(The Curse of the Jade Scorpion)

Röviden a sztori.

1940. USA, a II. világháború idején. C. W. Briggs (Woody Allen) egy biztosítási cégnél dolgozik, mint sikeres magándetektív. Briggs öreg róka, aki felgöngyölített már számos bűntényt. Konfliktusban áll az egy hónapja ott dolgozó B. A. Fitzgeralddal (Helen Hunt), akinek feladata, hogy gazdaságilag előnyös szempontból átalakítsa a céget. A konfliktus forrása kettős. Egyrészt a Fitzgerald által a cégen belül kezdeményezett reform jelentősen érinti Briggs működését. Másrészt a két főszereplő kölcsönös ellenszenvet táplál a másik iránt: Fitzgerald undorodik Briggs szexizmusától, Briggs pedig idegenkedik Fitzgerald karrierizmusától. Valódi ellentétei egymásnak – de mint tudjuk a hasonszőrű romantikus alkotásokból, az ellentétek vonzzák egymást. Itt sem lesz másképp.

Születésnapi céges buli egy bárban. Voltan, a mágus a színpadra invitálja Briggs-et és Fitzgerald-ot, s egy jáde skorpiós amulettel hipnózisba kényszeríti mindkettőt. Mágikus kulcsszót rendel mindkettejükhöz: Briggs-nél ez a KONSTANTINÁPOLY, Fitzgerald-nál a MADAGASZKÁR. Bűbáj révén ráveszi őket a nyilvánosság előtt, hogy szeressék egymást. Amiről nem tud a nyilvánosság az általános hahotázás közepette, hogy a mágus nem oldotta fel a bűbájt, ezáltal a továbbiakban hatalmat gyakorol mindkettejük felett. Briggs és Fitzgerald nem emlékszik az estére, s amíg nem hangzik el újból a kulcsszó, kölcsönösen gyűlölik egymást. A mágus valójában egy gazember, akinek drága ékszerekre fáj a foga, és ezért rablásra kényszeríti a bűbáj alatt tartott Briggs-et. A biztosítási cég Briggs-et állítja arra a rablási ügyre, amit valójában ő követett el bűbáj alatt. Briggs saját maga után nyomoz. Hamar Briggs-re terelődik a gyanú, és úgy alakul, hogy az egyetlen személy, aki segíthet rajta: Fitzgerald. Egészen addig, amíg a mágus nem aktiválja a másik mágikus kulcsszót, és vele együtt a másik bűbáj alatt tartott személyt: Fitzgerald-ot. Így Briggs és Fitzgerald egyaránt felkelti a rendőrség figyelmét.

Persze a végén Briggs leleplezi a mágust, tisztázza magát és riválisát a bűntény alól, s ahogy lenni szokott, viszi a nőt is. De mire elérünk idáig, rengeteg vita és konfliktus kerekedik Briggs és Fitzgerald között. A bűnügy ugyanis csak háttere egy hagyományos tematikának: a férfi-nő kapcsolatnak. Mindezek tálalása viszont nagyon vicces, szórakoztató. Woody Allen és Helen Hunt remek kettőse mellett feltűnik mellékszerepben Charlize Theron, Dan Aykroyd és Wallace Shawn. Sokan mondják azt, hogy nem egy erős romantikus komédia ez a film; és mi tagadás, az „Annie Hall” és a „Lesz ez még így se” erősebb a műfajban. Erősebb darabok, mert mély intellektuális tartalmat közölnek a párkapcsolatról és a szerelemről, s emiatt komplex módon kezelik is a témát. DE én úgy vélem, a maga egyszerűségében igenis kellemes és szórakoztató darab „A Jade Skorpió átka”, ami megérdemli a többszöri utánanézést is. Van benne munka, igényes és színvonalas, az alkotók beletették a lelküket az alkotásba.

„A Jade Skorpió átka” egyfajta tisztelet a 30-as és a 40-es évek krimijei előtt. Ugyanakkor feleleveníti a 40-es évekbeli screwball comedy hagyományait: munkamániás talpraesett nő, munkamániás ügyefogyott férfi, fanyar humor, különös helyzetek és a végén a nagy egymásba borulás. Woody Allen több filmjében is tisztelgett a 40-es évek Amerikája előtt; ennek klasszikus példája „A rádió aranykora”. W. A. úgy is utal a 40-es évekre, mint „vizuális szempontból jó időszak”-ra. A film több eleme is kalapemelés a 40-es évek előtt: a díszletek, a kosztümök, a karakterek, a dialógusok, a zenék – de még az is, ahogy bemutatja a férfi-női kapcsolatot. Semmi nem lóg ki a filmből, nincs anakronizmus. Ha már zene, ami a fülünkbe mászik a film nézése közben, az a 30-as évek swing muzsikája. S ha már itt tartunk, tipikusan 30-as és 40-es évekbeli maga a sztori is.

Woody Allen kitűnő ismerője a freudi és a jungi pszichoanalízisnek; több filmje is tanúskodik erről. Itt mégsem terheli meg a filmet, annak ellenére sem, hogy szerepelteti annak legfőbb eszközét, a hipnózist. Itt a hipnózis nem a tudatalatti feltérképezése, hanem a szórakoztatás eszköze. A film úgy reagál a hipnózisra, mint a 40-es évek egyik hóbortjára. A bűnügyi szál nem megbotránkoztató, durva, hanem erőszakmentes, nevetésre ingerlő, helyzetkomikumra építő, ízléses és igényes sztori. Ez a film is bizonyíték arra, hogy igenis lehet bátran építeni a klasszikus műfajelemekre.