Grafománia

Stephen King, Roboraptor, férfigyűlölet

2019. április 29. - Frederick2

Stephen King (továbbiakban S. K.) írt egy feminista regényt, amelynek a címe Csipkerózsikák. Bár antifeminista gondolkodónak tartom magam, de valójában semmi gondom nincs Stephen King feminista regényeivel, mint A két Rose, az Insomnia és a Bilincsben. S. K. kifejezetten korrekt gondolatokat közölt ezekben a művekben az emancipációval kapcsolatban. Hozzáteszem, fiatalabb korában megírta ennek ellenpólusát is a Rémkoppantók-ban, méghozzá Bobbi Anderson, a sötétzöld, anarchista és feminista női forradalmár karakterében, aki 1968 eszméinek bűvöletében nem csupán magát küldi a pusztulásba és a kárhozatba, hanem Haven teljes lakosságát is. S. K. egykor fiatalkorában maga is rajongott a szélsőbalos eszmékért, legfőképpen a hippizmusért, a feminizmusért és a méregzöld ideákért. De aztán csalódott, meglátta a forradalom démoni jellegét (valljuk be, neki aztán ez nem volt nehéz), és eme tapasztalatait meg is írta későbbi regényeiben, így a Rémkoppantók-ban, a Végítélet-ben és a Setét Torony-ciklusban. A Bíbor Király, a Sötét Ember, John Farson és serege, a Nagy Koporsóvadászok, a Rémkoppantók – a Modern Megváltó képében tetszelegnek, de valójában, amit szolgálnak, a Dekonstrukció, a Nihil, a Sötétség, amit pedig tevékenységük eredményez, az a civilizáció és a kultúra pusztulása.

Sajnálatosan, ahogy S. K. egyre öregszik, annál jobban veszít az éleslátásából. Bobbi Anderson, a Rémkoppantók feminista antagonistája bizonyíték volt arra, miszerint S. K. világosan látta, hogy a feminizmus fényei mellett jelen vannak annak árnyai is, s az egykor tisztességes célú (elsővonalas) feminizmus, a későbbi évek során, kitermelte a maga zsarnoki természetű szüfrazsettjeit is. Természetesen S. K. úgy kezelte Bobbi Andersont, mint ami egy marginális megnyilvánulása a feminizmusnak, mondhatni szélsősége. Mára úgy néz ki, Bobbi Anderson ott van a feminizmus mainstream-jeben. (Sőt, mára mintha az egész újbaloldal szinte csak Rémkoppantókból állna.) Így viszont nem egészen érthető, S. K. miért igyekszik fiával, Owen Kinggel irodalmi téren benyomulni a jelenlegi harmadvonalas feminizmus élvonalába; az a szerző, aki elmondása szerint megtagadta Discordiát, miért áll most a Bíbor Király szolgálatába – pl. ezzel a regénnyel. A vicces az egészben, hogy balul sült el apa és fia próbálkozása: hiába tettek gesztusokat a jelenlegi Gender-kurzus felé (pl. a Csipkerózsikák-ban minden antifeminista férfi egy tökelütött barom), a feminista kritika utálattal és megvetéssel kezeli a művet.

Őszintén: nem magáról a műről akarok beszélni, bár egyszer talán majd írok róla egy kritikát. Hanem annak egy magyar kritikájáról, ami a Roboraptor-on jelent meg, és amelynek a szerzője egy Nagy Judit Áfonya nevezetű nemi soviniszta (azon belül is férfigyűlölő) zsebfirkász. A Roboraptor sosem képviselt magas minőséget az újságírás terén (suttyó kis geek-magazin), de amióta újságírói felszopják az Európai Unió identitáspolitikáját, azóta kifejezetten olvashatatlan moslék lett belőle. Ennek egy példája Nagy Judit Áfonya gusztustalan végterméke, melynek címe: „King életművének kommersz paródiájává lett a Csipkerózsikák”. Eddig a legnagyobb bajom az volt a Roboraptorral, hogy szemellenzősen promózta kritikáiban a szarabbnál szarabb Marvel-filmeket, de mára már ott tartunk, hogy beállt a Gender Studies kuruc.infói közé, és minősíthetetlen férfigyűlölő cikkeket is legyárt a politikai megrendelőinek.

 

„Ahelyett, hogy az apa-fia szerzőpáros igazán kihasználná a nemek elkülönítése adta lehetőségeket egy igazán vad, különleges vízió- és asztrálvilág felépítésére, csupán közhelyekkel, ismert motívumokkal és szolgalelkű szereplőkkel dobálózik. Utóbbi főként akkor villan fel, amikor a nők választás előtt állnak, hogy egy általuk irányított, számukra kellemesebb világban éljenek tovább, vagy visszatérjenek a megszokott kerékvágásba. A döntést végül az a patriarchális gondolkodásmód befolyásolja, ami bele van kódolva a társadalmunkba, így mondván hogy hiányoznak a férfi/fiú rokonaik, ezért a nők inkább visszatérnének hozzájuk a családok újraegyesítésének céljából. Tehát a régi jó család-központúság itt is felülír bármiféle egyéb érvet, de ez nem is meglepő, hiszen a regényt két férfi írta.”

 

Áfonya cikkének a lényege a felháborodás. Felháborodás S. K. egyik írói megoldásán. A fordulaton a sztori végén. A Csipkerózsikák végén ugyanis az amerikai társadalmat alkotó nők választás elé kerülnek: maradnak a(z úgy-ahogy) hagyományos amerikai társadalomban, ahol férfiak és nők együtt boldogulnak az életben, vagy elmennek egy posztmodern matriarchális társadalomba, ahol nincsenek férfiak, csak nők. Áfonyának valamiért a férfimentes, csak nőkből álló társadalom a jó választás. Valamiért. Miért? Talán mert aszexuális vagy leszbikus. Az oké, ha ő aszexuális vagy leszbikus, akkor a csak nőkből álló társadalmat választja – de miért is várja el ő minden nőtől? Egy egyéni döntés miért általános program minden nő számára? Mindenesetre Áfonya kellően rohadék ezen a téren: a hagyományos családmodellt választó nőket ő csak úgy nevezi: „szolgalelkű szereplők”. Klassz! Az is kifejezetten klassz, hogy ő úgy kezeli a családközpontúságot, mint valami borzalmat. Persze Áfonyának biztos az. Pfúj, család, menj innen! Az pedig külön tetszik, hogy kiemeli a két szerző férfi mivoltát, dehonesztáló jelzőként. De hát ez az érvelési technika is megállja a helyét valahol! Tudjuk, hogy a Jud Süss is azért rossz könyv, mert a szerzője zsidó – egyes méregkeverők szerint!

 

„Az lehet az ember érzése, hogy az elmúlt néhány évben a szerzők egyre inkább kényszernek érzik, hogy erős női karaktert írjanak, ezt tekintve a siker elengedhetetlen kellékének. Ez erősen érződik ezen a könyvön is. Emellett nagyon igyekszik illeszkedni korunk aktuális társadalmi problémáihoz is. A rabokat zaklató börtöntiszt például egy az egyben megtestesíti a zaklatásnak kitett, lelkileg terrorizált nők jogaival való visszaélés iskolapéldáját. Így az önmagukat megvédeni képtelen, megzsarolt karakterekben elég egyértelműen a #metoo mozgalom visszhangja köszön vissza. Hogy ez kinek az ötlete volt, azt persze sosem fogjuk megtudni.”

 

S. K. kényszernek érzi a girl power-ek alkalmazását? Hmm! Elnézve a szarabbnál szarabb girl power-eket, amelyek futószalagszerűen termelődnek ki a feminista filmgyártás és regényirodalom üzemeiből, kifejezetten üdítő volt S. K. olyan erős női karaktereivel találkozni, mint Susannah Dean a Dark Tower-ből és Bobbi Anderson a The Tommyknockers-ből. Mondjuk a Csipkerózsikák-ban tényleg gagyik a női karakterek (és a férfi karakterek) – de hát S. K. egyre lejjebb engedi a lécet!

Itt meg kell említenem egy újabb fájó pontot S. K.-vel kapcsolatban. Hiába volt S. K.  feminista, sosem tagadta le műveiben, hogy az erőszak elkövetői és áldozatai egyaránt lehettek férfiak és nők. Erre most nem hozok példákat; aki olvasta az amerikai szerző regényeit, az tudja, mely karakterekről beszélek! Sajnálatosan itt is visszaesés következik be: eme regényében kizárólag férfiak az elkövetők, és kizárólag nők az áldozatok. Itt S. K. „sikeresen” lesüllyedt a MeToo szellemiségéhez. A magam részéről én vártam, hogy S. K. reagálni fog a jelenlegi újbalos és újfeminista PC-terror förtelmeire, egy remek fantasy vagy sci-fi regényben. Ehelyett, szomorúan, beállt ebbe az emberellenes szarba! Persze, tudom én, hogy fontosak neki a feminista hagyományok, és azt is megértem valamelyest, hogy undorodik a Trump-féle politikától – de hogy kísérletet tesz (méghozzá elhibázott próbálkozást), hogy beáll a Margaret Atwood-féle PC-kurzusírók sorába, fájdalom!

 

„Nehéz tehát kiigazodni rajta, hogy a monstrum méretű regény fantasy-szereplőjét minek is nevezzük. Csupán annyi biztos, hogy a vele egy világból származó lények, mintha csak egy túlvilágot ábrázoló rajzról léptek volna le, követik őt egyik világból a másikba. A mindig „pályaszélről” figyelő róka, a doromboló albínó nagymacska, de még a bibliai megkísértő kígyó is azt a célt szolgálja, hogy a beszédes nevű Evie Blacket egyfajta modern kori, nőket védelmező ősanyának tekintsük, aki eljött, hogy egy jobb világba vezesse a kizsákmányolt és megalázott női nemet. Hogy aztán ezek a nők egy demokratikus szavazással önként visszatérjenek a patriarchális világba, mert hiányoznak nekik a férjeik, apjuk és fiúgyermekeik.

Vagyis 700 oldalnyi, végtelenül túlírt, sablonos és gyakran felesleges karaktereket mozgató szövegen kell átverekednünk magunkat azért, hogy eljussunk az alapmegállapításhoz: a két nem nincs meg egymás nélkül, és a nők igénylik a férfiak jelenlétét, akkor is, ha egy jobb világot kell feladniuk ezért. Kár, mert jobb vége is lehetett volna.”

 

Miért jobb világ minden nő számára egy olyan, ahol nincsenek férfiak, csak nők? Egy leszbikus vágyálom hogyan elégítheti ki egy heteroszexuális nő szociális vágyait? Mi ez az ostobaság, amit Áfonya úgy lenget, mint valami frankó gondolatot? Az amúgy is gondokkal küzdő Roboraptor miért tartja fontosnak, hogy lejárassa magát egy ilyen férfigyűlölő cikkel? Áfonya cikkéből csak úgy süt az ostobaság és a gyűlölet – vagyis gáz! Jó, oké, ma már mindenféle tehetségtelen flótásból újságíró lehet, de azért a Roboraptor-nak geek körökben volt egyfajta megbecsülése (mondom, geek-körökben, nem nálam). Ha szeretnének olvasókat veszíteni, hát akkor még több ilyet!

Egyre inkább csodálom azt, hogy egy férfi feminista. Nem csupán azért, mert ez mára meghaladott és elavult ideológia lett. A magam részéről inkább vagyok humanista, mint feminista vagy maszkulinista, szüfrazsett vagy MRA, nőjogi vagy férfijogi. Nálam egyaránt fontosak a férfiak és a nők jogai, vagyis az ember jogai. Aki ezt leszűkíti a nőre vagy a férfira, szerintem rossz úton jár. De a feminista ideológia és mozgalom avíttságán és retrográdságán kívül van még egy indok: a férfiak elleni gyűlöletbeszéd, ami immár nem a feminizmus egy rosszízű mellékterméke, hanem a feminizmus motorja. A feminista nők ugyanúgy alázzák és mocskolják a feminista férfiakat, mint az antifeminista férfiakat. De miért ne tennék? Hiszen gyűlölik a férfit! Valahol a feminista férfi igazából egy idióta hím, ami valami homályos, számomra érthetetlen okból kifolyólag hátba támadja az összes többi férfit. A feminista férfi kasztrálja önmagát és a férfitársait. A feminista férfi egy tökelütött.

Az is eléggé feltűnő, hogy miközben gombamód szaporodnak a férfimocskoló, vérfeminista propagandisztikus alkotások a művészetben, nem születik meg ennek antifeminista ellenhatása. Amikor a feminista PC-terror eleve adja magát témának – frankó fantasy és sci-fi filmeket és regényeket lehetne írni a téma köré. De nem – nincsenek antifeminista filmek, nincsenek antifeminista sorozatok, nincsenek antifeminista rajzfilmek, nincsenek antifeminista regények. Semmi antifeminista produktum nincs a művészet világában. Hiába, a művészvilág nagyrészt feminista!

A bejegyzés trackback címe:

https://grafomanpali.blog.hu/api/trackback/id/tr3214793782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.