.

„Nézzenek körbe! Ez, íme, Székelyország!” (Tamás Sándor) - Kovászna Megye Tanácsának elnöke így köszöntötte a résztvevőket 2018-ban. Gondolom, így próbálta kihangsúlyozni, hogy az évente megrendezésre kerülő rendezvény nem pusztán szórakozás és kikapcsolódás, hanem politikai tett. Ezen a rendezvényen így mindenki „elvtárs”, hiszen csak az jön el rá, aki hisz Székelyföld autonómiájában. Abban a gondolatban, hogy Székelyföld elszakad Romániától, de nem tér vissza Magyarországhoz – hiszen független ország. Semmi gond ezzel a politikai hitvallással, higgyen benne – csak ezzel a gesztussal sikerült egy csomó embert kirekeszteni a rendezvényről! (Mert mondjuk, mi van azzal, aki még hisz a revízióban, és úgy gondolja, Székelyföld Magyarország része?) Amúgy ha a realitásukat nézzük: ez, íme, nem Székelyország, hanem Románia!

„A népviselet tartást ad annak, aki ma viseli, de nemcsak tartást, hanem különleges ünnepi hangulatot is.” (Tamás Sándor) – A népviselet egy mágikus ruha, ami többé teszi azt, aki viseli – egy fantasy regényben, amelynek a szerzője Tamás Sándor. A valóságban egyszerű ruházat, amibe a viselője tánc közben beleizzad. Amúgy ez a tartás dolog is érdekes, mert ahány ember, annyiféle hozzáállás az erkölcshöz – a hagyományőrzésen belül is. Erkölcsi hulladék embert volt szerencsétlenségem megismerni a néptáncosok között is, aki annak ellenére is erkölcsi hulladék maradt, hogy népviseletben járta a csárdást. A szépséges ruházat amúgy a Habsburgok alatt és a Horthy-rendszerben is, egyfajta kompenzáció volt a falusi szegénységben – cifra nyomorúság!

„Az Ezer Székely Leány Napja ünnepi találkozó üzenete az, hogy össze kell fogni!" (Gábor Kati) – Tisztában vagyok vele, hogy a 30-as években ez volt a célja. Mármint hogy egy összetartó székely közösség mintát mutasson az összmagyarság számára, mi az a nemzeti összetartás. Akkor sem működött igazán. A 21. században meg aztán főleg nem képes betölteni a funkcióját. Hogy miért, arról később!

2,

Még az analízis előtt ki kell térnem egy közéleti nyomorúságra, az pedig két olyan rendezvény egymás mellé rendelése (a balliberalizmus által) és egymással való ütköztetése (a nemzeti radikalizmus által), amelyeknek teljesen eltérőek a gyökereik, a természetük és a céljaik: ez az Ezer Székely Leány Napja és a Budapest Pride.

A balliberális sarokban Nyáry Krisztián 2018. július 7.-i Facebook-posztja, a „Ma két helyszínen is felvonulnak, színes kavalkáddal ünnepelnek bátor és vidám magyarok”. A nemzeti radikális sarokban Marle Tamás cikke a Magyar Fórumban, a „Leányok, legények meg a többiek”. Nem linkelem be egyiket sem; a címek megfelelő keresőszavak a Google-ban, ha valaki keresné és olvasná őket.

Következzék egy kis analógiás módszer, rámutatván, mennyire hibás ez az eljárás!

Én (Nyáry Krisztián mintájára) mondhatom azt, hogy egy Ossian-koncert és egy Wagner-koncert ugyanaz a kategória, hiszen mindkettő zene, mindkettőt zenei előadók adják elő, mindkettő a közönség zene általi (jól értelemben vett) kielégítéséről szól (mint esztétikai örömszerzés, pihentetés és szórakoztatás), az előadó komoly üzenetet ad át a közönség erre fogékony tagjainak. Bugyuta módon találtam pár hasonlóságot, ami egyébként lényegtelen, és egyáltalán nem hozza egymáshoz közelebb a két koncertet. Mert vannak különbségek az Ossian- és a Wagner-zene között, és aki ezt nem látja be, valójában nem tudja, mi a különbség a rockzene és a komolyzene között. Sőt, azt állítja, hogy a rockzene és a komolyzene ugyanaz – miközben nem. Határokat mos át teljesen feleslegesen stílusok között. Persze, lehetne gyanítani mögötte a jószándékot, de aki a komolyzene magas lováról néz le megvetően a rockzenére, az nem fogja megkedvelni a másik stílust.

Én (Marle Tamás mintájára) mondhatom azt, hogy a morál és a kultúra szintjén különbség van egy Ossian-koncert és egy Wagner-koncert között, mert az Ossian-zene minőségileg alacsonyabbrendű, mint a Wagner-zene (mind formát, mind tartalmát tekintve). Mint ahogy kimutathatom azt is, hogy az Ossian-koncert közönsége tele van alkoholizáló, bőrruhás és bakancsos, zsíros hajú, borostás, káromkodó férfiakkal és nőkkel, míg a Wagner-koncert meg csupa mérsékelten ívó, öltönyös és kisestélyis, jól ápolt és jó modorú, udvarias és kellemes urakkal és hölgyekkel. Ez a kijelentésem nem csupán azért lenne problémás, mert egy sunyi és aljas gyűlöletbeszéd (uszítás az Ossian, sőt akár a rockzene kedvelői ellen), hanem mert elárulnám azt, mennyire nem ismerek két zenei stílusirányzatot és a körülöttük kialakuló zenei szubkultúrát.

Röviden: az Ossian és a Wagner nem tárgyalható egy lapon. Egyik sem értékesebb vagy értéktelenebb, mint a másik. Ugyanakkor semmi közük egymáshoz. Ami közös bennük, az csekély. Ami pedig eltérő, az nem elegendő a morál és a kultúra szintjén való ütköztetésre. De miért is tennék ilyet?

Ezer Székely Leány Napja vs. Budapest Pride.

Nyáry Krisztiánról feltételezem, hogy jót akart ezzel az analógiával. Gondolom, az is vezethette ebben, hogy tapasztalta, a nemzeti radikális oldalon ezzel az analógiával ütköztetik a kettőt. De a probléma az, hogy a két rendezvényben, ami közös, az minimális. Ennyi erővel egy AnimeCon-hoz is hasonlíthatta volna a Pride-t – és akkor is tévedett volna. Rendezvények között vannak alapvető különbségek. Marle Tamásra nem vesztegetek több szót: puszta uszításra használta fel az Ezer Székely Leány Napját, meggyalázva ezzel a több évtizedes múltra visszatekintő rendezvény szellemiségét (nem ő az első és az utolsó). Igazából minden olyan nacionalista, aki ütközteti egymással a két rendezvényt, meggyalázza a székely ünnepséget. Gyűlölhetik ezek az emberek a buzikat – de ezen véleményük kifejezésére ne használják fel a székely hagyományőrzést! Aki csak annyit fog fel az Ezer Székely Leány Napjá-ból (meg a székely tradícióból), hogy „nincsenek rajta buzik, cigányok és libsik, jó buli”, az nem ért meg belőle semmit!

Most pedig következzék az én véleményem a két rendezvény kapcsán.

Egyrészt az emberi jogok. Nyáry Krisztián szerint a magyar homoszexuálisok és a romániai székelyek jogsérelmei ugyanolyanok. Ma egy buzinak joga van a munkához, a vállalkozáshoz, a gyülekezéshez, a véleménynyilvánításhoz, a szavazáshoz, a szórakozáshoz és a művelődéshez – meg egy csomó egyéb dologhoz. Itt folyamatosan a házassághoz és az örökbefogadáshoz való jogot hozzák elő – de ezek nem valódi jogsérelmek. A házasság nem csupán egy intézmény, hanem egy szimbólum, aminek az erodálódása kikezdi a nyugati civilizáció alapjait. Jó példa erre, hogy egyes országokban már lobbiznak, miszerint állatokkal is lehessen házasodni, és érvelésük közben előszeretettel mutatnak az USA-ra és Finnországra, ahol bevezették az azonos neműek házasságát. Japánban vannak olyan alternatív közösségek, amelyek a testvérszerelem és –házasság társadalmi elfogadásáért küzdenek. A keresztények, a muszlimok és a zsidó vallásúak nem véletlenül érzékenyek a témára – az LMBT önzőségében érzéketlen a monoteista vallásos közösségek érzelmeire. Az örökbefogadás jogának megvonása pedig ennél is egyszerűbben belátható: egy gyermek egészséges felnövekedéséhez szükséges egy normális apa és anya modell. Ahol két apa vagy két anya nevel fel egy gyermeket, ott előre garantálható a mentális sérülés. Ezzel szemben a romániai székelyek jogsérelme jóval durvább és agresszívabb, hiszen amire irányul, az a közösségi létük – és az LMBT-hez viszonyítva szűkebbek is a lehetőségeik. Az LMBT nemzetközi, és maga mögött tudja az Európai Unió támogatását – a romániai magyarok egy kis közösség Romániában, és maga mögött tudja Magyarország támogatását. Melyik rendelkezik nagyobb kredittel?

Másrészt a két rendezvény minősége között is vannak sajnálatos különbségek. Az Ezer Székely Leány Napja igényesen és színvonalasan nyújt lehetőséget a szórakozásra és a kikapcsolódásra, erkölcsi relativizmussal nem vádolható. A Budapest Pride a félmeztelen és a meztelen résztvevőivel, a keresztény jelképeket gyalázókkal, a nyíltan pedofil résztvevőkkel, a férfi- és heteroellenes uszításokkal lassacskán elérte azt, hogy dekadens rendezvénynek nyilvánítsa a keresztény és konzervatív kritika. A megvalósítás természetesen lehetett volna visszafogott és mérsékelt, békés és barátságos, mindenféle gyűlöletbeszédet nélkülöző is – vagyis olyan, ami elnyerhette volna a heteroszexuális emberek normális többségének a szimpátiáját. Igazából előttük volt a választás; és a helyes döntés eláshatta volna talán az összes árkot, ami heterók és homók között feszült. Voltak is olyan hangok, amelyek humanizálni akarták nem csupán a Pride-t, hanem az LMBT-t is. Mi is lett a vége? Az LMBT hangemberei, köztük a LABRISZ, indulatosan elutasítottak mindenféle mérsékelt javaslatot. Innentől viszont vállalják a következményeket! Igen, Nyáry Krisztián: a Budapest Pride – ahogy szinte az összes Pride – dekadens, értékrelativista és nihilista! Nem véletlenül, de ennek ecsetelése messzire vezetne; és nem a Pride a téma, csak egy (Nyáry és a nacionalisták által behozott) mellékvágány.

Én egyébként nem mennék el sem a Budapest Pride-ra, sem az Ezer Székely Leány Napjára. Mert sajnálatosan egy közös jellege van mindkettőnek (ami persze nem teszi őket közös platformra, csak nekem irritáló): az, hogy politikai! Egyik rendezvény sem politikamentes, mindkettő vastagon politikai! Akármelyikre is megy el az ember, politikai tettet hajt végre. Egy Ossian- vagy egy Wagner-koncert, egy AnimeCon vagy egy Képregény Fesztivál nem politikai rendezvény, így ha részt veszek rajta, nem adom a nevem egy politikai programnak sem. (Persze lehetek akár független kívülálló és megfigyelő is. Outsider, turista.). A Budapest Pride deklarált célja az azonos neműek házasságának és örökbefogadásának propagálása – NEM TÁMOGATOM! Az Ezer Székely Leány Napja kapcsán már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az Ezer Székely Leány Napja deklarált célja a székely autonómia, amit még TÁMOGATNÉK, de sajnálatosan emellett még nagy erőket fektetnek egy elavult magyarságfogalom és nacionalizmus-felfogás erőltetett fenntartására is, amit viszont NEM TÁMOGATOK! Az Ezer Székely Leány Napja meglátásom szerint a székely nacionalizmus része, aminek gyökerei részben 19. századiak, részben 20. századiak. Elavult és meghaladott, többek között azért, mert úgy él a jelenben, hogy a múltba réved, miközben nem foglalkozik a jövővel, vagyis nem reagál a 21. századra. Kb. mint példaképei, Wass Albert és Nyírő József.

És akkor végre, némi mellékvágány után (Pride), eljutottunk a központi témához:

Mi a problémám a népi hagyományőrző szubkultúrával?

3,

Az eddig olvasottakból valószínűleg kiderült az olvasónak: ez nem egy komoly tanulmány, hanem egy esszé. Ezen esszém egy terméke a politikai bulvárnak; eme politikai bulvár szellemében raktam össze a címben a „hagyományőrzés” és a „sovinizmus” szavakat. Morbid? Lehetséges. Mindenesetre létezik egy jelenség Magyarországon, méghozzá a jobboldali értelmiség berkeiben. Ez pedig a népi (szub)kultúra, azon belül a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese és a népviselet jobboldali értelmezése. Amely értelmezésnek része az olyan gondolatok felszínre kerülése, hogy „aki nem hallgat népzenét, az hazafiatlan”, meg „akit nem érdekel a néptánc, ne nevezze magát magyarnak”. Vagy említhetném azt, amikor egy jobber kirak a Face-re egy népviseletes lányról és/vagy fiúról készült képet, alatta a „magvas” gondolat: „Így néz ki a valódi magyar ember!”. Meg egyéb faszságok, melynek céljai nem többek, mint a törzsi tudat táplálása („mi, magyarok”), a kirekesztés gyakorlása („ők, a nem magyarok”) és a saját ego fényezése („én, a magyar”).

A félreértések elkerülése végett: esszém nem a népi hagyományőrzést támadja; azt a népi szubkultúrát, amelynek szerves része a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese és a népviselet, meg az egyéb „népiségek”. Az olyan brand-ek, mint az „Ezer Székely Leány Napja”, a „Felszállott a páva”, meg az újraéledt táncházak, kedves és aranyos, bájos és ártatlan jelenségek, amik nagyobb részt a kikapcsolódást és a szórakozást, az önfejlesztést és a személyiségépítést, a közösségi élményt nyújtják az erre hajlandóságot érző fiataloknak és felnőtteknek. Eszem ágában sincs egy olyan szubkultúrát bírálni, amelynek tagjai elvannak egymás között, és nem akarják ráerőltetni magukat a külvilágra. A probléma itt a népi hagyományőrzésre rátelepedő jobboldallal van.

A jobboldali narratíva szerint a népi kultúra maga a magyar nép, a magyar nemzet, a magyar társadalom, önmagában a magyarság „igazi és valódi kultúrája”, mondhatni „alapkultúrája”. Ez kifejezetten problémás állítás egy olyan korszakban, amikor folyamatosan bomlik szét a kultúra – így a magaskultúra és a tömegkultúra is – szubkultúrákra. Szubkultúralizálódik a társadalom, nem csupán hazánkban, hanem szerte a nyugati civilizációban. A „népi kultúra” valójában egy a sok szubkultúra közül. Lehetséges, hogy ez sokaknak fájó igazság, de olyan tényállás, amit ki kell mondani, még akkor is, ha nem éppen kellemes a kimondása, a megértése és a feldolgozása. A jobboldali narratíva jelen esetben egy szubkultúrát tesz meg alapkultúrának, miközben elhazudja maga elől, hogy a magyar társadalom részben szubkultúrák összessége. Igazából egyik szubkultúra sem domináns a magyar kulturális életben – és ez nem probléma. Virágozzon száz virág!

Kimondottan parodisztikus, ahogy a jobboldali narratíva a népviseletes fiúkat és lányokat értékesíti az identitások piacán. Legfőképpen a lányokat, hiszen ha van valami, amit a konzervatív kritika előszeretettel kritizál, azok a „mai lányok”. Óh, a „mai lányok”, akik „nem hajlandóak a házasságra, a gyermekszülésre és a családalapításra” – a „szinglik”, akik, mivel „önzők”, „nem hajlandóak teleszülni a Kárpát-medencét”! Mert a „mai lányok” olyanok, hogy „a karriert válasszák a gyerek helyett”! Mindez a kádárizmusból ránk maradt „ezek a mai fiatalok” jobboldali visszabüfögése – tökéletes látlelete, hogy az idősebb generáció széles rétege nem hajlandó megérteni a mai fiatalság gondolkodás- és érzelemvilágát, beleértve azok problémáit is. A népviselet-fétissel áthatott jobboldali és konzervatív narratíva időnként nem kisebbet állít, miszerint a népviselet (a szoknya, harisnya, csizma, ing, mellény, fejkendő kombó) a normális viselet egy magyar leánynak. Oké, ez a jobboldalon belül egy szűk réteg – de olyan réteg, amelynek még van hangja a jobboldalon belül! Az nem zavarja eme teoretikusokat, hogy a magyar leány, miután véget ért a táncház, a falunap, a verseny, a tehetségkutató, a rendezvény, az ünnepség, a lakodalom, levedli a népviseletet, és visszaveszi az utcai ruházatot. A népviselet ugyanis a szakkörben, a rendezvényeken, a táncházban és a versenyeken tölt be jelentős szerepet, a civil életben nem. Esetleg faluhelyeken, egyes kistelepüléseken, tanyákon, de a metropoliszokban nem. Innen is látszik, hogy a népi hagyományőrzés nem csupán szubkultúra, hanem szerepjáték. De ezzel sincs baj, hiszen a pszichológia szerint a szerepjáték fejleszti a kognitív képességeket.

4,

Jobboldali értelmiségi társaságban sokszor adódik az a szituáció, amikor a népi hagyományőrzésre terelődik a szó. Lehet a téma a néptánc és a táncházak, a népviselet, a „misztikus” székelyek („igazabb magyarok minden magyarnál”), valami népszerű neofolk együttes, valami néptáncos tehetségkutató, valami hagyományőrző rendezvény. Valaki, egy helyes lány, utcai ruhában vagy népviseletben, elénekel egy népdalt („Rózsa, rózsa, labdarózsa levele / Csak egy legényt neveltek a kedvemre”), amitől kötelesség itt és most elolvadni! Jajj annak, aki ehhez nem képes hozzászólni! Vagy azt merészeli mondani, hogy őt ez nem érdekli! (Mi az, hogy nem érdekli? Milyen magyar ember az ilyen?) Az illető azon veszi észre magát, hogy az asztaltársaság pillantásai értetlenkedőek és csodálkozóak, megvetőek és lekezelőek, rosszallóak. (Ejnye, ezt is megfertőzte a modernizmus! Látszik, hogy pesti! Biztos diszkóba jár, mint a fajtája! Csak a hülye ducc-ducc, mi?). Egy idő után jönnek a lekicsinylő megjegyzések a másik ízléséről, intellektusáról, magyarságáról és szexualitásáról, sőt politikai hovatartozásáról. Bizony ám, lehet akár az illető heteróként buzeráns, konzervatívként kommunista is – csak mert nem vevő a népi hagyományőrzésre! Vigyázz, mit mondasz, barátocskám!

A népi hagyományőrzés tele van tisztességes és barátságos emberekkel. De észre kell venni, hogy a szubkultúra kitermelt egy belső szubkultúrát, egy al-szubkultúrát. Mindezek mellett a magyar jobboldal, amely maga is egy komplex szubkultúra, igyekszik beintegrálni a népi hagyományőrzést. Ami nem lenne probléma, ha realista módon zajlana le az integráció. A magyar jobboldal viszonyulása viszont a népi kultúrához és hagyományhoz már a kezdetektől fogva romantizáló, idealizáló és esztétizáló volt. Legyünk igazságosak, nem csupán a jobboldal… Már Jókai Mór csupa szépeket írt a magyar népi miliőről, és kellett egy Móricz Zsigmond, aki bemutatta az árnyoldalakat is. A magyar ember képes ölni is, ha mély a nyomor (Barbárok); ha pedig több napig éhezett, amint nagy adag ételhez jut, halálra eszi magát (Tragédia); és arról se feledkezzünk meg, hogy milyen szörnyűséges lelki sebekkel tért vissza a háborúból a parasztember (Szegény emberek). De hol van már az a realizmus a magyar jobboldalon, ami megvolt egy Móricz Zsigmondban, egy Gárdonyi Gézában vagy egy Németh Lászlóban? Manapság a jobboldali narratíva szerint az a fiatal fiú és lány, aki népviseletben van, népdalt énekel, népmesét mond, és néptáncol a színpadon, különb annál a fiatalnál, aki nem teszi mindezt. A jobboldali narratíva szerint egy néptáncos tisztább és éteribb lény, mint az átlagember. A jobboldali narratíva szerint a népi szubkultúra különb emberré tesz mind kulturálisan, mind erkölcsileg. A népi szubkultúrába beavatott fiú és lány már szinte nem is emberek, hanem nemes tündérlények. Minthogy ezen interpretáció szerint a székelység sem bűnre is hajlamos halandók, esendő emberek összessége, hanem egy mesebeli tündérnép. A magyar jobboldalon fellelhető még mindig az a népi romantika, az a paraszt romantika és az a székely romantika, amely nélkülözi a realitást, mondhatni: fantasy!

Arról sem érdemes hallgatni, hogy a népi hagyományőrzésen belül is megjelent a kultursznobizmus. A népi hagyományőrzést folytató egyén úgy értelmezi tevékenységét, mint a hazafiság egy formáját, s saját magára, mint hagyományőrzőre, úgy gondol, mint hazafira. Mindezt a hagyományőrzést el is várja a környezetétől, sőt magától a társadalomtól. Mindez az irreális elvárás adja meg az egésznek a bukéját. Ugyanis ilyenkor „kitermelődik” egy csomó „kozmopolita” és „internacionalista”, „hazafiatlan” és „magyartalan” egyén – vagyis „ellenség”, akivel szembehelyezheti a maga hagyományőrzését. Röviden: ez táptalaja lehet az ellenségképzésnek is.

A népi hagyományőrzők egy részére jellemző még a modernitáshoz való felemás viszony. Felhasználói szinten alkalmazzák a modern technikát, de nem értik annak működését. Arra nem törekszenek, hogy megértsék a modern technika mélységeit. A többségük fenn van a Facebook-on. A népi hagyományőrzők általában nem kerülhetik el, hogy ne találkozzanak olyan szubkultúrákkal, amelyek kialakultak a modern technika körül: gondolok itt az informatikusokra, a gamerekre és egyéb technikai szubkultúrákra. Sajnálatosan az ismerkedés a bulvármédián keresztül történik, mely csak a szélsőségeket emeli ki, s nem ad korrekt és komplex ismereteket a témáról. A népi hagyományőrzők egy része kifejezetten agresszívan és konfrontatívan áll sok szubkultúrához: az ő szótárukban a gamer, az infós, a deszkás, a diszkós stb. „beteges”, „dekadens”, „hanyatló”. „Lázadás a modern világ ellen” – valakit meg csépelni kell ennek nevében, így ha nincs Pride, ahol játszhatjuk a János vitézt, akkor keresni kell valakit, akit basztathatunk!

Mint írtam, a népi hagyományőrzők keményvonalas rétege nekimegy annak az embernek (általában verbálisan, ritkán fizikálisan), akit nem érdekel az ő szubkultúrája. De ha az ember kellően nyitott és érdeklődő, érdemes feltenni neki azt a kérdést: „Miért is választotta a népi hagyományőrzést?”. Ha egy kifejezetten értelmes, egészségesen gondolkodó hagyományőrzővel hozta össze a sors, akkor megfelelően korrekt válaszokat kaphat: teszem azt, szereti a népies táncokat és dalokat, érdekli a magyar történelem, elbűvöli a székely művészet, szeret népviseletben lenni stb. Na de ha keményvonalassal áll le beszélgetni, jön a pátosz és a modor! Ő azért választotta a népi hagyományőrzést, mert „hazafias kötelessége ápolni a magyarság hagyományait”, és azért utálja ezt meg azt, mert „hanyatlásba viszik a magyar fiatalságot”, meg „mert rohadt kommmunisták…”. Úgy nem is képes szeretni a saját szubkultúráját, hogy ahhoz ne rendeljen küldetéstudatot, és ne vessen meg más szubkultúrákat. Hogy ezzel a saját szubkultúráját is lejáratja a nagyközönség előtt? Ugyan, el sem jut a tudatáig!

5,

A modernitás és a hagyomány nem ellenfelek. Ezzel azért sok hagyományőrző tisztában van, és nem is áll hozzá ellenségesen. Teszem azt, könnyedén össze lehet egyeztetni a néptánc szeretetét az informatika iránti érdeklődéssel; minthogy nem kevés rendszergazda is foglalkozik középkori hagyományőrzéssel. Többdimenziós emberek szép számmal vannak a hagyományőrző mozgalmakban. Modernitás és tradíció – miért is zárná ki egymást a kettő? A néptánc a hagyományhoz, az informatika a modernitáshoz kötődik – de mindkettő az emberi elme szüleménye. Mondanom sem kell: mindkettő hasznos. Magam hosszú éveken keresztül benne voltam a jobboldali és a konzervatív szubkultúrában: nekem nem okozott gondot a modernitás és a tradíció összehangolása, s jól tudom, sok jobber és konzi ismerősömnek sem.

A népi hagyományőrzés jobboldali kisajátítói meglehetősen vegyes társaság: van itt nemzetiszocialista, monarchista, Evola-féle tradicionalista, jobbikos és fideszes vállalkozó, katolikus és református jobber, „népi író”. Meg sok más olyan csoportosulás és személyiség, amely magára aggatta a „jobboldali” címkét. Tiszta káosz! A népi hagyományőrzésnek a fényes oldala mellett ugyanúgy van árnyas oldala is, mint minden másnak. Sajnálatosan kitermelte azt a fantábort is, amely azt hiszi, a hobbijuk űzése feljogosítja őket arra, hogy elítéljenek másokat. Most, ami a jobboldalon az egyik sláger, a néptánc. A néptánc kellemes és hasznos időtöltés, mind aktív űzése, mind passzív fogyasztása. Egyfajta kitörés a szürkeségből. De csak önfejlesztés és szórakoztatás, közösségben, semmi több. Semmi magyarságunk megélése, jobboldali identitáspolitika.

A hagyományőrzés akkor fordul át önmaga paródiájába, amikor kitermel egy olyan fanatikus réteget, ki a hobbiját számon kéri a környezetén, magát pedig felsőbbrendűnek érzi a többi embernél. Mint mindehhez, ehhez is szükséges a kellő alázat.

Mi valójában a hagyomány?

Amire a hagyományőrzők azt mondják, hogy „hagyomány”, valójában nem az. A hagyomány egy olyan dolog, amit az apa ad át a fiának, az anya a lányának, a mester a tanítványának. Így több generáción keresztül tartja fenn magát a hagyomány – az öröklődés útján. A hagyomány organikus. Ami ma hagyományőrzés, az halott fenoménok mesterséges feltámasztása. Tökéletes példa erre a sámánhit – ez a szűk körben folytatott „hagyományőrzés”. A sámánhit eredetileg nem tanulható, maguk az Égiek választják ki az embert sámánnak. Sámánnak születni kell – vagyis kiválasztottként lesz sámán az ember. Könyvből nem tanulható. Az adott illető nem is akarja ezt a feladatkört, a természetfölötti hatalmak kényszerítik a gyakorlására. Ami ma „sámánizmus”, az a hippikorszak maradványa. A „sámánizmus”, vagy „táltoshit”, a jobboldali szubkultúra része, mert nem csupán spirituális út, hanem politikai identitás.

Tetten érhető a folytonosság; eldugott helyeken még találhatóak hiedelmek és szokások – azonban ezek sem valódi tradíciók. Az évszázadok alatt elvesztették eredeti jelentésüket, a legtöbbje nem is rendelkezik jelentéssel. A forma túlélte a tartalmat. Igazából sokunk nem is tudja, mit miért tesz, csak annyit fog fel belőle, hogy ezt tette az apja/anyja, a nagyapja/nagyanyja, a dédapja/dédanyja – vagyis engedelmeskedik a szokásnak. Családokon belül vannak hagyományok: mikor a szülők átadják a világnézetüket a gyermekeiknek. De ami ma „hagyományőrzés”, az ősi, halott fenomének romantikus újraélesztése és újraalkotása.

Kassai Lajos szerint nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Kassai Lajos egy egészséges minta a hagyományőrzésre. A hagyományőrzés akkor egészségtelen, abnormális, amikor a követői erőszakosan ragaszkodnak hozzá, hogy az ő hagyományértelmezésük az egyedüli helyes értelmezés. Pedig ami számít, az nem a forma, hanem a tartalom; a külcsín jelentéktelen a belbecshez képest. Az ősi kulturális elemet amúgy is nehéz rekonstruálni a maga teljességében, hiszen folyamatosan alá van rendelve a változásnak. A hagyományőrzés igazából két dolgot ad: identitást és közösséget. A hagyományőrzés lényege ilyen értelemben nem a tudományos hitelesség, hanem az újraélesztés és újraalkotás aktusa.

A jobboldali hagyományőrző mozgalmakban sokszor megy arról a vita, ki igaz magyar és ki nem. Ilyenkor sok emberben megjelenik a nacionalizmustól való félelem. Könnyen le lehet járatni valamit a nagyközönség előtt. Gondolok itt azokra az ősmagyarnak, középkori vitéznek vagy gyászhuszárnak öltözött férfiakra, akik a szélsőjobboldali tűntetéseken és rendezvényeken öntudatlanul besározzák a hagyományőrzést. Ma a hagyományőrzés sokak fejében egyenlő a „magyarkodás”-sal. Erre persze a balliberális média rá is tesz egy lapáttal. Az ilyen nemzettudat valójában protestálás; nem valamiért, hanem valakik elleni rezisztens identitás. Az ilyen embereknél magyarnak lenni annyit jelent csupán, hogy nem cigány, nem migráns, nem zsidó, nem buzeráns, hanem ezek ellenségei; ami összetartja az ilyen közösséget, az ellenségkép.

A hagyományőrzés bizonyos esetekben segítője a kísérleti régészetnek, mert rekonstruálja a korabeli eszközhasználatot. Sajnálatosan ez sem problémamentes: a hagyományőrzés, ha segítőjévé válik a tudománynak, hozza magával a politikát és az ideológiát, s annak szerelemgyermekét, az alternatív történelmi elméleteket. A honfoglaláskori témákkal foglalkozó konferenciákat nem egy esetben elárasztják az örültek. Hagyományőrzés amúgy tetten érhető az MTA-n belül is: a finnugor-elmélet napjainkra úgyszintén semmi más, mint puszta hagyományőrzés.

A rendszerváltás óta rengeteg posztmodern tradíció és identitás jött létre. Mindez következménye annak, hogy egyrészt megkérdőjeleződött a közös nemzeti narratíva, és megszűnt a közös nemzeti tudat, másrészt az interneten kialakultak azok a virtuális közösségek, amik szinte pótlékai lettek az eltűnt és megszűnt reális közösségeknek. Marginalizálódott értelmiségiek tömegei tették azt, hogy kiválogatták a nekik szimpatikus elemeket, és azokból létrehoztak egy alternatív történelmet. Mindez együtt járt a hivatalos történelemszemlélet megkérdőjelezésével. Eme fantazmagóriák lényege: minden másként, fordítva, ellenkező előjellel történt a történelemben. Eme alter értelmiségiek, miközben folyamatosan sürgették a valódi tradícióhoz való visszatérést, a Derrida által kitaposott ösvényen folytatták a posztmodern dekonstrukciót. Romboltak, miközben nem építettek semmit. Posztmodern módon dekonstruálták az organikus, szervesen egymásra épült nemzeti narratívákat, s azt pótolták működésképtelen és termésképtelen modellekkel. Amit úgy neveztek, „tradicionalizmus”, nem volt más, mint puszta lázadás. Jobboldali anarchizmus, ami tagadta a hivatalos történelemszemléletet.

A jobboldali hagyományőrzésen belüli őrület sokakat megrémisztett, és mivel valamiben kapaszkodni kellett ebben a posztmodern korszakban, többen megkapaszkodtak a hivatalos történelemtudomány egyik biztosnak látszó oszlopában: az MTA-ban. Azok az emberek, akik megtagadták a jobboldali hagyományőrzés világképét, valójában maguk is egy mesterséges hagyományhoz menekültek. Igazából hozzárendelték a nemzeti hagyományt és identitást az MTA-hoz. Majd az MTA megmondja, mi a valódi magyar hagyomány és identitás, hiszen az MTA tökéletesen ismeri a magyar történelmet! Az akadémista tudomány pedig adta nekik többek között a finnugor-elméletet. Azt a finnugor-elméletet, aminek mostanában rendültek meg a tudományos alapjai. Mindközben az MTA agresszívan elutasít egy valódi hagyományt: a hun tradíciót. A hun eredet viszont nem olyan szabadon választott és kreált tradíció, mint a sumér-magyar vagy az etruszk-magyar rokonság. Több évszázados történelmi hagyomány alapozza meg a hun eredetet. A magyarság hun eredete olvasható a krónikákban, és biztosított a folytonosság.

Többek számára a hagyományőrzés egyfajta szerepjáték, a valóság elől való menekülés eszköze. A menekülés, bár nem egy jó megoldás, érthető gesztus: a valóság többek számára nem rendezett, hanem kaotikus; nem nyugodt, hanem nyomasztó; nem biztonságos, hanem bizonytalan; nem színes, hanem szürke; nem izgalmas, hanem unalmas. Igazából jelentkezik a Bovaryné-effektus. Minderre rárakódik a Pán Péter-effektus: az, hogy a felnőttek nagy része elmenekül a gyermekkorba. Ez az egyéni szint; kollektív szinten ott van a magyar társadalom belső frusztrációja. A társadalomban többen elutasítják a „magyarság, mint örök vesztes” és a „merjünk kicsik lenni” nemzetképet. A vesztes-tudat beépült a nemzettudatba; és károsak a következményei. Sokan lenézik mind az egyéni, mind a kollektív menekülést a fantáziavilágba – de nem kellene, mert ez szimbolikusan egy jelzés, miszerint a körülöttünk lévő valóság élhetetlen, problematikus; rászorul a javításra. Mindez persze lehetne a kreativitás forrása, ami nem csupán a szórakozást szolgálná, de segítene az esetleges megoldások megtalálásában is. Szomorúan ezen a terepen is megjelentek a politikai törzsek, amik szűklátókörű ideológiáikkal, szektás vakhitükkel és arrogáns mentalitásukkal félrevitték az egészet.

A hagyományőrzés akkor termékeny és eredményes, ha átültethető a gyakorlatba (Kassai Lajos). A hagyományőrzés akkor impotens és eredménytelen, ha megmarad az ideológiák szintjén (László András). Kassai Lajos lovas íjász mozgalma az elméletből átment a gyakorlatba; nem támadó, hanem befogadó; pozitív mintát ad a fiatalságnak és a felnőttségnek. Tökéletesen alkalmas arra, hogy még az is megbarátkozzon a hagyományőrzéssel, akinek eleinte ellenérzései voltak az egésszel kapcsolatban. Kassai szerint a lovas íjászat célja nem az, hogy lovas íjászokat képezzen a nemzetnek, hanem az, hogy a tanítványok gyakorolják az önuralmat és az önismeretet, az összpontosítást és a tudatformálást. Kassai nem találta fel a spanyolviaszt: régen erről szóltak az ázsiai harcművészetek is. Mindez valójában meditációs gyakorlat és spirituális út.

A hagyományőrzés, ha leküzdené az árnyait, szerves része lehetne a globalizáció kihívásaira adott válasznak. Hogy megerősödnek vagy elsorvadnak a nemzetállamok, nem adható rá konkrét felelet (ahogy a közhely mondja, „majd az idő eldönti”). Ha nem válik be a nemzetállam, akkor úgy is kialakul egy törzsi társadalom az uniformizálódással szemben. Amit jelenleg szembeállíthatunk a fogyasztói kultúrával, azok a fenntartható kisközösségek. Az egészséges hagyományőrzés egy megfelelő alternatíva lehetne a kulturális sokszínűséget felzabálni kívánó uniformizálódással szemben.

Nárcizmus

narcizmus.jpg

A Facebook, mint közösségi oldal, jelentősen felnövelte az emberi egót. A Facebook-használó tömegnyi egotripp-pel szembesülhet egy nap, ha végigfut az idővonalán. A Facebook-profilok többsége önreklám. Természetesen nem minden felhasználónál jelentkezik a szélsőséges önimádat és magamutogatás. Mindenesetre, ha valakinek jellemgyengesége a nárcizmus, az hamar kibukik a Facebook-on. A nárcisztikus személy arrogánsan viszonyul embertársaihoz, mohón habzsolja az életet, és figyelmen kívül hagy másokat. Az extrovertált nárcizmus a legkönnyebben észlelhető, ellentétben a jól megbújó introvertált nárcizmussal. Mindkét típus védelmezi az önképét, csak míg az extrovertált látványosan kizsákmányolja és letarolja környezetét, az introvertált menekül minden olyan helyzettől, ahol fennáll a kritika és a szégyen veszélye. Az extrovertált és az introvertált két ellentétes póluson helyezkedik el, de a központi mag ugyanaz. Rosszul érzik magukat a bőrükben, mert legbelül tudják, hiányzik belőlük valami a teljes élethez. Rendszeresen monitorozza a környezetét. Vizsgálja, ki miként viszonyul hozzá. Fél a szégyentől, és nem tűri a kritikát. Önmaga szemében egy titán – a valóságban csak egy kallódó lélek.

 

Az introvertált nárcisztikus személy, mivel fél a szégyentől, szégyenlős. A szégyentől való félelmében visszahúzódik a privát szférájába. Könnyedén megbántódik, hiperérzékeny, nehezen értelmezi a kétértelmű szavakat. Mondasz valami ártalmatlan dolgot, mire sértetten visszakérdez: „ezzel azt akarod mondani, hogy én…?”. Bár tart a megaláztatástól, motoszkál benne a vágy, hogy környezete felismerje a zsenijét, a tehetségét. Mégsem lép ki a nagyközönség elé, mert a legelső kritikát személyes támadásnak veszi. Inkább jobb a biztos menedék, mint a veszélyekkel teli nagyvilág. Igen radikális esetben ez a biztos menedék a lakás, a lakáson belül a hálószobája négy fala. Igazi „barlanglakó”, aki csak nagy ritkán teszi ki a lábát a „barlangjából”!

 

Az introvertált nárcisztikus személy nem elégedett, nem boldog. A visszahúzódó és elzárkózó életmód nem kedvez az emberi kapcsolatoknak. Ami örömforrást biztosít, az kevés. Rendszeres készenlétben van, hogy felkészülhessen a támadásokra, emiatt pedig gyanakvással tekint mindenre és mindenkire. Azok a gyermekek lesznek önmagukat csodáló „barlanglakók”, akiket érzelmileg elhanyagoltak a szüleik. A fiúnak és a lánynak, gyermekkorban, kiskamaszkorban, kamaszkorban, szüksége van egyrészt, hogy a szülei odafigyeljenek rá, és elismerően értékelje a képességeit, másrészt, hogy megfelelő példát vehessen a szüleiről. A szülőknek biztosítania kell a gyerekei számára az odafigyelést és a mintakövetést. Mindezek elmaradása súlyos torzulásokat okozhat a gyermek pszichéjében. Mint például a nárcizmus.

 

A Narcopátia a nárcizmus szociopata verziója. A nárcizmus önmagában jellemhiba, nem pedig szociopátiás jelenség. Vagyis nem minden nárcisztikus személy szociopata. A nárcizmusban nagy az ego, de annak nem velejárója a szociopátia. A szociopata személyiségnek viszont elengedhetetlen személyiségjegye a nárcizmus, a túlságosan felfújt ego. A szociopatának fontos az emberi táplálék. Az, hogy legyenek emberek, akiket leuralhat, és elfogyaszthat, mint valami hamburgert. Könnyedén nárcisztikus személy lesz az is, akit sokat dicsértek gyermekkorában. A nárcisztikus szociopata nem kapott dicséretet és szeretetet, elismerést és odafigyelést a szüleitől. A szüleitől ért elutasítás miatt a gyermek képtelen megbirkózni a stresszel, ami miatt lassan kialakul benne nem csupán a szüleivel szemben, hanem az egész világgal szemben érzett gyűlölet. A szeretethiányos, rideg szülői kezek alatt válik ő szörnyeteggé. A nárcisztikus szociopatából hiányzik az empátia – nincs meg benne a beleérző képesség. Valójában egy szociopatának vadászat közben nem is igazán kell beleéreznie magát a zsákmánya helyzetébe. Az empátia csak akadályozná az elejtett vad elfogyasztásában.

 

A nárcisztikus szociopata rosszindulatú, pusztító ösztönlény. Udvarias férfi vagy kedves asszony álarcában törekszik környezete leuralására, a gyengék szolgasorba állítására, az erősek elpusztítására. A környezete csak egy játszótér, ami alá van rendelve céljainak és érdekeinek, az önmegvalósításnak és a szórakozásnak. A nárcisztikus személyiségzavar annyit jelent, hogy a személy nárcizmusa kóros, patológiás. A gondolkodása egocentrikus, énközpontú. Folyamatosan ott akar lenni a figyelem középpontjában. Teljesen figyelmen kívül hagyja a többi embert. Hiányzik belőle a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás. Teljesen antiszociális. Ha ügyes a maszk, az álarc, akkor normálisnak tűnik az emberek szemében. De nem egyszerű és könnyű feladat a számára folyamatosan fenntartani az ál-ént. Egyes esetekben nem figyel, és véletlenül megmutatkozik a valódi személyisége.

 

A szociopátia lelki deviancia, ami a szakemberek szerint állítólag nem gyógyítható. Ezen értelmezés szerint ezek az emberek így vannak kódolva. Magam elutasítom a szociopátia miszticizálását. Ezen értelmezés szerint a szociopata vagy pszichopata eleve így született, és nem gyógyítható, nem javítható. Mi is következik ebből? Pusztításra született; gyilkológépnek szánták az égiek; ölésre teremtette az Úr; hiányoznak belőle a tükörneuronok; úgy szar, ahogy van; likvidálni kellene az összest, esetleg elzárni őket egy szigetre! Azért ebbe befigyel némi blaszfémia is! A legutóbb Puzsér haknizott ezzel. Szerintem pedig rendkívül egyszerű a képlet. A szociopata és a pszichopata egy és ugyanaz. Erőltetett a szétválasztás két külön fogalomra. A szociopata nem így jön a világra, hanem ilyen emberré alakul a jelenlegi társadalomban. Ez a romantizáló pszichológiai elmélet semmi másra nem szolgál, minthogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy az ember(iség) a szabad akaratából létrehozott egy egyre embertelenebb világrendet, mely világrend kitermelte az emberségüktől fokozatosan megszabaduló személyiségeket. A szociopaták a civilizáció termékei. Már eleve az is jelzésértékű, hogy a kapitalista társadalmak tele vannak frusztrált emberekkel. Igazából arra való ez az elmélet, hogy letagadjuk az elidegenedés tényét – de legfőképpen azt, hogy ezen elidegenedés legfőbb okozói mi magunk vagyunk. Könnyű a saját ballépésünket rákenni a Teremtőre!

 

A szociopata élvezi, ha másoknak fájdalmat okozhat. Más ember fájdalmából nyeri ki a maga energiaadagját. Mivel az embertársainak való fájdalomokozás ad neki éltető energiát, vadászni fog a környezetében élő emberekre. A vámpír valójában a szociopata szimbolikus ábrázolása. Negatív szimbólum, aminek pozitív átértékelését eredményesen elvégezte a posztmodern. Az átlagember nem is tudja, mekkora értékrelativizálást jelent napjaink kommersz vámpírkultusza. A vámpír az, aki mások véréből táplálkozik, ezért folyamatosan vadászik az áldozataira, ami az ember – a szociopata az, aki mások fájdalmából és szenvedéséből táplálkozik, ezért folyamatosan vadászik az áldozataira, ami az ember. A vámpír szimbolikusan a szociopata – a másik emberből táplálkozó ragadozó. Bret Easton Ellis Amerikai pszicho c. regénye úgy is olvasható, mint vámpírregény.

 

Ugyancsak közkedvelt romantikus alak lett a vámpírságát megtagadó, de a saját vámpírságával folyamatosan küzdő vámpír. Ami más olvasatban a saját szociopataságát megtagadó, de a saját szociopataságával folyamatosan küzdő szociopata. A vámpírokat gyilkoló és fogyasztó vámpír valójában a szociopatákat gyilkoló és fogyasztó szociopata. Ezen olvasatban Blade és Dexter ugyanaz a karakter. De vajon leküzdhető-e a szociopataság? A keresztény válasz: IGEN. Minden bűn felszámolható az emberben. Miért a szociopataság lenne a kivétel?

 

A mostanában divatos vámpirizmus ilyen téren semmi más, mint a szociopataság piedesztálra emelésének egy megnyilvánulása a kultúrában. A vámpír-kultusz valójában szociopataság-kultusz. Anne Rice és a Vampire-franchise posztmodern módon átértékelik a vámpírt, mint szimbólumot. Körülbelül ugyanazt végzik el, amit a Hannibal Lecter-regények, -filmek és -sorozatok a szociopátiával. Az új narratíva úgy szól, hogy szociopatának lenni kiválasztottság, Übermensch-státusz. A vámpírok/szociopaták az új elit, az emberiség pedig a nyáj, amiből kedvükre vadászhatnak példányokat. Képtelen vagyok elmenni amellett, hogy ez a morális kútmérgezést elkövető beteges eszmeiség mennyire passzol azzal, ahogy a fogyasztói társadalom tekint az emberi kapcsolatokra. Az ember is csupán termék, ami elfogyasztható. A vámpír, vagyis a szociopata pedig csupán egy fogyasztó, ami elfogyasztja az immár terméknek tekintett embert.

 

Az extrovertált nárcizmus másik elnevezése a nyílt nárcizmus, az introvertált nárcizmus másik elnevezése a zárt nárcizmus. A nyílt nárcizmus jellemzői: nagyzolás, magamutogatás, magabiztosság, nyíltság, kilépés a közösségbe, erőszakosság. A zárt nárcizmus jellemzői: jelentéktelenség, bujkálás, egyedüllét, zárkózottság, önbizalom-hiány, erőszakosság. Amiben közös az extrovertált és introvertált: a sérülékenység és az erőszakosság. Az áldozat elejtése eltérő. Az extrovertált nyíltan „kilép a színpadra”, úgy „ejti el a vadat”. Az introvertált a háttérben meghúzódva, sunyi módon cserkészi be áldozatát. Az introvertáltnak eleve szűkebb a környezete, ezáltal a játszótere és a vadászmezeje is. Az introvertált áldozatai legtöbbször a családtagok közül kerül ki. Lehet ez a házastársa/élettársa, a szülei és a nagyszülei, a testvérei és az unokatestvérei, a gyerekei és az unokái. Az introvertált mindenféle szomorúság nélkül lépi át a legközelebbi családtagjainak a tetemét – a vérségi kötelék nem jelent neki semmit. Előbb-utóbb persze elfogynak a családtagok, és keresni kell új áldozatokat. Ilyenkor az introvertált magához csalogatja a vadat. Bevonz magához olyan személyeket, akiknek szintén gyenge az önbizalma, viszont nem szociopaták. Az introvertált szociopata, ha elég tehetséges, kialakíthat egy olyan általa uralt közösséget, amelynek tagjai egyszerre szolgák és áldozatok, bármikor engedelmeskedő lakájok és bármikor elfogyasztható energiacellák. Igazi önfelszámoló közösség ez, amiben nem egyszer benne pusztul maga a szociopata is. Dekonstrukció a javából!

 

Az introvertált nárcisztikus szociopata nehezebben észlelhető extrovertált kollégájánál, ezért kevesebbet is beszélnek róla a közbeszédben. A rejtőzködő önimádó tele van kielégítetlen vágyakkal és szertelen fantáziákkal, ahol a főszereplő természetesen ő. Mivel nem kezdeményez, sőt igazából semmit sem tesz céljai elérésére, vágyai teljesületlenek, ő maga pedig frusztrált, frusztrációjánál fogva pedig önbizalom-hiányos. Úgy véli, mivel képtelen elérni a céljait, az élete és a személyisége értéktelen. Kételkedik magában, és nem is keresi a pozitív megerősítéseket. Fél attól, hogy lelepleződik, mennyire tehetségtelen. Ezért, ha esetleg kilép a családi közegből, igyekszik körülvenni magát hozzá hasonló önbizalom-hiányos, gyenge jellemű, „vesztes” emberekkel – de olyanokkal, akik nála is gyengébbek, alacsonyabb szinten állnak, vagyis akiket képes uralni és irányítani. Természetesen van olyan személy, akit csodál a nagy teljesítménye miatt, de mivel irigyli annak eredményeit, gyűlöletet táplál iránta. Gyűlöl minden olyan embert, aki nála tehetségesebb. Haraggal fordul minden olyan ember felé, aki nála egy picit többet ért el az életben. Az ő álarca a „jobbára ártalmatlan”, aki „a légynek sem képes ártani”. Amit lát belőle gyanútlanul a kívülálló, az, hogy szerény, félénk, gátlásos, szégyenlős, visszahúzódó. Csak ha minden óvatosságát félredobva elég közel kerül hozzá az ember, döbben rá, igenis veszélyes. Törekszik a környezete uralására, a hatalom megragadására. Csak olyan embereket toboroz maga alá (és nem maga mellé), akik nem bírálják vezetői képességeit. Előszeretettel támaszkodik az alattvalóira, de igyekszik nem erősen függeni tőlük. Felkészül arra, hogy az alattvaló bármikor elhasználódhat, és mindig kész kicserélni egy másik csicskára. (Csicska az van bőven!) Innen is látszik, hogy számára a vele együtt élő emberek nem érző emberi lények, hanem akaratának és személyiségének meghosszabbításai. Végezetül egy nem meglepő tény: depressziós. Mivel nem nyílt típus, könnyebben bújik meg a társadalomban.

 

Az ember természetes igénye, hogy elismerjék a közösségben. Teljesen normális, hogy az ember vágyik rá, miszerint mások is lássák a képességeit, az erőfeszítéseit, a teljesítményeit és az eredményeit. A nárcisztikus személy erőszakosan nyomul annak érdekében, hogy a környezete meglássa emberi nagyságát, miközben kórosan retteg attól, hogy megszégyenítik. Tevékenysége közben élesen megmutatkozik, hogy nem számít neki a többi ember, kizárólag saját maga. Vagyis nem egy-egy tulajdonság megléte a meghatározó, hanem annak mértéke és súlya a személyiségben. A nárcisztikus az, aki túltolja. A szociopata pedig az, akinél megmutatkozik ennek embertelen mivolta.

Multitasking

multitasking.jpg

Napjainkban átszövik az életünket az okostelefonok, a tabletek, a notebook-ok, az e-book-olvasók és a technika egyéb vívmányai. A technológiai fejlődés nem csupán az életünket tette könnyebbé, de magával hozott új szemléletmódokat és életstílusokat is. Az egyik ilyen a munkaerő-piacon, legfőképpen annak intellektuális területein a multitasking, a többfeladatosság, a több munkafolyamat egy adott idő alatt történő párhuzamos elvégzése. Általában elfoglalt emberek, akiknek be van táblázva minden egyes napja, vélik úgy, hogy a multitasking megoldás a problémáikra. Az ilyen embereknek magasak az elvárásaik önmagukkal szemben, ezért úgy gondolják, fontos a többszörös mennyiségű feladatok teljesítése. Gyorsuló világunkban szinte rendszeressé válik az életvezetésünk során, hogy egyszerre több feladatot is elvégezzünk egy adott napon. A multitasking egy trendi szemlélet, még ma is, mind az állami, mind a céges szférában.

 

Jelen írás szerzője is multitasking módon dolgozik a munkahelyén. Ebből egyesek következtethetnének is arra, hogy én nagy híve vagyok a multitasking-nak. Hát elárulom: NEM!

 

A munkapszichológia, annak szakemberei, már egy ideje figyelmeztetnek , hogy a multitasking hosszabb távon rontja a munkaképességet, és roncsolja az emberi pszichét. A munkapszichológia szerint a multitasking hosszabb távon ártalmas és káros.

 

A multitasking hozzájárulhat a dolgozóknál a stressz, a szorongás és a depresszió kialakulásához. Amikor az egyén elvégez egyet a sok feladat közül, megkapja a maga boldogsághormonját, dopamin-adagját. A dopamin hatására jól érzi magát az egyén. A dopamin viszont kialakíthat egyfajta függőséget is, aminek hatására az egyén nem a minőségre törekszik, hanem a mennyiségre. Emellett arra is törekszik a dolgozók többsége, hogy minél gyorsabban végezzen a munkájával. Már csak azért is törekednie kell a gyors munkavégzésre, mert felülről hajtják a feljebbvalói. A gyors munkavégzés viszont akadályozza az összpontosítást. Multitasking üzemmódban a dolgozó a munkavégzés közben egyaránt törekszik a mennyiségre, a minőségre és a gyorsaságra. Rengeteg olyan esetet regisztrált a munkapszichológia, ahol problémák adódtak a munkavégzéssel, mégpedig azért, mert erőltették a mennyiség-minőség-gyorsaság kombinációt. A dolgozók törekedhetnek, hogy minél többet, minél jobbat, minél gyorsabban termeljen és/vagy szolgáltasson a munkavégzés során – de ez egy bizonyos idő elteltével inkább veszteséget hoz, mint nyereséget. A multitasking felszínessé és szórakozottá teszi a dolgozókat. A multitasking hatására stresszel és szorong, lesüllyed a depresszióba, hamar kifárad, lemerül, kiég.

 

open_office.jpg

 

Az emberi elme evolúciósan nem képes befogadni ilyen sok ingermennyiséget. Az open office (nyitott iroda) kapcsán fény derült sok negatívumra. A munkavégzés során a munkavállalók hajlamosak voltak odafigyelni a lényegtelen külső ingerekre, amik zavarták a koncentrációt. A munkapszichológiai tanulmányok kimutatták azt, hogy az egyszerre több feladatra koncentráló munkavégzés leterheli az emberi elmét. A multitasking növeli a kortizol, a stresszhormon mennyiségét. A halmozott médiafogyasztás esetén az agy igyekszik alkalmazkodni a rengeteg ingerhez, aminek következtében kialakul a stressz, és az emberen úrrá lesz a mentális fáradtság. A rengeteg információmennyiség megterheli és kimeríti az emberi szervezetet. A dolgozónak intellektuálisan dolgoznia kell azon, hogy kiszűrje a releváns információkat. Minél nagyobb információmennyiséggel dolgozik, annál megterhelőbb a munka.

 

Az emberi agy nem kezeli megfelelően a multitaskingot!

 

Innen is látszik, a feladatok egyidejű végzése és a figyelem megosztása károsítja az embert, mind testileg, mind szellemileg, mind lelkileg. A multitasking során csökken az agy szürkeállománya a kognitív kontrollhoz, az érzelmek szabályozásához és a motivációhoz kapcsolódó területeken. A megfáradt és kimerült dolgozó egy idő után képtelen az információk felkutatására, megőrzésére és visszahívhatóságára.

 

De itt nem csupán arról van szó, hogy a multitasking során hosszabb ideig nem hatékony a munkavégzés. Sérülnek az emberi kapcsolatok is. Kifejezetten nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak, ha egyszerre kívánunk figyelni az okostelefon/tablet/laptop virtuális világára, és arra az adott emberi lényre, aki éppenséggel mellettünk türelmetlenül várja, hogy foglalkozzunk vele. Ott, ahol az ember több figyelmet szán a virtualitásra, mint az adott embertársára, nem valósul meg az egymásra figyelés. A multitasking az elidegenedés egy terméke.

 

A multitasking, mint jelenség, előfordul több korosztályban is. Kötelességünk megbirkózni a rengeteg bejövő ingerrel és zavaró tényezővel, ha azt akarjuk, hogy javuljon az életminőségünk. A munkavégzés során, még a munkakezdés előtt, érdemes beazonosítani a feladatainkat, és azokat nem egyszerre, hanem egyenként elvégezni. Amint végeztünk az elsővel, jöhet a második, és így tovább! Ami még növeli a stresszt, az aggódás, hogy vajon beleférünk-e a 8/12/24 órás munkaidőbe. Mindez generálhatja, hogy egyszerre több munkát akarunk elvégezni az adott munkaidőben. Érdemes fontossági sorrendet felállítani a feladatainknál, és így haladni eme fontossági sorrend alapján. A racionalizált munkavégzés adja a sikerélményt, vele a nyugalmat, ezzel párhuzamosan csökken a szorongás és a nyomás. Az adott feladatokat rendezzük blokkokba, és ezen blokkok alapján haladjunk a munkánk során!

 

Rengeteg lépés szükséges, hogy az életmódunk elinduljon egy helyes irányba. Az első lépés mindig az elfogadás. Ott kezdődik a történet, hogy felismerjük és elfogadjuk, hogy szenvedünk a multitaskingtól. Azért szenvedünk tőle, mert a multitasking rossz. Kinek nehéz, kinek könnyű megtenni az első lépést. A multitasking a dopamin miatt eredményez egy folyamatos cselekvéskényszert, ami gúzsba köti az egyént.

 

Derék dolog, hogy a munkapszichológia figyelmeztet, miszerint a multitasking rontja a munkahatékonyságot, és károsítja az agyműködést. De ki olvas ma munkapszichológiai tanulmányokat? Kevesen. Vagyis ezek a tények nem közismertek. A multitasking a céges szférában trendi. Az állami szféra pedig rengeteg trendi baromságot átvesz a cégektől, köztük ezt is. A rendezvény- és művelődésszervezők többségét is arra képezik az egyetemeken, hogy legyenek multitasking. A könyvtárosoknál szintén elvárás a multitasking. 10 év alatt könnyedén kiég az ember a multitasking üzemmódban – aztán vagy megmarad ebben a mókuskerékben, vagy ott hagyja a szakmáját. A cég- és intézményvezetők, meg az alájuk rendelt humán-erőforrás menedzserek általában nem olvassák a munkapszichológia legfrissebb eredményeit. A nevesebb tanácsadócégek tanulmányai, támaszkodva a saját kutatási eredményeikre, megállapították, hogy az open office egy olyan közeget hoz létre, ahol csökken a munkateljesítmény. A multicégek érvei a munkapszichológiai tanulmányokkal szemben az ellenőrizhetőség és a kisebb irodaköltség. A cégvezető látni akarja, ahogy az alkalmazottja dolgozik, közben pedig szeretne spórolni is.

 

A jelenlegi felfogás szerint a multitasking és az open office modern; mivel modern, trendi; mivel trendi, kiváló! Ez az illúzió pedig akkor is megmarad, ha hosszú távon nem hatékony, és nem nyereséges.

A véleményem Puzsér Róbert „rasszizmus”-áról

A történet ismert. Puzsér szerencsétlenségére a balliberális szubkultúrában képzeli el a centrumpolitika létrehozásának lehetőségét. Az talán csak a naivok és a tájékozatlanok számára nem evidens, hogy az SZDSZ haldoklása közben nem vitte magával a balliberális szubkultúrát az enyészetbe – nem, az itt van velünk, meggyengítve a civil szférát és kinyírva az ellenzékiséget. Puzsér annyira nem naiv és tájékozatlan, hogy ezzel ne legyen tisztában, annyiban viszont igen, hogy ebben a balliberális fertőben várja a centrum megszületését. Először a (balliberális) LMP-n belül, majd a(z érdekből balliberássá avanzsáló) Simicska-birodalom szolgálatában a(z érdekből balliberássá avanzsáló) JOBBIK-on belül, most pedig a balliberális pártoktól várja el, hogy álljanak be a főpolgármesteri programja, a Sétáló Budapest mögé. Az egy dolog, hogy ezzel Puzsér magát is karaktergyilkolja, szinte folyamatosan, de önmagában is hiteltelenné és lehetetlenné teszi a centrumpolitika kialakítására tett kísérletet. Elmondása szerint a Momentumtól, az LMP-től és a JOBBIK-tól várja, hogy átalakuljanak centrumpártokká – ami ritka nagy bullshit. Ennyi erővel a DK-tól is elvárhatná a centrumosodást.

A balliberális szubkultúra nem alakul át Puzsér kénye-kedve szerint, viszont megköveteli, hogy Puzsér alakuljon át az ő kénye-kedve szerint. Magyarán: Puzsér legyen balliberális. Én ezt a törekvést látom abban a támadásban, amit először Setét Jenő, másodszor Rónai Egon, harmadszor Gulyás Márton indított Puzsér ellen, bevetve a „náci” és a „rasszista” kártyát – méghozzá cigány téma vonalon. Puzsér cigány-magyar együttélésről vallott nézetei ugyanis radikálisan elütnek a balliberális nézetektől.

Én most Gulyás Márton írására reagálok, aminek a címe: A mai ATV-s Puzsér-interjú vízválasztó.

 

„Szerintem Puzsér alapvető társadalmi összefüggéseket, és főként a szociálpolitika lényegét nem érti - mármint annak a funkcióját. Nem, nem gondolom, hogy náci lenne (az szerencsétlen túlzás volt sokak részéről) de azt igen, hogy ismerethiányos, rasszista-beszédmódot folytat, illetve nem érti, hogy mennyire káros reflexeket erősít meg a megszólalásaival. Nem rasszista - mert nem meggyőződésből mondja ezeket; szerencsére! Éppen ezért érdemes szembesíteni és számonkérni, mert nála lehet remény arra, hogy belássa a tévedését - egy meggyőződéses rasszistánál nem lenne erre esély.”

 

Puzsér „nem rasszista”, csak „rasszista-beszédmódot folytat” – magyarán rasszista. Szofizmus, aminek Gulyás amúgy is a mestere; az egyenes beszédnek már nem. Az „ismerethiány” erősen felidézi az SZDSZ-értelmiségiek szakértelem-kultuszát, ahol általában a szakértelem felemlegetésével, a „szakértő – dilettáns” páros alkalmazásával nyírták ki az ellenfelet, vita helyett. Mohácsi Viktória (akinek a nézeteit frankón visszabüfögi Gulyás Márton) előszeretettel hivatkozott magára, mint „szakértő”-re cigányügyben, míg az ellenfelei, a vele egyet nem értők, a cigánypolitikáját nem osztók voltak a „nem szakemberek”, a „dilettánsok”. Mohácsi Viktória volt a cigánypolitikában a szakértő, aki „értette az alapvető társadalmi összefüggéseket, és főként a szociálpolitika lényegét, - mármint annak a funkcióját”. Mohácsi Viktória bár kiment Kanadába, de szelleme tovább él velünk, Magyarországon, sajnálatosan és szomorúan.

Mik is azok a „szociálpolitikai ismeretek”, amik hiányoznak Puzsér Róbertnél, de megvannak Mohácsi Viktóriánál, Setét Jenőnél, Rónai Egonnál és Gulyás Mártonnál?

- A cigányok integrációjának kudarcáért kizárólag a magyarok a felelősek.

- A magyar társadalmat áthatja a rasszizmus.

- A cigányok rászorulnak a segélyre, mert ezzel kompenzálódik az elnyomás, amit el kell szenvedniük a magyar társadalomtól.

- A cigány nők azért vállalnak olyan sok gyereket, mert egyetlen dologban látják az életük értelmét: a gyerekszülésben és a gyereknevelésben.

- A gyereket akkor sem szabad elvenni a szülőktől, ha mélynyomorban élnek, és veszélyeztetve van a gyerek egészsége. Szigorúan tilos a gyereket elszakítani a szüleitől.

- Nem igaz, hogy a cigányok törzsi viszonyokban élnek a magyar társadalomban. Ez csak túlzó romantika, ami elfedi a kellemetlen valóságot. A kellemetlen valóság az, hogy a cigányok szeretnének modern életkörülmények között lakni, de a rasszista magyar társadalom nem engedi. Az, aki azt mondja, miszerint fel kell számolni a törzsi viszonyokat a cigányságon belül, rasszista.

- A cigányok etnikai alapon nem szerveződnek bűnbandákba, maffiákba, gengszterszervezetekbe – vagyis nincs cigánybűnözés, nincs roma maffia. Nincsenek az ország területén olyan etnikailag szerveződő cigány maffiák, amelyek uzsorával, betöréssel, kábítószerrel, prostitúcióval, koldulással és lejmolással, csicskáztatással, védelmi pénzek beszedésével, zsarolással és egyéb illegális tevékenységgel vétenének a magyar törvények ellen. Az a személy, aki mindezen tények ellenére beszélni merészel cigánybűnözésről és cigány maffiáról, az rasszista.

- Olyasmi sincs, hogy az etnikailag szerveződő cigány maffia prostitúcióra kényszerítene fiatal cigánylányokat. A cigány maffiák által prostitúcióra kényszerített cigánylányok esete urban legend - ha lenne ilyesmi, akkor a roma polgárjogi aktivisták, a feminista szervezetek és a TASZ tudna róla, de nem tud, és ezért nincs. Egyedül magyarok kényszerítenek cigánylányokat prostitúcióra – ilyet roma ember nem tesz roma emberrel!

- A cigányintegráció akkor zajlik le végérvényesen, ha felszámolják a magyar társadalomban a rasszizmust. Ha a magyar ember elfogadja végre a cigányokat, feltétel nélkül.

Gondolom, érthető álláspont. Igen, érthető, csak tudománytalan és szubjektív. A társadalomtudomány már régóta balos doktrínák alapján működik (egy kevés kivétellel). Eleve míg a természettudomány objektív presszimák alapján épül fel, addig a társadalomtudomány szinte csak szubjektív nézőpontok sokaságából áll. Teszem azt, Emile Durkheim és Max Weber tudományos munkássága jelentősen hozzájárult a modern szociológia kialakulásához – de ez a két ember homlokegyenest mást gondolt a társadalomról. Nem is beszélve az utánuk jövőkről… Valójában rengeteg modell van a cigány-magyar együttélésről is, mégis a balliberális az uralkodó. Miért?

 

Azt gondolom ideje, hogy Puzsér tisztázza a viszonyát azokhoz az alapértékekhez, amelyek az LMP alapító nyilatkozatában lefektetésre kerültek. Ugyanígy ideje van annak, hogy az LMP tisztázza a viszonyát Puzsér Róberttel, mert jelenleg ő a főpolgármester-jelöltjük, és ez a jelen formájában nem egy vállalható együttműködés!

 

Gulyás Márton le sem tagadhatná, hogy egy vérbeli komisszár elvtárs. Egyaránt feltételeket szab az LMP-nek és Puzsérnak. Az LMP-től azt várja el, hogy legyen hűséges a balliberális dogmáikhoz, és ezeket a balliberális dogmákat követeljék meg Puzsértól is. Puzsértól pedig megköveteli, hogy vegye magára az LMP balliberális értékeit. Itt az LMP igazából csak azért kerül említésre, mert most ők azok, akik beálltak Puzsér mögé – valójában Puzsérnak a balliberális szubkultúra dogmáit kell magára érvényesnek tekintenie. Ehhez persze nem árt a megfelelő öncenzúra kialakítása.  A balliberális szubkultúra célja egy balliberális társadalom realizálása. Erre már tett kísérletet az SZDSZ – most az örökösein a sor! A szentségtelen küldetés fanatikusai pedig alapjáraton gyakorolják az intoleranciát.

Januárban lesz egy vita Puzsér Róbert és Gulyás Márton között, cigánytémában. Érdekel, de mégis keserű a szám íze. Mert már megint a „kiválasztottak” vitáznak. Csak emlékeztetném az embereket a Gender-feminizmus körül kialakult vitára. A feministák kizárólag Puzsér Róberttel álltak le vitázni Gender-témában – miközben jelentős antifeministák ki lettek ebből rekesztve. Ugyanúgy nem lettek meghívva a Férfihang antifeministái (Csuzi Attila, Toplak Zoltán), ahogy a NER-kurzus antifeministái (Szilvay Gergely, Békés Márton). Nagy valószínűséggel itt is csak a sztár, Puzsér meg még néhány ismert arc lesz vitára invitálva, akik beleférnek a balliberális szubkultúrába, míg mondjuk senki nem lesz meghívva a Mi Hazánk-tól és a JOBBIK-tól, s valószínűleg a balliberális cigánypolitika olyan kritikusai sem lesznek megszólaltatva egy ilyen vitán, mint Póczik Szilveszter. Vagyis megint szűk lesz a vitázók köre, kirekesztve belőle egy csomó értékes embert és véleményt.

Puzsér jobb, ha felkészül, hogy ha esetleg győztesként is kerül ki a januárban megrendezett vitáról, várható lesz a következő támadás. A „rasszizmusa” után nagy valószínűséggel következik majd az „iszlamofóbiája” és a „nőgyűlölete”. Aztán majd ezek után is lesz valami… A balliberális szubkultúra ugyanis nem tűri a szakadárokat, ellenben megadja a lehetőséget, hogy az elkóborolt sakál visszatérjen a falkába. Megszoksz vagy megszöksz. Talán ideje lenne megszökni, az alt-right-on belül is van élet. De hogy nem lesz centrum a balliberális szubkultúrán belül, az is biztos.

Marvel-szarok, DC-szarok

bosszuallok-vegjatek-fokep-01.jpg

1,

„A Marvel szerintem nagyon magasan tartja a lécet a mainstream-minőség terén, ami nem azt jelenti, hogy minden filmjük egy mestermű, hanem hogy a kevésbé sikerült filmjeik is tökéletesen kiszolgálják az átlagnézők igényeit anélkül, hogy komolyabban sértenék a jóízlést vagy az agysejteket. Még ha sokszor egy kaptafára készülnek is, akkor is van mindegyikben annyi szín és személyiség, ami miatt érdemes megnézni.”

(Blacksheep)

„Miért lehet ma még az eddigieknél is sikeresebb a Thor? Anélkül, hogy elkerülném a szexista felhangokat, megkockáztatom, hogy a világon található nők fele Thorba szerelmes, a másik fele meg Lokiba. Chris Hemsworth két méteres, Herkules izmú, csapzott szőke fürtű barbár isten. És nagyon tud pózolni... A készítők persze nem átallották meglovagolni ezt a hullámot, és Thor megkapta a kötelező félmeztelen, mosakodós jelenetét. Lehet, hogy megköveznek érte, de az ausztrál szépfiúnak a küllemén kívül nem sok színészi kvalitása van, így áttérnék a testvérére. Lokit, a nagy antagonistát az önmagában talán sokat nem is sejtető, alacsony, savókékszemű brit színész, Tom Hiddleston játssza. Mit játssza... milliókat bűvöl el. Fórumok és közösségi portálokon olvasható kommentek szerint sokallta jobban rajonganak érte, mint Thorért.”

(Marity Mira)

 

Analógia – a DC és a Marvel az a filmgyártásban, ami a McDonald’s és a Burger King az élelmiszeriparban. A McDonald’s- és Burger King-termékek igénytelensége csak akkor derül ki, ha hazavisszük a kaját, berakjuk a hűtőbe, majd holnap elővesszük, hogy együnk belőle – nem frissen fogyasztva rádöbbenünk, micsoda hulladék! A DC- és a Marvel-filmeket sem a moziban kell megnézni, hanem otthon, a számítógép képernyőjén! Egyszerű konfliktusok, erőszakos megoldások (a diplomácia mindig csődöt mond), átlagos dialógusok. Személyiségfejlődés, ha van, az is a legegyszerűbb – ebben az univerzumban mindenki fekete vagy fehér. A Marvel történetei 80%-ban ugyanazok.

Szuperhős-filmekkel van telítve a piac. Méghozzá olyan filmekkel, ahol azonos az alapkonfliktus: a szorító egyik oldalán egy világuralomra törekvő, hatalmával visszaélő, szociopata rosszfiú vagy rosszlány, a másik oldalán egy idealista célokat kergető, hatalmával felelősen bánó, ártatlanokat védelmező jófiú vagy jólány; a tét az emberiség; ezek összecsapnak, és a jó legyőzi a rosszat. Tízezerszer elmesélt sztori. Tétnélküli műbalhé, ugyanis a néző, aki látott már egy tucatnyi szuperhős-filmet, tudja, úgyis a jó győz a rossz felett. Plot armor védelmezi a főszereplőket, sőt időnként a tucatkedvenc mellékszereplőket is (mint Dominót a Deadpool-ban). Ha a néző azonosul egy karakterrel, megszereti, akkor az nem halhat meg – szigorúan tilos kiírni az univerzumból! Az Avengers-ben Loki megöli Coulson ügynököt – egy idő után visszahozzák a SHIELD sorozatba. A színészek az interjúkban nem is titkolják, hogy kifejezetten könnyű melónak tartják a Marvel-filmeket, hiszen kevés energiát kell belefektetni a színészi játékba, 1 hét alatt megvan egy jelenet, a film 90%-a pedig rá van bízva a CGI-re.

A történetmesélés módjában nyoma sincs kreativitásnak. Többnyire nincsenek flashbackek, alternatív idősíkok, párhuzamos univerzumok, változatos nézőpontok, misztikum. Társadalmi üzenet ritkán, és ha van, vagy PC-baromság (Marvel Rising: Secret Warriors) vagy fordított rasszizmus (Black Panther). Az igényes néző azt sem tudja, melyiktől kapjon agyfaszt: a lapos cselekménytől vagy a lapos karakterektől?! A történetbe csempészett szerelmi szálak nem érik el egy Nora Roberts-regény színvonalát. Az erőszak jelen van a Marvel-univerzumban, de a Deadpool kivételével egyik sem lépi át a határt. (Bár hozzáteszem, azért a Deadpool sem engedi meg magának azt a naturális erőszakot, ami jellemzője egy The Raid-nek vagy egy Crank-nek.) Igazi kommersz világ ez, ami nem tartogat a belépőnek semmifajta kihívást. A Disney, ahogy az animációs filmjeiknél és a STAR WARS-daraboknál, itt is kényesen ügyel arra, hogy lefedjen egy széles nézőközönséget: a 7 éves kisgyerektől a 45 éves felnőttig. A párbeszédek unalmasak, több esetben csöpögnek a pátosztól, időnként pedig helyet adnak az olcsó humornak.

A Marvel-produktumok tökéletesen visszatükrözik a Joseph Campbell-féle „hero's journey” sablont. Ez a szokásos kliséhalmaz. Van egy szimpatikus hős és egy unszimpatikus anti-hős, a hős mentora elhalálozik, van egy szerelmi szál, a hős lassan ébred tudatára az erejének, majd egy óriási csata, ahol a jó legyőzi a rosszat. Ez olyan recept, amit számos film és rajzfilm vászonra álmodott az elmúlt hat évtizedben – a Marvel esetében ez nem újítás (spanyolviasz), hanem újrahasznosítás. Kifejezetten igénytelen és színvonaltalan újrahasznosítása a kliséknek és a sablonoknak.

A DC láthatóan gyengébben teljesít, mint a Marvel – ezért a Nolan-féle Batman-trilógia kivételével szabadon gyalázható és mocskolható. Viszont ha valaki mégis venné a bátorságot, hogy kemény bírálat alá vegye a Marvelt, hamar megkapja a geek szubkultúrától a „sznob” jelzőt. Oké, rendben, vállalom. Akkor nevezzük „sznobizmus”-nak azt, ha az ember nem kívánja ezredszerre is végigszenvedni ugyanazt a lebutított történetet! Egy igényesebb filmfogyasztó, főleg, ha ért is a szakmához, elég gyorsan leszűri, hogy ezek a filmek egyetlen terepen akarnak kreatívak lenni: az a látvány. Mondja a geek, hogy a Marvel-filmek egyik pozitívuma a közérthetőség; a közérthetőséggel nincsen semmi baj, de ez itt szájbarágás, tömény didaktikusság. Ha akad is homályos pont a történetben, a neten pár perc alatt találok egy olyan rendezői interjút, esztétikai elemzést vagy rajongói elméletet, ami eltűnteti a homályt. Ma az a „sznob”, aki merészel kritizálni egy képregény-filmet; sőt, aki szerint a Marvel semmi más, mint trash, az egyenesen „műveletlen”. Vegyük észre, hogy a „sznobozás” itt a kritikus gondolkodás és a vitára való készség kiölése, egyfajta politikai korrektség jegyében.

Hát, íme, egy sznob kifejezés a részemről:

A szuperhősös képregény-filmek a kreatív történetírás halála!

Nem tagadom, volt néhány darab, amit élveztem, szórakoztatott: a Maszk, a Hulk, az első három X-Men, a Nolan-féle Batman első két része – de elvoltam még a legelső három Pókember-filmmel is. De lassacskán, minél lejjebb süllyed a színvonal, képtelen vagyok egyetlen Marvel- és DC-filmet is megnézni, s szomorúan látom, hogy ezeken a mintákon építkezik a legújabb STAR WARS is.

Az utolsó Marvel-film, amit megnéztem, az a Logan… Jajj, a Logan! A Logan ámokfutása! Még visszaemlékezni is fájdalmas!

 

2,

„2008-ban A sötét lovag reformálta meg a képregény-film műfaját, és majdnem 10 évet kellett várni egy hasonló kaliberű filmre, de megérte. Bár a Logan sajnos sanszosan nem lesz akkora reformer, de hogy már most a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, az vitathatatlan! Ilyen súlyosan nyomasztó és kegyetlenül brutális mainstream képregényfilmet még soha nem készített senki!”

(Blacksheep)

„Ehhez képest jött a LOGAN, és egy csapásra idézőjelbe tett mindent, amit az elmúlt években tapasztalhattunk a Marvel frontján. Sosem látható sötétség, keserűség, brutalitás, kilátástalanság és kegyetlenség folyt a vásznon, én pedig nem győztem tátani a számat. A LOGAN egy tökéletes, hibátlan bizonyíték arra, hogy igen, így is lehet képregény-filmet készíteni, ebben a stílusban, ezzel a komor hangvétellel, nagyon is súlyos tétekkel, erős jellemekkel és katartikus pillanatokkal. Csak annyit mondok, a Holló óta – ami az egyik kedvenc filmem – nem láttam ennyire erős képregény filmet. Noha kevés esélyt látok erre, de nagyon jó lenne Hugh Jackmant idén az Oscar-jelöltek között látni, bár én a filmet is nagyon szívesen jelölném. A finálén pedig – ciki, nem ciki – én elejtettem jó pár könnycseppet.”

(Sorter)

 

A Logan a szépen csomagolt szar. A film, ami remekműnek látszik a megnézése előtt, de a megnézése után kiderül, hogy egy szar.

A két fenti idézetben nincs semmi egyedi. Ezeket a „magvas” gondolatokat a két kritikus előtt többen megfogalmazták már a geek szubkultban is. Rengeteg rajongó, aki áradozott, „micsoda film”. Olyan szövegekkel lett ajánlva a film, hogy „hatalmas dráma”, „új szintre lépett a Marvel”, meg hogy az „első Oscar-díjas Marvel-film”, meg egyesek azt is mondták, hogy „aztakurva” és „magas beszarós-faktor”! Szó se róla, becsapós volt a trailer. Johnny Cash zenéjével, Logan egyedül maradt, végignézte társai pusztulását, nem találta helyét az új világban, két társa pedig a halálosan beteg Xavier professzor és a visszahúzódó Caliban. Ígéretesnek tűnt a koncepció, a sztoriban volt kraft – a fene sem gondolta volna, hogy kommandósokat széttépő 11 éves kislány (!!!) és egyéb borzalmak lesznek belőle!

A film kezdete biztatóan kemény: a latín-amerikai bűnözők megtámadják Logant, hősünk pedig szétvág köztük… Na, legalább nem lesz PC!, örvendünk naivan, reménykedve, hogy egy ilyen remek felütés után végig megmarad ez a minőség. Aztán, miután végignézhettem, hogy egy 11 éves kislány (!!!) hogyan tép szét pár jól képzett zsoldost, fáradtan dőltem hátra: ez kegyetlenül szar lesz! És sajnos igazam lett: emberkínzó volt az élmény. Mikor megvolt a lehetőség, hogy egy komor és kemény akciófilmmel záruljon a Logan-széria… Hét film van Logan szereplésével: eme hét filmben tetten érhető a munka, hogy kialakítsanak Logan körül egy mítoszt. Logan a vadállat, aki irányíthatatlan és vérengző. Logan meg akarja őrizni a szabadságát, az autonómiáját, mentesülve minden kontrolltól, de mindeközben nem találja a helyét a világban, képtelen beilleszkedni a közösségbe. Igazi magányos farkas ő. Logan minden akciójelenetnél vörös fejjel ordítozik, és mikor véresre verik, még akkor is feltápászkodik, küzd tovább, egészen a győzelemig. Hugh Jackman ugyanaz a kiégett veterán Logan szerepében, mint Clint Eastwood a Grant Torino-ban. Oké, Jackman alakítása fele annyira sem igényes, mint Eastwood-é (vagyis nem érdemel Oscart), de azért kellően romantikus! A romantikával pedig ebben a műfajban nincs gond – a probléma a megvalósítással van.

Hibalista!

1, Rettentő silányak a rosszfiúk, a negatív karakterek.

Kezdjük a legalsóbbal a hierarchiában: a kommandósokkal! A mutánsok elleni harcra kiképzett emberi zsoldosok már a második X-Men filmben megjelentek, ez volt William Stryker magánhadserege. Őszintén: én kifejezetten érdekesnek találtam egy olyan emberi halandókból álló, mutáns-ellenes szélsőséges csoport létezését, amelynek célja az übermensch legyőzése és elpusztítása. Ez egy olyan gondolatkör volt, amit szépen tovább lehetett volna fejteni más mozifilmekben, esetleg egy sorozatban. Én a magam részéről megnéztem volna egy olyan sorozatot, amelynek a középpontjában egy olyan emberi halandókból álló osztag áll, amely elsődleges feladata a mutánsok elpusztítása. Egy sorozat megadta volna a kereteket ahhoz, egyrészt, hogy lássuk, hogyan vadásszák le a mutánsokat, másrészt, hogy kifejtsék azt az übermensch-ellenes gondolatiságot, amit Stryker olyan masszívan képviselt a vásznon. De ez csak egy ötlet-felvetés volt a részemről, gondolatkaland, mindenesetre érdekesnek találtam Stryker személyét; a szervezetet, amit létrehozott; az általa képviselt eszmeiséget, ami a halálával is továbbélt (lásd negyedik X-Men film). Kíváncsian vártam, miként viszik ezt tovább; és bár az X-Men - Az Eljövendő Múlt nem volt egy jó film, de azért itt is működött ez a koncepció Bolivar Trask személyében. Gondoltam, innen csak nem lehet rontani az egészen.

Hát a Logan megmutatta: de lehet.

A kommandósokat azért emelem ki külön, mert sajnálatosan az X-Men 2-ben is balfaszok voltak, a Logan-ban pedig még lejjebb viszik a lécet. Elvileg ezek olyan kommandósok, akik ki lettek képezve a mutánsvadászatra. A mutáns itt az übermensch, akit nem egyszerű levadászni. Mondhatni: kösse fel a gatyáját, aki mutánsra megy vadászni! Így értelemszerű, hogy a mutánsvadász sem akárki: olyan halandó ember, aki ki lett képezve az übermensch elpusztítására. Ez jól hangzana, van benne fantázia – de rettentő gyatra a megvalósítás. Olyan ostoba zsoldosokat látunk a képernyőn, akik önként befutnak Logan karmai alá. Az a katona meg, akit egy gyerekmutáns hidegre tesz, ne is menjen egy felnőtt mutáns ellen! Azok a jelenetek, amikor a gyerekmutánsok intézik el a katonákat, komikusak. Most vagy az van, hogy pálinkáztak bevetés előtt a fiúk, vagy pedig egy kocsmából lettek összeválogatva. Mindenesetre nem ellenfelek egy mutánsnak sem. Kissé illúzióromboló.

Aztán kell egy olyan harcos, aki megizzasztja Logant a győzelem előtt. Az X-Men 1-ben harcolt az Oroszlánemberrel, az X-Men 2-ben saját maga női verziójával, az X-Men Origins-ben a féltestvérével, az X-Men Wolferine-ben egy adamantium robottal, most meg a saját klónjával. Eredeti?

Ki van még? Donald Pierce pojácáskodik. Dr. Rice a hideg elme, aki kívülről akarja irányítani a mutánsokat – igazi sablon.

2, A kislány. Aki, ugye, Logan lánya… Hogyan is fejezzem ki magam?... KEGYETLENÜL SZAR!... Kínosan fészkelődtem a székben, miközben néztem a jeleneteit. A kislány a legrosszabb girl power karakter a filmművészetben! Akciókoreográfiákat írni egy 11 éves kislányra – kinek jutott ez eszébe? Az addig oké, hogy mutánsgyerek, aki megeszik reggelire egy Scott Adkinst; übermensch kölyökben – de szinte lerítt a leányról, hogy semmit sem képes kezdeni ezzel a girl power szereppel. Azok a pofavágások, azok a mozdulatok, az a suttyó keménykedés, amit művel a filmvásznon, AZ VALAMI BORZALMAS!... Az apa-lánya kapcsolat ábrázolása kimerül az egymásra való acsarkodásból; abból, hogy Logan hozzászól a lányhoz, és a lurkó fintorog. A Logan és a lánya közötti érzelmi szál felszínesen lett kidolgozva, s ez lejött a két színész játékából is. Amikor a kölyök apunak szólítja a film végén a haldokló Logant, karakteridegen. Az apa-lánya kapcsolat annyira lett kidolgozva a filmben, mint egy házibuliban tett szerelmi vallomás hét sör után. A kislány a film végén megmenti Logan életét – a zsarufilmekben ellőtt klisé, hogy a zsarupáros nem kedveli egymást, de a végén az egyik megmenti a másik életét. (Persze Logan így is eltávozik az örök vadászmezőkre.) Egy ilyen apa-lánya kapcsolat jóval hitelesebben, finomabb eszközökkel van bemutatva a Leon, a profi-ban (igaz, Leon ott inkább egy apapótlék).

3, Dráma. Van jó pár a filmben. A pozitív karakterek hullnak rendesen. Egy, a kislány nevelője – alig ismerjük, nincs könnyhullatás. Kettő, a néger család – alig ismerjük, nincs könnyhullatás. Három, Caliban – keveset szerepelt, vele sem tudunk mit kezdeni. Négy, Xavier – az egyetlen drámai jelenet, ami működött nálam. Öt, Logan – fáradtságos melodráma. A film erénye, hogy elmeri engedni a karakterei kezét (ez a legtöbb Marvel-förmedvényre nem jellemző). De a drámai részek gyengék.

Térjünk kicsit vissza Xavierhez – ugyanis, bár megrendítő volt a halála, mégis kihagytak vele egy merész lehetőséget. Izgalmas a gondolat, hogy Xavier öregkorára szenilizálódik, aminek hatására egyre kevésbé képes kontroll alatt tartani telepatikus hatalmát. Finom utalás volt rá, de nem merték kibontani azt a komor elképzelést, miszerint Xavier egy rohama során westchesteri otthonában maga pusztítja el az X-Ment. Kemény tragédia lett volna, ha a morálisan gondolkodó Xavier, akinek legfőbb célja az emberek és a mutánsok közötti béke megteremtése, egy borzalmas pillanatban lerombolja életművét és örökségét. Adódott volna a morális dilemma Logan számára, hogy életben hagyja-e mentorát, aki addigra egy időzített bomba lett. Ennek lett volna olyan mélysége, ami több nézőpontból is rávilágíthatott volna egy témára. A rendező nem merészelte kibontani ezt a koncepciót, helyette megkaptuk Xavier kivégzését az ellenség által, majd belefullasztotta filmjét a középszerű akciókba.

4, Akcióorgia. Blacksheep szerint a film egyik érdeme az akciók. Helyesbítek: egyetlen érdeme – lett volna, ha izgalmasak azok az akciók. De mi mást is tudott volna nyújtani ez a fércmű? Mert többet nem adott az akcióknál. És mint írtam, az akciók sem jók: se nem izgalmasak, se nem jól koreografáltak; igazából olyan kötelező kaszabolások. Az ostoba zsoldoskatonák, akik lemészároltatják magukat Logannal, Logan lányával meg a gyermekmutánsokkal – ah! A Logan és a Logan-klón közti két párbaj szintén egyszerű, nincs benne semmi extra.

Konklúzió. A Logan lezár egy korszakot, és elbúcsúztat egy tehetséges színészt, Hugh Jackmant a franchise-től. Hugh Jackman húzó ember volt az X-Men-ben. 2000 óta fizikailag is edzette magát, hogy felkészüljön erre a szerepre. A Logan nem egy remekmű, csak egy kísérlet, ami próbálkozik komolyan venni magát, de mivel nem képes elszakadni a Marvel közhelyes megoldásaitól, elhasal. Hasonlóan, mint a többi Marvel-film, akciójelenetekkel dolgozik, ami aztán maga alá gyűri a karakterépítést és a történetvezetést. Így lesz inkább nevetséges, mint komoly.

 

3,

„Listánk első helyzettjén valószínűleg sokan felháborodnak, viszont hadd védjem meg Simmons ügynököt. Először is: borzasztóan okos. Nála közel okosabb nőt sem ismerünk eddig a Marvel univerzumban. Másodszor az Agents of S.H.I.E.L.D.-ben egy egészen izgalmas karakterfejlődésen megy keresztül, ahogy a szende tudós kislányból a H.Y.D.R.Á.-ba beépülő kettős ügynök válik. Hatalmas szíve és empatikus képességei ugyan arra kárhoztatják, hogy néha érzelmei alapján hozzon meg bizonyos döntéseket, de ha egyszer ez a nő a barátunk lesz, akkor örök életünkre számíthatunk rá. Ráadásul jelenlegi státuszát tekintetbe véve hajadon. Máskülönben... nézzetek rá! Hát lehet nem elképzelni vele egy Tudományos Múzeumban tett látogatás utáni teázást? ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK JEMMA SIMMONS! :D”

(Mr. Rabbit)

 

Létezik még egy franchise, ami tökéletes mintája annak, mennyire nem merész a Marvel-filmeket gyártó Disney: ez a Deadpool. „Hiába lett a Disney-é, a Deadpool felnőtt film marad”. – és még számos ilyen címmel olvashatóak hírek a neten. Miközben bizony, a Deadpool igenis visszafogott az eredeti képregényhez képest. Az eredeti képregényekben Deadpool egy igazi antiszociális figura, egy cinikus zsoldos, aki ha bekattan, egyaránt képes halomra ölni rendőrt és bűnözőt, jó mutánst és rossz mutánst, a Fény és a Sötétség harcosait. A képregényekben olyan jól ismert szuperhősöket tesz hidegre, mint Pókember, Amerika Kapitány és Doktor Strange. A szó konkrét értelmében nincs tekintettel senkire. Két lábbal tipor a politikai korrektségen. Gyilkol és poénkodik, egyszerre félelmetes és vicces. Egy olyan punk, aki fenekestül felforgatja a Marvel-univerzumot. Egyben tökéletes megtestesülése korunk destruktív lényének, a trollnak. Persze, ő egy a Marvel által legyártott dekonstrukció, ami fityiszt mutat a Marvelnek. A Marvel a Deadpool által visz egy övön aluli ütést a Marvelnek – vagyis saját magának. Dekonstrukció, destrukció – de mint ilyen, eredeti. Anti-hősünk egy beteg karakter, aki beteg dolgokat tesz. Egy ilyen beteg figura beteg filmet érdemel – mérsékelt esetben is olyat, mint a Crank. Én, megmondom őszintén, egy olyan Deadpool-t láttam volna szívesen a filmvásznon, aki végiggyilkolja Asgardot, picsán és tökön rúgja Xavier mutánsait, s lepofozza a SHIELD embereit. MINDEZEK HELYETT kaptunk egy vicces fiút, aki valahogy mindig besegít Xavier mutánsainak a rend fenntartásában, s szigorúan csak bűnözőket gyilkol. Klassz!

Mondom: a Disney-től senki ne várjon eredetiséget, merészséget és kreativitást!

Tévedés, hogy a filmek értékelése csak ízlés kérdése. A néző befogadóképessége jóval jelentősebb tényező, mint az ízlés. Egy kamaszgyerek, aki még csak beletanul a szerelem és a szexualitás világába, nem fogja értelmezni azokat a finom párkapcsolati játszmákat, melyeket feszeget a Keserű méz. Jobb esetben, miután az ember betölti a harmincat, és megnéz egy tucatnyi filmet, szélesebb rálátása lesz a filmvilágra, és kiismeri az összes filmes klisét. Igazából nem kell filmesztétának lennie, hogy lássa és tudja, a filmek története 80%-ban ugyanaz, csak más a technikai megvalósítás. A hollywood-i forgatókönyvek nagy része nem vállal kockázatot. A filmek és a sorozatok többségének célpontjai nem is igazán a 30-as és a 40-es korosztály, hanem a 10-es és a 20-as fiatalok. Ugyanez elmondható amúgy a japán rajzfilmgyártásról is: a japán társadalom infantilizmusa, az animék infantilizmusa és a nemzetközi animés szubkultúra infantilizmusa összefügg – vagyis az, hogy a színvonal le lett szállítva egy 18 éves gyermekfelnőtt szintjére.

A forgatókönyvíró keze sok esetben meg van kötve Hollywood-ban. Egészen addig azt ír, amit akar, ameddig hozza a nézettséget, és vele együtt a profitot. A Disney például script doctorok tömegeit alkalmazza, akik könyörtelenül belenyúlnak a forgatókönyvekbe. Számos sztorit ismerünk, ahol a rendezők és a forgatókönyvírók kiállnak a saját ötleteikért, s megvívják a harcukat a producerekkel és a stúdiókkal. A stúdió ugyanis kizárólag egy valamit lát maga előtt, más nem érdekli: a profit.

Több esetben a profitéhségnek köszönhetően készülnek el a sikeres filmek folytatásai, a második részek is. Valószínűleg a Marvel-filmek is a profitéhség következtében képtelenek egy magasabb szint meglépésére. Ki van számolva minden egyes képkocka; az akciójelenetek sok esetben akkor is szerepelnek a filmben, ha nem követeli meg a sztori. A Disney szerint az csak természetes, hogy a kamasz korosztály nem képes értékelni a remek dialógusokat és az árnyalt karaktereket, ellenben falják a látványos akciójeleneteket. Az már fel sem merül a Disney-ben, hogy a fiatalokban kialakítható az igény valami többre. Nem, inkább lejjebb tartják az igényszintet, mert arra könnyű legyártani egy filmet. A Marvel-filmek így megmaradnak akcióban és látványban gazdag, de tartalmatlan akciófilmnek. Erre tökéletes példa a Logan és a Deadpool esete.

Sajnálatosan túl sok a zombi. Tapasztalatom szerint az átlag Marvel-rajongó képtelen arra, hogy kritikusan nézze kedvencét, a neki legyártott Marvel-termékeket. Az átlag Marvel-rajongónak nincs saját véleménye. Más majd megmondja a véleményét: ez a más általában az Index, a Filmtett, a 444!, a VOX, a Roboraptor, a Baaadmovies meg a Szirmai. Az esztéták és a kritikusok, a „szakemberek”. A véleményvezér irányt mutat, a Marvel-zombi meg lassan megindul a mutatott úton. Jó is ez, nem gondolkodni, csak menni, menni, menetelni… rajongani értelem nélkül!

süti beállítások módosítása