„És csodálatos: hasonló életformákat élő embereknél az ismert régi nóta hasonló emlékeket ébresztett, s ezek csak a legritkább esetben voltak valamilyen kapcsolatban a dalban elmondott történéssel. Éspedig: a parasztemberben az ősi dalok éneklése abból az ősi életformából juttatott eszükbe valamit, amelyik nekik mindig nyomorúságot, gyalázatot, keserűséget okozott. Abból az életformából, amelyből olyan sok százezren menekültek Amerikába, olyan sok százezren ipari munkásnak, napszámosnak a városokba, olyan sok ezren csendőrnek, rendőrnek, fináncnak, postásnak, és olyan sok ezren értelmiségi diáknak. Mindegyiknél kivétel nélkül menekülés volt az elviselhetetlen életformából az emberibb életformába.”
(Somogyi Imre)
„Mindazok, akik a parasztságot romantikusan szemlélik, úgy képzelik, hogy egy parasztmozgalomtól elválaszthatatlan a parasztkultúra, a népdalok, népi táncok, népviselet és népszokások őrzése és ápolása. Ha azonban egyszer felismertük, hogy a parasztállapot úgy, ahogyan történetileg kialakult, társadalom alatti, szolgálatra szorított, a termelés és a munka kötöttségeiből semmi kitekintést nem engedő állapot, akkor a parasztkultúra összes jelenségeivel szemben először is azt a kérdést kell felvetnünk, hogy vajon nincsenek-e ehhez az életformához elválaszthatatlanul hozzákapcsolva.”
(Bibó István)
1,
Az 1920-as években virágoztak fel azok a mozgalmak, melyeknek célkitűzése volt a székely hagyományok felélesztése és népszerűsítése. Domokos Pál Péter, néprajztudós úgy vélte, a székely tradíciók nem csupán megőrzik, hanem fejlesztik is a magyar identitást. 1926-ban, kiábrándulva a budapesti nagyvárosi életből, hazatért Csíkszeredára, hogy oktasson az ottani tanítóképzőn. Bálokat szervezett, ahol fiatal lányok népviseletben mulattak és táncoltak. “Ezt akartam: az új világba a régi életet vinni és úgy élni, hogy minta lehessen. Azért öltöztem harisnyába és csizmába. A tanártársaim nem lelkesedtek érte, a szemükbe a kultúra a nadrág volt.” (Domokos Pál Péter egy 1990-es interjúban).
A Szociális Testvérek Társasága és a Katolikus Nőszövetség, felkarolva Domokos Pál Péter kezdeményezését, létrehozta a Kalákát, az erdélyi nők mozgalmát; ami végül megszülte az Ezer Székely Leány Napját. 1931-ben szervezték meg az első Ezer Székely Leány Napját. A statisztikák szerint 42 település és 1600 lány vett részt a rendezvényen. 1932-ben volt a második rendezvény, és tartott ez egészen 1935-ig. A román állam betiltotta, mert úgy vélte, a rendezvény túlmutat a vallásos és hagyományőrző, hobbi és szórakozási kereteken, mindez alá van rendelve a politikának. Öt évig tartott a szünet, 1940-ben pedig újraszerveződött az Ezer Székely Leány Napja. A bolsevik hatalom-átvétel után a román állam megint csak nem tűrte a székely tradícióápolást: a Ceausescu-rendszerben már végérvényesen tiltólistán volt a rendezvény.
A rendszerváltás után megint csak felélesztették a hagyományt Erdélyben. A cél a rendszerváltás után is ugyanaz maradt: a székely tradíció ápolása és terjesztése. Az ünnepség úgy néz ki, hogy a tájegységek bemutatják hagyományos táncaikat, majd a néptánc-csoportok szórakoztatják a közönséget. A néptánc gyakorlása kapcsán egyaránt megtalálhatóak a színpadi szereplések és a közösségi táncházak. Különféle programok vannak ilyenkor: táncház, népdal-éneklés, népmese-mondás, íjászkodás, lovas verseny, nagyritkán rockopera. Ez nem csupán erdélyieknek szól; jönnek szép számmal Székelyföldről és Moldvából is, meg persze Magyarországról.
Ez mind szép és jó!
De milyen mértékben és minőségben lehet erre identitást építeni a 21. században?
Mennyire folyik bele az aktuálpolitika, és az mennyire tesz neki jót?
A jobboldali hírmédiák folyamatosan pozitív képet festenek a magyar hagyományőrzésről – de vajon vannak-e árnyoldalai is?
Az Ezer Székely Leány Napja kapcsán néhány mottó, ami előszeretettel felhangzik akár a rendezvényen, akár annak reklámozása kapcsán:
„Hitében erős, erkölcsében tiszta, és önazonosságában szilárd ifjúságot akarunk.” – Ez 1931-ben hangzott el először, de előszeretettel aktualizálják a rendezvényen mindmáig. Oké, akkor most írjunk körül pár fogalmat! Mit értünk 2019-ben, a 21. században, hogy „hitében erős”, „erkölcsében tiszta” és „önazonosságában szilárd”? Különösen tetszik, hogy „ifjúságot akarunk” – a szlogen kitalálói, úgy látszik, akaratosak voltak a 30-as években; sajnálatosan ez az akaratosság mindmáig a magyar jobboldal egyik gyermekbetegsége! Ma már többet ér az árnyalt diskurzus és analízis, mint a puszta akarás. Az „ideális ifjúság” gondolata olyan, amely nem egyértelmű, és sokan mást képzelnek alatta. Közhelyek, sablonok és panelok nem írják körül megfelelően a mai magyar Z-generációt.
„Nézzenek körbe! Ez, íme, Székelyország!” (Tamás Sándor) - Kovászna Megye Tanácsának elnöke így köszöntötte a résztvevőket 2018-ban. Gondolom, így próbálta kihangsúlyozni, hogy az évente megrendezésre kerülő rendezvény nem pusztán szórakozás és kikapcsolódás, hanem politikai tett. Ezen a rendezvényen így mindenki „elvtárs”, hiszen csak az jön el rá, aki hisz Székelyföld autonómiájában. Abban a gondolatban, hogy Székelyföld elszakad Romániától, de nem tér vissza Magyarországhoz – hiszen független ország. Semmi gond ezzel a politikai hitvallással, higgyen benne – csak ezzel a gesztussal sikerült egy csomó embert kirekeszteni a rendezvényről! (Mert mondjuk, mi van azzal, aki még hisz a revízióban, és úgy gondolja, Székelyföld Magyarország része?) Amúgy ha a realitásukat nézzük: ez, íme, nem Székelyország, hanem Románia!
„A népviselet tartást ad annak, aki ma viseli, de nemcsak tartást, hanem különleges ünnepi hangulatot is.” (Tamás Sándor) – A népviselet egy mágikus ruha, ami többé teszi azt, aki viseli – egy fantasy regényben, amelynek a szerzője Tamás Sándor. A valóságban egyszerű ruházat, amibe a viselője tánc közben beleizzad. Amúgy ez a tartás dolog is érdekes, mert ahány ember, annyiféle hozzáállás az erkölcshöz – a hagyományőrzésen belül is. Erkölcsi hulladék embert volt szerencsétlenségem megismerni a néptáncosok között is, aki annak ellenére is erkölcsi hulladék maradt, hogy népviseletben járta a csárdást. A szépséges ruházat amúgy a Habsburgok alatt és a Horthy-rendszerben is, egyfajta kompenzáció volt a falusi szegénységben – cifra nyomorúság!
„Az Ezer Székely Leány Napja ünnepi találkozó üzenete az, hogy össze kell fogni!" (Gábor Kati) – Tisztában vagyok vele, hogy a 30-as években ez volt a célja. Mármint hogy egy összetartó székely közösség mintát mutasson az összmagyarság számára, mi az a nemzeti összetartás. Akkor sem működött igazán. A 21. században meg aztán főleg nem képes betölteni a funkcióját. Hogy miért, arról később!
2,
Még az analízis előtt ki kell térnem egy közéleti nyomorúságra, az pedig két olyan rendezvény egymás mellé rendelése (a balliberalizmus által) és egymással való ütköztetése (a nemzeti radikalizmus által), amelyeknek teljesen eltérőek a gyökereik, a természetük és a céljaik: ez az Ezer Székely Leány Napja és a Budapest Pride.
A balliberális sarokban Nyáry Krisztián 2018. július 7.-i Facebook-posztja, a „Ma két helyszínen is felvonulnak, színes kavalkáddal ünnepelnek bátor és vidám magyarok”. A nemzeti radikális sarokban Marle Tamás cikke a Magyar Fórumban, a „Leányok, legények meg a többiek”. Nem linkelem be egyiket sem; a címek megfelelő keresőszavak a Google-ban, ha valaki keresné és olvasná őket.
Következzék egy kis analógiás módszer, rámutatván, mennyire hibás ez az eljárás!
Én (Nyáry Krisztián mintájára) mondhatom azt, hogy egy Ossian-koncert és egy Wagner-koncert ugyanaz a kategória, hiszen mindkettő zene, mindkettőt zenei előadók adják elő, mindkettő a közönség zene általi (jól értelemben vett) kielégítéséről szól (mint esztétikai örömszerzés, pihentetés és szórakoztatás), az előadó komoly üzenetet ad át a közönség erre fogékony tagjainak. Bugyuta módon találtam pár hasonlóságot, ami egyébként lényegtelen, és egyáltalán nem hozza egymáshoz közelebb a két koncertet. Mert vannak különbségek az Ossian- és a Wagner-zene között, és aki ezt nem látja be, valójában nem tudja, mi a különbség a rockzene és a komolyzene között. Sőt, azt állítja, hogy a rockzene és a komolyzene ugyanaz – miközben nem. Határokat mos át teljesen feleslegesen stílusok között. Persze, lehetne gyanítani mögötte a jószándékot, de aki a komolyzene magas lováról néz le megvetően a rockzenére, az nem fogja megkedvelni a másik stílust.
Én (Marle Tamás mintájára) mondhatom azt, hogy a morál és a kultúra szintjén különbség van egy Ossian-koncert és egy Wagner-koncert között, mert az Ossian-zene minőségileg alacsonyabbrendű, mint a Wagner-zene (mind formát, mind tartalmát tekintve). Mint ahogy kimutathatom azt is, hogy az Ossian-koncert közönsége tele van alkoholizáló, bőrruhás és bakancsos, zsíros hajú, borostás, káromkodó férfiakkal és nőkkel, míg a Wagner-koncert meg csupa mérsékelten ívó, öltönyös és kisestélyis, jól ápolt és jó modorú, udvarias és kellemes urakkal és hölgyekkel. Ez a kijelentésem nem csupán azért lenne problémás, mert egy sunyi és aljas gyűlöletbeszéd (uszítás az Ossian, sőt akár a rockzene kedvelői ellen), hanem mert elárulnám azt, mennyire nem ismerek két zenei stílusirányzatot és a körülöttük kialakuló zenei szubkultúrát.
Röviden: az Ossian és a Wagner nem tárgyalható egy lapon. Egyik sem értékesebb vagy értéktelenebb, mint a másik. Ugyanakkor semmi közük egymáshoz. Ami közös bennük, az csekély. Ami pedig eltérő, az nem elegendő a morál és a kultúra szintjén való ütköztetésre. De miért is tennék ilyet?
Ezer Székely Leány Napja vs. Budapest Pride.
Nyáry Krisztiánról feltételezem, hogy jót akart ezzel az analógiával. Gondolom, az is vezethette ebben, hogy tapasztalta, a nemzeti radikális oldalon ezzel az analógiával ütköztetik a kettőt. De a probléma az, hogy a két rendezvényben, ami közös, az minimális. Ennyi erővel egy AnimeCon-hoz is hasonlíthatta volna a Pride-t – és akkor is tévedett volna. Rendezvények között vannak alapvető különbségek. Marle Tamásra nem vesztegetek több szót: puszta uszításra használta fel az Ezer Székely Leány Napját, meggyalázva ezzel a több évtizedes múltra visszatekintő rendezvény szellemiségét (nem ő az első és az utolsó). Igazából minden olyan nacionalista, aki ütközteti egymással a két rendezvényt, meggyalázza a székely ünnepséget. Gyűlölhetik ezek az emberek a buzikat – de ezen véleményük kifejezésére ne használják fel a székely hagyományőrzést! Aki csak annyit fog fel az Ezer Székely Leány Napjá-ból (meg a székely tradícióból), hogy „nincsenek rajta buzik, cigányok és libsik, jó buli”, az nem ért meg belőle semmit!
Most pedig következzék az én véleményem a két rendezvény kapcsán.
Egyrészt az emberi jogok. Nyáry Krisztián szerint a magyar homoszexuálisok és a romániai székelyek jogsérelmei ugyanolyanok. Ma egy buzinak joga van a munkához, a vállalkozáshoz, a gyülekezéshez, a véleménynyilvánításhoz, a szavazáshoz, a szórakozáshoz és a művelődéshez – meg egy csomó egyéb dologhoz. Itt folyamatosan a házassághoz és az örökbefogadáshoz való jogot hozzák elő – de ezek nem valódi jogsérelmek. A házasság nem csupán egy intézmény, hanem egy szimbólum, aminek az erodálódása kikezdi a nyugati civilizáció alapjait. Jó példa erre, hogy egyes országokban már lobbiznak, miszerint állatokkal is lehessen házasodni, és érvelésük közben előszeretettel mutatnak az USA-ra és Finnországra, ahol bevezették az azonos neműek házasságát. Japánban vannak olyan alternatív közösségek, amelyek a testvérszerelem és –házasság társadalmi elfogadásáért küzdenek. A keresztények, a muszlimok és a zsidó vallásúak nem véletlenül érzékenyek a témára – az LMBT önzőségében érzéketlen a monoteista vallásos közösségek érzelmeire. Az örökbefogadás jogának megvonása pedig ennél is egyszerűbben belátható: egy gyermek egészséges felnövekedéséhez szükséges egy normális apa és anya modell. Ahol két apa vagy két anya nevel fel egy gyermeket, ott előre garantálható a mentális sérülés. Ezzel szemben a romániai székelyek jogsérelme jóval durvább és agresszívabb, hiszen amire irányul, az a közösségi létük – és az LMBT-hez viszonyítva szűkebbek is a lehetőségeik. Az LMBT nemzetközi, és maga mögött tudja az Európai Unió támogatását – a romániai magyarok egy kis közösség Romániában, és maga mögött tudja Magyarország támogatását. Melyik rendelkezik nagyobb kredittel?
Másrészt a két rendezvény minősége között is vannak sajnálatos különbségek. Az Ezer Székely Leány Napja igényesen és színvonalasan nyújt lehetőséget a szórakozásra és a kikapcsolódásra, erkölcsi relativizmussal nem vádolható. A Budapest Pride a félmeztelen és a meztelen résztvevőivel, a keresztény jelképeket gyalázókkal, a nyíltan pedofil résztvevőkkel, a férfi- és heteroellenes uszításokkal lassacskán elérte azt, hogy dekadens rendezvénynek nyilvánítsa a keresztény és konzervatív kritika. A megvalósítás természetesen lehetett volna visszafogott és mérsékelt, békés és barátságos, mindenféle gyűlöletbeszédet nélkülöző is – vagyis olyan, ami elnyerhette volna a heteroszexuális emberek normális többségének a szimpátiáját. Igazából előttük volt a választás; és a helyes döntés eláshatta volna talán az összes árkot, ami heterók és homók között feszült. Voltak is olyan hangok, amelyek humanizálni akarták nem csupán a Pride-t, hanem az LMBT-t is. Mi is lett a vége? Az LMBT hangemberei, köztük a LABRISZ, indulatosan elutasítottak mindenféle mérsékelt javaslatot. Innentől viszont vállalják a következményeket! Igen, Nyáry Krisztián: a Budapest Pride – ahogy szinte az összes Pride – dekadens, értékrelativista és nihilista! Nem véletlenül, de ennek ecsetelése messzire vezetne; és nem a Pride a téma, csak egy (Nyáry és a nacionalisták által behozott) mellékvágány.
Én egyébként nem mennék el sem a Budapest Pride-ra, sem az Ezer Székely Leány Napjára. Mert sajnálatosan egy közös jellege van mindkettőnek (ami persze nem teszi őket közös platformra, csak nekem irritáló): az, hogy politikai! Egyik rendezvény sem politikamentes, mindkettő vastagon politikai! Akármelyikre is megy el az ember, politikai tettet hajt végre. Egy Ossian- vagy egy Wagner-koncert, egy AnimeCon vagy egy Képregény Fesztivál nem politikai rendezvény, így ha részt veszek rajta, nem adom a nevem egy politikai programnak sem. (Persze lehetek akár független kívülálló és megfigyelő is. Outsider, turista.). A Budapest Pride deklarált célja az azonos neműek házasságának és örökbefogadásának propagálása – NEM TÁMOGATOM! Az Ezer Székely Leány Napja kapcsán már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az Ezer Székely Leány Napja deklarált célja a székely autonómia, amit még TÁMOGATNÉK, de sajnálatosan emellett még nagy erőket fektetnek egy elavult magyarságfogalom és nacionalizmus-felfogás erőltetett fenntartására is, amit viszont NEM TÁMOGATOK! Az Ezer Székely Leány Napja meglátásom szerint a székely nacionalizmus része, aminek gyökerei részben 19. századiak, részben 20. századiak. Elavult és meghaladott, többek között azért, mert úgy él a jelenben, hogy a múltba réved, miközben nem foglalkozik a jövővel, vagyis nem reagál a 21. századra. Kb. mint példaképei, Wass Albert és Nyírő József.
És akkor végre, némi mellékvágány után (Pride), eljutottunk a központi témához:
Mi a problémám a népi hagyományőrző szubkultúrával?
3,
Az eddig olvasottakból valószínűleg kiderült az olvasónak: ez nem egy komoly tanulmány, hanem egy esszé. Ezen esszém egy terméke a politikai bulvárnak; eme politikai bulvár szellemében raktam össze a címben a „hagyományőrzés” és a „sovinizmus” szavakat. Morbid? Lehetséges. Mindenesetre létezik egy jelenség Magyarországon, méghozzá a jobboldali értelmiség berkeiben. Ez pedig a népi (szub)kultúra, azon belül a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese és a népviselet jobboldali értelmezése. Amely értelmezésnek része az olyan gondolatok felszínre kerülése, hogy „aki nem hallgat népzenét, az hazafiatlan”, meg „akit nem érdekel a néptánc, ne nevezze magát magyarnak”. Vagy említhetném azt, amikor egy jobber kirak a Face-re egy népviseletes lányról és/vagy fiúról készült képet, alatta a „magvas” gondolat: „Így néz ki a valódi magyar ember!”. Meg egyéb faszságok, melynek céljai nem többek, mint a törzsi tudat táplálása („mi, magyarok”), a kirekesztés gyakorlása („ők, a nem magyarok”) és a saját ego fényezése („én, a magyar”).
A félreértések elkerülése végett: esszém nem a népi hagyományőrzést támadja; azt a népi szubkultúrát, amelynek szerves része a néptánc, a népzene, a népdal, a népmese és a népviselet, meg az egyéb „népiségek”. Az olyan brand-ek, mint az „Ezer Székely Leány Napja”, a „Felszállott a páva”, meg az újraéledt táncházak, kedves és aranyos, bájos és ártatlan jelenségek, amik nagyobb részt a kikapcsolódást és a szórakozást, az önfejlesztést és a személyiségépítést, a közösségi élményt nyújtják az erre hajlandóságot érző fiataloknak és felnőtteknek. Eszem ágában sincs egy olyan szubkultúrát bírálni, amelynek tagjai elvannak egymás között, és nem akarják ráerőltetni magukat a külvilágra. A probléma itt a népi hagyományőrzésre rátelepedő jobboldallal van.
A jobboldali narratíva szerint a népi kultúra maga a magyar nép, a magyar nemzet, a magyar társadalom, önmagában a magyarság „igazi és valódi kultúrája”, mondhatni „alapkultúrája”. Ez kifejezetten problémás állítás egy olyan korszakban, amikor folyamatosan bomlik szét a kultúra – így a magaskultúra és a tömegkultúra is – szubkultúrákra. Szubkultúralizálódik a társadalom, nem csupán hazánkban, hanem szerte a nyugati civilizációban. A „népi kultúra” valójában egy a sok szubkultúra közül. Lehetséges, hogy ez sokaknak fájó igazság, de olyan tényállás, amit ki kell mondani, még akkor is, ha nem éppen kellemes a kimondása, a megértése és a feldolgozása. A jobboldali narratíva jelen esetben egy szubkultúrát tesz meg alapkultúrának, miközben elhazudja maga elől, hogy a magyar társadalom részben szubkultúrák összessége. Igazából egyik szubkultúra sem domináns a magyar kulturális életben – és ez nem probléma. Virágozzon száz virág!
Kimondottan parodisztikus, ahogy a jobboldali narratíva a népviseletes fiúkat és lányokat értékesíti az identitások piacán. Legfőképpen a lányokat, hiszen ha van valami, amit a konzervatív kritika előszeretettel kritizál, azok a „mai lányok”. Óh, a „mai lányok”, akik „nem hajlandóak a házasságra, a gyermekszülésre és a családalapításra” – a „szinglik”, akik, mivel „önzők”, „nem hajlandóak teleszülni a Kárpát-medencét”! Mert a „mai lányok” olyanok, hogy „a karriert válasszák a gyerek helyett”! Mindez a kádárizmusból ránk maradt „ezek a mai fiatalok” jobboldali visszabüfögése – tökéletes látlelete, hogy az idősebb generáció széles rétege nem hajlandó megérteni a mai fiatalság gondolkodás- és érzelemvilágát, beleértve azok problémáit is. A népviselet-fétissel áthatott jobboldali és konzervatív narratíva időnként nem kisebbet állít, miszerint a népviselet (a szoknya, harisnya, csizma, ing, mellény, fejkendő kombó) a normális viselet egy magyar leánynak. Oké, ez a jobboldalon belül egy szűk réteg – de olyan réteg, amelynek még van hangja a jobboldalon belül! Az nem zavarja eme teoretikusokat, hogy a magyar leány, miután véget ért a táncház, a falunap, a verseny, a tehetségkutató, a rendezvény, az ünnepség, a lakodalom, levedli a népviseletet, és visszaveszi az utcai ruházatot. A népviselet ugyanis a szakkörben, a rendezvényeken, a táncházban és a versenyeken tölt be jelentős szerepet, a civil életben nem. Esetleg faluhelyeken, egyes kistelepüléseken, tanyákon, de a metropoliszokban nem. Innen is látszik, hogy a népi hagyományőrzés nem csupán szubkultúra, hanem szerepjáték. De ezzel sincs baj, hiszen a pszichológia szerint a szerepjáték fejleszti a kognitív képességeket.
4,
Jobboldali értelmiségi társaságban sokszor adódik az a szituáció, amikor a népi hagyományőrzésre terelődik a szó. Lehet a téma a néptánc és a táncházak, a népviselet, a „misztikus” székelyek („igazabb magyarok minden magyarnál”), valami népszerű neofolk együttes, valami néptáncos tehetségkutató, valami hagyományőrző rendezvény. Valaki, egy helyes lány, utcai ruhában vagy népviseletben, elénekel egy népdalt („Rózsa, rózsa, labdarózsa levele / Csak egy legényt neveltek a kedvemre”), amitől kötelesség itt és most elolvadni! Jajj annak, aki ehhez nem képes hozzászólni! Vagy azt merészeli mondani, hogy őt ez nem érdekli! (Mi az, hogy nem érdekli? Milyen magyar ember az ilyen?) Az illető azon veszi észre magát, hogy az asztaltársaság pillantásai értetlenkedőek és csodálkozóak, megvetőek és lekezelőek, rosszallóak. (Ejnye, ezt is megfertőzte a modernizmus! Látszik, hogy pesti! Biztos diszkóba jár, mint a fajtája! Csak a hülye ducc-ducc, mi?). Egy idő után jönnek a lekicsinylő megjegyzések a másik ízléséről, intellektusáról, magyarságáról és szexualitásáról, sőt politikai hovatartozásáról. Bizony ám, lehet akár az illető heteróként buzeráns, konzervatívként kommunista is – csak mert nem vevő a népi hagyományőrzésre! Vigyázz, mit mondasz, barátocskám!
A népi hagyományőrzés tele van tisztességes és barátságos emberekkel. De észre kell venni, hogy a szubkultúra kitermelt egy belső szubkultúrát, egy al-szubkultúrát. Mindezek mellett a magyar jobboldal, amely maga is egy komplex szubkultúra, igyekszik beintegrálni a népi hagyományőrzést. Ami nem lenne probléma, ha realista módon zajlana le az integráció. A magyar jobboldal viszonyulása viszont a népi kultúrához és hagyományhoz már a kezdetektől fogva romantizáló, idealizáló és esztétizáló volt. Legyünk igazságosak, nem csupán a jobboldal… Már Jókai Mór csupa szépeket írt a magyar népi miliőről, és kellett egy Móricz Zsigmond, aki bemutatta az árnyoldalakat is. A magyar ember képes ölni is, ha mély a nyomor (Barbárok); ha pedig több napig éhezett, amint nagy adag ételhez jut, halálra eszi magát (Tragédia); és arról se feledkezzünk meg, hogy milyen szörnyűséges lelki sebekkel tért vissza a háborúból a parasztember (Szegény emberek). De hol van már az a realizmus a magyar jobboldalon, ami megvolt egy Móricz Zsigmondban, egy Gárdonyi Gézában vagy egy Németh Lászlóban? Manapság a jobboldali narratíva szerint az a fiatal fiú és lány, aki népviseletben van, népdalt énekel, népmesét mond, és néptáncol a színpadon, különb annál a fiatalnál, aki nem teszi mindezt. A jobboldali narratíva szerint egy néptáncos tisztább és éteribb lény, mint az átlagember. A jobboldali narratíva szerint a népi szubkultúra különb emberré tesz mind kulturálisan, mind erkölcsileg. A népi szubkultúrába beavatott fiú és lány már szinte nem is emberek, hanem nemes tündérlények. Minthogy ezen interpretáció szerint a székelység sem bűnre is hajlamos halandók, esendő emberek összessége, hanem egy mesebeli tündérnép. A magyar jobboldalon fellelhető még mindig az a népi romantika, az a paraszt romantika és az a székely romantika, amely nélkülözi a realitást, mondhatni: fantasy!
Arról sem érdemes hallgatni, hogy a népi hagyományőrzésen belül is megjelent a kultursznobizmus. A népi hagyományőrzést folytató egyén úgy értelmezi tevékenységét, mint a hazafiság egy formáját, s saját magára, mint hagyományőrzőre, úgy gondol, mint hazafira. Mindezt a hagyományőrzést el is várja a környezetétől, sőt magától a társadalomtól. Mindez az irreális elvárás adja meg az egésznek a bukéját. Ugyanis ilyenkor „kitermelődik” egy csomó „kozmopolita” és „internacionalista”, „hazafiatlan” és „magyartalan” egyén – vagyis „ellenség”, akivel szembehelyezheti a maga hagyományőrzését. Röviden: ez táptalaja lehet az ellenségképzésnek is.
A népi hagyományőrzők egy részére jellemző még a modernitáshoz való felemás viszony. Felhasználói szinten alkalmazzák a modern technikát, de nem értik annak működését. Arra nem törekszenek, hogy megértsék a modern technika mélységeit. A többségük fenn van a Facebook-on. A népi hagyományőrzők általában nem kerülhetik el, hogy ne találkozzanak olyan szubkultúrákkal, amelyek kialakultak a modern technika körül: gondolok itt az informatikusokra, a gamerekre és egyéb technikai szubkultúrákra. Sajnálatosan az ismerkedés a bulvármédián keresztül történik, mely csak a szélsőségeket emeli ki, s nem ad korrekt és komplex ismereteket a témáról. A népi hagyományőrzők egy része kifejezetten agresszívan és konfrontatívan áll sok szubkultúrához: az ő szótárukban a gamer, az infós, a deszkás, a diszkós stb. „beteges”, „dekadens”, „hanyatló”. „Lázadás a modern világ ellen” – valakit meg csépelni kell ennek nevében, így ha nincs Pride, ahol játszhatjuk a János vitézt, akkor keresni kell valakit, akit basztathatunk!
Mint írtam, a népi hagyományőrzők keményvonalas rétege nekimegy annak az embernek (általában verbálisan, ritkán fizikálisan), akit nem érdekel az ő szubkultúrája. De ha az ember kellően nyitott és érdeklődő, érdemes feltenni neki azt a kérdést: „Miért is választotta a népi hagyományőrzést?”. Ha egy kifejezetten értelmes, egészségesen gondolkodó hagyományőrzővel hozta össze a sors, akkor megfelelően korrekt válaszokat kaphat: teszem azt, szereti a népies táncokat és dalokat, érdekli a magyar történelem, elbűvöli a székely művészet, szeret népviseletben lenni stb. Na de ha keményvonalassal áll le beszélgetni, jön a pátosz és a modor! Ő azért választotta a népi hagyományőrzést, mert „hazafias kötelessége ápolni a magyarság hagyományait”, és azért utálja ezt meg azt, mert „hanyatlásba viszik a magyar fiatalságot”, meg „mert rohadt kommmunisták…”. Úgy nem is képes szeretni a saját szubkultúráját, hogy ahhoz ne rendeljen küldetéstudatot, és ne vessen meg más szubkultúrákat. Hogy ezzel a saját szubkultúráját is lejáratja a nagyközönség előtt? Ugyan, el sem jut a tudatáig!
5,
A modernitás és a hagyomány nem ellenfelek. Ezzel azért sok hagyományőrző tisztában van, és nem is áll hozzá ellenségesen. Teszem azt, könnyedén össze lehet egyeztetni a néptánc szeretetét az informatika iránti érdeklődéssel; minthogy nem kevés rendszergazda is foglalkozik középkori hagyományőrzéssel. Többdimenziós emberek szép számmal vannak a hagyományőrző mozgalmakban. Modernitás és tradíció – miért is zárná ki egymást a kettő? A néptánc a hagyományhoz, az informatika a modernitáshoz kötődik – de mindkettő az emberi elme szüleménye. Mondanom sem kell: mindkettő hasznos. Magam hosszú éveken keresztül benne voltam a jobboldali és a konzervatív szubkultúrában: nekem nem okozott gondot a modernitás és a tradíció összehangolása, s jól tudom, sok jobber és konzi ismerősömnek sem.
A népi hagyományőrzés jobboldali kisajátítói meglehetősen vegyes társaság: van itt nemzetiszocialista, monarchista, Evola-féle tradicionalista, jobbikos és fideszes vállalkozó, katolikus és református jobber, „népi író”. Meg sok más olyan csoportosulás és személyiség, amely magára aggatta a „jobboldali” címkét. Tiszta káosz! A népi hagyományőrzésnek a fényes oldala mellett ugyanúgy van árnyas oldala is, mint minden másnak. Sajnálatosan kitermelte azt a fantábort is, amely azt hiszi, a hobbijuk űzése feljogosítja őket arra, hogy elítéljenek másokat. Most, ami a jobboldalon az egyik sláger, a néptánc. A néptánc kellemes és hasznos időtöltés, mind aktív űzése, mind passzív fogyasztása. Egyfajta kitörés a szürkeségből. De csak önfejlesztés és szórakoztatás, közösségben, semmi több. Semmi magyarságunk megélése, jobboldali identitáspolitika.
A hagyományőrzés akkor fordul át önmaga paródiájába, amikor kitermel egy olyan fanatikus réteget, ki a hobbiját számon kéri a környezetén, magát pedig felsőbbrendűnek érzi a többi embernél. Mint mindehhez, ehhez is szükséges a kellő alázat.
Mi valójában a hagyomány?
Amire a hagyományőrzők azt mondják, hogy „hagyomány”, valójában nem az. A hagyomány egy olyan dolog, amit az apa ad át a fiának, az anya a lányának, a mester a tanítványának. Így több generáción keresztül tartja fenn magát a hagyomány – az öröklődés útján. A hagyomány organikus. Ami ma hagyományőrzés, az halott fenoménok mesterséges feltámasztása. Tökéletes példa erre a sámánhit – ez a szűk körben folytatott „hagyományőrzés”. A sámánhit eredetileg nem tanulható, maguk az Égiek választják ki az embert sámánnak. Sámánnak születni kell – vagyis kiválasztottként lesz sámán az ember. Könyvből nem tanulható. Az adott illető nem is akarja ezt a feladatkört, a természetfölötti hatalmak kényszerítik a gyakorlására. Ami ma „sámánizmus”, az a hippikorszak maradványa. A „sámánizmus”, vagy „táltoshit”, a jobboldali szubkultúra része, mert nem csupán spirituális út, hanem politikai identitás.
Tetten érhető a folytonosság; eldugott helyeken még találhatóak hiedelmek és szokások – azonban ezek sem valódi tradíciók. Az évszázadok alatt elvesztették eredeti jelentésüket, a legtöbbje nem is rendelkezik jelentéssel. A forma túlélte a tartalmat. Igazából sokunk nem is tudja, mit miért tesz, csak annyit fog fel belőle, hogy ezt tette az apja/anyja, a nagyapja/nagyanyja, a dédapja/dédanyja – vagyis engedelmeskedik a szokásnak. Családokon belül vannak hagyományok: mikor a szülők átadják a világnézetüket a gyermekeiknek. De ami ma „hagyományőrzés”, az ősi, halott fenomének romantikus újraélesztése és újraalkotása.
Kassai Lajos szerint nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Kassai Lajos egy egészséges minta a hagyományőrzésre. A hagyományőrzés akkor egészségtelen, abnormális, amikor a követői erőszakosan ragaszkodnak hozzá, hogy az ő hagyományértelmezésük az egyedüli helyes értelmezés. Pedig ami számít, az nem a forma, hanem a tartalom; a külcsín jelentéktelen a belbecshez képest. Az ősi kulturális elemet amúgy is nehéz rekonstruálni a maga teljességében, hiszen folyamatosan alá van rendelve a változásnak. A hagyományőrzés igazából két dolgot ad: identitást és közösséget. A hagyományőrzés lényege ilyen értelemben nem a tudományos hitelesség, hanem az újraélesztés és újraalkotás aktusa.
A jobboldali hagyományőrző mozgalmakban sokszor megy arról a vita, ki igaz magyar és ki nem. Ilyenkor sok emberben megjelenik a nacionalizmustól való félelem. Könnyen le lehet járatni valamit a nagyközönség előtt. Gondolok itt azokra az ősmagyarnak, középkori vitéznek vagy gyászhuszárnak öltözött férfiakra, akik a szélsőjobboldali tűntetéseken és rendezvényeken öntudatlanul besározzák a hagyományőrzést. Ma a hagyományőrzés sokak fejében egyenlő a „magyarkodás”-sal. Erre persze a balliberális média rá is tesz egy lapáttal. Az ilyen nemzettudat valójában protestálás; nem valamiért, hanem valakik elleni rezisztens identitás. Az ilyen embereknél magyarnak lenni annyit jelent csupán, hogy nem cigány, nem migráns, nem zsidó, nem buzeráns, hanem ezek ellenségei; ami összetartja az ilyen közösséget, az ellenségkép.
A hagyományőrzés bizonyos esetekben segítője a kísérleti régészetnek, mert rekonstruálja a korabeli eszközhasználatot. Sajnálatosan ez sem problémamentes: a hagyományőrzés, ha segítőjévé válik a tudománynak, hozza magával a politikát és az ideológiát, s annak szerelemgyermekét, az alternatív történelmi elméleteket. A honfoglaláskori témákkal foglalkozó konferenciákat nem egy esetben elárasztják az örültek. Hagyományőrzés amúgy tetten érhető az MTA-n belül is: a finnugor-elmélet napjainkra úgyszintén semmi más, mint puszta hagyományőrzés.
A rendszerváltás óta rengeteg posztmodern tradíció és identitás jött létre. Mindez következménye annak, hogy egyrészt megkérdőjeleződött a közös nemzeti narratíva, és megszűnt a közös nemzeti tudat, másrészt az interneten kialakultak azok a virtuális közösségek, amik szinte pótlékai lettek az eltűnt és megszűnt reális közösségeknek. Marginalizálódott értelmiségiek tömegei tették azt, hogy kiválogatták a nekik szimpatikus elemeket, és azokból létrehoztak egy alternatív történelmet. Mindez együtt járt a hivatalos történelemszemlélet megkérdőjelezésével. Eme fantazmagóriák lényege: minden másként, fordítva, ellenkező előjellel történt a történelemben. Eme alter értelmiségiek, miközben folyamatosan sürgették a valódi tradícióhoz való visszatérést, a Derrida által kitaposott ösvényen folytatták a posztmodern dekonstrukciót. Romboltak, miközben nem építettek semmit. Posztmodern módon dekonstruálták az organikus, szervesen egymásra épült nemzeti narratívákat, s azt pótolták működésképtelen és termésképtelen modellekkel. Amit úgy neveztek, „tradicionalizmus”, nem volt más, mint puszta lázadás. Jobboldali anarchizmus, ami tagadta a hivatalos történelemszemléletet.
A jobboldali hagyományőrzésen belüli őrület sokakat megrémisztett, és mivel valamiben kapaszkodni kellett ebben a posztmodern korszakban, többen megkapaszkodtak a hivatalos történelemtudomány egyik biztosnak látszó oszlopában: az MTA-ban. Azok az emberek, akik megtagadták a jobboldali hagyományőrzés világképét, valójában maguk is egy mesterséges hagyományhoz menekültek. Igazából hozzárendelték a nemzeti hagyományt és identitást az MTA-hoz. Majd az MTA megmondja, mi a valódi magyar hagyomány és identitás, hiszen az MTA tökéletesen ismeri a magyar történelmet! Az akadémista tudomány pedig adta nekik többek között a finnugor-elméletet. Azt a finnugor-elméletet, aminek mostanában rendültek meg a tudományos alapjai. Mindközben az MTA agresszívan elutasít egy valódi hagyományt: a hun tradíciót. A hun eredet viszont nem olyan szabadon választott és kreált tradíció, mint a sumér-magyar vagy az etruszk-magyar rokonság. Több évszázados történelmi hagyomány alapozza meg a hun eredetet. A magyarság hun eredete olvasható a krónikákban, és biztosított a folytonosság.
Többek számára a hagyományőrzés egyfajta szerepjáték, a valóság elől való menekülés eszköze. A menekülés, bár nem egy jó megoldás, érthető gesztus: a valóság többek számára nem rendezett, hanem kaotikus; nem nyugodt, hanem nyomasztó; nem biztonságos, hanem bizonytalan; nem színes, hanem szürke; nem izgalmas, hanem unalmas. Igazából jelentkezik a Bovaryné-effektus. Minderre rárakódik a Pán Péter-effektus: az, hogy a felnőttek nagy része elmenekül a gyermekkorba. Ez az egyéni szint; kollektív szinten ott van a magyar társadalom belső frusztrációja. A társadalomban többen elutasítják a „magyarság, mint örök vesztes” és a „merjünk kicsik lenni” nemzetképet. A vesztes-tudat beépült a nemzettudatba; és károsak a következményei. Sokan lenézik mind az egyéni, mind a kollektív menekülést a fantáziavilágba – de nem kellene, mert ez szimbolikusan egy jelzés, miszerint a körülöttünk lévő valóság élhetetlen, problematikus; rászorul a javításra. Mindez persze lehetne a kreativitás forrása, ami nem csupán a szórakozást szolgálná, de segítene az esetleges megoldások megtalálásában is. Szomorúan ezen a terepen is megjelentek a politikai törzsek, amik szűklátókörű ideológiáikkal, szektás vakhitükkel és arrogáns mentalitásukkal félrevitték az egészet.
A hagyományőrzés akkor termékeny és eredményes, ha átültethető a gyakorlatba (Kassai Lajos). A hagyományőrzés akkor impotens és eredménytelen, ha megmarad az ideológiák szintjén (László András). Kassai Lajos lovas íjász mozgalma az elméletből átment a gyakorlatba; nem támadó, hanem befogadó; pozitív mintát ad a fiatalságnak és a felnőttségnek. Tökéletesen alkalmas arra, hogy még az is megbarátkozzon a hagyományőrzéssel, akinek eleinte ellenérzései voltak az egésszel kapcsolatban. Kassai szerint a lovas íjászat célja nem az, hogy lovas íjászokat képezzen a nemzetnek, hanem az, hogy a tanítványok gyakorolják az önuralmat és az önismeretet, az összpontosítást és a tudatformálást. Kassai nem találta fel a spanyolviaszt: régen erről szóltak az ázsiai harcművészetek is. Mindez valójában meditációs gyakorlat és spirituális út.
A hagyományőrzés, ha leküzdené az árnyait, szerves része lehetne a globalizáció kihívásaira adott válasznak. Hogy megerősödnek vagy elsorvadnak a nemzetállamok, nem adható rá konkrét felelet (ahogy a közhely mondja, „majd az idő eldönti”). Ha nem válik be a nemzetállam, akkor úgy is kialakul egy törzsi társadalom az uniformizálódással szemben. Amit jelenleg szembeállíthatunk a fogyasztói kultúrával, azok a fenntartható kisközösségek. Az egészséges hagyományőrzés egy megfelelő alternatíva lehetne a kulturális sokszínűséget felzabálni kívánó uniformizálódással szemben.
