Grafománia

Túlvédő szülőség

2019. december 31. - Frederick2

1,

A csecsemő az ideje nagy részét az édesanyjával tölti. Amint eléri a bölcsődés és óvodás kort, megjelenik benne a vágy, hogy megismerje a körülötte lévő világot. Időnként eltávolodik a szüleitől, felfedezi maga körül a környezetét, tapasztalatokat szerez, visszatér a biztonságos bázisra (az „anyahajó”-ra), energiát gyűjt az édesanyjától – majd ismételi a folyamatot. Ez egy egészséges folyamat. Így sajátítja el a gyermek az autonóm élethez szükséges készségeket. A szülő feladata, hogy bátorságot öntsön gyermekébe, és csak annyiban korlátozza gyermekét, amennyiben szükséges. A szülőnek bizonyos távolságból követnie kell gyermekét, és védenie kell a veszedelmes szituációktól.

Mindez addig normális, amíg a szülő át nem lépi az egészséges határt. Vagyis túlzásokba esik. Túlvédi gyermekét.

Ismerős szituációk; nincs olyan ember, aki ne találkozott volna vele. Az anyuka/apuka nem engedi ki a játszótérre gyermekét, sőt, nem engedi, hogy elmenjen játszani a barátaival. Az anyuka/apuka nem engedi el az osztálykirándulásra vagy táborba a gyerekét. Soha nem mehet el bulizni a kamasz. Tiltva van neki a pasizás/csajozás, a párkapcsolat és a szexualitás 18 vagy 19 éves koráig.

Túlvédés.

A szülő védelmezi gyermekét minden fizikai és érzelmi sérüléstől, negatív tapasztalatoktól, mint visszautasítás, csalódás, boldogtalanság, kudarc. A szülői túlvédés egy szélsőséges mentalitás. A szülő ellenőrző, védelmező és támogató funkciója akadályozza gyermeke önállóságát, vagyis azt, hogy a gyermek eltanulja az önálló életvitelhez szükséges készségeket. Pozitív funkció fordul át negatívba.

A túlvédő szülő rendszeresen ellenőrzi és korlátozza gyermeke viselkedését. Túlságosan beleavatkozik gyermeke életébe, ő dönt helyette. Mindig ő tudja legjobban, mire van szüksége a gyermeknek. A gyermek élete valóság aranykalitka. Mindez egy bezártság, ahol a gyermek megfullad a szűk keretek között, és nincs lehetősége, hogy megtapasztalja, mi a valódi szabadság. A gyermek fogoly.

Az egészséges szülői szerep kettős: egyszerre tartja fenn a biztonságos bázist és támogatja gyermeke önállóságát.

 

2,

Mit eredményez a jellemfejlődésben a túlzott szülői kontroll?

1, Negatív énkép: A túlvédő családból jövő gyermek nehezen tud megbirkózni az élet nehézségeivel. A pozitív énkép kialakulásához szükségesek a megpróbáltatások (mese-analógia: próbák) és a megpróbáltatások leküzdése (mese-analógia: a próbák teljesítése) után következő sikerélmények. A túlvédő szülő radikálisan beleavatkozik gyermeke társas kapcsolataiba, ami miatt a későbbi felnőtt nehezen lesz képes kialakítani emberi kapcsolatokat. A gyermek önbecsülése akkor szilárd, ha a szülei bíztatják az akadályok leküzdésére. A túlvédő szülők viszont nem engedik, hogy a gyermek kilépjen a komfortzónából, általában maguk a szülők küzdik le helyette az akadályokat, így a gyermek nem fejlődik semmit.

2, Depresszió: A túlvédő szülő szorong, és szorongását átadja gyermekének is. A szorongó gyermek, ha nem küzdi le szorongását, felnőttként is szorongani fog. A túlvédő szülő kialakítja a tudatot gyermekében, hogy a világ egy veszélyes hely. A szorongás egyenesen vezet a depresszióhoz. Azzal, hogy a túlvédő szülő megoldja gyermeke helyett a problémákat, kialakítja benne a tehetetlenség érzését. Azzal pedig, hogy folyamatosan monitorozza gyermeke kapcsolatait a kortársakkal, taccsra teszi a magánéletét.

3, Bűntudat: A későbbi felnőtt képtelen lesz egyedül helytállni az élet színpadán, mert mélységes tapasztalata az lesz, hogy az összes problémáját a szülei oldják meg helyette. Függeni fog a szüleitől, mint autoritásoktól, viszont így nem alakul ki benne egy autonóm személyiség. Mivel nem hajlandó kilépni a biztonságos komfortzónából, mindig kerülni fogja a kockázatokat. Természetesen előfordulhat az, hogy kilép a komfortzónából, sőt még vállalja is a kockázatokat, leküzdi az akadályokat, és megoldja a problémákat. Önfejlesztés során léphet előre az életben. Ez esetben viszont egy idő után jelentkezni fog a bűntudat. A szabadság iránti természetes vágya ellentétbe kerül a szüleitől való függéssel. Bűntudata lesz, mert úgy gondolja, elárulta az anyját és az apját. Amíg nem küzdi le a bűntudatát, nem lesz teljes az autonómiája.

4, Örök szolgaság: A kontrolláló családban egy gyermek cselekedetei csak akkor helyesek, ha a szülei rábólintanak, hogy helyes. Csak az a gondolat, csak az a cselekedet, csak az a jellem helyes, amire engedélyt adnak a szülők. Egy ilyen családban a gyermek megtanulja az engedelmességet. A szülők ezzel mintát adnak a gyermeknek: az engedelmesség mintáját. Az „alattvaló” először a szüleinek engedelmeskedik, majd a tanároknak az iskolában, a főnökségnek a munkahelyen, a házaztársnak a házaságban. Szubmisszív és szervilis személyiség lesz. Képtelen lesz arra, hogy NEM-et mondjon a másiknak. Szeretetéhsége miatt engedelmeskedni fog a domináns félnek. A megfelelés, a másoknak való tetszés háttérbe szorítja a valódi igényeket.

5, Örök lázadás: Persze áteshet a ló túlsó oldalára is. Ha nem alattvaló lesz, akkor lázadó. De ahogy nem normális a folyamatos engedelmeskedés, úgy nem az a folyamatos lázadás sem. A kamaszkor magában hordozza a lázadást, de ez elmúlik a felnőtt korban. A lázadás akkor örök, ha kompenzálni akar valamit az egyén. Ez esetben kompenzálni akarja a családban való alávetettséget és elnyomást. Kiszabadul a családból, de tudat alatt továbbra is lázad a szülei ellen. A kockázatvállaló magatartás során érezhetik úgy, hogy ők az uraik az életüknek. De általában az „örök lázadó”, aki képtelen rendezni a szüleivel való viszonyát, valamelyik szenvedély rabja lesz: alkohol, kábítószer, videójáték, szexualitás stb. De nem autonóm személy ő; immár nem a szülei rabja, hanem a szenvedélyeké.

6, A tökéletességre való törekvés: Perfekcionizmus. A gyermek azt tanulja meg egy túlvédő családban, hogy csak akkor van elfogadva, jutalmazva szeretettel és dicsérettel, ha megfelelő a viselkedése és a teljesítménye. Jó példa, amikor a szülő csak akkor szereti gyermekét, ha jó jegyeket hoz az iskolából. Felnőttként már tudat alatt törekedni fog a tökéletességre. Csak tökéletes emberként szerethető. A szülők a gyermek személyiségének egyes elemeit megerősítik, egyes elemeit elnyomják. A szülő kialakít egy képet a gyermekéről, majd igyekszik fenntartani ezt a képet a folyamatos kontrollal. A folyamatos kontroll viszont könnyedén átmehet a lelki terror különféle formáiba, pl. szeretetmegvonásba. A gyermek igyekszik megfelelni a szülői képnek, de ezáltal feszült lesz, ideges. A gyermek bensővé teszi a külső kontrollt, kialakul egy torz önkontroll. A torz önkontroll pedig nem engedi kialakulni benne a szabadság érzését. A tökéletességre való törekvés kialakít benne egy nárcisztikus személyiséget: miszerint ő mindenkinél jobb, és csak olyan emberek lehetnek a szűk környezetében (barátként, munkatársként, párként), akik ugyanolyan jók, mint ő.

7, Szorongó kötödés: Az a férfi/nő, akit elnyomott az anyja/apja, a párkapcsolatban is olyan párt keres magának, aki elnyomja őt. Igazából csak egyik szolgaságból átmegy a másikba; nem párt talál, hanem urat vált. Miközben erőteljesen függ a másiktól, olyan játszmákat generál, amelyekben az elesettsége, a gyengesége által erőszakol ki odafigyelést és szeretetet a domináns féltől. Gyerekkorban a szülei babusgatták, felnőttkorban a férj/feleség. Természetesen itt is áteshet a ló túlsó oldalára: megelégelve a szülői kontrollt, arra az elhatározásra jut, hogy nem enged semmilyen kontrollnak sem. Így viszont hatalmas távolságot tart a többi embertársaitól, senkihez sem közeledik, nem enged az intimitásnak, örök magányban éli le az éveit. Az egyik véglet a szeretetkurva, a másik véglet a szingli – eltérő életstratégiák, bár mindkettő nyomorúságos.

 

3,

Változás alatt áll a kapitalizmus, vele együtt formálódnak az emberi társadalmak is. Ez kihat gyermekeinkre is.

Ahelyett, hogy belemennék a részletes analízisbe, inkább csak pár példa.

Az 1980-as években, ha egy nő, puszta figyelmetlenégből, ott hagyta a gyermekét a piacon, valaki a járókelők közül karon fogta az anyját kereső gyermeket, a hangosbemondó pedig figyelmeztette a figyelmetlen szülőt. Az emberek jobban figyeltek egymásra, mint most. 2019-ben, ha anyuka elhagyja a gyermeket a hipermarketben, a legtöbb ember észre sem veszi a kódorgó gyermeket. Ma több a pedofil, mint a rendszerváltás előtt, virágzik a gyermekkereskedelem, a média szexualizálja a gyermekeket. Egy olyan társadalomban, ahol az emberek nem figyelnek egymásra, bármi megtörténhet a gyermekkel. Mire a rendőrség cselekszik, az anyja által elvesztett gyermek kinn van külföldön, vagy már nem is él.

Az 1980-as években, ha a gyermek figyelmetlenül lelépett az úttestre, egy autó elé: csikorgás, anyázás, de a gyermek megmaradt. Az autóvezetők akkor úgy voltak szocializálva, hogy felelősség van a vállukon, figyelni kell vezetés közben, előre gondolkodni, elkerülni a balesetet. Ma, 2019-ben az autósok többsége igyekszik alkalmazkodni egy felgyorsult világhoz, folyamatosan generálva az autósbaleseteket. Itt elütöttek egy gyalogost, ott ütközött két autó, nem figyelt, beborult az árokba. Telefonál, netezik vezetés közben; úgy vezet, hogy közben dolgozik szervezetében az alkohol vagy a kokain. Több száz lóerős kocsikkal száguldoznak emberek az utcákon. Még akkor sem életbiztosítás közlekedni az utcán, ha minden idegszáladdal figyelsz a környezetedre.

Sorolhatnám az „akkor és most” párhuzamait. Be sem hoztam a képbe a virtuális valóság és a technológiai fejlődés által teremtett veszélyzónákat. (Ajánlom megtekintésre eme téren a Youtube-ra Antifaces / Retroshock tartalmat gyártó KenytheOne „Az Összeomlás Napja”, „A Megszégyenítés Kora” és a „Black Mirror Útikalauz” videóit.) Szüleink generációja még egy kevésbé betegebb társadalomban nőttek fel. Az sem volt egészséges (Kádár-rendszer, ugyan!), de nem volt ilyen beteg. A rendszerváltás után kialakult Magyarország betegebb. A mi szüleink olyan környezetben nevelkedett, ahol alacsonyabb volt a kockázat, több lehetőség volt hibázni és tanulni a hibákból. Élőbb volt a szolidaritás, mint most. Az emberek figyeltek egymásra, erősebbek voltak az emberi kapcsolatok, az erkölcs kevésbé volt kikezdve a relativizmus által, kevesebb szociopata futkosott az utcán. Kiröhögjük az úttörő táborokat, de ott a gyermekeink sokkal nagyobb biztonságban voltak, mint ma az internet világában, a Facebook-on és társain. Ma a társadalmunk egyre jobban elmerül az elidegenedésben és a barbárságban, nehezebb a megélhetés és a túlélés. A posztmodern relativizmus filozófiája erodálja az erkölcsöt és a kultúrát. Ma a gyermekek többsége fel van rakva az orosz rulettre, kockáztatunk, játszunk, túléli vagy sem! Safe space; a szülők helyett nevel a média; virtuális közegek, közösségi oldalak. A szülő elengedi a gyermek kezét, a kicsike pedig kilép az aknamezőre! Beteg szülők nevelnek beteg felnőtté gyermekeket – újratermeli magát a beteg társadalom!

Egy Moskát Anita-interjú margójára

( https://melegkonyvek.blog.hu/2019/11/29/_lmbt-t_olvasunk_moskat_anita )

64618942_2270416636341435_1686117737077669888_n.jpg"Arcra simán lehetne a csaj valakinek a cukibarátnője, kár a genderhuszárkodásért, ha már ír, bevágódhat az olvasmányélménnyel is." (don Fefinho)

1,

A napokban olvastam egy interjút Moskát Anitával.

Hogy kivel?

Korunk új Thury Zsuzsájával, Gergely Mártájával, Beczássy Juditjával, Kertész Erzsébetével, Gáspár Margitjával.

Nem hallottál róluk, kedves olvasó?

A Kádár-rendszer és az Aczél-féle kultúrpolitika tollforgató hősnői voltak; a maguk korában népszerűek és olvasottak, ma már kevesek olvasmánya. Ma, a 21. században a Balliberális Network szintén kitermel egy kékharisnya nemzedéket, akik immár nem a szocializmus győzelméről, a marxista üdvtanokról, az emancipáció szépségeiről és a munkásosztály helyzetéről írnak, hanem Gender- és LMBT-témákról. Valószínűleg, amikor majd „egyszer mindez összedől / és kezdi majd újra a semmiből” (Kovács Ákos), ugyanerre a sorsra jutnak az újbaloldal írónői is. Kevesek olvasmánya lesz majd. Egyelőre itt vannak velünk, írnak, beszélnek és cselekednek, alakítják az irodalmat és rajta keresztül az értelmiségi közbeszédet. Valamilyen téren rombolnak.

Mit kérdezel, kedves olvasó? Hogy Moskát Anita jó írónő-e?

Fogalmam sincs. Az általa írt irodalom másodlagos célja a szórakoztatás, az elsődleges a balliberális identitáspolitika népszerűsítése, mondhatni, propagálása. Moskát irományai többnyire a balliberális identitáspolitika témáit járják körül, általában megfelelve az LMBT- és a Gender-narratívának. Kibaszottul nem érdekel! Igazából az interjúra is azért figyeltem fel, mert egy ismerősöm felháborodott rajta, miszerint itt egy újabb tanújelensége annak, hogy egy olyan apolitikus műfaj, mint a fantasy, átpolitizálódott balról. Elolvastam, és bár nem kapott el az ideg, néhány keserű gondolatot azért mégis kihozott belőlem a meginterjúvolt művésznő. Moskát ugyanis nagyon örül annak, hogy a fantasy – mind a nemzetközi, mind a magyar irodalmi életben - beépítette magába az LMBT-témákat. Az első politikai párt, amely nyomatni kezdte a balliberális identitáspolitikát hazánkban, az SZDSZ volt – a hazai fantasy pedig, bizonyos kiadók és szerzők gondos munkája révén, felfedezte ezt az SZDSZ-örökséget. Hurrá, örülünk! Erre inni kell, baszd meg!

Az interjúnak van még egy pikantériája: Veszprémi Szilveszter, vagyis Szilvió, az interjút készítő blogger minden ellenvéleményt töröl a kommentmezőben. Balliberálisok szerint így működik ez a demokrácia…

2,

De ami bennem igazán kiváltotta az érdemi reagálást, ez a gondolat:

 

„Szerintem az utóbbi pár évben, egy évtizedben vált ez beszédtémává a zsánerben, egyre inkább láthatók olyan szerzők, akik korábban nem, akár színes bőrű vagy transznemű szerzők. Most jutott el odáig a közeg, hogy az ő hangjukat és történeteiket is meg szeretné hallgatni, elég csak megnézni az utóbbi évek komolyabb díjainak shortlistjeit.

Emiatt van egy nagyon éles vita a közegben. Néhányan félnek attól, hogy így „megváltozik” a zsáner, és nem marad olyan, amilyennek ők szerették, de nem sérül semmi attól, hogy sokszínűbbé válik, hogy egyre több nézőpontot ismerünk meg. Szerintem pont a zsánerirodalom az, ami nagyon alkalmas arra, hogy ilyesmi kérdéseket tematizáljon. Ha egy idegen fajjal empatizálni tudok, akkor nehogy már ne tudjak egy olyan embertársammal, akivel lehet, hogy sok mindenben különbözünk, de hát nincs két olyan ember, aki ne különbözne. Pont a zsánerolvasónak kellene a legempatikusabbnak lennie, hiszen varázslényekkel, idegenekkel együtt tud érezni, akkor nehogy már egy transznemű vagy aszexuális karakter nem elfogadható. És bár hangosak ezek a viták, ezzel együtt azt gondolom, hogy nagyon jó irányba halad a közeg, és van egy nagyon elfogadó réteg, aki kifejezetten kíváncsi más, új nézőpontokra. Maga a zsáner pedig csak jól jár, ha bővül és színesedik.” (M.A.)

 

Létezik két kamu kisebbség az LMBT szubkultúrában: ez a transzformerek és az aszexuálisok.

A férfiak, akik nőnek hiszik magukat, és a nők, akik férfinak hiszik magukat. „Csók és Könny”-stílusú nyálassággal így szokás megfogalmazni: „Olyan nők, akik férfi testbe születtek, és olyan férfiak, akik női testbe születtek. Ez az ő tragédiájuk.” Somerset Maugham-tól és Gustave Flaubert-től tudjuk, a romantika a nyárspolgár számára semmi egyéb, mint egy eszköz a valóság meghamísítására; aki pedig meghamísítja a valóságot, az valójában menekül a problémái elől. Minél érzelgősebb a meghatározás, annál hazugabb. A szerencsétlenek, akik azt se tudják magukról, hogy fiúk vagy lányok, tipikus mintapéldányai az élethazugságnak. Sok nevük van: transzvesztita, transznemű - én maradok Putyin ironikus megnevezésénél: transzformerek.

Hogyan lesz a transzformer?

Úgy, hogy a fiúgyermek/lánygyermek rosszul szocializálódik a családban. A fiúgyermek/lánygyermek nem kapja meg a szükséges férfi/női mintát a családban (ennek több oka lehetséges), és ezért az ellenkező nemű mintát tanulja el a családban. A fiú az anyjától eltanulja a női mintát, a lány az apjától a férfi mintát. Az ellenkező nemű mintával való azonosulás pedig eljuttatja a transzneműség beteges állapotába. A transzneműség egy mentális betegség, nem különb az alkoholizmusnál és a pedofíliánál.

Az aszexualitás már egy kicsit bonyolultabb téma. Ugyanis két irányultsága van az aszexualitásnak. Az első irányultság a transzcendens. Az adott férfi és nő azért tagadja meg magától a szexualitást, mert közelebb akar kerülni a transzcendenshez. Vagy másképp szólva: Istenhez. Legnépszerűbb példa a papi, a szerzetes- és apácarendek; vagyis Isten szolgálata. Most tekintsünk el a kurvázó, pedofil és homoszexuális papoktól; attól, hogy egyes emberek elbuknak az Úr próbáján, az nem kisebbíti a cölibátus érvényességét! (Eleve, aki nem képes teljesen megtagadni magától a szexualitást, ne fogadjon cölibátust!) És abba sem menjünk bele, hogy helyes-e a református papok házassága! Itt a lényeg az, hogy a transzcendens célok miatt vállalt aszexualitás a legmagasabb szint. Ez az aszexualitás szakrális – és ez távol is esik az LMBT értelmezési körén!

Az aszexualitás második irányultsága szigorúan immanens, evilági, nélkülözi a szakrálist és a transzcendenst. Az LMBT számára kizárólag ez a világias aszexualitás számít; mondhatni, szerinte ez az egyedül lényeges aszexualitás. A probléma az, hogy az LMBT által tematizált és favorizált aszexualitás viszont úgyszintén a lélek betegségéből eredő mentális sérülés. Vegyük csak példának az aszexuális feministákat és az MGTOW aszexuális irányzatát – mindegyikük aszexuális életmódjának velejárója a nemi sovinizmus. Az aszexuális feministák gyűlölik a férfiakat, az MGTOW aszexuális kanjai pedig gyűlölik a nőket. A szexualitás megtagadásának mozgatórugója náluk a sérelem és a gyűlölet. A sérülés jöhet a családból: a nő, akit kislánykorában bántalmazott az apja, és a férfi, akit kisfiúkorában bántalmazott az anyja. A sérülés jöhet a párkapcsolatból: a nő, akit a kapcsolatban bántalmazott a férfi társa, és a férfi, akit a kapcsolatban bántalmazott a női társa. Az a nő, akit megerőszakoltak, szintén megtagadhatja magától – akár örökre – a szexualitást.

A transzneműség és az aszexualitás valójában mentális sérelmek, amiket konzervál az LMBT (és a Gender Studies), de nem gyógyít. Moskát örül annak, hogy transznemű és aszexuális témák vannak az irodalomban – de ezek létező problémák hamis és hazug interpretációi. A balliberális identitáspolitika olyan irodalmi műveket termel, amelyek azt mondják a mentális betegségre, hogy az nem betegség, hanem életmód-stílus; és ezzel azt üzenik a pszichológiai segítségre szoruló embereknek, hogy ne gyógyuljanak meg, hanem konzerválják a betegségüket egészen a végpontig. Ez, akárhogy is nézem, mentális mérgezés a kultúrán keresztül – amibe bevették a fantasy-t is, mint eszközt.

Moskát szerint jó, hogy megszólalnak színesbőrú szerzők az irodalomban. Sírvaröhög! Eddig is írtak afro-amerikai, latin-amerikai és ázsiai szerzők irodalmi műveket. Ami változott, hogy a balliberális identitáspolitika most elárasztott minket egy csomó ideológiailag elkötelezett fehér-ellenes írástudóval (komisszár elvtársakkal), akik hergelik a latinókat, a négereket, az ázsiaiakat, a muszlimokat és a cigányokat az elnyomónak beállított fehérek ellen. Az irodalom, mint gyűlöletkeltés; társadalmi uszítás, mint művészi produktum!

Igen, Moskát, örülünk, ez jó irány – egyre beljebb az intellektuális mocsárba!

3,

Moskát szerint érdekes viták vannak a zsáneren belül, és színesebb lett az intellektuális élet. Gondolom, ez alatt a balliberális szubkultúrán belül lévő intellektuális csörtéket értette. Mert én valahogy nem láttam azt, hogy a balliberális identitáspolitika hívei, akár a politikában, akár az irodalomban, akár a filozófiában, leültek volna eme identitáspolitika liberális és konzervatív bírálóival vitázni, beszélgetni. Ellenben emberek elkussoltatására számtalan példa adódott (pl. az interjút készítő Szilvió is előszeretettel moderál ki ellenvéleményeket). Vagyis éppen nem látok példát arra, amiről Moskát beszél: „éles viták”, „színesedő és bővülő zsáner”, „elfogadó réteg”. Igaz, nemrégiben Gaura Ágnes is álmodozott a Moly-on egy feminizmusról szóló nyitott vitáról – ahol éppen csak a feminizmus bírálóit nem hívják meg. Bár ha belegondolok, ebben sincs semmi új: hiszen a Kádár-korszak intellektuális élete is milyen pezsgő, színes, mozgékony volt, tele vitákkal!

Maradjunk a balliberális identitáspolitikánál! Moskát ilyeneket is ír:

 

„Számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy léteznek olyan intézmények, ahol megpróbálják átnevelni az embereket, és megpróbálják a fejükbe ültetni, hogy az, amilyenek ők, az egy hibás dolog, ráadásul pont a legsérülékenyebb kamaszkorban.” (M.A.)

 

Moskát itt a homoszexualitás intézményes gyógyításáról beszél. És akkor itt el is érkeztünk egy olyan témához, amiről tilos a vita. Tabusított.

Szász Péter Domonkos. Nagy Gergely. Szabados Ádám. Szilvay Gergely.

Csak négy olyan név, akik bírálói és ellenzői a balliberális identitáspolitikának, akik készek vitázni a témáról, és akiket igyekszik a balliberális szubkultúra kirekeszteni az identitáspolitikáról szóló vitából.

Bár megy a nagy liberalizmuskodás a homoszexualitás-téma kapcsán, de ez a leginkább tabusított téma. Állítólag a tudományos kísérletek során megdőlt a genetikailag determinált homoszexualitás elmélete, Állítólag – ugyanis erről csak a jobboldalon merészelnek beszélni, ott is szűk körben. A témáról nincs intellektuális diskurzus. Az olyan keresztény közszereplők, mint Nagy Gergely, Szabados Ádám, Szilvay Gergely, évek óta hangoztatja azon véleményét, hogy biológiailag és genetikailag determinált homoszexualitás nincs; a homoszexualitás egy rossz szocializáció okozta mentális betegség, ami megfelelő pedagógiai és pszichológiai módszerekkel, gyógyszerekkel és hittel gyógyítható. Előfordulhat, hogy nincs igazuk – de az is lehet, hogy igen. A lényeg az, hogy az intellektuális közélet esélyt sem ad Nagy Gergelynek, Szabados Ádámnak, Szilvay Gergelynek, hogy kifejtsék koncepciójukat, bizonyítsák állításaikat, egyáltalán azt, hogy megméretessenek a közvélemény előtt. A saját köreikben megnyilvánulhatnak, de a széles intellektuális közéletben nem.

Akkor most a homoszexualitás mentális betegség vagy természetes állapot?

Ez az a kérdés, amire nem tudok adni egy határozott választ. Mert mind balról, mind jobbról betüremkedett a homoszexualitás tematikájába a politika. Több az ideológia, kevesebb a tudomány. (Őszintén: nekem a Nagy-Szabados-Szilvay trióval is az a problémám, hogy erősen érződik mögötte az ideológia, jobbról.) Ugyanakkor a Balliberális Network az, ami megakadályozza a témáról az egészséges diskurzust. Álszent a balliberális oldal identitáspolitikája, mert pontosan erről nincs őszinte párbeszéd a közéletben – hanem kussoltatva van rengeteg ellenhang.

Még lehetne arról beszélni, mennyire ki vannak rekesztve az identitáspolitikáról való diskurzusból az olyan keresztény civil szervezetek, mint a Magyar Alapítvány a Keresztény Civilizációért és a Kálvinista Apologetikai Társaság. Igaz, ők jobboldalról is több figyelmet és támogatást érdemelnének.

Sok anomáliát lehetne felemlíteni a közbeszédben, amik éppen nem húznák alá Moskát Anita véleményét. De lépjünk tovább!

4,

A rendszerváltás után, mindmáig, a kultúra balliberális kézben van. Ha egy társadalmat romlásba akarsz taszítani, először a kultúrát kell megmérgezned. A társadalom a mérgezett kultúrán keresztül szívja magába a mérget. A Balliberális Network a kultúrán keresztül támadja az erkölcsöket, és teszi dekadenssé a társadalmat. Mindez nem újdonság, a recept ismétlődő. Bangha Béla, jezsuita szerzetes írta egy könyvében, hogy zsidó kézben van a magyar kultúra – és a kultúrán keresztül a magyar társadalom. Igen, ez ingoványos talaj; Bangha Béláról nincs normális monográfia, az életműve nincs rendesen feldolgozva a magyar eszmetörténetben. Kijelentéseiről pedig azért sem lehet normálisan értekezni, mert a magyar társadalomban nincs kielégítően kibeszélve sem az antiszemitizmus, sem a zsidókérdés. Gyurgyák János még reménykedett benne, hogy vaskos könyve, A zsidókérdés Magyarországon egy egészséges vitát eredményez a közéletben. Általában, ha készül egy fontos könyv vagy film a témáról, néhány értelmiségi elmondja a véleményét, páran vitatkoznak, esetleg felháborodnak (kényes téma, no) – aztán újra visszasöprik a problémát a szőnyeg alá. Bangha Bélának annyiban igaza volt, hogy valakik birtokolták a kultúrát, azon keresztül mérgezték a társadalmat; azok között voltak zsidók is; de a fő felelősök nem a teljes zsidóság. Bangha páter jól látta: van egy kultúrát bitorló klikk.

Ami elképesztő, az ismétlődés.

A Horthy-rendszer: szűk kőr, mely birtokolja a kultúrát, és mérgezi rajta keresztül a társadalmat.

A Kádár-rendszer: szűk kör, mely birtokolja a kultúrát, és mérgezi rajta keresztül a társadalmat.

A rendszerváltás után: szűk kör, mely birtokolja a kultúrát, és mérgezi rajta keresztül a társadalmat.

Az ismétlődés.

A Balliberális Network hangoztatja, hogy a célja a sokszínű társadalom, de igazából, amit építeni szeretne: az egy balliberális társadalom. A balliberális kurzus elemeiben mélyen szélsőbal.

"Aki nincs velünk, az ellenünk" – A Rákosi-klikk jelszava. Amiről nem esik szó, az, hogy ez nem csupán Rákosi Mátyás szemlélete volt, hanem Lukács Györgyé.

“Aki nincs ellenünk, az velünk van” – Amikor a Kádár-féle szemlélet leváltotta a Rákosi-féle szemléletet, kialakultak azok az apolitikus kulturális közegek, ahová visszavonulhatott a politikába belefáradt ember.

Manapság valamiért az eszmetörténet keveset foglalkozik azzal, hogy Lukács Györgynek, és két tanítványának, Király Istvánnak és Pándi Pálnak, nem tetszett a kádári szemlélet. Királyról és Pándiról azt kell tudni, hogy teljesen osztották Lukácsnak a kultúráról vallott bigott nézeteit, s egyfajta inkvizítori szerepet töltöttek be az irodalom, az esztétika és a művészet területén. Ők úgy gondolták, egyetlen kultúra fogadható el: ami segíti a Forradalmat! Lukács tanítványai, hol nyíltan, hol burkoltan, törekedtek arra, hogy felszámolják az apolitikus kultúrát. Úgy vélték, a kultúrának feladata van: mégpedig részt venni a politikában, támogatni a forradalmat, építeni a kommunizmust! Kádár János féken tartotta ezeket a faszfejeket!

Ma ki a példaképe az újbaloldalnak?

Lukács György. Az újbaloldal ifjú titánjai úgy tekintenek a társadalomra, a politikára és a kultúrára, mint Lukács György. Aki nem olvassa Lukács Györgyöt, az is. Mert Lukács György egy mém. Az újbaloldal egyébként újraolvassa Király Istvánt és Pándi Pált is.

Mindez természetes.

Az újbaloldal azt az utat követi, amit Király István és Pándi Pál. Király István és Pándi Pál azt, amit Lukács György. Lukács György azt, amit Rákosi Mátyás. Rákosi Mátyás azt, amit Kun Béla. Kun Béla azt, amit Lenin. Lenin azt, amit Robespierre.

"Aki nincs velünk, az ellenünk". – Tévedés azt hinni, hogy ez Rákosi önálló gondolata. Ez egy több száz éves mém, amiben visszatükröződik a jakobinus logika. A Nagy Forradalom idején fogant ez a szemlélet. Rühellem Kádárt (meg mindazt, amit jelképez a korszaka), de még mindig jobban járnánk, ha a magyar újbaloldal kádári lenne. De sajnálatosan rosszabb, mert a magyar újbaloldal rákosista.

Moskát Anitával kapcsolatban azt tudom csak elmondani, amit egyszer már Gaura Ágnesről is. Moskát Anita és Gaura Ágnes balliberális, de nem jakobinus. Ők szerintem észre sem veszik, mihez asszisztálnak lelkesen. Ha tudatos résztvevők, akkor persze rosszabb. De valószínűleg naivak. Párszor már felhozták nekem, hogy Moskát Anita és Gaura Ágnes remekül írnak, remek írónők. Lehetséges. Fogalmam sincs, mert egyiket sem olvasom. Előfordulhat, hogy jól írnak; ők az új Szabó Magda és Kaffka Margit! De leszarom! Most nem arról van szó, hogy a regényeiken belül milyen a cselekmény, a leíró részek, a dialógus, a lélekábrázolás stb. Jelen pillanatban azt nézem, mi az a politikai tett, ami kötődik hozzájuk. Én azt látom, hogy eme „öntudatos” nők hozzájárulnak ahhoz, hogy a kultúrában lemenjenek a negatív folyamatok. Nem ők hozzák létre, csupán asszisztálnak. Az, hogy valaki jó tollú szerző, még nem ad felmentést a romboláshoz – még akkor sem, ha azt hiszi a rombolásról, hogy építés. Makszim Gorkij is egy zseniális realista író volt, messze maga mögé utasítva Csehovot – de intellektuálisan támogatta a sztálini gépezetet. Szolzsenyicin GULAG-könyvében van egy fejezet, amikor Gorkij meglátogatja a GULAG-ot; és a nyomorult bemagyarázza magának, hogy a GULAG egy humanista alapokon megszervezett átnevelő tábor, ahol az emberek nem csupán belátják a szocialista humanizmus igazát, de az ott végzett munkájukkal hozzá is járulnak a szocialista humanizmus diadalához. Moskát és Gaura is ilyen kis Gorkijok. Ők itt az új humanisták, akik hiszik, építenek, miközben rombolnak; és hangoztatják, mennyire emberségesek, miközben a MeToo-gépezet ártatlan férfiak egzisztenciáját alázza szarrá. Azt a típusú értelmiséget képviselik, ami mindig is jelen volt a baloldalon: az öntudatos humanistát, aki nem veszi észre, hogy aminek az ébredéséhez hozzájárult, az újbarbárság.

Bár valamilyen téren érthetőek az indítékaik. A Szép Új Világgal együtt épül az új GULAG-szigetvilág is. És aki nem akar bekerülni, talán jobban is teszi, ha Makszim Gorkijjá válik. Szolzsenyicinnek lenni szar!

Rozsava

11230043_926693160758515_1358149213012149682_o.jpg

(Apu a kurdok permanens Trianonjáról és ötvenhatjáról | 2019.10.23.)

Farkas Attila Márton (továbbiakban FAM), „kurd-szakértő”-nek már régi nagy kedvence a Kurd Munkáspárt, és rajongása okán oszt is meg róluk posztokat a Facebook-on. Íme, a hős nép, amely bátran állja a sarat az ISIS-sel és az erdogan-i török állammal szemben! (A „bátor kurd nép” még véletlenül sem megosztott, hanem egységes, és természetesen azonos a Kurd Munkáspárttal, Rozsava lakóival meg a csini kurd Kalasnyikov-amazonokkal!) Sőt, mi több, még segédjével, Puzsér Róberttel egy 2 órás APU-előadást is tartott a (baloldali) kurd nép heroikus harcáról! Erdogan az előadásban „népirtó” és „diktátor”, Orbán pedig szégyellje magát, amiért Erdogannal igyekszik létrehozni egy partneri viszonyt. Szép dolog a romantika, de ha a realitásokat nézzük, jobban tették volna, ha elmélyednek a témában! Persze véleményvezérnek lenni a saját szektánkban kemény meló, ahol sok esetben nélkülözni kell a korrekt tájékozódást és tájékoztatást!

Ma a kurdok töltik be azt a szerepet, ami régen a tibetiek. (Jelenleg a tibetiek le vannak szarva, mint ahogy a lázadó Hongkong sem számít már sokat a nyugati közvéleményben!) A kurdok egy olyan egzotikus nép, amelyre FAM rávetíti a saját ideáit. Mik is azok? Szocialista gyökerek, a szabadság baloldali értelmezése, a nemek egyenjogúsága, a nemzeti önszerveződés, az iszlamizmus elleni szekuláris ellenállás. (Ilyen téren kezet foghat a másik nagy pozőrrel, Kardos Gáborral.) Ez az a jelentéshalmaz, amely mentén kifejezi szolidaritását a kurd néppel. Amúgy Rozsava szívesen fogadja azokat az európai és amerikai szimpatizánsokat, akik akár a fotelből kiszállva, a billentyűzetet géppisztolyra cserélve, támogatnák a közel-keleti harcmezőkön is az Ügyet. (Bizony, Kardos Úr, Puzsér Úr, Farkas Úr, be lehet lépni a rozsavai fegyveres egységekhez is: gyönyörűséges dolog ám az életünket kockáztatni egy olyan eszméért, amiben hiszünk!) Persze felesleges az idealizmus: az egésznek a hajtómotorja az Orbán- és Erdogan-fóbia, megfűszerezve egy kis radikál balos (sok esetben jakobinus) nosztalgiával. Nem véletlen, hogy Orbán is úgy jelenik meg ebben a geopolitikai szituációban, mint aki asszisztál a török kormány un. „népirtásá”-hoz.

FAM figyelmen kívül hagy két tényt. Az első tény az, hogy Törökország ugyanúgy NATO-tag, mint Magyarország. A második tény pedig az, hogy Törökország kereskedelmi partnere Magyarországnak. „Erdogan látogatása meg teljesen normális dolog, a politika ugyanis nem arról szól, hogy ha valaki nem szimpi, akkor bedurcizunk és nem beszélünk vele - a hisztijükkel a haladók újabb bizonyságát adták, hogy mennyire elképesztően gyermeteg a gondolkodásmódjuk. Vicces a tudathasadás is, hogy egyfelől az iszlámot istenítik, másfelől Orbán a sátán, ha fogad egy iszlamista vezetőt és tárgyal vele politikai ügyekről. A baloldal szokás szerint szét van esve agyilag.” (Deansdale)

A Földön a kurd a legnagyobb államiság-nélküli nemzet: összesen harmincmillió fő. Joguk van saját országra? „A kurdoknak nincs saját országa, mások között élnek több helyen szétszórva - erre pedig a logikus válasz az, hogy na ugye bazmeg, hogy a szeparáció és a nacionalizmus a megoldás. Ha lenne saját országa a kurdoknak, akkor lenne határa őrséggel, amit meg tudnának védeni, sőt, valószínűleg eszébe sem jutna a törököknek baszogatni őket, mert teljesen más a saját területükön egy kisebbséget szívatni, mint egy szuverén ország ellen inváziót indítani. "Kurdia" lehetne pl. NATO tagállam is... Amíg emberek egymás közé keverve élnek, addig sosem lesz béke és nyugalom a földön, a diverzitás az egyik legpusztítóbb gondolat. A békét a jól bebiztosított határok garantálják.” (Deansdale)

Ez papíron szépen hangzik, de nem ennyire egyszerű. Mint ahogy az a nacionalista érvelés is elsőre logikusnak tetszik, ami szerint azért kell támogatni mind a katalán, mind a kurd nacionalista törekvéseket, mert ez talán reálissá teszi a székely autonóm törekvéseket is, és Magyarországnak is felerősíti a jogát ahhoz, hogy megvédje a határait pl. a migrációtól és az iszlámtól. Oké, szép, csak ott van a geopolitikai realitás is! 1946-ban volt először saját államuk a kurdoknak; ez volt a Mahabádi Köztársaság, élt 1 évet. A 1917-es Sykes–Picot-egyezmény után talán lett volna lehetőség egy etnikailag szerveződő kurd állam létrehozására – de mint ismert, elbukott az Oszmán Birodalom elosztására vonatkozó kezdeményezés. Az I. világháborúból hiába keveredett ki vesztesként a török állam, képes volt megakadályozni az országcsonkítást. Az un. kurdproblémával pedig nem foglalkoztak tovább a nagyhatalmak. A Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban élő kurdok eltérő módon fejlődtek, aminek következtében teljesen más nyelvjárások, vallási hovatartozások és csoportidentitások jöttek létre.

A kurdoknak nincs olyan nacionalista mozgalmuk, ami egybefogná a teljes kurd etnikumot. Igazából még az sincs tudományosan feldolgozva a társadalomtudományok által, milyen koncepciók vannak a kurd államiságra. Kísérletek persze voltak, ilyen pl. az Iraki Kurdisztán – ám a Barzanî és Talebanî klán által uralt terület nem tekinthető demokráciának. FAM azt sem veszi figyelembe álmodozása során, hogy ha létre is jönne egy olyan Kurdisztán, ami egyaránt lakóhelye lenne a szíriai, törökországi, iráni és iraki kurdoknak, az elég hamar polgárháborús káoszba veszne, köszönhetően az eltérő érdekeknek. FAM láthatólag osztja az „egységes kurd nemzet” illúzióját, ami mint illúzió, hamis!

FAM szerint Erdogan elnyomja a kurdokat. Az atatürki nacionalista hagyomány még erőszakosan törökösíteni szerette volna a helyi kurdokat. Eme jogkorlátozás elleni fellépésként született meg a Kurd Munkáspárt. A Kurd Munkáspárt az USA és az EU terrorszervezet-listáján is szerepel – köszönhetően annak, hogy hasonló módon működtek, mint az IRA és az EPA. Egy-egy terrortámadásnak civilek is áldozatul estek. (A terrorizmus már csak egy ilyen „művészet”, időnként meghal egy-két civil is, na!) 1978 óta folytat harcot a török állammal a Kurd Munkáspárt, 30 000 ember halt meg az összecsapásokban. Erdogan tett a legtöbbet azért, hogy a török államvezetés elvesse integrációs politikájából az atatürki nacionalista elveket. Ami azt jelentette, hogy a kurdok úgy integrálódhattak a török nemzetbe, hogy megőrizhették kurd nemzetiségi identitásukat, cserébe viszont fel kellett venniük a muszlim hitet, Erdogan asszimiláció helyett lehetővé tette a törökországi kurdoknak az integrációt. 2000-ben a török állam fegyverszünetet kötött a Kurd Munkáspárttal, ami után fejlődésnek indultak a törökországi kurd területek.

2011-ben viszont változást hozott a szíriai polgárháború. A Kurd Munkáspárt szíriai szövetségesei ugyanis elűzték az arabokat és a türkméneket a területeikről. A török állam kifogásolta ezt a külpolitikájában. A Kurd Munkáspárt erre felmondta a tűzszünetet, terrorakciót kezdtek török rendőrök, török katonák, török hivatalnokok, török civilek ellen. A szír polgárháború átterjedt Törökországra, elsősorban merényletek révén. A török hadsereg fellépéseinek eredménytelenségét elsősorban az okozta, hogy a Kurd Munkáspárt rendelkezett egy szíriai hátországgal. A török állam célja így egy olyan biztonsági sáv, ami elzárja egymástól a kurdok törökországi és szíriai frakcióit. Törökországnak ez egy olyan biztonságpolitikai célja, amihez minden joga megvan – nem véletlen, hogy nem vétózza meg a NATO! Mint ahogy az sem véletlen, hogy mind Trump, mind Orbán békésen fogadta Erdogant, nem pedig úgy, hogy az arcába vetik: GYILKOOOS! Erdogannak nem csupán joga, hanem kötelessége megvédeni a saját török polgárait!

FAM szerint Erdogan népirtó! Valójában Erdogan nem folytat etnikai tisztogatást. Persze, bizonyos katonai erők túlkapásai előfordulnak – mint minden háborúban! (A háborúban mindig előtörnek az egyes emberből a vad és sötét ösztönök – ezt most magyarázni kell!?) Milyen területre is vonult be a török hadsereg Szíriában? Ahol egykor türkmének és arabok éltek. Az olyan kurd politikai szervezetek, mint a Kurd Népvédelmi Egységek, a Demokratikus Egyesülés Pártja és a Kurd Nemzeti Tanács, elűzte ezeket az embereket. Erdogan, mikor visszatelepíti a Törökországban menedéket kérő és kapó arabokat, igazából helyreállítja az eredeti rendet. A kurd politikai szervezetek nem kissé soviniszták, de ez nem érdekli a magyar szimpatizánsokat.

FAM szerint Erdogan kurd-ellenes. Erdogan egyedül a Kurd Munkáspárttal konfrontálódik, ami nem egyenlő a teljes kurd nemzettel. Tizenötmillió kurd él Törökországban, a fele a helyhatósági választásokon Erdogan-ra szavazott. Emellett Törökország baráti kapcsolatot ápol az Iraki Kurdisztánnal.

FAM szerint a kurdok Európa védelmezői. Az YPG a Szíriai Demokratikus Erők frakciójaként harcolt az ISIS ellen – többnyire kurdok lakta területen. Az igazság az, hogy a kurd fegyveres erők inkább működtek nacionalista, mint internacionalista módon a háborúban. Sokáig probléma volt azzal, hogy az YPG nem volt hajlandó harcba vonulni a nem kurd lakta területeken. A sajátjaikat megvédték, de amikor más nációkat és etnikumokat kellett megvédeni, akkor annak megkérték az árát. Zsoldot kértek azért, hogy a kurd nemzethez nem tartozó civileket megvédjék az ISIS-tól. A kurd fegyveres erők nemzettestvérként védelmezték a kurdokat, de amint szóba jött a nem kurdok védelme, átmentek zsoldosba. A kurd gerilla fiúk és lányok jót kerestek az ISIS elleni hadjáratból. És még így is könnyű dolguk volt, mert sok esetben olyan területekre kellett bevonulniuk, amelyet már megtisztítottak az amerikai különleges erők. Amit a Rozsava-projektről tudósító nyugat-európai és amerikai riporterek kaptak a pózoló kurd harcfiaktól és amazonoktól, az volt a központi vezetés propagandaszövege.

FAM ugyanabba a hibába esik, mint az európai emberek többsége. Mivel képtelen elfogadni az iszlamizmus jelenségét, ezért egy európai fogalommal közeledik a kurdokhoz: ez a nacionalizmus. A gond csak az, hogy ez a nyelvi, törzsi, etnikai identitáskatyvasz, ami a kurdok körül van, az nem nacionalizmus. A kurdok amúgy sem európai nép, hanem minden ízében közel-keleti. Kevesen tudják, hogy az örményországi kurdokat nem csupán a törökök, hanem a többi kurd etnikum is irtotta – a jezidikek nem csupán a törökök, hanem a sajátjaik ellen is védelmet kértek a cári Oroszországtól. Azt is kevesen fogják fel, hogy az iraki, iráni és török kurdok nem részei a szíriai jakobinus kurdok utópiájának, a Rozsava-nak – ha nem osztod a jakobinus (és feminista) gondolatokat, be se tedd a lábad! A mélyen tradicionalista, patriarchális kurdok el sem fogadják a rozsavai állameszmét. Különösen furcsa Rozsava kapcsán az európai ember rajongása, nem egyszer olyat hangoztatva, hogy 1956 forradalmárai is ezt akarták, csak nem sikerült nekik. Honnan tudjuk, hogy Rozsava nem az a gondolat, ami az európai kultúrkörben is megszülte a maga Tanácsköztársaságait? Az európai kultúrkörből szomorúan még nem tűnt el a jakobinizmus iránti szimpátia. A híresztelések szerint nem teljesen alulról jövő kezdeményezés Rozsava, hanem külső amerikai szervezetek is beleadták a maguk dollármilliót. És milyen érdekes, hogy pont akkor jött a rozsavai balos mintaállam, amikor a szíriai tüntetők kezdték a külvilág tudomására hozni, hogy ők iszlamista alapokon képzelik el az új Szíriát! Valahonnan kellett keríteni ott a Közel-Keleten egy „nyitott társadalmat”!

Érdemes lett volna utánanézni az információknak. Nem feketén-fehéren látni a kurd-török konfliktust. Ez nem csupán FAM-ra és baráti körére vonatkozik, de a teljes baloldali szcénára. Természetesen nem elvárás, hogy rajongjanak az Erdogan-rendszerért, hiszen találhatóak benne vitatható és bírálható pontok – de a ló túlsó oldala volt az a szánalmas jelenet, amikor baloldali emberek tucatjai pitiztek a kurd soviniszta jakobinus Kaya Elif-nek. Nem véletlen, hogy az Erdogan-Orbán találkozó elleni tűntetésen Kaya Elif magyar kebelbarátai erőteljesen nyomatták a feminista, jakobinus és soviniszta propagandát. Bár egy olyan országban, ahol Csunderlik Péter és Gólya(fos) Presszó megpendíthetik, hogy a Tanácsköztársaság kísérlete sikerülhetett volna jobban is, nincs is mit csodálkozni! Az már biztos: a NER ellenzéke nem demokratikus! És sajnos Erdogan-é sem!

Az őszirózsás forradalom

(Hatos Pál – Az elátkozott köztársaság)

„Bármilyen furcsának is tűnhet: racionális magyarázat és összeesküvő-mítosz egy tőről fakad, abból a kiirthatatlan vágyból, hogy logikus értelmet tulajdonítsunk a megtörtént eseményeknek. Itt az ideje azonban, hogy a történelem megismerésében is hasznosítsuk a viselkedés- és döntéselméletben egyre inkább tért hódító felismerést: ha egyszer meghoztunk egy döntést, utána sokszor érdekeink ellenére is ahhoz tartjuk magunkat, de azt, hogy döntésünk meghozatalában milyen nagy szerepe volt az irracionális tényezőknek – érzelmeinknek, szenvedélyeinknek, pillanatnyi körülményeinknek és/vagy érdekeink szeszélyes félreismerésének stb. –, gyakran eltagadjuk, hogy magunknak és másoknak is értelmes válaszként adhassunk róla számot.” (Hatos Pál)

 

1,

Van egy olyan érzésem, hogy Hatos Pált nem fogják meghívni előadónak a Józsa Judit Gallériába. Mert hát Hatos Pál azon jobboldali történészek egyike, akinek történészi munkássága nem illeszthető bele az elavult neohabsburgista-neohorthysta narratívába. Meg hát Hatos Pál „csúnyákat” mond Tormay Cecile-ről, Bangha Béláról, Horthy Miklósról és Gömbös Gyuláról. Mondjuk kérdés az is, hogy Hatos Pál előadhatna-e a Gólya(fos) Presszóban is. Mert hát Hatos Pál „csúnyákat” mond Szabó Ervinről, Kassák Lajosról, Kunfi Zsigmondról, Korvin Ottóról, Lukács Györgyről, Sinkó Ervinről, Kelen Józsefről, Hevesi Gyuláról, a Galilei Körről is. Az utóbbi szélsőbalos értelmiség tevékenyen segítette Kun Bélát abban, hogy megbuktassa a Károlyi-kormányt, leverje az őszirózsás forradalmat, átvegye a hatalmat, kiépítse önkényuralmát, és bevezesse a vörös terrort. Kun Béla terror-rendszere rengeteg paraszt, munkás, katona és polgár életét követelte; a brutális gyilkosságokhoz pedig rengeteg, ma is sztárolt balos értelmiség asszisztált lelkesen. Tormay Cecile és Bangha Béla bűne annyi, hogy évtizedekre kiélezte zsidók és magyarok között az ellentétet (antiszemitizmus), Horthy Miklós és Gömbös Gyula politikája pedig nem hozott valódi megoldást, csak közelebb hozta a szakadékot. Hatos Pál egy olyan jobboldali értelmiség, aki nem vallja a neohabsburgista-neohorthysta narrációt, és aki keményen konfrontálódik a jakobinus szellemiséggel. Ez nem probléma; mert hát az igazi 21. századi, modern jobboldaliság ilyen! Hatos Pál ugyanazt az utat követi, amit Szilvay Gergely és Békés Márton – s ez így is van rendjén!

Hatos Pál szerint az őszirózsás forradalom a magyar történelem fordulópontja. Ma az őszirózsás forradalom egy mitológiai tér, amiben a baloldali és jobboldali szubkultúrák és szekták a maguk szájíze szerint rendezik el a maguk hőseit és anti-hőseit. A baloldal és a jobboldal radikálisan eltérő módon interpretálja az első köztársaságot. A baloldali interpretáció szerint Károlyi Mihály kézen fogta a magyar társadalmat, mint egy óvodást, és elvezette a demokrácia fantasztikus világába, de jött a rettenetes ellenforradalom, és elkaszálta az egészet; a jobboldali interpretáció szerint Károlyi Mihály, mint Moszkva ügynöke, összejátszva a másik ügynökkel, Kun Bélával, elveszejtette a magyar nemzetet, de szerencsére jött Horthy Miklós, az ellenforradalom Arthur királya, és megmentette azt, ami menthető. A szélsőbalos és a szélsőjobbos gondolkodás egy nevezőre hozza a Károlyi-kormányzást és a Kun-kormányzást, persze ellenkező előjellel.

Hatos Pál (és remélhetőleg vele együtt egy egészségesebb jobboldali nemzedék) véleménye ennél árnyaltabb és tárgyilagosabb. Károlyit a pacifizmus, vagyis az emberek általános békevágya emelte a hatalomba. A pacifizmus érthető volt, de a nagy-antant geopolitikájával és a kis-antant imperializmusával szemben nem volt kompatibilis. A Károlyi-kormány, mikor szembesült a wilsoni geopolitika csődjével, hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Majd jött Kun Béla és a jakobinus bagázs, akik átvették tőle a hatalmat. Károlyi nem rendelkezett mestertervvel. Hatos szerint a szituációk hozzák a gyors döntéseket, amik aztán alakítják a történelmet, csak utána gyártják az ideológusok mind balról, mind jobbról az értelmező narratívákat. Károlyi naivitása abban állott, hogy azt hitte, elég jó döntést hoznia, és nem számolt azzal, hogy adódhat olyan helyzet, amikor nincs jó döntés, csak kevésbé rossz. Károlyi megbukott ezen a vizsgán.

A jobboldali narratíva szerint Károlyi a felelős a trianoni országcsonkításért – ez sem igaz. Az tagadhatatlan tény, hogy Károlyi Mihály és Jászi Oszkár felelőtlenül kapaszkodott a pacifizmus és a föderáció ideájába. Ugyanakkor a Károlyi-kormányzás alatt alakult meg a Területvédő Liga, és erősödött meg a Székely Hadosztály. Minden pacifizmusa ellenére Károlyi támogatta a Székely Hadosztály tevékenységét. A jobboldali tisztikar Gömbös Gyula vezetésével és a baloldali katonatanács Pogány József vezetésével inkább akadályozták a Károlyi-kormány országmentő politikáját – igaz, mind Gömbös, mind Pogány elvtelen jakobinus karrieristák voltak, akiknek a támogatói csupa frusztrált fiatalember volt. De még a destruktív csoportok tevékenysége ellenére sem juthatott volna diadalra Károlyi politikája. Az első világháború kifárasztotta a magyar hadsereget; szinte alig találtak embert, aki fegyvert fogott volna a hazáért. A román, a csehszlovák és jugoszláv hadseregek viszont teljes támogatását élvezték az antantnak. Horthy Miklós persze, mikor átvette a hatalmat az országban, bátran hivatkozhatott nem csupán Károlyi kudarcaira, hanem előre megkonstruált „árulásá”-ra is. Miközben Horthy cseppet sem volt az a nemzetmentő, amilyennek beállítják hívei (még ma is). A Károlyi-kormány, még ha balfasz módon is, de konfrontálódott a kis-antanttal, míg a Horthy-kormány igyekezett kerülni velük a konfliktust. Az a kis fegyveres ellenállás, amit a jobboldali katonatisztek kifejtettek időnként, is volt inkább Prónay Pál, Héjjas Iván és Ostenburg-Moravek Gyula érdeme – amit egyébként helytelenített Horthy és Bethlen. Károlyi Mihály csak egy bűnbak volt, akire rá lehetett varrni a balhét, miközben Horthy Miklós tiszta lappal kezdhette meg uralmát. Persze később ő is megtapasztalta, milyen keserű is az a bűnbak szerep.

Károlyi Mihályt mentegeti a baloldal, de ez már csak a baloldali szembenézés miatt is rossz irány. Egy bizonyos történelmi helyzetben mindig adódik valamennyi lehetőség az országvezető politika számára – hol kevesebb, hol több. Bizonyos esetekben nem adódik más lehetőség, csak az az egy. A trianoni békeszerződés ilyen téren hasonlóan tragikus, mint az 1956-os szabadságharc: míg az utóbbi egyetlen lehetősége az elbukás volt, addig az előzőnél egyetlen végkimenetel a történelmi Magyarország megcsonkítása volt. Persze, neki lehet menni a falnak, de a fallal való találkozás mindig fájdalmas lesz. Mindazonáltal ez nem mentesíti a döntéshozókat, hogy feleljenek az általuk hozott döntések következményeivel. Mert dönthetett volna máshogy is – mondjuk úgy, hogy nem vesz részt a döntéshozatalban, vagyis lemond a hatalmi pozíciójáról. Azzal, hogy résztvevői vagyunk egy rossz döntés meghozatalának, akár a döntés meghozásával, akár a döntés végrehajtásával, akár a döntés melletti asszisztálással, érvényesítjük a magunk felelősségét. Károlyi erkölcsileg megítélhető, hibás döntéseket hozott, és nehezen bizonyítható, hogy ha nem így dönt, akkor még nagyobb lett volna a katasztrófa. A döntései lehettek volna etikusabbak is – mondjuk azzal, hogy nem nézi tétlenül, mi több megbocsátólag, hogy a koalíciót adó szociáldemokraták elmennek egy baloldali radikalizmus irányába. Utólag mindig bölcsebb az ember, de a politikus közszereplő, ezáltal kritizálható; a politikus olyan ember, aki nem védheti ki a morális ítéletet. A felelősség együtt jár a hatalommal.

  

2,

Az őszirózsás forradalomról sokáig két fajta szakirodalom létezett: 1, elfogultan balos, hol radikálisan (marxista), hol mérsékelten (szociáldemokrata) 2, elfogultan jobbos, ami többnyire leképezte a neohabsburgiánus-neohorthysta szubkultúra világnézetét. Érdekes módon nem a liberális és baloldali értelmiség, hanem a jobboldali próbálkozott meg egy árnyaltabb nézőponttal. Az első jelentkező Salamon Konrád volt – tény, hogy ellenállt mind a szociáldemokrata-marxista, mind a neohabsburgiánus-neohorthysta szemléletmódnak, de sajnálatosan erősen érvényesítette a maga előítéleteit. A második jelentkező Hatos Pál volt, aki szerencsére már zárójelbe rakta a maga előítéleteit. H. Pál a saját elmondása szerint igyekezett nem csupán a következményeket nézni, hanem az okokat is. A történelem (és a politika) történései túl komplexek ahhoz, hogy le lehessen szűkíteni őket egy high fantasy szintjére. Terry Brooks regényeiben még elmegy a Jó és a Gonosz küzdelme, de egy komoly történelmi tanulmányban már az egész komolytalan és fárasztó.

H. Pál történelmi esszéje onnan kezdődik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia diadalittasan belép az első világháborúba. H. Pál megvilágítja nekünk a dualizmus korszakának társadalmát: a merev társadalmi hierarchiát, a paraszt- és munkásosztály egymás közötti ellentétét, a háborgó nemzetiségeket, az akkori politikai elit problematikus hozzáállását a társadalomhoz. Ferenc József ellenzett minden reformtörekvést, míg örököse, IV. Károly választójogi, szociális és nemzetiségi reformokat akart véghezvinni a dualizmus rendszerében. Tisza István, mint magyar politikai tekintély, ellenállt IV. Károly reformtörekvéseinek. Károlyi Mihály és Jászi Oszkár monarchista reformkonzervatívok, akik IV. Károly alatt kívánják megvalósítani a demokratikus Magyarországot – egészen a trónfosztás és a köztársaság kikiáltásáig. Hamarosan egy egész társadalom világosan látta, hogy a Nagy Háború a központi hatalmak számára vereséggel zárul. A legvégén a háborúpárti Tisza István is bevallotta, elvesztették a háborút.

A háborús vereséggel összeomlik a hadsereg, és elénk tárul a háború utáni Magyarország drámája. H. Pál, bár megértéssel kezeli az antimilitarizmus és pacifizmus magyarországi térhódítását, szenvedélymentesen bemutatja, miként vezettek ezek az ideák a köztársasági politika megbénulásához. A baloldali értelmiségi idealizmus egyaránt motorja volt az őszirózsás köztársaságnak és a vörös proletárdiktatúrának – a baloldali idealizmus bukása nem csupán a hazai baloldalnak okozott károkat, hanem a hazai társadalomnak is.

Kellően árnyaltan kerül bemutatásra Linder Béla, szociáldemokrata hadügyminiszter pacifizmusa is: „Ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon fel belőle. Ez az új győzelmes élet a pacifizmus jegyében születik meg. (…) Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”. Linder Béla részt vett a Nagy Háborúban; látta azt a pusztítást és rombolást, amit a nagyhatalmak imperializmusa eredményezett – kiégett alkoholistaként érkezett vissza a magyar társadalomba. Linder részegen mondta a fenti mondatokat, egy olyan időszakban, amikor a frontról fegyelmezetlenül hazaérkező katonák fosztogattak és öldöstek az országban. Linder egyrészt idealistaként, de a frontot megjáró katonaként hitt abban, hogy „soha többé háborút”, ugyanakkor reális politika is volt a részéről, hogy lefegyverezze a frontról hazaérkező katonákat, így véve elejét a hadviselt martalócok rendbontásának.

A politikusokra fókuszáló történetírás torzít, mert magát a politikusokat állítja a történet fókuszába. Az olvasói értelmezésben így a főszereplő politikus hőssé vagy anti-hőssé válik, főképpen a kényes témáknál. A főszereplő összeforr a történettel, így lesz a főszereplő történetformáló erő. Miközben a kép csalóka; egy adott történetet – vagy történelmet – több szereplő alakít olyanná, amilyen. H. Pál nem véletlenül mutat be több szereplőt az őszirózsás eseményből, hol egymás mellé, hol egymással szembe állítva őket. A történelmi korszak szereplői H. Pál interpretációjában nem egy politikai ideológia reprezentánsai, hanem élő személyek, akiket alakít a történelmi korszak. Számos példát hoz H. Pál, felforgatva a jól ismert sztereotípiákat. Bangha Béla először ellenzője, másodszor támogatója, végül ellenzője lesz a köztársasági forradalomnak. A Károlyi-kormány által támogatott konzervatív Székely Nemzeti Tanács célja az erdélyi autonómia megteremtése és a történelmi határok védelme, de a székely társadalomban sokkal égetőbb probléma a földkérdés, mint a honvédelem. Köztársaság vagy királyság – a keresztény felekezetek megoszlása a kérdésben tetten érhető: a reformátusok királypártiak, a katolikusok köztársaságpártiak. Az őszirózsás forradalom előtt Károlyi Mihály és Jászi Oszkár ugyanolyan monarchista reformkonzervatívok, mint a Horthy-rendszerben Szekfű Gyula!

Hatos Pál provokatív állítása, hogy az 1918 előtti események a lezárt múlthoz tartoznak, míg az 1918 utáni események a még le nem zárt múlt részei. H. Pál szerint 1918-ig a történelmi események értelmezése lezárt folyamat, míg 1918 után következő események még mindig társadalmi viták tárgyai. Ez elég merész állítás – és téves is! Most H. Pál provokálni akart, vagy nem nézett eléggé jól körül a saját szakmájában. Csak néhány téma 1918 előttről, amik mindmáig társadalmi viták tárgyai: őstörténet, 1848-as szabadságharc, 1867-es kiegyezés. (De valahol olvastam, hogy még olyan témákban is képesek összerúgni a port a történészek, mint a tatárjárás.) Arról nem is beszélve, hogy az aktuálpolitikán túl is, az átlagemberek többféleképpen értelmezik a magyar történelem eseményeit, az őstörténettől egészen napjainkig. A történelmi emlékezetnek rengeteg a metszete.

Őszirózsás forradalom. A témával kapcsolatos mítoszteremtés nem nyugszik sem balról, sem jobbról. „Demokratikus aranykor” – lehelik áhítattal balról. „Patkányforradalom” – fröcsögik jobbról. H. Pál könyve (de amúgy S. Konrádé is) megfelelő ellenmérgek ezek ellen. A félreismerése helyett érdemesebb megismerni a történelmünket.

Jegyzet

(Pető Andrea - Elmondani az elmondhatatlant)

Az köztudott, hogy a szovjet megszállás idején a szovjet katonák több magyar nőt megerőszakoltak. Az is köztudott, hogy eddig nem került sor a téma feldolgozásra a magyar történettudomány berkein belül.

EDDIG!

https://moly.hu/konyvek/peto-andrea-elmondani-az-elmondhatatlant

Szomorúan nincsenek jó híreim. A téma első (és nagyon remélem, nem az utolsó) feldolgozása a Gender-(ál)tudományok szempontjából történt. Jobban mondva: P. Andrea egy valódi tudomány, a történettudomány eszközeivel feldolgozta a témát, majd leöntötte a Gender kártékony salakanyagjával. Igazából nem rossz anyag ez, sőt, mint szakirodalom, használható is – DE valahogy mégis kártékonyan ideologikus. P. Andrea meggyőződése az, hogy a zsidók… khm, a férfiak alakították sokáig a történelmet és a politikát, pontosan azért, mert a hatalom már hosszú évezredek óta a zsidók… khm, a férfiak kezében van; és ugye, a hatalom birtokában a zsidók… khm, a férfiak írják a történelmet. A történelem zsidó… khm, férfi szemléletű történelem, amiből ki van rekesztve a gój… khm, a nő. Ez a soviniszta szemlélet benne van ezen műben is – mint minden P. Andrea műben. Az a gond, hogy Pető Andrea jó történész (toronymagasan jobb, mint Schmidt Mária) – DE sajnálatosan egy rohadék. Igen, egy szemétláda! Ez a helyzet! Vagyis: használható szakirodalom, de olvasása csakis megfelelő kritikai érzékkel ajánlott.

Közben a Puzsér, a FAM és a Tibi atya által „független lázadó értelmiség”-ként csodált Konok Péter is írt egy dicsérő recenziót a könyvről. K. Péter teljes anarchista meggyőződéssel vallja, hogy senkinek sincs joga elnyomnia az embert – csakis a harmadvonalas feminizmusnak, a Gender-kurzusnak. (Meg úgy an block a jakobinus szellemiségű újbaloldalnak!). Ezen meggyőződése tudatában írt is egy olyan recenziót P. Andrea művéről, hogy az simán tekinthető egy nyelvvel történő végbélmasszásnak. Mondjuk, P. Andrea szereti a nyelvvel történő végbélmasszást, legfőképpen, ha azt férfiak gyakorolják hozzáérző szervilizmussal a seggén.

https://revizoronline.com/hu/cikk/7677/peto-andrea-elmondani-az-elmondhatatlant

Olyanokat ír a jó Péter:

"Maga a téma (a patriarchális társadalom kritikai szemlélete, aktív dekonstrukciója) amúgy is egyfajta küzdelem" (…) "Részemről teljes mértékben osztom Pető Andrea véleményét abban, hogy milyen szinten kell(ene) a háborús nemi erőszak kérdését (mint a patriarchális társadalom alapvető vonásának egy kiterjesztését, vagy inkább aspektusát) egy tágabb, össztársadalmi szinten értelmezni, és ezt hogyan teszi lehetetlenné ugyanennek a társadalomnak az emlékezetpolitikája."

Puzsért idézve: MIAFASZ? A nemi erőszak „a patriarchális társadalom alapvető vonásának egy kiterjesztése, vagy inkább aspektusa”? Igen, baszd meg! Még a végén kiderül, hogy nem is az orosz kiskatonák erőszakolták meg a magyar lányokat, hanem a judeokrácia… khm, a patriarchátus! Vagyis a szovjetek által megerőszakolt nőkért a felelős nem a szovjet katonák, a szovjet hadsereg, a szovjet rendszer, hanem a bolygó teljes férfiállománya, mind a múltban, mind a jelenben, mind a jövőben!

Nem K. Péter az egyetlen, aki üdvözli P. Andrea könyvét. A balliberális Moly is hozza a formáját. Ami igazán meglepett, az a jobboldali Magyar Idők elismerése:

https://www.magyaridok.hu/lugas/tul-a-hallgatas-parancsan-3379462/

És a költői kérdés:

mely szemlélet miatt tartják is károsnak a Gender-tudományt oly sokan? Mely széles társadalmi réteg ellen is történik már hosszú ideje mértéktelen uszítás tudománynak álcázva? Na, ki tudja a választ?

Az őszirózsás püspök

,,Előttem az tisztán áll, hogy a katholikusok forradalmat nem csinálhatnak, s nem csinálnak s nem fognak csinálni... Ez nem a mi mesterségünk! Új idők, forradalmak ott készülnek, ahol forronganak az agyvelők, temperamentumok, szenvedélyek; szikrák ott pattannak, ahol ütköznek érdekek. Természetesen a szenvedésben! Az egyház rendesen nem szenvedő s ütköző rétegben van. (...) Mi a híveinket türelemre, legföljebb passzív rezisztenciára tanítjuk, és nem inszurrekcióra. (...) Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy idővel be (nem) látjuk e helyzetet, s hogy ha nem is vagyunk forradalmárok, de teljesen vallhatjuk a forradalom elveit, a francia forradalomét, a 48-asét, az 1919-ét. S ezt öntudatunkra kell hoznunk. Szabadság, egyenlőség, testvériség nem az evangélium elvei-e? A több gazdasági egyenlőség, a kamattilalom nem keresztény elvek-e? Nem szabad tehát 'sub specie aeternitatis' (az örökkévalóság égisze alatt) úgy nézni a világot, hogy azt megmerevítve lássuk! Ez nem isteni gondolat!” (Prohászka Ottokár)

 

1,

Az őszirózsás forradalommal kapcsolatban érdemes tisztázni, hogy egy spontán megmozdulásként indult, amire aztán később rátelepedett a Károlyi-klikk. Az őszirózsás forradalom, hasonlóan az 1848-as és az 1956-os megmozdulásokhoz, több irányzatot foglalt magában. A jelenség nem újkeletű. Az 1789-es francia forradalmat több irányzat igyekezett tematizálni; ez végül a jakobinusoknak sikerült. Az 1917-es orosz forradalom után lassú ütemben maguk mögé utasították a bolsevikok a mensevikeket, az anarcho-kommunistákat, az anarcho-szindikalistákat, a tanácskommunistákat, a trockistákat és a többi radikális baloldali irányzatot. Az olasz fasizmusban egyaránt tetten érhetőek monarchista és republikánus irányvonalak. Az őszirózsás forradalomban talán három irányvonalat érdemes kiemelni a sok közül: a Károlyi Mihály féle szociáldemokrata, a Kun Béla féle bolsevik és a Prohászka Ottokár féle keresztényszociális elképzeléseket. Én elsősorban a Prohászka által képviselt keresztényszociális gondolatkörről szeretnék szólni, de először mindenképpen vázolnom kell az őszirózsás forradalom eseményeit.

Az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedtek a katonák és a civilek, s 1918. október 28-a és 31-e között utcai tűntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal igyekeztek jobb meggyőződésre bírni a kormányt. A katonák a császári címer helyett őszirózsát és nemzeti kokárdát tűztek a sapkájukra. A középületekről leverték a birodalmi címert. Az őszirózsás forradalom befejezte azt, amit elkezdett az 1848-as forradalom és szabadságharc. A forradalom hatására Magyarország kilépett az Osztrák-Magyar Monarchiából, és államformája királyságból átment köztársaságba. A „népköztársaság” elnevezés nem jelezte még szigorúan a politikai hovatartozást, hanem csupán kihangsúlyozta az úri világtól való eltérést. A Nemzeti Tanács egy olyan független és demokratikus köztársaság kiépítését tűzte ki célul, amelynek a közéletében a magyarok és a nem magyarok egyaránt államalkotó tényezőként vehettek volna részt kiterjedt önigazgatási jogok birtokában. A baloldali történetírás „polgári demokratikus forradalom” jelzővel látta el az őszirózsás eseményeket, míg a jobboldali interpretáció Tormay Cécile szóhasználata révén megvetően „patkányforradalom”-ként illette a magyar köznép megmozdulását. Magam mindenkit óva intek attól, hogy az őszirózsás forradalmat olyan könyvekből rekonstruálja, mint Tormay Cécile Bujdosó könyv, Szabó Dezső Az elsodort falu és Sinkó Ervin Optimisták. Elfogultságuk nem enged az árnyalt megközelítéseknek.

1918. április 8-án a római konferencia arra a megállapodásra jutott, hogy helyt ad az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi politikusai azon követelésének, miszerint Közép-Európában létrejöhessenek franciabarát irányultságú, kis nemzetállamok a Monarchia helyén. Október 16-án a császári kiáltvány tudatta a Monarchia alattvalóival, hogy Ausztria átalakul egy szövetségi állammá, amelyben saját egyedi állami közösséget alkot minden néptörzs, a letelepülési területén. A felszólításra minden egyes nemzeti közösség nekiállt megalakítani a saját Nemzeti Tanácsát. A Wekerle-kormány teljes mellszélességgel kiállt a császári manifesztum, Ausztria föderatív átalakulása és a perszonálunió mellett. A Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt és a Garami Ernő vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párt együttesen megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot, amelynek elnöke lett Károlyi Mihály. A programjuk magában foglalta az ellenkormány funkcióját. A Magyar Nemzeti Tanács létrejötte után megalakult a Katona-, a Munka- és a Diáktanács. Október 20-án elfogadta a kormány a „Szent Korona” országainak függetlenségét. A szituáció azért volt problémás, mert a Wekerle-kormány mindezek után lemondott a kormányzásról, és IV. Károly nem volt hajlandó kinevezni Károlyit miniszterelnökké. Ugyanebben a hónapban sorra kiváltak a Monarchiából a nemzetállamok: kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, kivált Horvátország, megalakult Ausztria új kormánya. A Monarchia megindult a bomlás útján!

Károlyi Mihály benyújtotta a parlamentben a szuverén Magyarország létrehozásáról szóló törvényjavaslatot:

 

„Törvényjavaslat az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal, országokkal fennálló közjogi kapcsolat megszüntetéséről

  1. §. Magyarország ősi függetlenségének teljes visszaállítása.
  2. §. Az 1867. évi XII. t.-c. hatályát veszti és az 1848. III. t.-c. alapján kell kormányozni. Minden hadügy a magyar hadügyminiszternek, minden pénzügy a magyar pénzügyminiszternek hatáskörébe tartozik. Kiegészítésként a magyar külügyminiszteri tárca felállíttatik.
  3. §. A magyar kormány végezze el a likvidációt az osztrák kormánnyal.
  4. §. E törvény azonnal hatályba lép”

 

Az őszirózsás forradalom kitűzött céljai a követezőek voltak (a teljesség igénye nélkül): a háború befejezése; az ország teljes szuverenitásának megteremtése; demokratikus átalakulás; a köztársasági államforma kialakítása; a nemzetiségekkel való megbékélés az ország területi integritásának sérelme nélkül; a választójog demokratikus reformja; amnesztia a politikai okokból bebörtönzötteknek; a sajtó- és véleményszabadság, az egyesülési és gyülekezési jogok biztosítása; a parasztok földhöz juttatása; munkaügyi programok, népjóléti intézkedések, szociális törvények; a belső rend helyreállítása; a történelmi Magyarország védelme!

Fontos kihangsúlyozni, hogy lényegét tekintve az őszirózsás forradalom nacionalista megmozdulás volt! A nacionalista jegyei miatt volt problematikus a későbbi marxista történelemírásnak is.

Október 27-én ifj. Andrássy Gyula gróf benyújtott egy különbékét igénylő jegyzéket Wilson elnökhöz. A jegyzékben a magyar kormány elismerte a csehszlovákok és a délszláv népek önrendelkezési jogát, s ígéretet tett a Németországgal kötött katonai szerződés felbontására. Október 29-én a Monarchia Olaszországtól is fegyverszünetet kért. November 3-án a Monarchia küldöttsége Padovában aláírta a fegyverszüneti okmányt. Az okmány értelmében ki kellett vonni az osztrák-magyar haderőt a dél-tiroli, isztriai és dalmáciai területekről, emellett ki kellett üríteni Horvátországot. A Károlyi-kormány, karöltve a közvéleménnyel, kedvezően fogadta a padovai fegyverszüneti szerződést, mivel csupán Horvátország átadását írta elő a magyar állam felé. Különös módon a magyar közvélemény jogosnak tartotta a horvátok azon igényét, hogy elszakadjanak Magyarországtól. A Dráva, mint demarkációs vonal, nem okozott nagy meglepetést. Mindezzel a Monarchia kilépett az I. világháborúból, mint vesztes!

A császár kinevezte József főherceget homo regiussá a magyarországi helyzet normalizálása érdekében. A fővárosban tűntető munkások és katonák a Magyar Nemzeti Tanács céljaival azonosultak, nem pedig a Monarchia elveivel, éppen ezért felháborodtak, amikor József főherceg Hadik János grófot nevezte ki miniszterelnöknek Károlyi helyett. Megakadályozták a Nemzeti Tanácsra esküt tevő katonaság elszállítását Budapestről, és követelték Károlyi miniszterelnökké való kinevezését.

Október 28-án a Lánchíd pesti hídfőjénél a tömegbe lőtt a rendőrkordon, aminek következtében öten meghaltak és sokan megsebesültek. Rákövetkező nap a rendőrség csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz. A Csernyák Imre repülőszázados vezette Katonatanács elfoglalta Budapest stratégiai pontjait: középületeket, élelmiszerraktárokat, pályaudvarokat, telefonközpontokat. Két elszállításra váró menetszázad fellázadt, és egyesült a fővárosban tűntető forradalmi tömeggel, megakadályozva a menetszázadok frontra irányítását. A Conti utcai börtönből kiszabadították a Galiei Kör tagjait és a forradalmi szocialisták néhány vezetőjét. Az antiliberális jobboldal néhány vezéralakja megkísérelt kirobbantani egy ellenforradalmat, de szervezetük, a Nemzetvédelmi Szövetség csak arra volt képes, hogy 50 000 példányban kinyomtatták és szétszóratták a programismertető brosúráikat. Lukachich Géza tábornok, Budapest katonai parancsnoka felajánlotta IV. Károlynak, hogy az utasítására belelövet a tömegbe, így akadályozva meg a forradalmat, de a császár helyette inkább megadta magát a népakaratnak.

Mindezek hatására József főherceg visszavonta Hadik János gróf miniszterelnöki kinevezését, és kinevezte miniszterelnöknek Károlyi Mihályt. Ifj. Andrássy Gyula meghökkent az események ilyetén fordulatán: „A Monarchia sorsa végleg akkor dőlt el, mikor, még mielőtt Hadik kormányát megalakíthatta, és a kinevezést megkapta volna, a király Lukachich azon telefonon tett kérdésére, hogy lövessen-e és azon jelentésére, hogy sikerre nincs remény, az ellenállást feladja. Így a legrövidebb időn belül kapitulálni kellett, és Károlyi az utca nyomása alatt, mint a forradalom győztes vezére lesz miniszterelnök. Egy percig sem hittem, hogy a forradalom, ezen győzelme után, még meg lesz fékezhető.”

Károlyi kormányt alakított a Függetlenségi és 48-as Párt, a Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt képviselőiből. Garami Ernő volt a kereskedelemügyi, Kunfi Zsigmond a népjóléti, Jászi Oszkár a tárca nélküli, Berinkey Dénes az igazságügyi és Nagy Ferenc a közélelmezési miniszter. Károlyi toborzott a kormányába a régi Függetlenségi Pártból is: Batthyányi Tivadar gróf volt a belügy-, Lovászy Márton a vallás- és közoktatásügyi, Búza Barna a földművelésügyi miniszter. A Függetlenségi Párt irányába tett gesztussal szerzett támogatást a középrétegek, a tisztviselők és a birtokos csoportok köréből. Károlyi mögött állt a jól szervezett szociáldemokrata munkásság és a szellemi-tudományos élet elitjét jelentő budapesti értelmiség. Mindezek mellett az újdonsült miniszterelnök megkapta a külügyi tárcát is.

Október 31-én, az őszirózsás forradalom utolsó napján egy katonai különítmény legyilkolta Tisza Istvánt, az egykori miniszterelnököt. Még 1913-ban az államhatalom megerősítése és a háborús készülődés érdekében fokozatosan korlátozta a gyülekezési jogot és erősítette a cenzúrát. A szarajevói merénylet után ellenezte a hadba lépést, mivel felkészületlennek tartotta az országot, féltette a Monarchia biztonságát, és tartott az Erdélyre vonatkozó román igényektől. Később viszont egészen erőszakos haláláig fanatikusan kitartott a háború folytatása mellett. Állhatatosan megmaradt a helyén, de a koalíciós kormány létrehozására irányuló kísérletei kudarcosak voltak. Tisza ellenezte a reformokat, és konfrontálódott a katonai vezetőkkel, így egyre népszerűtlenebb lett a közvélemény szemében. IV. Károly végül 1917-ben felmentette a kormányfői posztról. Még ugyanezen év szeptemberében ezredesként kiment a frontra. Tisza lett a háborús vereség és a régi rend avíttas szimbóluma. 1918. október 17-én bejelentette a Parlamentben a háború végét. Október 31-én négy katona agyonlőtte a Hermina úti villájában.

Minden forradalomnak mellékterméke a csőcselék pusztítása. Az őszirózsás forradalom sem volt mentes az erőszaktól. Budapesten és vidéken egyaránt történtek tragikus, emberéleteket követelő események. Novemberben és decemberben rendbontások és parasztlázadások, egyéb súlyos atrocitások történtek vidéken. A forradalmat éltető tömegtűntetések átmentek erőszakoskodásba. A parasztlázadások oka a rengetegszer beígért földosztások elmaradása volt. A katonai és polgári különítmények nem egyszer önhatalmúlag és önkényesen cselekedtek számos településen. Fosztogatások és megtorlások voltak Eperjesen, Muraközben, Galgócon, Kulán, Melencén, Törökbecsén, Facsádon, Jósikafalván, Munkácson, Látrányban, Adonyban, Miskolcon, Nyíregyházán. Egy lugosi repülőgép számos bombát dobott fosztogató román parasztokra. Az összesítések szerint 590 áldozatot kötnek a forradalmi eseményekhez. A forradalom során meggyengültek az államszervek és a hadsereg, melyek így képtelenek voltak biztosítani és megvédeni az ország területi integritását. A munkabeszűntetések miatt nyomasztóbbá vált a háború okozta áruhiány. A szénbányák elvesztése miatt majdnem két évig nem lehetett fűteni a lakóházakat. A Károlyi-kormánynak szembe kellett néznie a Monarchia összeomlásából, a közös ügyek megszűntetéséből és az önálló állami lét visszaállításából fakadó problémákkal – vagyis rendet kellett teremtenie az országban. A kormány igyekezett létrehozni az önálló külképviseleti szerveket, a pénzügyi és katonai ügyek saját igazgatási szerveit. A belső rend megszilárdítása érdekében már a fővárosban be kellett szolgáltatni a fegyvereket. A Nemzeti Tanács plakátjai a rend fenntartására szólították fel a katonákat, a munkásokat, a parasztokat és a polgárokat. A megalakított nemzetőrség végül helyreállította a rendet az országban.

A Károlyi-kormány a nemzeti függetlenséget nem trónfosztással akarta megvalósítani, hanem perszonálunióval. 1918. november 13-án IV. Károly az eckartsaui nyilatkozatában lemondott a magyarországi államügyek viteléről, és elismerte a magyar nemzet által választott államformát. Ugyanakkor IV. Károly magáról a trónról nem mondott le, amivel sok problémát okozott a későbbi kormányzónak, Horthy Miklósnak. A forradalom győzelme után rendezni szükségeltetett a jogfolytonosság, az államforma és az alkotmányosság kérdését. Novemberben széleskörű tömegmozgalom követelte a köztársaság kikiáltását és az ország demokratikus átalakítását. Ekkor már kikiáltották Ausztriában, Németországban és Csehszlovákiában a köztársaságot. Végül nálunk is föloszlatták a képviselőházat, berekesztették a főrendiház üléseit, és felbomlasztották a régi törvényhozás legfőbb pártját. A Magyar Nemzeti Tanács ideiglenesen alkotmányozó nemzetgyűlésként kinyilvánította a Néphatározatokban, hogy Magyarország szuverén és autonóm köztársaság. Magyarország innentől népköztársaság. (A szociáldemokrata köztársaság nem „szocialista köztársaság”; a „nép” szóval csak nyomatékosítani akarták a polgári Magyarország és az úri Magyarország közötti különbséget.). Törvénybe iktatták az általános választójogot, a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot, a földreformot. Ideiglenes jelleggel hozták létre azt a köztársasági elnöki tisztséget, amit csak 1919. január 16-tól tudott betölteni Károlyi Mihály gróf. Megszűnt a Pragmatica Sanctio, mint Ausztria és Magyarország közjogi viszonyát szabályozó alapelv – Magyarország alkotmányosan elszakadt Ausztriától. 1918. november 16. – 1919. március 21., az Első Magyar Köztársaság időszaka – ezt szűnteti meg majd a Tanácsköztársaság.

Lassan eljött az a szomorú pillanat, amikor Károlyi Mihály elárulta az őszirózsás forradalmat! Minden marxista, liberális és „nemzeti” történelemhamisítás ellenére a revízió az őszirózsás eszmeiség része volt. A forradalmat kirobbantó katonák, parasztok, munkások és polgárok többsége bízott abban, hogy a Károlyi-kormány, mely vállalkozott az őszirózsás mozgalom vezetésére, megvédelmezi a történelmi Magyarországot a területcsonkítástól. Károlyi ahelyett, hogy felvállalta volna a revíziót, megalkudott a külfölddel.

Az önálló külpolitizálás terén kizárólag Ausztria ismerte el a magyar köztársasági rendszert. A Károlyi-kormány tucatnyi diplomatát küldött a délszláv, a csehszlovák és az olasz államfőkhöz. Egyedül az olasz frontra vonatkozott a padovai szerződés. Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni antant haderőparancsnokával volt szükséges tárgyalni az országra vonatkozó fegyverszüneti előírásokról. 1918. november 7-én Belgrádba érkezett a Károlyi-delegáció. Cinikus és megvető volt a tábornok tárgyalási stílusa, mellyel érzékeltette, hogy nem sok jóra számíthat a delegáció. Az antant katonai konvenciója a Beszterce, Marosvásárhely, Baja, Pécs vonaltól északra kívánta visszarendelni a magyar egységeket. A kiürített területek közigazgatásával és az antantcsapatok magyarországi mozgásával kapcsolatos előírások súlyos károkat ígértek Magyarországnak. Károlyi Mihály aláírta a konvenciót, mert így kívánta megszerezni a Magyar Köztársaság nemzetközi elismerését. A szomorú valóság az, hogy a Károlyi-kormány ezek után nem rendelkezett számottevő hatalommal a történelmi Magyarország fölött. Károlyi a konvenció aláírásával tagadhatatlanul legitimálta az ország területi széthullását. Megjegyzendő: Károlyi még próbált alkudozni az antanttal, tiltakozott az ország megcsonkítása ellen, sőt még egyes területekre fegyveres csapatokat is kiküldött (pl. Székely Hadosztály), amelyek eredményesen verték vissza a kis antant egységeit. Ami igazán problematikus volt, az a Vix-jegyzék elfogadása. A Vix-jegyzék aláírásával…

Károlyi Mihály elárulta az őszirózsás forradalmat!

Természetesen ez nem volt törvényszerű: Károlyi Mihály lehetett volna Friedrich Ebert is; Magyarország követhette volna Németország példáját is. Friedrich Ebert szociáldemokrata politikus, az SPD vezetője volt; mérsékelten revizionista, szakszervezeti szocialista és liberális beállítottságú, akit hidegen hagyott a marxizmus ideológiai csatározásai. Elméleti teóriák helyett jobban foglalkoztatta, miként lehetne javítani a német munkásosztály szociális, kulturális és morális életkörülményein. Sajnálatosan támogatta Németország háborús törekvéseit, de a háború vége felé azért ő is belátta a vesztes békekötés elkerülhetetlenségét. Realista politikusként látta, hogy Németország megérett a demokratikus átalakulásra; Károlyihoz hasonlóan sürgette a szociális és demokrata reformokat. Ellenben gyűlölte a kommunistákat, és amikor a Spartakus, szélsőbaloldali szervezet kirobbantotta a forradalmat, összefogva a Freikorps-szal, leverte azt. A német szélsőbal mindmáig azzal vádolja Ebert-et, hogy elárulta a forradalmat, és a szemére vetik, hogy kivégeztette Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. A Spartakus-felkelés során a kommunisták halomra öltek rengeteg katolikust és reformátust, keresztényt – meg minden olyan ateistát, aki nem értett egyet a „szép eszme” céljaival. Végül is Ebert-nek megvolt minden indoka az 1919-es német forradalom leveréséhez. Ebert a kommunisták feletti győzelem után, mint a Német Birodalom elnöke és kancellára, végrehajtotta a szükséges demokratikus átalakítást; ez lett a hírhedt Weimari Demokrácia. Ebert csak felemás eredményeket ért el a reformok terén; a jobboldali junker réteg ott akadályozta, ahol csak tudta, így rengeteg probléma nem került megoldásra. Végül a liberális Gustav Stresemann politikája tette rendbe azt, ami Ebertnek nem sikerült. De hiába, a Nagy Gazdasági Világválság összezúzta azt, amit közösen elért Friedrich Ebert és Gustav Stresemann politikája. Aztán jöttek a nácik…

Károlyi Mihály viszont nem követte a Friedrich Ebert-i utat: ami meg is pecsételte Magyarország további sorsát! A magyarországi baloldal hol hallgatásba merül, hol menti a menthetetlent. Károlyi Mihály nem csupán az őszirózsás eszmeiség elárulása miatt problémás, hanem azért is, mert asszisztált Eduard Benes magyarellenes politikájához, és nagykövetként kiszolgálta a szovjet bolsevizmust. Mindezt pedig egy szóval mentegetni, miszerint „naivitás”, mely „megbocsátható”, a történelmi múlttal való szembenézés megkerülésére szolgáló kenyőcs! Szerencsére, míg Csunderlik Péter és balos történész társai mentegetik Károlyi végzetes baklövéseit, Salamon Konrád és Hatos Pál történészek már felvázoltak egy korrekt portrét Károlyiról.

1919. októberre a délszláv hadsereg elfoglalta Tolna, Somogy és Baranya megyék déli részét, Pécs, Bátaszék, Baja, Szeged városokat. A román haderő bekebelezte Erdélyt és az Alföldet. A demarkációs vonalat átlépő román, szerb és cseh katonai egységekkel szemben a Székely Hadosztály igyekezett szembeszállni Felvidéken és Erdélyben. Károlyi Mihály bár tiltakozott Ferdinánd Vix alezredesnél, de határozottan megtiltotta a katonai ellenállást. A kormány a végén nem rendelkezett bármikor bevethető, lojális hadsereggel. A tisztikar nagy része ellenségesen viszonyult a miniszterelnökhöz. Linder Béla, Böhm Vilmos és Stromfeld Aurél megpróbálta toborzással újjászervezni a hadsereget, de a csalódott katonatanácsok már nem hallgattak rájuk. Katonai szempontból impotens volt a Károlyi-rezsim, melynek következményeit jól foglalja össze Szijj Jolán, történész és levéltáros: 1919. január végére az idegen csapatok által megszállt országrészek és a maradék Magyarország határa nagyjából megegyezett az 1919. január 18-án Párizsban ünnepélyesen megnyitott békekonferencia által jóváhagyott későbbi határokkal.”

Jászi Oszkár még megpróbálkozott a „Keleti Svájc” tervezettel. Demokratikus államok szövetségére alapozva akarta megszervezni a Duna-medencét. Ausztria, Csehország, Magyarország, Illíria és Lengyelország vett volna részt a szövetségben. A tervezetében egyrészt Magyarország megőrizte területi integritását, másrészt biztosítva volt a nemzetek széleskörű autonómiája. A román küldöttséget vezető Juliu Maniu megvetően legyintett Jászi tervezetére. A „Keleti Svájc” koncepciót elsöpörte az új nemzetállamok öntudatos és agresszív nacionalizmusa.

A Károlyi-kormány támogatottsága nem volt stabil. A hivatalukból elűzött jegyzők, a régi rendőri és csendőri hivatal számottevő része szembefordult Károlyival. A revíziós propaganda szervezésére alakult társadalmi szervezet, a Területvédő Liga (TEVEL) és a leszerelt tisztek bajtársi gyülekezete, a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) határozottabb fellépést kívánt a kormánytól a kis-antant csapataival szemben.

A szociáldemokraták elfogadhatatlannak tartották a Vix-jegyzéket, ezért új kormányt akartak létrehozni a bolsevikok kormányba való bevonásával. Károlyi hallani sem akart a Kun Bélával való egyezkedésről, és ezért megtiltotta a bolsevikokhoz való közeledést a kormánytagoknak. A szociáldemokraták Károlyi háta mögött, annak tudta nélkül kiegyeztek a bolsevikokkal. Károlyi, mikor ez tudomására jutott, önként lemondott a kormányával, és a hatalmat átadta a „proletariátus” kezébe. Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla bolsevik vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Garbai-klikk a szociáldemokrata és a kommunista pártok egyesüléséből várta az igazi szocialista párt megszületését, de valójában Kun Béla útját állta minden szociáldemokrata és keresztényszociális kibontakozásnak. Kun Béla, mihelyt átvette Magyarország vezetését, leverte az őszirózsás forradalmat, megszűntette a forradalom pozitív vívmányait, és kiépített egy rövidéletű autoriter államot. Kun Béla hűen követte a lenini modellt: ahogy az orosz bolsevikok leszámoltak a mensevikekkel, úgy szorították margóra a magyar Lenin-fiúk a szociáldemokratákat. Ami a Kun-rezsim keze alatt megszületett ebben a vérzivataros időszakban, annak nem sok köze volt a szocializmushoz. Kun Béla valójában csak pontot tett az őszirózsás forradalom eszméinek elárulására, amit Károlyi Mihály és elvtársai vittek végbe, amikor meggyengítették a magyar hadsereget, aláírták a területi csonkításokról szóló okmányokat, és hagyták megszállni a magyar területeket. Az egészben a legszomorúbb az, hogy Kun Béla az irredenta Vörös Hadsereg megszervezésével és bevetésével felvállalta azokat a revíziós törekvéseket, ami Károlyi Mihálynak lett volna kötelessége.

Károlyi Mihálynak persze nem vitatom el a pozitív érdemeit: így az első világháborús törekvések ellenzését, az ország ősi függetlenségének megteremtését, a társadalom demokratizálását, a köztársaság alapjainak lerakását és a földosztást. De az őszirózsás eszmeiség meggyalázása menthetetlen és megbocsáthatatlan a részéről, mivel ezzel súlyos károkat okozott a demokrácia és a köztársaság későbbi híveinek, a baloldali tradíciónak, a polgári radikalizmusnak, és nem utolsósorban a nemzetnek. Valójában ő húzta az első ecsetvonást a vásznon: Károlyi Mihály elárulta, Kun Béla leverte az őszirózsás forradalmat, előkészítve a terepet Horthy Miklósnak, aki mindent megtett annak érdekében, hogy ne ismétlődhessen meg az őszirózsás fellángolás.

Miért jelentős a magyar történelemben az őszirózsás forradalom?

A modern magyar nemzetnek igazi alulról jövő forradalma ez. A magyar nép elemi erejű szabadságvágyának kirobbanása még akkor is, ha a forradalom élére került vezetői alkalmatlanok voltak a feladatra mind szellemi képességüket, mind erkölcsi magatartásukat tekintve. Máig nem történt meg a kanonizálása. A marxista történelemírás heroizálta a Tanácsköztársaságot, de az őszirózsás forradalmat nem. A jobboldali narratíva a trianoni békeszerződés okának egyenesen megjelöli a demokratikus forradalmat, ami felszínes és mellőz mindenféle árnyaltságot. A forradalom létrehozott egy rövid ideig tartó nemzeti konszenzust, mondhatni ismét megteremtette a modern magyar nemzetet. A főrendek aktívan szerepet vállaltak a trónfosztásban és a köztársaság kikiáltásában.

A célkitűzéseinek alappillére a magyar szuverenitás, az állampolgári szabadságjogok és a társadalmi igazságosság. A nemzeti önrendelkezés programja a független magyar minisztériumok, a nemzeti hadsereg, a nemzeti bank, a szuverén magyar állam. Ami az akkori geopolitikai helyzetben szükségszerű volt: egy olyan Magyarország, ami nincs alárendelve a Habsburg-dinasztiának! Mindez kifejeződött a trónfosztásban, a Monarchiából való kilépésben, a „királyság helyett köztársaság” ideájában, az osztrák hadsereg kivonulásában és a Kossuth-címer visszaállításában. A szabadságjogok programja a törvény előtti egyenlőség, az egyházak egyenjogúsítása, az általános választójog, az egyesülési és gyülekezési szabadság, a teljes vélemény-, sajtó- és szólásszabadság, a többpárt-rendszer, az egyenlő és titkos választások. A társadalmi igazságosság programja az általános adózás, az úrbéri viszonyok megszűntetése, a földosztás, a nyolcórás munkanap, a gyermekmunka betiltása, a munkanélküli segély, a beszolgáltatások megszűntetése. Röviden: út egy szolidáris nemzetközösségbe.

Az őszirózsás forradalom győzött itthon, de elbukott a kedvezőtlen nemzetközi helyzet és a külföldi beavatkozás miatt. A forradalmi elit árulása, a román-csehszlovák invázió, az orosz állam által finanszírozott bolsevikok aknamunkája és a feudálkapitalista ellenforradalom darabokra törte a köztársaságot. A magyar nemzet nem számíthatott segítségre: míg 1848-ban az európai nagyhatalmak a Habsburg Birodalom fenntartásában voltak érdekeltek, 1918-ban a feldarabolásában. Anglia és Franciaország nem minket, hanem a románokat és a csehszlovákokat támogatta diplomáciailag és katonailag. A forradalom bukását követte a visszarendeződés, a restauráció, de nem lehetett megfeledkezni azokról a progresszív társadalmi célokról, amelyeket fegyverrel vívott ki magának a magyar nép. Az első kedvező történelmi helyzetben realizálódtak ezek a célok. Azok a katonák, parasztok, munkások, polgárok, sőt nemesi származásúak, akik kitűzték a sapkájukra az őszirózsát, a mellényükre a kokárdát, elszántan küzdöttek a nemzeti önrendelkezésért, a polgári szabadságjogokért és az igazságosabb társadalomért. Mindezen célok a közös minimum, ami felette áll a politikai pártok mindennapos csatározásainak.

Az őszirózsás forradalom jelenti azt a pontot, amihez viszonyítva tisztában vagyunk vele, kik vagyunk politikai közösségként. Köztársaságként.

2,

A piarista Schütz Antal professzor szerint Prohászka Ottokár a magyar katolikus reneszánsz neobarokk jelensége. Prohászka a filozófia terén az irracionális, az érzelmeket és az életet középpontba helyező, molinista teológiájának szubjektív misztikáját szembehelyezte az absztrakt formális megismeréssel. Műveiben még ma is érezhető a barokk hangulat, pátosz és ritmus. Szomorú módon Prohászka egyfajta szellemi előkészítője volt az 1918-1919-es forradalmakat követő újkonzervatív rendszernek. Prohászka sírfelirata: „Apostolus et praeceptor Hungarie” – vagyis „Magyarország apostola és tanítómestere”. Prohászka az evangéliumi ember, aki bizonyítja az életével és a tanításaival, hogy a modern világban lehet és kell élni az evangéliumot. Szellemi érdeklődésének a perspektívája be volt állítva a végtelenre. A katolicizmust, mint egyetemes életelvet és életfilozófiát, igyekezett realizálni az individuális és kollektív lét egész vonalán. A prédikációi szerint élte a mindennapjait, és alázatos maradt minden körülmények között.

Most, hogy rátértünk a székesfehérvári püspökre, előre jelzem, nem kísérlem meg a Prohászka-problematika feloldását. Célom, hogy a magam szerény eszközeivel elősegítsem a higgadt és körültekintő feldolgozást, mely nélkülözi az apologetikus indulatot. A vállalás nem kockázatmentes, hiszen ma nagy a dívatja a történelmi események és személyek feketén-fehéren való láttatásának. A marxista történelemírás a Prohászka fasiszta ideológusként való beállítása mellett abszolutizálta a „keresztény nemzeti kurzus” intellektuális kiszolgálását, teljesen letagadva a püspök őszirózsás tevékenységét. A szocializmus ellenségének ábrázolták Prohászkát, miközben ő indította el útján a magyarországi keresztényszociális mozgalmat. A kényes pont életművében az antiszemitizmusa, melynek a révén a marxista szakirodalom hazug módon fajgyűlölőnek állította be a püspököt. A magam részéről siralmasnak tartom, ahogy bizonyos katolikus és jobboldali értelmiségiek mentegetik Prohászka antiszemitizmusát. Amikor a szélsőjobb megemlítődik Prohászka kapcsán, akkor felbukkan a „félreértett antiszemitizmus” szópárocska, vagyis az, hogy a szélsőjobb „félreértette” az antiszemitizmusát. Valójában nem értelmezi félre, hanem következetesen alkalmazza a keresztény antiszemitizmust. A keresztény antiszemitizmus ezen sajátos katolikus-jobboldali interpretáció szerint jogos, érthető és igaz. Miközben igazából semmi keresnivalója a 21. században, ahol a humánum törvényei ellen való, ha valakit a származása és a vallása miatt igyekeznek kiütni a nyeregből. A jobboldali narratíva tagadta az antiszemitizmusát, a szélsőjobb pedig pozitív örökségként dédelgette a püspök ócska zsidózás-gyűjteményét. (De hát mi mást őrizne meg a magyar szélsőjobb a prohászkai örökségből, mint ami ócska, megfelelve saját erkölcsileg lapos természetének?) Prohászka Ottokárnak voltak rosszabb pillanatai. (Bibó Istvánt sem a kezdeti zsidó- és németellenes kirohanásaiért becsüljük és tiszteljük a magyar szellemtörténetben.) „Prohászka ugyanis sokak szemében tabu, akiről vagy jót, vagy semmit; akiről csak a rajongás felső fokaiban lehet beszélni; akinek minden lépését és minden szavát olyan föltétlen tisztelettel kell bámulni és javallani, mintha nem is ember lett volna, hanem minden bírálaton fölülálló angyal.” (Rónay György). Prohászka nem volt kevesebb ember az antiszemitizmusa miatt, ugyanakkor antiszemitizmusa nem érték az életműben.

Prohászka, mivel kapcsolatban állt a realitásokkal, döntő szerepet látott a politikában. Mindenképpen szerette volna előkészíteni a katolicizmus politikai térfoglalását. Spirituális faktoraként működött a magyar katolikus politikának. Naivan hitt abban, hogy a gondosan kidolgozott politikai programja, mely nem realizálódhatott sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla országlása alatt, majd megvalósul az ellenforradalom vezére, Horthy Miklós zászlaja alatt. A székesfehérvári püspök azt várta a „keresztény nemzeti kurzus”-tól, hogy teljesíti a keresztény megújhodás óhaját, és létrehozza a jézusi alapelveknek megfelelő társadalmi berendezkedést. Amire még rejlett lehetőség az őszirózsás forradalomban, még csírájában sem volt meg az ellenforradalmi rendszerben. Prohászka pályáján az 1919 utáni időszak, bizonyos pozitív eredményei dacára, hiba, elcsúszás, tragédia. A püspök folytatta addigi működését, a keresztényszocialista program megvalósításának kísérletét. Csalódására, a Horthy-rezsim távol állt az ő keresztény, nemzeti és szociális elképzeléseitől. A feudálkapitalizmus gazdasági és társadalmi szerkezetében végbemenő modernizáció masszívan bebiztosította a nagytőkés-nagybirtokos réteget.

Az 1919 utáni időszak után jött a „neobarokk társadalom” (Szekfű Gyula), a „görénykurzus” (Szabó Dezső), a „keresztény kurzus keresztények nélkül” (Prohászka Ottokár), a „hárommillió koldus országa” (Ady Endre). A Horthy-rezsim azt ígérte a győzelem kapujában, hogy megteremti a nemzet egységét. A keresztényszocializmus felhívta a figyelmet, hogy a társadalmi összefogás nem korlátozódhat a szűk középosztályra, hanem be kell kapcsolni a szélesebb rétegeket a nemzet életébe. Az organikusan építeni akaró kereszténydemokraták nem voltak képesek széles népszerűségre szert tenni a középosztály, a munkásosztály és az értelmiség köreiben. A Trianon utáni harmadik nemzedék elmenekült a fájdalmas valóság elől az 1848 előtti barokk fantáziátlan kópiájába. A neobarokk épületek tökéletesen megjelenítették a társadalom neobarokk gondolkodásmódját. A neobarokk stílus gyökereiben eltért a 18. századi magyar barokktól. A horthysta elit a forradalmak népbarát frazeológiájának ellenpólusaként elfordult a szegény néptömegektől. A rendszerhű művészek barokkosan, nagyúri formákban alkottak, radikálisan elidegenedve a realitásoktól. A gentry életforma és a súlytalan tekintélytisztelet szervesen beépült az elitek élet- és gondolkodásmódjába. A neobarokk hívei külsőségben és mentalitásban csatlakoztak az 1848 előtti nemességi tradíciókhoz. Azok a rétegek, akik felküzdötték magukat a hatalomba, felvették a régi nemesi formákat, ruházatot, építészetet, címeket, rangokat, kasztokat. A szelekció és a kontraszelekció mellett a tekintélyelvűség biztosította a rendszer stabilitását. A tekintélynek nem volt súlya, mert nem volt kiharcolva, hanem egyedül a pozíció, a dekórum, a cím és a rang biztosította a meglétét. A Széchenyi-féle reformkonzervativizmusnak, aminek Szekfű Gyula is a híve volt, nyoma sincs ebben az újkonzervativizmusban. A neobarokk azt konzerválta, ami destruktív és dekadens: a harmadik nemzedék beteges örökségét. A társadalmi és állami életben beállt a krízis.

A 18. század barokk hordozója a katolicizmust képviselő ellenreformációs egyház. Magyarországon a barokk és a katolicizmus képviselője Pázmány Péter volt a 18. században, s a neobarokk és az újkatolicizmus képviselője Prohászka Ottokár volt a 20. században. A századfordulótól mélyreható, a katolikus hívek erejét és aktivitását megnövelő változáson ment át a katolicizmus. De a magyar politikai katolicizmus nem ért el akkora sikereket, mint az osztrák keresztényszocialisták politikai aktivizmusa. A katolikus magyarság többsége kívül maradt a politikán. A katolikus öntudatra nem az egyre életidegenebb pártpolitika, hanem a transzcendens vallási világnézet ébresztette rá az embereket. A keresztény öntudatosodás jelentős megindítója Prohászka Ottokár, akinek a beszédei és az írásai felébresztették a magyar katolikus közeget az alvó állapotból, s rávezették őket az élő hitre, a pozitív katolikus életmódra. Az agrárlakosság és az ipari munkásság érdekében intézett érzelemdús beszédei miatt elnevezték a szegénység lángszavú apostolának. Sajnálatosan radikalizmusát maga alá temette a neobarokk propagandagépezet. Prohászka célja volt a keresztényszociális világnézet intézményes realizálása, ami elbukott a feudálkapitalizmus ostroma során. A püspök nem jutott diadalra a politikában és a gazdaságban. A katolikus társadalomszemlélet elvárta az államjog és a kormányzás terén a természetjogi és valláserkölcsi elvek érvényesítését – végrehajtása nem volt túl következetes, sokkal inkább felszínes. A Horthy-rendszer korrupt és gyarló működése nem elégített ki egy hithű katolikust sem.

Prohászka Ottokár elhunytakor megkezdték összegyűjteni a szentség tanúságára utaló adatokat. Díszes albummal adózott a Horthy-rendszer az emlékének. Fiatal katolikus értelmiségiek vállalkoztak szellemi örökségének ápolására. A Prohászka Ottokár Társaság lett a bölcsője az 1930-as évek reformkatolicizmusának. A Prohászka-örökségért 1935-ben indult meg a küzdelem a kereszténydemokraták és a szélsőjobboldaliak között. A kereszténydemokraták felfedezték a prohászkai életműben a katolikus rendszerkritika és a keresztényszocialista alternatíva forrását. A nyilaskeresztesek átértelmezték hungarizmusát, és átvették antiszemitizmusát. Prohászka fellazította és erjesztette az addigi hazai katolikus konstrukciót. Ezért merész szituációkban könnyedén átértelmezhetőek nézetei, ami által igazolhatja ugyanazt a kijelentést és annak cáfolatát. Nem véletlen, hogy többféle olvasata létezik a tanainak.

Az 1940-es évek elején kezdeményezték szentté avatását az egyházi fórumon. Serédi Jusztinián kora egyik legtekintélyesebb kánonjogásza, aki egy évtized alatt nagy mennyiségű tudást szívott magába a Római Kúrián. Eleve aggállyal viseltetett a szentté avatás ügyével kapcsolatban, mivel Prohászka még mindig egyházi indexen volt. Rákérdezett Rómában, mi a Kúria álláspontja elődje ügyében. A válasz, miszerint Prohászka három műve még mindig indexen van, nem kivitelezhető a szentté avatási eljárás. Miután a püspöki kar megkapta Rómából a választ, leállította a mozgalmat. 1975-ben egy katolikus történész, Adriányi Gábor kérte a vatikáni Hittani Kongregációt, hogy tegyék számára elérhetővé a Prohászkára vonatkozó iratokat, tanulmányozás céljából. Az iratokat nem kapta meg, de jelezték neki, hogy az indexre tétel már nem akadálya a szentéletűség bizonyításának. A szentéletűség a kánonban már nem jelentett tévedhetetlenséget. Adriányi ezek után inspirálta a magyar egyház hivatalos fórumait Prohászka szentté avatásának újbóli megindítására. Azóta is csönd van az ügyben!

Érdekes fejlemény még az értékelés ügyében a Prohászka Ottokár szobor sorsa. A főváros szívében, Károlyi Mihály palotájában állították fel a szobrot. 1946-ban hazatért Károlyi egy általa demokratikusnak remélt Magyarországra. A palotájába való visszaköltözéskor követelte, hogy távolítsák el a Prohászka-szobrot a kertből. Faludy György négy trockista segítségével ledöntötte a szobrot. A pesti hívek virágokat hordtak a torzóra egyfajta vezeklésként az eseményekért. Károlyi Mihály kis idő elteltével megtapasztalhatta a saját bőrén, hogy a kialakuló bolsevik rendszer őt ugyanúgy nem tolerálja, mint ahogy Prohászka Ottokárt sem. A sztálinizmus igazából nem adott teret semmiféle őszirózsás eszmének, így a két valaha ígéretes őszirózsás ideológus, Károlyi Mihály és Prohászka Ottokár is mehetett a szellemi hulladékkonténerbe. A Prohászka-szobrot amúgy a tisztelői észrevétlenül felállították a neki emelt emléktemplom kertjében.

Még valamit ki kell emelnünk a prohászkai életműből, mielőtt rátérnénk az őszirózsás forradalomban betöltött szerepére. Enélkül a tovább tárgyalandók érthetetlenek lennének az értő olvasó számára. Mindez pedig a tradíció és a progresszió, a hagyományelvűség és a haladáselvűség szintetizálása a teória és a praxis terén. Ez különösen nehéz annak tekintetében, hogy az aktuálpolitikai csatározások során mind a „hagyomány”, mind a „haladás” fogalma kiüresedett és elhasználódott.

A „hagyomány” fogalma negatívan átértékelődött a történelem során, köszönhetően a rengeteg kisajátításnak. A „hagyomány” fogalma kapcsán felkapaszkodik fantáziánk színpadára egy öltönyös, cilinderes, sétapálcás öregúr, aki rendíthetetlenül historizál, vissza-visszaréved a múltba, romantikusan viszonyul a környezetéhez, szentimentálisan elmorzsol egy könnycseppet, életidegen módon kommunikál az emberekkel, maradian beszél a világ dolgairól, irracionális dühvel ront a változás jeleire, és hamis előítéleteit hirdeti. Legrosszabb esetben egy Pozsonyi Ádám-szerű paródia, aki rosszindulatúan azt mondja a Metallicára és a Depeche Mode-ra: mi ez a ricsaj? Pedig a hagyomány nem ez az öregúr, a paródia pedig főleg nem!

A hagyomány az értékek megőrzése, konzerválása és továbbadása. A tradíció idő és tér felett álló, a Teremtőtől eredeztethető szellemi realitás. Minden nemzedéknek kötelessége kifejteni ezt a szellemi realitást térben és időben úgy, hogy közben hozzáidomítja az adott kor kulturális és civilizációs állapotához. A hagyomány fontos alkotórész, „a teleológia szerinti haladásnak, Isten történelemben való tervének kibontásához” (Szász). Az, aki konfrontálódik a hagyománnyal, az útját állja a fejlődésnek is. A liberalizmus apologétái, a „szabadgondolkodás” jegyében megtagadták a Teremtőt, vele együtt pedig az objektív értékek autoritását, és helyette az individuum belső értékítéletét helyezték a középpontba. A liberalizmus egy sajátos önellentmondás, mivel úgy kívánja szolgálni a haladást, hogy közben ellene hat a fejlődésnek. Bizonyos szinten ebből eredeztethető az általa kifejtett kultúra- és civilizációrombolás. Az ideális kereszténység a nyitott szeretettel fenntart egy személyiségközpontú dinamizmust, s felépít egy harmonikus személyiséget és közösséget. A Felvilágosodás egy értelmetlen célt követve kísérletet tett a kereszténység felszámolására. A Felvilágosodás egyik teremtménye, a liberalizmus által kínált individualizmus egy önmagába zárkózó önzés, ami tagadása az igazi életnek, és akadálya az igazi fejlődésnek. A liberalizmus szentélyéből közénk sétáló individualizmus valójában a pusztulásban való gyönyörködés, a valódi szolidaritás hiányán való kisstílű örömködés.

 

„A tekintély, a törvény, a száraz jog, ezek csak gubói a léleknek, de a szárnya a szabadság; mihelyt szárnyunk megnőtt, ne respektáljuk a gubót! Ki fogja a jégvirágot siratni, mikor már a muskátli virít ablakában?

Lehet-e már most ezt a kettőt egymással összhangba hozni?

Csak az kételkedhetik erről igazán, aki még nem értette meg önmagát s nem találta meg a maga helyét a mindenségben. Az kételkedhetik csak erről, aki így következtet: szabad vagyok, érzem; tehát határtalan, végtelen, korlátlan, föltétlen vagyok; kár, hogy nem teszi hozzá: tehát formátlan vagyok. Pedig hozzá tehetné. Forma és alak, mi legyen az egyéb, mint határvonal és korlát; s ahol nincs korlát és keret és határ, honnan kerüljön oda a forma? Már pedig ami formátlan, az csúnya. Határvonal, korlát, tempó, arány, viszony, összhang nélkül semmi sem szép a világon; mivel pedig a szabadságnak is szépnek s formásnak kell lennie, azért korlátoltnak, határoltnak s arányoltnak kell lennie.

Tiszteljük tehát a szabadságnak nemes és szép formáit s utáljuk meg a csúnyát s a nemtelent, ami a szabadságnak tagadása volna; ne keressük a szabadságot másutt, mint a nemesnek, igaznak s szépnek kereteiben. Szabadon ostobát s rosszat cselekedni, - szabadon helytelent s hazugságot mondani, - szabadon garázdálkodni, pusztítani s rontani, lehet; de tulajdonképpen az ostobaságnak, hazugságnak, gonoszságnak a szabadsághoz csak annyi köze van, mint az árvíznek a májusi esőhöz; víz mind a kettő; de az egyiknek nyomában halál és rothadás, a másiknak kíséretében élet és virágzás jár. ’Szabadon elfajulni, elzülleni, elrothadni’, ily összeköttetésekben bűn a szabadság nevét emlegetni. Mert mindez nemlét és tagadás; ami pedig lét, erő és élet, az formás szabadságnak örvend s a szépség géniusza őrködik éppen a formának határain! Aki e géniuszt elriasztja s a korlátot összetöri, az a gondolatba tévelyt, az egyénbe bűnt, az életbe romlást plántál. Exlex dolog nincs a világon, akár arkangyal, akár szentjánosbogárka legyen, akár gondolat, akár epeömlés legyen. A helyes viszonyt, a harmóniát, a mindenség rétegein és emeletein végigvonuló folytonosságot egy ponton sem szabad tagadnunk; kivált pedig nem szabad a szabadság nevében a gondolatot a tévely sötétségébe s az egyéniséget az elfajulásba kergetnünk... De ki is kételkedhetnék arról, hogy a szabadságnak is van mértéke? Hogy azt is a valóság, az igazság, a szépség keretezi?... Keretek közt mozog s alakul ki a szabadság mindenütt; tehát formásnak kell lennie, akár a gondolat, akár a lelkiismeret, akár az egyén, akár a politikai élet szabadságáról legyen szó. A gondolat szabadságának formája az igazság; a lelkiismeret szabadságának formája az erény; az egyéni szabadság fegyelmezett, harmonikus egyéniséget keres s a politikai szabadság sürgeti a tekintélynek harmóniáját az egyéni szabadsággal.”

(Prohászka Ottokár)

 

Progresszív a kereszténység, ha a haladás valódi. A kereszténység nem támogatja a forradalmi utópiákat. Az igazi haladás az, amikor az emberiség úgy használja fel a természet erőit, hogy az megfelel a Teremtő törvényeinek, és szolgálja az emberiség érdekeit. A kereszténység nem rendeli alá magát a szélsőséges technicizmusnak, az értelemnélküli újítási szellemnek, a gépek bálványozásának. A keresztény világnézet szerint nem az anyagi fejlettség a leglényegesebb mozzanata a haladásnak. A haladás legfontosabb iránya a lelki javak kibontakozása, az erkölcsi tökéletesedés, a szentség állapotának elérése. A kereszténység haladás-interpretációja fontosabbnak tartja a spirituális fejlődést az anyaginál. Ez nem meglepő, hiszen a kereszténység spirituális alapú, nem pedig materiális. A keresztény világképben a világunk a siralom völgye, mely átmenetet képez a Mennyek Országába. A forradalmárok viszont úgy képzelik el a haladást, mint ami földi paradicsomot hoz létre a Földön. A forradalmi ideológia ugyanakkor egyre inkább anti-spirituális – a földi javakra koncentrálva nem foglalkozik az örökkévalósággal. A keresztényszociális gondolkodásban a kereszténység egyfajta megkerülhetetlen feltétele az igazi fejlődésnek és haladásnak. A politikai katolicizmus szerint pedig az emberiség haladásának egy fontos központja a Katolikus Egyház.

 

„Lehet-e a keresztény világnézetet beleállítani a mai kultúrvilágba? Ez az én problémám. (…)

A törtető koroknak ragyogó eszméik, nagy erényeik, bűneik s forró szenvedélyeik vannak, melyektől elváltozik a fölfogás s az ízlés s új irányt nyer az érdeklődés. A modern korszaknak is van sajátos szelleme, mely oly benyomást tesz ránk, mint egy önhitt, merész, kíméletlen ember arca. Más ember, más arc; más korszak, más szellem. E szellemtől függ a korszak élete s világa. Nem a dolgok változnak el, hanem a megvilágítás, - nem az érvelés logikája, hanem a lelkek fogékonysága vész a tárgy s a hagyományos érvelési módszer iránt. Ez erőszakos lelkületben rendesen az érzelmi elem van túlsúlyban. A szenvedély nagy érzésekkel dolgozik s lelkesülésében a fanatizmus túlzásai jelentkeznek. Csak a maga nyelvét érti s idegen beszéden nem töri fejét; aki beszélni akar vele, attól követeli, hogy tanulja meg az újkor nyelvét.

Én beszélni akarok a modern emberrel; de értem-e érzését és nyelvét? Értem-e befejezetlen lelkének botránkozásait és vádjait? (…)

Nehézségeket lát mindenütt, mert félreértésekkel kínlódik. A tekintélyt az egyéniség sírkövének, a formák harmóniáját béklyónak ítéli; a kedély bensőségét síró, beteges hangulatnak, a hagyományokhoz való ragaszkodást türelmetlenségnek nézi. Nagyot a kereszténységben nem lát sehol s elkeseredésében már az az érzés is kerülgeti, hogy ugyan korszerű s világravaló-e még egyáltalában a kereszténység?

Nem lehetne-e már most e szomorú s szerencsétlen állapoton lendítenünk? E benyomásokon tépelődve az a gondolatom támadt, melynek Kunovszky adott némi kifejezést, midőn írja: «Ha a vallásosságot föl akarjátok ébreszteni, járjatok iskolába a Sixtina-kápolnába; öltöztessétek szépségbe az igazságot s lendületet adtatok a vallásosságnak». (Durch Kunst zum Leben.) Nekem pedig az a nézetem: állítsuk a régi igazságokat modern megvilágításba, hozzuk közelebb a mai kor érzéseihez s mi is föllendítettük a vallásosságot. Hogyne volna a kereszténység világra való, mikor oly mély, oly isteni, mikor a fölség méltósága s a szépség igézete van rajta; mikor tele van erővel, szeretettel, irgalommal, türelemmel!

Mikor oly isteni s ugyanakkor oly emberi! Misztériumoknak épít dómokat s befuttatja azokat a kultusz fölfutó rózsakoszorújával; szereti a gyermekek alázatát s dicsekszik a hősök vérével. Nem vagyunk-e már udvarképesek, mi, kik Európát trónra emeltük?”

(Prohászka Ottokár)

 

Prohászka szerint a helyes világnézet kizárólag vallásos. A vallás adhat abszolút értékeket a „plaszticitásban változó, haladó világ relatív valóságai helyett” (Szász). A vallás egy olyan rendszer, amelyen keresztül az ember értéket és rendet visz a valóságba. A vallás adta középpont, amihez nyugodt szívvel viszonyíthatunk minden létezőt, a személyes Isten. A személyes Isten, mivel ő maga az örökkévalóság, a szépség, a jóság, az igazság és a szentség, vagyis Mindenható, nincs kitéve a változásnak. A személyes Isten elkülönült a teremtett világtól, de közénk jött és egyesült velünk a megtestesülés misztériumban. A Teremtés nem teljesedhet ki az Ő kegyelme nélkül. Önmagában újjáalkotott és áthatott minden létezőt. Az Úr áttörve tulajdon egzisztenciánkon, az értelmünk, érzelmünk, akaratunk, emlékezetünk és ismereteink révén emelt korlátokon, beavat minket Önmagába. A deizmus, teizmus, ateizmus, panteizmus, agnoszticizmus „igazságai” között gyötrődő emberi léleknek biztos támaszt és vigaszt nyújt az elküldött Vigasztaló által – ha elfogadja ezt a támpontot.

 

 „Csak a világnézet kialakításával kezdődik az ember; addig az ember csak név, csak szám, de nem lélek. Világnézet pedig ott kezdődik, hol az a valaki, ki a világot nézi, észreveszi, hogy ez mind nem ő, hogy az mind más...

Nekünk tehát erőteljes, lendületes, bensőséges, hatalmas világnézet kell. Hatalmasnak kell lennie, mely az élet mélységes mélyeiből törjön föl s megrendítsen s magával ragadjon; lendületesnek kell lennie, mely az égbe emeljen s élni, s tenni tanítson; bensőségesnek kell lennie, melynek szavára, mint ezüstharang-szóra mosolyra fakadjon az öntudat s öröm s béke lejtsen végig a lelken s mindenekfölött pedig igaznak, tehát reálisnak s egyben ideálisnak kell lennie, mely az embert az Isten gondolatai szerint kialakítsa s méltósággal koronázza.

Erőteljes, lendületes, bensőséges, reális s ugyanakkor ideális világnézet csak a vallásos világnézet lehet; mert csak a vallásos világnézet öleli föl a mélységet, a létnek, a világnak mélységét, ahol az ő forrásai fakadnak…

Ki is akarna e nélkül világnézetet formálni? Aki azt akarná, falusi kovács pörölyével fogna hozzá áttört művű, cizellált, gót kehelynek kialakításához...

A világnézetnek okvetlenül kell vallássá szublimizálódnia. Amely világnézet vallássá nem válik, az még ki nem virágzott; annak sem dísze, sem értéke nincs; az egy oly inda, mely a földön leúszik. Azon az alacsony fokon erőteljes gondolat nem terem, s a még romlatlan lélek azt a poros laposságot ki nem tartja: neki ösztönszerűen emelkednie kell. Alacsonyságban csak addig marad, míg kenyeret és pénzt keres; mihelyt a megélhetés gondjain túlra emelkedett, szívének érthetetlen mélységeiből hangokat hall s a mindenség óceánjáról szózatok suttognak féléje, melyek azt hajtogatják, hogy honnan, hová s minek élünk? E szózatoktól a léleknek azonnal szárnya nő s repül. Igen, ezek azok a bűvös, titokzatos hangok, hogy honnan, hová, minek?”

(Prohászka Ottokár)

 

Az idő- és térfeletti igazság megtestesülés nélkül elvont metafizikai absztrakció és életidegen ideológia. Az igazság csak a valóság helyes érzékelése és értékelése által képes megtestesülni világnézetként. A modern katolicizmus képes értéket vinni a társadalomba. Egyedül keresztény emberek által virágozhat fel a nyugati civilizáció – tanúsítják a középkor évszázadai. A kialakított világnézet viszont megköveteli a korszerűsített Egyházat. A szükséges apostolság a jelenlegi társadalmat megérteni, megszólítani és meggyőzni képes, modern és korszerű – vagyis élhető.

 

„Értsük meg tehát a helyzetet s állítsuk bele a kereszténységet a kultúrvilágba, megfelelő belátást teremtvén a régi igazságokba s érvényesítvén azokat a modern érzésben. Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a szabadságot a tekintéllyel, a földi célokat az örök céllal. Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajtuk hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket Egyház s kultúra közt s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel; hanem tartsunk feléje s segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély, pünkösdi hitünk őserejével s melegével...

Az apostoli lélek e kiolthatatlan hevével s a krisztusi szeretetnek ez energiájával állok bele a kultúrvilágba; nem nézek vissza vágyódva se Jusztin császár, se Nagy Károly, se III. Ince korába, hanem előre nézek, hová az Isten gondolatai irányulnak. Száműzetni, exkommunikálni nem engedem magamat e kultúrvilágból semmiféle maradiság címén, akár tudományos, akár művészeti, akár erkölcsi vagy szociális mankó alapján. Fölemelem szavamat a haladás fanatikusai ellen, kik az elváltozott érzés nevében mondják: ’Önöknek már befellegzett; nem értjük nyelvüket’. Az ördög-szigetére a vallást, az egyházat nem engedem eltoloncoltatni; ez is deportáció s nem tiszta munka. Annál inkább megkísértem rámutatni arra a fejlett, öntudatos vallásosságra és erkölcsiségre, melyet a világba bele kell állítanom, valamint azokra az értékes elemekre s arra a sok új nézőpontra, melyekkel meg kell barátkoznom, hogy egymást megértsük és segítsük.

Így érvényesül majd hitünk s vallásosságunk a modern világban is régi hódító erejével.”

(Prohászka Ottokár)

 

Prohászka meghirdette a vallás és a tudomány harmóniáját, s megkövetelte a klerikus-laikus közötti éles határ megszüntetését az Egyháztól. Ekkor még fennálltak bizonyos társadalmi-gazdasági keretek, amikről a Vatikán bürokratái úgy hitték kényelmesen, fennmaradnak az idők végezetéig. A liberalizmus és marxizmus részigazságokra és relatív igazságokra, mint „szolidaritás” és „szabadság”, építette fel a saját ideológiáját. A szelet azért volt képes kifogni a kereszténység vitorlájából, mert a keresztény egyházak elvilágiasodtak, és nem tettek erőfeszítéseket az evangéliumi igazságok realizálásának irányába. Prohászka szerint hatalmas üres teret hagyott maga mögött a liberalizmus, amit a marxista szociáldemokrácia igyekezett kitölteni, kielégülést ígérve a hatalmas tömegeknek. A székesfehérvári püspök szerint csak a kereszténység képes meghaladni a kapitalizmust és a szocializmust. A személyközpontúság, a közösségiség és a karitasz keresztény elveinek realizálása által valósítható meg a társadalmi igazságosság.

Prohászka modernizmus-kritikája ellenére nem hagyta magát megtéveszteni a hamis dualizmustól. Dialógust kezdeményezett Jászi Oszkár irányába, mely dialógus célja nem a másik legyőzése, hanem inkább egyfajta felhívás közös munkára. A korabeli Katolikus Egyház magyar képviselői felháborodottan elhatárolódtak Prohászkától, amiért az dialógust kezdeményezett a polgári radikálisok felé. Körülbelül ezen a színvonalon állt a „boldog békeidők” katolicizmusa!

De azért voltak elismerő hangok is a magyar katolicizmuson belül:

 

„Az első nagy lökést a rekrisztianizáció felé Zichy Nándor indításai után főleg Prohászka Ottokár adta a magyar katolicizmusnak. Eredményeit tüneményes tudásán, szellemiségén, sugárzó erején és magával ragadó ékesszólásán kívül jórészt annak köszönhette, hogy kezdetben tudatosan óvatos volt. Sokan akkoriban rossz katolikusként vádolták Prohászkát s gyakran hangzott a bíráló szó, hogy amit a szószéken mond, azt nagyrészben akár egy protestáns vagy zsidó szószéken is elmondhatta volna. De Prohászka nagyon jól tudta, mit csinál; tudta, hogy félrenevelt hallgatósága a teljes igazságot akkor még nem viselte volna el s okos alkalmazkodással egyelőre beérte azzal, hogy olyan igazságokat hangoztatott s olyan formában, amelyeket a hittől, igazságtól messze eltávolodott kor is megérthetett. A zsidó és szabadkőműves sajtó ujjongott s tapsolt Prohászkának s őt szívesen játszotta ki a határozottabb hangokat pengető többi hitszónokkal szemben. De Prohászka elérte célját: kényszerítette a templomtól elszokott társadalmat arra, hogy felfigyeljen a katolikus pap és püspök szavára, hogy újra elkezdjen érdeklődni a nagy kérdések iránt, amelyeket ő egyelőre burkoltan, de mégiscsak szőnyegre hozott s észrevétlenül új nimbuszt, tekintélyt, népszerűséget font az egyházi igehirdető homloka köré. Prohászka előtt divat volt a pappal és egyházzal szóba sem állni, viszont Prohászka óta divat lett az Egyház és a templomi szószék: ez volt a nagy apologéta első óriási diadala és teljesítménye.”

(Bangha Béla)

 

Prohászka a szent páli elvet alkalmazta a modernitás kritikája során: megtartani a jót, a rosszat lecserélni a jóval, még jobbá tenni a jót! Az Egyház azért egyetemes, vagyis katolikus, mert alapelve szerint minden ember meg lett hívva az Örömhírre. Minden gondolatban van valami jó töredék, amit megnemesíthet az erre alkalmas személy. Megnemesíteni egy gondolatot annyi, mint szeretettel fordulni afelé. A horthysta elit erőszakkal kialakított egy rendszert, egy hamis társadalmi konszolidációt, de ezzel nem oldotta meg a súlyos társadalmi problémákat, hanem besöpörte a szőnyeg alá. Prohászka viszont észlelte a szenvedő ember problémáit; a szegénységre nem volt vak. A maga egyszerű módján segítette is a megnyomorítottakat és megszomorítottakat. Küzdelme által megindult sok kezdeményezés, mint például a Szociális Missziós Társulat. Az általa felfrissített népmissziók, lelkigyakorlatok, egyházközségek, az ezek mögött álló személyes lelkiség, váltak alapjaivá az 1940-es évek végéig tartó hazai katolikus újjászületésnek. Még a református táborban is akadtak csodálói tetteinek és szavainak.

 

„Az állam, a társadalom, a nemzet, sőt az egész emberi nem megújulása egy élő, élhető (korszerű) világnézet alkalmazásával, vagyis az örök – idő és térfeletti – értékek világba testesülése, s ezáltal a térben, időben létező teremtés fejlődésének az elősegítése csakis a lelki és egyházi megújulással kezdődhet el. Ehhez Igen-t kell mondani ezekre az értékekre, s vállalni, hirdetni, megélni kell őket! Ez lehet az a gránit alap, amelyre egészséges, fejlődő és jövőképes, Toynbee szavaival élve: a kihívásokra optimális válaszokat adó társadalom épülhet.”

(Szász Péter Domonkos)

 

Helyreállítás és megújítás. A forradalom célja a szakrális rend széttörése. A politikai katolicizmus legmélyebb célja a szakrális rend visszaállítása. A Rend Krisztus békéje Krisztus Királyságában. A politikai katolicizmus célja egy olyan keresztény civilizáció, mely egyrészt erényes, hierarchikus és szakrális, másrészt nélkülözi az egalitarianizmust és a liberalizmust. A történelmi szükségszerűség szerint a világunk mulandó, és nem állhat fenn egy mindenre kiterjedő változatlanság. Az új keresztény civilizáció különbözni fog az első keresztény civilizációtól. Eme különbségek nem állagiak, hanem járulékosak. A Katolikus Egyház mindig megerősödve került ki az antikatolikus erőkkel való küzdelemből (lásd ellenreformáció). Eme logika szerint az új keresztény civilizáció erősebb lesz, mint a középkori. Újra el lesznek ismerve a pápaság jogai, ami együtt fog járni a földi élet újbóli megszentelésével. A katolicizmus, mint szakrális eszme, erősebben fog világítani, mint a szekuralizmus, ökomenizmus, ateizmus és panteizmus gondolatai. Újra át fogja hatni a hierarchia az élet minden területét, beleértve mind az egyén, mind a közösség életét, az állam és az állampolgár viszonyát, a kultúrát és a civilizációt. A rekrisztianizáció hatására kinevelődik egy olyan generáció, amely már észleli és leleplezi a gazemberség kezdetleges és leplezett formáit, s megveti az igaz hit és a tiszta hagyomány ellen törő becstelenséget. A forradalmi liberalizmus metafizikája eddig védelmet és szabadságot nyújtott a gazemberségnek – a keresztény civilizáció mind a védelemtől, mind a szabadságtól megfossza a gazemberi lét élvezőit.

3,

Az I. világháború jelentős fordulópontot jelentett a Katolikus Egyház életében. Prohászka sok mindent átértékelt a gondolkodásában. Az őszirózsás forradalomban meglátta a lehetőséget az egyház demokratizálására. Még a Tanácsköztársaság idején is igyekezett találni érintkezési pontokat a forradalommal, és rendkívüli módon értékelte a Kun-rezsim szociális lépéseit. Prohászka nem dicsérte sosem a Monarchiát: „Nem képzelhetek magamnak lazább talajt, mint ez az osztrák-magyar nagyhatalom… minek is egzisztál ez?”. 1914-ben rosszul volt a soviniszta örömrivalgástól, a manipulált tömegektől, a militarizmustól és az uszító propagandától: „Esik az eső, s a bakák fölvonulnak, s ordítják: éljen a háború! Van-e rettenetesebb téboly s alávalóság? S ez mint hazafiság is fest… Ezt nem dicsőítem.” Személy szerint nem hitt a Monarchia hadi sikereiben, már csak azért sem, mert előre látta, hogy a vesztes háború hatására összeomlik majd a gyenge talapzatú birodalom. Naplójában gúnyosan írt a „trottli osztrák generálisok remekléseiről”. Megrendelésre írt némi pátosszal cikkeket a háborúról, de a tudat mindvégig benne volt, hogy ez a pusztulás útja. Elutasította az erőszakot és a gyilkolást, miközben felismerte, hogy miután a háború kitombolta magát, lelki megnyomorodás, társadalmi összeomlás és erkölcsi szétzüllés marad az országra. 1914-15. elhomályosult az osztályharc; a szociáldemokraták meghirdették az osztálybékét. Prohászka felismerése az, hogy a háború eleinte felébreszti az emberekben az ősi érzést, miszerint mindannyian testvérek, akik életüket áldozzák egymásért a fronton. A háború közelebb hozza az embereket, „egybeolvasztja a szenvedések és az áldozatok tűzében az erkölcsileg megtisztult nemzetet” (Prohászka). De az érzés nem maradandó, az illúzió elmúlik hamar. Ami marad a végén, az a kiábrándulás.

Prohászkára a háború szörnyűségei mellett nagy hatást gyakorolt a szegénység. A püspök feladatának tekintette a szegénység felszámolását és az elnyomás megszűntetését. Az akkori magyarországi egyház viszont nem foglalkozott sem a szegénységgel, sem az elnyomással. Prohászka szeretett volna segíteni a munkásságnak, de tudta jól, hogy nem a munkások helyett, hanem velük kell cselekedni a nyomor felszámolása érdekében. Egyaránt fel akarta emelni a vidéki parasztságot és az ipari munkásságot. Meglátása szerint a nagybirtokkal rendelkező egyháznak kötelessége tennie a nincstelenek földhöz juttatásáért. 1916. április 13-án az OMGE közgyűlésen beterjesztett egy demokratikus földbirtok-reform javaslatot. A háborút megjárt földnélküli földműveseket akarta földhöz juttatni kötött birtok formájában. Bizonyos nagybirtok-részeket akart az állam támogatásával haszonbér ellenében, örökbérletbe átengedni a földműveseknek. Valójában nem ő volt az ötletgazda, hanem egy bécsi politikus, Malcomes Gyula.

Prohászka már 1917. táján tisztában volt a háború várható következményeivel. Az aktuálpolitikától és a frontvonal eseményeitől függetlenül, a gyökereinél elemezte a háború és a béke problematikáját. Úgy gondolta, amíg ki nem alakul a krisztusi ember, és amíg nem érvényesülnek a világ társadalmaiban a jézusi eszmények, nem lesz béke a gazdaságban és a társadalomban, az egyénben és a közösségben, a lélekben és a testben, a morál terén sehol, hanem folyamatosan működni fog a tömegöldöklés. Kizárólag a jézusi eszmények hozhatnak békét a nemzetek között és a társadalmi osztályok között. Az erkölcsös és igazságos emberek feladata az erkölcsösség és az igazságosság hirdetése a világban. A jézusi eszmények alapján kell formálni és alakítani a társadalmat. A tartós béke követelménye a keresztény erkölcsi törvényekhez való visszatérés; az örök háború oka az ettől való eltávolodás. „Háború azért van, mert alacsony s alávaló az ember.” (Prohászka). Az államok vágyakoznak a gazdasági hatalom után, a nagytőkések az új gazdasági területek után, mert a termelésnek szüksége van az új piacokra és az új forrásokra. Az államkormányok függnek a pénzhatalmaktól, a pénzhatalmak egymással ütköző érdekei pedig hozzák a társadalmakra a háborút. Prohászka a világháború pusztításain meditálva szomorúan veszi szemügyre a lelki romokat, a tömegek megrendült hitét és a fellazult erkölcsöket. A háború után elöntötte az embereket a vágyakozás egy új, jobb világ iránt. Felébredt a vágy, hogy megreformáljanak mindent. Az ilyen újítási vágy magával hozza a veszedelmes túlkapásokat. Előléptek a budapesti kávézókból azok a modern ál-messiások, akik el akarták törölni a családot, meg akarták szűntetni a házasságot, össze akarták zúzni az államot, és a történelem szemétdombjára kívánták az Egyházat. Lassú léptekkel megindultak, hogy az újítás nevében felforgassák a világot. Prohászka látta ezt, és éppen ezért békés reformokkal akarta megoldani a társadalmi problémákat. Prohászka mind az elvek síkján, mind a napi politikában kiállt a demokratizálódás mellett. Mindenestül híve volt az általános, egyenlő és titkos választójognak. 1918. július 31-én a főrendiházban felemelte a szavát az ellen, hogy a hatosztályos elemi iskola elvégzéséhez kötik a választójogot, és hogy a nők nagy részét kizárják a politikai jogok gyakorlásából.

4,

Prohászkával szemben sokszor felhozzák antiszemitizmusát. Közkeletű érvelés, hogy Prohászka nem játszott szerepet az őszirózsás forradalomban, és nem volt valódi demokrata, pusztán azért, mert antiszemita volt. Magyarországon, ahol a kóbor macska is antiszemita, ha megkarmol egy rabbit, az a képzet él sok emberben, hogy egy valódi demokráciában nincsen antiszemitizmus. Ezen logika szerint, mivel egy valódi demokráciában helye nincs a zsidókkal szembeni előítéleteknek, valójában a polgári demokratikus forradalmakban sem találjuk a nyomait. Ez a logika jó pár tényt nem vesz figyelembe. Az őszirózsás forradalom idején, főképpen vidéken voltak áldozatokkal járó zsidó pogromok. Már Rákóczi kurucai is vágtak le zsidó kereskedőket. Zsidó pogromok egyaránt voltak az 1848-as, az 1918-as és az 1956-os forradalomban is, de csekély mértékben. Szomorúan egyre inkább kiviláglik, hogy forradalom nem igazán van vér nélkül, a forradalmárok közül pedig nem mindenki jófiú. Aztán azt is érdemes leszögezni, miszerint nem kell ahhoz diktatúra, hogy szabadon tenyésszen az antiszemitizmus. Az, hogy milyen a valódi demokrácia, nehéz rekonstruálni, de az nehezen vitatható tény, hogy a még legideálisabb demokráciában is, mint teszem azt, a svájci, tetten érhető a gyűlöletbeszéd. Lehetnek antiszemiták még a demokratikus politikusok is, mint a fiatal Winston Churchill, és demokratikus értelmiségiek, mint Henry Ford. Prohászka maga amúgy az antiszemitizmusa dacára is megmaradt a demokratizálódás hívének. Az ellenforradalmi rendszerben is felvállalta demokratikus nézeteit, sokszor olyan politikusokkal szemben, mint Gömbös Gyula.

Prohászka felosztotta a magyarországi zsidóságot nemzetiekre és nemzetietlenekre. A zsidókérdés tárgyalása nála nem faji, hanem történelmi és társadalmi indíttatású. A zsidóság két részre osztása viszont nézőpont kérdése, méghozzá elég önkényes. Ha ez a logika megáll, akkor ugyanez vonatkozik a keresztényekre is: van nemzeti és nemzetietlen katolikus/protestáns is. A zsidósággal kapcsolatban kifejtett gondolatai a demokratikus szabadságjogokat súlyosan és nehezen érintő kérdések. A „gyűlölet papjai” a későbbiek során fel is használták az antiszemita nézeteit saját torz ideológiájuk igazolására. Az 1917-től kifejtésre jutó antiszemitizmusa lassacskán beépült az ekkoriban formálódó antiliberális és újkonzervatív jobboldali eszmerendszerbe. Az 1910-es évek végén a radikális jobboldal ifjú titánjai a Cél c. folyóiratból sajátították el és formálták ki az egyéni antiszemita nézeteiket. A felelős szerkesztő, Farkas Zoltán munkatársai tipikusan egyházi személyek voltak, mint a református Császár Elemér, az evangélikus Raffay Sándor és a katolikus Prohászka Ottokár. (Prohászka azért is szerepelt együtt Császárral és Raffay-val, mert komolyan gondolta a keresztény irányzatok közötti felekezeti békét.). A székesfehérvári püspök ekkor már fokozottan közeledett az ellenforradalmi táborhoz. A szociáldemokrácia, a kapitalizmus és a kommunizmus kritikája nála összekapcsolódott a modernizmus kritikájával, s mivel a zsidóságban látta a modernizmus letéteményesét, a modernizmus-kritikája szerves része volt az antiszemitizmus.

Mind többször írt a zsidókérdésről és az antiszemitizmusról. Prohászka határozottan kifejtette a cikkeiben, mit kell érteni antiszemitizmus alatt. Elmondása szerint meg akarta akadályozni a keresztény Magyarország eltörlését és a magyar társadalom elzsidósítását. Mindenképp elő akarta segíteni a nemzeti, megkeresztelkedett zsidóság asszimilációját a magyar keresztény társadalomban. Fontosnak tartotta a magyar faj nemzeti önvédelmét, de nem faji, hanem történelmi és valláserkölcsi alapon. Társadalompolitikai tényezőként fogta fel a zsidókérdést. A „jó zsidó” szervesen beilleszkedik a nemzeti keresztény társadalomba, a „rossz zsidó” attól idegen.

A naplójában sok antiszemita toposz található: ,,a zsidóság - értem az orosz zsidó szellemet - fölpiszkálta s felturkálta a magyarság lelkében lappangó százados úr-gyűlöletet... A zsidó idegenség, melynek semmi köze nemzethez s hazához, visszhangot s teljes megértést talált a gyűlölet s irigység által szétrepesztett nemzet alsó rétegében''. Az „orosz zsidó szellem” itt az orosz földön kifejlődött bolsevizmus. Prohászka különbséget tett az izraelita felekezet és a zsidó bolsevikok között. Az, hogy a bolsevizmus lázította fel a társadalom alsóbb rétegét a feudálkapitalizmus ellen, még Prohászka szemszögéből is ostobaság. Hiszen ő is leírta számtalanszor: a Monarchia ál-keresztény, igazságtalan, bukásra érett. A társadalmon belül fortyogó haragot és gyűlöletet nem lehetséges csupán egy szűk kisebbség (zsidók, szabadkőművesek) számlájára írni, mikor tisztán állnak előttünk a történelmi tények. 1918-ig asszimilálódott a zsidóság többsége, szemben a román, a szerb és a szlovák kisebbséggel, ahol izzott a magyargyűlölet. A zsidóság úgy vált magyarrá, hogy közben megőrizte izraelita vallását, így kialakított egy kettős identitást. A történelmi Magyarországon a zsidóság asszimilációjával abszolút többségbe került a magyar etnikum a nemzetiségiekhez képest. A világégés után persze alkalmas bűnbaknak bizonyult a zsidó, nem véletlenül voltak még az őszirózsás forradalomban is zsidó pogromok.

Prohászka szerint,zsidóvá lett a keresztény intelligencia, átvette a zsidó kételyt, idegenkedést, érzéketlenséget, apátiát, fölvilágosodást... zsidók lettek érzésben s lelkiismeretlenségben, s a zsidók szolgái!''. Ahistorikus szemlélet, miszerint minden, ami előidézi a szekuralizmust, a zsidók műve. Ebben az interpretációban az a személy, aki közvetíti a Felvilágosodást, és vallja a klasszikus liberalizmust, zsidó. Prohászka elemzés alá vette a jóval együttműködő rossz problematikáját; számára fontos volt a rossz, mint rombolás megítélése. Milyen szerepet játszott a szociáldemokrácia és a bolsevizmus a rombolásban? Miért vannak felülprezentálva a zsidók a szociáldemokrata és a bolsevik elitben? A korszak újkonzervatív antikapitalizmusának teoretikusai egy szűk csoport bűneiért a kollektív bűnösség alkalmazásával megbélyegeztek egy vallási és népcsoportot. A dekadenciáért felelős szerintük a zsidóság és a judaizmus. Prohászka két társadalmi-gazdasági elitről fogalmazott meg kritikát: a Monarchia konzervatív-liberális elitjéről és a két forradalom szociáldemokrata-bolsevik elitjéről.

Ha arra keressük a választ, mi volt az oka, hogy a Tanácsköztársaság vezérkarában messze meghaladóan sok volt a zsidók száma, nem igazán kapunk világos választ. A Forradalmi Kormányzótanácsban nagy számban tevékenykedtek zsidó származású szociáldemokrata és bolsevik politikusok. Ebből a tényből kiindulva az ellenforradalmi rendszer a vádlottak padjára ültette a teljes zsidóságot. A diktatúra vezetői, fenntartói és végrehajtói között rengeteg volt a nem zsidó. A Kun-rezsim nem kegyelmezett az izraelitáknak sem: elkobozta a zsinagóga vagyonát. A durván vallásellenes légkörben klerikális reakciósnak tekintették a vallásos zsidót is. A zsidó nagytőkések foglyokként kerültek a Gyűjtőházba. A Tanácsköztársaság elnyomta a vallásos zsidóságot, és üldözte a zsidó polgárságot. A rezsim 70 zsidó nagypolgárt vetett börtönbe, és a különítményesek 44 zsidónak vették el az életét. 1919 őszén, miután elbukott a kommün, és győzött az ellenforradalom, a pesti izraelita hitközség vezetői üdvözölték Horthy Miklóst és a Nemzeti Hadsereget.

A súlyos kérdést nem lehet megválaszolni fajelméleti és valláserkölcsi alapon. A magyar társadalom polgári kori fejlődésének torzulásaiból eredeztethető az antiszemitizmus. A lakosság 6%-t tette ki a magyarországi zsidóság, mely 500 000 fő. A többségük nem tekinthető a baloldali radikalizmus élharcosának. A zsidóság többsége érdekelt volt a baloldali radikalizmus által eltörölni kívánt polgári társadalom megóvásában. A zsidó társadalom nem volt homogén egység. A magyarországi zsidóságot a társadalmi rétegződésen kívül megosztotta az ideológiai és politikai elkülönülés. A polgári társadalommal konfrontálódó zsidó proletár szenvedett egyrészt a faji hovatartozása, másrészt a társadalmi hovatartozása miatt. Így dupla nyomatékot kapott a lázadásuk, mely által a zsidó proletárok álltak az osztályharc élére.

A „zsidó mentalitás” egy soviniszta okfejtés, mely valójában nem ad releváns választ az égető problémákra!

5,

Prohászka felülvizsgálta, mi vált be a keresztény kultúrából. A keresztény program pozitív megfogalmazása nála a keresztényszocializmus. A program társadalmi, gazdasági és politikai célja, hogy a társadalom minden rétege számára biztosítsa a megfelelő jó életszínvonalat. A kistulajdonossá válásban látta meg a proletársorból való kiemelkedés lehetőségét. Gondolatai szerint mindez elérhető egy jól rendezett társadalmi termeléssel és elosztással. Hitt abban szilárdan, hogy kizárólag az Úrba vetett hittel lehetséges megvédeni a munkásság érdekeit, s hogy összhangba kell hozni egymással a keresztény kultúrát és a munkásmozgalmat. Prohászka világosan látta a keresztényszocializmuson, hogy a programjával nem mozgat meg tömegeket, vagyis nem tömegmozgalom. A magyar keresztényszocialisták nem tudták a kellő radikalizmus hiányában felkarolni a munkások gazdasági érdekeit. Ellenben a szociáldemokraták keményen kiállva a munkásság képviseletében megszerezték a megfelelő tömegtámogatottságot.

Prohászka azt szerette volna, ha a keresztényszocialisták és a szociáldemokraták egyesülnek egy keresztény szindikalizmusban. Konstruktív kritikája szerint a szociáldemokráciának el kell hagynia a történelmi és dialektikus materializmus ideáját, s a keresztényszocializmusnak el kell sajátítania a radikális retorikát. Hollandiában egy létező valóság volt a keresztényszocialisták és szociáldemokraták együttműködése. Meggyőződése volt, hogy amennyiben a szociáldemokrácia emberséges állapotokat teremt a nemzetnek, akkor pozitív módon egyengeti a kultúra útját. A keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia egyesülése minden bizonnyal megváltoztatta volna az őszirózsás forradalom irányát, megerősítette volna a köztársaság szerkezetét, melyet nem lett volna képes könnyedén felrúgni sem a Kun Béla-féle bolsevik, sem a Horthy Miklós-féle ellenforradalmi brigád. Prohászka megtette az első lépést, hogy betemessék az árokvonalakat, de ahogy ismert, a Károlyi-kormány szűklátókörűen elutasította a segítő kezet.

Prohászka megvonta az egyértelmű világnézeti választóvonalakat. A történelmi és dialektikus materializmussal szembeszegült a keresztény világnézet. A keresztényszocialisták nem hittek az osztályharcban, mivel szerintük a különböző társadalmi osztályok szimmetrikus elhelyezkedése a reális. A keresztényszocializmus biztosítani szándékozott a társadalmi organizmust. Nemzeti alapon bírálták a nemzetközi osztályharcot. Számukra egyedek voltak a nemzetek, amelyekben azért szükséges a nemzeti öntudat, mert csak így képesek elvégezni egyedülálló feladataikat. A nemzeti eszme, mint népcsaládi öntudat nagy tömörítő erő a nemzetközi bomlasztó folyamatokkal szemben. Kritikájuk szerint a marxizmus a proletár rétegeket feleslegesen ellentétbe hozta az olyan természetes érzésekkel, mint a haza, a szülőföld és a nemzet.

A materialista alapokra helyezett szocializmus elutasítása nem jelentette azt Prohászkánál, hogy ellene volt a haladás gondolatának. A keresztényszocializmus felvette programjába a technikai haladást, a munkajogot, a magas életszínvonal követelését, a jog előtti egyenlőséget, a megfelelő háztartásról való gondoskodást. Megfogalmazása szerint a kereszténységnek a „lélek világa mellé oda kell tűznie a földi élet méltányos igényeit” (Prohászka). A székesfehérvári püspök ugyanakkor nem táplált illúziókat: látta már 1918-ban, hogy a keresztényszocializmus eredménytelen a forradalmi szocializmussal szemben, köszönhetően a keresztény tábor hiányos harciasságának és a gazdasági folyamatokkal szembeni közönyösségének. Mindezek ellenére önerejéből igyekezett enyhíteni a szociális problémákat. Egyik legszebb megnyilvánulási formája az egyedülálló szeretetének és együttérzésének az Ottokár Hadiárvaház.

Prohászka 1918 őszén írt cikkeinek alapgondolata egybehangzott a polgári demokrácia célkitűzéseivel. Arról írt elsősorban cikkeiben, hogy kizárólag jó birtokpolitika, célszerű birtokmegosztás és földreform révén lehetséges elérni a nagyobb egyenlőséget. Szükségesnek tartotta a rászorulók családi házhoz juttatását, a kisbirtokok elterjesztését és a kötött birtokok kialakítását. A Katolikus Egyház számára elfogadhatónak tartotta a polgári demokratikus forradalmat és a köztársasági államformát. Az új feladat a demokratikus világban való elhelyezkedés, mely a Katolikus Egyház célja is. Az evangelizáció külső körülményeinek megteremtését látta az őszirózsás forradalomban, éppen ezért nem foglalkozott a kiváltságokkal, az előjogokkal és a neobarokk külsőségekkel.

1918-1919 táján a polgári demokrácia vezetői nem kívántak Prohászkával szövetséget kötni az antiszemitizmusa miatt. Mint már írtam, elszalasztottak ezzel egy lehetőséget, mivel Prohászka a keresztények közötti népszerűsége és a filozófiai-teológiai tudása által megerősítette volna az őszirózsás forradalom vívmányait, köztük a köztársaságot. Mindenképpen érdemes lett volna megkötni a keresztényszocialisták és a szociáldemokraták között a szövetséget, mivel Kun Béla már ekkor megkezdte aknamunkáját a köztársaság intézménye ellen. A szerveződő radikális jobboldali mozgalmak viszont már meglátták Prohászkában a leendő vezérüket. A militáns katolicizmus vezéralakja, Bangha Béla felajánlotta a vezetői pozíciót Prohászkának, de amaz visszautasította, mivel még mindig kereste a forradalommal való kiegyezés útját.

Prohászkának voltak elvárásai az őszirózsás forradalommal szemben. Ő nem elégedett meg a békés egymás mellett éléssel, hanem az új társadalmi rendbe kívánta illeszteni a kereszténységet. Meglátásai szerint az őszirózsás forradalom eltörölte az elavult és korhadt feudális rendszert, s elhozta a nemzetnek a szabadságot és a függetlenséget. A székesfehérvári püspök üdvözölte a Monarchia szétesését, vele együtt a nemzeti függetlenséget, a népfelség alapelvén nyugvó demokráciát, a köztársasági államformát. A monarchiaellenes beállítódás természetes volt nála, mivel régtől fogva ellenszenvvel viseltetett a Habsburg-dinasztia iránt. Készségesen elismerte az új politikai vívmányokat, és nem tagadta meg a forradalom vezéreitől a tiszteletét. Bár elismerte a régi rendszer eltörlését, a radikális átalakulás objektíve szükséges voltát és a forradalom romboló energiáinak erkölcsi legitimációját, hiányolta az egész folyamatból az építés távlatait. Az ő nézetrendszerében az őszirózsás forradalom egyszerre romboló és építő munkája a keresztény szellemiség nélkül terméketlen. „Erkölcsiség s lelki kultúra kellene, s ez nincs, ezt a forradalom nem hozta. Ki ne látná, hogy nem elég forradalmat csinálni, hanem a belső békét kell megteremteni, erős polgári érzést és szabadságot kell nevelni, mely az érdekek összhangjában s a kooperáció harmóniájában kialakítja majd az új Magyarországot. Ezek nélkül nincs és nem is lehet boldogulás.” – írta keserű tapasztalatait Prohászka.

1919. március 21. A Tanácsköztársaság maga alá temette az őszirózsás forradalmat. Kun Béla játszi könnyedséggel győzelmet aratott Károlyi Mihály felett. A pittbull elroppantotta a tacskó gerincét. Mindebből nem sokat érzékelt Prohászka; ő továbbra is úgy tudta, zajlik tovább a forradalom. Mielőtt rátérnénk a Tanácsköztársaságban kifejtett tevékenységére, érdemes leszögezni azokat a tényeket, amik igazolják, miszerint Prohászka Ottokár az őszirózsás forradalom tevékeny résztvevője volt egészen annak bukásáig.

Prohászka Ottokár őszirózsás cselekedetei:

- Prohászka elrendelte az egyházmegye tanítóinak, hogy előadások keretében ismertessék a diákokkal az őszirózsás forradalom hosszútávú következményeit.

- Prohászka felszólította az egyházmegye papjait a Károlyi-kormány támogatására.

- Prohászka belépett a székesfehérvári Nemzeti Tanácsba.

- Prohászka támogatta az alsó papság forradalmi szervezetének, a Papi Tanácsnak a kongresszusán az egyházi reformokat.

- Prohászka követelte az általános, egyenlő és titkos, a nőkre is kiterjedő választójogot, a magyar szuverenitást és a nemzetiségi jogok biztosítását.

- Prohászka kidolgozott egy földosztási javaslatot az egyházi birtokok kárára.

- Prohászka gabonát osztott a frontról hazatérő katonáknak, egyeseknek pedig munkát adott a birtokán.

- Prohászka javasolta a kötelező helyett a fakultatív hitoktatás bevezetését.

Prohászka Ottokár 1914-ben bizonyos ideig Károlyi Mihály eskető papja volt, így bizonyos szinten személyi kapcsolat is fűzte az 1918-as polgári demokratikus forradalomhoz. A keresztényszocialista elképzelései nem realizálódhattak a Károlyi-kormány alatt, ezért naiv reményekkel fordult a Kun Béla-féle rezsimhez.

6,

A proletárdiktatúra egyházpolitikai elvében és gyakorlatában keveredett egymással a szociáldemokrácia aufklärista vonásokat felmutató klasszikus antiklerikalizmusa és a bolsevizmus orosz mintákat követő egyházüldözéses pragmatizmusa. A vallásügyi rendeletek lényege az állam és az egyház szétválasztása, a szeparáció. Az Egyháznak vissza kellett vonulnia a templom falai közé. A Kun-rezsim igyekezett anyagilag lehetetlenné tenni az Egyház helyzetét, amit úgy kívánt amaz kivédeni, hogy a hívek önellátására támaszkodva megszervezte az egyházközségeket. A hivatalos megfogalmazás szerint a vallás magánügy, a klerikalizmus elleni küzdelem közügy. Az egyházpolitika célja az egyházak felszámolása volt, de az egészet becsomagolták egy marxista determinizmus „tudományos” világnézetének köntösébe. A diktatúra az „emberi nem fejlődésé”-re hivatkozva magánügynek tette meg a vallást, de közben minden eszközzel harcolt a klerikalizmus ellen. Amibe az is beletartozott, hogy súlyosan bántalmaztak olyan embereket, akik köztudottan vallásosak voltak. Igazából egy olyan Magyarországban gondolkodtak, ahol a vallás nem magánügy és nem közügy – mivel egyszerűen nincs; felszámolta a „fejlődés”. A diktatúra „haladás” koncepciója valójában egy valamit célzott: az egyházi javak elkobzását.

A Közoktatási Népbiztosság államosított minden nevelési és oktatási intézményt. Betiltották a templomi istentiszteleteket és a nyilvános körmeneteket. Az a szerzetes, aki továbbra is végezni akarta a világi munkáját, elsősorban a tanítást, ki kellett lépnie az adott szerzetesrendből, és el kellett hagynia a papi hívatást. Kunfi Zsigmond kiharcolt egy rendeletet, ami elviekben biztosította a szabad vallásgyakorlást, a vallási rendezvények nyugodt lefolytatását – de még az ő jószándéka sem enyhített a helyzeten. Az egyházközségeken keresztül a hívekre hárult az egyház fenntartása.

A Tanácsköztársaságnak valójában nem volt normális egyházpolitikája. A vallásügyi intézkedések koncepciótlanok voltak a kapkodásban, a helyi szervek pedig kaotikusan végezték a munkájukat. A diktatúra irányítói teoretikusan, politikailag és közigazgatásilag nem voltak rendesen felkészülve a „klerikalizmus elleni harcra”. A doktriner elméleti álláspontról nem sikerült kialakítani egy koherens egyházpolitikát. Az egyházak finanszírozási és működési feltételeivel kapcsolatos likvidációs tevékenység célja a keresztény és az izraelita felekezetek működésének megszűntetése az anyagi javak leltárba vételével és elkobzásával. A bolsevikok törekedtek a magyarországi vallásosság totális megsemmisítésére, ami miatt nem egyszer szembekerültek a Kunfi Zsigmond-féle szociáldemokrata szárnnyal.

Prohászka a diktatúra alatt is állhatatosan végezte a munkáját. A kommün hónapjai alatt a székesfehérvári egyházkormányzat rákoncentrált a nem kimondottan közérdekű ügyekre, mint a névmagyarosítás és a vegyes házasságokkal kapcsolatos diszpenzációk. Még külön feljegyezték az egyházi javak leltározását, a likvidáló bizottság működését, az iskolák államosítását és a hitoktatást. Az egyházmegyében Prohászka biztatására sikeresen megalakították a helyi egyházközösséget.

1919. június 10. a székesfehérvári székeskáptalan megküldte a Tiltakozó nyilatkozat és óvás c. beadványát a Forradalmi Kormányzótanácsnak. A beadvány Werbőczy Tripartitumáig visszamenően hivatkozott törvényhelyekre annak igazolásául, hogy a püspökség és a székeskáptalan földbirtokainak állami tulajdonbavétele ütközött a törvényekkel, ezért ildomos volt hatályon kívül helyezni az elkobzó rendeleteket. Mindez remekül mutatja, hogy az egyházi jogi személyek nem voltak tisztában a bolsevik hatalomgyakorlás természetével, karakterével és célkitűzéseivel. Mondhatni: ekkor még a Katolikus Egyháznak fogalma sem volt még arról, mi a bolsevizmus. Naiv módon hittek abban, hogy az őket rendeletekkel sújtó állam respektál a polgári jogrenddel. A kezdeményezők kötelességüknek tartották a magyarországi egyház javainak, hitbéli állagának és szabadságjogainak védelmét. Prohászka viszont nem volt hajlandó arra, hogy védelembe vegye az egyházi vagyont.

Július elején egy helyi munkás- és katonatanács megkísérelte elfoglalni a ferences barátok kolostorát, hogy az épületet felhasználják a saját céljaikra. Prohászka figyelmeztetett arra, hogy a rendház jelentős funkciót tölt be a település vallási életében, és ezt a funkciót tenné életképtelenné a barátok elűzése. Az eljárás ellen intézett óvásában hivatkozott az érintett hívek lelki igényeire, az épület megszentelt állapotára és a megígért vallásszabadságra. Többek között kiemelte azt, hogy helyesen tenné a Kun-rezsim, ha jó kapcsolatokat ápolna a hívő emberekkel. Mivel a ferencesek kilakoltatása támadást intéz a szerzetesség és a hívők ellen, fölösleges akadályt gördít a szocializmus építésének az útjába. A kommünnek nem lehet érdeke a vallásos emberek maga ellen való uszítása. A ferences kolostor megkímélésével kimutathatná a kommün, hogy komolyan gondolja a vallásszabadságot. A vallási intézmények üldözése viszont egyenes megtagadása a vallásszabadságnak.

Prohászka az egyház- és vallásellenes megnyilvánulások ellenére reménykedett abban, hogy a Tanácsköztársaság törekszik az emberségre és az igazságra. A bolsevikokkal szembeni jóhiszeműségének jelentős bizonyítéka a Tanácsköztársaság idején kiadott körlevele az egyházmegyéje papsága számára. A bolsevik kormány szűklátókörűen egy megfogalmazásbeli vita miatt betiltotta azt a körlevelet, ami valójában megerősítette volna a Tanácsköztársaság legitimációját. Prohászka szerint az Egyháznak az igehirdetés végzése érdekében szüksége van az új társadalmi viszonyok között egy megfelelő jogi helyzetre. A forradalomban keveredik egymással a jó és a rossz törekvés. Prohászka kimondottan jó törekvésnek tartotta a társadalmi-gazdasági egyenlőség megvalósítására tett kísérletet. Bocsánatos bűnnek, a jó törekvések rossz velejárójának tartotta a Tanácsköztársaságtól elszenvedett egyházellenes sérelmeket és atrocitásokat. Ugyanakkor reménykedett benne, hogy a magyar társadalom visszanyeri a vallásszabadságot.

Bizonyos szinten kimondható, a püspök hiábavaló kísérletet tett a Tanácsköztársaság szociális programja és a keresztényszociális program szintetizálására. Talán sikerült volna Prohászka szintetizáló kísérlete, ha a radikális baloldal a vallásos marxizmuson keresztül szemléli a világot. De mint ismeretes, egyfajta primitív ateizmus hatotta át az egész radikális baloldalt, amelynek világképében nem jutott hely nem csupán a vallásos gondolkodásnak, de semmiféle transzcendens szemléletnek sem. Hozzáteszem: volt egy mozgalom, amely szintetizálta a szocialista, a nacionalista és a keresztény szemléletet – úgy hívják: Nyilaskeresztes Párt. Sajnálatosan a Szálasi-rezsim sem volt kevésbé merevebb és korlátoltabb, sötétebb és pusztítóbb, mint a Kun- és Rákosi-rezsim.

Prohászka gyötrődése tetten érhető írásaiban: „Vajon sirassuk-e a militarizmus s a korrupt parlamentarizmus letörését? Örüljünk, hogy ez mind letört. – Istenem, bár letört volna igazán végleg! A múltért tehát nem lelkesülhetünk, s nem vállalhatjuk, hogy az utolsó századok kultúrája keresztény lett volna. Nem volt az, sőt a társadalom nagy aposztáziába fordult el egyre jobban minden kereszténységtől. De ez aposztázia dacára, sőt miatta még jobban, még rendületlenebbül hiszünk a kereszténység igazságában, nevezetesen hisszük azt, hogy ősi, isteni ereje a legkényesebb helyzetekben is eltalálja a helyes irányt s érvényesülni fog az emberiség javára.” A múlttól való radikális elhatárolódás és a társadalmi progresszióval való nyitott együttműködés lényeges momentum Prohászka életművében. Mindezek a momentumok megjelennek az ellenforradalmi rendszerrel való együttműködés során is.

Prohászka felszólította a papjait a Tanácsköztársasággal való együttműködésre. Az együttműködés lényege egyfajta törekvés egy keresztény szellemiségű szocializmus kialakítására. A kivonulás helyett a közreműködést javasolta a keresztény célok érvényesítése érdekében. Ami érett és kifejlett a szocializálásra, az szocializálódni fog az emberi beavatkozás nélkül is. Szerinte súlyos hiba lenne az Egyház, a népek lelkipásztorai részéről, ha a szocializálódás az ellenállásukkal menne végbe. Az ésszerű szocializálódás nem keresztényellenes, mivel maga a szocializálódás rendelkezik keresztény értékekkel. Prohászka nem vizsgálta a társadalmi folyamatokat a Katolikus Egyház politikai és gazdasági hatalmának szemszögéből, hiszen az, hogy valami jó vagy rossz, nem az egyes történelmi osztályok és intézmények előnyein és hátrányain fordul meg, hanem a haladás szükségletein. Prohászka elismerte a szocializálódás történelmi szükségességét. Törvényszerűnek találta a szocialista fejlődést, és helytelenítette, hogy az Egyház akár támogassa, akár ellenezze eme törekvéseket. A Kun-rezsim, éppen az ateista szemlélete miatt, nem tartott igényt a prohászkai keresztényszocializmusra. Prohászka 1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság bukásának idején ismerte fel a törekvései eredménytelenségét, vagyis azt, hogy a bolsevizmus a történelem szemétdombjára kívánta az ő katolikus nézeteit is.

A főpásztori körlevél még a gyakorlati kérdésekben is közreműködésre utasította a papságot. A körlevél szerint addig kell megtartani a forradalmi rendeleteket, amíg azok nem sértik a katolikus hitet és erkölcsöt. Bízott abban, hogy a katolikus szokások bizonyos korlátozása talán a kedélyek lecsillapodása után elhozza a teljes vallásszabadságot. Prohászka a saját bőrén tapasztalta meg a forradalmi rendeleteket. Kommunizálták a sárkeresztúri birtokait. Áprilisban vörös csapatok szállásolták be magukat a püspöki palotába. A katonák kiitták a pincében raktározott vörösbor készletet. A püspök annyira nem bírta a részegeskedők látványát, hogy átköltözött a kanonokházba. Mivel az iskolában törvény tiltotta a hittan oktatását, pótolták a plébániákon, kápolnákban és sekrestyékben, vagyis az egyházi intézményekben. Prohászka mégsem panaszkodott, nem írt sérelmekről és borzalmakról a naplójában.

A megpróbáltatások alatt azon gondolkodott, miként lehet elhelyezni az Egyházat a kialakuló új rendszerben. Úgy gondolta, a papság nem tartozhat egy, a társadalomtól elszigetelt osztályhoz. Olyan papokra vágyott, akik a nemzet tevékeny tagjai; vagyis az ideális papság az, amelyik a nemzet alkotó része. A klérust a néptől elválasztó fal nem a szentség, hanem a tekintély, a jog és a vagyon izolációja. A mesterséges izoláció elválasztja egymástól a nemzetet és a papságot. Az izoláció hatására egy nemzetidegen test a katolikus papság. Szükségesnek tartotta a nép nyelvét használni a liturgiában. Az Egyház nem szakadhat ketté klerikusra és laikusra, mivel együtt alkotják Isten népét. Ő azt tartotta ideálisnak, ha a papság odaáll a szegénység mellé, és a liturgia a nép nyelve. A Katolikus Egyháznak igenis feladatot ad a szegénység és a nyomor! Prohászka egy egyházellenes rendszer uralma alatt vetette papírra ezeket a gondolatokat, amelyben meglátta a jövőt. Egy újabb talány a prohászkai életműben!

Prohászka látta világosan, hogy az intellektualizmus és a racionalizmus, az ész mindenhatóságába vetett hit, a vegytiszta kapitalizmus antispirituális jellege termelte ki a szocialista forradalmat. Az Egyház védekezése közben mereven elzárkózott az új irányzatoktól, miközben nem nevelt ki egy olyan új generációt, amely lelkesen veti bele magát a kooperációba és a társadalmi krízisek kezelésébe. Prohászka szerint a megmerevedett kánonjog hátráltatta az egyház modernizálását. A katolicizmus a saját dogmáival kerülne ellentétbe, ha kirobbantana egy forradalmat. A Katolikus Egyház szemléli a mindenkori hatalmat, de a szemlélésben nincs politikai aktivizmus. A Katolikus Egyház sosem dönti meg az aktuális államhatalmat, ezért nem forradalmi. A katolikus dogmatika ellenkezik a forradalmi szellemiséggel, mivel a létezőt figyeli a maga statikusságában. A társadalmi és gazdasági rend felforgatásához nem rendelkezik elegendő pátosszal, agilitással és lelkiismerettel. A szenvedő tömegből kikerülő osztályharcosok privilégiuma a társadalmi forradalmak kirobbantása. Prohászka látta tisztán, hogy az Egyház a maga társadalomszervező és rendszerfenntartó funkciója miatt szembeáll a radikális változásokkal, a társadalmi bomlasztással, a revolúcióval. A katolicizmus beágyazódott a fennállóba. A kérdés az: ilyen alapokról hova lehet eljutni?

Prohászka szerint a katolikus nem forradalmár, de magáénak vallhatja az 1789-es francia forradalom, az 1848-as és az 1918-as forradalom elveit. Különös gondolatok ezek, ha azt nézzük, hogy a Felvilágosodás vezetett a francia forradalomhoz, a liberalizmus az 1848-as forradalmakhoz. Mégis mindezen tények ellenére a székesfehérvári püspök vallotta tiszta szívből, hogy a katolikus minden hagyományhűsége ellenére kiállhat a tiszta és egészséges változások mellett. A francia forradalom anyagi szempontból tönkretette a triumfáló Egyházat, de létrehozott helyette egy világi hatalomtól független Egyházat. A francia forradalom így a „konstantinusi állapottól való megszabadulás pillanata” (Gergely Jenő). A „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava pedig nem más valójában, mint az Evangélium elvei. Az 1918-as őszirózsás forradalom egy kívánkozó lehetőség volt a Katolikus Egyháznak és a magyar nemzetnek, hogy kialakítson egy keresztény alapokon nyugvó szociáldemokráciát. Szomorúan el lett szalasztva a lehetőség…

7,

Milyen hatást gyakorolt Prohászka Ottokár világnézetének alakulására a magyarországi kommün, a Tanácsköztársaság?

A világégés okozta összeomlásból való harmadik utas kiútkeresések lényege, hogy az ezeréves ország rombadőlte után kialakítsanak egy olyan Magyarországot, ami csonkasága ellenére nemzetileg homogén és szuverén. A korszak elvesztette a dualizmus konzervatív-liberális, Tisza Kálmán-i nyugalmát. Társadalmi realitása még nem volt a keresztényszocializmusnak. Az őszirózsás forradalom felismerése, hogy a dualista struktúrában nem valósulhat meg a nemzeti függetlenség. Az őszirózsás ideológusok ezért meghirdették a monarchikus államforma reform vagy forradalom általi lerombolását. Prohászka kritika alá vette a liberális kapitalizmust, a polgári fejlődést és a piacgazdaságban túlsúlyos zsidóságot. Prohászka értelmezésében a keresztényszocializmus felemelheti az alsóbb rétegeket. A századelő Tisza István-i kormányzati struktúrája, és annak nagyhatalmi vágyálmokat kergető vezető rétege nem tette lehetővé a keresztényszocializmus kibontakozását. A Tisza István-i struktúra bukásával megjelentek a politizálás színpadán a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták, a kisgazdák és a bolsevikok. Prohászka egy nemzeti és szociális, demokratikus és keresztény Magyarország megteremtését várta az őszirózsás mozgalomtól. Csalódott 1918 őszirózsás forradalmában, hiszen a rózsa gyorsan elhervadt, és maradt utána a csődtömeg.” (Gergely Jenő). A Tanácsköztársaság társadalmi egyenlőséget megcélzó tervei kimerültek a demagógiában. A Kun-rezsim a primitív vallás- és nemzetellenességgel rombolta a hagyományos értékrendet. A kommün bukása után belátták az új „országkeresők”, hogy az 1918 októbere előtti rendszer nem restaurálható, mivel maga a monarchikus liberális-konzervatív politika is hozzájárult az összeomláshoz. A nemzeti és keresztényi gondolat maradt egyedüli fogódzóként a homogén és szuverén ország megvalósításához. A Bethlen István-i rendszer viszont nem konszolidált semmilyen harmadik utas nemzetpolitikát, főleg nem a prohászkai keresztényszocializmust, hanem csupán egy gyengébb utánzata volt a Tisza István-i struktúrának. Mondhatni, a Horthy-rendszer továbbvitte azokat a súlyos társadalmi és gazdasági problémákat, melyek megvoltak már az Osztrák-Magyar Monarchiában is, és amire a két forradalom sem tudta a megfelelő megoldást.

A keresztényszocialista antikapitalizmus által kínált alternatíva egy evangéliumi szocializmus. A Tanácsköztársaság meghirdette az evangéliumi célok jelentős részét, evilági köntösben, a szlogenek szintjén. A Kun-rezsim ugyanakkor egyértelmű ateista és materialista gőggel esett neki az ország átszervezésének. Prohászka úgy vélte, éppen a bolsevikok által létrehozott kataklizma teremtheti meg az új társadalmi-gazdasági rendet. A püspök bízott abban, hogy tartósan megmaradnak az átalakulás eredményei, a Tanácsköztársaság levedli a keresztényellenes vonásait, és közel jutnak az evangéliumi szocializmushoz. A bolsevik társadalmi kísérlet sokban hasonlított a keresztényszocializmus gyakorlati programjához, de a baloldali radikalizmus vallás- és egyházellenessége kialakított a két eszmerendszer között egy áthidalhatatlan szakadékot. A prohászkai szemlélet még a barbár rombolásban is meglátta az isteni szándékot. Prohászka éppen ezért a kiteljesítést és a közreműködést jelölte meg a Katolikus Egyház feladatának. Figyelmeztetése szerint a kivonulás, az ellenkezés és a félreállás által elvész a lehetőség az evangéliumi szándék realizálására. Ilyetén megnyilatkozásai után maga mutatott példát azzal, hogy mind tanácsaival, mind szervezéseivel támogatta a Tanácsköztársaságot.

Prohászka szerint nem a polgári társadalom valamelyik politikai-ideológiai áramlatának megvalósulásáról van szó, hanem egy szociális forradalom radikális kísérletéről, amelyben elvesztik értelmüket a polgári ideológiák. A klasszikus politológiai értelmezés szerint az állam képviseli, sőt mi több, testesíti meg a közösségi érdeket. A bolsevik filozófia az állam elhalásáról elmélkedik, de mégis megmarad ennél a klasszikus képletnél, sőt, felerősíti az államot. De mind a polgári, mind a bolsevik szisztémában az erkölcsi értékrendszer az egyedüli kapcsolat az állam és az egyház viszonyában. ,,Vannak letűnt világok s azok lakói; ha aztán az egyik-másik túléli, az ne káromkodjék, hanem álljon alázattal félre az Isten útjából, kérjen kegyelmet s boldog kimúlást. Én nem állok félre; volna is szerepem; az éthosz - azt bevinni a világba! El is bírnám az újat, kooperálnék vele, anticipálnám a vajúdásokban azt, hogy a Szentlélektől való; de a mostani canaille-al, csatornatörvénnyel, szennyvíz csőcselékkel kooperálni lehetetlen. Tele van abszurditással, alávalósággal, cinizmussal.'' (Prohászka). A püspök azonosult a célkitűzésekkel, de nem a megvalósítóival. Mindez az eszmények és remények konfliktusa a valósággal és a lehetőségekkel! A csőcselékuralom nem serkentette a püspököt a múlt nosztalgikus visszasírására, hanem még jobban megerősödött benne az, hogy nem szabad visszatérnie a múltnak, mivel az vezetett ide. Mikor eljutott hozzá a vörös rezsim bukása, ezt írta a naplójába: ,,De Isten ments, ha megint az »urak« jönnek, s ha nem lesz új világ! Isten ments!”. A forradalmakból levonható prohászkai tanulság nem az 1918 előtti állapotok restaurálása, hanem hogy egy igazságosabb társadalmat kell létrehoznia a keresztény és nemzeti ellenforradalomnak. Mint ismeretes, az ellenforradalom sem volt különb a forradalomnál; a vörös csőcselék után jött a fehér csőcselék!

Prohászka pragmatikusan felhívta a Tanácsköztársaság figyelmét, hogy egy ateista uralom alatt működhet az Egyház, mint a nyomort enyhítő segélyszervezet. ,,Nem akarom tehát, hogy a kereszténység ambulancia legyen, Szent Vince konferenciák s szamaritán egyletek szolgálataiban kimerüljön, hanem lássa nagy hivatását a jelenben is. Mi kell ehhez? Először is megértés, hogy mi az idők ízlése, mi a világba-helyezkedés stílusa? Ezt érezni kell, csak aki érzi, érti. Lehet-e most nagybirtokos az egyház? Lehet-e most az óriási különbségeket feltüntető beneficiális rendszer? Értik-e az Isten gondolatait, kik a mai világban azt akarják, hogy változatlanul maradjanak a »bon mobila sive immobilia singulorum beneficium« etc. [ingó és ingatlan javak egyesek kedvezményeinek]. Nem, ezek a holdban élnek, s a világ majd rendet csinál...''

Prohászka egyetlen alapelvet tartott irányadónak a forradalmak és ellenforradalmak megítélése során. Az evangéliumi alapelvek realizálása nincs hozzákötve a történelmi formákhoz és alakulatokhoz. Mindez enyhébb módon visszhangzik II. János Pál pápa 1991-ben kiadott Centesimus annusában.

Ma is áll a prohászkai ítélet:

A világ megérett a változásra!

 

Felhasznált szakirodalom:

Bangha Béla: Világhódító kereszténység. A társadalom visszavezetése Krisztushoz

Gergely Jenő: Prohászka Ottokár – „A napbaöltözött ember”

Gergely Jenő: Prohászka és a Tanácsköztársaság

Lőrinc László: Püspök a vérzivatarban

Prohászka Ottokár: Diadalmas Világnézet

Prohászka Ottokár: Kultúra és terror

Prohászka Ottokár: Modern katholicizmus

Ravasz László: Prohászka

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században

Szász Péter Domonkos: Hagyományelvűség és haladás Prohászka Ottokár gondolkodásában

Aristo

„A stílus viselkedésmód, a választásaink és a lemondásaink tükröződnek benne: eldöntjük, hogy milyenek ne legyünk.”

(Alessandro Del Piero)

 

A Bölcsek Kövére c. filmben van egy jelenet, amikor főhősünk, a nagyon kövér Sherman Klump a szerelmével elmegy egy stand up előadásra. A stand up-os srác, Reggie egyik kedvenc fogása az, hogy kipécéz valakit a közönségből, majd beszólások révén beletapossa a sárba. Mások megalázása nála a humorforrás. Sőt, igazából személyek megszégyenítése a specialitása; ő ebben jó!

„Kicikizzem?” – vinnyogja Reggie.

„IGEN, CIKIZD KI! CIKIZD KI!” – fröcsögi a közönség.

És a stand up-os rohadék eleget tesz a csőcselék akaratának. Megaláz és megszégyenít egy embert. Fájdalmat okoz egy embertársának. A közönség pedig jól mulat, más kárára. Sherman Klump megszégyenítve oldalog el, a párjával az oldalán. Félelmetes jelenet; amikor ezt láttam, elhűltem a rettenettől.1 Reggie, amint verbálisan lecsap áldozatára, győzelmet arat felette, s a közönség vadul tombol és röhög. Az a jelenet megmutat valamit az emberi természet sötét oldaláról; azt, amikor nem tekintjük embernek embertársunkat, sőt elvitatjuk tőle emberségét.

Mások megalázása, mint humorforrás. Ezt úgy is nevezem, hogy Havas Ramsay-humor; ő az a karakter a Trónok Harcá-ban, aki úgy deríti magát jókedvre, hogy testileg és lelkileg is megkínoz másokat. Havas Ramsay humorának forrása embertársai testi és lelki fájdalma – amit ő okoz szándékosan.2

Mások megalázása, mint humorforrás. Ez megtalálható a magyar politikai életben is. A baloldalon ennek tökélyre fejlesztői a feministák; a verbális lincselésnek olyan iszonyatos művészlelkei jutnak eszembe, mint Antoni Rita, Gerle Éva és Szatmári Réka. Már felbukkantak azok a fiatal lányok is, akik igyekszenek felzárkózni hozzájuk, mint Ámon Kata és Balta Fruzsina/Floris/Florida (vagy mi a neve mostanában?). De ha baloldalon keresgélünk, ne feledkezzünk meg azokról a férfiakról sem, akik szintén ügyesen és okosan, megfelelő hozzáértéssel bántalmaznak verbálisan ellentétes politikai oldalon álló embereket az internet bugyraiban, így okozva öblös nevetést és önfeledt hahotázást, mókát és kacagást a közönségnek: Konok Péter és Para-Kovács Imre! Baloldalról pedig csúszunk át jobboldalra, és csodáljunk meg olyan NER által pénzelt kínzómestereket, mint Bayer Zsolt és Pozsonyi Ádám! Megadja Gábor, aki egyébként egy művelt és intelligens, tehetséges fiatalember3, időnként szintén lecsúszik erre az alávaló szintre – hiszen verbálisan bántalmazni valakit menő! A 444 és a 888 versenyben alázza a politikai ellenfeleit. Mert igen, a nagy kínzómesterek kitermelése mellett azért a baloldal és a jobboldal folyamatosan ontja magából a kisebb tehetségeket is, akik már megunták, hogy otthon letépjék a legyek szárnyát, és naponta fenékbe rugdalják a macskát!

„Kicikizzem?” – vinnyogják a jobboldal és a baloldal kínzómesterei.

„IGEN, CIKIZD KI! CIKIZD KI!” – fröcsögi a közönség.

Azért jó tudni, hogy milyen eszközök, módszerek és stílusok épülnek be a magyar bal- és jobboldalba! Szinte hónaponkénti tapasztalatom, hogy a bal- és jobboldal egyre igénytelenebb, gusztustalanabb, etikátlanabb, kulturálatlanabb! Hova lehet innen süllyedni? Mi várható legközelebb egy ilyen közegben?

Nevezzük meg főhősünket! Aristo. A jobboldal kedvence. Hazai sztár-értelmiség, akit tisztelettel és imádattal, rajongással és áhítattal emlegetnek a jobboldalon. Híresség a konzervatívok között. Valójában nincs olyan hónap, hogy ne találkozzak a nevével valamelyik fórumon, blogon, közösségi oldalon és személyes beszélgetésen. Természetesen, nem bírva ellenállni a kíváncsiságnak, elolvastam néhány cikkét és esszéjét; pontos számot nem tudok mondani, de tíznél biztosan többet. Két dolgot figyeltem olvasás közben:

Tartalom és stílus.

Tartalom terén azt nyújtja, amit az átlagos NER-zsoldos. Az Orbán-kormány jól csinál mindent, az ellenzék segghülye, és mindenki alávaló, aki bírálja az Orbán-kormányt. Ez nem csupán szervilis, de arrogáns is. Nélkülöz mindenféle árnyaltságot és tárgyilagosságot, helyette, amit nyújt, az egy egydimenziós kép a politikáról. Elhiszem, hogy van egy réteg, akinek erre van szüksége: fideszes nyárspolgárok számára finom falatkák Aristo írásai. A FIDESZ tökéletes, az ellenzék nyomorult – íme, a fideszes tartalom!

De legalább akkor élvezetes lenne a stílus; vagy mondhatnám, a csomagolás! De nem az! Aristo a legtöbb esetben a gonzó újságírást nyomatja (hiszen ahhoz Magyarországon minden bölcsész remekül ért!), néha meg átvált esszére. Az esszéírói stílus jobb – de nem különösebben kiemelkedő. Amit gonzó újságírás alatt művel, az igénytelen szar. Aristo írásairól lerí, hogy Bayer és Bucó stílusát utánozza; nem véletlenül említem a két urat, mert szerintem arról van szó, hogy Aristo elirigyelt Bayertől és Bucótól két dolgot: egyrészt a népszerűséget és sikert, amit kivívtak a jobboldalon; másrészt azt a rajongótábort, amit kinyertek maguknak a FIDESZ híveiből. Aristo elérte mindkettőt. Ha hozzácsapjuk még az Öreget, Stefka Istvánt, akkor megkapjuk a Jobboldali Legalja Újságírás Négy Apokaliptikus Lovasát. Bayer, Bucó, Aristo és az Öreg. El tudják képzelni? Ha egy minőségi vörösborhoz hozzáadunk egy kis szennyvizet, megkapjuk az élményt!

És ha már rajongótábor! Jajj!

 

„Hála Istennek, Aristo Mester hozza a nagyon magas szintet, köszönet érte!” (Hlatki István)

„Aristo Mester interpretálása minden pénzt megér! :D Már megint könnyesre röhögtem magam, köszönöm!” (Cecília István Cili)

„Gyöngyszem gyöngyszem hátán :) 10/10 szuper!” (Cecília István Cili)

„Nem lehetne napi két cikk megírására kérni Önt, kedves Aristo? Jutna egy délelőttre, egy délutánra és így az egész nap jól telne. Köszi!” (Andrea Tamási)

„A "nyájas olvasó" soha nem fogja megunni az Ön remekeit, úgyhogy várjuk továbbra is a frappáns cikkeit.”(Andrea Tamási)

„Aristo, ez a fanyar, intellektuális humorod zseniális!!!” (Ildikó Szendi)

„Aristo, mint mindig, fején találta a szöget. Szenzációs!!!!!!!!!!” (János Darabos)

 

Aristo báró, szépen berendezett szalonjában, kényelmes kanapéján ülve, Vivaldit hallgatva, egy pohár vörös bort kortyolgatva. Körülötte forognak szolgái, cselédei, lakájai. „Aristo, feladhatom rád a kabátot?” – kérdezi az egyik. „Aristo, letisztogathatom a talpadat a nyelvemmel?” – kérdezi a másik. „Aristo, kinyalhatom a szart a seggedből?” – kérdezi a harmadik. Aristo biccent a csicskáinak; szereti, ha kényeztetik. Elönti a megérdemelt nyugalom… „Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz!”4… Mit mondasz, felháborodott olvasó? Gyalázatos és gusztustalan vagyok? Én semmi mást nem teszek, csak leszedem a kulturmázt a kommentelők mondanivalójáról, és megmutatom azt pőre valójában. Szervilizmus. Névvel és arccal! Szolgalelkűség névvel és arccal - ez a gyalázatos és gusztustalan! Az, hogy mára a szolgaszellem olyan tulajdonsággá vált, amit büszkén felvállalnak sokan. Persze nem Aristo; ő nem névvel és arccal, hanem anonim módon szolgája a NER-nek. (Ennyiben becsületesebb Bayer, Bucó és Stefka!) De a kommentelők nem zavartatják magukat, hogy nincs elrejtve a személyazonosságuk. Ők ugyanolyan névvel és arccal felvállalják az Aristo iránt érzet szeretetüket, mint az Orbánhoz való hűségüket. Aristo pedig részben ezt adja nekik: a mintát a szolgaságra! Aristo az Orbán-kormánynak nyal, sok kommentelő pedig neki! De szép is ez itt a magyar Ugaron, fel is fordul tőle a gyomrom!

Aristo Mester? Minek a mestere? A gonzó újságírásnak nem, az esszéírásnak nem, más képességekben nem tűnik fel… Ja, igen! Van, aminek a mestere: a megalázásnak, a megszégyenítésnek, a mocskolódásnak, a fikázásnak, a verbális bántalmazásnak, a lincshangulat meglovagolásának. Aristo ezen a téren tényleg mester! Kínzómester! Még Bayer és Bucó is tanulhatna tőle néhány fogást (talán így is van)!

„Kicikizzem?” – vinnyogja Aristo.

„IGEN, CIKIZD KI! CIKIZD KI!” – fröcsögi a közönség.

 

„Ezt Dévényi István – az utolsó, igazi Simicska-árva, a G-nap nagy vesztese, igazikonzervatív – követi el heti rendszerességgel.  A műsor – már ha ez az – általában is szégyenteljesen hazug szokott lenni, ám most szintet lépett, és a nézőnek az a benyomása támadt, hogy egy, a tébolyda klubszobájában elhangzó beszélgetést hallgat ki. Dévényiről nem tudtam eldönteni, hogy maga is gondozott, vagy csak a pszichiáterek által beépített tégla, akit az ápoltak elmeállapotának felmérése és dokumentálása érdekében helyeztek oda.” (Beszélgetés a tébolydában)

„Miért tette? Vetődött fel bennem az égető kérdés. Énem egyszerű része, mely hajlamos a legegyszerűbb magyarázatokra, azt válaszolta erre:

Mert hülye.

Igen – válaszoltam énem egyszerű részének – de miért pont így?

Azért – válaszolta énem egyszerű része – mert a posztmodernben dekonstruálni kell az étel fogalmát is.

Jó, jó – mondta énem bonyolultabb része – de ez nem dekonstrukció, hanem az ennivaló antitézise.

Lehet – vágott vissza az egyszerű én – de ez logikus, hiszen Jakab pedig a politikus antitézise.” (A menü)

„Cseh doktornőre sem vesztegetnék sok szót, lévén, az ő fejében olyan sötétség honol, hogy holmi üdítő és azzal kapcsolatos ivari zavarok azon már rontani nem tudnak. És különben is. Engem mélységes elégedettséggel, mi több, eksztatikus örömmel tölt el az ő politikusi pályája. Ez ugyanis – remélhetőleg – kizárja, hogy orvosként kárt tudjon tenni bárkiben.” (Utazás Ujhelyi István mélyére)

„A DK Zrt. üdvöskéje egyébként egy virtigli tenyeres-talpas bolgár trampli, akiről elmondhatnánk, hogy csúnyán öregszik, ha nem láttuk volna fiatal korában is.” (A krokodil könnyei)

 

Idegbeteg vagy, hülye vagy, sötét vagy, csúnya vagy… Elénk idéződik a középiskolában a frusztrált kamasz képe; vagy a kocsmában az ideges melós alakja. Ahogy a kommentelők esetében, a cikk szerzőjénél is lekódolom az üzenetet: „Mit akarsz, te szar? Szánalmas lúzer vagy! Ne bíráld a kormányt, hanem takarodj haza, hülyegyerek! Kigúnyollak! Nyomorult kis pöcs!”. Én, bár nem vagyok odaadó fogyasztója az ilyen politikai fikázó irodalomnak, olykor-olykor olvastam eme műfaj két művelőjének némely szerzeményét: nevezetesen Konok Péter facebook-kirohanásait és Pozsonyi Ádám publicisztikai agymenéseit. Nekem azok is borzalmasak voltak olvasmányélményként, de Aristo-nak sikerült alulmúlnia őket. Konok intellektuális módon fingott oda a jobboldal orra alá, Pozsonyi meg Hasek stílusában pukkasztotta a liberális polgárokat. De amit Aristo nyomat, az a legutolsó munkáskocsmák lumpenproletár stílusa. Igazi csőcseléknek való szellemi végtermék. Ahogy minden párt, így a FIDESZ is kitermelt a hívei közül egy csőcseléket, amelyet etetni kell, és hát van, aki eteti őket. Sok fideszes bértollnok; a jobbos csőcselék zabáltatásának királya Bayer; és megmerem kockáztatni, utána jön Aristo. Aristo után már csak a kisebb ragadozók nyomatják az ipart: az ellenség verbális levadászását, és ezzel együtt a csőcselék etetését. A jobboldal, ahogy még mélyebbre merül az igénytelenség mocsarában, ikonná nemesíti Aristo-t. Lassacskán Aristo lesz a mérce, akihez fel kell nőni a jobboldalon!

Mit tehetnék még ehhez hozzá? Találgatják páran, kicsoda valójában Aristo. Sokan várják, hogy elszólja magát véletlenül, mint Tölgy tette anno. Valaki már arra is rájött álltóilag, hogy tanár a Pázmányon. Fogalmam sincs, kicsoda, és nem is érdekel. Számomra egy jelenség. Lenyomata annak, milyen mélyre süllyed a kanálisban a jobboldal. Ki kellene végre jönni a kanálisból, de úgy néz ki, a jobboldal nem hajlandó! Ennek a szimbóluma Aristo. Annak, hogy valami beteg szociopata megkérdi, „kicikizzem?”, a tömeg pedig önfeledten azt válaszolja, „IGEN!”.

 

Megjegyzések:

1, Van egy revansjelenet is, ahol Klump a saját fegyverét fordítja Reggie ellen, de az már nem sikerült ilyen jól.

2, A jelenet, amelyben Havas Ramsay megkínozza Theont, felkerült a youtube-ra. Sokatmondó, hogy sok like-t kapott a jelenet. Vagyis sokaknak tetszett. A jelenet tényleg jól sikerült – de inkább feszengeni kellene, nem pedig élvezkedni rajta. Ugyanis Ramsay, hasonlóan, mint Reggie, olyan karakter, ami megtalálható a mi mindennapjainkban is, a valóságban is – közhelyesen szólva: köztünk élnek. És ahol ilyen alakok vannak, ott ilyen jelenetek is adódnak szép számmal.

3, Ajánlom olvasásra: A szabadság reakciós harcosai

4, Arany János: Walesi bárdok

Feminizmus – önvizsgálat, vitakultúra, reform

(rövid reagálás egy fejleményre)

1.

Feminista önvizsgálat? A feminizmus hívei vitatkoznának a feminizmus bírálóival? A feminizmus megreformálható, egyáltalán van igény a megreformálására?

Az angolszász feministáknál felmerült a gondolat: lehet, hogy a harmadik vonalas feminizmus nem különb, mint a bolsevizmus és a fasizmus? Én tartok tőle, hogy amit most látunk, illúzió, de persze lehet realitás is: a harmadik vonalas feminizmuson belül csigalassúsággal megkezdődött egyfajta önvizsgálat. Ami az angolszász politikai világban történik (USA/Anglia), az lecsurog Magyarországra is: kisebb mértékben elindult a magyar feminizmuson belül is egyfajta öneszmélés és a gondolat, hogy talán nyitottabbnak kellene lennie a párbeszédnek férfi és nő között, még akkor is, ha az adott férfi és női beszélgetőpartner nem osztja a feminizmus nézetrendszerét és világlátását.

Linkelek és másolok.

 

2,

https://moly.hu/konyvek/naomi-alderman-a-hatalom

“A nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

„A hatalom” az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereinek egyike, megjelenése óta megtalálható a legfontosabb sikerlistákon, 15 héten át szerepelt a New York Times mérvadó listáján. Már több, mit két tucat nyelvre lefordították, rendkívüli aktualitásával, melyben egy új, nők irányította jövőt vizionál, jelentős visszhangot váltott ki az irodalmi életben, a közéletben, a sajtóban és a politikában. Sorra kapja a fontos elismeréseket, a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta, ahogyan Barack Obama is ajánlotta, mint az év egyik legfontosabb könyvét.” (Moly.hu)

Antifeminista reakció:

„Ez nagyjából megvan a mai valóságban is, egy ujjmutatás (rapist!) elég egy férfi életének tönkretételéhez.” (Don Fefinho)

 

3,

https://moly.hu/ertekelesek/2815699

“Amikor elkezdtem olvasni, akkor ott suttogott a fejemben egy hang, hogy Alderman vette Atwood klasszikusát, „A szolgálólány meséjé”-t, leporolta, és megnézte, hogy néz ki ugyanaz a történet a másik oldalról (is). Aztán amikor az utolsó oldalakat olvastam, a hang elkezdett kiabálni, hogy nohát, a lezáró szerkezetben egy az egyben Atwood megoldása köszön vissza, az utólagos „komment”, amely nélkül csak fele olyan jó volna a regény, mint amilyen ténylegesen lett így. Végül, amikor szokásomhoz híven nekiálltam a köszönetnyilvánításnak is, naná, hogy az első név Atwoodé volt.

Nos, a legjobbaktól nem szégyen inspirálódni, tanulni, és Alderman igen jó tanítványnak bizonyult. Ezt a regényt lehet / kell feminista kiáltványként olvasni, de mondjuk a feminizmus harmadik hullámának szellemiségében, amely az általános egyenlőség kérdését helyezi a középpontba. A hatalom nem a nők vagy a férfiak hatalmát taglalja, hanem a hatalom természetét, amely simán lehet a nemek közötti háború mozgatórugója, de a birtokló nemétől függetlenül tudja romlásba dönteni egy komplett civilizációt – és akkor meg már oly mindegy, hogy „ki kezdte”, nem igaz?

Erőteljes és fontos könyv, talán a #metoo éra egyik alapszövege lesz, és nagyon drukkolok, hogy akik olvassák, azoknak leessen, hogy ez egy nem a gyűlölet és bosszú vágyálomkönyve, hanem a párbeszéd és a kölcsönös megértés igényének a könyve. Én ebben látom a könyv erejét, és ezért örülök, hogy a váltott nézőpontoknak köszönhetően egyértelműen kirajzolódik, hogy az egyenlőtlenség és a másik fél nem tisztelése hosszú távon csak szenvedéstörténetet szül.” (Gaura Ágnes, feminista írónő)

 

4,

Mintha megint felvillant volna a lehetőség arra, hogy beindul egy párbeszéd a feminizmus hívei és bírálói között. „A hatalom” is valami ilyesmi akar lenni.  Naomi Alderman észlelte és jelezte, hogy a feminizmusban is felbukkantak azok a negatív tendenciák, amik egykor releváns részei voltak a bolsevizmusnak és a fasizmusnak is. Jobban mondva: egy tekintélynek számító feminista bölcsésznő jelezte a problémát, miszerint a feminizmus totalitárius jegyeket visel magán. Ezt előtte több százan jelezték, csak azok az emberek nem voltak feministák, vagy ha igen, nem voltak tekintélyek. Alderman könyve siker lett; robbant a közéletben, de akkorát, hogy beindított egy párbeszédet, valószínűleg nemcsak az angolszász feministák körében, hanem a nemzetközi elvtársak között is.

Ez okot ad valami reményre?

Magam részéről nem vagyok naiv.

Szerintem az az ember, aki hisz abban, hogy a harmadik vonalas feminizmus a lelke mélyén jóságos és nemes, az félelmetesen buta; aki úgy gondolja, a MeToo egy becsületes kezdeményezés, az hülye a világ dolgaihoz; aki szerint “A szolgálólány meséje” a megfelelő alap az igazi párbeszédhez, az nem is akar valódi párbeszédet; aki tisztességes tudománynak tartja a Gender Studiest, az valójában nem tudja, mi a különbség a tudomány és az áltudomány között.

De a kérdés lebeg a levegőben:

Ha felmerül a lehetőség a feminizmussal való bármiféle párbeszédre, akkor érdemes élni a lehetőséggel? Vagy ez egy olyan csapda, amit érdemes elkerülni messziről?

Egyre több emberrel találkozok a jobboldalon és a libertariánusok között, akik szerint léteznek normális feministák. Sokak szerint Gaura Ágnes például pont a normális feministák egyike. Vissza-visszatérő gondolat az antifeminista táborban, hogy érdemes a normális feministákkal a párbeszéd, a diskurzus, a kommunikáció, az eszmecsere, az egészséges vita. Én gondoljak akármit a feminizmus filozófiájáról (elmaradott és meghaladott), valamilyen téren bennem is felsejlik a gondolat, hogy szükség lenne arra, hogy szóba álljunk egymással. De valahogy mindig szkeptikus vagyok, látva, hogy nem csupán a feminizmus, de a tágabb halmaz, az újbaloldal eszköztára is egyre durvul.

A párbeszéd: érdemes vagy felesleges?

Antifeminista reakció:

„Sajnos nem hiszek abban, hogy egy ilyen párbeszéd lehetséges, illetve ha igen akkor csak néhány magánszemély között, aminek a feminista fősodorra semmilyen ráhatása nem lesz. A feminizmus rejtett mozgatórugója a nők férfiak ellen uszítása, az oszd meg és uralkodj, ezért sosem fogják engedni, hogy bármiféle társadalmi párbeszéd hatására megszelídüljön vagy lecsengjen. Itt csak eszkalációt lehetséges, semmi más.

Ettől függetlenül természetesen minden lehetőséget meg kell ragadni a párbeszédre - ha csak egy ember felébred a hülyeségből, már az is valami, de nagy hatókörű eredményeket nem szabad ettől várni, főleg mivel az ő kezük messzebb elér, mint a miénk. Amíg te egyvalakit kijózanítasz, az ELTE-ről kijön 50 új degenerált.” (Deansdale)

 

5,

Maradjunk egy kicsit a Gaura Ágnes-szövegnél. Szimpatikus szöveg – első olvasatra. Én többször elolvastam, és egy idő után feltűnt néhány dolog.

Én úgy gondolom, a feminizmusnak van két funkciója, ami eleve rövidzárlatossá teszi a híveit. A feminizmus egyrészt vallás, jobban mondva valláspótlék. A vallás jó esetben erősíti az egyén személyiségét, de a gyengébb jellemeknél csak kapaszkodó, fogódzó. A feministák többsége jellemben gyenge, aki feminizmus nélkül értéktelennek érzi az életét. Itt pedig rakódik rá a másik funkció: a feminizmus drog. A drog bódít, vigasztal, segít elviselni az életet, azzal, hogy megadja az erő és a gondtalanság illúzióját. A feminizmus bódít, vigasztal, segít elviselni az életet, azzal, hogy megadja az erő és a gondtalanság illúzióját. A vallás és a drog funkciója egyes emberek esetében összemosódhat, kiegészítheti egymást: hiszen a vallás is működhet drogként (lásd Jehova Tanúi).

Gaura Ágnes feminista bejegyzésein a Moly-on és a Facebook-on halványan ugyan, de érződik a pótvallás és a kábítószer jelleg. Mert oké, tényleg okosabb és intelligensebb a csaj, leginkább az olyan két lábon járó sötétségekhez képest, mint Czapáry Veronika és Karafiáth Orsolya. (Mint ahogy művészként is tehetségesebb náluk.). De a feminista megnyilvánulásaiból igenis érződik a mankójelleg, a valláspótlék, a drog.

„Ezt a regényt lehet / kell feminista kiáltványként olvasni, de mondjuk a feminizmus harmadik hullámának szellemiségében, amely az általános egyenlőség kérdését helyezi a középpontba. (…) Erőteljes és fontos könyv, talán a #metoo éra egyik alapszövege lesz, és nagyon drukkolok, hogy akik olvassák, azoknak leessen, hogy ez egy nem a gyűlölet és bosszú vágyálomkönyve, hanem a párbeszéd és a kölcsönös megértés igényének a könyve.”

Az irodalom megváltó erejében hinni dőreség. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Thomas Mann életműve tele van életbölcsességgel, amiből tanulhatott volna az emberiség – mégis emberek milliói mészárolták le egymást a II. világháborúban, hogy most ne is említsem a fasizmus, a nemzetiszocializmus és bolsevizmus mészárszékeket eredményező nagy ívű kísérleteit! Naomi Alderman regénye humanizálja a feminizmust? Na jah…!

Tévedés ne essék: ez vallásos szöveg. Kvázi-vallásos szöveg, persze. A "feminizmus harmadik hulláma" és a "metoo" szent tehenek, kvázi-vallási dogmák. Az eszkatológikus cél is adott: az „általános egyenlőség”. Az egyébként mi? Homályos a fogalom, mint minden vallásos vagy kvázi-vallásos szövegnél, gondolkodásnál.

A feminista kiáltvány egyenlő a szent szöveggel. Olyan szöveggel, amit áhítattal olvasnak és idéznek a feminista hívek. Naomi Alderman skolasztikus bölcselő, mint Margaret Atwood. Az Atwood-regény és az Alderman-regény egyaránt feminista kiáltványok, vagyis szent szövegek. Regények politikai kiáltványként, vagyis szent szövegekként való kezelése elég abszurd, már-már beteges. Ilyet még a marxista esztétika művelt a „régi szép időkben”. De hát, ahogy ezen logika szerint a magánélet közügy, úgy az irodalom is politika.

„Amikor elkezdtem olvasni, akkor ott suttogott a fejemben egy hang, hogy Alderman vette Atwood klasszikusát, „A szolgálólány meséjé”-t, leporolta, és megnézte, hogy néz ki ugyanaz a történet a másik oldalról (is). Aztán amikor az utolsó oldalakat olvastam, a hang elkezdett kiabálni, hogy nohát, a lezáró szerkezetben egy az egyben Atwood megoldása köszön vissza, az utólagos „komment”, amely nélkül csak fele olyan jó volna a regény, mint amilyen ténylegesen lett így. Végül, amikor szokásomhoz híven nekiálltam a köszönetnyilvánításnak is, naná, hogy az első név Atwoodé volt.”

Margaret Atwood az a lektürszerző, akinek a nevét áhítattal ejtik ki a progresszív bölcsészlányok. Kvázi-vallásos áhítattal. Margaret Atwood valami olyasmi a feminista kvázi-vallásban, mint a katolicizmusban Szent Ágoston. Egyházanya. A női szent, aki lefektetett egy dogmát a feminista skolasztikában. Mivel Atwood szent, ezért szóba sem jöhet semmiféle interpretációban a kritikus megközelítés.

Amúgy nem csupán Gaura Atwood-imádatában, hanem Alderman Atwood-ra való hivatkozásában is tetten érhetőek kvázi-vallásos elemek. De hát ez egy ilyen bagázs!

„Én ebben látom a könyv erejét, és ezért örülök, hogy a váltott nézőpontoknak köszönhetően egyértelműen kirajzolódik, hogy az egyenlőtlenség és a másik fél nem tisztelése hosszú távon csak szenvedéstörténetet szül.”

És itt már kicsit én is fogtam a fejem, mert nem igazán értettem, mit akar Gaura.

Gond van a szenvedéstörténettel?

Gaura szerint a férfi és a női szenvedéstörténet egyaránt káros. Oké, ezzel még egyet is értek.

De ha Gaurának problémája van a szenvedéstörténettel, akkor miért fontos neki a MeToo, ami a női szenvedéstörténet alapján kezdte meg a tevékenységét; Margaret Atwood, aki a női szenvedéstörténetnek adott egy regényes formát; és a feminizmus harmadik hulláma, aminek a fundamentuma a női szenvedéstörténet?

Harmadik hullám, MeToo, Margaret Atwood – három olyan létező, amelyet rendesen felhasználtak az elvtársak a férfiak elleni gyűlöletkampányra. Már csak az Isztambuli Egyezmény hiányzott a szövegből!

Hajaj, itt már tetten érhető a kognitív disszonancia!

Hol van itt a reagálás a harmadik hullámos feminizmus árnyoldalaira, a Gender-kurzus rémtetteire?

Természetesen sehol!

Kvázi-vallásos emberekkel érdemes a párbeszéd?

Költői kérdés!

A mobbing

A bullying társadalmilag ismert jelenség: gyerekek és kamaszok körében történő megalázás és kirekesztés, testi és lelki bántalmazás. A felelősségteljes szülők igyekeznek megóvni a gyermekeiket az áldozattá válástól; borzalmas, ha egy gyerek megtapasztalja azt, hogy nem teljes jogú tagja a kortársai közösségének. A felnőtt ugyanúgy áldozata lehet a megalázás-kirekesztés eljárásának, mint a gyermek; ez a mobbing. Az áldozat felnőtt, az elkövetők felnőttek, a terror helyszíne pedig a munkahely. A Munkahelyi (T)error blog „szép” gyűjteménye a mobbing jelenségének. A mobbing viszont nem használatos az iskolai zaklatások megnevezésére, ha az iskola itt munkahely. A magyar iskolarendszer frusztrált légköre amúgy kifejezetten alkalmas hely a bullying és a mobbing gyakorlására; rossz közérzet garantált.

A mobbing során rendszeresen érik a személyt a munkahelyén fizikai és/vagy lelki sérülések. Az elkövető egy vagy több személy; magányos ragadozó vagy veszett falka. A pszichoterror kiváltója lehet az irigység és a féltékenység, személyes ellenszenv; de az is lehet, hogy az elkövető pusztán szociopata, akinek a munkahelye a vadászterülete. A mobbing eszköztára széles: rágalmazás, becsmérlés, kiközösítés, agresszív fellépés. A vezető esetén a kirúgással fenyegetés. Minden mobbing, ami folyamatosan rossz közérzetet kelt a dolgozóban. A mobbing 40%-a köthető vezetői pozícióban lévő emberhez. A munkahelyi zaklatás nagy része olyan, hogy egy vezérhím vagy –nőstény körül csoportosuló bagázs kipécéz magának valakit, rászáll, és terrorizálja napi rendszerességgel. A mobbing általában olyan munkahelyeken fordul elő, ahol merev a hierarchia. A nyitott struktúrákban ritka a mobbing; egyenrangúak a munkatársak, nincs alárendelődés. Persze egy egészségesen autoriter munkaközösségben sincs mobbing. Ha egy munkahelyi struktúrában rivalizálnak a dolgozók, akkor garantált a kevesebb vagy több konfliktus.

Kik lehetnek áldozatok? Ezt így felesleges csoportokra bontani; kortól és nemtől függetlenül érheti az embert munkahelyi zaklatás. A legtöbb esetben az alacsony önértékelésű, labilis érzelmű, gyenge szociális készségű emberek a célpontok. A bántalmazók között rengeteg a nárcisztikus személy, akik mások fájdalmából merítenek erőt. A versengések során, mikor a tét a bér és a pozíció, szintén kialakulhatnak ilyen abnormális helyzetek.

Az emberek többsége arra van determinálva, hogy a munkaerő-piacon bassza… töltse el az ideje nagyrészét. A munkahelyi terror frusztrálttá teszi az egyént, ezt a frusztrációt pedig viszi haza, a lakására, a családjába. Ellenben nem muszáj elviselnie a napi szintű terrort; amit csak lehet, azt meg kell tennie, hogy véget vessen a megaláztatásnak és a kirekesztésnek, a szorongásnak és a feszültségnek, a stressznek és a depressziónak. A pszichoterror eredményez fejfájást, torokszűkölést, izzadást, szédülést, alvászavart, szorongást, levertséget, pánikot. Így jelez az emberi test, hogy most már elég. A beletörődés rossz stratégia; az önvédelem és a további támadások meggátolása elengedhetetlen.

A vezetőnek illik észlelnie a mobbingot, az észlelés után pedig tenni kell ellene. Értelemszerűen nagyobb részt azért, mert megköveteli az igazságosság ideája. Az ideán túl ott a praktikum is: a munkahelyi marakodás kikezdi a munkaközösségen belül a szolidaritást, és csökkenti a hatékony munkavégzést. A stresszes alkalmazott nehezebben teljesít, és hajlamos a betegségekre. Egy munkahely, ahol gyenge vagy egyenesen hiányos a szolidaritás, gyengébben teljesít a munkaerő-piacon.

A vezető szerepe jelentős a munkahelyi struktúrában. Mint vezető, mintát ad az alatta dolgozóknak. Magyarán: ha szorgalmas munkásfő, akkor ösztönzi az embereit a munkára, ha viszont egy lusta fasz, akkor ellentétes hatást vált ki! Ha az adott vezető gyenge autoritás, akkor jelentősen növelheti a mobbing esélyét. A vezető, ha odafigyel a beosztottjaira, és meghallgatja panaszaikat, megszűntetheti a munkahelyi zaklatások lehetőségét. Egy rossz autoriter rendszerben, ahol a vezető kegyetlenül és agresszívan megtorolja a kudarcokat, a félelem kialakíthat a beosztottak között egyfajta igényt a bűnbak kreálásra. Különösen fontos, hogy ne legyen trend a kipécézés a munkaközösségben. A társas felelősségvállalás nem csupán a vezetőre ró felelősséget, hanem az alkalmazottakra is; aki szemtanúja egy ilyen mobbingnak, kötelessége jelentenie a feljebbvalójának vagy a vezetőségnek.

A mobbing nem csupán pszichológiai, hanem jogi kategória is. Ha valaki a munkahelyén mobbing áldozata, fontos, hogy segítséget kérjen a problémája kezelésére. A legelső lépés az elhatározás, hogy kilép az áldozat szerepkörből. Érdemes nem átlendülni ellentámadásba; egyrészt, mert a mobbing kezdeményezőinek részbeni célja a provokáció; másrészt, mert csak kiélezi a feszültséget a közösségen belül. Ha a zaklatás elkövetője a munkatárs, a vezetőt érdemes megkeresni; ha az elkövető a vezető, akkor a HR. Amint súlyosabb szintre lép a munkahelyi terror, a vezetőség pedig nem hajlandó foglalkozni az üggyel, érdemes keresni egy jogi képviseletet, vagy azonnal kezdeményezni a felmondást. A fizetés a becsületes munkáért jár, nem pedig az elszenvedett sérelmek lenyeléséért; így nem tolerálható semmilyen körülmények között sem a munkahelyi terror.

Fontos észben tartani, hogy a munkahelyen való felmondást csak végső esetben érdemes meglépni, amikor nincs más megoldás. Az ember eleve arra van kényszerülve, hogy túléljen, ez pedig fokozatos éberséget követel tőle. A stressz egy alattomos mentális betegség, ami gyengíti az ember lehetőségeit a túlélésre. A személy onnan, hogy kezébe veszi az irányítást, és tesz valamit az ellene irányuló támadások ellen, megtapasztalja, hogy a saját maga ura, és nem képtelen a cselekvésre. A mobbing művelői törekednek rá, hogy kialakítsák a tehetetlenség érzését az áldozatban – de ez illúzió. Az embernek joga van az önvédelemre, mi több, lehetősége van önmaga megvédésére. Szélsőséges esetben, ha a vezetőség szarik az egészre, ott kell hagyni a munkahelyet. Az a melóhely, amely teret enged a munkahelyi terrornak, nem érdemli meg az alkalmazottak hűségét.

Úgy bizony, aki benn marad az áldozatszerepben, eleve vesztésre áll! Az önvédelem persze kényes dolog, mert az ilyen munkahelyi zaklatások valójában a munkahelyi játszmák egy fajtája. Az erősebb jellem belemehet egy ilyen játszmába, és akár arra is van esélye, hogy megszégyenítse, és ezzel meghátrálásra kényszerítse a támadót. Viszont ha nem erős jellem, akkor a játszmába való belemenés csak még nehezebb helyzetbe hozhatja. Az erős jellemű személy belemehet a játszmába, és erővel kitörhet a szituációból, de a gyengébb jellemű inkább kérjen segítséget. Ahogy elmondtam párszor: a vezetőségnek kötelessége megszüntetnie a munkahelyi konfliktusokat, a terrorizálást meg aztán főleg. A vezetőség impotenciája esetén viszont lépni kell; nem marad más lehetőség, mint a felmondás!

Ámon Kata

Ámon Kata táblával a kezében, egy tüntetésen. Szerény véleményem szerint rossz szöveget választott a hölgyike. Jobb lett volna a...

ANYA, ÉN KLIENSBÜNTETÉS LESZEK!

Gondolok itt arra, hogy ez a csinos és kedvesnek látszó hölgy szinte vért izzadt a Mérce-n és egyéb jakobinus portálokon azért, hogy propagálja a prostituáltakat és klienseiket jogfosztó, anti-liberális reformcsomagot. Amit ugye, Franciaországban és Svédországban már bevezettek.

Jópofa, amikor zsarnoki természetű emberek küzdenek a zsarnokság ellen.