(Hatos Pál – Az elátkozott köztársaság)

„Bármilyen furcsának is tűnhet: racionális magyarázat és összeesküvő-mítosz egy tőről fakad, abból a kiirthatatlan vágyból, hogy logikus értelmet tulajdonítsunk a megtörtént eseményeknek. Itt az ideje azonban, hogy a történelem megismerésében is hasznosítsuk a viselkedés- és döntéselméletben egyre inkább tért hódító felismerést: ha egyszer meghoztunk egy döntést, utána sokszor érdekeink ellenére is ahhoz tartjuk magunkat, de azt, hogy döntésünk meghozatalában milyen nagy szerepe volt az irracionális tényezőknek – érzelmeinknek, szenvedélyeinknek, pillanatnyi körülményeinknek és/vagy érdekeink szeszélyes félreismerésének stb. –, gyakran eltagadjuk, hogy magunknak és másoknak is értelmes válaszként adhassunk róla számot.” (Hatos Pál)

1,

Van egy olyan érzésem, hogy Hatos Pált nem fogják meghívni előadónak a Józsa Judit Gallériába. Mert hát Hatos Pál azon jobboldali történészek egyike, akinek történészi munkássága nem illeszthető bele az elavult neohabsburgista-neohorthysta narratívába. Meg hát Hatos Pál „csúnyákat” mond Tormay Cecile-ről, Bangha Béláról, Horthy Miklósról és Gömbös Gyuláról. Mondjuk kérdés az is, hogy Hatos Pál előadhatna-e a Gólya(fos) Presszóban is. Mert hát Hatos Pál „csúnyákat” mond Szabó Ervinről, Kassák Lajosról, Kunfi Zsigmondról, Korvin Ottóról, Lukács Györgyről, Sinkó Ervinről, Kelen Józsefről, Hevesi Gyuláról, a Galilei Körről is. Az utóbbi szélsőbalos értelmiség tevékenyen segítette Kun Bélát abban, hogy megbuktassa a Károlyi-kormányt, leverje az őszirózsás forradalmat, átvegye a hatalmat, kiépítse önkényuralmát, és bevezesse a vörös terrort. Kun Béla terror-rendszere rengeteg paraszt, munkás, katona és polgár életét követelte; a brutális gyilkosságokhoz pedig rengeteg, ma is sztárolt balos értelmiség asszisztált lelkesen. Tormay Cecile és Bangha Béla bűne annyi, hogy évtizedekre kiélezte zsidók és magyarok között az ellentétet (antiszemitizmus), Horthy Miklós és Gömbös Gyula politikája pedig nem hozott valódi megoldást, csak közelebb hozta a szakadékot. Hatos Pál egy olyan jobboldali értelmiség, aki nem vallja a neohabsburgista-neohorthysta narrációt, és aki keményen konfrontálódik a jakobinus szellemiséggel. Ez nem probléma; mert hát az igazi 21. századi, modern jobboldaliság ilyen! Hatos Pál ugyanazt az utat követi, amit Szilvay Gergely és Békés Márton – s ez így is van rendjén!

Hatos Pál szerint az őszirózsás forradalom a magyar történelem fordulópontja. Ma az őszirózsás forradalom egy mitológiai tér, amiben a baloldali és jobboldali szubkultúrák és szekták a maguk szájíze szerint rendezik el a maguk hőseit és anti-hőseit. A baloldal és a jobboldal radikálisan eltérő módon interpretálja az első köztársaságot. A baloldali interpretáció szerint Károlyi Mihály kézen fogta a magyar társadalmat, mint egy óvodást, és elvezette a demokrácia fantasztikus világába, de jött a rettenetes ellenforradalom, és elkaszálta az egészet; a jobboldali interpretáció szerint Károlyi Mihály, mint Moszkva ügynöke, összejátszva a másik ügynökkel, Kun Bélával, elveszejtette a magyar nemzetet, de szerencsére jött Horthy Miklós, az ellenforradalom Arthur királya, és megmentette azt, ami menthető. A szélsőbalos és a szélsőjobbos gondolkodás egy nevezőre hozza a Károlyi-kormányzást és a Kun-kormányzást, persze ellenkező előjellel.

Hatos Pál (és remélhetőleg vele együtt egy egészségesebb jobboldali nemzedék) véleménye ennél árnyaltabb és tárgyilagosabb. Károlyit a pacifizmus, vagyis az emberek általános békevágya emelte a hatalomba. A pacifizmus érthető volt, de a nagy-antant geopolitikájával és a kis-antant imperializmusával szemben nem volt kompatibilis. A Károlyi-kormány, mikor szembesült a wilsoni geopolitika csődjével, hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Majd jött Kun Béla és a jakobinus bagázs, akik átvették tőle a hatalmat. Károlyi nem rendelkezett mestertervvel. Hatos szerint a szituációk hozzák a gyors döntéseket, amik aztán alakítják a történelmet, csak utána gyártják az ideológusok mind balról, mind jobbról az értelmező narratívákat. Károlyi naivitása abban állott, hogy azt hitte, elég jó döntést hoznia, és nem számolt azzal, hogy adódhat olyan helyzet, amikor nincs jó döntés, csak kevésbé rossz. Károlyi megbukott ezen a vizsgán.

A jobboldali narratíva szerint Károlyi a felelős a trianoni országcsonkításért – ez sem igaz. Az tagadhatatlan tény, hogy Károlyi Mihály és Jászi Oszkár felelőtlenül kapaszkodott a pacifizmus és a föderáció ideájába. Ugyanakkor a Károlyi-kormányzás alatt alakult meg a Területvédő Liga, és erősödött meg a Székely Hadosztály. Minden pacifizmusa ellenére Károlyi támogatta a Székely Hadosztály tevékenységét. A jobboldali tisztikar Gömbös Gyula vezetésével és a baloldali katonatanács Pogány József vezetésével inkább akadályozták a Károlyi-kormány országmentő politikáját – igaz, mind Gömbös, mind Pogány elvtelen jakobinus karrieristák voltak, akiknek a támogatói csupa frusztrált fiatalember volt. De még a destruktív csoportok tevékenysége ellenére sem juthatott volna diadalra Károlyi politikája. Az első világháború kifárasztotta a magyar hadsereget; szinte alig találtak embert, aki fegyvert fogott volna a hazáért. A román, a csehszlovák és jugoszláv hadseregek viszont teljes támogatását élvezték az antantnak. Horthy Miklós persze, mikor átvette a hatalmat az országban, bátran hivatkozhatott nem csupán Károlyi kudarcaira, hanem előre megkonstruált „árulásá”-ra is. Miközben Horthy cseppet sem volt az a nemzetmentő, amilyennek beállítják hívei (még ma is). A Károlyi-kormány, még ha balfasz módon is, de konfrontálódott a kis-antanttal, míg a Horthy-kormány igyekezett kerülni velük a konfliktust. Az a kis fegyveres ellenállás, amit a jobboldali katonatisztek kifejtettek időnként, is volt inkább Prónay Pál, Héjjas Iván és Ostenburg-Moravek Gyula érdeme – amit egyébként helytelenített Horthy és Bethlen. Károlyi Mihály csak egy bűnbak volt, akire rá lehetett varrni a balhét, miközben Horthy Miklós tiszta lappal kezdhette meg uralmát. Persze később ő is megtapasztalta, milyen keserű is az a bűnbak szerep.

Károlyi Mihályt mentegeti a baloldal, de ez már csak a baloldali szembenézés miatt is rossz irány. Egy bizonyos történelmi helyzetben mindig adódik valamennyi lehetőség az országvezető politika számára – hol kevesebb, hol több. Bizonyos esetekben nem adódik más lehetőség, csak az az egy. A trianoni békeszerződés ilyen téren hasonlóan tragikus, mint az 1956-os szabadságharc: míg az utóbbi egyetlen lehetősége az elbukás volt, addig az előzőnél egyetlen végkimenetel a történelmi Magyarország megcsonkítása volt. Persze, neki lehet menni a falnak, de a fallal való találkozás mindig fájdalmas lesz. Mindazonáltal ez nem mentesíti a döntéshozókat, hogy feleljenek az általuk hozott döntések következményeivel. Mert dönthetett volna máshogy is – mondjuk úgy, hogy nem vesz részt a döntéshozatalban, vagyis lemond a hatalmi pozíciójáról. Azzal, hogy résztvevői vagyunk egy rossz döntés meghozatalának, akár a döntés meghozásával, akár a döntés végrehajtásával, akár a döntés melletti asszisztálással, érvényesítjük a magunk felelősségét. Károlyi erkölcsileg megítélhető, hibás döntéseket hozott, és nehezen bizonyítható, hogy ha nem így dönt, akkor még nagyobb lett volna a katasztrófa. A döntései lehettek volna etikusabbak is – mondjuk azzal, hogy nem nézi tétlenül, mi több megbocsátólag, hogy a koalíciót adó szociáldemokraták elmennek egy baloldali radikalizmus irányába. Utólag mindig bölcsebb az ember, de a politikus közszereplő, ezáltal kritizálható; a politikus olyan ember, aki nem védheti ki a morális ítéletet. A felelősség együtt jár a hatalommal.

2,

Az őszirózsás forradalomról sokáig két fajta szakirodalom létezett: 1, elfogultan balos, hol radikálisan (marxista), hol mérsékelten (szociáldemokrata) 2, elfogultan jobbos, ami többnyire leképezte a neohabsburgiánus-neohorthysta szubkultúra világnézetét. Érdekes módon nem a liberális és baloldali értelmiség, hanem a jobboldali próbálkozott meg egy árnyaltabb nézőponttal. Az első jelentkező Salamon Konrád volt – tény, hogy ellenállt mind a szociáldemokrata-marxista, mind a neohabsburgiánus-neohorthysta szemléletmódnak, de sajnálatosan erősen érvényesítette a maga előítéleteit. A második jelentkező Hatos Pál volt, aki szerencsére már zárójelbe rakta a maga előítéleteit. H. Pál a saját elmondása szerint igyekezett nem csupán a következményeket nézni, hanem az okokat is. A történelem (és a politika) történései túl komplexek ahhoz, hogy le lehessen szűkíteni őket egy high fantasy szintjére. Terry Brooks regényeiben még elmegy a Jó és a Gonosz küzdelme, de egy komoly történelmi tanulmányban már az egész komolytalan és fárasztó.

H. Pál történelmi esszéje onnan kezdődik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia diadalittasan belép az első világháborúba. H. Pál megvilágítja nekünk a dualizmus korszakának társadalmát: a merev társadalmi hierarchiát, a paraszt- és munkásosztály egymás közötti ellentétét, a háborgó nemzetiségeket, az akkori politikai elit problematikus hozzáállását a társadalomhoz. Ferenc József ellenzett minden reformtörekvést, míg örököse, IV. Károly választójogi, szociális és nemzetiségi reformokat akart véghezvinni a dualizmus rendszerében. Tisza István, mint magyar politikai tekintély, ellenállt IV. Károly reformtörekvéseinek. Károlyi Mihály és Jászi Oszkár monarchista reformkonzervatívok, akik IV. Károly alatt kívánják megvalósítani a demokratikus Magyarországot – egészen a trónfosztás és a köztársaság kikiáltásáig. Hamarosan egy egész társadalom világosan látta, hogy a Nagy Háború a központi hatalmak számára vereséggel zárul. A legvégén a háborúpárti Tisza István is bevallotta, elvesztették a háborút.

A háborús vereséggel összeomlik a hadsereg, és elénk tárul a háború utáni Magyarország drámája. H. Pál, bár megértéssel kezeli az antimilitarizmus és pacifizmus magyarországi térhódítását, szenvedélymentesen bemutatja, miként vezettek ezek az ideák a köztársasági politika megbénulásához. A baloldali értelmiségi idealizmus egyaránt motorja volt az őszirózsás köztársaságnak és a vörös proletárdiktatúrának – a baloldali idealizmus bukása nem csupán a hazai baloldalnak okozott károkat, hanem a hazai társadalomnak is.

Kellően árnyaltan kerül bemutatásra Linder Béla, szociáldemokrata hadügyminiszter pacifizmusa is: „Ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon fel belőle. Ez az új győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg. (…) Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”. Linder Béla részt vett a Nagy Háborúban; látta azt a pusztítást és rombolást, amit a nagyhatalmak imperializmusa eredményezett – kiégett alkoholistaként érkezett vissza a magyar társadalomba. Linder részegen mondta a fenti mondatokat, egy olyan időszakban, amikor a frontról fegyelmezetlenül hazaérkező katonák fosztogattak és öldöstek az országban. Linder egyrészt idealistaként, de a frontot megjáró katonaként hitt abban, hogy „soha többé háborút”, ugyanakkor reális politika is volt a részéről, hogy lefegyverezze a frontról hazaérkező katonákat, így véve elejét a hadviselt martalócok rendbontásának.

A politikusokra fókuszáló történetírás torzít, mert magát a politikusokat állítja a történet fókuszába. Az olvasói értelmezésben így a főszereplő politikus hőssé vagy anti-hőssé válik, főképpen a kényes témáknál. A főszereplő összeforr a történettel, így lesz a főszereplő történetformáló erő. Miközben a kép csalóka; egy adott történetet – vagy történelmet – több szereplő alakít olyanná, amilyen. H. Pál nem véletlenül mutat be több szereplőt az őszirózsás eseményből, hol egymás mellé, hol egymással szembe állítva őket. A történelmi korszak szereplői H. Pál interpretációjában nem egy politikai ideológia reprezentánsai, hanem élő személyek, akiket alakít a történelmi korszak. Számos példát hoz H. Pál, felforgatva a jól ismert sztereotípiákat. Bangha Béla először ellenzője, másodszor támogatója, végül ellenzője lesz a köztársasági forradalomnak. A Károlyi-kormány által támogatott konzervatív Székely Nemzeti Tanács célja az erdélyi autonómia megteremtése és a történelmi határok védelme, de a székely társadalomban sokkal égetőbb probléma a földkérdés, mint a honvédelem. Köztársaság vagy királyság – a keresztény felekezetek megoszlása a kérdésben tetten érhető: a reformátusok királypártiak, a katolikusok köztársaságpártiak. Az őszirózsás forradalom előtt Károlyi Mihály és Jászi Oszkár ugyanolyan monarchista reformkonzervatívok, mint a Horthy-rendszerben Szekfű Gyula!

Hatos Pál provokatív állítása, hogy az 1918 előtti események a lezárt múlthoz tartoznak, míg az 1918 utáni események a még le nem zárt múlt részei. H. Pál szerint 1918-ig a történelmi események értelmezése lezárt folyamat, míg 1918 után következő események még mindig társadalmi viták tárgyai. Ez elég merész állítás – és téves is! Most H. Pál provokálni akart, vagy nem nézett eléggé jól körül a saját szakmájában. Csak néhány téma 1918 előttről, amik mindmáig társadalmi viták tárgyai: őstörténet, 1848-as szabadságharc, 1867-es kiegyezés. (De valahol olvastam, hogy még olyan témákban is képesek összerúgni a port a történészek, mint a tatárjárás.) Arról nem is beszélve, hogy az aktuálpolitikán túl is, az átlagemberek többféleképpen értelmezik a magyar történelem eseményeit, az őstörténettől egészen napjainkig. A történelmi emlékezetnek rengeteg a metszete.

Őszirózsás forradalom. A témával kapcsolatos mítoszteremtés nem nyugszik sem balról, sem jobbról. „Demokratikus aranykor” – lehelik áhítattal balról. „Patkányforradalom” – fröcsögik jobbról. H. Pál könyve (de amúgy S. Konrádé is) megfelelő ellenmérgek ezek ellen. A félreismerése helyett érdemesebb megismerni a történelmünket.