(rövid reagálás egy fejleményre)

1.

Feminista önvizsgálat? A feminizmus hívei vitatkoznának a feminizmus bírálóival? A feminizmus megreformálható, egyáltalán van igény a megreformálására?

Az angolszász feministáknál felmerült a gondolat: lehet, hogy a harmadik vonalas feminizmus nem különb, mint a bolsevizmus és a fasizmus? Én tartok tőle, hogy amit most látunk, illúzió, de persze lehet realitás is: a harmadik vonalas feminizmuson belül csigalassúsággal megkezdődött egyfajta önvizsgálat. Ami az angolszász politikai világban történik (USA/Anglia), az lecsurog Magyarországra is: kisebb mértékben elindult a magyar feminizmuson belül is egyfajta öneszmélés és a gondolat, hogy talán nyitottabbnak kellene lennie a párbeszédnek férfi és nő között, még akkor is, ha az adott férfi és női beszélgetőpartner nem osztja a feminizmus nézetrendszerét és világlátását.

Linkelek és másolok.

2,

https://moly.hu/konyvek/naomi-alderman-a-hatalom

“A ​nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

„A hatalom” az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereinek egyike, megjelenése óta megtalálható a legfontosabb sikerlistákon, 15 héten át szerepelt a New York Times mérvadó listáján. Már több, mit két tucat nyelvre lefordították, rendkívüli aktualitásával, melyben egy új, nők irányította jövőt vizionál, jelentős visszhangot váltott ki az irodalmi életben, a közéletben, a sajtóban és a politikában. Sorra kapja a fontos elismeréseket, a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta, ahogyan Barack Obama is ajánlotta, mint az év egyik legfontosabb könyvét.” (Moly.hu)

Antifeminista reakció:

„Ez nagyjából megvan a mai valóságban is, egy ujjmutatás (rapist!) elég egy férfi életének tönkretételéhez.” (Don Fefinho)

3,

https://moly.hu/ertekelesek/2815699

“Amikor elkezdtem olvasni, akkor ott suttogott a fejemben egy hang, hogy Alderman vette Atwood klasszikusát, „A szolgálólány meséjé”-t, leporolta, és megnézte, hogy néz ki ugyanaz a történet a másik oldalról (is). Aztán amikor az utolsó oldalakat olvastam, a hang elkezdett kiabálni, hogy nohát, a lezáró szerkezetben egy az egyben Atwood megoldása köszön vissza, az utólagos „komment”, amely nélkül csak fele olyan jó volna a regény, mint amilyen ténylegesen lett így. Végül, amikor szokásomhoz híven nekiálltam a köszönetnyilvánításnak is, naná, hogy az első név Atwoodé volt.

Nos, a legjobbaktól nem szégyen inspirálódni, tanulni, és Alderman igen jó tanítványnak bizonyult. Ezt a regényt lehet / kell feminista kiáltványként olvasni, de mondjuk a feminizmus harmadik hullámának szellemiségében, amely az általános egyenlőség kérdését helyezi a középpontba. A hatalom nem a nők vagy a férfiak hatalmát taglalja, hanem a hatalom természetét, amely simán lehet a nemek közötti háború mozgatórugója, de a birtokló nemétől függetlenül tudja romlásba dönteni egy komplett civilizációt – és akkor meg már oly mindegy, hogy „ki kezdte”, nem igaz?

Erőteljes és fontos könyv, talán a #metoo éra egyik alapszövege lesz, és nagyon drukkolok, hogy akik olvassák, azoknak leessen, hogy ez egy nem a gyűlölet és bosszú vágyálomkönyve, hanem a párbeszéd és a kölcsönös megértés igényének a könyve. Én ebben látom a könyv erejét, és ezért örülök, hogy a váltott nézőpontoknak köszönhetően egyértelműen kirajzolódik, hogy az egyenlőtlenség és a másik fél nem tisztelése hosszú távon csak szenvedéstörténetet szül.” (Gaura Ágnes, feminista írónő)

4,

Mintha megint felvillant volna a lehetőség arra, hogy beindul egy párbeszéd a feminizmus hívei és bírálói között. „A hatalom” is valami ilyesmi akar lenni.  Naomi Alderman észlelte és jelezte, hogy a feminizmusban is felbukkantak azok a negatív tendenciák, amik egykor releváns részei voltak a bolsevizmusnak és a fasizmusnak is. Jobban mondva: egy tekintélynek számító feminista bölcsésznő jelezte a problémát, miszerint a feminizmus totalitárius jegyeket visel magán. Ezt előtte több százan jelezték, csak azok az emberek nem voltak feministák, vagy ha igen, nem voltak tekintélyek. Alderman könyve siker lett; robbant a közéletben, de akkorát, hogy beindított egy párbeszédet, valószínűleg nemcsak az angolszász feministák körében, hanem a nemzetközi elvtársak között is.

Ez okot ad valami reményre?

Magam részéről nem vagyok naiv.

Szerintem az az ember, aki hisz abban, hogy a harmadik vonalas feminizmus a lelke mélyén jóságos és nemes, az félelmetesen buta; aki úgy gondolja, a MeToo egy becsületes kezdeményezés, az hülye a világ dolgaihoz; aki szerint “A szolgálólány meséje” a megfelelő alap az igazi párbeszédhez, az nem is akar valódi párbeszédet; aki tisztességes tudománynak tartja a Gender Studiest, az valójában nem tudja, mi a különbség a tudomány és az áltudomány között.

De a kérdés lebeg a levegőben:

Ha felmerül a lehetőség a feminizmussal való bármiféle párbeszédre, akkor érdemes élni a lehetőséggel? Vagy ez egy olyan csapda, amit érdemes elkerülni messziről?

Egyre több emberrel találkozok a jobboldalon és a libertariánusok között, akik szerint léteznek normális feministák. Sokak szerint Gaura Ágnes például pont a normális feministák egyike. Vissza-visszatérő gondolat az antifeminista táborban, hogy érdemes a normális feministákkal a párbeszéd, a diskurzus, a kommunikáció, az eszmecsere, az egészséges vita. Én gondoljak akármit a feminizmus filozófiájáról (elmaradott és meghaladott), valamilyen téren bennem is felsejlik a gondolat, hogy szükség lenne arra, hogy szóba álljunk egymással. De valahogy mindig szkeptikus vagyok, látva, hogy nem csupán a feminizmus, de a tágabb halmaz, az újbaloldal eszköztára is egyre durvul.

A párbeszéd: érdemes vagy felesleges?

Antifeminista reakció:

„Sajnos nem hiszek abban, hogy egy ilyen párbeszéd lehetséges, illetve ha igen akkor csak néhány magánszemély között, aminek a feminista fősodorra semmilyen ráhatása nem lesz. A feminizmus rejtett mozgatórugója a nők férfiak ellen uszítása, az oszd meg és uralkodj, ezért sosem fogják engedni, hogy bármiféle társadalmi párbeszéd hatására megszelídüljön vagy lecsengjen. Itt csak eszkalációt lehetséges, semmi más.

Ettől függetlenül természetesen minden lehetőséget meg kell ragadni a párbeszédre - ha csak egy ember felébred a hülyeségből, már az is valami, de nagy hatókörű eredményeket nem szabad ettől várni, főleg mivel az ő kezük messzebb elér, mint a miénk. Amíg te egyvalakit kijózanítasz, az ELTE-ről kijön 50 új degenerált.” (Deansdale)

5,

Maradjunk egy kicsit a Gaura Ágnes-szövegnél. Szimpatikus szöveg – első olvasatra. Én többször elolvastam, és egy idő után feltűnt néhány dolog.

Én úgy gondolom, a feminizmusnak van két funkciója, ami eleve rövidzárlatossá teszi a híveit. A feminizmus egyrészt vallás, jobban mondva valláspótlék. A vallás jó esetben erősíti az egyén személyiségét, de a gyengébb jellemeknél csak kapaszkodó, fogódzó. A feministák többsége jellemben gyenge, aki feminizmus nélkül értéktelennek érzi az életét. Itt pedig rakódik rá a másik funkció: a feminizmus drog. A drog bódít, vigasztal, segít elviselni az életet, azzal, hogy megadja az erő és a gondtalanság illúzióját. A feminizmus bódít, vigasztal, segít elviselni az életet, azzal, hogy megadja az erő és a gondtalanság illúzióját. A vallás és a drog funkciója egyes emberek esetében összemosódhat, kiegészítheti egymást: hiszen a vallás is működhet drogként (lásd Jehova Tanúi).

Gaura Ágnes feminista bejegyzésein a Moly-on és a Facebook-on halványan ugyan, de érződik a pótvallás és a kábítószer jelleg. Mert oké, tényleg okosabb és intelligensebb a csaj, leginkább az olyan két lábon járó sötétségekhez képest, mint Czapáry Veronika és Karafiáth Orsolya. (Mint ahogy művészként is tehetségesebb náluk.). De a feminista megnyilvánulásaiból igenis érződik a mankójelleg, a valláspótlék, a drog.

„Ezt a regényt lehet / kell feminista kiáltványként olvasni, de mondjuk a feminizmus harmadik hullámának szellemiségében, amely az általános egyenlőség kérdését helyezi a középpontba. (…) Erőteljes és fontos könyv, talán a #metoo éra egyik alapszövege lesz, és nagyon drukkolok, hogy akik olvassák, azoknak leessen, hogy ez egy nem a gyűlölet és bosszú vágyálomkönyve, hanem a párbeszéd és a kölcsönös megértés igényének a könyve.”

Az irodalom megváltó erejében hinni dőreség. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Thomas Mann életműve tele van életbölcsességgel, amiből tanulhatott volna az emberiség – mégis emberek milliói mészárolták le egymást a II. világháborúban, hogy most ne is említsem a fasizmus, a nemzetiszocializmus és bolsevizmus mészárszékeket eredményező nagy ívű kísérleteit! Naomi Alderman regénye humanizálja a feminizmust? Na jah…!

Tévedés ne essék: ez vallásos szöveg. Kvázi-vallásos szöveg, persze. A "feminizmus harmadik hulláma" és a "metoo" szent tehenek, kvázi-vallási dogmák. Az eszkatológikus cél is adott: az „általános egyenlőség”. Az egyébként mi? Homályos a fogalom, mint minden vallásos vagy kvázi-vallásos szövegnél, gondolkodásnál.

A feminista kiáltvány egyenlő a szent szöveggel. Olyan szöveggel, amit áhítattal olvasnak és idéznek a feminista hívek. Naomi Alderman skolasztikus bölcselő, mint Margaret Atwood. Az Atwood-regény és az Alderman-regény egyaránt feminista kiáltványok, vagyis szent szövegek. Regények politikai kiáltványként, vagyis szent szövegekként való kezelése elég abszurd, már-már beteges. Ilyet még a marxista esztétika művelt a „régi szép időkben”. De hát, ahogy ezen logika szerint a magánélet közügy, úgy az irodalom is politika.

„Amikor elkezdtem olvasni, akkor ott suttogott a fejemben egy hang, hogy Alderman vette Atwood klasszikusát, „A szolgálólány meséjé”-t, leporolta, és megnézte, hogy néz ki ugyanaz a történet a másik oldalról (is). Aztán amikor az utolsó oldalakat olvastam, a hang elkezdett kiabálni, hogy nohát, a lezáró szerkezetben egy az egyben Atwood megoldása köszön vissza, az utólagos „komment”, amely nélkül csak fele olyan jó volna a regény, mint amilyen ténylegesen lett így. Végül, amikor szokásomhoz híven nekiálltam a köszönetnyilvánításnak is, naná, hogy az első név Atwoodé volt.”

Margaret Atwood az a lektürszerző, akinek a nevét áhítattal ejtik ki a progresszív bölcsészlányok. Kvázi-vallásos áhítattal. Margaret Atwood valami olyasmi a feminista kvázi-vallásban, mint a katolicizmusban Szent Ágoston. Egyházanya. A női szent, aki lefektetett egy dogmát a feminista skolasztikában. Mivel Atwood szent, ezért szóba sem jöhet semmiféle interpretációban a kritikus megközelítés.

Amúgy nem csupán Gaura Atwood-imádatában, hanem Alderman Atwood-ra való hivatkozásában is tetten érhetőek kvázi-vallásos elemek. De hát ez egy ilyen bagázs!

„Én ebben látom a könyv erejét, és ezért örülök, hogy a váltott nézőpontoknak köszönhetően egyértelműen kirajzolódik, hogy az egyenlőtlenség és a másik fél nem tisztelése hosszú távon csak szenvedéstörténetet szül.”

És itt már kicsit én is fogtam a fejem, mert nem igazán értettem, mit akar Gaura.

Gond van a szenvedéstörténettel?

Gaura szerint a férfi és a női szenvedéstörténet egyaránt káros. Oké, ezzel még egyet is értek.

De ha Gaurának problémája van a szenvedéstörténettel, akkor miért fontos neki a MeToo, ami a női szenvedéstörténet alapján kezdte meg a tevékenységét; Margaret Atwood, aki a női szenvedéstörténetnek adott egy regényes formát; és a feminizmus harmadik hulláma, aminek a fundamentuma a női szenvedéstörténet?

Harmadik hullám, MeToo, Margaret Atwood – három olyan létező, amelyet rendesen felhasználtak az elvtársak a férfiak elleni gyűlöletkampányra. Már csak az Isztambuli Egyezmény hiányzott a szövegből!

Hajaj, itt már tetten érhető a kognitív disszonancia!

Hol van itt a reagálás a harmadik hullámos feminizmus árnyoldalaira, a Gender-kurzus rémtetteire?

Természetesen sehol!

Kvázi-vallásos emberekkel érdemes a párbeszéd?

Költői kérdés!