Grafománia

Csak is én…! (Nárcizmus)

2019. február 04. - Frederick2

A Facebook, mint közösségi oldal, jelentősen megnövelte az emberi egót. A Face-használó tömegnyi egotripp-pel szembesülhet egy nap, ha végigfut az idővonalán. A Facebook-profilok többsége önreklám. Természetesen csak kevés felhasználónál jelentkezik a szélsőséges önimádat és magamutogatás – mindenesetre, ha valakinek jellemgyengesége a nárcizmus, az hamar kibukik a Face-n. A nárcisztikus személy arrogánsan viszonyul embertársaihoz, mohón habzsolja az életet, és figyelmen kívül hagy másokat. Az extrovertált nárcizmus a legkönnyebben észlelhető, ellentétben a jól megbújó introvertált nárcizmussal. Mindkét típus védelmezi az önképét, csak míg az extrovertált látványosan kizsákmányolja és letarolja környezetét, az introvertált menekül minden olyan helyzettől, ahol fennáll a kritika vagy a szégyen veszélye. Az extrovertált és introvertált két ellentétes póluson helyezkedik el, de a központi mag ugyanaz: rosszul érzi magát a bőrében, mert érzi, hiányzik belőle valami a teljes élethez. Rendszeresen monitorozza környezetét, és vizsgálja, ki miként viszonyul hozzá. Mivel fél a szégyentől, nem tolerálja a kritikát.

Az introvertált nárcisztikus személy, mivel fél a szégyentől, szégyenlős. A szégyentől való félelmükben visszahúzódnak a privát szférájukba. Könnyedén megbántódnak, hiperérzékenyek, nehezen értelmezik a kétértelmű szavakat („ezzel azt akarod mondani, hogy én…?”). Bár tartanak a megalázottságtól, motoszkál bennük a vágy, hogy környezetük felismerje tehetségüket. Mégsem lépnek ki a nagyközönség elé, mert a legelső kritikát személyes támadásnak veszik, és inkább jobb a biztos menedék, mint a veszélyekkel teli nagyvilág. Radikális esetekben ez a biztos menedék a lakásuk, vagy a lakáson belül a szobájuk négy fala.

Az introvertált nárcisztikus személy nem elégedett és nem boldog. A visszahúzódó életmód nem kedvez az emberi kapcsolatoknak, és ami örömforrást biztosít, az kevés. Rendszeres készenlétben van, hogy felkészülhessen a támadásokra, emiatt pedig gyanakvással tekint mindenre és mindenkire. Azok a gyermekek lesznek magukat csodáló „barlanglakók”, akiket érzelmileg elhanyagoltak a szüleik. A fiúnak és a lánynak, hol gyermekkorban, hol kiskamaszkorban, hol kamaszkorban, szüksége van egyrészt, hogy a szüleik odafigyeljenek rájuk, és elismerően értékeljék képességeiket, másrészt, hogy megfelelő példát vehessenek szüleikről. Másképpen fogalmazva: a szülőnek két dolgot kell biztosítania a gyereke számára: odafigyelést és mintakövetést. Mindezek elmaradása súlyos torzulásokat okozhat a gyermek pszichéjében, mint pl. a nárcizmus.

A Narcopátia a nárcizmus szociopata verziója. A nárcizmus önmagában jellemhiba, nem pedig szociopátiás jelenség – nem minden nárcisztikus személy szociopata. A nárcizmusban nagy az ego, de annak nem velejárója a szociopata személyiség. A szociopata személyiségnek viszont elengedhetetlen személyiségjegye a nárcizmus, a túlságosan felfújt ego. A szociopatának fontos az emberi táplálék – vagyis hogy legyenek emberek, akiket leuralhat és elfogyaszthat. Könnyedén nárcisztikus személy lesz az, akit sokat dicsértek gyermekkorában. A nárcisztikus szociopata viszont nem kapott dicséretet és elismerést, odafigyelést és szeretetet a szüleitől. A szülőtől ért elutasítás és hanyagolás miatt a gyermek képtelen megbirkózni a stresszel, ami miatt lassan kialakul benne nem csupán a szüleivel szemben, hanem az egész világgal szemben érzett gyűlölet. A szeretethiányos, rideg szülői kezek alatt válik ő szörnyeteggé. A nárcisztikus szociopatából hiányzik az empátia – nincs meg benne a beleérző képesség. De valójában egy szociopatának vadászat közben nem is igazán kell beleéreznie magát az áldozata helyzetébe – az empátia csak akadályozná az elejtett vad felmorzsolásában.

A nárcisztikus szociopata rosszindulatú, pusztító ösztönlény. Udvarias férfi vagy kedves asszony álarcában tör környezete leuralására, a gyengék szolgasorba állítására, az erősek elpusztítására. A környezete csak egy játszótér, ami alá van rendelve céljainak és érdekeinek, az önépítésnek és a szórakozásnak. A nárcisztikus személyiségzavar annyit jelent, hogy a személy nárcizmusa kóros, patológiás. A gondolkodása egocentrikus, énközpontú; folyamatosan ott akar lenni a figyelem középpontjában; teljesen figyelmen kívül hagyja a többi ember érzelmeit és igényeit; hiányzik belőle a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás – teljesen antiszociális. Ha ügyes a maszk, az álarc, akkor normálisnak tűnik, de nem egyszerű és könnyű feladat folyamatosan viselni az ál-ént; egyes esetekben nem figyel, és véletlenül megmutatkozik a valódi személyisége. A szociopátia lelki deviancia, ami a szakemberek szerint állítólag* nem gyógyítható – ezek az emberek így vannak kódolva. A szociopata élvezi, ha másoknak fájdalmat okozhat, ez ad neki erőt. S mivel az embertársainak való fájdalomokozás ad neki éltető energiát, vadászni fog embertársaira. A vámpír valójában a szociopata szimbolikus ábrázolása – negatív szimbólum, aminek pozitív átértékelését eredményesen elvégezte a posztmodern**.

Az extrovertált nárcizmus másik neve a nyílt nárcizmus, az introvertált nárcizmus másik neve a zárt nárcizmus. A nyílt nárcizmus jellemzői: nagyzolás, magamutogatás, közösségi lét, nyíltság, magabiztosság, erőszak. A zárt nárcizmus jellemzői: jelentéktelenség, bujkálás, egyedüllét, zárkózottság, önbizalom-hiány, erőszak. Amiben az extrovertált és az introvertált osztozik: a sérülékenység és az erőszak. Az áldozat elejtése különböző: az extrovertált nyíltan kilép a színpadra, úgy „ejti el a vadat”, míg az introvertált a háttérben meghúzódva, sunyi módon cserkészi be áldozatát. Az introvertáltnak eleve szűkebb a környezete, ezáltal a játszótere és a vadászmezeje is – az ő áldozatai a családtagok közül kerül ki: lehet az a házastársa/élettársa, szülei és nagyszülei, a testvérei, a gyerekei és unokái. De kiléphet a családi körből, és bevonzhat magához olyan személyeket is, akiknek szintén gyenge az önbizalma, viszont nem szociopata. Az introvertált szociopata, ha elég tehetséges, kialakíthat egy olyan általa uralt közösséget, amelynek tagjai egyszerre szolgák és áldozatok, bármikor engedelmeskedő lakájok és bármikor elfogyasztható energiacellák.

Maradjunk még egy kicsit az introvertált nárcisztikus szociopatánál – mivel nehezebben észlelhető, ezért kevesebbet is beszélnek róla a közbeszédben. A rejtőzködő önimádó tele van kielégítetlen vágyakkal és szertelen fantáziákkal, ahol a főszereplő természetesen ő. Mivel nem kezdeményez, sőt igazából semmit sem tesz céljai elérésére, vágyai teljesületlenek, ő maga pedig frusztrált, frusztrációjánál fogva pedig önbizalom-hiányos. Úgy véli, mivel képtelen elérni a céljait, az élete és a személyisége értéktelen. Kételkedik magában, és nem is keresi a pozitív megerősítéseket. Fél attól, hogy lelepleződik, mennyire tehetségtelen és értéktelen, s ezért, ha esetleg kilép a családi közegből, igyekszik körülvenni magát hozzá hasonló önbizalom-hiányos, gyenge jellemű, „vesztes” emberekkel – de olyanokkal, akik nála is gyengébbek, alacsonyabb szinten állnak, vagyis akiket képes uralni és irányítani. Természetesen van olyan személy, akit csodál a nagy teljesítménye miatt, de mivel irigyli annak eredményeit, gyűlöli, mert nála tehetségesebb és eredményesebb. Kisstillűsége miatt gyűlölettel és haraggal fordul minden olyan ember felé, aki nála egy picit többet ért el az életben. Az ilyen személy álarca a „jobbára ártalmatlan”, aki „a légynek sem képes ártani” – mert amit lát belőle a gyanútlan ember, az, hogy szerény, félénk, gátlásos, szégyenlős, visszahúzódó. Csak ha minden óvatosságát félredobva elég közel kerül hozzá az ember, akkor döbben rá, igenis veszélyes. Törekszik a környezete leuralására, a hatalom megragadására, miközben csak olyan embereket toboroz maga alá (és nem maga mellé), akik nem bírálják vezetői képességeit. Előszeretettel támaszkodik az „alattvalóira”, de igyekszik nem erősen függeni tőlük – felkészül arra, hogy az „alattvaló” bármikor elhasználódhat, és mindig kész kicserélni egy másik csicskára. (Csicska az van bőven!). Innen is látszik, hogy a vele együtt élő emberek nem érző emberi lények, hanem akaratának és személyiségének meghosszabbításai. Végezetül egy nem meglepő tény: depressziós. Mivel nem nyílt típus, könnyebben bújik meg a társadalomban.

Az ember természetes igénye, hogy elismerjék a közösségben. Teljesen normális, hogy az ember vágyik rá, hogy mások is lássák a képességeit, az erőfeszítéseit, a teljesítményeit és az eredményeit. A nárcisztikus személy erőszakosan nyomul annak érdekében, hogy a környezete meglássa emberi nagyságát, miközben kórosan retteg attól, hogy megszégyenítik; közben pedig élesen megmutatkozik, hogy nem számít neki a többi ember, kizárólag saját maga. Vagyis nem egy-egy tulajdonság megléte a meghatározó, hanem annak mértéke és súlya a személyiségben. A nárcisztikus az, aki túltolja, a szociopata pedig az, akinél megmutatkozik ennek embertelen mivolta.

 

Megjegyzések:

 * Magam nem vagyok híve a szociopátia miszticizálásának. Ezen értelmezés szerint a szociopata vagy pszichopata eleve így született, és nem gyógyítható, nem javítható. Mi is következik ebből? Pusztításra született; gyilkológépnek szánták az égiek; ölésre teremtette az Úr (blaszfémia); úgy szar, ahogy van; likvidálni kellene az összest! Szerintem pedig rendkívül egyszerű a képlet: a szociopata és a pszichopata egy és ugyanaz (erőltetett a szétválasztás két külön fogalomra), és nem így jön a világra, hanem ilyen emberré alakul a jelenlegi társadalomban. Ez a romantizáló pszichológiai elmélet semmi másra nem szolgál, minthogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy az ember(iség) szabad akaratából létrehozott egy egyre embertelenebb világrendet, mely világrend aztán kitermelte az emberségüktől fokozatosan megszabaduló személyiségeket. A szociopaták a civilizáció termékei. Már eleve az is jelzésértékű, hogy a kapitalista társadalmak tele vannak frusztrált emberekkel. Igazából arra való ez az elmélet, hogy letagadjuk az elidegenedés tényét – de legfőképpen azt, hogy ezen elidegenedés legfőbb okozói mi magunk vagyunk. Könnyű a saját ballépésünket rákenni a Teremtőre!

** Az átlagember nem is tudja, mekkora értékrelativizálást jelent ma a kommersz vámpírkultusz. A vámpír az, aki mások véréből táplálkozik, ezért folyamatosan vadászik az áldozataira, ami az ember – a szociopata az, aki mások fájdalmából és szenvedéséből táplálkozik, ezért folyamatosan vadászik az áldozataira, ami az ember. A vámpír szimbolikusan a szociopata – a másik emberből táplálkozó szociopata. Ugyancsak közkedvelt romantikus alak lett a vámpírságát megtagadó, a saját vámpírságával küzdő vámpír – ami más olvasatban a saját szociopataságát megtagadó, de a saját szociopataságával folyamatosan küzdő szociopata. A vámpírokat ölő és fogyasztó vámpír valójában a szociopatákat ölő és fogyasztó szociopata – ezen a téren Blade és Dexter ugyanaz a karakter. A mostanában divatos vámpírizmus ilyen téren semmi más, mint a szociopataság piedesztálra emelésének egy fajtája – a vámpír-kultusz valójában szociopataság-kultusz. A Hannibal Lecter-franchise meg az Anna Rice által írt vámpírregények ugyanaz a beteges eszmét hirdető kútmérgezés – lényege: szociopatának lenni egyfajta kiválasztottság, Übermensch-érzés! Jelen esetben Dr. Csernus Imre hozzáállása a megfelelő, aki elmondása szerint, ha vámpírral találkozik, azonnal karót szúr a szívébe – persze képletesen!

A bejegyzés trackback címe:

https://grafomanpali.blog.hu/api/trackback/id/tr114607718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.