(Radio Days)
A „Radio Days” Woody Allen szerelmeslevele a rádiózás aranykoráról, az 1940-es évekről. Betekintést nyerünk egy munkás-alsó középosztálybeli zsidó család életébe, rajtuk keresztül pedig némi képet kapunk arról, miképpen is ágyazódott be a rádió az amerikai társadalomba. Önéletrajzi ihletésű koncepció, hiszen a főszereplő kisfiú, Joe jelleme sokban egyezik Woody Allen karakterével, emellett a főszereplő srác éppen abban az 1944-ben 8 éves, amikor maga a filmet rendező Woody Allen, akkori nevén Allen Stewart Konigsberg is. Vagyis tagadhatatlanul filmbeli alteregó – mondhatni, W. A. beleírta magát is a filmbe. Woody Allen 1935-ben született, a gyermek- és kamaszévei is az 1940-es időszakhoz kötődnek. 3 évesen volt először moziban; az édesanyja elvitte a „Snow White and the Seven Dwarfs” Disney-rajzfilmre. W. A. első szerelme a mozi, a második a rádió.
Woody Allen, mint narrátor, mesél nekünk erről a letűnt korról; anekdotái hol humorosak, hol melankolikusak, hol drámaiak. A film főszereplője Joe, a 8 éves zsidó kisfiú, aki, annak ellenére, hogy központi karakter, kevés jelenetben szerepel; ezzel is utal a rendező, hogy a film témája nem W. A. filmbeli gyermek-alteregója, vagyis maga W. A., hanem a 40-es évek. Már a film elején utalást kapunk a cím mellett, mi lesz a történet központi eleme: két betörő felveszi a csörgő telefon, és bekerül egy rádiós nyereményjátékba. Joe igazi nagycsaládban él: szüleivel, nagyszüleivel, nagynénjével, nagybátyjával és unókanövérével zsúfolódik össze egy olcsó bérlakásban. A 40-es évek központi médiuma, a rádió betölti az ő életüket is: sportműsor, kabaréműsor, zeneműsor, kapcsolatterápia-műsor, beszélgetőműsor és hírműsor teszi izgalmassá a család egyhangú életét. Itt kapunk néhány elszórt, halvány utalást a médiumoktól való függőségre is: a komikusan ábrázolt rádiófüggőség csak előhírnöke a későbbi évtizedek televízió- és internetfüggőségének. A rádió szinte családtag, de mindezek ábrázolása kellemesen nosztalgikus és szentimentális. Vagyis nem elítélő, hanem megértő. Joe minden egyes emléke hozzákapcsolódik egy dalhoz, legyen az csínytevés, szerelem vagy valami esemény a családban.
A poénok, bár könnyen érthetőek, mégis arra késztetik a nézőt, hogy tovább gondolja őket. A sztori kapcsán nem is igazán beszélhetünk sztoriról; inkább van szó egy lineáris vonalra feltűzött sztori-csokorról. Az egész film igazából egy anekdotázás; az anekdotákat pedig egy elem tartja össze, ami a rádió. Mégsem ül le; a jelenetek tömörek, gyorsan váltogatják egymást, nincsenek elnyújtva. A fő sztori a zsidó család mindennapjai; de van mellette egy melléksztori is, ami azt beszéli el, hogy Sally White hogyan lesz cigarettaárus lányból rádiós sztár. A filmben megjelenik Manhattan társadalmának két rétege: a nadrágszíjat meghúzó kispolgárság és a fényűzően dorbézoló nagypolgárság. Sally White pedig az a személy, aki átlép az egyik társadalmi rétegből a másikba; szilveszterkor pedig tesz egy gesztust, amiben jelzi, nem felejti el, honnan is jött.
A játékfilm nem dokumentarista (mint mondjuk a „Zelig”), mégis remek dokumentuma a kornak. Remekül szemlélteti a korszakra jellemző ideológiákat és trendeket. Kisebb adagolásban, de megjelenik benne a II. világháború is. A rádió ekkor nem csupán a szórakoztatás eszköze volt, hanem egy életérzés kifejeződése. Az emberek, miközben hallgatták a rádió műsorait, megfogalmazták a saját álmaikat és vágyaikat; a rádióhallgatás közben szabad embernek érezték magukat. A rádió összeforrt a polgári élettel. A 40-es évek slágerei, a kitűnő díszletek és kosztümök mellett, megteremtik a korszak hangulatát. Sokan nem szívlelik nagyon a big band jazzt, annak ellenére, hogy Cole Porter, Benny Goodman és Duke Ellington nélkül nem lenne a mai jazz; ahogy a mai rock sem Louis Prima és Chuck Berry nélkül.
A „Radio Days” vitathatatlanul szentimentális film. Ennek tökéletes bizonyítéka a film zárójelenete, a szilveszter. A szereplők társaságban töltik a szilvesztert, mégis magányosak (társas magány). Az óév búcsúztatása és az újév üdvözlése közben is zajlik a II. világháború. Pillanatnyi benyomásuk, hogy nem tartanak semerre, a jövő zavaros. W. A. nem váltott minden kínálkozó lehetőséget poénra – mondhatni, nem poénkodta végig a filmet. A komikum mellett alkalmazta a dráma eszközeit is. A film egyszerre vígjáték és dráma; ugyanis az élet, amire reflektál, hol mulatságos, hol szomorító. A vidám pillanatok átmennek tragikusba, a megrendítő pillanatok komikusba. A filmbeli jazz muzsika a letűnt, zavaros, de reményteli kor zenéje. Minden kor reménykedik, a miénk is – egy jobb jövőben.
