1,
„A Marvel szerintem nagyon magasan tartja a lécet a mainstream-minőség terén, ami nem azt jelenti, hogy minden filmjük egy mestermű, hanem hogy a kevésbé sikerült filmjeik is tökéletesen kiszolgálják az átlagnézők igényeit anélkül, hogy komolyabban sértenék a jóízlést vagy az agysejteket. Még ha sokszor egy kaptafára készülnek is, akkor is van mindegyikben annyi szín és személyiség, ami miatt érdemes megnézni.”
(Blacksheep)
„Miért lehet ma még az eddigieknél is sikeresebb a Thor? Anélkül, hogy elkerülném a szexista felhangokat, megkockáztatom, hogy a világon található nők fele Thorba szerelmes, a másik fele meg Lokiba. Chris Hemsworth két méteres, Herkules izmú, csapzott szőke fürtű barbár isten. És nagyon tud pózolni... A készítők persze nem átallották meglovagolni ezt a hullámot, és Thor megkapta a kötelező félmeztelen, mosakodós jelenetét. Lehet, hogy megköveznek érte, de az ausztrál szépfiúnak a küllemén kívül nem sok színészi kvalitása van, így áttérnék a testvérére. Lokit, a nagy antagonistát az önmagában talán sokat nem is sejtető, alacsony, savókékszemű brit színész, Tom Hiddleston játssza. Mit játssza... milliókat bűvöl el. Fórumok és közösségi portálokon olvasható kommentek szerint sokallta jobban rajonganak érte, mint Thorért.”
(Marity Mira)
Analógia – a DC és a Marvel az a filmgyártásban, ami a McDonald’s és a Burger King az élelmiszeriparban. A McDonald’s- és Burger King-termékek igénytelensége csak akkor derül ki, ha hazavisszük a kaját, berakjuk a hűtőbe, majd holnap elővesszük, hogy együnk belőle – nem frissen fogyasztva rádöbbenünk, micsoda hulladék! A DC- és a Marvel-filmeket sem a moziban kell megnézni, hanem otthon, a számítógép képernyőjén! Egyszerű konfliktusok, erőszakos megoldások (a diplomácia mindig csődöt mond), átlagos dialógusok. Személyiségfejlődés, ha van, az is a legegyszerűbb – ebben az univerzumban mindenki fekete vagy fehér. A Marvel történetei 80%-ban ugyanazok.
Szuperhős-filmekkel van telítve a piac. Méghozzá olyan filmekkel, ahol azonos az alapkonfliktus: a szorító egyik oldalán egy világuralomra törekvő, hatalmával visszaélő, szociopata rosszfiú vagy rosszlány, a másik oldalán egy idealista célokat kergető, hatalmával felelősen bánó, ártatlanokat védelmező jófiú vagy jólány; a tét az emberiség; ezek összecsapnak, és a jó legyőzi a rosszat. Tízezerszer elmesélt sztori. Tétnélküli műbalhé, ugyanis a néző, aki látott már egy tucatnyi szuperhős-filmet, tudja, úgyis a jó győz a rossz felett. Plot armor védelmezi a főszereplőket, sőt időnként a tucatkedvenc mellékszereplőket is (mint Dominót a Deadpool-ban). Ha a néző azonosul egy karakterrel, megszereti, akkor az nem halhat meg – szigorúan tilos kiírni az univerzumból! Az Avengers-ben Loki megöli Coulson ügynököt – egy idő után visszahozzák a SHIELD sorozatba. A színészek az interjúkban nem is titkolják, hogy kifejezetten könnyű melónak tartják a Marvel-filmeket, hiszen kevés energiát kell belefektetni a színészi játékba, 1 hét alatt megvan egy jelenet, a film 90%-a pedig rá van bízva a CGI-re.
A történetmesélés módjában nyoma sincs kreativitásnak. Többnyire nincsenek flashbackek, alternatív idősíkok, párhuzamos univerzumok, változatos nézőpontok, misztikum. Társadalmi üzenet ritkán, és ha van, vagy PC-baromság (Marvel Rising: Secret Warriors) vagy fordított rasszizmus (Black Panther). Az igényes néző azt sem tudja, melyiktől kapjon agyfaszt: a lapos cselekménytől vagy a lapos karakterektől?! A történetbe csempészett szerelmi szálak nem érik el egy Nora Roberts-regény színvonalát. Az erőszak jelen van a Marvel-univerzumban, de a Deadpool kivételével egyik sem lépi át a határt. (Bár hozzáteszem, azért a Deadpool sem engedi meg magának azt a naturális erőszakot, ami jellemzője egy The Raid-nek vagy egy Crank-nek.) Igazi kommersz világ ez, ami nem tartogat a belépőnek semmifajta kihívást. A Disney, ahogy az animációs filmjeiknél és a STAR WARS-daraboknál, itt is kényesen ügyel arra, hogy lefedjen egy széles nézőközönséget: a 7 éves kisgyerektől a 45 éves felnőttig. A párbeszédek unalmasak, több esetben csöpögnek a pátosztól, időnként pedig helyet adnak az olcsó humornak.
A Marvel-produktumok tökéletesen visszatükrözik a Joseph Campbell-féle „hero's journey” sablont. Ez a szokásos kliséhalmaz. Van egy szimpatikus hős és egy unszimpatikus anti-hős, a hős mentora elhalálozik, van egy szerelmi szál, a hős lassan ébred tudatára az erejének, majd egy óriási csata, ahol a jó legyőzi a rosszat. Ez olyan recept, amit számos film és rajzfilm vászonra álmodott az elmúlt hat évtizedben – a Marvel esetében ez nem újítás (spanyolviasz), hanem újrahasznosítás. Kifejezetten igénytelen és színvonaltalan újrahasznosítása a kliséknek és a sablonoknak.
A DC láthatóan gyengébben teljesít, mint a Marvel – ezért a Nolan-féle Batman-trilógia kivételével szabadon gyalázható és mocskolható. Viszont ha valaki mégis venné a bátorságot, hogy kemény bírálat alá vegye a Marvelt, hamar megkapja a geek szubkultúrától a „sznob” jelzőt. Oké, rendben, vállalom. Akkor nevezzük „sznobizmus”-nak azt, ha az ember nem kívánja ezredszerre is végigszenvedni ugyanazt a lebutított történetet! Egy igényesebb filmfogyasztó, főleg, ha ért is a szakmához, elég gyorsan leszűri, hogy ezek a filmek egyetlen terepen akarnak kreatívak lenni: az a látvány. Mondja a geek, hogy a Marvel-filmek egyik pozitívuma a közérthetőség; a közérthetőséggel nincsen semmi baj, de ez itt szájbarágás, tömény didaktikusság. Ha akad is homályos pont a történetben, a neten pár perc alatt találok egy olyan rendezői interjút, esztétikai elemzést vagy rajongói elméletet, ami eltűnteti a homályt. Ma az a „sznob”, aki merészel kritizálni egy képregény-filmet; sőt, aki szerint a Marvel semmi más, mint trash, az egyenesen „műveletlen”. Vegyük észre, hogy a „sznobozás” itt a kritikus gondolkodás és a vitára való készség kiölése, egyfajta politikai korrektség jegyében.
Hát, íme, egy sznob kifejezés a részemről:
A szuperhősös képregény-filmek a kreatív történetírás halála!
Nem tagadom, volt néhány darab, amit élveztem, szórakoztatott: a Maszk, a Hulk, az első három X-Men, a Nolan-féle Batman első két része – de elvoltam még a legelső három Pókember-filmmel is. De lassacskán, minél lejjebb süllyed a színvonal, képtelen vagyok egyetlen Marvel- és DC-filmet is megnézni, s szomorúan látom, hogy ezeken a mintákon építkezik a legújabb STAR WARS is.
Az utolsó Marvel-film, amit megnéztem, az a Logan… Jajj, a Logan! A Logan ámokfutása! Még visszaemlékezni is fájdalmas!
2,
„2008-ban A sötét lovag reformálta meg a képregény-film műfaját, és majdnem 10 évet kellett várni egy hasonló kaliberű filmre, de megérte. Bár a Logan sajnos sanszosan nem lesz akkora reformer, de hogy már most a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, az vitathatatlan! Ilyen súlyosan nyomasztó és kegyetlenül brutális mainstream képregényfilmet még soha nem készített senki!”
(Blacksheep)
„Ehhez képest jött a LOGAN, és egy csapásra idézőjelbe tett mindent, amit az elmúlt években tapasztalhattunk a Marvel frontján. Sosem látható sötétség, keserűség, brutalitás, kilátástalanság és kegyetlenség folyt a vásznon, én pedig nem győztem tátani a számat. A LOGAN egy tökéletes, hibátlan bizonyíték arra, hogy igen, így is lehet képregény-filmet készíteni, ebben a stílusban, ezzel a komor hangvétellel, nagyon is súlyos tétekkel, erős jellemekkel és katartikus pillanatokkal. Csak annyit mondok, a Holló óta – ami az egyik kedvenc filmem – nem láttam ennyire erős képregény filmet. Noha kevés esélyt látok erre, de nagyon jó lenne Hugh Jackmant idén az Oscar-jelöltek között látni, bár én a filmet is nagyon szívesen jelölném. A finálén pedig – ciki, nem ciki – én elejtettem jó pár könnycseppet.”
(Sorter)
A Logan a szépen csomagolt szar. A film, ami remekműnek látszik a megnézése előtt, de a megnézése után kiderül, hogy egy szar.
A két fenti idézetben nincs semmi egyedi. Ezeket a „magvas” gondolatokat a két kritikus előtt többen megfogalmazták már a geek szubkultban is. Rengeteg rajongó, aki áradozott, „micsoda film”. Olyan szövegekkel lett ajánlva a film, hogy „hatalmas dráma”, „új szintre lépett a Marvel”, meg hogy az „első Oscar-díjas Marvel-film”, meg egyesek azt is mondták, hogy „aztakurva” és „magas beszarós-faktor”! Szó se róla, becsapós volt a trailer. Johnny Cash zenéjével, Logan egyedül maradt, végignézte társai pusztulását, nem találta helyét az új világban, két társa pedig a halálosan beteg Xavier professzor és a visszahúzódó Caliban. Ígéretesnek tűnt a koncepció, a sztoriban volt kraft – a fene sem gondolta volna, hogy kommandósokat széttépő 11 éves kislány (!!!) és egyéb borzalmak lesznek belőle!
A film kezdete biztatóan kemény: a latín-amerikai bűnözők megtámadják Logant, hősünk pedig szétvág köztük… Na, legalább nem lesz PC!, örvendünk naivan, reménykedve, hogy egy ilyen remek felütés után végig megmarad ez a minőség. Aztán, miután végignézhettem, hogy egy 11 éves kislány (!!!) hogyan tép szét pár jól képzett zsoldost, fáradtan dőltem hátra: ez kegyetlenül szar lesz! És sajnos igazam lett: emberkínzó volt az élmény. Mikor megvolt a lehetőség, hogy egy komor és kemény akciófilmmel záruljon a Logan-széria… Hét film van Logan szereplésével: eme hét filmben tetten érhető a munka, hogy kialakítsanak Logan körül egy mítoszt. Logan a vadállat, aki irányíthatatlan és vérengző. Logan meg akarja őrizni a szabadságát, az autonómiáját, mentesülve minden kontrolltól, de mindeközben nem találja a helyét a világban, képtelen beilleszkedni a közösségbe. Igazi magányos farkas ő. Logan minden akciójelenetnél vörös fejjel ordítozik, és mikor véresre verik, még akkor is feltápászkodik, küzd tovább, egészen a győzelemig. Hugh Jackman ugyanaz a kiégett veterán Logan szerepében, mint Clint Eastwood a Grant Torino-ban. Oké, Jackman alakítása fele annyira sem igényes, mint Eastwood-é (vagyis nem érdemel Oscart), de azért kellően romantikus! A romantikával pedig ebben a műfajban nincs gond – a probléma a megvalósítással van.
Hibalista!
1, Rettentő silányak a rosszfiúk, a negatív karakterek.
Kezdjük a legalsóbbal a hierarchiában: a kommandósokkal! A mutánsok elleni harcra kiképzett emberi zsoldosok már a második X-Men filmben megjelentek, ez volt William Stryker magánhadserege. Őszintén: én kifejezetten érdekesnek találtam egy olyan emberi halandókból álló, mutáns-ellenes szélsőséges csoport létezését, amelynek célja az übermensch legyőzése és elpusztítása. Ez egy olyan gondolatkör volt, amit szépen tovább lehetett volna fejteni más mozifilmekben, esetleg egy sorozatban. Én a magam részéről megnéztem volna egy olyan sorozatot, amelynek a középpontjában egy olyan emberi halandókból álló osztag áll, amely elsődleges feladata a mutánsok elpusztítása. Egy sorozat megadta volna a kereteket ahhoz, egyrészt, hogy lássuk, hogyan vadásszák le a mutánsokat, másrészt, hogy kifejtsék azt az übermensch-ellenes gondolatiságot, amit Stryker olyan masszívan képviselt a vásznon. De ez csak egy ötlet-felvetés volt a részemről, gondolatkaland, mindenesetre érdekesnek találtam Stryker személyét; a szervezetet, amit létrehozott; az általa képviselt eszmeiséget, ami a halálával is továbbélt (lásd negyedik X-Men film). Kíváncsian vártam, miként viszik ezt tovább; és bár az X-Men - Az Eljövendő Múlt nem volt egy jó film, de azért itt is működött ez a koncepció Bolivar Trask személyében. Gondoltam, innen csak nem lehet rontani az egészen.
Hát a Logan megmutatta: de lehet.
A kommandósokat azért emelem ki külön, mert sajnálatosan az X-Men 2-ben is balfaszok voltak, a Logan-ban pedig még lejjebb viszik a lécet. Elvileg ezek olyan kommandósok, akik ki lettek képezve a mutánsvadászatra. A mutáns itt az übermensch, akit nem egyszerű levadászni. Mondhatni: kösse fel a gatyáját, aki mutánsra megy vadászni! Így értelemszerű, hogy a mutánsvadász sem akárki: olyan halandó ember, aki ki lett képezve az übermensch elpusztítására. Ez jól hangzana, van benne fantázia – de rettentő gyatra a megvalósítás. Olyan ostoba zsoldosokat látunk a képernyőn, akik önként befutnak Logan karmai alá. Az a katona meg, akit egy gyerekmutáns hidegre tesz, ne is menjen egy felnőtt mutáns ellen! Azok a jelenetek, amikor a gyerekmutánsok intézik el a katonákat, komikusak. Most vagy az van, hogy pálinkáztak bevetés előtt a fiúk, vagy pedig egy kocsmából lettek összeválogatva. Mindenesetre nem ellenfelek egy mutánsnak sem. Kissé illúzióromboló.
Aztán kell egy olyan harcos, aki megizzasztja Logant a győzelem előtt. Az X-Men 1-ben harcolt az Oroszlánemberrel, az X-Men 2-ben saját maga női verziójával, az X-Men Origins-ben a féltestvérével, az X-Men Wolferine-ben egy adamantium robottal, most meg a saját klónjával. Eredeti?
Ki van még? Donald Pierce pojácáskodik. Dr. Rice a hideg elme, aki kívülről akarja irányítani a mutánsokat – igazi sablon.
2, A kislány. Aki, ugye, Logan lánya… Hogyan is fejezzem ki magam?... KEGYETLENÜL SZAR!... Kínosan fészkelődtem a székben, miközben néztem a jeleneteit. A kislány a legrosszabb girl power karakter a filmművészetben! Akciókoreográfiákat írni egy 11 éves kislányra – kinek jutott ez eszébe? Az addig oké, hogy mutánsgyerek, aki megeszik reggelire egy Scott Adkinst; übermensch kölyökben – de szinte lerítt a leányról, hogy semmit sem képes kezdeni ezzel a girl power szereppel. Azok a pofavágások, azok a mozdulatok, az a suttyó keménykedés, amit művel a filmvásznon, AZ VALAMI BORZALMAS!... Az apa-lánya kapcsolat ábrázolása kimerül az egymásra való acsarkodásból; abból, hogy Logan hozzászól a lányhoz, és a lurkó fintorog. A Logan és a lánya közötti érzelmi szál felszínesen lett kidolgozva, s ez lejött a két színész játékából is. Amikor a kölyök apunak szólítja a film végén a haldokló Logant, karakteridegen. Az apa-lánya kapcsolat annyira lett kidolgozva a filmben, mint egy házibuliban tett szerelmi vallomás hét sör után. A kislány a film végén megmenti Logan életét – a zsarufilmekben ellőtt klisé, hogy a zsarupáros nem kedveli egymást, de a végén az egyik megmenti a másik életét. (Persze Logan így is eltávozik az örök vadászmezőkre.) Egy ilyen apa-lánya kapcsolat jóval hitelesebben, finomabb eszközökkel van bemutatva a Leon, a profi-ban (igaz, Leon ott inkább egy apapótlék).
3, Dráma. Van jó pár a filmben. A pozitív karakterek hullnak rendesen. Egy, a kislány nevelője – alig ismerjük, nincs könnyhullatás. Kettő, a néger család – alig ismerjük, nincs könnyhullatás. Három, Caliban – keveset szerepelt, vele sem tudunk mit kezdeni. Négy, Xavier – az egyetlen drámai jelenet, ami működött nálam. Öt, Logan – fáradtságos melodráma. A film erénye, hogy elmeri engedni a karakterei kezét (ez a legtöbb Marvel-förmedvényre nem jellemző). De a drámai részek gyengék.
Térjünk kicsit vissza Xavierhez – ugyanis, bár megrendítő volt a halála, mégis kihagytak vele egy merész lehetőséget. Izgalmas a gondolat, hogy Xavier öregkorára szenilizálódik, aminek hatására egyre kevésbé képes kontroll alatt tartani telepatikus hatalmát. Finom utalás volt rá, de nem merték kibontani azt a komor elképzelést, miszerint Xavier egy rohama során westchesteri otthonában maga pusztítja el az X-Ment. Kemény tragédia lett volna, ha a morálisan gondolkodó Xavier, akinek legfőbb célja az emberek és a mutánsok közötti béke megteremtése, egy borzalmas pillanatban lerombolja életművét és örökségét. Adódott volna a morális dilemma Logan számára, hogy életben hagyja-e mentorát, aki addigra egy időzített bomba lett. Ennek lett volna olyan mélysége, ami több nézőpontból is rávilágíthatott volna egy témára. A rendező nem merészelte kibontani ezt a koncepciót, helyette megkaptuk Xavier kivégzését az ellenség által, majd belefullasztotta filmjét a középszerű akciókba.
4, Akcióorgia. Blacksheep szerint a film egyik érdeme az akciók. Helyesbítek: egyetlen érdeme – lett volna, ha izgalmasak azok az akciók. De mi mást is tudott volna nyújtani ez a fércmű? Mert többet nem adott az akcióknál. És mint írtam, az akciók sem jók: se nem izgalmasak, se nem jól koreografáltak; igazából olyan kötelező kaszabolások. Az ostoba zsoldoskatonák, akik lemészároltatják magukat Logannal, Logan lányával meg a gyermekmutánsokkal – ah! A Logan és a Logan-klón közti két párbaj szintén egyszerű, nincs benne semmi extra.
Konklúzió. A Logan lezár egy korszakot, és elbúcsúztat egy tehetséges színészt, Hugh Jackmant a franchise-től. Hugh Jackman húzó ember volt az X-Men-ben. 2000 óta fizikailag is edzette magát, hogy felkészüljön erre a szerepre. A Logan nem egy remekmű, csak egy kísérlet, ami próbálkozik komolyan venni magát, de mivel nem képes elszakadni a Marvel közhelyes megoldásaitól, elhasal. Hasonlóan, mint a többi Marvel-film, akciójelenetekkel dolgozik, ami aztán maga alá gyűri a karakterépítést és a történetvezetést. Így lesz inkább nevetséges, mint komoly.
3,
„Listánk első helyzettjén valószínűleg sokan felháborodnak, viszont hadd védjem meg Simmons ügynököt. Először is: borzasztóan okos. Nála közel okosabb nőt sem ismerünk eddig a Marvel univerzumban. Másodszor az Agents of S.H.I.E.L.D.-ben egy egészen izgalmas karakterfejlődésen megy keresztül, ahogy a szende tudós kislányból a H.Y.D.R.Á.-ba beépülő kettős ügynök válik. Hatalmas szíve és empatikus képességei ugyan arra kárhoztatják, hogy néha érzelmei alapján hozzon meg bizonyos döntéseket, de ha egyszer ez a nő a barátunk lesz, akkor örök életünkre számíthatunk rá. Ráadásul jelenlegi státuszát tekintetbe véve hajadon. Máskülönben... nézzetek rá! Hát lehet nem elképzelni vele egy Tudományos Múzeumban tett látogatás utáni teázást? ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK JEMMA SIMMONS! :D”
(Mr. Rabbit)
Létezik még egy franchise, ami tökéletes mintája annak, mennyire nem merész a Marvel-filmeket gyártó Disney: ez a Deadpool. „Hiába lett a Disney-é, a Deadpool felnőtt film marad”. – és még számos ilyen címmel olvashatóak hírek a neten. Miközben bizony, a Deadpool igenis visszafogott az eredeti képregényhez képest. Az eredeti képregényekben Deadpool egy igazi antiszociális figura, egy cinikus zsoldos, aki ha bekattan, egyaránt képes halomra ölni rendőrt és bűnözőt, jó mutánst és rossz mutánst, a Fény és a Sötétség harcosait. A képregényekben olyan jól ismert szuperhősöket tesz hidegre, mint Pókember, Amerika Kapitány és Doktor Strange. A szó konkrét értelmében nincs tekintettel senkire. Két lábbal tipor a politikai korrektségen. Gyilkol és poénkodik, egyszerre félelmetes és vicces. Egy olyan punk, aki fenekestül felforgatja a Marvel-univerzumot. Egyben tökéletes megtestesülése korunk destruktív lényének, a trollnak. Persze, ő egy a Marvel által legyártott dekonstrukció, ami fityiszt mutat a Marvelnek. A Marvel a Deadpool által visz egy övön aluli ütést a Marvelnek – vagyis saját magának. Dekonstrukció, destrukció – de mint ilyen, eredeti. Anti-hősünk egy beteg karakter, aki beteg dolgokat tesz. Egy ilyen beteg figura beteg filmet érdemel – mérsékelt esetben is olyat, mint a Crank. Én, megmondom őszintén, egy olyan Deadpool-t láttam volna szívesen a filmvásznon, aki végiggyilkolja Asgardot, picsán és tökön rúgja Xavier mutánsait, s lepofozza a SHIELD embereit. MINDEZEK HELYETT kaptunk egy vicces fiút, aki valahogy mindig besegít Xavier mutánsainak a rend fenntartásában, s szigorúan csak bűnözőket gyilkol. Klassz!
Mondom: a Disney-től senki ne várjon eredetiséget, merészséget és kreativitást!
Tévedés, hogy a filmek értékelése csak ízlés kérdése. A néző befogadóképessége jóval jelentősebb tényező, mint az ízlés. Egy kamaszgyerek, aki még csak beletanul a szerelem és a szexualitás világába, nem fogja értelmezni azokat a finom párkapcsolati játszmákat, melyeket feszeget a Keserű méz. Jobb esetben, miután az ember betölti a harmincat, és megnéz egy tucatnyi filmet, szélesebb rálátása lesz a filmvilágra, és kiismeri az összes filmes klisét. Igazából nem kell filmesztétának lennie, hogy lássa és tudja, a filmek története 80%-ban ugyanaz, csak más a technikai megvalósítás. A hollywood-i forgatókönyvek nagy része nem vállal kockázatot. A filmek és a sorozatok többségének célpontjai nem is igazán a 30-as és a 40-es korosztály, hanem a 10-es és a 20-as fiatalok. Ugyanez elmondható amúgy a japán rajzfilmgyártásról is: a japán társadalom infantilizmusa, az animék infantilizmusa és a nemzetközi animés szubkultúra infantilizmusa összefügg – vagyis az, hogy a színvonal le lett szállítva egy 18 éves gyermekfelnőtt szintjére.
A forgatókönyvíró keze sok esetben meg van kötve Hollywood-ban. Egészen addig azt ír, amit akar, ameddig hozza a nézettséget, és vele együtt a profitot. A Disney például script doctorok tömegeit alkalmazza, akik könyörtelenül belenyúlnak a forgatókönyvekbe. Számos sztorit ismerünk, ahol a rendezők és a forgatókönyvírók kiállnak a saját ötleteikért, s megvívják a harcukat a producerekkel és a stúdiókkal. A stúdió ugyanis kizárólag egy valamit lát maga előtt, más nem érdekli: a profit.
Több esetben a profitéhségnek köszönhetően készülnek el a sikeres filmek folytatásai, a második részek is. Valószínűleg a Marvel-filmek is a profitéhség következtében képtelenek egy magasabb szint meglépésére. Ki van számolva minden egyes képkocka; az akciójelenetek sok esetben akkor is szerepelnek a filmben, ha nem követeli meg a sztori. A Disney szerint az csak természetes, hogy a kamasz korosztály nem képes értékelni a remek dialógusokat és az árnyalt karaktereket, ellenben falják a látványos akciójeleneteket. Az már fel sem merül a Disney-ben, hogy a fiatalokban kialakítható az igény valami többre. Nem, inkább lejjebb tartják az igényszintet, mert arra könnyű legyártani egy filmet. A Marvel-filmek így megmaradnak akcióban és látványban gazdag, de tartalmatlan akciófilmnek. Erre tökéletes példa a Logan és a Deadpool esete.
Sajnálatosan túl sok a zombi. Tapasztalatom szerint az átlag Marvel-rajongó képtelen arra, hogy kritikusan nézze kedvencét, a neki legyártott Marvel-termékeket. Az átlag Marvel-rajongónak nincs saját véleménye. Más majd megmondja a véleményét: ez a más általában az Index, a Filmtett, a 444!, a VOX, a Roboraptor, a Baaadmovies meg a Szirmai. Az esztéták és a kritikusok, a „szakemberek”. A véleményvezér irányt mutat, a Marvel-zombi meg lassan megindul a mutatott úton. Jó is ez, nem gondolkodni, csak menni, menni, menetelni… rajongani értelem nélkül!
