A Facebook, mint közösségi oldal, jelentősen felnövelte az emberi egót. A Facebook-használó tömegnyi egotripp-pel szembesülhet egy nap, ha végigfut az idővonalán. A Facebook-profilok többsége önreklám. Természetesen nem minden felhasználónál jelentkezik a szélsőséges önimádat és magamutogatás. Mindenesetre, ha valakinek jellemgyengesége a nárcizmus, az hamar kibukik a Facebook-on. A nárcisztikus személy arrogánsan viszonyul embertársaihoz, mohón habzsolja az életet, és figyelmen kívül hagy másokat. Az extrovertált nárcizmus a legkönnyebben észlelhető, ellentétben a jól megbújó introvertált nárcizmussal. Mindkét típus védelmezi az önképét, csak míg az extrovertált látványosan kizsákmányolja és letarolja környezetét, az introvertált menekül minden olyan helyzettől, ahol fennáll a kritika és a szégyen veszélye. Az extrovertált és az introvertált két ellentétes póluson helyezkedik el, de a központi mag ugyanaz. Rosszul érzik magukat a bőrükben, mert legbelül tudják, hiányzik belőlük valami a teljes élethez. Rendszeresen monitorozza a környezetét. Vizsgálja, ki miként viszonyul hozzá. Fél a szégyentől, és nem tűri a kritikát. Önmaga szemében egy titán – a valóságban csak egy kallódó lélek.

Az introvertált nárcisztikus személy, mivel fél a szégyentől, szégyenlős. A szégyentől való félelmében visszahúzódik a privát szférájába. Könnyedén megbántódik, hiperérzékeny, nehezen értelmezi a kétértelmű szavakat. Mondasz valami ártalmatlan dolgot, mire sértetten visszakérdez: „ezzel azt akarod mondani, hogy én…?”. Bár tart a megaláztatástól, motoszkál benne a vágy, hogy környezete felismerje a zsenijét, a tehetségét. Mégsem lép ki a nagyközönség elé, mert a legelső kritikát személyes támadásnak veszi. Inkább jobb a biztos menedék, mint a veszélyekkel teli nagyvilág. Igen radikális esetben ez a biztos menedék a lakás, a lakáson belül a hálószobája négy fala. Igazi „barlanglakó”, aki csak nagy ritkán teszi ki a lábát a „barlangjából”!

Az introvertált nárcisztikus személy nem elégedett, nem boldog. A visszahúzódó és elzárkózó életmód nem kedvez az emberi kapcsolatoknak. Ami örömforrást biztosít, az kevés. Rendszeres készenlétben van, hogy felkészülhessen a támadásokra, emiatt pedig gyanakvással tekint mindenre és mindenkire. Azok a gyermekek lesznek önmagukat csodáló „barlanglakók”, akiket érzelmileg elhanyagoltak a szüleik. A fiúnak és a lánynak, gyermekkorban, kiskamaszkorban, kamaszkorban, szüksége van egyrészt, hogy a szülei odafigyeljenek rá, és elismerően értékelje a képességeit, másrészt, hogy megfelelő példát vehessen a szüleiről. A szülőknek biztosítania kell a gyerekei számára az odafigyelést és a mintakövetést. Mindezek elmaradása súlyos torzulásokat okozhat a gyermek pszichéjében. Mint például a nárcizmus.

A Narcopátia a nárcizmus szociopata verziója. A nárcizmus önmagában jellemhiba, nem pedig szociopátiás jelenség. Vagyis nem minden nárcisztikus személy szociopata. A nárcizmusban nagy az ego, de annak nem velejárója a szociopátia. A szociopata személyiségnek viszont elengedhetetlen személyiségjegye a nárcizmus, a túlságosan felfújt ego. A szociopatának fontos az emberi táplálék. Az, hogy legyenek emberek, akiket leuralhat, és elfogyaszthat, mint valami hamburgert. Könnyedén nárcisztikus személy lesz az is, akit sokat dicsértek gyermekkorában. A nárcisztikus szociopata nem kapott dicséretet és szeretetet, elismerést és odafigyelést a szüleitől. A szüleitől ért elutasítás miatt a gyermek képtelen megbirkózni a stresszel, ami miatt lassan kialakul benne nem csupán a szüleivel szemben, hanem az egész világgal szemben érzett gyűlölet. A szeretethiányos, rideg szülői kezek alatt válik ő szörnyeteggé. A nárcisztikus szociopatából hiányzik az empátia – nincs meg benne a beleérző képesség. Valójában egy szociopatának vadászat közben nem is igazán kell beleéreznie magát a zsákmánya helyzetébe. Az empátia csak akadályozná az elejtett vad elfogyasztásában.

A nárcisztikus szociopata rosszindulatú, pusztító ösztönlény. Udvarias férfi vagy kedves asszony álarcában törekszik környezete leuralására, a gyengék szolgasorba állítására, az erősek elpusztítására. A környezete csak egy játszótér, ami alá van rendelve céljainak és érdekeinek, az önmegvalósításnak és a szórakozásnak. A nárcisztikus személyiségzavar annyit jelent, hogy a személy nárcizmusa kóros, patológiás. A gondolkodása egocentrikus, énközpontú. Folyamatosan ott akar lenni a figyelem középpontjában. Teljesen figyelmen kívül hagyja a többi embert. Hiányzik belőle a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás. Teljesen antiszociális. Ha ügyes a maszk, az álarc, akkor normálisnak tűnik az emberek szemében. De nem egyszerű és könnyű feladat a számára folyamatosan fenntartani az ál-ént. Egyes esetekben nem figyel, és véletlenül megmutatkozik a valódi személyisége.

A szociopátia lelki deviancia, ami a szakemberek szerint állítólag nem gyógyítható. Ezen értelmezés szerint ezek az emberek így vannak kódolva. Magam elutasítom a szociopátia miszticizálását. Ezen értelmezés szerint a szociopata vagy pszichopata eleve így született, és nem gyógyítható, nem javítható. Mi is következik ebből? Pusztításra született; gyilkológépnek szánták az égiek; ölésre teremtette az Úr; hiányoznak belőle a tükörneuronok; úgy szar, ahogy van; likvidálni kellene az összest, esetleg elzárni őket egy szigetre! Azért ebbe befigyel némi blaszfémia is! A legutóbb Puzsér haknizott ezzel. Szerintem pedig rendkívül egyszerű a képlet. A szociopata és a pszichopata egy és ugyanaz. Erőltetett a szétválasztás két külön fogalomra. A szociopata nem így jön a világra, hanem ilyen emberré alakul a jelenlegi társadalomban. Ez a romantizáló pszichológiai elmélet semmi másra nem szolgál, minthogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy az ember(iség) a szabad akaratából létrehozott egy egyre embertelenebb világrendet, mely világrend kitermelte az emberségüktől fokozatosan megszabaduló személyiségeket. A szociopaták a civilizáció termékei. Már eleve az is jelzésértékű, hogy a kapitalista társadalmak tele vannak frusztrált emberekkel. Igazából arra való ez az elmélet, hogy letagadjuk az elidegenedés tényét – de legfőképpen azt, hogy ezen elidegenedés legfőbb okozói mi magunk vagyunk. Könnyű a saját ballépésünket rákenni a Teremtőre!

A szociopata élvezi, ha másoknak fájdalmat okozhat. Más ember fájdalmából nyeri ki a maga energiaadagját. Mivel az embertársainak való fájdalomokozás ad neki éltető energiát, vadászni fog a környezetében élő emberekre. A vámpír valójában a szociopata szimbolikus ábrázolása. Negatív szimbólum, aminek pozitív átértékelését eredményesen elvégezte a posztmodern. Az átlagember nem is tudja, mekkora értékrelativizálást jelent napjaink kommersz vámpírkultusza. A vámpír az, aki mások véréből táplálkozik, ezért folyamatosan vadászik az áldozataira, ami az ember – a szociopata az, aki mások fájdalmából és szenvedéséből táplálkozik, ezért folyamatosan vadászik az áldozataira, ami az ember. A vámpír szimbolikusan a szociopata – a másik emberből táplálkozó ragadozó. Bret Easton Ellis Amerikai pszicho c. regénye úgy is olvasható, mint vámpírregény.

Ugyancsak közkedvelt romantikus alak lett a vámpírságát megtagadó, de a saját vámpírságával folyamatosan küzdő vámpír. Ami más olvasatban a saját szociopataságát megtagadó, de a saját szociopataságával folyamatosan küzdő szociopata. A vámpírokat gyilkoló és fogyasztó vámpír valójában a szociopatákat gyilkoló és fogyasztó szociopata. Ezen olvasatban Blade és Dexter ugyanaz a karakter. De vajon leküzdhető-e a szociopataság? A keresztény válasz: IGEN. Minden bűn felszámolható az emberben. Miért a szociopataság lenne a kivétel?

A mostanában divatos vámpirizmus ilyen téren semmi más, mint a szociopataság piedesztálra emelésének egy megnyilvánulása a kultúrában. A vámpír-kultusz valójában szociopataság-kultusz. Anne Rice és a Vampire-franchise posztmodern módon átértékelik a vámpírt, mint szimbólumot. Körülbelül ugyanazt végzik el, amit a Hannibal Lecter-regények, -filmek és -sorozatok a szociopátiával. Az új narratíva úgy szól, hogy szociopatának lenni kiválasztottság, Übermensch-státusz. A vámpírok/szociopaták az új elit, az emberiség pedig a nyáj, amiből kedvükre vadászhatnak példányokat. Képtelen vagyok elmenni amellett, hogy ez a morális kútmérgezést elkövető beteges eszmeiség mennyire passzol azzal, ahogy a fogyasztói társadalom tekint az emberi kapcsolatokra. Az ember is csupán termék, ami elfogyasztható. A vámpír, vagyis a szociopata pedig csupán egy fogyasztó, ami elfogyasztja az immár terméknek tekintett embert.

Az extrovertált nárcizmus másik elnevezése a nyílt nárcizmus, az introvertált nárcizmus másik elnevezése a zárt nárcizmus. A nyílt nárcizmus jellemzői: nagyzolás, magamutogatás, magabiztosság, nyíltság, kilépés a közösségbe, erőszakosság. A zárt nárcizmus jellemzői: jelentéktelenség, bujkálás, egyedüllét, zárkózottság, önbizalom-hiány, erőszakosság. Amiben közös az extrovertált és introvertált: a sérülékenység és az erőszakosság. Az áldozat elejtése eltérő. Az extrovertált nyíltan „kilép a színpadra”, úgy „ejti el a vadat”. Az introvertált a háttérben meghúzódva, sunyi módon cserkészi be áldozatát. Az introvertáltnak eleve szűkebb a környezete, ezáltal a játszótere és a vadászmezeje is. Az introvertált áldozatai legtöbbször a családtagok közül kerül ki. Lehet ez a házastársa/élettársa, a szülei és a nagyszülei, a testvérei és az unokatestvérei, a gyerekei és az unokái. Az introvertált mindenféle szomorúság nélkül lépi át a legközelebbi családtagjainak a tetemét – a vérségi kötelék nem jelent neki semmit. Előbb-utóbb persze elfogynak a családtagok, és keresni kell új áldozatokat. Ilyenkor az introvertált magához csalogatja a vadat. Bevonz magához olyan személyeket, akiknek szintén gyenge az önbizalma, viszont nem szociopaták. Az introvertált szociopata, ha elég tehetséges, kialakíthat egy olyan általa uralt közösséget, amelynek tagjai egyszerre szolgák és áldozatok, bármikor engedelmeskedő lakájok és bármikor elfogyasztható energiacellák. Igazi önfelszámoló közösség ez, amiben nem egyszer benne pusztul maga a szociopata is. Dekonstrukció a javából!

Az introvertált nárcisztikus szociopata nehezebben észlelhető extrovertált kollégájánál, ezért kevesebbet is beszélnek róla a közbeszédben. A rejtőzködő önimádó tele van kielégítetlen vágyakkal és szertelen fantáziákkal, ahol a főszereplő természetesen ő. Mivel nem kezdeményez, sőt igazából semmit sem tesz céljai elérésére, vágyai teljesületlenek, ő maga pedig frusztrált, frusztrációjánál fogva pedig önbizalom-hiányos. Úgy véli, mivel képtelen elérni a céljait, az élete és a személyisége értéktelen. Kételkedik magában, és nem is keresi a pozitív megerősítéseket. Fél attól, hogy lelepleződik, mennyire tehetségtelen. Ezért, ha esetleg kilép a családi közegből, igyekszik körülvenni magát hozzá hasonló önbizalom-hiányos, gyenge jellemű, „vesztes” emberekkel – de olyanokkal, akik nála is gyengébbek, alacsonyabb szinten állnak, vagyis akiket képes uralni és irányítani. Természetesen van olyan személy, akit csodál a nagy teljesítménye miatt, de mivel irigyli annak eredményeit, gyűlöletet táplál iránta. Gyűlöl minden olyan embert, aki nála tehetségesebb. Haraggal fordul minden olyan ember felé, aki nála egy picit többet ért el az életben. Az ő álarca a „jobbára ártalmatlan”, aki „a légynek sem képes ártani”. Amit lát belőle gyanútlanul a kívülálló, az, hogy szerény, félénk, gátlásos, szégyenlős, visszahúzódó. Csak ha minden óvatosságát félredobva elég közel kerül hozzá az ember, döbben rá, igenis veszélyes. Törekszik a környezete uralására, a hatalom megragadására. Csak olyan embereket toboroz maga alá (és nem maga mellé), akik nem bírálják vezetői képességeit. Előszeretettel támaszkodik az alattvalóira, de igyekszik nem erősen függeni tőlük. Felkészül arra, hogy az alattvaló bármikor elhasználódhat, és mindig kész kicserélni egy másik csicskára. (Csicska az van bőven!) Innen is látszik, hogy számára a vele együtt élő emberek nem érző emberi lények, hanem akaratának és személyiségének meghosszabbításai. Végezetül egy nem meglepő tény: depressziós. Mivel nem nyílt típus, könnyebben bújik meg a társadalomban.

Az ember természetes igénye, hogy elismerjék a közösségben. Teljesen normális, hogy az ember vágyik rá, miszerint mások is lássák a képességeit, az erőfeszítéseit, a teljesítményeit és az eredményeit. A nárcisztikus személy erőszakosan nyomul annak érdekében, hogy a környezete meglássa emberi nagyságát, miközben kórosan retteg attól, hogy megszégyenítik. Tevékenysége közben élesen megmutatkozik, hogy nem számít neki a többi ember, kizárólag saját maga. Vagyis nem egy-egy tulajdonság megléte a meghatározó, hanem annak mértéke és súlya a személyiségben. A nárcisztikus az, aki túltolja. A szociopata pedig az, akinél megmutatkozik ennek embertelen mivolta.