Stephen King (továbbiakban S. K.) írt egy feminista regényt, amelynek címe „Sleeping Beauties”. Bár antifeminista gondolkodónak vallom magam, de igazából semmi problémám nincs S. K. feminista regényeivel, mint a „Rose Madder”, az „Insomnia” és a „Gerald's Game”. S. K. kifejezetten korrekt gondolatokat közölt eme műveiben az emancipációról. Megjegyzendő, régebben megírta ennek ellenpólusát is a „Tommyknockers” c. regényében, méghozzá Bobbi Anderson, az anarcho-feminista ökoterrorista karakterében, aki 1968 eszméinek a bűvöletében nem csupán magát küldi a pusztulásba és a kárhozatba, hanem egy kisváros, Haven teljes lakosságát is. S. K. egykor fiatalon maga is rajongott a szélsőbalos eszmékért, legfőképpen a hippizmusért, a feminizmusért és az öko-humanizmusért. Egy idő múltán csalódott az ideáiban, miután meglátta a forradalom démoni jellegét. (S. K.-nek eleve remek intuíciója van ahhoz, hogy megérezze valamiben a démonit!) Eme tapasztalatai kisebb vagy nagyobb mértékben beleíródtak későbbi regényeibe, mint a „Tommyknockers”, a „The Stand” és a „Dark Tower”-ciklus. A Bíbor Király, a Sötét Ember, John Farson és serege, a Nagy Koporsóvadászok, a Rémkoppantók – a Modern Megváltó képében tetszelegnek, de valójában, amit szolgálnak, a Dekonstrukció, a Nihil, a Sötétség; ami pedig tevékenységük gyümölcse, a kultúra és a civilizáció pusztulása. S. K., mint modern szerző, nem szívleli a posztmodern filozófiákat. Talán, mert ő is érzi, a minden értéket relativizáló ideológia a valódi melegágya a tömegsíroknak.

Sajnálatosan, ahogy S. K. egyre öregszik, annál jobban veszít az éleslátásából. Bobbi Anderson, a „Tommyknockers” feminista antagonistája bizonyíték volt arra, miszerint S. K. világosan látta, hogy a feminizmus fényei mellett jelen vannak annak árnyai is, és az egykor tisztességes célokat kitűző (elsővonalas) feminizmus, a későbbi évek során, kitermelte a maga zsarnoki természetű szüfrazsettjeit is. Természetesen S. K. úgy kezelte Bobbi Andersont, mint ami egy marginális megnyilvánulása, egyfajta szélsősége a feminizmusnak. Lehetséges, hogy akkor még Bobbi Anderson tényleg egy margóra szorított szélsősége volt az irányzatnak. Mint anno a Manson-klán és a RAF feministái, Charles Milles Manson és Ilich Ramírez Sánchez szeretői. Egy pária, akitől elhatárolódhattak a polgári osztály feministái, mondván: félreértelmezte elveiket és céljaikat. Manapság viszont úgy látszik, Bobbi Anderson ott van a feminizmus mainstream-jében. Sőt, mintha a jelenlegi újbaloldal szinte csak Rémkoppantókból tevődne össze.

Így nem is igazán érthető, Stephen King miért is igyekszik fiával, Owen Kinggel irodalmi téren benyomulni a harmadvonalas feminizmus élvonalába; az a művész, aki elmondása szerint megtagadta Discordiát, miért áll most a Bíbor Király szolgálatába – például ezzel a regénnyel. Ami igazán komikussá teszi az egészet, az, hogy balul sült el apa és fia közös vállalkozása. Különféle gesztusokat tettek mind a Gender Studies, mind a Black Lives Matter irányába. A regényben úgy jelennek meg az antifeminista férfiak, mint nevetséges macsók; és rettentő béna módon be lehet hozva a fekete-ellenes rasszizmus. De ami a legszánalmasabb, hogy az a Stephen King szól be a politikai korrektséget ellenzőknek, akinek több regénye szintúgy mentes a politikai korrektségtől, és aki maga több olyan művészt is a nagyközönség figyelmébe ajánlott, akik szintén szembementek a politikai korrektséggel, pl. Clive Barker. Bár ha azt nézem, hogy a baloldali kultúrpolitika jelenleg a rasszista Lovecraft-ot igyekszik felhasználni antirasszista célokra, talán meg sem kellene lepődnöm! Mindenesetre a feminista kritika utálattal és szánalommal kezelte a „Sleeping Beautie”-t. Vagyis nem jött össze, skacok!

Jelen írás témája mégsem a „Sleeping Beautie”. Hanem annak egy magyar narrációja, ami a Roboraptoron jelent meg, és amelynek a szerzője Nagy Judit Áfonya. Magam is Stephen King-olvasó vagyok, és kíváncsi voltam, a „Sleeping Beautie” milyen elbírálást kap a feminista kultúrkritika hazai reprezentánsaitól. Így jutottam el Áfonya bírálatához, ami sajnálatosan – jó feminista szokás szerint – tartalmazott nemi soviniszta, azon belül is férfiellenes panelokat. Számomra a Roboraptor sosem képviselt magas minőséget az újságírás terén (átlagos kis geek magazin), de amióta újságírói alkalmazkodtak a balliberális identitáspolitikához, azóta kifejezetten olvashatatlan moslék lett belőle. Ennek a balliberális újságírásnak tipikus terméke Áfonya cikke:„King életművének kommersz paródiájává lett a Csipkerózsikák”. Eddig a legnagyobb bajom az volt a Roboraptorral, hogy szemellenzősen túldicsérte kritikáiban a szarabbnál szarabb Marvel-filmeket, de mára ott tartunk, hogy beállt a Gender Studies kuruc.infói közé, és minősíthetetlen férfiellenes cikkeket is legyárt a politikai megrendelőinek. Politikai geek!

„Ahelyett, hogy az apa-fia szerzőpáros igazán kihasználná a nemek elkülönítése adta lehetőségeket egy igazán vad, különleges vízió- és asztrálvilág felépítésére, csupán közhelyekkel, ismert motívumokkal és szolgalelkű szereplőkkel dobálózik. Utóbbi főként akkor villan fel, amikor a nők választás előtt állnak, hogy egy általuk irányított, számukra kellemesebb világban éljenek tovább, vagy visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. A döntést végül az a patriarchális gondolkodásmód befolyásolja, ami bele van kódolva a társadalmunkba, így mondván, hogy hiányoznak a férfi/fiú rokonaik, ezért a nők inkább visszatérnének hozzájuk a családok újraegyesítésének céljából. Tehát a régi jó család-központúság itt is felülír bármiféle egyéb érvet, de ez nem is meglepő, hiszen a regényt két férfi írta.”

Áfonya cikkének lényege a felháborodás. Felháborodás S. K. egyik írói megoldásán. A fordulaton a sztori végén. A regény végén ugyanis az amerikai társadalmat alkotó nők választás elé kerülnek: maradnak egy hagyományosnak mondott, valójában modern amerikai társadalomban, ahol férfiak és nők együtt boldogulnak az életben, vagy új életet kezdenek egy posztmodern matriarchális társadalomban, ahol nincsenek férfiak, csak nők. Áfonyának valamiért a férfimentes, csak nőkből álló társadalom a jó választás. Valamiért. Miért? Nem derül ki a cikkből. Az biztos, hogy egy heteroszexuális nő számára nem kifejezetten vonzó egy csak nőkből álló társadalom. Ugyanakkor egy leszbikus vagy egy aszexuális nő kifejezetten jól érezné magát egy olyan társadalomban, ami megjelenik mondjuk a „Seksmisja” c. filmben. Csak azt nem értem, Áfonya miért vizionálja azt, hogy egy csak nőkből álló falanszter ideális választás minden nő számára. Az, hogy az ember milyen társadalomban képzeli el az életét, szubjektív. Egy egyéni döntés miért általános program minden nő számára? Mindenesetre Áfonya kellően rosszindulatú ezen a téren: a hagyományos családmodellt választó nőket ő csak úgy nevezi, hogy „szolgalelkű szereplők”. Áfonya úgy kezeli a család-központúságot, mint valami borzalmas sorscsapást. Pfuj, család, menj innen! Talán a saját gondolkodása a mérce?

Az pedig külön gyönyör, hogy kiemeli a két szerző férfi mivoltát, dehonesztáló jelzőként. De hát ez az érvelési technika is megállja a helyét valahol! Egyes kútmérgező interpretációk szerint azért rossz könyv a „Jud Süss”, mert szerzője, Lion Feuchtwanger zsidó származású volt. A „patriarchális gondolkodásmód” az annyit jelent, hogy férfialapú; a feminista „tudományos” szemlélet szerint pedig, ami férfias, az rossz. Talán még emlékeznek az olvasók a 30-as és a 40-es évek tudós elméire, akik előszeretettel írogattak a zsidós gondolkodásmód veszélyeiről! Szinte megdöbbentő, mennyire nincs új a nap alatt!

„Az lehet az ember érzése, hogy az elmúlt néhány évben a szerzők egyre inkább kényszernek érzik, hogy erős női karaktert írjanak, ezt tekintve a siker elengedhetetlen kellékének. Ez erősen érződik ezen a könyvön is. Emellett nagyon igyekszik illeszkedni korunk aktuális társadalmi problémáihoz is. A rabokat zaklató börtöntiszt például egy az egyben megtestesíti a zaklatásnak kitett, lelkileg terrorizált nők jogaival való visszaélés iskolapéldáját. Így az önmagukat megvédeni képtelen, megzsarolt karakterekben elég egyértelműen a #metoo mozgalom visszhangja köszön vissza. Hogy ez kinek az ötlete volt, azt persze sosem fogjuk megtudni.”

Stephen King kényszernek érzi a girl power-ek alkalmazását? Hmm! Elnézve a szarabbnál szarabb girl power-eket, amelyek futószalagszerűen termelődnek ki a feminista esztétika által megfertőződött filmgyártás és regényirodalom gyártósorairól, kifejezetten üdítő volt a találkozás Stephen King olyan erős női karaktereivel, mint Susannah Dean a „Dark Tower”-ből, Bobbi Anderson a „The Tommyknockers”-ből és Rose Daniels a „Rose Madder”-ből. Az tény, hogy a „Sleeping Beauty” erős női karakterei már nem ilyen igényesen megírtak – bár még mindig elviselhetőbbek voltak számomra, mint Robert Jordan, Andrzej Sapkowski és Mark Lawrence tesztoszteronszagú dominái!

Itt meg kell említenem még egy fájó pontot Stephen Kinggel kapcsolatban. Hiába volt S. K. feminista, sosem tagadta le műveiben, hogy az erőszak elkövetői és elszenvedői egyaránt lehetnek férfiak és nők. Erre most nem hozok példákat; aki olvasta az amerikai szerző regényeit, az tudja, mely karakterekről van szó! S. K. a „Sleeping Beauty”-ben is érzékelteti, hogy a világunkat áthatja az erőszak; viszont itteni okfejtése szerint a férfiak a felelősek azért, hogy kialakult az erőszak kultúrája, míg a nők csak ennek áldozatai. Itt S. K. lesüllyedt a MeToo szellemiségéhez – és ezért még csak nem is kapott jutalomfalatot!

Én a magam részéről vártam, hogy S. K. reagáljon az önmagából kifordult baloldaliságra, egy remek urban fantasy regényben. Ehelyett, szomorúan, beállt ebbe az emberellenes szarba! Persze, tudom én, hogy fontosak neki a feminista tradíciók, és azt is megértem valamelyest, hogy viszolyog a jelenlegi republikánus politikától. De hogy kísérletet tesz, méghozzá egy elhibázott próbálkozást, hogy beálljon a PC-kurzusírók sorába, fájdalom!

„Nehéz tehát kiigazodni rajta, hogy a monstrum méretű regény fantasy-szereplőjét minek is nevezzük. Csupán annyi biztos, hogy a vele egy világból származó lények, mintha csak egy túlvilágot ábrázoló rajzról léptek volna le, követik őt egyik világból a másikba. A mindig „pályaszélről” figyelő róka, a doromboló albínó nagymacska, de még a bibliai megkísértő kígyó is azt a célt szolgálja, hogy a beszédes nevű Evie Blacket egyfajta modern kori, nőket védelmező ősanyának tekintsük, aki eljött, hogy egy jobb világba vezesse a kizsákmányolt és megalázott női nemet. Hogy aztán ezek a nők egy demokratikus szavazással önként visszatérjenek a patriarchális világba, mert hiányoznak nekik a férjeik, apjuk és fiúgyermekeik.

Vagyis 700 oldalnyi, végtelenül túlírt, sablonos és gyakran felesleges karaktereket mozgató szövegen kell átverekednünk magunkat azért, hogy eljussunk az alapmegállapításhoz: a két nem nincs meg egymás nélkül, és a nők igénylik a férfiak jelenlétét, akkor is, ha egy jobb világot kell feladniuk ezért. Kár, mert jobb vége is lehetett volna.”

Miért jobb világ minden nő számára egy olyan, ahol nincsenek férfiak, csak nők? Egy leszbikus/aszexuális vágyálom hogyan elégítheti ki egy heteroszexuális nő szociális igényeit? Mi ez a férfi-, sőt, emberellenes hülyeség, amit Áfonya hangoztat a cikkében? A Roboraptor miért tartja fontosnak, hogy lejárassa magát egy ilyen férfiellenes tartalmú szöveggel? Áfonya cikkét áthatja a szűklátókörűség és a rosszindulat – káros ez a szöveg! A Roboraptor-nak, ha nálam nem is, de geek körökben van egyfajta megbecsültsége. Ha szeretnének olvasókat veszíteni, akkor még több ilyet! Vagy ezek felülről megrendelt cikkek, és a megbízó jól fizet?

Egyre inkább csodálkozom azon, hogy egy férfi feminista. Nem csupán azért, mert ez a 21. századra egy meghaladott és elavult ideológia lett. A magam részéről inkább vagyok humanista, mint feminista vagy maszkulinista, és inkább vagyok emberjogi, mint nőjogi vagy férfijogi. Számomra egyformán fontos a férfi és a nő, a férfi és a női jogok, vagyis az ember és a tőle elidegeníthetetlen emberi jogok. Rossz úton jár az, aki ezt leszűkíti a férfira vagy a nőre. De a feminista világnézet avíttságán és retrográdságán kívül van még egy indok: a férfiak elleni gyűlöletbeszéd, ami immár nem a feminizmus egy rosszízű mellékterméke, hanem a feminizmus motorja. A feminista nők többsége ugyanúgy alázza és mocskolja a feminista férfiakat, mint az antifeminista kollégáikat; de a fröcsögő gyűlöletből még azon férfinak is kijut, aki apolitikus módon nem szándékozik véleményt mondani feminizmus és antifeminizmus kérdésében. A leszbikus és aszexuális feministák férfiakkal szembeni gyűlölete közismert – mégsem esik róla szó a szexizmusról folytatott értelmiségi diskurzusban. Valahol a feminista férfi valójában egy idióta hím, aki valami homályos, számomra érthetetlen okból kifolyólag hátba támadja az összes többi férfit. „Macsó társadalom vagyunk” – jelentette ki megvetően Vekerdy Tamás. Az a Vekerdy, aki miközben kollektívan ostorozta a magyar férfiakat a macsóbűnökért, lelkesen asszisztált a kis hazai macsó feminizmus hülyeségeihez. A feminista férfi kasztrálja önmagát és a társait. A feminista férfi egy tökkelütött. Egy balfasz.

Az is eléggé feltűnő, hogy miközben gombamód szaporodnak a férfimocskoló, szélsőségesen feminista propagandisztikus alkotások a művészetben, nem születik meg ennek antifeminista ellensúlya. A feminista PC-terror eleve adja magát témának – frankó fantasy és sci-fi regényeket lehetne írni a témában! De nem – nincsenek antifeminista filmek és -sorozatok, nincsenek antifeminista rajzfilmek és -sorozatok, nincsenek antifeminista regények, nincsenek antifeminista képregények. Semmi antifeminista produktum nincsen a művészet világában. Hiába, a művészvilág nagyrészt feminista!