Grafománia

Batman vs. Superman: Dawn of Justice

2026. március 22. - Frederick2

batman_vs_superman_3.jpg

1,

2016-os a film. Én 10 év után jutottam el odáig, hogy megnézzem. Megjegyzem: sok pótolnivalóm lenne Superman fronton, mert nem láttam sem a 2006-os Superman Returns-t, sem a 2013-as Man of Steel-t, sem a 2021-es Justice League-t, sem a 2025-ös Supermant. Hogy megnézem-e a többit, meglátom; nem hajtom magam! Most mindenesetre túl vagyok azon az alkotáson, ami bemutatja, miként csap össze egymással Batman és Superman, hogy aztán felvéve a harcot a közös ellenség, Lex Luthor és Doomsday ellen megtalálják a közös hangot. Mivel úgy vélem, azóta sokan látták a filmet, egyes helyeken spoilerezni fogok. Ha valaki nem látta a filmet, de szeretné elolvasni a posztot, azt tanácsolom, nézze meg előtte! Egy nézést mindenképpen megér!

Kikapcsolt. Elszórakoztatott. Lekötött. Valamennyire működött. Kétszer is megnéztem. Sok kritikus, youtuber és influenszer, velük együtt fanyalgó kommentelő lehúzta, de nem olyan vészes, mint amilyennek beállítják. Persze, középszerű, de még a jobbik fajtából. Miután 2025-ben kijött az új Superman, megint divatba jött a kritikusoknál, megmondó-embereknél és véleményvezéreknél, hogy James Gunn filmjével ütköztetve lehordják a sárga földig.

Még 2016 tájékán történt meg velem az eset, hogy a virtuális térben, az egyik kommentmezőben néhány geek srác meg próbált győzni arról, hogy Zack Snyder DC-filmjei rosszak, pörgették is az érveket, és én mivel nem láttam egy DC-filmet sem a rendezőtől, nem igazán tudtam reagálni rá semmit. Ugyanakkor éreztem, hogy a kommenthuszárok gyűlölik Snydert, és hogy ők szinte nem is meggyőzni, hanem megtéríteni akarnak arról, hogy Snyder rossz! Ezt csak azért meséltem el, mert szinte ugyanezt a torz küldetéstudatot érzem azoknál a youtubereknél, akik a videóikban neki esnek Snyder-nek (pl. Nitpickings).

Szerencsére van saját véleményem, melyet nem kritikusok formálnak, hanem én magam. A filmről való véleményemről kicsit később, még maradjunk a kritikusoknál!

2,

Én a geek területén mozgó magyar kritikusok többségénél két jellemzőt vettem észre, mikor szóba kerül náluk Zack Snyder:

1. A Marvel vs. DC felállásban ők Marvel-pártiak, és keresik az okokat, amelyek alapján beleköthetnek a DC-be. A lényeg annak a véleménynek a megerősítése, hogy a Marvel jobb, mint a DC. Ehhez a már szinte dogmatikus állásponthoz ragaszkodva savazzák a DC-t, sok esetben burkoltan érzékeltetve, hol ki is mondva, hogy bár vannak jó DC-alkotások, meg sem közelítik a Marvelt. Tisztára ugyanez megy itt, mint a futtballnál, csak nincs bunyó!

2. Zack Snyder munkásságát megvetik és gyűlölik. Ha eléjük kerül egy Snyder-film, szinte azonnal az iránta érzett ellenszenvvel nyúlnak hozzá. „Na, már megint egy Snyder-film! Essünk túl rajta!” Ez a fajta ellenszenv már túlzó; igazából semmi más, mint gyűlölet. Múltkor belefutottam egy port.hu-s cikkbe, ahol a nevét valamiért nem vállaló szerző (hmm!) M. Night Shyamalant és Zack Snydert olyan rendezőkhöz hasonlította, mint Uwe Boll és Tom Six. Shyamalan és Snyder tehetséges rendezők, akik az utóbbi években sajnos sok vacak filmet letettek az asztalra, ez tagadhatatlan tény – de két olyan szargyároshoz hasonlítani őket, mint Boll és Six echte rosszindulatú manipuláció!

Egyik érvük Zack Snyderrel szemben, hogy nem olyan filmeket készít DC-témákban, mint Christopher Nolan. Legutóbb Nitpicking is azt hozta fel elmarasztalásként James Gunn-nal szemben, egy amúgy pozitív értékelést tartalmazó Superman-kritikában, hogy ő sem olyan filmeket tesz le az asztalra, mint Nolan. Sőt, én már azt vettem észre, hogy minden DC-filmrendezővel szemben az az elvárás, hogy olyan stílusban alkosson a DC-univerzumban, mint Nolan. Miért is? Csakhogy a két említett rendezőnél maradjunk: Snyder és Gunn rendelkezik saját felismerhető stílussal, ami elkülöníti őket a többi rendezőtől, többek között Nolantól. Ha ők ketten elkezdenének Nolan-stílusban DC-filmeket alkotni, akkor az nem lenne más, mint majmolás. Gunn és Nolan ilyen téren való ütköztetése meg aztán tényleg nonszensz: Gunn humoros és könnyed, Nolan komoly és nehézkes. Semmi baj azzal, hogy ilyen eltérő a két rendező stílusa – a gond ott van, hogy a kritikusok elvárják Gunn-tól, hogy ha DC-filmet rendez, rakja zárójelbe a humort és a könnyedséget, s készítsen olyan komoly és komor alkotásokat, mint Nolan. Ez egy egészségtelen tekintélyelvűség! Amúgy ez a Nolan-kultusz is eltúlzott: Nolan tehetséges rendező, a Dark Knight-trilógiája jó (bár a harmadik rész szerintem lesüllyedt a középszerűségbe), de azért ő sem mentes a hibáktól (lásd Retroshock Tenet-kritikája)! Szerintem teljesen normális, hogy a DC-univerzumon belül a rendezők törekednek egyfajta rájuk jellemző ábrázolásmód és nézőpont, egyéni stílus kialakítására.

Még annyit a kritikusokról, hogy miközben a többségük rossz filmnek bélyegzi a Batman vs. Superman: Dawn of Justice, a nézők nagy része ma is szereti. Az IMDB-n 6.5 az értékelése a 10-ből, ami nem olyan rossz.

És akkor jöjjön a privát véleményem Snyder-ről!

3,

Zack Syndertől az alábbi filmeket láttam: a 300, a Sucker Punch és a Batman vs. Superman: Dawn of Justice, a jelen esszé írása közben pedig bepótoltam a Man of Steel-t. Az évek során pedig volt lehetőségem bele-belenézegetni más filmjeibe is.

Snyder nem problémamentes rendező. A legnagyobb probléma vele a nagy ego. Ő az a rendező, aki ragaszkodik a koncepciójához, és fikarcnyit sem enged belőle. Ez még akár erény is lehetne egy olyan korszakban, mikor producerek és script doctorok csonkítanak meg forgatókönyveket, meg nyúlnak bele nagyon durván a rendezésbe. A gond az, hogy miközben Snyder ádázul védelmezi a saját koncepcióját, nem csupán a stúdiókkal, a producerekkel és a script doctorokkal kerül szembe, hanem a nézőkkel is. Az egyik szerelemgyereke, a Sucker Punch kifejezetten nézhetetlen és befogadhatatlan; tipikus példája annak, miként kell egy jó koncepciót borzalmas módon megvalósítani. Az sem áll távol az alkotótól, hogy karakteridegen dolgokat erőltessen bele a DC-univerzumba! Synder úgy gondol magára, mint egy művészre, miközben egy művészfilm sincs a biográfiájában, csak tömegfogyasztásra szánt alkotások. Snyder azt hiszi magáról, hogy ő különb a többi akciófilmes rendezőtől. Ez még nem is lenne akkora nagy probléma, ha mindezt nem külsőségekkel próbálná igazolni. Ugyanis attól, hogy alkalmaz a filmjeiben álomjeleneteket, elvont dialógusokat, abnormálisan viselkedő karaktereket, lencsecsillanást és lassítást, még nem lesz művészi. A művei egy része lassabb és vontatottabb, mint a konkurenciájé, emiatt nehezebb is a befogadásuk.

Az évek során kialakult Zack Snyder körül egy fantábor, még hazánkban is akadnak kultistái. Ezek a rajongók hangosak, nem egyszer erőszakosak, és nagyon keményen képesek fellépni azokkal szemben, akik kritikát merészelnek megfogalmazni Snyder rendezői módszereiről. Én nem tartom művészinek Zack Snydert, sőt sajnos engem bizonyos elemeiben Michael Bay-re emlékeztetnek.

Én az alábbi öt hibát fedeztem fel a munkásságában: a túltolt művészieskedés, a túltolt CGI, a túltolt pátosz, a robbanás-fétis és a túlzások. A túltolt művészieskedést már említettem. A robbanás-fétist meg nem kell külön ecsetelnem: hasonlóan, mint Michael Bay filmjei, tele vannak robbanásokkal. Michael Bay és Zack Snyder szeret robbangatni! Beszéljünk a másik három hibáról!

A túltolt CGI egyaránt gyermekbetegsége a Marvel- és a DC-filmeknek is. Ettől függetlenül találunk olyan Marvel- és DC-filmeket, ahol azért felfedezhető valamiféle mértékletesség és arányosság. Snyder nem ismeri a CGI-nél a mértéket. A filmjeiben sokszor felismerhető a számítógépes grafika – miközben pont az lenne a lényeg, hogy ne tudjuk elkülöníteni egymástól a grafikust a valóstól. Nézőként nem jó látni azt, hogy bizonyos elemek meg vannak rajzolva. Egy-egy robbanásnál a kicsapó lángok rosszul gányolt részecske-effektek. A Capitolium felrobbanása valami gusztustalanul nézett ki. Fura, hogy miközben Snyder úgy gondol magára, mint valami nagy művészre, egyszerűen nem figyel arra, hogy igényes legyen a CGI.

A túlzások legfőképpen az összecsapásoknál zavaróak. Amikor az amerikai hadsereg kilövi az atombombát az űrben verekedő Doomsday – Superman párosra, felnyögtem kínomban. Minek ide tömegpusztító fegyver? Ez egy öncélú eszköz, melynek célja, hogy látványosabb legyen az egész jelenet. Egyszer olvastam valahol, miszerint tévhit azt hinni, hogy veszélytelen, ha a Föld körüli űrben robbantunk fel egy atombombát. Ugye, ezt eljátszotta már jó néhány olyan film, ahol földönkívüliek, szuper-antihősök vagy meteorok képében valami veszély közelget a Föld irányába. Nekem sosem tetszett, hogy az amcsi filmek olyan könnyedén mutatják be az atombomba kilövését, mint amikor egy katona elhajít egy kézigránátot. Míg a valóságban a nagyhatalmak csak végső fegyverként tartogatják, és mindent megtesznek, hogy ne kelljen alkalmazni, az amcsi filmek többségében kilövik földönkívüliekre, mutánsokra, robotokra, Godzillára stb. Megmondom őszintén: az Alien-filmeknél is utálom ezt!

A túltolt pátosz is egy visszatérő hiba. Ismerőseim szerint a 4 órás Justice League-ben fürdőzik a rendező a pátoszban. A Batman vs. Superman-nál talán nem olyan vészes, mint a 2021-es alkotásban, de azért zavaró. Itt több művészieskedő jelenetben is reagál arra Snyder, hogy Batman elvesztette a szüleit. Minek? A legtöbb Batman-film reagált erre, nem beszélve az animációs filmekről és sorozatokról, képregényekről. Snyder szintén nem kevés giccsel többedszerre is beletolja az arcunkba azt, hogy Clark szereti Louist. Azt értem, miért kell kihangsúlyozni, hogy Superman kriptoniként akkora hőse az emberiségnek, hogy képes érte áldozatot hozni, de itt is sikerült elcseszni a mértéket. Superman halálánál és a temetési jelenetnél meg kellett volna rendülnöm, de addigra már le voltam fáradva, és vártam, hogy vége legyen a filmnek. A túltolt pátosz a film végén kinyírta a drámaiságot. Ami azért is szomorú, mert a film közepén volt néhány jelenet, amikor működött nálam a dráma – viszont az én esetemben a túltolt pátosz nem tartotta meg a film végéig a drámát. Az agyam úgy dekódolta Superman halálát, hogy jé, a kriptoni hős meghalt, majd felélesztik a folytatásban!

Szerintem ez az öt legnagyobb hibája Snyder rendezésének, ami kimutatható a legtöbb filmjében. A tragikus az, hogy a rendező továbbra sem tanult ezekből a hibákból. A fórumbeszélgetésekből és a kritikákból az derül ki, hogy Snyder még mindig belecsúszik ebbe az öt hibába. Vagyis akkora az ego, hogy kizárja az önkritikát.

4,

A Batman vs. Superman: Dawn of Justice hibái ellenére nem rossz film. Ha a néző tisztában van azzal, hogy mire számítson, nem érhetik kellemetlen meglepetések. Már ki volt jelölve, mi az az út, amelyen haladni kellett a DC-nek. Az értelmesebbje tudta, hogy olyan lesz ez a film, amelynek mutatta a trailer, amilyen volt a Man of Steel, meg amilyenek voltak előtte az újvonalas DC-filmek. A kritikusok panaszkodtak, hogy a hangulata komor és nem olyan oldott, poénokkal teli, mint a Marvel-filmeké. Aki látott már Synder-filmet, az tudta, hogy az ő rendezését komor és nyomott stílus jellemzi, s nem igazán szeret megfáradt, erőltetett poénokat puffogtatni a karaktereivel. (Ha azt nézem, micsoda szar poénokkal szórták tele a Marvel-filmek többségét, ez talán nem is olyan nagy probléma!) A klasszikus Superman filmek is többek között azért élvezhetetlenek (napjainkra főleg), mert lagymatag humorral kívánták oldani a feszültséget. A Batman-filmeknél Tim Burton groteszk stílusa eredetinek hatott, szórakoztató is volt a maga nemében, de sajnos sokat elvett a komolyságából. Kellett egy Christopher Nolannak jönnie, hogy a Dark Knight trilógiájával egy komolyabb tónust adjon a Batman-legendának. Zack Snyder valami hasonló komolyságba kívánta emelni a Supermant, csak a saját elképzelései szerint.

Snyder Batman-je nem pacifista. A Tim Burton-filmek és a kultstátuszba emelkedett animációs sorozat, a „Batman: The Animated Series” (1992–1995) egy olyan Batmant emelt be a köztudatba, aki nem öli meg a bűnözőket, hanem élve juttatja őket a törvény kezére. Ezzel a Batman-képpel még Nolan sem szakított. Snyder viszont igen. Batman itt gyilkolja a rosszfiúkat. Meglepett, mert nem ezt szoktam meg, de nem zavart. A kritikusokat zavarta. Snydert nem igazán foglalkoztatta, hogy a filmjeit nézik-e gyerekek vagy sem. Ő a Disney-vel ellentétben nem teszi családbaráttá a filmjeit.

Batman és Superman a film egyharmada felé megütközik egymással; lesz köztük egy kis párbaj; összemérik az erejüket. SPOILER: Batman győzelmet arat Superman felett. Én Supermannek drukkoltam, de Batman ügyesen csinálta, megérdemli a tapsot! Én értem, Synder miért Batmant hozta ki győztesnek, és miért nem Supermant. Itt egy halandó harcos nézett szembe egy félistennel, s bizony a halandósága miatt Batman azonosulhatóbb egy ilyen harcban, mint a kriptoni. A harc is remekül volt összerakva, könnyű volt követni. A kritikusok természetesen belekötnek a mai napig a fight-ba. Szerintük béna, miszerint egy szó elég ahhoz, hogy megállítsa a Sötét Lovagot abban, hogy bevigye Supermannek a kegyelemdöfést: MARTHA. Felesleges kukacoskodás! Snyder szépen felépítette ezt a drámai jelenetet, működött. Persze, aki gyűlölni akarja a filmet, az rugózni fog azon, hogy „mi az, hogy MARTHA?”. Én meg nem fogom magyarázni a nyilvánvalót olyan embereknek, akik rühellni akarnak egy rendezőt és annak egy filmjét!

Lex Luthor borzalmas karakter lett. Jesse Eisenberg nem volt képes hozni a karaktert. Kaptunk egy mentálisan beteg, anti-szociális hülyegyereket. Kínos a jelenléte a képernyőn. Ha valaki emlékszik, eddig hogyan ábrázolták hagyományosan a céges mogult, az tisztában van vele, hogy pont az ellentéte a Snyder Luthor-képének: egy kiegyensúlyozottnak tűnő, az elitek között könnyedén mozgó, megnyerő modorú, kiváló retorikai képességekkel rendelkező, intelligens férfiú. Luthor ebben a filmben két lábon járó szerencsétlenség. Tart egy beszédet, és elrontja. Több alkalommal is elenged valami monológot, és semmi értelme. Míg az eddigi Luthor-figuráknak voltak határozott céljaik, amiknek törekedtek az elérésére, Snyder Luthorja össze-vissza csinál mindent, kapkod, szó szerint balfaszkodik. Ritka nyomorult karaktert rakott össze Snyder.

Persze ne legyünk naivak: voltak már előzőleg is vacak Lex Luthor-ábrázolások! A klasszikus Superman mozifilmekben Luthor olyan, mint egy idétlen amcsi vígjátékban a főgonosz. Az olyan sorozatokban kaptunk potens Lex Luthor-karaktert, mint a „Superman: The Animated Series” (1996–2000), a "Louis & Clark: The New Adventures of Superman" (1993–1997) és a „Smallville” (2001–2011). Itt már egy olyan Lex Luthor állt előttünk, amely komoly üzletemberként és arrogáns cégvezetőként építette a maga birodalmát, s könyörtelenül eltaposta azokat, akik az útjába álltak. Egy olyan baljós és fenyegető zsarnok volt Superman ellenfele, aki a teljes hatalmát és vagyonát arra használta, hogy eltakarítsa az útból hősünket. Lex Luthor egy igazi maszkulin főgonosz volt. Snyder ábrázolásában nevetséges (és ahogy elnéztem, Gunn-nál sem több egy irritáló hülyegyereknél).

Zack Snyder sokat akart markolni ezzel a filmmel: nem csupán Batman és Superman találkozását, meg Lex Luthor ármánykodásait akarta bemutatni, de elő akarta készíteni az Igazság Ligájának a megszületését, s még behozta a Doomsday-szálat és a Darkseid-szálat is. Ez sok volt egyszerre. Snyder már a túl sok információval is leterhelte a nézőt. Mindez nem volt megfelelően megszerkesztve és előkészítve, inkább tűnt az egész kapkodásnak. A film sok célt tűzött ki maga elé, így nem tudott egyre koncentrálni. Ez persze nem ront az élvezetén, csak néha kizökkent az élményből.

Doomsday egy külön filmet érdemelt volna. Lehetett volna ő az első főellenfele a megalakulni készülő Igazság Ligájának. Egyfajta bemelegítés a Darkseid-invázió előtt. Doomsday a DC-univerzumban egy brutálisan erős karakter, akinek az ereje meghaladja a földi szuperhősök erejét. Itt lenyomják hárman 20 perc alatt, igaz, Superman belehal! Nem értem, miért kellett Doomsday-t ilyen gyorsan elhasználni!

Ez még egy olyan DC-film, amiben nincs jelen a woke neoliberális propaganda. A girl power vonal halovány (Wonder Woman); nincs a szivárvány színeiben pompázó szektás kretén, aki elvárja hőseinktől az LMBT-célokkal való azonosulást; nincs negroid vagy latino aktivista, aki figyelmezteti Amerikát, hogy Trumppal közeleg a rasszista uralom; és egyetlen főkarakter nemét, rasszát és szexuális irányultságát sem változtatták meg a „progresszív” közízlésnek megfelelően. Persze nem kell megnyugodni, a DC ugyanúgy, mint a Marvel, lépdel szépen a deep state által diktált irányba, sajnos! Itt még két hetero férfi, Bruce Wayne és Clark Kent áll a középpontban!

Nem volt ezt rossz nézni! Lehetett volna jobb is! A magam részéről sajnálom, hogy Zack Snyder egy rugalmatlan, merev filmes, aki nem képes tanulni a hibáiból, és ezáltal képtelen a változásra! Belenéztem az új projektjébe, a két Rebel Moon filmjébe… Most mit mondjak?… Kár ezért a rendezőért!

Tájékozódás gyanánt:

Nitpickings: Ezért bukott meg a Batman Superman ellen

https://www.youtube.com/watch?v=-9YmpEs8lio

Nitpickings: Az Acélember NEM Superman

https://www.youtube.com/watch?v=UTmw6qYO7Qk

Nitpickings: A DC érája elkezdődött…

https://www.youtube.com/watch?v=Ps3aKWtbDBQ

Deansdale: Batman vs. Superman, Marvel vs. DC

https://deansdale.blog.hu/2016/04/02/batman_v_superman_marvel_vs_dc

Deansdale: Snyder Cut

https://deansdale.blog.hu/2021/03/18/snyder_cut

Íme a 6 leggázabb rendező, akiket nem szabadna többé kamera közelébe engedni

https://port.hu/cikk/mozi/ime-a-6-leggazabb-rendezo-akiket-nem-szabadna-tobbe-kamera-kozelebe-engedni/article-120541

Depresszió

ima.jpg

Kérlek Uram, tarts meg az egyenes úton, és óvj meg a kísértéstől

Kérlek Uram, tartsd meg egészséges identitásomat, és óvj meg az elkorcsosulástól

Kérlek Uram, tarts meg embernek az embertelenségben, és óvj meg a barbárságtól

Kérlek Uram, tarts távol a bűnöktől, és óvj meg a bűnbeeséstől

Kérlek Uram, tartsd meg családomat, és óvd meg a szétbomlástól

Kérlek Uram, tarts meg minket a Te szeretetedben

Áldott legyen a Te neved

Mindörökké Ámen!”

(általam kreált ima)

 

Az elmúlt téli időszakban újra jelentkezett nálam a depresszió. Szombaton olyan erősen meggyötört, hogy többször is elmentem otthonról, és túlzott alkoholfogyasztással próbáltam oldani a bennem lévő feszültséget (kevés sikerrel). Úgy gondoltam, ha már így megint az életem része lett, beszélek róla egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit. Babarczy Eszternek a szokása, hogy folyamatosan beszél a depressziójáról, és fennen hirdeti már több éve, hogy a depresszió legyőzhetetlen. Hát rajta látszik, hogy nem kezdett vele semmit; én úgy tekintek rá, mint a bennem lévő többi legyőzni való démonra! Beszélek róla egy kicsit, ezáltal a blogom kevés olvasója talán jobban érteni fogja, miképpen lettem az a személy, aki most vagyok!

Ez egy személyes poszt lesz. Nem fogok kikacsintani nagyobb témákra. Nem fogok elmélkedni semmiféle társadalmi jelenségről. A posztom egyedüli témája önmagam.

Depresszióm forrása a családom és a gyermekkorom. Erről nem fogok részletesen írni; csak megnevezem a forrást. Igazából oly mindegy, mi a forrása; a lényeg, hogy a 30-as éveim elején már rendelkeztem az önmagamról való tudással, amellyel megoldhattam volna a magánéleti válságot. Nem ezt tettem.

Hét évvel ezelőtt hoztam egy hibás döntést, amihez állhatatos ostobasággal tartottam magam. 2018 januárjában megkezdtem könyvtárosi munkámat Szabadbattyánban; ez a munka biztosított számomra egy alsó-középosztálybeli, kispolgári értelmiségi életmódot. Bár akadtak hátulütői, a szakmai fejlődésen kívül lehetőséget adott arra, hogy rendbe rakjam a magánéletem. Amikor 3 év után átmentem a székesfehérvári VMK-ba, még inkább kitágultak előttem a lehetőségek. Csak annyi lett volna a feladatom, hogy megkezdek egy folyamatot, aminek az eredményeként mind szakmailag, mind magánéletileg jól, mondhatni boldogan jövök ki az egészből. Miután a főiskolát elvégezve fiatal felnőttként, a 20-as éveim elején kiléptem a munkaerő-piacra, néhány év múltán belebonyolódtam egy olyan élethelyzetbe, aminek szerves részét képezték a családon belüli játszmák, a munkakeresési stressz, a toxikus munkahelyi légkör és az alkoholizmus, ennek következtében pedig kiégtem 33 éves koromra. (2012 nyarától lettem alkoholista. Kemény küzdelem során, sok áldozat árán 2025 nyarán kijöttem nagyjából az alkoholbetegségemből. Erre a 13 éves nihilre nem vagyok büszke! Időnként előfordul, hogy visszaesek, de próbálok ellene küzdeni.) A szabadbattyáni és a székesfehérvári éveimben még éltem a szakmai fejlődés lehetőségével, viszont elhanyagoltam a magánéleti problémák rendezését. Úgy a 30-as éveim közepén egy könyvtáros hölgy, Pacsirta Szilvia felajánlotta a szerelmét; ha elfogadom, valószínűleg életem végéig biztosítva lett volna a boldog párkapcsolat, vele pedig a lelki kiegyensúlyozottság; sajnos én akkori roncs emberként visszautasítottam. 4 év után újra felajánlotta; akkor már én az alkoholizmusomnak és a nihilizmusomnak „hála” a Taxi Driver anti-hősének, Travis Bickle-nek a szintjén éltem meg a csajozást; el is űztem magamtól végleg a hölgyet. (A mai napig megvetem magam érte!) A hülye döntéseimnek és a hozzá való makacs ragaszkodásnak eredményeképpen még durvábban kiégtem, elmélyedt a magánéleti krízis, és elvesztettem a könyvtáros munkámat is. Egy felelőtlen rossz döntés és az ahhoz való ragaszkodás miatt elbasztam a 30-as éveimet. Annyi értelme volt eme vesszőfutásnak, hogy a 40-es éveimre letisztázódott, mit is szeretnék valójában az élettől! Ugye, minden rosszban van valami jó (gúnyos smájli)!

Ideje rendezni a magánéletem. Nem egyszerű, legfőképpen egy ilyen atomizált társadalomban. De törekednem kell rá; nincs más alternatíva, ha csak a lassú önpusztítást nem tekintjük annak. A magánélet rendezése azt jelenti nálam, hogy kialakítok végre egy egészséges párkapcsolatot. Ezt jelentette volna a 30-as éveim elején is. Egyik súlyos hibám, talán a legrosszabb döntésem az volt, hogy a szabad időm nagy részét nem arra szántam, hogy ismerkedjek lányokkal, és találva egyet, kialakítsak egy párkapcsolatot. Nem, helyette három dologba menekültem: politika, alkoholizmus és Youtube. A külső hatások miatt, köztük a családon belüli játszmák hatására kiégtem, de nem letagadható a saját felelősségem. Mint írtam, egy normális értékrenddel rendelkező hölgy, Pacsirta Szilvia kétszer is felajánlotta a szerelmet, a párkapcsolatot, és én primitív fasz módjára egyszer visszautasítottam, egyszer pedig elüldöztem magamtól! (Ez a pacsirta már nem repül vissza hozzám!) Ehhez társultak az önbecsapások is, aminek része volt, hogy még magam előtt sem mondtam ki nyíltan olyan tényeket, amiket amúgy lehetetlen és értelmetlen volt tagadni. És persze ott vannak még a bűnök. Meggyötörve és megszomorítva magam is meggyötörtem és megszomorítottam másokat. Bántott emberként magam is bántottam másokat. Fájdalmat okoztam rengeteg embernek. Belemartam olyanokba, akik próbáltak szeretni és hozzám kötődni (pl. Kardos Szabina). Az Úr pedig megbüntetett a bűneimért! Mert az Úr mindig megbüntet azokért a bűnökért, amiket elkövetünk az embertársaink kárára!

Ezért is zuhantam ki a VMK-ból a munkanélküliség gyehennájába. A megoldatlan magánéleti problémák és a be nem gyógyított lélek sebei destruktív működést eredményeztek nálam.

Ideje az öngyógyításnak! Ideje a megbocsátásnak!

Siófok Népe Front

judea_nepe_front.jpg

Néhány siófoki ismerősömnek bizonyára feltűnt, hogy hol az MH-s zöld kabátban, hol az MH-s kitűzővel a mellkasomon „teszem a dolgom”: szórólapozás, standolás, aláírás-gyűjtés, agitálás és propagálás. 2025 nyarán felvette velem a kapcsolatot a siófoki MH-szervezet, és később a balatonszabadi MH is megszólított. Felszólítottak: „Szolgáljam a hazámat!” meg „Szüksége van rád a nemzetnek!”. Mivel csalódtam már politikai mozgalmakban, túl vagyok pár illúzión (Lehet Más a Politika, Kétfarkú Kutyapárt, Férfihang, Szélsőközép), nem engedtem a lelkesedésnek, hanem kellő távolságból adtam az egésznek egy esélyt. És milyen jól is tettem! Sajnos, ahogy számítottam rá, lassan jöttek a keserű tapasztalatok. Múlt hét hétvégén meghoztam a döntést, hogy nem folytatok a Balatonon több aktivizmust a Mi Hazánk részére! Egyelőre. Vagy soha. Vagyis már a siófoki ismerőseim a továbbiakban nem láthatják, hogy „teszem a dolgom”, mert lassan már én sem tudom, mi az a dolog, amit tennem kell!

Sokan mondják azt, hogy a Mi Hazánk megérdemel egy szavazatot. Alapvetően egyet is értek ezzel az elgondolással. A rendszerváltás óta csak neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát működtető pártok jutottak hatalomra a 4 évente történő szavazás által. 37 után jó lenne végre egy olyan pártot látni az állam élén, ami nem neoliberális kísérleti labornak használja az országot! (Persze, nem táplálok illúziókat, a következő választást is valamelyik neoliberális párt nyeri meg, a FIDESZ vagy a TISZA!) Egyedül az MH maradt az egyetlen olyan párt a magyar politikai küzdőtéren, ami szembe megy a neoliberalizmussal. (Hacsak az erőtlen neokádárista pártokat nem vesszük figyelembe, mint a Munkáspárt, az ISZOM és a Szolidaritás!) Ha valaki szeretne egy olyan pártot támogatni, ami valamiféle alternatívát kínál a neoliberális tatárjárással szemben, akkor érdemes egy próbát tennie az MH-val.

Mindezen meggyőződésem ellenére közel állok hozzá, hogy nem megyek el az áprilisi választásra. Bizony, lehet, hogy 2026-ban senkire nem húzom be az X-et!

Miért?

Amit kifejtek, erősen SZUBJEKTÍV, mondhatni MAGÁNVÉLEMÉNY, a megélésem szigorúan SZEMÉLYES. Érzelmek befolyása alatt állok jelen pillanatban; ezek keserűség, fáradtság, csalódottság, szomorúság, harag. Az elmúlt időszakban előjött nálam megint a depresszió, vele együtt a rossz közérzet. Magánéleti problémák hívták elő belőlem a súlyos depressziós zavart. A privát történéseken kívül két jelenség is erősen rásegített: a két hónapos meló a Balaton-Parti Kft.-nél, és a siófoki-szabadi MH nyújtotta ambivalens élmény. Valójában a depresszióm a múlt hétvégén annyira erős volt, hogy szombaton újra az alkoholhoz nyúltam, többször is el kellett mennem otthonról, és teljesen elzárkóztam az MH-haveroktól. Mivel erőteljesen érzelem-befolyásolt ez az írás, tessék óvatosan olvasni a sorait! Kihangsúlyozom, ez az én egyéni megélésem, valószínűleg nem fog találkozni más helyi MH-szimpatizánsok megélésével.

Az elmúlt hónapok során többször is volt Júdea Népe Front-érzésem. Próbáltak személyek meggyőzni arról, ki képviseli úgy IGAZÁN a Balatont és Siófokot; én igen, de a másik nem! A siófoki és a szabadi szervezet ki nem állja egymást, megy a háttérben a két társaság között verbálisan a „kard ki kard”! A balatonszabadi szervezet még az év elején ketté vált, megosztott lett, és egymás ellen fakardozik. A siófoki MH-nak nincs jó véleménye a két szabadi MH-ról, a két szabadi MH-nak nincs jó véleménye a siófoki MH-ról, a két szabadi MH-nak nincs jó véleménye egymásról. (A két szabadi MH eldöntötte, hogy Szabadiban „csak egy maradhat” - vajon már megvan az az egy?) Játszmázás, intrikálás, pletykázás, savazás, ócsárlás, mocskolás, karaktergyilkolás. Ez az igazi összefogás – hiánya!

Engem is megpróbáltak bevonni ebbe a béka-egér harcba. Ki ne maradjak! Megidézték számomra azokat a munkahelyeimet, ahol szinte mindennapos volt ez a fajta „szórakozás”! Pfúj!

A siófoki és szabadi MH nem nyújtott nekem megélhetést. A munkahely rengeteg értékes időt elvesz az egyéntől; amit meghagy szabadidőnek, az minimális, kevés. A dolgozó emberek többsége rákényszerül arra, hogy a kevés szabadidejét szánja rá, hogy menedzselje a magánéletét, intézze a privát dolgait, foglalkozzon a szeretteivel, és regenerálódjon az elkövetkező munkahétre. A politikai pártok csak egy kevés kiváltságosnak adnak normális megélhetést (bejelentett fix munkát), a többi aktivistától elvárja azt, hogy a kevés szabadidejében végezzen ingyen munkát a pártnak, a magánélete kárára. Igazi csicska hopp, ahol ha te nem vagy hajlandó a kevés szabadidődet beáldozni egy párt kénye-kedvére, akkor kapod a letolást, miszerint „mi az, hogy nem hozol áldozatot a nemzetért/a demokráciáért?!”. Ez nekem nem szimpatikus eszmeiség (a budapesti kutyapártos balhé óta főleg!), másképpen vélekedek erről, de nyelve egyet, túl tudok rajta lépni!

Amin viszont képtelen vagyok túllépni, hogy a siófoki és szabadi MH nem nyújtott baráti kapcsolatokat (bajtársiasság), és nem nyújtott közösséget. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy barátok és bajtársak között, közösségben vagyok; azt, hogy egy nemzet része vagyok. Ha valakivel találkozni akartam az MH-n kívül, kizárólag azzal a céllal, hogy beszélgessünk egy jó sör mellett, nem lehetséges, mert ott van a munka és a család! Szükségét érzem a barátoknak, de a szervezet a leglazább és legfelszínesebb emberi kapcsolatokat nyújtotta, és szükségét érzem a közösségnek, de amit kaptam helyette, az egy lazán szerveződő gittegylet!

Az a személy, akit az MH Somogy vármegye 4. választókerületének (Siófoknak és környékének) képviselőjelöltjének választott, VÉLEMÉNYEM SZERINT nem szerencsés választás. Én szívesebben dolgoztam volna együtt egy másik személlyel. Hogy miért nem tartom jó választásnak, hogy ez a személy lett a képviselőjelölt, és ki az a személy, akit jobb választásnak tartottam volna helyette, nem fejtem ki. MAGÁNVÉLEMÉNY, aminek már nincs túl nagy jelentősége. Mindenesetre megjegyzem: én ennek a személynek nem vagyok hajlandó többet melózni!

Láttam és hallottam, tapasztaltam olyan dolgokat, amik nem tettek rám jó benyomást. Részletesen nem fogok beszélni az élményeimről, minthogy nevekkel sem fogok dobálózni. Biztos vagyok benne, hogy egyeseknek meg arról nincs jó véleménye, amit én mondtam és tettem ebben a szerveződésben. Abban is biztos vagyok, hogy bizonyos személyek már kitárgyaltak a hátam mögött, ment rólam a pletyi! Sajnálom, nekem illúzióromboló volt az egész!

Én arra a döntésre jutottam, hogy ilyen Monty Pythont idéző keretek között nem kívánok MH-s színekben, MH-s logó alatt foglalkozni lokálpatrióta ügyekkel!

Ezzel a poszttal senkit nem akarok lebeszélni az MH-ra való szavazásról. Mint írtam, ez az én élményem, az én megélésem, az én benyomásom, az én tapasztalatom. Mindezektől függetlenül a Hazai Vásár, a Hungulf Expó, a Bűnvadászok, a végrehajtói maffia elleni fight olyan politikai cselekvések, melyek megérdemlik a jólelkű emberek támogatását. Én már hangoztattam pár helyen, annak örülnék, ha Schiffer András visszatérne a politikába, és létrehozna egy másik szociáldemokrata pártot – szívesebben adnám Schiffernek a voksomat, mint Toroczkainak! Mégis úgy gondolom, az MH is jobb választás, mint a mindent szétrohasztó neoliberalizmus!

Csak merészelem remélni, hogy lesz majd színvonalasabb is a Toroczkai-féle nacionalizmus képviselete Siófokon és környékén. Ez így most egy szatíra. Én ennek így nem tudok a része lenni, de azért köszönöm a lehetőséget!

Lumpenproletár-apokalipszis

immortal_joe.jpg

(Mad Max: Fury Road, Furiosa)

Megnéztem a Furiosa-t, és újra néztem a Fury Road-ot. A benyomásaim többnyire pozitívak, de van azért némi keserű szájíz is. Kisebb negatívumok ezek, melyek nem rontják el a két film nyújtotta kellemes élményt. Mivel jó filmek ezek, az írásom ajánló, nem pedig eltanácsoló jellegű.

Tehát van két filmünk, a Fury Road és a Furiosa, meg egy videójáték, a 2015-ös Mad Max. (A videójátékkal még nem játszottam, de belenéztem néhány gameplay-be. Úgy néz ki, jó kis maszkulin game!) Érződik számomra, hogy évek óta próbálnak egyfajta univerzumot kreálni a Mad Max-franchise-hoz. Az én élményem az, hogy a kisebb bakizások ellenére nem csinálják rosszul. Amit eddig mutatott George Miller ebből a világból, az lenyűgöző! Ez a franchise feltesz érdekes kérdéseket, felvett továbbgondolásra alkalmas témákat, rámutat jelenleg is fennálló problémákra, és ösztönöz izgalmas vitákra. Igen, bármilyen meglepően hangzik, a Mad Max az a franchise, ami érdemes több eszmefuttatásra is. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a Mad Max nem egy buta akciófilm.

Ugyanaz a koncepció az új filmekben, mint a régiekben. Az atomháború után összeomlanak a bolygón az emberiséget alkotó civilizációk. A társadalom romjain különféle törzsek jönnek létre, melyek nagy része viaskodik egymással a területért, a vízért és a benzinért, a túlélésért. A Mad Max 1 azt mutatja be, ahogy a lumpenproletárok lerombolják azt, ami még megmaradt a modern civilizációból. A Mad Max 2-ben egy lumpenproletár horda megpróbál felszámolni egy kulturált és humánus módon szerveződő törzset. A horda vezetője, Lord Humungus bizonyos jellemvonásaiban már megelőlegezi a negyedik Mad Max-film és a Furiosa-spinoff főgonoszát, Immortal Joe-t. A Mad Max 3-ban már kapunk egy lumpenproletárok felett uralkodó királynőt, aki a lumpenproletárok élén létrehoz egy saját városállamot. Aunty Entity még úgy uralkodik a lumpenproletárok felett, hogy maga nem válik lumpenproletárrá. Az uralkodónőnek még van valódi intellektusa és kultúrája, s valamiféle morálja. Vele ellentétben Immortal Joe és Dementus úgy uralkodnak a lumpenproletárjaik felett, hogy maguk is lumpenelemek. Morális szemszögből Aunty Entity jelleme mégsem tiszta; ez akkor mutatkozik meg a legélesebben, mikor elrendeli egy kudarcot valló alattvalójának a kivégzését. Aunty Entity mégis emberségesebb uralkodó a későbbi kettőnél; ezért kegyelmez meg a harmadik rész végén Max-nek egy olyan pillanatban, amikor meg is ölethetné. A Fury Road és a Furiosa már olyan lumpenproletár uralkodókat reprezentál előttünk, akiknek a lelkében nincs igény a kultúrára és a humánumra, kizárólagos lételemük a hatalom megragadása és megtartása. Immortal Joe és Dementus már igazi férgek.

Szándékosan használom a „lumpenproletár” kifejezést. Teszem azt, ha egy globális kataklizma következtében megszűnne a magyar államiság, vele együtt pedig összeomlana a magyar társadalom, s egy sötét lelkületű autoriter személy a prekariátus és a proletariátus drog- és alkoholbeteg lumpenproletár rétegére, a white trash és a gipsy trash erőszakra hajlamos tagjaira támaszkodva létrehozna Borsod megyében egy saját mikro-birodalmat, az nagyjából hasonló lenne, mint a Fury Road-ban és a Furiosa-ban látottak. (Szinte magam előtt látom a portyára induló gipsy warboy-okat.) Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy míg a Walking Dead és Dying Light tárgya a zombiapokalipszis, a Mad Max-é a lumpenproletár-apokalipszis.

A Mad Max 1-ben látott motoros banda az ausztrál állampolgárok valós félelmeinek kivetülései voltak a vásznon. A 70-es évek végén bizony száguldoztak Ausztrália sztrádáin olyan kábszeres motorosok, akik bemenve egy kisvárosba züllöttek, verekedtek, szétvertek boltokat, megerőszakoltak nőket, sőt gyilkoltak is. A Mad Max 2-ben az emberi értékeket képviselő törzs tagjai megvetően csak „motoros férgek” néven illetik Lord Humungus talpasait. Az első két Mad Max-film elhatárolódik az erőszakos, az emberi életet nem tisztelő bűnözői szubkultúráktól. Ezen filmek undort keltő, gyűlölhető szarháziaknak ábrázolta a rablóhordákat. Az első két filmben még egy-egy olyan jelenetet is kapunk, amikor Max Rockatansky kivégez egy erőszakos bűnözőt. Az első rész végén hiába rimánkodik Johnny, miszerint „én nagyon beteg ember vagyok”, Max nem kegyelmez. A második részben pedig lapáttal sújt agyon egy fiatal lányt megerőszakoló és meggyilkoló férfit. Ez egyértelmű utalás a halálbüntetésre. George Miller a poszt-apokaliptikus filmjeiben nem ismer politikai korrektséget és posztmodern értékrelativizmust: az ember az élete során egy bizonyos idő elteltével választ, hogy jó vagy rossz úton jár, a bűn zsoldja pedig a halál.

A Fury Road-ban és a Furiosa-ban sajnálatosan a negatív karakterek időnként annyira túlzóan groteszkek és abszurdak, hogy nekik köszönhetően a film egyes jelenetei átmennek paródiába. George Miller minden poszt-apokaliptikus filmjében elmebetegnek ábrázolta a bűn útján járó barbárokat. Az elmebetegség is egy eszköz a rendező kezében, amivel elhatárolja a normalitást képviselő főszereplőit és mellékszereplőit a deviáns elemektől. Az utolsó két poszt-apokaliptikus filmjében viszont azt eredményezi ez az eszköz, hogy egyes jeleneteiben a film átmegy akciófilmből vígjátékká, vagy bizonyos akciófilmes jeleneteiben belecsempész vígjáték-elemeket. A warboy-ok öngyilkossági jelenetei viccesek, miközben inkább drámaiaknak kellene lenniük.

A legproblémásabb elem maga az egyik antagonista, Dementus, akinek direkt, szándékosan lett komolytalannak kreálva a karaktere. Ezzel viszont George Miller egy poéngyárost csinált Dementusból. Chris Hemsworth-nak nincs olyan jelenete, ahol ne nyomna el egy poént. A vicceskedésével azt éri el, hogy a film elején még jól megkonstruált félelmetes légkör eltűnik a karaktere körül, és az egész figurából inkább lesz egy szánalmas majom, mint egy félelmetes warlord. A végső leszámolásban-elszámolásban Chris Hemsworth szintén fullba nyomja a kretént, amivel nálam végképp tönkre vágta azt a drámai pillanatot, mikor végre Furiosa szembenézhet anyja és társa gyilkosával. Én érteni vélem, hogy George Miller valami hasonlót akart Dementusszal, mint Tim Burton Jokerrel. Tim Burton létrehozott egy olyan Jokert, aki az infantilizmusa ellenére egy félelmetes alvilági autoriter személy volt, akit pont a kiszámíthatatlansága tett félelmetessé; az, hogy nem tudni, mikor viccel és mikor nem. Csakhogy ehhez Tim Burtonnak a rendelkezésére állt egy olyan tehetséges színész, mint Jack Nicholson. Chris Hemsworth viszont nem egy Jack Nicholson-féle tehetség. A Furiosa jobban járt volna egy komolyabb Dementusszal.

Szomorúan nem csupán Chris Hemsworth kasztja lett borzalmas. A másik probléma Anya Taylor-Joy. Míg Charlize Theronnak elhittem, hogy itt ő az élet által megkeményített Furiosa, Anya Taylor-Joy-nak nem. Anya egy betegesen sovány, törékeny, anorexiásnak látszó csaj, akiben egyszerűen képtelen vagyok meglátni a harcedzett amazont. Sok olyan jelenet van a filmben, ahol próbálkozik kemény arcot vágni – a nevetés garantált! A gyermek Furiosa-t alakító Alyla Browne jobb teljesítmény nyújt a vásznon, mint a felnőtt verziót játszó Anya Taylor-Joy. Egyszerűen érződik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a szereppel. Persze vannak jól sikerült jelenetei, de a legtöbbször az érződik, hogy ő próbál Furiosa lenni, ahelyett hogy valóban Furiosa lenne. Charlize Theron jobb Furiosa volt, mint Anna Taylor-Joy.

A negatív karakterek castingja jól sikerült, kivétel Dementus. A pozitív karakterek közül viszont kevés az emlékezetes. Tom Hardy a Fury Road-ban remekül hozta a Mad Max-et. Tom Burke a Furiosa-ban elfogadható volt a Mad Max-pótlék szerepében (Praetorian Jack). Úgy is fogalmazhatnék, hogy hozták a kötelezőt.

A Fury Road és a Furiosa pár jelenetben bemutat egy amazon szektát. A woke lobbinak köszönhetően az amerikai filmgyártásban rengeteg rendező igyekszik a filmjében reprezentálni a feminizmust. Így George Miller is. A Fury Road-ban ezek a harcos bigék nem igazán kedvelik a férfiakat. Mivel a filmben nem derül ki, mi az oka a férfiaktól való irtózásnak, így ez képlékeny marad. Nem ad hozzá a sztorihoz és a karakterekhez. Mondhatni: semmi jelentősége. Előfordul néhány férfiellenes nemi soviniszta megjegyzés is. Ha az ember sokat foglalkozik a feministák férfiellenes hülyeségeivel, egy idő után kialakul egy immunrendszer. Megszokja, ahogy a kertjében nyaranta előforduló tigrisszúnyogokat. Miután ignoráltam őket, koncentráltam tovább a filmre. A Fury Road ezen a téren kifejezetten korrekt, mivel az amazonok a végén elismerik a velük együtt harcoló Max-ot és Nux-ot. Sajnálatosan elég gyengén megírt karakterek, vacak dialógusokkal és egy nevetségesen modoros jelbeszéddel. A Furiosa-ban szintén kapunk a film elején egy gyengén megírt girl power karaktert, Mary Jabassa-t; csak az amcsi girl power-gyár futószalagról leguruló egyik terméke, nincs semmi látnivaló! Furiosa egy jól megírt girl power, viszont a mellé írt többi harciszuka már rettentően sablonos, közhelyes, gyenge tucatkarakter!

Immortal Joe és a körülötte kialakult férfielit úgy tekint a háztartásukban lévő nőkre, mint tulajdonra, árura, tenyészállatra, tejtermelőre. Bár a feminista esztétika szereti túltolni a nők tárgyiasítása témát, ezen most itt nem idegeskedtem. Egyrészt kapunk mindkét filmben egy-egy ellenpólust: a Fury Road-ban Mad Max-ot, a Furiosa-ban Praetorian Jack-et: ők olyan férfi harcosok, akik segítséget nyújtanak a bajba jutott nőknek. Másrészt mozogtam már lumpenproletár körökben, és sajnos azt kell mondanom, az ebbe a szubkultúrába tartozó férfiak többsége tényleg visszataszítóan viszonyul a nőkhöz. A rendező jól ábrázolja a lumpenproli férfiak nőkkel való bánásmódját, bár itt is akadnak felesleges túlzások. A tejcsárda jelenet túlságosan abszurd, aminek a parodisztikussága inkább vált ki a nézőből nevetést, mint megbotránkoztatást. A magam részéről nekem semmi problémám nincs azzal, ha George Miller úgy igyekszik megfelelni a feminista esztétika elvárásainak, hogy megvetendőnek és visszatetszőnek mutatja be a lumpenproletár férfiasság-eszményt.

Az akciójelenetek korrektek. Az országúti harcok közül többet is élveztem. A legtöbb kritikus kiemelten foglalkozik a látvánnyal, a technikai megoldásokkal. Mivel sokan írtak erről, nem kívánok foglalkozni vele. Amúgy sem ez a lényeg, persze jó, ha rendben van.

Még egy hibát felrovok, ezt viszont franchise-hiba. Én úgy vélem, valahol problematikus Mad Max karaktere. Max onnantól, hogy elveszíti a feleségét és a gyermekét, traumatizált állapotba kerül. A traumatizált állapothoz tartozik a magányosság. Mindennap őrli és gyötri magát; hogy felejtsen, megy előre, igyekszik túlélni, és harcol. A Mad Max 2-ben, a Mad Max 3-ban és a Fury Road-ban előttünk áll egy magányos Mad Max, aki napi szinten küzd a traumájával. A Mad Max 1 után kijött három olyan folytatás, ahol hősünk nem találta meg a lelki békéjét, hanem megmaradt egy traumatizált, lelki roncsnak. Ha majd jön egy ötödik Mad Max-film, akkor valószínűleg megkapjuk ugyanezt a karaktert. Ehhez szorosan hozzátartozik a második, a harmadik, a negyedik Mad Max-film vége: mindhárom filmben lenne lehetősége csatlakozni az ex-rendőrnek egy közösséghez, ismét közösségi lény lehetne, de ő visszautasítja, inkább folytatja magányos vándorlását az országúton! Visszautasítja a közösséget és vele a gyógyulást! Szerintem ez már a 20. században sem volt egy normális üzenet; a 21. században, amikor egyre erősebben atomizálódnak a társadalmak és bomlanak fel a közösségek, kifejezetten abnormális mondanivaló! Persze értem én, hogy Max csak úgy lehet road warrior a franchise-ban, ha sosem lel békére, de egy idő után révbe kell érnie a karakternek!

Annak ellenére, hogy van néhány fenntartásom a két filmmel, korrekt alkotásoknak tartom őket. Élvezhető akciófilmek. Persze egyes alt-right véleményvezérek kinevezték rossznak, mert nem felel meg a politikai nézeteiknek. Én azt tanácsolom, hogy akit érdekelnek ezek a filmek, ne törődjenek a károgásokkal, hanem bátran adjanak nekik esélyt! Szerencsénkre George Miller idős korában is tudja, mi kell egy jó akciófilmhez!

 

Szerinte nagyon rossz:

https://deansdale.blog.hu/2024/05/29/miert_buknak_a_mozifilmek_most_epp_a_furiosa

Az aszexualitás nem több, mint frigiditásból gyúrt identitás

aszex_3.jpg

Magam nem vagyok aszexuális. Úgy is fogalmazhatnék, nem tartozom a magukat aszexuálisnak nevező frigid nők és férfiak klubjába. Célzottan és szándékosan, meg céltalanul és véletlenül volt alkalmam kommunikálni aszex személyekkel, online és személyesen is. Nem többnyire; szinte minden esetben önállóan hozott döntés vezetett odáig, hogy ezek az emberek megvonták magukat a szexuális örömszerzéstől – ki rövid időre, ki hosszú időre, ki örök időkig. Soha nem találkoztam olyannal, aki a biológiai determinizmusra hivatkozott volna („így születtem, kész!”); magam nem is hiszek ebben. A társadalmunkban feltünedező aszexuálisok ugyanúgy válságtünet, mint a köztünk rohangászó alkoholisták és drogosok, transzneműek és pedofilok. Egyesek szerint az aszexuálisok is beleillenek abba a jelenségbe, amit hazug romantikával úgy nevezett TGM, persze dicsérőleg, hogy „új aszkézis”. Igaz, öreg korára TGM maga is aszexuálissá vált, bár úgy vélem, neki fiatalabb korában is előbb volt orgazmusa az újbaloldali szerzők életidegen irományaitól, mint egy meztelen női test látványától!

Bizonyos okkal és céllal megfordultam néhányszor virtuális aszex közösségekben, utoljára egy gyéren látogatott Facebook-csoportban. Többek között eme élményanyagnak köszönhető ez az esszé is!

Mivel érintett vagyok a témában, kénytelen vagyok a magam élethelyzetéről megosztani néhány információmorzsát; így érthetőbb lesz mindaz, amit kifejtek az esszémben. Jelenleg a 40-es éveim elején járok. Társat keresek a magányom enyhítésére. Célom kialakítani egy komoly kapcsolatot. Keresek egy női társat, aki mellett leélhetem az életem. Hét évvel ezelőtt hoztam egy hibás döntést, amihez állhatatos ostobasággal tartottam magam. 33 évesen sikerült megcsípnem egy olyan melót, amivel biztosíthattam magamnak egy alsó-középosztálybeli, kispolgári értelmiségi életmódot. Bár akadtak hátulütői, a szakmai fejlődésen kívül lehetőséget adott arra, hogy rendbe rakjam a magánéletem. Csak annyi lett volna a feladatom, hogy megkezdek egy folyamatot, aminek az eredményeként mind szakmailag, mind magánéletileg jól, mondhatni boldogan jövök ki az egészből. Miután fiatal felnőttként kiléptem a munkaerő-piacra, belebonyolódtam egy olyan élethelyzetbe, aminek szerves részét képezték a családon belüli játszmák, a munkakeresési stressz, a toxikus munkahelyi légkör és az alkoholizmus, ennek következtében pedig kiégtem a 30-as éveimre. Éltem a szakmai fejlődés lehetőségével, viszont elhanyagoltam a magánéleti problémák rendezését. A végeredmény az lett, hogy még durvábban kiégtem, elmélyedt a magánéleti krízis, és a munkám is ment a levesbe. Egy felelőtlen rossz döntés és az ahhoz való makacs ragaszkodás miatt elbasztam a 30-as éveimet. Annyiban volt értelme a vesszőfutásnak, hogy a 40-es éveimre letisztázódott, mit is szeretnék valójában az élettől!

Úgy gondolom, három szinten kell működnie egy férfi-női kapcsolatnak, az un. párkapcsolatnak. Ha ez a három szint működik, akkor beszélhetünk harmonikus párkapcsolatról. Ez a három szint:

- Intellektuális szint: működjön a két ember között a kommunikáció, a beszélgetés.

- Emocionális szint: a két ember őszintén szeresse egymást, és képes legyen mindezt kifejezni érzelmek formájában.

- Szexuális szint: működjön a két ember között a szexuális örömszerzés.

Magam nem vagyok aszexuális. Ellenben nem tartozom ahhoz a többséghez sem, akik hívei és gyakorlói a hagyományos szexualitásnak. A hagyományos szexualitás alatt a közösülést értem (most eltekintek az obszcén szinonimáitól). Én a 20-as éveimben még próbálkoztam a hagyományos szexuális örömszerzéssel, de mivel nem leltem benne örömöt, a 32 éves koromra befejeztem, és nem tervezem, hogy túl a 40-en visszatérek hozzá. Negatívak voltak az élményeim és a tapasztalataim. Kipróbáltam ifjú felnőttként; űztem egy évtizedig, hogy ne lógjak ki a sorból; a 30-as éveim elején pedig úgy döntöttem, elég volt. Megvallom őszintén: én nem szeretem a közösülést. Nem izgat. Nem érzem jól magam közben. Nem nyújt élvezetet. Minek folytassam, ha nem ízlik? Én nem is várom el egy nőtől a velem való kapcsolatban. Nekem nem hiányzik. Tudok úgy élni, hogy nem része a mindennapjaimnak. Ezzel ki is lógok az átlagból, a többségből. Ettől persze nem vagyok különleges, nem vagyok egy csoda, nem vagyok egy különös elit tagja, nem vagyok a Kiválasztott, nem én vagyok a Messiás! Ilyen vagyok, és kész!

Amit mondok, nem meglepő: mivel a nők többsége igényli a közösülést, nem egyszerű számomra ez a társkeresés. Őszintén nem mertem erről beszélni azokkal a lányokkal, akikkel próbáltam kialakítani egy párkapcsolatot. Ez egyike volt életem rossz döntéseinek. A férfi-női kapcsolatban elengedhetetlen az őszinteség; a hazugságok belülről mérgezik meg a viszonyt. Sajnos én a hazugságokat részesítettem előnyben az őszinteség helyett. Rengeteg szerencsétlen félreértést eredményezett. Miután beléptem a negyedik X-be, meghoztam a döntést: innentől csak is őszintén vagyok benn egy férfi-női kapcsolatban, hazugságok nélkül!

Ezen döntés meghozatalához jelentősen hozzájárult az is, hogy rengeteg magát aszexuálisnak való személy (többségében nő) előbújt, hogy őszintén beszéljen arról, milyen valójában a szexualitáshoz és a párkapcsolathoz való viszonya. Látva, hallva és olvasva ezeket a coming out-okat, úgy döntöttem, teszek egy próbálkozást az aszexuális szubkultúrával. Hátha itt kellően nyitott, megértő, kompromisszumkész lányokat találok, akikkel lehetséges kialakítani működő barátságokat és persze egyikükkel egy párkapcsolatot! Már a 30-as éveimben is feljártam néhány kevesek által látogatott aszexuális fórumra. Így hát 2025 januárjában kértem a moderátoroktól a felvételemet egy Facebook-os aszexuális társkeresőre. A moderátorok megadták az engedélyt, tag lettem, kezdhettem az ismerkedést… Mintha egy pszichiátriai intézetbe tettem volna be a lábam! A negatív élményeimről később…

Úgy vélekedem, szerintem helyesen, miszerint szükség van kompromisszumokra ahhoz, hogy megfelelően, mondhatni harmonikusan, problémamentesen működjön egy párkapcsolat. A kompromisszumok több dologra vonatkoznak, többek között a szexualitásra is. Nekem minimálisak az igényeim szexuális téren, és ehhez a minimumhoz ragaszkodom is. Számszerűen háromhoz: lábfétis, csizmafétis, száraz szex.

Rendelkezem két fétissel: női lábfétis és női csizmafétis. Megörülök a formás női lábfejekért és a lábukra feszülő női csizmákért. Imádom, amikor a nő belebújtatja a lábfejét és a lábszárát egy hosszú szárú, lapos- vagy magassarkú bőr-, lakk-, velúr-, lovagló- vagy cowgirl csizmába. Imádom érinteni és fogdosni, simogatni és cirógatni, puszilgatni és csókolgatni, szagolgatni a csizmatalpat (benne a lábfejének a talpát), a csizmafejet (benne a lábfejét), a csizmaorrot (benne a lábujjait), a csizmasarkat (benne a lábfejének a sarkát) és a csizmaszárat (benne a lábának a bokáját és a szárát). Imádom, ahogy az orromba, ezzel pedig magamba szívom a csizmába izzadt női lábfej illatát. A láb- és csizmafétisem velejárója a szexuális vágy, aminek a levezetéséhez elegendő a száraz szex, némi pettinggel. Kellemes, ahogy csókolom a lány puha és finom ajkát, közben az orromba hatol a csizmába izzadt lábfejének az illata!

A száraz szex a nemi szervek összedörzsölése ruházaton keresztül, esetleg meztelenül. Mivel az aszexuális nők irtóznak a meztelenségtől, gondoltam, a ruhás verzió talán kevésbé riasztja el őket. A ruha nem kerül le az aktus során, soha. Még arra is van mód, hogy ne érintkezzen a nemi szervünk a száraz szex közben. Mindenképpen mutattam volna néhány módszert annak az aszexuális nőnek, aki elfogadja a feltételeimet. Nem fájdalmasak, nem kellemetlenek. Nincs behatolás. Nincsenek testnedvek. Valójában nincs miért aggódnia.

Úgy vélem, szexuálisan keveset kérek egy aszexuális/demiszexuális nőtől a kapcsolatban. Lábfétis, csizmafétis, száraz szex, némi petting – mindez nem jár fájdalommal. Rengeteg férfi nem éri be ennyivel. Nekem elég ez a kevés. Kihangsúlyozom: szükséges egy kompromisszum a szexualitás terén is, hogy harmonikusan működjön a párkapcsolat férfi és nő között! Az a fontos, hogy jó legyen mindkét félnek! Megfelelő értelmi és érzelmi intelligenciával rendelkező személyek képesek arra, hogy megkonstruálják azt a közös nevezőt, amire alapozni lehet egy elfogadhatóan funkcionáló párkapcsolatot!

Mi a tapasztalatom az aszexuális nőkkel?

Az, hogy mind frigid. Az, hogy mindegyik fél a szexualitástól és a párkapcsolattól. Az, hogy mindegyikük elszenvedett az élete során egy magánéleti krízist (ki a családban, ki a párkapcsolatában). Az, hogy mindegyik mentálisan sérült, és ráférne egy pszichiátriai kezelés. (Van, amelyik jár is mentálhigiéniai szakemberhez.) Egyeseknél… vagyis inkább sokaknál a frigiditás mellé társulnak egyéb mentális problémák is: munkafüggőség, alkoholizmus, gyógyszer- és kábítószer-függőség, a techfüggőség valamelyik típusa, kiégés, autizmus, anorexia, bulémia, skizofrénia, pánikbetegség, indulatkezelési problémák, különféle énkép-zavarok és identitásproblémák stb. Én nem nézek le senkit, aki mentális problémákkal küzd, már csak azért sem, mert alig találunk ebben az atomizált társadalomban olyan embert, aki ne szenvedne valamilyen lelki sérüléstől! Mindannyiunkat sújt az elidegenedés; mindannyian szenvedünk a társadalmi atomizációtól, a valódi közösségek hiányától. (Én sem lógok ki a szenvedők tömegéből!) A probléma az, hogy a legtöbb aszex még csak nem is gondolkodik öngyógyításban; ő úgy jó, ahogy van; alkalmazkodjon hozzá a társadalom! Számos olyan bemutatkozásba beleütköztem a társkeresőn, amiből áradt az arrogancia és az önzőség, a „csak-is-én” mentalitás. Egyesek bemutatkozása nem állt másból, mint az egykori ex-pasijuk meg minden más pasi, maga a férfitársadalom szidásából. A „kedvenceim” azok az aszexuális feministák voltak, akik kifejtették a kis monológjukban, hogy szeretnék átélni a gyermekszülés élményét, de kizárólag lombikbébi program révén, és olyan „modern” férfit keresnek, aki elfogadja, hogy nincs szex a kapcsolatban! A regisztrált tagok között is halovány a kommunikáció. Néhányan kötnek egymással barátságot, páran beszélgetnek, és csak nagyon kevesen találnak maguknak párt. Több posztban is ment a panaszkodás, hogy alig van ember, és nem funkcionálnak úgy, mint egy igazi közösség! Láthatólag valami nem működik!

Ezen a Facebook-alapú aszex társkeresőn hat nővel volt lehetőségem kommunikálni, úgy, hogy 1000 fő felett van a regisztráltak száma. Mivel bizalmas jellegűek voltak a beszélgetések, nem ecsetelem, milyen élmény volt ezzel a néhány nővel a virtuális flört (személyes randi egyikből sem lett!). Valójában meglehetősen vegyesek voltak a benyomásaim; a kellemes keveredett a kellemetlennel. Annyit elárulhatok, hogy egyikük sem volt egészséges mentális állapotban.

A társkereső külön felhívja a figyelmet, szinte hivalkodón, hogy „szexmentes”, de ez nem túl szerencsés jelző; már-már apácás. Persze, értem én, hogy ezzel igyekeznek bevonzani a szexualitástól undorodó és viszolygó aszex emberkéket, csak éppen akadnak ott magukat demiszexuálisnak tartók is, akik bizonyos minőségben és mennyiségben igénylik a testi örömöket. Gyéren használják. Vacak. Mellette Facebook-on megtalálható a Magyar Aszexuális Közösség is, de kevés időt szántam rá. A posztok olyannyira irracionálisak, abszurdak, hogy úgy éreztem, visszatért közénk a Kretén Magazin, és én most a legfrissebb számát olvasom! Néhány helyen fel is nevettem olvasás közben!

Most gúnyolódom, nem tagadom, de nem jókedvből. Egyáltalán nem tesz ez a mentális és intellektuális nyomor jókedvűvé. Ez is egy szomorú és keserű lenyomata annak, mit tett a neoliberális társadalmi mérnökösködés magával a társadalommal, a benne élő emberekkel. Én tényleg nyíltan, tisztességes barátkozási szándékkal közeledtem a magukat aszexuálisnak nevezőkhöz (ismét), s sajnálom, hogy ilyen negatívak a tapasztalataim (megint). Ez is azt bizonyítja, hogy hiába nevezik át aszexualitássá a frigiditást, és hiába konstruálnak hozzá szofisztikáltan egy áltudományos narratívát (melyhez amúgy partner az „objektivitásra törekvő” Wikipedia is), attól az még továbbra is emberi lelket megnyomorító betegség marad. Nehéz az olyan emberekkel kommunikálni, akik rettegnek a szexualitástól (aszexuális) és a párkapcsolattól (aromantikus), s betegesen nem bíznak a velük ismerkedni kívánókkal. Úgy könyörögnek azért, hogy valaki hallgassa meg őket végre, hogy közben szemmel verik azokat, akik meghallgatnák őket! Így nehéz!

Ennyit a személyes részről!

aszex_1.jpg

Mi az aszexualitás?

Szerintem két dolog. Egyrészt a szexualitáshoz való viszony, másrészt az ezen viszonyuláson alapuló identitás. Az aszexualitás egyrészt a szexualitás visszautasítása, másrészt a szexualitás visszautasításán alapuló identitás. Az aszexuálisok olyan személyek, akik megpróbálják kizárni az életükből a szexualitást. Én sem gondolom úgy, hogy minden aszexuális frigid. De abban biztos vagyok, hogy a legtöbb aszexuális frigid. Az LMBT-n belüli aszexuális szubkultúra szinte csak frigid személyekből áll (kivéve a demiszexuálisok, akik valójában nem aszexuálisok). Így kijelenthető, hogy az LMBT által értékesített modern aszexualitás nem több, mint frigiditásból gyúrt identitás.

A „frigid” a latin „frigidus” szóból ered, melynek a jelentése hideg. Általában a szexualitástól elhidegült nőkre használatos, de szerintem könnyedén alkalmazható az ugyanilyen cipőben járó férfiakra is. A szexuális késztetés a számos biológiai, pszichés és szociokulturális tényező együttes hatásának produktuma. A szexuálpszichológia szerint frigiditásnak tekinthető az orgazmus hiánya, a szexuális igények csökkenése, a szexuális ingerekre való érzéketlenség és a szexuális aktus által okozott érzelmi élmény nem-létezése. A frigid személyek érezhetik azt, hogy kevesebbek, mint mások, vagyis nem teljes értékűek. Az a gondolat is kialakulhat bennük, hogy nem szerethetőek. Az önértékelési problémáik előidézhetnek stresszt, szorongást és depressziót.

Az elsődleges frigiditás már jelen van a nemi élet kezdetétől. Csak az örömteli szexuális élet kialakulása után jelenik meg a másodlagos frigiditás. Az első szinten kevés az orgazmus, és hosszú a szexuális reakcióidő, de az egyént még érik örömök az aktus során. A második szinten már nincsen orgazmus, ezért érdektelen az egyén a szexuális aktus iránt. A harmadik szinten nem csupán nincs orgazmus, de az egyén negatív élményeket táplál a szexuális aktus és az azt elváró személy irányába. A negyedik szinten az egyén elutasítja mind a szexualitást, mind a szexualitást elváró személyt. A frigiditás legsúlyosabb típusa a szexuális averzió. A frigid egyén ellenszenvet, elutasítást, undort érez a szexualitás iránt, s félelemmel, haraggal és gyűlölettel viszonyul a szexualitást elváró személy felé. Az aszexuális feministák gyakran erős férfigyűlölettel (férfiellenes nemi sovinizmussal) fejezik ki a szexualitás iránti ellenszenvüket. A szexuális averzió esetében a frigid egyének számára a szexuális aktus kellemetlen: ami mások számára izgalmas és vonzó, számukra taszító és undorító.

A frigiditást kiválthatják életkori változások is. Ahogy idősödik az ember, a hormonális változások miatt csökkenhet a szexuális éhség. A menopauza során a nőknél csökkenhet a petefészek termelése, ami okozhatja az intim terület szárazságát. Ha a hormonokat termelő szervek egyikének működésében zavar lép fel, szintén nullára redukálódhat a nemi vágy. Testi betegségek szintén okozhatnak frigiditást. Gyógyszerek mellékhatásai úgyszintén. Bizonyos mentális betegségek ugyancsak letéríthetnek a szexuális vágyak egészséges megélésének útjáról; csökkenthetik, egyenesen meg is szüntethetik a nemi vágyat. (Agyalágyult LMBT-aszex aktivisták előszeretettel reklámozzák az aszexualitást anorexiás modellekkel, amivel valójában árukapcsolják az anorexiát az aszexualitással. Így az ő interpretációjukban úgy jelenik meg az anorexia, mint egy egészséges életmód, miközben igazából egy emberi életet veszélyeztető mentális betegség.)

A frigiditás pszichés okai általában traumák, amiket a családból vagy az egykori párkapcsolatból hozott magával az illető. Az is a frigiditás, az aszexualitás és az aromantikusság irányába lökheti a személyt, ha rengeteg sikertelenséget tapasztalt meg a párkapcsolatai során. Kialakulhat benne a gondolat és érzés, hogy jobb neki az egyedüllét, a magány. Igazából ez az érzület hívta életre az MGTOW aszexuális szárnyát, ahol az erőszakhoz vonzódó, revansra vágyódó tagjait elvezette a destruktív Incel-léthez is. A szexuálisan bántalmazott nők egy része tudatosan dönt úgy, hogy megtagadja a további szexuális aktusokat, magát a szexualitást: „az ő testéhez innentől nem nyúlhat senki emberfia!”. A frigiditás lelki okai mindenképpen mentális sérülések. A szélsőséges vallásos szektákban vagy a merev szülői közegekben a kamaszok túlzott szexuális korlátozása sosem vezetett jóra. Leggyakrabban a testi örömöket habzsoló hedonista felnőtté válik az egykori kamasz, de az sem ritka, hogy egy a szexualitást megélni képtelen frigid felnőtt lesz belőle. Az atomizált társadalom szintén hozzáteszi a magáét, hogy az ember elidegenedjen a szexualitástól. A mindennapos szorongás, stressz és depresszió roncsolja az ember önképét, ami bizony kihat a szexualitás megélésére is. Egy atomizált társadalomban nehezen kapcsolódnak egymáshoz az emberek, így a férfiak és a nők is. A rendszer által generált elidegenedés rengeteg gátat szab az intimitás normális megélésének útjába.

A stressz különösen alattomos szörnyeteg. A stresszhormonok csökkentik a szexuális vágyat, és rontják a szexuális teljesítményt. A stressz fizikailag és szellemileg is lefárasztja az áldozatát, a lefárasztott egyénnek pedig általában nincs kedve az ágybeli huncutkodáshoz. (Gondoljunk csak a „Married with Children”-ben arra a többször is ismétlődő jelenetre, mikor Al Bundy megérkezik stresszesen és fáradtan a munkából, Peggy Bundy követeli a szexadagját, mire a férj siránkozik, hogy semmi kedve hozzá!) A stressz okozhat alváshiányt is. A nem kielégítő alvás, az álmatlanság szintén okozhat problémákat a nemi aktusban. (Ismét „Married with Children”: Al elalszik az ágyban, Peggy pedig fintorogva panaszkodik, hogy este megint nem lesz szex!) A rossz életmódbeli szokások lerontják az egészségügyi állapotot, ami ugyancsak negatívan hat a szexuális vágyra. A heti 40-50-60 munkaóra által előidézett stressz és fáradtság radikálisan rontja az emberi egészséget, mind testi, mind lelki értelemben. Az irracionális bérmunka-kultusz is felelős azért, hogy tömegesen erodálódik a társadalomban a szexuális teljesítőképesség. A merev munkaerő-piacunknak is köszönhető, hogy csökken a hazai népesség. A rendszer megköveteli a fiatal férfiaktól és nőktől, hogy végkimerülésig túlhajtsák magukat a munkahelyeiken, amivel igazából megágyaznak a demográfiai katasztrófának. Az Y-generáció többsége elhasználódott a bérmunkában. A liberális pszichológia szerint ezért nem a neoliberális társadalmi munka-megosztás és az ezen alapuló munkaerő-piac, a temérdek egészségromboló munkahely a felelős, hanem a fizikailag, szellemileg, mentálisan és morálisan leromló munkásosztály. A munkahelyi kiégésért egyedül mi, melósok vagyunk felelősek, a munkahelyi menedzsmentek mossák kezeiket! Japánban és Dél-Koreában az irracionálisan működtetett munkaerő-piac demográfiai problémákat idézett elő a társadalomban, de a liberális lélektannal megtámogatott ál-nacionalista állami propaganda szerint ezért az adott ázsiai ország felelőtlen fiatal lakosai a hibáztathatóak. Magyarországon is az a munkaerő-piacon kiégett 20-as és 30-as fiatalság (!), amely nem hajlandó gyermeket kreálni a hálószobában, süllyedjen el szégyenében! Nem véletlen amúgy, hogy az „aszexualitás” címkével ellátott trend pontosan azokban a fogyasztói társadalmakban fordult elő életmódbeli alternatívaként, amelyben bekövetkezett a demográfiai válság!

A frigiditás intimitásbeli probléma. Bizonyos férfiak és nők túlzott mértékben saját magukra összpontosítanak, s emiatt nem tőrödnek a másikkal. A hanyagolt fél büntetheti úgy is az őt elhanyagoló társát, hogy visszavonul a szexualitástól, beáll frigid működésbe, és nem nyújt testi örömöket. Nevezik ezt szex-megvonásnak is, ami egyfajta párkapcsolaton belüli büntetés. Rengeteg párkapcsolati gond eljuttathat odáig egy párt, hogy megszűnik az életükben a szex: túl ügyetlen az aktus során az egyik partner; a domináns fél elnyomja a másikat; játszmázás zajlik a két ember között stb. Megromolhat úgy is egy párkapcsolat, hogy az egyik fél szex-megvonással jelzi a másik irányába, hogy nem kívánja már a társaságát, ellenáll a közeledésének. A frigiditás jelezheti egy kapcsolat végét is; ez esetben simán lehetséges, hogy a szex-mentesség csak átmeneti állapot az elhidegülő félnél, a soron következő kapcsolatban már él a szexualitás által nyújtott örömökkel. A boldogtalan párkapcsolat, a fokozódó kapcsolati feszültség eltolhatja valamelyiküket a frigiditás irányába.

A frigiditás kemény próbatétel elé állítja a párkapcsolatot, mivel nem teszi lehetővé a szexuális kapcsolódást a partnerek között. Konfliktusokat okozhat, ha az egyikük nem kívánja a másikat. Felmerülhet az elhanyagolt partnerben a keserű gondolat, hogy azért nem kívánja a társa, mert már nem vonzó, nem szerethető. Egy ilyen elhidegülés roncsolhatja az önmagába vetett bizalmat, az önértékelést. A szexualitás eltűnése a párkapcsolatból boldogtalanságot eredményezhet a felek között. Mind a frigiditásban szenvedő fél, mind a másik frigiditását elszenvedő fél mentálhigiéniás állapota romolhat a folyamatos idegeskedéstől, a véget nem érőnek tűnő párkapcsolati stressztől. A szexuálpszichológia kimutatta, hogy számos olyan férfi és nő, akik nem jutnak rendszeresen szexuális örömökhöz, az élet más területén is boldogtalanok.

A frigiditás veszélyes mind az emberi egészségre, mind a társas kapcsolatokra. Mégis az LMBT azon dolgozik, hogy egyfajta életmód-alternatívaként értékesítse a társadalomban, legfőképpen a fiatalok körében.

aszex_2.jpg

A frigiditással küszködő ember két út közül választhat:

Az egyik út, hogy konzerválja a betegségét, és szenved tovább, egészen a végig. Ez esetben ajánlom neki az LMBT-t és az AVEN-t! Csatlakozhat a Magyar Aszexuális Közösséghez! Büszkén („pride”) lehet „modern aszexuális”, egészen a kiszenvedésig! Esetleg nevezheti magát MGTOW-nak, és őrjönghet Incelként!

A másik út, hogy kigyógyítja magát a betegségéből. Ez esetben érdemes megkeresni egy becsületes és tisztességes pszichológust, aki terápia révén segít tovább lépni az egészséges élet irányába! (A becsületes és tisztességes szakember alatt nem olyan sarlatánokat értek, akiknek a szakterülete a „kritikai pszichológia”, átestek egy Gender Studies-féle továbbképzésen, és szimpatizálnak az LMBT-vel!)

Én most ismertetem a második utat, a gyógyulást. A magam részéről nem tartom problémának, ha egy férfi vagy egy nő nem kíván élni a közösülés lehetőségével. A véleményem szerint viszont nem egészséges az a mentalitás, ami mereven elzárkózik a szexualitástól, a szexuális örömszerzéstől, és semmiféle kompromisszumra nem hajlandó ezen a területen. A szexualitás az élet. Aki elzárkózik a szexualitástól, az életet tagadja meg önmagától. Az egész modern aszexualitás visszataszítóan steril.

Az első fontos lépés a probléma felismerése és kimondása. A probléma nem söpörhető a szőnyeg alá; mindenképpen meg kell oldani valahogy. A frigiditás gyógyítható. Nem törvényszerű, hogy a frigiditás eltartson a szerencsétlen szenvedő élete végéig. Ha úgy akarja a beteg, a frigiditás átmeneti állapot. A frigiditás addig tart, amíg az illető fenn tartja magának, magában. Közelebb kerül a megoldáshoz, ha megkeresi és megtalálja az okát annak, amitől a frigiditás kialakult. A legtöbbször lelki eredetűek az okok. A nők érzékenyebben reagálnak a környezetükre, jobban megviseli az idegrendszerüket a stressz, fájdalmasabb számukra a párkapcsolatukban jelentkező probléma. A nők hajlamosak az ágyba is magukkal cipelni a problémáikat. A problémákon való rágódás pedig azt eredményezi, hogy a leány nem koncentrál a szexuális együttlétre.

A lelki eredetű okok a leggyakoribbak, de okozhatják testi okok is. Egy nőgyógyászati probléma fájdalmassá teheti a szexuális aktust a nőnek. A fájdalmak miatt kerülheti a szexuális együttléteket. Az orvos feladata kideríteni, mik ezek a testi okok. Ha lezajlottak a vizsgálatok, és kiderül, hogy nem testi eredetűek az okok, tovább kell folytatni a vizsgálatot a lelki területen. Érdemes a partnereknek beszélgetniük a problémáról; megosztani ezzel kapcsolatban az érzéseiket és a gondolataikat. A bizalomra építő, nyílt és őszinte párkapcsolatban képesek megosztani egymással a felek nem csupán az igényeiket és a vágyaikat, de a félelmeiket is. Sajnos előfordulhat, hogy a pár nem képes saját maga megoldani a gondokat, ilyenkor folyamodhatnak a párterápiához.

A jelenlegi szexuálterápiák rövid ideig tartanak. Ha elhúzódik egy szexuálterápia, az azt jelenti, hogy vele együtt maga a probléma is elhúzódik. Ha pedig majdnem 1 évig nyűglődik egy szakember a problémán, akkor ott gondok lehetnek a szaktudással; még rosszabb esetben csupán a pénz kicsalására megy a doktor! Egy átlagos kezelés 20 ülés. A terápia nem konstruálja újra a férfi és a nő személyiségét, hanem megoldja a konkrét szexuális panaszokat. A szexuálterápia célja a férfi és a nő önbizalmának növelése, ezzel párhuzamosan a trauma feldolgozása. A párkapcsolati gondokat nem a pszichológus, hanem maga a pár fogja megoldani; a szakember csak rávezeti kettőjüket az öngyógyítás útjára. A jó pszichológus vezető. Olyan személy, aki nem utasításokkal és parancsokkal, hanem tanácsokkal és ajánlásokkal vezet a jó útra. Az irányítása révén a pár életében visszaáll az egészséges szexualitás.

A pszichológus feltárja a szexuális élettörténetet, amelynek segítségével a problémákat is könnyebben beazonosítja. Az esetleges organikus eredetű problémákat csak akkor lehetséges kizárni, ha megtörtént a szervi kivizsgálás. A terápia során fontos meghatározni a kölcsönös felelősséget. Akárkinél is jelentkezett a frigiditás, ez közös gondja a párnak, ezért pedig közösen kell kigondolniuk és végrehajtaniuk a megfelelő megoldást. A férfi és a nő közös munkája által megy végbe a gyógyulás. Közösen állítják vissza az egészséges szexualitást a párkapcsolatukban. A szexuális örömszerzést akadályozó hiedelmek megszüntetése (pl. az orális szex rossz; a lábfétis betegség) szintén kiemelt fontossággal bír a terápián. Nem csupán a káros hiedelmeket kell száműzni a testi örömszerzés kapcsán, de a rossz beidegződéseket is. Például: a teljesítménykényszer csak megmérgezi az intim együttléteket. Ha az egyik fél nem teljesít jól a szexuális együttlét során, nem kell leszidni, nem szükséges megalázni, hanem megértéssel és megbeszéléssel érdemes javítani a helyzeten. Jobban telik az este, ha a kölcsönös örömszerzés mentes a követelésektől. Ahhoz, hogy gondtalanul működjön a szex, a felek közötti kommunikációnak is működnie kell. Ehhez viszont elengedhetetlen a rossz szokások elhagyása, a negatív életstílus megszüntetése. A szexuálterápia megtaníthatja a férfit és a nőt, hogy minőségi kommunikációt folytassanak egymással a szexről.

Mindnyájunknak joga van az örömteli szexuális élethez! A szexuális problémák megoldhatóak, így a frigiditás is megszüntethető!

aszex_4.jpg

Persze lehet választani a szakadékot is! A frigiditást átcímkézhetjük „aszexualitás”-nak, és vegetálhatunk büszkén („pride”) a szomorú elmúlásig!

Az aszexualitás a szexualitás visszautasítása. Az aszexuálisok a szexualitást visszautasító személyek. A „szexualitás” szó utal a nemiségre, az „-a” fosztóképző. Az „aszexuális” melléknévi alak, az „aszex” rövidítés. Ehhez társul az „aromantikus”, ami a romantikus kapcsolatok, vagyis a párkapcsolatok visszautasítását jelenti. Még egyszer, kutyafuttában: az aszexuális lemond a szexualitásról, az aromantikus lemond a párkapcsolatról, az öngyilkos meg lemond az életről!

Ezt az egyszerű értelmezést sikerült megbonyolítani az LMBT-nek. Az LMBT szerint ugyanis az a személy is aszexuálisnak tekinthető, aki ritkán érez szexuális vágyat, és ritkán folytat szexuális aktust. Az LMBT szerint nem törvényszerű, hogy egy aszexuális ne éljen a szexuális örömszerzés lehetőségével. Igen, az LMBT szerint egy aszexuális is szexelhet! És az LMBT szerint az aszexuális szórakozhat a Marok Marcsával is – értsd: végezhet önkielégítést! A szivárványos mozgalom úgy vélekedik, miszerint az aszex nem csupán érezhet orgazmust, de törekedhet is az elérésére. A woke médiamunkások időnként elő is kerítenek néhány „aszex” fiút és lányt, akik szemérmesen közlik egy Youtube-riportban vagy egy blogos interjúban, hogy rendszeresen végeznek önkielégítést. Azt is közlik időnként, hogy a normálisan funkcionáló fizikai reakciójukkal nem képesek mit kezdeni. Csak hogy érthető legyen: szegények elélveznek a csúcsponton, és ez zavarba hozza őket! Szégyenlik, hogy igénylik a szexet; a szégyen miatt nem merészelik megfogalmazni maguknak, hogy kellemes nekik a szex! A maszturbálás amúgy önmagában megkérdőjelezi, hogy ezek az emberek aszexuálisok. Valakire maszturbál; a fantáziájában jelen van egy lány vagy egy fiú, egy lányfiú vagy egy fiúlány, egy transz lány vagy egy transz fiú, egy kecskebékaember, egy izébizé…! A maszturbálás egy kényszercselekedet, általában azon emberek számára, akiknek bizonyos okok miatt nem jut partner a huncutkodáshoz. Az önkielégítő ember gondolatban elvonatkoztat a jelen szituációtól, és áthelyezi magát a fantázia segítségével egy a számára vágyat keltő szituációba. A lényeg: elvi síkon, papíron egy valódi aszexuális nem maszturbál, mivel nincs igénye a szexuális örömszerzésre!

Az LMBT szerint egyes aszexuálisok rendszeresen éreznek szexuális izgalmi állapotot, mégis aszexnek számítanak, mivel nem éreznek vágyat, hogy aktust létesítsenek valakivel. Vagyis ezen emberek szexuális izgalmi állapotba jönnek, ha meglátnak egy nekik tetsző személyt, de nem kívánják vele a szexet. Bullshit érvelés ez is. Elvi síkon, papíron egy aszexuális sem rendszeresen, sem időnként, vagyis soha nem él át szexuális izgalmi állapotot. Jelen esetben arról van szó, hogy a magukat aszexnek tartó személyek igyekeznek elnyomni és elfojtani magukban a szexuális vágyat, több-kevesebb sikerrel. Az LMBT szerint onnan lehetséges tudni, hogy ezek az aszexuálisok nem tekintik egzisztenciális problémának a szexualitás hiányát, hogy nem beszélnek róla társaságban. Általában az is az elfojtás része, hogy az illető nem beszél nem csupán társaságban, de önmaga előtt sem az elfojtani szándékozott problémáról. Naiv gondolat, hogy amiről nem beszélek, az nincs. A szőnyeg alá söprés tipikus esete!

Az LMBT egyik releváns állítása, hogy a frigiditás és az aszexualitás két különböző jelenség, amik közé nem tehető egyenlőségjel. Valószínűleg a szivárványos bagázs is érezte, hogy mennyire problematikusak azok az „aszexek”, akik képtelenek eldönteni, hogy akarnak-e szexelni vagy sem, ezért kitaláltak egy szofisztikált érvelést. Ezt most inkább bemásolom a Wikipédiáról, aztán mindenki döntse el maga, hogy a szöveg rendelkezik-e értelemmel vagy sem!

 

Az aszexualitás fajtái:

Aszexuális: az egyén nem tapasztal szexuális vonzalmat.

Demiszexuális: az egyén szexuális vonzalmat csak és kizárólag az érzelmi kötelék kialakulása után érez, tapasztal. A kötődésnek nem kell romantikusnak lennie.

Szürke aszexualitás:

(1.) az egyén ritkán, rendszertelenül érez szexuális vonzalmat.

(2.) az egyén érez szexuális vonzalmat, de alacsony a libidója.

(3.) az egyén érez szexuális vonzalmat és van libidója, de nem elég intenzíven ahhoz, hogy reagáljon.

(4.) az egyén élvezi és vágyja a szexuális aktust, de csak rendkívül korlátozott és sajátos körülmények között.

A demi- és „szürke” (a)szexuálisok bármelyik nem iránt érezhetnek szexuális vonzalmat, ami azt jelenti, hogy vonzódhatnak a saját („szürke”/demi-homoszexuálisok ~ szürke-melegek/leszbikusok), az ellenkező („szürke”/demi-heteroszexuális) vagy mindkét nemhez („szürke”/demi-biszexualitás).

A női szexualitás hiányát a köznyelv frigiditásnak nevezi, angolul: Hypoactive sexual desire disorder (HSDD), azaz: „aktivitás-hiányos nemi rendellenesség”.”

 

Megint Kretén Magazin érzésem van! Demiszexuális, szürke aszexuális, szürke demi-homoszexuális, szürke demi-heteroszexuális, szürke demi-biszexualitás – lehet dobálózni ilyen műanyag-szavakkal, csak ettől a definíció értelmezési tartománya lesz egyre képlékenyebb, míg a végén semmire nem lehet majd alkalmazni! Az aszexuális nem érez szexuális vonzalmat, és nem vágyik szexuális aktusra. Ha jelentkezik nála szexuális vonzalom, és igényli a vonzalom keltette vágy levezetésére szolgáló aktust, akkor nem aszexuális. A fogalmaknak jelentése van. Azzal, hogy szélsőséges módon dekonstruálják a fogalmat, csak azt érik el, hogy az LMBT-n belül reprezentálni kívánt aszexuálisokat egyre nehezebb lesz komolyan venni. Az aszexuális olyan személy, aki radikális módon kizárja az életéből a szexualitást, ebbe a halmazba pedig számos frigid beletartozik, akik többségében nők. Persze, értem én, miért kell ezt túlbonyolítani: mert az LMBT-aszex ágyútöltelékek többsége olyan frigid szerencsétlen, aki nem tudja eldönteni, most ő aszex vagy sem! Ezek a szexualitást kutyaszarként kerülgető emberek eleve zavartak voltak, az LMBT pedig a maga hülyeségeivel még nagyobb zavart okozott a fejükben! Semmit nem használt nekik, de legalább nagy mértékben ártott!

Az LMBT, karöltve az ilyen AVEN-féle gittegyletekkel, szereti megmondani, ki számít aszexuálisnak, és ki nem. Az LMBT-AVEN kombó szerint a cölibátust vállalók nem aszexuálisak. Mivel a cölibátust vállalók önként lemondanak a szexualitásról egy szakrális és transzcendens cél elérése érdekében (közelebb kerülni az Úrhoz, megtisztulni a világ szennyétől stb.), nyugodtan nevezhetők aszexuálisnak. A „progresszív oldal” azt is kihangsúlyozza, hogy a frigid emberek nem aszexuálisok. A fenti példákból láthattuk, hogy mind az AVEN, mind az LMBT tele van frigid nőkkel, elvétve néhány frigid férfival. A „modern aszexualitás” egy meglehetősen bénán összetákolt identitáscsomag!

Az LMBT-AVEN kombó kihangsúlyozza azt is, hogy aszexuális ember is élhet párkapcsolatban, lehet igénye egy társra. Igen, én is úgy tudom, hogy egy aszexuális ember érezhet romantikus, esztétikai és érzéki vonzalmat egy másik ember iránt, viszont nem jelentkezhet nála szexuális vonzalom! Ugye, eddig arról beszéltünk, hogy az LMBT megbonyolította azzal a kijelentéssel, hogy aszex személynél is jelentkezhet a szexuális vonzalom! Az aszex személyek ugyanolyan érzelmi szükségletekkel rendelkezhetnek, mint a nem-aszex személyek. Az, aki nem vágyik a magányra, szükségét érezheti a barátoknak, a szüleinek, a testvéreinek, és egy életre való társnak. Én úgy vélem, ezek frigid nők és férfiak, akik nem elégednek meg a családtagjaik, a barátaik és a munkatársaik társaságával, hanem vágyakoznak egy bizalmon és szereteten alapuló romantikus párkapcsolatra. Betegesen félnek a szexualitástól, és ezért a legtöbb esetben nem is merészelnek kezdeményezni a nekik tetsző személy felé. Eljárnak randevúzni, de azonnal kilépnek az ismerkedésből, ha kiderül a másikról, hogy igényli a szexet. A Facebook-on, az aszex társkeresőn belefutottam néhány olyan beszélgetésbe, ahol siránkoztak az aszex hölgyek, miszerint jóval kevesebb a társadalomban az aszex férfi, mint az aszex nő, s így nehezebb is nekik a társtalálás! Őszintén megvallva: nem tudom, sajnáljam-e ezeket a teremtéseket vagy sem? Továbbra is vallom, meggyőződéssel, hogy szükség van kompromisszumokra egy párkapcsolatban a szexualitás terén is! Az én véleményem, hogy az a nő vagy férfi, aki erre nem képes, az a szexualitástól betegesen rettegő önző egyed! Persze, az AVEN és az LMBT is adja alájuk a lovat: biztatja őket, hogy igenis vessék el a kompromisszumokat, és határozottan várják el a környezetüktől, hogy alkalmazkodjon hozzájuk! Így sok aszex hölgyemény Disney-hercegnőként ül a maga safe space-jében, és szenved az egyedülléttől! Azt nem lehet tagadni, hogy ezeket az embereket is bekapta, megrágta és kiköpte a rendszer; a neoliberalizmus áldozatai ők is! Valahol tragikus a fájdalmuk, az önzésük viszont visszás!

Az LMBT azt is feltételezi, sőt vitathatatlan tényként közli, hogy rengeteg aszexuális él élettársi kapcsolatban vagy házasságban, ahol a nem-aszex fél rákényszeríti az aszex társára a szexualitást. A leszbikus feministák határozottan állítják, hogy szinte kizárólag nem-aszex férfiak kényszerítik szexuális szolgáltatások nyújtására az aszex asszonyaikat. Maga a sötét patriarchátus kényszeríti házastársi rabigába az aszexuális elvtársnőket! Persze ez a valóság rosszindulatú kiforgatása, amelynek a célja a neoliberális feministák és a szivárványszínű mozgalom által előszeretettel alkalmazott társadalmi uszítás. Nincsenek hagyományos házasságba kényszerített aszexuálisok. Ami valójában tetten érhető a magyar társadalomban, hogy a rosszul funkcionáló monogám kapcsolatokban frigiddé válnak házastársak, többnyire nők. Ebben a tragikus szituációban mind a frigid félnek, mind a nem-frigid félnek, vagyis magának a szenvedő párnak szüksége van megfelelő mentálhigiéniás szakemberre és egy általa lefolytatott szexuálterápiára. Az LMBT oda is woke politikát visz, ahol semmi keresnivalója!

Az aszexualitás kapott két szimbólumot. Az egyik szimbólum egy fejjel lefelé fordított üres háromszög, amelynek egy kis része alul ki van töltve fekete színnel. A másik szimbólum egy ferde üres szív, amelynek egy kis részét alul szintén kitölti egy fekete szín. Kreáltak még egy aszexuális zászlót is, mely négy színből tevődik össze: a fekete az aszexuálisok, a szürke a demiszexuálisok, a fehér a szexualitás, a lila a közösség. Miért feketék az aszexuálisok? Miért fehér a szexualitás? Miért a lila a közösség színe? Hát mert csak! Sok logikát nem találok a zászlóban, ahogy a szimbólumokban sem, meg úgy önmagában az aszexuális mozgalomban sem. Büszkeségszimbólumok, a woke fesztiválokon lehet őket lengetni!

2001-ben létrejött az aszexuális szerveződés, az Asexual Visibility and Education Network (AVEN). Egyik vezéralakja, David Jay még így fogalmazta meg az általuk képviselt eszmeiséget: „A szexualitás olyan, mint bármilyen más aktivitás. Van, akinek az ejtőernyőzés, a csokitorta vagy a foci az élete, és van, akit egyáltalán nem érdekel az ejtőernyőzés, a csokitorta vagy a foci. Semmi értelme, hogy energiáidat olyasmire koncentráld, amely felé semmiféle indíttatást nem érzel.” Elutasítják a terápiás lehetőséget, és relativizálják a frigiditás fogalmát. A fogyasztói társadalmat azzal vádolják, hogy szexcentrikus. Elhíresült szlogenjeik: „No sex please!” és az „Asexuals have other things on their mind!”. Céljuk volt, hogy kialakítsanak egy virtuális közösséget, ahol az aszex emberek találkoznak, ismerkednek és barátkoznak. Magyar kópiája a Magyar Aszexuális Közösség, ami 2014-ben még csak Facebook-csoport volt, 2018-tól civil szervezet.

aszex_5.jpg

A betegség nem feltétlenül jár együtt betegségtudattal. Egy frigid általában nem vallja be magának, hogy frigid. Nagyrészt a frigiditással megvert értelmiség körében népszerű önbecsapási mechanizmus a „modern aszexuális” identitás felvétele. Aki aszexuális, nem feltétlenül tartja magát az LMBT tagjának. Ezek közül nem kevés olyan van, aki nem osztja az LMBT politikai elveit, sőt jobboldali libertariánusként ellenzi a mozgalom szélsőliberális törekvéseit. Beszéltem már olyan aszexuális és aromantikus férfival is, aki azért nem kedvelte az LMBT-t, mert úgy tapasztalta, túlságosan átszexualizált a közösség. Elmondása szerint a rendezvényeiken látott sok olyan leszbikus párt és sok olyan homoszexuális fiúpárt, akik nyilvánosan szerették egymást – s hát ez őt nagyon zavarta! Igaz, őt az egymást nyíltan szerető hetero párok is zavarják! Egyéni tapasztalatom, hogy a hazai aszexuálisok nagy része apolitikus, vagyis nem érdekli a politika, így maga az LMBT sem. Attól, hogy valaki frigid, és aszexuálisnak nevezi magát, még nem feltétlenül woke. Ezért is szánalmas az a törekvés, amely igyekszik az összes magyar aszexuális férfit és nőt beleerőltetni az LMBT-halmazba!

Az, hogy egy frigid nem vallja magát frigidnek, nem változtat az orvosi diagnózison. Sok aszex dicsekszik azzal, hogy jól érzi magát a bőrében. A Pride-n vonuló aszexuálisokról is sok olyan kép készült, ahol mosolyognak. Az alkoholista és videójáték-függő influencerek között is számos olyan személyt találunk, aki a kamera és a fényképezőgépek előtt igyekszik mosolyogni, nevetni, öblösen hahotázni, mókázni, jelezve ezzel, ő köszöni szépen, jól van! Attól, hogy valaki nagy vigyorral, erőltetett vidámsággal azt a képet állítja ki magáról, hogy egészséges, attól még az orvosi diagnózisa alapján beteg.

A neoliberalizmus számos pszichiátriai témát átpolitizált. A múlt évben egy ismerősöm átküldött egy angol nyelvű pszichológiai tanulmányt, ami szerint a munkaerő-piacon eltöltött hagyományos idő, a napi 8 óra, heti 40 óra nem egészséges sem az emberi pszichére, sem az emberi testi egészségre. A rendszer már hosszú évek óta a társadalom tagjaira erőltetett mesterségesen egy mentális betegséget, ami a munkafüggőség (work alcoholic). A liberális pszichológia azt tartja munkafüggőségnek, ami túllépi a hagyományos munkaidő-intervallumot – de valójában már a hagyományos munkaidő letöltése is munkafüggőség. Amit a liberális pszichológia munkafüggőségnek nevez, az munkafüggőség a négyzeten! Igazából semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy dolgozó emberek tömegei égnek ki a munkahelyeiken. A nyugati civilizációban a munkaerő-piac nincs hozzászabva az emberi természethez. Valójában a modern munkaerő-piac megerőszakolja az emberi természetet. A mainstream neoliberális politikák pedig bevédik ezt a neoliberális társadalmi munka-megosztást. A liberális pszichológia szintén legitimálja ezt a torz bérmunka-rendszert.

A neoliberalizmus igyekszik fenntartani egy atomizált társadalmat, ahol az emberek képtelenek csatlakozni egymáshoz, és nem állhatnak össze közösséggé. A rendszer minden eszközt bevett, ami egyrészt fenntartja, másrészt elmélyíti ezt az atomizációt. Az egyik ilyen eszköz az LMBT. Az LMBT karöltve a korrumpálható liberális pszichológiával úgy állít be súlyos mentális betegségeket, mint normális életmód-alternatívákat. Így lesz a súlyos testkép-zavarból „transzneműség”, a frigiditásból „aszexualitás”. Számos tudományos társaság beállt a folyamat mögé, elég csak megemlíteni a Wikipédiát. Így gyűrűzik be a tudományos objektivitásba az aktuálpolitikai korszellem kiszolgálása. Az európai és az amerikai egyetemeken politikai kontroll alá esik egy temérdek társadalomtudományos tematika. A Gender Studies állítólag egy kutatási terület – a kutatással kapcsolatos posztokat mégis nem szakmai eredmények alapján, hanem nemi/szexuális/etnikai kvóták alapján töltik be. Sokan nem álltak be a sorba, ezek az ellenállók gyakran bukták is az állami támogatásokat és a szakmai előremenetelt. (Ha nálunk nem az Orbán-kormány lenne hatalmon, Bagdy Emőke valószínűleg rég eltűnt volna a süllyesztőben!) Politikai korrupció mindig is volt a társadalomtudományokban, mindenesetre ez nem írja felül a tudomány képviselőinek objektív megállapításait.

Alapvető tudományos tétel, hogy minden életforma eredendő célkitűzése az egyed- és fajfenntartás. Ami szembemegy ezzel, az egyed- és fajszinten rendellenes. Nevezzük aszexualitásnak vagy frigiditásnak, az egyed- és fajfenntartás szempontjából egykutya: ezen címke alá kerülő emberek biológiailag képesek a reprodukcióra, mentálisan nem. A frigid ember önmagában nem káros senkire. A frigid ember viszont egy házasságban vagy egy családban már lehet toxikus és destruktív. A frigid személy még akkor is árthat a házastársának, ha nem áll szándékában. Ha van gyermek a családban, az is ki van téve azoknak a sérüléseknek, amelyet a frigid szülő okozhat egy ilyen destruktív működés közben. A frigid ember maga dönti el, hogy kigyógyul a betegségéből vagy sem, de ha élnek vele együtt családtagok (házastárs, gyermek), akkor érdemes tekintetbe venni az ő érdekeiket is. Valaki nevezheti magát aszexuálisnak, de érdemes tudomásul vennie, hogy egy jól működő párkapcsolat érdekében fontos a megfelelő kompromisszum a szexualitás terén is. Ha nem hajlandó a kompromisszumra, akkor az olyan önzőség, ami belülről szétforgácsolhatja azt a kis közösséget, amit a házastársával együtt alkot.

Az LMBT, mint politikai aktor, átcímkézi a frigiditást aszexualitássá, és úgy értékesíti, mint normalitás. Szándékai egyáltalán nem nemesek és fennköltek, morális szempontból nem jók. Csak újabb ágyútöltelékeket kíván kitermelni, akiket bevethet a politikai ellenfelei ellen. Ez egy olyan tevékenység a részéről, amivel nem csupán a betegségben szenvedőknek és azok szeretteinek okoz felmérhetetlen károkat, de magának a társadalomnak is.

Egy baloldali libertariánus elmélkedései

the_belated_party_on_mansfield_mountain.jpgJerome Thompson-The Belated Party on Mansfield Mountain

 

Szükségem van segítségre. Segítségre ahhoz, hogy találjak egy közösséget. Segítségre a létváltáshoz. Segítségre ahhoz, hogy a destruktív atomizált és individualizált létből átváltsak egy megtartó közösségi létbe. Segítségre ahhoz, hogy ne érezzem magam egyedül, magányosan, helyette azt éljem át, hogy egy közösség tagja vagyok.

Életem során számos rossz munkahelyen megfordultam. Tapasztaltam már temérdek gusztustalanságot a (bér)munka világában. Mesélhetnék vezetőségről, mely úgy kezelte az alkalmazottait, mint hűbéres a jobbágyait. Mesélhetnék kollektíváról, mely nem volt összetartó, széthúzás és ellenségeskedés gyengítette. Mesélhetnék arról, hogy a bérmunka hogyan vett el rengeteg időt a magánéletemből. Mesélhetnék kizsákmányolásról és kiégésről. Mesélhetnék arról, miként kerülgettem munkavégzés közben a frusztrált kollégákat. Mesélhetnék talpnyalókról, annak különösen visszataszító típusáról, a besúgókról és spiclikről. Mesélhetnék rengeteg lelki beteg emberről, akik mind a mai napig vonaglanak a bérmunka poklában. Egy egész novelláskötetet hozhatnék össze az ilyen horrorsztorikból. Valami olyasmi címmel: Munka a Purgatóriumban!

A múlt évben, egy toxikus munkahelyi környezetben robotolva jutottam arra a felismerésre, hogy itt nem elég a munkahely-váltás. Megfogalmazódott bennem, hogy nekem nem új munkahelyet, hanem valódi közösséget szükséges találnom. Úgy vélekedtem, a civil szervezet egy tipikusan olyan szerveződés, ami valódi közösségi alapon működik, és ezért megpróbáltam felvenni a kapcsolatot civil szervezetekkel. Ilyen kutakodás és keresgélés, informálódás után jutottam el Takács-Sánta András több évnyi projektjéhez, a Kisközösségi Programhoz.

Az elmúlt időszakban elég sok időt szántam arra, hogy megismerjem a Kisközösségi Programot. Olvastam anyagokat a két honlapjukról, megnéztem és meghallgattam interjúkat és podcast-eket, megtekintettem előadásokat. A mai napig szimpatikusak az olyan célkitűzéseik, mint az új típusú közösségek és az ökológiai rendszerváltás. Kicsit olyan volt megismerkedni a Kisközösségi Programmal, mintha haza érkeztem volna. Radikálisan eltért attól a gondolkodás- és életmódtól, amit a környezetemben megtapasztaltam. Valahogy úgy éreztem, ők azok, akik irányt mutatnak a zűrzavarban, rendet tesznek a káoszban, világosságot gyújtanak az éjszakában.

Atomizált társadalom. Gyakran alkalmazott fogalom a társadalomtudományban, legfőképpen a szociológiában. Mit jelölünk vele? Egy ország olyan lakosságát, melynek tagjai nem szocializálódtak a közösségi létre, helyette az individualizmusra, az egyéni létre. Hosszú lenne az a fejtegetés, mely során igyekeznék meghatározni minden olyan külső és belső folyamatot, ami miatt atomizáltak lettek a modern társadalmak. Jelentősen hozzájárult a társadalmi atomizálódáshoz az az ideológia, ami szilárd fundamentuma a neoliberalizmusnak, ez pedig a…

Szociáldarwinizmus. Ez a darwinizmus kiterjesztése a társadalomra. Ezen narratíva szerint természetes, teljesen rendjén való, normális, hogy a társadalomban az egyének és az egyének csoportjai versengenek egymással a túlélésért. Az egyéni túlélésért való küzdelemnek egyik legfőbb tere a munkaerő-piac. A munkaerő-piacról való kiesés egyenesen vezet az életkörülmények romlásához, egy bizonyos idő elteltével pedig a pusztuláshoz. A neoliberalizmus apologétái szerint semmi gond nincs azzal, ha valaki munkanélküliként és hajléktalanként a romló életkörülményei miatt kileheli a lelkét. Aki elveszti a játszmát, annak jussa a nem-lét! A neoliberális elit ezen ember- és életellenes szemlélete lecsurgott a közemberekhez. A munkás- és középosztály többsége magáévá tette az uralkodó réteg szociáldarwinista világképét. Aki nem dolgozik, ne is egyék!” - közkedvelt mondás a dolgozó emberek körében. Persze, a rendszer igyekszik ezt a társadalmat átható szociáldarwinizmust enyhíteni kultúrával és vallással, szociális hálóval, civil szervezetekkel, emberjogi törvényekkel, különféle kisebb közösségekkel. Egyfajta kapaszkodót nyújtanak a társadalomból kihulló embereknek. Esélyt adnak a munkaerő-piacra, és ezáltal a társadalomba való visszajutásra.

Az individualizmus, a materializmus és a szociáldarwinizmus bomlasztóanyagok, így szóba sem jöhetnek fundamentumként egy valódi közösségnél! Elég csak megnézni a modern társadalom legtipikusabb közösségét, a munkahelyet! A munkaerő-piacon vegetáló munkahelyi struktúrák a legékesebb példái, milyen az, amikor ilyen fundamentumokra építünk közösségeket. Individualizmus – amikor a dolgozó többre tartja magát a többi munkatársánál; „csak is én!”. Materializmus – amikor a dolgozó egyetlen célja a munkabér, és a vezetőség egyetlen célja a profit! Szociáldarwinizmus – amikor a dolgozók klikkekbe verődnek, és egymással harcolnak pozíciókért, magasabb bérért, bagatell célokért, a főnök elégedett mosolyáért, jutalomfalatért, frusztráció levezetésből, pusztán élvezetből! Intrikák, pletykák, rágalmak, viták és veszekedések; farokméregetések; „mit tettél le az asztalra?”; banális félreértések; tudatos és tudattalan bántások; sértődések és sérelmek; revans! A legtöbb cégvezető és állami intézményigazgató észlelte, hogy az általa igazgatott munkahelyen hiányzik a szolidaritás, ezért magához rendelt drága pénzért coach szakembereket, hogy segítsenek kialakítani egy erős munkaközösséget. A coach a munkaerő-piacon tevékenykedő vulgárpszichológia megtestesítői: minden kommunikációs stratégiájuk, elméletük és gyakorlatuk, óvodás színvonalú játékaik, időrabló meetingjeik, struktúra-modelljeik ráncfelvarrás. A coach bűvészei, hasonlóan a liberális pszichológia képviselőihez, nem kérdőjelezik meg a munkaerő-piac szociáldarwinista természetét, ezért a boszorkányságuk nem ér lófaszt sem, mondhatni: kidobott pénz, elpazarolt idő!

Hol is vagyok én mindebben?

Nagyon az elején. Benne vagyok egy atomizált társadalomban; jelen vagyok a munkaerő-piacon; a legkisebb közösségben élek, ami a család. A szüleimmel lakok, és bár szeretem őket, de függetlenednem kellene tőlük. Amióta jelen vagyok a munkaerő-piacon, nem érzem magam többnek egy kizsákmányolható jobbágynál. Minden egyes munkahelyi közösség az életemben nem más, mint együtt-levés kényszerből. Igazi motivációm nincs a bérmunkás lét alatt. Egyedül a megélhetést biztosító munkabér kényszerít a kötelező robotba. Mindig, amikor dolgozok, a bérmunka leuralja a magánéletemet. Több időt töltöttem a bérmunkával, mint a szeretteimmel. Az atomizált társadalomban kevés emberhez kapcsolódom: családtagok, helyben néhány haver, gyenge kötödéssel, és távolban pár barát, erős kötödéssel. A város, amelyben vegetálok, nem élhető. Bármilyen település, ahol megfordulok, nem élhető. Az egész ország nem élhető. A politika nem teremt valódi közösségeket, csak szubkultúrákat és szektákat. A pártpolitika mérgezi a társadalmat, megrontja az embereket. Hiányzik az életemből a közösség, az autonómia, a szabadság, a boldogság; valójában az életemben nincs jelen a minőség. Ha továbbra is úgy élek, mint egy modern ember, osztályrészemül jut a stressz és a depresszió, a kiégés, az agyvérzés vagy a szívroham, egy kellemes kis rákos megbetegedés! Igen, a végén hosszú kínok közepette döglök meg, mint valami utcán felejtett állat!

Az embernek lehetősége van letérni a rossz útról, és rátérni a jó útra! A személynek megadatik, hogy megválassza a saját útját! Az én utam végcélja a valódi közösségbe való integráció!

Miből áll ma a modern társadalom?

Létezik a termelési és fogyasztási rendszer, amire ráépül a munkaerő-piac, minderre az egészre pedig ráépül a társadalom. Olyan a társadalom, amilyenné a termelési-fogyasztási rendszer és az azon alapuló munkaerő-piac formálja. Mikor arról beszélünk, hogy egy kormánypárt neoliberális gazdaságpolitikát folytat, valójában arról van szó, hogy a gazdaságpolitikájuk által létrehoznak egy neoliberális társadalmat. Abban igaza volt Marxnak, hogy a gazdaság az egyik legszilárdabb alapja egy társadalomnak. Egyáltalán nem mindegy, milyen gazdaságpolitikát folytat a politikai és gazdasági elit.

A termelési és fogyasztási rendszer beteg, ezért a ráépülő munkaerő-piac is beteg. Az irracionálisan funkcionáló termelési-fogyasztási rendszer és munkaerő-piac ezért elidegenedést generál. Az elidegenedési formációk belülről roncsolják és bomlasztják a társadalmat. Az elidegenedésnek számos formája van, legtisztább formái a függőségek. (Ugyanilyen elidegenedési formáció amúgy maga az LMBT is.) Szociáldarwinista és materialista alapokon nyugszik az atomizált társadalom. Az emberek úgy vélik, akkor biztosítják a legmegfelelőbben a maguk és a családjuk túlélését, ha anyagi javakat halmoznak fel, és ezért folyamatosan képesek beszállni egy olyan küzdelembe, ahol ember embernek farkasa. Itt el is érkeztünk ahhoz, miből is ered a modern társadalmak dekadenciája, és miért is van válságban a globális kapitalizmus. Természetesen nem szabad elfelejteni eme válság spirituális okait sem, ami az Istentől való eltávolodás.

A modern társadalom általában két fajta közösséget biztosít a benne élő embereknek: a családot és a munkahelyet. A család a nemzet legkisebb egysége, ami nem elegendő közösségi tér az egyes embernek, a munkahelyek többsége pedig nem képes arra, hogy úgy működjön, mint egy valódi közösség. A dolgozók többsége kiég a munkahelyén, a kiégett lelkét pedig beviszi a családba, amivel hozzájárul a családi kötelékek bomlásához. Az emberek egy része nem is elégszik meg a családdal és a munkahellyel, hanem csatlakozik valami egyéb közösséghez, ami képződhet a sportból, a hobbiból, a politikából, a vallásból, valami civil tevékenységből.

Egyre több ember dönt úgy, hogy nem elégszik meg azzal a közösségi léttel, amit nyújt neki a modern társadalom. Sokan keresik a valódi közösséget. Ezek az emberek eljutnak arra a felismerésre, hogy több értelme lehet az életüknek a munkahely+magánélet mátrixnál. A munkahelyek többsége pusztán helyszíne a lelketlen robotnak, amely rámegy a dolgozó magánéletére: a melós rengeteget robotol a munkatáborban, miközben nem jut minőségi idő a privát szférára. Ezen személyek eljuthatnak odáig, hogy megtagadják a modern bérmunka-rendszerben való létet, és törekedni kezdenek arra, hogy az értékes életüket beillesszék egy minőségi életformát biztosító, emberre optimalizált, a természettel összhangban lévő közösségbe.

Úgy is nevezik ezeket a személyeket, hogy korai ébredők. Egyesek megtalálják a valódi közösséget, mások próbálnak létrehozni egy saját közösséget. Szomorúan egyre több olyan sztorit hallunk, hogy nem sikerült, gondolva itt az egyes ökofalvak vagy a Kőházy Ferenc által létrehozott Egység kálváriájára. Jelenleg nem vagyunk képesek ösztönös közösségeket létrehozni, mint az őskorban az előember; kizárólag tudatos közösségeket hozhatunk létre. A tanulság: nem ösztönösen, hanem tudatosan hozhatóak létre az új típusú ökológiai közösségek.

Szilárd meggyőződésem, miszerint felesleges azt várni a pártpolitikától, hogy megteremtse országunkban az igazi nemzetközösséget. Az egyetlen járható út a jelenlegi civilizációs válságban a kisközösségek kialakítása és fenntartása. Égető szükség van arra, hogy Magyarország több pontján az emberek nagy része képes legyen erős kapcsolatokat létesíteni a másikkal. Számos értékteremtő kisközösségre van szükség! Kizárólag alulról tud létrejönni valódi változás, sosem felülről!

A 20. században volt már próbálkozás a hatalmi elitek részéről, hogy felülről megteremtsék a társadalmakban a szolidaritást. Különféle nevekkel illették ezeket az emberkísérleteket: kommunizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus. Az állam által menedzselt közösségépítések mind beletorkoltak a totalitarizmusba. A totalitarizmus egy olyan rendszer, ami felőrli az egyént és a társadalmat, meg a köztük egészséges kapcsolatot biztosító tradíciókat.

Csakis alulról szerveződhet a szolidaritás:

Egyén – mikroközösség – makroközösség – társadalom – emberiség.

Siófokon születtem, és Siófokon élek.

Az elmúlt pár hónapban igyekeztem informálódni, milyen lehetőségek adódnak közösségalkotásra itt helyben, Siófokon. Mint a települések többsége, Siófok lakossága is atomizált. Sokan megelégszenek azzal a „közösségi” élménnyel, amit együttesen nyújtanak a munkahely, a család és a barátok. Saját tapasztalatom, hogy a „munkahely+család+barátok” kombináció nem jelent valódi közösséget - persze még mindig jobb alternatíva, mint az egyedüllét, a magány. Léteznek civil szervezetek, amelyek képesek megmozgatni néhányka embert, kevéske családot, különféle ügyek mentén. A labdarúgás, az asztaltenisz, a lovaglás, a tánc, az íjászat, a vízi sportok körül képződnek közösségek; itt az embereket a sport szeretete kapcsolja össze. Akad még néhány lokálpatrióta szervezet, amit áthat a pártpolitika; az egyik fele „magyarpéteres”, a másik fele „orbánviktoros”.

Siófokon nyoma sincs annak a szellemiségnek, ami tetten érhető az ökoközösségeknél. Sokan vélik úgy, hogy szemetelni trendi és menő, mivel alig találok olyan utcát, ahol ne találnék egyetlen egy eldobott szemetet sem. Rengeteg ismerősöm van, aki cipeli a maga keresztjét: küzd a saját magánéleti problémáival. Többen szenvednek munkahelyi kiégéssel. A csinos belvárosi részt, beleértve a Fő teret és a Millennium Parkot is, már régóta ellepték a hajléktalanok, a kéregetők, az alkoholisták, a drogosok, a szegény sorban élő cigányok, időnként pedig feltűnik egy-két díler és prosti is. Az önkormányzat látványosan nem tud mit kezdeni a hajléktalansággal és a szegénységgel. Természetesen van igény a közösségi létre, de sokan nem hajlandóak tenni érte. A közösségalkotást az is akadályozza, hogy többen gyanakvóak, nem bíznak a másikban. Elképesztő, milyen bagatell indokok mentén gyűlölik egymást itt az emberek. Magam nem is igazán találtam olyan személyt, aki nyitott lenne egy új típusú közösség létrehozására.

A célom, hogy tagja legyek egy közösségnek. Természetesen örülnék, ha szülő- és lakóvárosom adná ezt a közösséget. Szomorúan egyre inkább azt látom, hogy Siófok több tekintetben is egy elveszett város. Keserű tapasztalatom az, hogy el kell költöznöm innét, ha szeretnék találni magamnak egy valódi közösséget – bár ettől a döntéstől nem esek kétségbe. Kár ezért a városért, de ezen település vezetői és lakói tettek azért, hogy meggyengüljenek a lokálpatrióta érzelmeim!

Elengedhetetlennek tartom, hogy egy olyan közösség tagja legyek, amely megélhetést is biztosít számomra. Közönségesen úgy is fogalmazhatnék, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ami egyben munkahely is. Segítségre van szükségem ahhoz, hogy megtaláljam a magam közösségét. Szeretnék kilépni ebből az atomizált és individualizált létből, s belépni egy közösségi létbe. Ehhez társakra van szükségem – olyan emberek társaságára, akik ugyanazt megélték, amit én, s ugyanúgy látják a problémákat és a megoldásokat, mint én. Keresem már jó ideje ezeket az embereket (a net nagy segítség ehhez). Egyedül ez az út piszok nehéz.

Kisközösségi Program

https://www.kiskozossegek.hu/

Kiutak

https://kiutak.hu/

Tragédia

 

kim_sae-ron.jpg

Létezik Magyarországon egyfajta Ázsia-rajongás. (Ezt sznobéknál úgy mondják, Ázsia-kultusz, de én inkább maradnék az Ázsia-rajongás kifejezésnél.) Nem néztem utána, mikor kezdődött ez a magyar társadalomban; témánk szempontjából annyira nem lényeges! Én személy szerint a főiskolás éveimben találkoztam vele először, ekkor még az animés szubkultúra Japán-imádatában.

Mi az Ázsia-rajongás lényege?

Az Ázsia-rajongás alanyai alapjáraton Japán, Kína és Dél-Korea. A rajongó érdeklődik az adott ázsiai országok tradicionális és modern kultúrája iránt. Rengeteget olvas (elsősorban könyvet és cikkeket) az adott ázsiai országról, az informálódást pedig kiegészíti a témába vágó Youtube-videók nézésével. Nagy mennyiségben fogyasztja az adott ázsiai országok populáris kulturális termékeit, így filmeket, sorozatokat, animéket, zenéket, egyebeket. Előszeretettel jár japán és kínai ételeket forgalmazó éttermekbe. Egyik legfőbb vágya, hogy kiutazzon az adott ázsiai országba, sőt, ha kellően fanatikus, akkor ezen országok egyikében szeretne lakni, élni.

A rajongás egyik negatív velejárója a kritikai gondolkodás hiánya. A rajongó, mikor informálódik Japánról, Kínáról és Dél-Koreáról, szelektál az információk közül, és csak azokkal az infókkal foglalkozik, amelyekkel pozitív képet festhet az adott ázsiai országról. Mikor mi informálódunk egy országról, egy ország társadalmáról, egyaránt kézhez kapunk pozitív és negatív információkat. Ez teljesen természetes, hiszen minden országnak van pozitív és negatív oldala. A rajongó kiszorítja a tudatából a negatív információkat, s csak a széppel, a jóval, a kedvessel, az ártalmatlannal, az aranyossal és a cukival foglalkozik. A rajongók egy részét erőteljesen jellemez egyfajta anti-nacionalizmus is. Az ilyen emberek előszeretettel állapítják meg azt, hogy „Magyarország szar ország”, meg hogy „Magyarországon szar élni”. Annyira nem érzik jól magukat a magyar társadalomban, hogy elvágyódnak egy másik ország társadalmába. A Magyarország-undortól szenvedő Ázsia-fanok szenvedélyesen szeretnének japán vagy dél-koreai állampolgárok lenni (annyi józanság azért van bennük, hogy nem szeretnének a kínai totalitarizmus alattvalói lenni). Ennek következtében bizony előfordul néha-néha az, hogy társaságban olyan bölcsességeket találnak mondani, miszerint „Japán sokkal élhetőbb hely, mint Magyarország”, meg hogy „sokkal jobb lenne Dél-Koreában élni”. Mert úgy gondolják ezek a jó rajongók, hogy Japán és Dél-Korea jobb helyek, mint Magyarország. A „jobb hely” pedig azt jelenti náluk, hogy „élhetőbb hely”.

Felőlem mindenki olyan ostobaságban hisz elvakultan, amiben szeretne! Ezen bullshit mellett is simán elsétálnék, ha nem lenne politikai vetülete. Valójában nem túl érdekes az, hogy a J-pop és K-pop hívei, az animések egy része, meg unatkozó háziasszonyok az Ígéret Földjének írják le Japánt és Dél-Koreát – megmosolyogtató butaság, de nem túl izgalmas! Itt ami érdemes a figyelemre, az a neoliberális értelmiség egy részének a reagálása a fenn nevezett három ázsiai országra. Még az SZDSZ vakkantott olyanokat a 90-es években, hogy a kapitalizmus terén sokat tanulhatna Magyarország Japántól. Japán egy neoliberális labor volt a globális progresszív elit keze alatt. A japán neoliberálisok fanatizmusa messze felülmúlta az amerikai és európai elvtársaikét. Japán létrehozott egy olyan neoliberális gazdasági és társadalmi rendszert, aminek a csodájára jártak az európai neoliberálisok, így az akkori SZDSZ is. A 2020-as évekre Japán kikerült a neoliberálisok érdeklődéséből, mostanra a kínai és a dél-koreai gazdaság lett a favorit. A FIDESZ-en és a Tisza Párton belül vannak olyan neoliberális szakemberek, akik szerint példamutató a dél-koreai kapitalizmus, sőt az Orbán-kormányban néhányan még a kínai gazdaság- és társadalomszervezést is dicsérik. Az európai neoliberálisoknál ugyanis az Ázsia-kultusz azt a felfogást jelenti, hogy a japán és a dél-koreai kapitalizmus, a kínai államkapitalizmus, meg a rájuk épülő munkaerő-piacok messze jobbak, mint az amerikai és az európai, s hát lenne mit tanulni tőlük!

A neoliberálisok, ahogy az lenni szokott, meghamisítják a valóságot. Már ők sem képesek eltagadni azt a tényt, hogy az angolszász típusú neoliberalizmus válságban van. A Nagy Reset is igazából egyfajta embertelen reakció a globális neoliberalizmus válságára. A neoliberálisok egy elvakult része pedig úgy gondolja szinte vakhittel, hogy az ázsiai neoliberalizmusok majd megmenthetik a neoliberalizmus miatt válságba jutott nyugati civilizációt. A gond csak az, hogy ezek az ázsiai neoliberalizmusok is küzdenek a saját belső válságukkal. A történelem színpadán a neoliberalizmus mostanra nagy betegen küzd a túlélésért, és a Nagy Reset az egyik eszköze arra, hogy megújítsa önmagát.

Kína válságban van. Japán válságban van. Dél-Kora válságban van. Kína és Dél-Korea vergődéséről terveztem is írni külön-külön egy esszét; még anyagom is van hozzá. Valamikor majd elkészül (az is lehet, hogy soha). Most inkább bemutatnék egy szomorú esetet, ami jól példázza, miként is működik a dél-koreai társadalom, ami jó néhány magyar ember fejében „jobb”, vagyis „élhetőbb”, mint a magyar!

kim_sae-ron_4.jpg

Aki olvassa a blogomat, az tisztában van vele: elutasítom a neoliberalizmust! A liberális értelmiség szerint a neoliberalizmus a történelem vége, az emberiség végcélja, a lehető világok legjobbika. A liberális értelmiség szerint az a politika, ami visszautasítja a neoliberalizmust, fasiszta és/vagy kommunista. Emellett a neoliberalizmust visszautasító politika antikapitalista is. Ez egy igen hazug érvelés! Az tény, hogy a kommunizmus és a fasizmus egyfajta reakció volt a már 20. században is domináns neoliberalizmusra; igazából a kommunizmus és a fasizmus céljának tekintette a neoliberalizmus felszámolását. Viszont a Communism és a Fascio csak két versenyző volt a többi közül, akik hadat üzentek a neoliberalizmusnak. A liberális értelmiség szerint a neoliberalizmus maga a kapitalizmus – ez az állítás még az előzőnél is nagyobb torzítás. A neoliberalizmus a kapitalizmus egyik típusa. A neoliberalizmus az egyik lehetséges út a tőkés rendszer számára, ezen kívül vannak más utak is. A neoliberalizmus csak az egyik lehetséges megvalósulási formája a kapitalizmusnak, szerencsére nem az egyetlen.

A neoliberalizmus minden országban földi pokolként funkcionál. Persze van különbség a nemzeti neoliberalizmusok között, de csak olyan értelemben, hogy az egyik neoliberalizmus kevésbé szarabb, mint a másik. Attól, hogy valami kevésbé szarabb a nagyobb szarnál, attól még szar! A pokol pokol marad, csak van olyan pokol, ami elviselhetőbb valamennyivel!

Kicsit járjuk körbe, milyen „élmény” is számunka egy neoliberális rendszerben létezni; miképpen is vegetálunk a lehető világok legjobbikában!

Egy adott neoliberális rendszer gazdái a helyi neoliberális elit. A neoliberális elit része a kormány és annak ellenzéke, de rajtuk kívül még ott vannak a nemzetgazdaság alakítói és formálói is. A neoliberális elit úgy hozza a törvényeket, hogy az nekik kedvezzen, általában az általuk uralt társadalommal szemben. Mi, a társadalom tagjai, az alattvalók függünk az államtól, a bankoktól és a cégektől, rajtuk keresztül pedig a rendszertől. Kiszolgáltatottságunk iszonyatos. Azt a tévképzetet vetítik belénk, hogy ha szükségünk van valamire, forduljunk hozzájuk, ezáltal a rendszerhez. Ha szükségünk van valamire, akkor vásároljunk és rendeljünk a cégektől, vegyünk fel hitelt a bankoktól, forduljunk segítségért az államhoz. A munkaerő-piac is a rendszer része, és mivel túlélésünk akkor biztos, ha jelen vagyunk a munkaerő-piacon, ezen úton is kontrollál minket a rendszer. A neoliberális elit úgy tesz, mintha foglalkozna azzal, miképpen is boldogulunk a mindennapokban, de igazából legyint ránk. Kialakítottak számunka egy megélhetési nyomort, amit felhasználnak ellenünk zsarolási potenciálként. Kiszab ránk olyan kötelezettségeket, amiket képtelenek vagyunk teljesíteni, ha pedig elbukunk a teljesítés során, megbüntet minket bírságokkal és kamatokkal. Lehet lázadni a neoliberális elnyomás ellen, de az ilyenek jussa a karaktergyilkolás, az erőszakszervezetek terrorja, a munkahelyi kirúgatás, a vagyon-elkobzás, a magántulajdon-elvétel, a börtön, legvégső esetben az élettől való megfosztás. A rendszer igyekszik eltaposni a maga ellenfeleit (pl. Budaházy), vagy pedig demokratikus keretek közé szorítani, ahol a rendszer elleni harc lehetősége szánalmasan minimális (pl. Mi Hazánk, HVIM).

A neoliberális apologéták szerint a társadalmi munka igazi célja a neoliberalizmus fenntartása. Ezen narratíva szerint nekünk, mint a társadalom tagjainak, a feladatunk, hogy részt vegyünk a neoliberalizmus építésében. A neoliberális elit elvárja, hogy munkavégzéssel, adófizetéssel és önmagunk reprodukálásával (családalapítás) szolgáljuk őt, de miközben elvár, nem csökkenti az elvárások okozta terhelést. Egyre élhetetlenebb munkahelyek, egyre nagyobb adók, egyre romlóbb állami szolgáltatások, egyre alacsonyabb életszínvonal – miért is lenne érdemes szolgálnunk ezt a rendszert? Mégis szolgáljuk, mert nem tehetünk mást! A neoliberális elit kialakított nekünk egy olyan életteret, ami emberellenes, természetellenes és életellenes.

A neoliberalizmus ellensége az emberiségnek.

kim_sae-ron_5.jpg

A neoliberális értelmiség egy része szerint, karöltve az Ázsia-rajongó nyárspolgárok egy bizonyos hányadával, úgy vélekedik, lenne mit tanulnunk, nekünk, magyaroknak a dél-koreaiaktól.

Szerintük Dél-Korea jobban teljesít, mint Magyarország.

Szerintük a dél-koreai társadalom egészségesebb, mint a magyar társadalom.

Szerintük a dél-koreai munkaerő-piac élhetőbb, mint a magyar munkaerő-piac. (Értsd: jobb dolgozni Dél-Koreában, mint Magyarországon.)

Szerintük a dél-koreai kapitalizmus jobb, mint a magyar kapitalizmus.

Ezzel szemben a valóság: Dél-Korea ugyanúgy gazdasági problémákkal küzd, mint Magyarország, csak más természetűekkel. A dél-koreai munkaerő-piac jóval merevebb, mint a magyar. A dél-koreai kapitalizmus menedzselése még a magyar kapitalizmus menedzselésénél is problémásabb. Mindezek miatt pedig a dél-koreai társadalom jóval betegebb, mint a magyar.

Eszembe sem jut tagadni, hogy vannak gondok Magyarország gazdasági-társadalmi szerkezetével, munkaerő-piacával, társadalmával. De ha objektíven megnézzük a tényeket, Magyarország még mindig élhetőbb, mint Dél-Korea. Természetesen találunk olyan országot, ami élhetőbb, mint Magyarország – de az nem Dél-Korea (és nem is Japán). Azt elhiszem, hogy a jelenlegi neoliberális elitünk szeretne olyan munkaerő-piacot tapasztalni Magyarországon, mint Dél-Koreában (vagy Japánban vagy Kínában), de ezen vágyukat nem humánus megfontolások vezetik. Az Úr mentsen meg minket attól, hogy ezen (rém)álmukat megvalósítsák!

Tervezek egy külön esszét írni, miért is élhetetlen a dél-koreai techno-feudalizmus. Most inkább elmondok egy történetet, ami jól bemutatja, miként is működik a társadalmi empátia Dél-Koreában.

kim_sae-ron_3.jpg

Kim Sae-ronnak mind az élete, mind az öngyilkossága, a sorsának a tragikuma tökéletesen példázza, miként is morzsolja fel az egyént a neoliberális társadalom.

2000. 07. 31. Kim Sae-ron születésének dátuma. Az anyja már a születése pillanatától eldöntötte, hogy modell lesz a leánygyermekéből. 1 éves korától baba modell volt, 2 éves korától pedig megkezdődött a gyermek modell „pályafutása”. 9 évesen kapta első filmszerepét. Az anyuka nem csupán Kim-et, de két lánytestvérét is beerőszakolta a színészképzőre. Kim Sae-ron, Kim Ah-Ron, Kim Ye-Ron – hármuk közül Sae-ron vált országosan ünnepelt tinisztárrá. 15 évesen tett szert első főszerepére.

Sae-ron 13 évesen keveredett az első olyan botrányba, ami miatt felhördült a dél-koreai társadalom egy része. Ahogy minden modern társadalomban, így Dél-Koreában is nagyobb visszhangot kapnak a sztárok és celebek botlásai, mint az átlagemberé. A „botlás” jelen esetben az volt, hogy a tinisztár 13 évesen randizni kezdett egy fiúval. Egy Instagramra fellőtt közös fénykép idézte elő ezt a botrányt. A „helyzetet” súlyosbította, hogy egy házibuliban készült a kép. A fénykép készítőjének Sae-ront az udvarlója oldalán, jó néhány borospohár és cigaretta társaságában sikerült lekapnia. Házibuli, flört, borospohár, cigi – ennyi elegendő indok volt ahhoz, hogy egy temérdek szemforgató, álszent dél-koreai állampolgár ráöntse a saját frusztrációját egy 13 éves kislányra! Megkezdődött sokaknál az elhatárolódás. Bár Sae-ron továbbra is kapta az újabb és újabb szerepeket, azon vette észre magát, hogy bizonyos ismerősei nem akarnak vele szóba állni. A szülei és az őt menedzselő ügynökség persze mentette, ami menthető: fake news-nak nevezték az esetet, és tagadták, hogy Sae-ron bárkivel is randizott volna. A szülők és az ügynökség mindezek után megtiltották az idolként funkcionáló kamaszlánynak, hogy bárkivel is randizzon.

Kim Sae-ron idolnak számított a dél-koreai popkultúrában. Egy idolnak pedig egyenesen tilos randiznia pasikkal. Ezt a tiltást az teszi különösen gusztustalanná, hogy az okai nem erkölcsiek és morálisak, hanem anyagi megfontolásúak. Az ilyen női idoloknak a rajongótábora nagyrészt szingli férfiakból, sok esetben Incelekből áll, akik egyenesen szerelmesek az általuk rajongott személybe. Ezek a szingli férfi fanok hozzák a bevételt. Ha kiderül, hogy a női idolnak van egy férfi az életében, sok szingli férfi fan kiszeret belőle, és ez bevétel-kiesést eredményez az ügynökségnél.

Sae-ron titokban randizott más férfiakkal. 2015 és 2020 között a nála 12 évvel idősebb, szintén színész Kim Szuhjonnal tartott fenn egy rejtett párkapcsolatot. Dél-Koreában a beleegyezési alsó korhatár 18 év. Sae-ron 15 évesen kezdte el a románcot, amikor még hivatalosan kiskorúnak számított. Vagyis Kim Saer-on és Kim Szuhjon párkapcsolata illegálisnak számított. Mindez a lány öngyilkossága után, egy a szülők által tartott sajtótájékoztatón derült ki. Kim Szuhjon ügynöksége mindmáig tagad.

Kim Sae-ron kamaszként bulizott és pasizott – ahogy általában a kamaszok. Az még egy jogos elvárás lett volna a szülők részéről, hogy a lányuk kamaszként ne cigarettázzon és alkoholizáljon – ha nem kényszerítik rá egy stresszes sztáréletre. Aki sokat foglalkozik sztárokkal, az tudja, hogy a többségük a sztárélettel együtt járó stressz oldására használ alkoholt, nikotint, kábítószert. A szülőknek nem a lányuk testi és lelki egészsége volt a fontos, mert ha így lett volna, akkor kiveszik szerencsétlent a sztárélet lélekgyilkos aranykalitkájából. Ami számított, az a társadalmi reputáció. Ezen reputáció megvédésével jócskán elkéstek. Kim Sae-ronról a kártékony bulvármédia már terjesztette, hogy társadalmilag kicsapongó életet folytat. A dél-koreai idoloknak morálisan tisztának kell lenniük, különben kiveti őket magából a morálisan egyáltalán nem tiszta társadalom. A bulvármédia a továbbiakban sem kegyelmezett a fiatal lánynak: sorra gyártották róla a rémhíreket. Bár Sae-ron továbbra is kapta a szerepeket, a díjazásokat, az elismerő kritikákat, a magánélete összeomlott. 2020-ban véget ért a párkapcsolata, és több barátsága is felbomlott. A romokban heverő magánélete miatt egyre többször nyúlt az alkoholos üveg felé.

2022. 05. 18. Kim Sae-ron ittasan nekiment a gépkocsijával egy trafónak. Néhány órára elment az áram egy szöuli kerületben. Sae-ron rajongótábora ekkor már kellően megosztott volt: az egyik fele még mindig bálványként szerette, a másik fele viszont nem bocsátotta meg, hogy „szerelmük” „megcsalta” őket, gyűlölték továbbra is. Az általa okozott baleset után, akik gyűlölték, még jobban acsarogtak rá, akik pedig szerették, azoknak egy része elpártolt tőle. Sae-ron hiába kért bocsánatot nyilvánosan a közösségi oldalán, nem enyhült irányába a népharag. Sae-ron kifizette a bírságot. Egyenként megkereste a bodega tulajdonosait, elnézést kért tőlük, és megígérte, hogy megtéríti a kárukat. Sae-ron bűnbocsánatot gyakorolt a neoliberális társadalom ítélőszéke előtt, mégsem kapott megbocsátást. Az ügynöksége szinte azon nyomban megszakította a lánnyal a szerződést, amivel kellően megnehezítette, hogy a szerencsétlen meg tudja téríteni az általa okozott kárt. A forgatás alatt álló Bloodhounds Netflix-sorozatból kiírták az ő szerepét. Sae-ron színészi pályája megtört. Időközben beérkeztek a kártérítési igények, aminek a teljes összege 700 millió won volt!

Sae-ron hétköznapi bérmunka által próbálta letörleszteni az adósságát. Vagyis próbálta volna… Az őt rövid ideig foglalkoztató Mega Coffee vállalat elküldte, mivel az egykori színésznőt több vendég felismerte a kávéházban, ment a susmus, és hát a vállalkozás reputációja ezt nem engedhette meg magának! A bulvármédia közben újabb lejárató kampányba kezdett ellene: azt terjesztették róla, hogy csak azért vállal alacsonyabb státuszú munkákat, hogy ezzel javítsa a PR-ját. Hiszen miért menne el egyszerű kávéházi kiszolgálónak egy ilyen gazdag és híres lány? Sae-ron több milliós vagyona és a háza az ügynöksége nevén volt, így ezekkel nem rendelkezhetett.

Kim Sae-ronnak a dél-koreai munkaerő-piacon nem adatott meg az, ami Bakács Tibor Settenkedőnek a magyar munkaerő-piacon. A rendszer még arra sem adott lehetőséget a szegény nőnek, hogy dolgozhasson. A rossz híre miatt senki nem volt hajlandó foglalkoztatni. Sae-ron munkanélküliként megpróbálta visszakönyörögni magát a színészi pályára. Többször is megalázkodott, de süket fülekre talált. 2024 tavaszán végül kiküzdött magának egy filmszerepet, de addigra annyira leromlott a pszichés állapota, hogy nem tudta ellátni a feladatát. És még ezek után sem kegyelmezett neki a közbeszéd. A bulvármédia nem állt le, hanem karaktergyilkolta tovább. Incelek tucatjai szidalmazták több fórumon is. Irigy és féltékeny csajok mocskolták őt más fórumokon.

2025. 02. 16. Kim Sae-ron 24 évesen öngyilkos lett a saját lakásában.

Dél-Korea lakosságának többsége nem buddhista és nem keresztény, hanem ateista és materialista. Ami azért lényeges, mert a neoliberalizmusnak is a legfőbb hajtómotorja az ateizmus és a materializmus. A dél-koreai bulvármédia jóval alantasabb, mint az európai. Az egyik legfőbb témája az idolok magánélete. Rengeteg pozitív hírt közül róluk, ameddig jó a társadalmi reputációjuk. Amint viszont egy idol elveszíti ezt a reputációt, a bulvármédia negatív hírek tömkelegét gyártja az áldozatáról. Amivel eddig tisztelettel bánt, azzal immár tiszteletlen. Ami egykor szent volt, most szentségtelen. A dél-koreai bulvármédiától nem áll távol a fake news gyártása, a rágalmazás. Az idollá válás azért elérendő cél a középosztálybeli családok fiú- és leánygyermekei számára, mert ez lehetőséget ad számukra, hogy ne kelljen alászállniuk a dél-koreai bérmunka-pokolba. A dél-koreai munkaerő-piac ugyanis merevebb az európaihoz és az amerikaihoz képest. A dél-koreai jobbágyok nem napi 8 órát, hanem napi 14 órát dolgoznak. Amíg a Fülöp-szigetek vonzó terület az európai szellemi vendégmunkások számára, annak egészséges munkakultúrája miatt, addig Dél-Korea elrettentő terület, annak beteges munkakultúrája miatt. Kim Sae-ron a 2022-es botránya után vékony jégen egyensúlyozott az idollét és a jobbágylét között – végül mindkettő kivetette magából.

Kim Sae-ron halála remek alapanyag lett a visszataszító dél-koreai bulvárnak. Ha már életében lekaraktergyilkolták, előveszik egy kicsit a tetemét is, emellett jó lesz áldozatnak a gyászoló család is! Mindenesetre az oknyomozó hiénáknak köszönhetően további tények is napvilágra kerültek Sae-ronról. Az elmúlt évek alatt a fiatal idol viszonya jelentősen megromlott az anyjával. Az anya ugyanis teljesen érzéketlenül áll hozzá a lánya lelki leépüléséhez. Elvárt egy teljesítményt és egy reputációt a csemetéjétől, s ha nem hozta a kívánt eredményeket, megvonta tőle a szeretetét. A feltárt tények alapján úgy tűnik, az anyuka szociopata volt, aki rendszeresen mentálisan bántalmazta a gyermekét. Félelmetes belegondolni, hogy ezt a fajta lelki terrorizálást kisgyermekkortól fogva el kellett viselnie Sae-ronnak. A COVID-karantén alatt mindkét szülő elvesztette a vállalkozását, így sztárcsemetéjük volt az egyetlen anyagi fenntartója a családnak.

Az európai sajtó (így a magyar is) jó ideje úgy mutatja be a dél-koreai film- és zeneipart, mint valami ázsiai álomgyárat és tündérvilágot. Végigkövetve Kim Sae-ron tragikus sorsát hamar meglátjuk, hogy a dél-koreai sztár- és celebvilág nem kevésbé beteg, mint az amerikai és az európai. Sae-ron valószínűleg nem az egyedüli olyan tinilány volt Dél-Koreában, aki 13 évesen bulizott, pasizott, borozott és cigizett. Morális szempontból nem normális, ha egy 13 éves lány szabados életet folytat, hiszen még gyermek, nem képes arra az önkontrollra, amire egy öntudatos felnőtt. Ugyanakkor hadd tegyem fel a kérdést: milyen felnőttek vették körbe Sae-ront, mikor gyermek volt? Sae-ron még pici gyermek volt, mikor a beteglelkű szülei elindították egy olyan modell- és sztáripar felé, amely tele van beteglelkű emberekkel, legfőképpen a vezetői pozíciókban. Amikor Sae-ron 13 évesen hibázott, beteglelkű felnőttek tömegei kezdték meg azt a karaktergyilkolást, ami tovább rombolta az amúgy is megnyomorított kamaszlány mentálhigiéniás állapotát. Amikor Sae-ron 22 évesen balesetet okozott az autójával, amiben egyébként nem sérült meg egy személy sem, tömegnyi beteglelkű ember rugdalta bele szegény lányt a sírba. A nyomorult szülőknek köszönhetően a még gyermek Sae-ron bekerült egy olyan beteglelkű modelliparba, beteglelkű filmiparba és beteglelkű bulvármédiába, ami a végén felőrölte a személyiségét. Ahogy az lenni szokott: egy védtelen gyermek felnő egy beteg társadalomban, ahol maga is beteg felnőtt lesz. Mi ebben a meglepő?

Kim Sae-ron legnagyobb bűne az volt, amikor a kocsijával belehajtott a trafóba. Oké, tényleg súlyosan megkárosított embereket! De bűntudata volt, bűnbánatot gyakorolt, vezekelt a bűnéért. Megfizette a bírságot. Nem követett el több kihágást. Ahogy tudta, kártalanította a bódé tulajdonosait. Voltak olyan megkárosítottak, akiket személyesen keresett fel, és kért tőlük elnézést. A végén zéró vagyonnal jött ki az egészből. Papíron milliomos volt, de minden ingósága az ügynökség nevén szerepelt. Az egyetemi tanulmányait is félbe kellett hagynia. Több TV-műsorban és több interjúban bocsánatot kért. Mindezek ellenére a dél-koreai állam egy olyan hatalmas mennyiségű tartozás megfizetésére kötelezte, kényszerítette, amit bérmunkából nem lehet teljesíteni. Mert nem elég a 700 millió won, annak növekvő kamata is van! Sae-ron megpróbált eleget tenni a dél-koreai társadalom elvárásainak – és bepusztult! A dél-koreai állam, mely még az európai államokhoz képest is rátartibban pózol a bérmunka szentségével, a bérmunka alapú társadalom éthoszával, úgy taposta el az egyik hűséges alattvalóját, mint ahogy az ember a bogarat szokta! A karhatalom, kiegészülve a vérre szomjazó csőcselékkel, megakadályozta, hogy ez a fiatal lány fönntartsa magát a társadalomban!

Ez az a dél-koreai társadalom, amitől mi, magyarok a hazai neoliberális seggfejek szerint sokat tanulhatunk!

kim_sae-ron_6.jpg

Attól, hogy a dél-koreai neoliberális purgatórium könyörtelenebb, mint a magyar, még nincs okunk megnyugodni! Mert szolidaritás és empátia tekintetében azért a mi társadalmunk is hagy maga után némi kívánnivalót!

A mi életünket igazgató neoliberális elit elvárja tőlünk, hogy testünket, lelkünket és elménket az ő kontrollja alá helyezzük. Már a rendszerváltás óta azt ígéri nekünk az államhatalmat bitorló neoliberális elit, hogy ha hűen szolgáljuk őket, akkor ők gondoskodnak az oktatásunkról, a foglalkoztatottságunkról, a megélhetésünkről, az emberhez való méltóságunkról, a biztonságunkról, a nyugdíjaztatásunkról. Ilyenkor a neoliberális elit előszeretettel előveszi a nemzet kártyát, hogy igazolja, mi egy nagy család vagyunk, melynek tagjai odafigyelnek egymásra. A neoliberális elit csak az alattvalókat megtévesztő illúziónak használja a nemzet eszményét; arra, hogy könnyebben terelgessenek bennünket a szolgaságba.

A magyarországi neoliberalizmus 36 éves. A 36 év alatt a neoliberalizmus nem azt eredményezte, hogy a magyar társadalom kigyógyult a Kádár-rendszer által okozott gyötrelmekből, hanem még betegebb lett. A neoliberalizmus a 36 év alatt szétrohasztotta a magyar társadalmat. A rendszerváltás után sok magyar ember egy szolidáris nemzetre vágyott; és mit kapott helyette? Egy atomizált társadalmat.

A neoliberális elit a 36 év alatt csak kizsákmányolta a társadalmunkat; egyfajta élősködő vámpírként kiszívta az erőt a nemzetből. Jelenleg olyan követelményeket támaszt az alattvalói felé, amelynek a teljesítését maga teszi lehetetlenné. S könyörtelenül megbünteti azokat az alattvalóit, akik hibáznak a követelmények teljesítésekor. Én egyre inkább úgy látom, nem érdemes a sérelmeinket, a vétkeinket, a gondjainkat odacipelni a neoliberalizmus ítélőszéke elé. A neoliberális elit zsarolási potenciálként akármikor felhasználhatja ellenünk. Jelenleg is olyan urakat és hölgyeket szolgálunk, akik nem érdemlik meg a szolgálatunkat.

Egyetlen ítélőszék van, ami elé hajlandó vagyok vinni bárminemű ügyemet: ez az Úr ítélőszéke! Az Úr szeret minket, ezért pedig nem vet ránk oly nagy terhet, aminek az elhordására nincs lehetőség!

A TheVR esete a komisszárral

gyore.jpg

Tökéletes ez a kávé! Ennél már csak egy valami tökéletesebb: ÉN!

(avagy még nem ért véget a Gamergate, hiába győzött Trump, pörög tovább, jee!)

Indulatos poszt következik. Az indulat oka pedig az, hogy lassan már elegem van abból a társadalomrombolásból és kultúrarohasztásból, amit a woke neoliberalizmus hívei (magukat nem egy esetben baloldalnak álcázva) végeznek már évek óta.

Egy Györe Zoltán nevezetű woke komisszár betámadta a hazai legnépszerűbb gamer tematikájú Youtube-csatornát, a TheVR-t. A TheVR-t betámadták már az elmúlt évben jó páran, többnyire jogosan. Ez annyiban különbözik a többitől, hogy itt erőteljesen érződik a Gamergate hatása, vagyis az a fajta beteges lelkű tisztogatás, amit a woke szarházi társaság igyekszik lefolytatni a nemzetközi gamer színtéren. Szubjektív vélemény, de én úgy vélem, Györe pitiáner támadása is beleillik abba az őrületbe, ami mostanában Gamergate néven zajlik. A TheVR Pisti sajnálatosan elkövette azt a hibát, hogy készített egy reakció-videót Györe Zoltán videójára, ahelyett, hogy hagyta volna a fenébe! Félreértés ne essék: a TheVR-nak kötelessége lett volna reagálnia azokra a kritikákra, amik megütik a tisztességes mércét! Bennszülött Bálna kritikái szinte csak érveket tartalmaznak, és mentesek a személyeskedésektől. A TheVR Pisti jobban tette volna, ha Bennszülött Bálna valamelyik videójára reagál, de sajnos helyette ezt a féreg Györe Zoltánt választotta! Persze ennek a rossz döntésnek is megvolt a maga oka, de erről majd később!

Én kizárólag a TheVR Pisti reakció-videóját, meg a Bennszülött Bálnának a TheVR Pisti reakció-videójáról készített videóját néztem meg. És kizárólag ennek a két embernek a videóját leszek hajlandó megosztani a posztom alatt. Az olyan gazembereknek nem vagyok hajlandó reklámot csinálni, mint Györe Zoltán! Akit érdekel az ő munkássága, ami nem több woke aknamunkánál, az úgy is megtalálja Youtube-n!

A TheVR-ral nekem egyetlen nagy problémám van, méghozzá az, hogy szponzorációs kapcsolatban állnak tech és gamer cégekkel, sőt most már az egészségre káros műanyag-kaját gyártó McDonald's-szal is. A szponzorációs cégek jócskán beleszólnak az általuk megrendelt tartalomba, így a TheVR által készített tech és gamer tematikájú videók egy része koránt sem nevezhető korrektnek. Nem véletlen, hogy a TheVR-ral szemben egyes underground gamer youtuberek is ellenszenvvel viseltetnek, mint pl. Lalee’s Games, Szovi és ZackyFPS.

Ennyi velük a problémám!

Magam nem csupán gamer, de geek témában is átszoktam az underground youtuberek tartalmaira. A TheVR-ra is áll a régi mondás: ha nem tetszik, át lehet kapcsolni!

Én abból nem csinálok problémát, mint amiből a Györe Zoltán nevezetű faszkalap, miszerint a Happy Hour nem elemez a maga mélységében közéleti témákat, társadalmi folyamatokat és politikai eseményeket! Időnként megnézek a TheVR-tól ezt-azt. Mikor úgy döntök, meghallgatok egy HH-t, tisztában vagyok vele, hogy nem fogok kapni olyan rendszerkritikus tartalmakat, mint amiket Schiffer András vagy Toroczkai László szokott szolgáltatni a saját közönségének (így nekem is). Egyetlen elvárást támasztok a hétköznap reggeli, közel 1 órás csevejműsorukkal szemben: kapcsoljon ki egy rövidke időre! De most komolyan, tényleg van olyan buta ember, aki a The VR-srácok HH-ját használja arra, hogy tájékozódjon a közélet történéseiről?

Györe Zoltán az én szememben egy faszfej! Belenéztem néhány videójába. Ugyanazt az arrogáns és pökhendi, gőgös stílust képviseli ezekben a videókban, mint ami tetten érhető a TheVR-nak szánt kritikájában. Nála a tartalomgyártás nem csupán arról szól, hogy kielemez közéleti témákat, hanem arról is, hogy betámad politikusokat, értelmiségieket, újságírókat, youtubereket. Nem a TheVR volt az egyetlen csatorna, amire rávetette magát; vámpírként belemart ő már Dave-be, Fair Right-be, Ádámba és Csokiba (Fókuszcsoport, Jólvanezígy), meg még egy csomó közéleti személyiségbe. Szeret betámadni embereket; ez a másik kedvenc hobbija az okoskodás mellett. Olyasmi szociopata, mint Pottyondy; a progresszív jóember álarcában karaktergyilkolja mindazokat a személyeket, akik az ő ízlésvilágának nem elég progresszívek. Magát baloldalinak tartja, de ő valószínűleg az a személy, akit pár hónap múlva kiraknának egy új típusú, szolidaritás alapú ökoközösségből. Tipikus neoliberális baloldali álarcban!

Györének van egy értékmérője, ami alapján megítéli a közéleti szereplőket. Természetesen mi más lenne, mint a woke?

Igazából nem az a riasztó, hogy 15 000-en kíváncsiak erre a faszra! (Ez csekély a Partizán, a Fókuszcsoport és a Jólvanezígy 100 000-et meghaladó feliratkozó számához képest.) Még az sem rémületes, hogy létezik ilyen szörnyszülött, és tevékenykedik a Youtube-n. (Egy bolond a száz közül!) Ami számomra ijesztő, ahogy kezeli őt a többi youtuber. Puszta kíváncsiságból utánanéztem, hogyan értékelik őt a hazai közélettel foglalkozó hírős youtuberek. A Fókuszcsoport/Jólvanezígy, a Bennszülött Bálna, meg Puzsér egyik harcostársa, Gödri Bulcsú szerint ez egy okos ember.

Nekem két problémám van ezzel.

Az egyik problémám, hogy egyáltalán nem okos ember. Ez egy okoskodó bölcsész. Most már jó lenne leszámolni azzal az illúzióval, hogy ha valaki sokat olvas, és művelt(nek látszik), akkor okos és értelmes. Magam szoktam fogyasztani (olvasni, hallgatni és nézni) olyan hazai baloldali értelmiségieket, mint Schiffer András, Pogátsa Zoltán és Szalai Erzsébet. Györe Zoltán nyomokban sincs olyan jó rendszerkritikus gondolkodó. Értelmes meglátások keverednek nagy adag hülyeséggel. Egyes esetekben ellentmond saját magának. Györe nem okos, hanem okoskodó; egy tipikus félművelt értelmiségi. A Mérce nevű radikál balos szarfészekre tucatjával írják a cikkeket a hozzá hasonlók!

A másik problémám, hogy akik így dicsérik a srácot, nem veszik észre, hogy a személyisége nem kicsit sérült. Györe már irracionális szinten magabiztos, pökhendi és arrogáns. Már-már a szociopatákra jellemző gőggel tekint le a körülötte lévő emberekre. Megfigyeltem, hogy amikor a kommentekre reagál egy másik videójában, úgy beszél a kommentelőkkel, hogy közben érezteti velük, ő magasabb szinten áll, mint ők. Úgy tiszteli a saját kommentelőit, az un. fanjait, mint hűbérúr a hozzá lojális jobbágyait. A TheVR-ról szóló videójában párszor megáll, hogy felszopja magát. Mozogtam már értelmiségi körökben, így van tapasztalatom az olyan diplomás személyekkel, akik előszeretettel nyúlnak a sznobizmushoz, a modoroskodáshoz, a pozőrködéshez, a műveltségük, olvasottságuk, hozzáértésük fitogtatásához. Magasról lenéznek másokat, hogy ezzel is kompenzálják az önértékelési zavaraikból eredő kisebbségrendűségi érzéseiket. Az ilyesféle sznobok szívesen hoznak létre saját maguk számára egy elefántcsonttornyot, ahol szabadon áldozhatnak a privát bálvány előtt: vagyis saját maguknak. (Ilyen Mózer Dániel Revolife-ja és Szász Péter Depositum-ja is.) Ezen nárcisztikus személyiségek már a feneküket nyalogató kommentelő jobbágyoktól is megerősítést kapnak, hogy ők itten az intellektuális faszagyerekek! Csak plusz energia az egójuknak, amikor hazai youtuberek is elismerik, hogy ők igenis komoly emberek!

Számomra az is nyilvánvaló, hogy Györe nem csupán azt várja el a TheVR-tól, hogy politizáljon, hanem azt is, hogy woke módon politizáljon. Vannak páran, akik állást foglalnak, és Györe mellé állnak a TheVR Pistivel szemben. Maga Bennszülött Bálna is visszhangozza a videójában, hogy a TheVR kommentelői kérték meg TheVR Pistit, hogy hallgassa meg Györét, mert van igazság, amit mond. Helyesbítsünk, jó, enyhítendő a manipulációt!? Nem a TheVR közösségének az egésze, hanem egy jól körülhatárolható kis része kérte meg TheVR Pistit, hogy nézze meg Györe videóját. Csórikám évente belefut bizonyos kommentelők azon kérésébe, hogy foglalkozzon politikával! Számos olyan HH meghallgatható, még a régebbiek közül is, amikor TheVR Pisti azt magyarázza el a hallgatóinak, miért nem akar ő igazán foglalkozni politikával. Neki évente el kell magyaráznia, miért nem szándékozik beszélni politikáról – a közössége egy bizonyos részének. Egyszer megkérdezte ezen kommentelőktől a chat-en: ők milyen közéleti tartalmakkal foglalkozó csatornákat néznek? Válasz: Partizán, Fókuszcsoport. Aha, vagyis a TheVR nézőinek egy része balliberális politizálást vár el Pistitől és cimboráitól, aminek kihagyhatatlan része az Orbán-kormány kritizálása is! Találkoztam olyan kommenttel is valamelyik HH alatt, ahol a kommentelő fel volt azon háborodva, hogy a TheVR nem vesz részt, és nem támogatja nyilvánosan a gyermekbántalmazási botrányt meglovagoló influencer tüntetést. Igenis Pisti és Jani álljon be a sorba! Ezek a woke értékrendű kommentelők pedig egy woke értékrendű youtuber reakció-videóját küldik el TheVR Pistinek, akinek a legnagyobb problémája, hogy a TheVR nem megy át, más youtuberekhez hasonlóan, woke propagandába! (Itt pozitív, ezáltal pedig követendő példának említi Szirmai Gergely Bölcsész Klub-ját. Ami természetesen woke.) Az is kiderül, hogy a Jólvanezígy nem elég woke! Honnan ismerős ez a vád? Faszkalapos Piréz…

A TheVR-os eset megismétel két jelenséget a Gamergate-ügyből. Melyek ezek?

Az egyik ismétlés a woke nyomulás.

A Gamergate-ügy arról szól, hogy a woke komisszárok elözönlötték a gamer ipart, a gamer stúdiók többségét, a gamer újságírást, magát a gamer szubkultúrát, s erőszakosan elvárják elsősorban a környezetükben lévő gamerektől, másodsorban a teljes nemzetközi gamer társadalomtól, hogy igazodjanak a woke értékrendhez.

A hazai Youtube-t szintén befoglalták a woke youtuberek. A legnépszerűbb közélettel foglalkozó youtuberek számot tevő része a progresszív woke kardforgatói. Ha megjelenik egy csatorna, ami szembemegy a woke-kal, és népszerűségre tesz szert, kis idő múlva kivívja a Balliberális Network YT-on tevékenykedő komisszárjainak a haragját. Megjelennek a woke inkvizítorok, mint a Partizán, a Fókuszcsoport/Jólvanezígy, az Osváth Zsolti, a Pottyondy, a Raven Croaks, a Bennszülött Bálna, a Mannin, a Rédecsi Mónika, a Sapkás Piréz, a Dave – és igen, Györe Zoltán! Hidannak egy életre elvették a kedvét a youtuberkedéstől! Györe most lecsapott a TheVR-ra – és nem meglepő módon Bálna is sietett jelezni egy videóval, hogy egyetért az eljárással.

A másik ismétlés az ellenreakció.

Én örülök annak, hogy kialakult egy ellenállás a woke komisszárokkal szemben a gamer szubkultúrában. Egyfajta interneten megformálódó gamer lázadás ez a nemzetközi woke lobbit kiszolgáló stúdiókkal, magazinokkal, influencerekkel szemben. Ami izgalmassá teszi az egészet, az, hogy ez már rég nem szűkül le a jobboldali értékrendű emberekre, hanem szép számmal megtalálhatóak benne liberálisok és baloldaliak is. Tágul az anti-woke politikai tere, s kellően színes és gazdag!

Ugyanez kicsiben, haloványabban megmutatkozott a TheVR-esettel. A TheVR Pisti reakció-videója alatti kommentmezőben rengeteg TheVR-fan állt ki a CatMario egykori hőse és csatornája mellett. Emellett rengeteg TheVR-fan ment át Györe csatornájára, és a támadó szándékú videója alatt kiosztották a komisszárt. Megmutatkozott egyfajta ellenreakció, igaz, csak önvédelmi célból. Ami zavart engem, hogy maga TheVR Pisti nem igazán gyakorolt önvédelmet, inkább tehetetlenül állt Györe rosszindulatú támadásai előtt. S teljesen legyengült, mikor a végére ért ennek az asztalra dobott szarnak! Maguk a TheVR-fanok, maga a TheVR-közösség védte be a debreceni youtubert.

Én reménykedek abban, hogy egyre jobban tágulni fog az anti-woke tábora, és több lesz, mint egy jobboldali ellenállás. Annyi haszna van a Gamergate-nek és a Youtube-n tevékenykedő woke inkvizítoroknak, hogy megnövelik magukkal szemben az ellenszenvet és az ellenállást. Én úgy látom, ami most a TheVR-ral történt, ez egy hazai fejezete a Gamergate-nak. Györe bepróbálkozott, mint a kutyák! Kicsit fura is ez nekem, mivel a TheVR, közösen Nessajjal, oroszlánszerepet vállal az Ubisoft, a Naughty Dog és más „progresszív” gamer cégek woke tartalmú videójátékainak a hazai értékesítésében. Úgy látszik, ez nem elég! Elköteleződsz az eszmének, vagy véged! Ha szerencséje van a debreceni gamer srácoknak, ez megmarad egy ember támadásának. Fábián István pszichéje nem bírna ki pl. egy Györe Zoltán + Sapkás Piréz kombót! Meg befigyelhet ősi ellenfele, Raven is… Fókuszcsoporttól nem kell számítania támadásra, hiszen kedvelik egymást…. Milyen jó, hogy át lett hozva a kultúrharc a Youtube-ra, nemde?!

 

Reakció a Reakcióra! | HH #1797

https://www.youtube.com/watch?v=fNgpNClcPzY

TheVR Pisti Szembenéz A Kritikákkal?

https://www.youtube.com/watch?v=AXfgJBQ0Bx4

W Django!

django.jpg

 

A vadnyugatot egyszerű, erőszakos emberek formálták. Ezt az erőt és együgyűséget próbálom visszaadni a filmjeimben.”

(Sergio Leone) 

1966-ban készült az első Django-film, a Django Sergio Corbucci rendezésében. Valójában vicces azt állítani, hogy ez volt az első ilyen film, mivel maga a rendező egyetlen sztorit akart elmesélni a címszereplőről, és nem tervezett neki folytatást. A főszerepet Franco Nero játszotta, aki az említett kultfilmben való szereplése előtt teljesen ismeretlen volt a nagyközönségnek. Miután Sergio Corbucci filmje jól teljesített a kasszáknál, Franco Nero szekere is beindult, és kézről kézre adták, mint megbízható profi színészt.

Az olasz spagettiwestern a 60-as évek közepéig egy olyan műfaj volt, amit az értelmiség nagy része magasról lenézett. Úgy vélekedtek róla, mint ami jó a tömegeknek, de semmit nem ad az intellektusnak. Sergio Leone és Sergio Corbucci érdeme, hogy radikálisan megváltozott a spagettiwesternről az értelmiségi közbeszéd; mondhatni, a 20. század végéig kifejezetten egy bölcsészréteg kedvenc műfaja lett! Többek között olyan alkotások tették vonzóvá a műfajt az intellektus számára, mint a Dollars Trilogy, az Once Upon a Time in the West, a The Great Silence és a Django. A Bud Spencer – Terence Hill páros pedig (eltekintve pár kivételtől) teljesen más típusú, lazább és könnyedebb, önmagára a humor eszközével ironikusan reflektáló értelmezést adott a spagettiwesternnek.

A filmesztétika jóval többre értékelte az olasz westernt, mint az amerikait. A mainstream filmes szakirodalom csak megvetően legyintett az amerikaira, egészen addig, amíg 1992-ben Clint Eastwood el nem készítette az Unforgiven-t. A spagettiwestern mindmáig az egyetemes filmművészet sokat hivatkozott, magas szinten elismert műfaja. Az amerikai és az európai egyetemek filmművészeti szakán ugyanúgy kötelező néznivaló a fiatal diákok számára az Once Upon a Time in the West, mint a Citizen Kane.

A spagettiwesternek erőszakosak. A világa tele van keserű és kiábrándult emberekkel, akiknek az életét áthatja az erőszak és a feszültség. Visszatérő sztoritéma a bosszúállás. A főszereplőnek megölték az anyját és/vagy az apját, testvérét, gyermekét, feleségét, legjobb barátját, ezért könyörtelen bosszút áll a gyilkosain. A főszereplők nem makulátlan erkölcsűek, hanem egykori bűnözők. Ez a műfaj (eltekintve néhány kivételtől) nem megy át az értékek relativizálásába. A film közepe táján kiderül a főszereplőkről, hogy bűnös múltjuk ellenére a lelkükben még mindig ott lappang a jóság. Bizonyos esetekben nem egyértelmű, ki melyik oldalon áll. A cselekedeteik célja legtöbbször a pénz megszerzése, mindezt úgy, hogy közben meg is érjék a holnapot. A főhősök nem igazán jóképűek. Piszkos ruházatú, borostás arcú, előrehaladott korú férfiak, akiket bekapott, megrágott és kiköpött az élet. Az életük folyamatos harc az életben maradásért, ez a fajta életmód pedig folyamatosan kiül az arcukra. Ilyen tapasztalatokkal gyökeresen más az élet-felfogásuk, mint a kisvárosokban és a farmokon élő polgároknak. Míg az amerikai westernekben festői szépségű tájakon játszódnak a történetek, az olasz westernekben kietlen, kopár területeken küzdenek a marcona hősök.

A Django tipikus spagettiwestern. Amit felsoroltam fentebb a műfaj kritériumaként, az szinte mind megtalálható Corbucci filmjében. Adott egy leszerelt katona, aki miután végigharcolta a polgárháborút, arra a szomorú hírre jön haza, hogy megölték a feleségét. Keresi felesége gyilkosát. A leszámolás helyszíne egy kevesek által lakott, banditák által zaklatott, sáros kisváros. Manapság egy igazi klasszikusnak számít, amire Quentin Tarantino is hivatkozott, mikor elkészítette a maga Django-filmjét, a Django Unchained-et. 1987-ben Nello Rossati készített egy hivatalos folytatást, Franco Nero főszereplésével, ami messze alulmúlta az eredetit.

Az 1966-os Django rengeteg filmre tett hatást, mind a mai napig. Számos olasz rendező igyekezte meglovagolni Sergio Corbucci zseniális rendezését. Nello Rossati-é volt az egyetlen hivatalos folytatás, nem véletlenül sikerült megszereznie hozzá az előző részben is főszerepet játszó Franco Nero-t. Ugyanakkor rengeteg nem hivatalos folytatás is készült az eredeti filmhez, mint a Django the Bastard. Számos rendező nem tett mást, mint lemásolta a Franco Nero által megformált karaktert. Sőt, volt olyan is, aki nem is adott új nevet, hanem használta az eredetit: Django. A spagettiwesternen belül létrejött egy olyan Django-univerzum, ahol a tucatnyi film még csak lazán sem kapcsolódott egymáshoz. Érdekes egy franchise ez! Valójában ma ugyanez megy, csak profibb munkával, több odafigyeléssel, nagyobb léptékben: folytatások, előzmények, rebootok, spin-offok, antológiák. Mindehhez pedig kapcsolódnak a különféle kereskedelmi célú termékek, mint például a webshopokról megrendelhető figurák. Remek példa erre napjainkra a Spider-Man vagy a Batman! Az olasz stúdiók még nem is tudták, mekkora üzletet csinálhattak volna a Django-kultuszból, ha fogják a karaktert, s annak arcát és nevét ráhelyezik különféle termékekre: pólókra, táskákra, termoszokra stb.! Már elkéstek, nem lesz Django-reneszánsz; ez hamisítatlanul az X-generációnak szánt hőstípus volt!

A felhozatalból csekély alkotás az, ami figyelemre méltó, és általában maga a kritikus dönti el szubjektíven, melyik az a Django-koppintás, amit megtekintésre ajánlj a közönségének. Így nálam is szubjektív az értékelés. Maga a Corbucci-féle eredeti nézhető, de napjainkra elég sok hibája nyilvánvaló. Hiába láttam többször is, számomra középszerű. (Persze még mindig nézhetőbb, mint a mai túlértékelt tucatmocskok pl. a John Wick-szarok!) A filmesztétikával és filmkritikával foglalkozó értelmiségi elit szerint az 1966-os eredeti a legjobb, s minőségben nem ér fel hozzá semmilyen utána következő Django! Én „igénytelen” és „műveletlen” műélvezőként élvezhetőbbnek tartom az 1968-as Ferdinando Baldi rendezte, Terence Hill főszereplésével készült Viva Django!-t!

Még van egy általam kedvelt darab: az 1971-es Edoardo Mulargia rendezte, Anthony Steffen főszereplésével készült W Django!. Nyilvánvalóan semmi köze nincs ennek sem az eredetihez. Ez nem folytatás. A sztori itt is egyszerű: aljas martalócok megölik Django feleségét, a főszereplő pedig bosszút áll. Amit kapunk, az a szokásos bosszúhistória. A film végén van egy fordulat, ami eléggé bénácskán elárulja magát a cselekmény közepén. A kivitelezés korrekt. Aki nem vár többet egy akciófilmtől, az képes élvezni. Vendégsztár nem bukkan elő a játékidő alatt. A stáb egyetlen tagja sem vált a western kultikus alakjává. Franco Nero-val és Terence Hill-lel ellentétben, Anthony Steffen népszerűsége nem lépte túl az olasz nemzeti kereteket.

Én nem vagyok híve annak, hogy ezeket a késői Django-filmeket ütköztessük az eredetivel. (Még Tarantino Django-filmjénél sem tartom szerencsésnek az összehasonlítást.) Elmondhatom persze, hogy nekem jobban tetszik a Ferdinando Baldi rendezte, Terence Hill főszereplésével készült Viva Django!, mint a Sergio Corbucci rendezte, Franco Nero főszereplésével készült eredeti Django – de ez az én saját véleményem. A W Django! egy teljesen önálló spagettiwestern, aminek nincsenek forradalmi ambíciói. Edoardo Mulargia-nak nem állt szándékában az újítás. Az alkotás nem kíván több lenni egy hétköznapi akciófilmnél. Maximálisan kielégíti a formátummal szembeni elvárásokat. Sablonos és közhelyes, de működőképes. Tud szórakoztatni; képes kikapcsolni másfél órára.

Rendben van a film, értve itt a sztorit, a rendezést, a forgatókönyvet, a karaktereket, a színészi játékot, az akciókat, a zenét, meg az olyan technikai dolgokat, mint a vágás, a fényképezés és a kamerakezelés. 90 perc, nincs benne felesleges műsoridő. Kis adag komikumot szolgáltat a comic relief karakterként funkcionáló kocsmáros. Inkább mosolyogtam, mint nevettem a hozzá köthető poénokon. Azt nem mondom, hogy nincsenek az alkotásnak hibái, de nekem jelentéktelenek, tolerálhatóak voltak.

Az én ízlésemnek okés volt; korrekt darab. Merem ajánlani másoknak is a megnézésre. Persze tudnék jobbakat is említeni a műfajban, mint a Viva Django!, a Navajo Joe, a Dio perdona... Io no!, hogy már ne is említsek olyan kultikus alkotásokat, mint a Dollars Trilogy!. Mint írtam, vannak hibái, de ezek szerintem nem olyan zavaróak, hogy kizökkentsék a nézőt. Persze fontos, hogy ne legyenek túl magasak az elvárások. Arra tökéletesen alkalmas, hogy a munkából hazajövet kikapcsoljon 90 percre, ennyi pedig elég!

Django

https://port.hu/adatlap/film/tv/django-django/movie-66979

Viva Django!

https://port.hu/adatlap/film/tv/viva-django-preparati-la-bara-django-prepare-a-coffin/movie-120628

W Django!

https://port.hu/adatlap/film/tv/akit-djangonak-hivtak-w-django/movie-164056

Techno-feudalizmus

techno-feudalism.jpg

1,

A Rossmann hadat üzent a Teslának, méghozzá úgy, hogy meghirdetett vele szemben egy bojkottot. Ez annyit tesz, hogy ez év augusztusától a céges flottájukba nem vásárolnak többé elektromos autót Elon Musk-tól. A Rossmann egyszerű német családi vállalkozásból nőtte ki magát az egyik legnagyobb európai drogérialánccá. Valószínűsíthető, hogy a bojkottjának nem elhanyagolható lesz a hatása. A nők körében rendkívül népszerű cég, nagyobb részt a forgalmazott minőségi kozmetikumos termékei miatt. S az tudvalevő, hogy ezek a multicégek nem csupán kielégítik a fogyasztói igényeket, de nem kis mértékben formálják a hűséges vásárlóik tudatát. A nyilvános céginformációk alapján az is köztudott, hogy az üzletlánc 40%-nak a tulajdonosa a Kajmán-szigeteken bejegyzett CK Hutchison Holdings Ltd.

Mivel érdemelte ki Elon Musk a Rossmann haragját?

Elon Musk bűne nem kisebb, minthogy nyíltan támogatja Donald Trumpot az amerikai választási kampányban. Mindezt a szupermilliárdos az X-en közölte, a Donald Trump ellen elkövetett merényletet követően.

Ez nem az első olyan bojkott, ahol a valódi célpont Donald Trump. Ott volt a 2020-as #StopHateForProfit. Ez volt az az időszak, amikor Trump készült az újraválasztására, s az amerikai közéletbe berobbant a Covid–19 és a Black Lives Matter. Számos globális nagyvállalat bojkottot hirdetett az olyan közösségi oldalak ellen, mint a Facebook, az Instagram, a Twitter, a Youtube, a Snapchat és a Linkedin. A globális cégek azért „haragudtak” meg a közösségi platformokra, mert szerintük azok nem tettek semmit a gyűlöletbeszéd és az elnökválasztást befolyásoló dezinformáció visszaszorítása érdekében. A bojkott zászlóshajója a Coca-Cola és az Unilever volt. A Facebookról olyan cégek vonták vissza a hirdetéseiket, mint a Microsoft, a Starbucks, a Honda, a Henkel és a Diageo. Természetesen nem a felebaráti szeretet működött ezen cégeknél. Trump rossz szemmel nézte azokat a szabadkereskedelmi egyezményeket, amiket ezen cégek kötöttek a Kínai Kommunista Párttal, és szándékában állt visszavenni az ezen cégek biztosította termelőkapacitásokat Kínától.

A Rossmann szabadon eldöntheti, mely cégtől vásárol autót. Maga a bojkott problémás versenyjogi szempontból. Minthogy az sem túl szívderítő, hogy a Tesla menedzsmentje úgyszintén eldöntötte, melyik elnökjelölt mellé állnak be a teljes céges kapacitással. Musk, mint amerikai állampolgár, eldöntheti, hogy magánemberként melyik politikai pártra húzza be az X-et. A gond az, hogy oligopol pozícióban elhelyezkedő platformszolgáltató-tulajdonosként kíván beleavatkozni a választásokba.

Ideális esetben a politikai választások során a politikai közösséget alkotó egyének hoznak döntést, mely politikai párt és mely politikai személy vezesse az országot. A cégek nem részesei a politikai közösségnek, így elviekben ők nem dönthetnek, kik is legyenek az állam élén. Ideális esetben a választásokon részt vevő állampolgárok megfelelően vannak informálva az induló pártok választási programjairól. Az lenne a legideálisabb, ha az állampolgárok többsége megfelelő józansággal lenne képes véleményt alkotni a legfontosabb közpolitikai témákról.

Szép dolog az álmodozás, a valóság általában csúf!

A multinacionális cégek napjainkra elképesztő mennyiségű vagyont és hatalmat összpontosítanak a markukban. Mindezt a vagyont és hatalmat felhasználják arra, hogy beavatkozzanak a politikába, nem csupán a választások idején, de amikor éppen úgy látják jónak. A cégek nem részesei semmiféle politikai közösségnek sem. Még annak ellenére sem, hogy a multicégek többsége, legfőképpen a techcégek neoliberális és transzhumanista elveket érvényesítenek nem csupán a saját munkakörnyezetükben, de a társadalmi valóságban is. Az nem sokat számít, mely cég woke vagy anti-woke. Magyarországon számos fideszes, mihazánkos és alt-rigth-es „jobber” körülrajongja Musk-ot, mint édességre éhes kisgyerekek a Mikulást, csak mert konfrontálódik a woke-kal. Sajnálatosan attól, hogy Musk elutasítja a woke-t, nem kevésbé szociopata, mint egy Zuckenberg, emellett elkötelezett, kifejezetten fanatikus híve a transzhumanizmusnak és a neoliberalizmusnak. Amikor Musk a vállalkozásaival belép a politika színterére, nem kevésbé öncélúak a szándékai, mint a woke fertőzött cégbirodalmaknak.

Minden társadalmi osztályban lévő személynek lehet politikai véleménye. Viszont természeténél fogva nem lehet politikai véleménye az óriásvállalatoknak, mert a legfőbb, ha nem az egyetlen értékmérője a profit. A Rossmann magánügye, ha úgy dönt, nem vásárol többet a Teslától. Versenyjogi szempontból viszont kifejezetten aggályos lépést tesz, amikor bojkottot hirdet egy másik céggel szemben. Mindezt súlyosbítja a tény, hogy politikai okokból teszi. Musk pedig nem csupán azért jelentős személyisége a nemzetközi céges világnak, mert a legnagyobb elektromosautó-gyártó kapacitással rendelkezik a bolygón, hanem mert mindezek mellett birtokol egy népszerű, tömegek által használt közösségi médiát is.

A demokratikus közvélemény mindig is függött a médiától. A 20. században a nyomtatott sajtóból, az internetes sajtóból és az elektronikus médiából tájékozódott a legtöbb ember. A 21. században gyökeresen átalakult a politikai nyilvánosság szerkezete. Manapság szembetaláljuk magunkat azzal a szomorú jelenséggel, hogy a közösségi média a modern ember létezésének meghatározó terepévé válik. Egyre többet adunk át magunkból a Google-nak, a Metának, a Teslának és a ByteDance-nak, csak hogy biztosítsa számunkra azt a virtuális közösségi teret, ahol kiterjeszthetjük a valós személyiségünket. Élni nem tudunk ezek nélkül az önmagunktól és környezetünktől elidegenítő szarságok nélkül! A „lakóik” felszínessé válnak a mindennapi használat során, emiatt pedig csak azok a hírek fognak számítani nekik, amelyek rengeteg lájkot, megtekintést és megosztást gyűjtenek be maguknak a platformokon.

A platformszolgáltatók függő viszonyban vannak a hirdetőktől. Mivel a platformszolgáltatók nincsenek alárendelve a nemzeti joghatóságoknak, kevésbé kell ügyelniük a demokratikus működésre. A tech cégek üzletpolitikai elvek mentén alakították ki a közösségi oldalakat kontroll alatt tartó algoritmusokat. Mellette pedig alkalmaznak egy bizonyos mennyiségű moderátor sereget is. Az algoritmusok és a moderátorok kontroll alatt tartják a közösségi oldalak használóit, ugyanakkor az algoritmusok és a moderátorok fölött nincs kontroll. Úgy preferálhatnak vagy diszkriminálhatnak politikai véleményeket, hogy közben nem kéri őket számon senki. A politikai vélemények cenzúrázását pedig megérzik maguk a politikusok is. Toroczkai László a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a Facebook megvonja tőle a szeretetét, míg Magyar Péter elmondhatta, hogy őt szereti a Nagy Testvér. Az algoritmusok és a moderátorok tevékenységét nem felügyeli sem a nemzeti, sem az uniós joghatóságok. A közösségi platformoknak biztosítani kellene a politikamentes cenzúrát, mégis ha jön egy megrendelő a politikai térfélről, és egy megfelelő összegért tesz egy megrendelést arra vonatkozóan, hogy bizonyos vélemények ne jelenjenek meg a platformon, a techcégek nem haboznak teljesíteni a kérést. Recep Tayyip Erdoğan csak átutal egy bizonyos összeget Elon Musk számlájára, és már el is tűnnek a török államvezetést bíráló posztok a Twitterről! Az LMBT-szervezeteknek is csak elég időnként fizetni Mark Zuckenbergnek ahhoz, hogy radikálisan kevesebb LMBT-t érintő kritika legyen a Facebook-on! A közösségi platformtulajdonosok nem csupán uralják a politikai nyilvánosságot, de egyre többször avatkoznak bele a nemzetállami politikába. Valójában a techcégek radikális mértékben alakítják és formálják a saját igényeik szerint a nyugati civilizációban a nemzeti demokráciákat, mind az USA-ban, mind Európában.

Csak annak nem nyilvánvaló a globális nagyvállalatok egyre durvább hatalomkoncentrációja, aki nem akarja észrevenni! A multinacionális vállalatok azért erodálják mind az USA-ban, mind Európában a demokratikus államokat, mert megtehetik. A legtöbb állam alárendeli magát annak a Világgazdasági Fórumnak, amely a multinacionális cégek érdekeit érvényesíti és védelmezi lassan nem csupán a nyugati civilizációban, hanem az egész bolygón. Azok az államok, melyek nem kívánnak hűbéresei és csatlósai lenni a Világgazdasági Fórumnak, harcban állnak a megszületőben lévő új világrenddel. A tech cégek a szociális platformjaikon keresztül csak akkor nem fogják uralni a demokratikus nyilvánosságot, ha mind a nemzetállamok, mind az Európai Unió joghatóság alá vonja az összes közösségi médiát. A neoliberális gazdasági elit önkényesen beleavatkozik a szuverén nemzetállamok politikai választásaiba, és hatalomra juttatja a neki hűbéresküt fogadó pártvezért. Ez olyan skandalum, amit minél előbb kötelességünk felszámolni a civilizációban!

A tech cégek óriási méreteket öltöttek; gigantikus hatalmuk és vagyonuk által formálják az USA-t és Európát. Mindenképpen elkerülhetetlen szükségesség az államok és az EU számára, hogy feldarabolják ezeket a technológiai óriásokat. A demokratikus közvéleménynek csak egy alanya lehet: az adott politikai közösség tagjai! A politikai közösség tagjainak nem csupán szabad, de kell megfogalmazniuk egyfajta véleményt a politikai közkérdésekről. A cégek véleménye nem releváns, mert az ő működésüknek alfája és ómegája a profitmaximalizálás. A demokratikus nyilvánosság nem maradhat egy olyan neoliberális gazdasági elit kezében, amelynek nincsenek komolyabb és nemesebb eszményei, egyetlen és kizárólagos életcélja csupán a vagyon- és hatalomkoncentráció!

 

2,

A középkori feudális királyságban a király birtokolta az ország egész területét. A király verette a pénzt. A király rendelkezett a pallosjoggal. A király hűbéresei voltak a főurak. A király hatalmát ideológiailag legitimálta a kereszténység (skolasztikus teológia), kezdetben csupán a katolicizmus, később máshol a protestantizmus.

A globális kapitalizmus korában a globális tőke birtokolja a földterület nagy részét. A globális nagybankok teremtik a pénzt. A globális tőke hűbéresei a kormánypárti és az ellenzéki politikusok. Napjaink demokráciái mind feudális államok. A globális tőke hatalmát ideológiailag legitimálja a neoliberalizmus és a transzhumanizmus.

Jánisz Varufákisz úgy nevezi ezt a rendszert, hogy techno-feudalizmus.

A középkori feudális királyságokban elterjedtek voltak a különböző királyokhoz és főurakhoz elszegődő zsoldosseregek. Ma a Wagner és a Blackwater az, amely rengeteg zsoldért elszegődik egy-egy államhoz vagy multicéghez, harcolni és ölni. Jeff Bezos, Mark Zuckenberg és Elon Musk úgy gondol az általuk (is) felépített céges struktúrákra, mint Birodalomra. Ők immár kiskirályok, akik nem tisztelik a valódi uralkodókat, akik ugyebár a demokráciák miniszterelnökei és a diktatúrák despotái lennének. Az oligopol piaci állapotok egyre több techno-feudalista nagyurat fognak teremni. Velük együtt pedig visszatérőben van a hatalom feudális széttagoltsága is. A multicégek vezetői saját törvényeket érvényesítenek az általuk létrehozott munkahelyeken. A tech cégek urai pedig a magántulajdonuknak tekintett szociális platformokon tartatják be a használókkal a saját törvényeiket. Egyre merészebbek a techno-feudalista nagyurak, hiszen sehol egy igazi uralkodó, aki megregulázná őket.

A feudalizmusban a humán-erőforrás a jobbágyság volt. A kapitalizmusban nem szűnt meg a jobbágyság, csak átalakult, új neve: munkásosztály. Hozzávehetjük még a középosztályt is. A munkás- és középosztályból jön az a dolgozói réteg, amely elmegy alkalmazottnak mind a multinacionális cégekhez, mind az állami intézményekhez. A kapitalizmusban nem lenne szükségszerű, hogy rossz körülmények között dolgozzon ez a réteg, viszont akik formálják jelenleg a gazdasági rendet, mindent megtesznek, hogy maximálisan ki legyenek téve a dolgozók a kizsákmányolásnak, és az általa generált elidegenedésnek. A multicéges menedzsment szinte megállás nélkül törekszik, hogy az általa menedzselt birodalmat növelje és bővítse, méghozzá úgy, hogy közben folyamatosan zajlik a termelés. Eme birodalmak urai és asszonyai nem úgy tekintenek a neojobbágyokra, mint érezni és gondolkodni képes lényekre, hanem mint humán-erőforrásra. A rendszerszintű pszichológiai kondicionálás individualista biorobotokká programozza az embereket; olyan szolgákká, akik még a Downton Abbey cselédjeinél is alázatosabbak! Egy atomizált társadalomban szocializálódtunk, ahol újra kell tanulnunk a kooperatívitást és a szolidaritást! Mivel az emberi élethez méltatlan ez a termelési rend, szükségeltetik ennek a megváltoztatása. Ez már meg is kezdődött az irodai munkaerő-piacon a home office és a hibrid munkavégzés térnyerésével, többnyire a céges szférában, kevésbé az állami szférában. Szerencsére nem mindegyik cégvezető egy fasz; Eric Yuan, a Zoom vezérigazgatója elkötelezett híve a hibrid munkavégzésnek!

Mi valójában nem demokráciában élünk, hanem egy hegemón tőkés logika alapján funkcionáló, globálisan szerveződő oligarchiában. A multinacionális nagyvállalatok olyan jogalanyok, amiknek fő drive-juk a profitérdek, az pedig szembemegy a közérdekkel. Sajnálatosan garantálható, hogy a nemzetállami szabályozás sem lesz elegendő ellenük. Nemzetközi szerződésben szükséges deklarálni, mik a multinacionális vállalatok jogai és kötelességei. Az persze még mindig kérdéses, miképpen lehetne szankcionálni az olyan multicégeket, amelyek nem tartanák be a nemzetközi szerződést. Mark Zuckenberg és Elon Musk szinte sportot űz abból, hogy tudatja a világgal, ők érinthetetlenek a nemzetállamok részéről. Miképpen tudnák a nemzetállamok mégis megérinteni őket? Hogyan büntetné meg egy nemzetállam a Metát, ha az vét az adott nemzet ellen? Jelen esetben sehogy! Nyilvánvalóan ez még nincs a reálpolitika szintjén. Az állami színtéren az „erősebb kutya baszik”. Az erősebb kutya az USA, amely véreb meg lassacskán utoléri, az Kína. Az a baj a szuverenista állásponttal, hogy egyszerűen nem veszi figyelembe, miszerint a nemzetállamok a területileg korlátozott joghatóságuk miatt nem tudják leszabályozni a globálisan mozgó multicégeket. Mindez egy jogszociológiailag tarthatatlan álláspont. A probléma még megoldásra vár...

Harcolni kellene, küzdeni ezek ellen; ellenállni annak az új világrendnek, amit körénk építenek a háttérhatalom intézményei, cégei, bankjai, államai és „civil” szervezetei! Az a gond, hogy a többség még mindig foggal-körömmel ragaszkodik a neoliberalizmushoz. A tájékozódni rest többség inkább elmegy szavazni a nagyvállalatok által megvásárolt országgyűlési képviselőkre. Persze közben panaszkodnak és nyavalyognak, hogy romlik az életminőség. A munkaerő-piacon az emberek többsége egyre több munkát végez egyre nagyobb iramban, egyre kevesebb bérért. Szenvednek, közben pedig harciasan ragaszkodnak egy olyan neoliberális rendszerhez, ami feléli az összes létfeltételünket. A munkaerő-piacon való elképesztő mennyiségű robot miatt kevés idő jut önmagunkra és a szeretteinkre. A ránk erőltetett szociáldarwinista létezés miatt képtelenek vagyunk kapcsolódni a legtöbb emberhez. Mivel a mindennapi létküzdelemben a legtöbb emberben ellenséget látunk, képtelen vagyunk átérezni mind a közösségi, mind a nemzeti érzést. Erodálódnak olyan fenoménok, mint az érdekmentes szeretet és az örömteli tanulás. Frusztráltak vagyunk, nem pedig nyugodtak; széthullóak vagyunk, nem pedig kiegyensúlyozottak. Fenntartunk egy olyan gazdasági és társadalmi struktúrát, aminek a vesztesei vagyunk.

A hatalom nem a politikai közösségnél, az un. nemzetnél van, hanem egy nemzetek fölötti neoliberális elitnél. Újra kell gondolnunk a demokrácia-elméleteinket! Lassacskán realizálódik az a világ, amit megjövendöltek a cyberpunk sci-fik. Az államhatalom immár szimbolikus. A nemzetállamok már nem rendelkeznek oly nagy hatalommal, mint a 20. században. Az állami intézmények, mint külsőségek fennállnak, de puszta illúziók. Csak egy példa: mikor arról beszélünk, hogy az országban a privát egészségügy jobb minőségű, mint az állami egészségügy, akkor ott arról van szó, hogy az államnak már nincs tekintélye az egészségügyben. A privatizáció egy olyan művelet volt az állam részéről, amivel nekiállt felszámolni egyes intézményei, és így önmaga tekintélyét is. A választott képviselőink már ritkán hoznak érdemi döntéseket, a valódi döntéshozók a gazdasági erőfölényükkel nyomásgyakorló gazdasági lobbik. Azzal, hogy a nagytőke felvásárolja a közérdek majdnem összes képviselőjét, megszünteti a képviseleti demokráciát. A cégeknek és bankoknak nagy a fizetőképessége, ezáltal nagy az érdekérvényesítő képessége, amivel a politikai közösség – vagyis mi – nem kelhet versenyre. A formális demokráciában még élhetünk az alapjogainkkal – egészen addig, amíg nem áll útjában a nemzetközi neoliberális elitnek. A Great Reset végén lehet, hogy csak annyi jogunk marad, mint az észak-koreai pártállam állampolgárainak.

Most megy az új Aliens-mozi, a Romulus. Ennek lázában rengetegen, köztük youtuberek és influencerek újranézik az eddigi Aliens-filmeket. Szerintem a xenomorphoknál csak egy valami félelmetesebb abban az univerzumban: a Weyland Yutani. Hiszen mondhatjuk teljes nyugalommal, hogy xenomorphok nem léteznek! Azt viszont nem mondhatjuk, hogy ilyen Weyland Yutani-féle cégek nincsenek! Az Aliens 2-ben Carter Burke, a cég embere bezárja Ripley-t és a kislányt az orvosi szobába, s ráereszti az arctámadókat a még alvó civilekre. Nyugalom, semmi ok az aggodalomra, arctámadók nincsenek! A Carter Burke-féle szociopaták viszont százával futkosnak parancsra készen a Metában, a Teslában, a Disney-ben, a Blizzardban, az Ubisoftban, a BlackRockban – és még számos multicégben! Igaz, most már a cég ellenségeinek likvidálása jóval finomabb eszközökkel történik, minthogy bezárjuk őket valahova, és ráengedünk holmi emberi egészségre ártalmas lényeket. Igazából meg sem kell ölni a másikat, elég csak ellehetetleníteni az életfeltételeit. Elégséges csak valakiről terhelő adatokat találni, és kirúgatni a cégtől. Azok a véglények, akik a Disney-nél, a Metánál, a Blizzardnál és az Ubisoftnál bemószeroltak és kirúgattak olyan embereket, akik nem voltak eléggé diverzek, ilyen Carter Burke-féle figurák voltak.

Végezetül egy érdekes gondolat. Vannak, akik úgy gondolják, a túlhatalomra törekvő multicégek valójában a kapitalizmus ellenségei. Nem tekinthetőek anti-kapitalistáknak, mint a kommunisták, hiszen nem definiálják úgy magukat, mint a kapitalizmus felszámolói. Viszont azzal, hogy monopóliumokat és oligopóliumokat hoznak létre a gazdaságban, szűkítik a szabad verseny lehetőségét. Ezen gondolatiság hívei úgy vélik, a kisgömböcként zabáló és a felzabálás által egyre csak növekvő multi cégek már nem is a kapitalizmus, hanem egy újfajta feudalizmus hívei. Hiszen nem a kapitalizmus megújulását segítik elő, hanem kiépítenek egy techno-feudalizmust. Ők nem törekednek egy szolidaritáson alapuló gazdasági-társadalmi rendre, mint a kommunisták, hanem először egy saját kiskirályságot alakítanak ki, majd azt felduzzasztják birodalommá a többi cég kárára. Ezen teória fanjai pedig úgy vélik, egyetlen módon lehetne megmenteni tőlük a kapitalizmust: ha feldarabolnák ezeket a gigantikusra nőtt multicégeket! Persze, ez nem egy demokratikus és kapitalista megoldás, viszont itt a problémát olyan multi cégek jelentik, akik a nyugati civilizációban veszélyt jelentenek mind a demokráciákra, mind a kapitalizmusra. És ha ők nem hívei a fair play-nek, mi miért lennénk velük fair?

süti beállítások módosítása