Grafománia

Az őszirózsás püspök

2019. szeptember 21. - Frederick2

,,Előttem az tisztán áll, hogy a katholikusok forradalmat nem csinálhatnak, s nem csinálnak s nem fognak csinálni... Ez nem a mi mesterségünk! Új idők, forradalmak ott készülnek, ahol forronganak az agyvelők, temperamentumok, szenvedélyek; szikrák ott pattannak, ahol ütköznek érdekek. Természetesen a szenvedésben! Az egyház rendesen nem szenvedő s ütköző rétegben van. (...) Mi a híveinket türelemre, legföljebb passzív rezisztenciára tanítjuk, és nem inszurrekcióra. (...) Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy idővel be (nem) látjuk e helyzetet, s hogy ha nem is vagyunk forradalmárok, de teljesen vallhatjuk a forradalom elveit, a francia forradalomét, a 48-asét, az 1919-ét. S ezt öntudatunkra kell hoznunk. Szabadság, egyenlőség, testvériség nem az evangélium elvei-e? A több gazdasági egyenlőség, a kamattilalom nem keresztény elvek-e? Nem szabad tehát 'sub specie aeternitatis' (az örökkévalóság égisze alatt) úgy nézni a világot, hogy azt megmerevítve lássuk! Ez nem isteni gondolat!” (Prohászka Ottokár)

 

1,

Az őszirózsás forradalommal kapcsolatban érdemes tisztázni, hogy egy spontán megmozdulásként indult, amire aztán később rátelepedett a Károlyi-klikk. Az őszirózsás forradalom, hasonlóan az 1848-as és az 1956-os megmozdulásokhoz, több irányzatot foglalt magában. A jelenség nem újkeletű. Az 1789-es francia forradalmat több irányzat igyekezett tematizálni; ez végül a jakobinusoknak sikerült. Az 1917-es orosz forradalom után lassú ütemben maguk mögé utasították a bolsevikok a mensevikeket, az anarcho-kommunistákat, az anarcho-szindikalistákat, a tanácskommunistákat, a trockistákat és a többi radikális baloldali irányzatot. Az olasz fasizmusban egyaránt tetten érhetőek monarchista és republikánus irányvonalak. Az őszirózsás forradalomban talán három irányvonalat érdemes kiemelni a sok közül: a Károlyi Mihály féle szociáldemokrata, a Kun Béla féle bolsevik és a Prohászka Ottokár féle keresztényszociális elképzeléseket. Én elsősorban a Prohászka által képviselt keresztényszociális gondolatkörről szeretnék szólni, de először mindenképpen vázolnom kell az őszirózsás forradalom eseményeit.

Az I. világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedtek a katonák és a civilek, s 1918. október 28-a és 31-e között utcai tűntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal igyekeztek jobb meggyőződésre bírni a kormányt. A katonák a császári címer helyett őszirózsát és nemzeti kokárdát tűztek a sapkájukra. A középületekről leverték a birodalmi címert. Az őszirózsás forradalom befejezte azt, amit elkezdett az 1848-as forradalom és szabadságharc. A forradalom hatására Magyarország kilépett az Osztrák-Magyar Monarchiából, és államformája királyságból átment köztársaságba. A „népköztársaság” elnevezés nem jelezte még szigorúan a politikai hovatartozást, hanem csupán kihangsúlyozta az úri világtól való eltérést. A Nemzeti Tanács egy olyan független és demokratikus köztársaság kiépítését tűzte ki célul, amelynek a közéletében a magyarok és a nem magyarok egyaránt államalkotó tényezőként vehettek volna részt kiterjedt önigazgatási jogok birtokában. A baloldali történetírás „polgári demokratikus forradalom” jelzővel látta el az őszirózsás eseményeket, míg a jobboldali interpretáció Tormay Cécile szóhasználata révén megvetően „patkányforradalom”-ként illette a magyar köznép megmozdulását. Magam mindenkit óva intek attól, hogy az őszirózsás forradalmat olyan könyvekből rekonstruálja, mint Tormay Cécile Bujdosó könyv, Szabó Dezső Az elsodort falu és Sinkó Ervin Optimisták. Elfogultságuk nem enged az árnyalt megközelítéseknek.

1918. április 8-án a római konferencia arra a megállapodásra jutott, hogy helyt ad az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi politikusai azon követelésének, miszerint Közép-Európában létrejöhessenek franciabarát irányultságú, kis nemzetállamok a Monarchia helyén. Október 16-án a császári kiáltvány tudatta a Monarchia alattvalóival, hogy Ausztria átalakul egy szövetségi állammá, amelyben saját egyedi állami közösséget alkot minden néptörzs, a letelepülési területén. A felszólításra minden egyes nemzeti közösség nekiállt megalakítani a saját Nemzeti Tanácsát. A Wekerle-kormány teljes mellszélességgel kiállt a császári manifesztum, Ausztria föderatív átalakulása és a perszonálunió mellett. A Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt, a Jászi Oszkár vezette Polgári Radikális Párt és a Garami Ernő vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párt együttesen megalakította a Magyar Nemzeti Tanácsot, amelynek elnöke lett Károlyi Mihály. A programjuk magában foglalta az ellenkormány funkcióját. A Magyar Nemzeti Tanács létrejötte után megalakult a Katona-, a Munka- és a Diáktanács. Október 20-án elfogadta a kormány a „Szent Korona” országainak függetlenségét. A szituáció azért volt problémás, mert a Wekerle-kormány mindezek után lemondott a kormányzásról, és IV. Károly nem volt hajlandó kinevezni Károlyit miniszterelnökké. Ugyanebben a hónapban sorra kiváltak a Monarchiából a nemzetállamok: kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, kivált Horvátország, megalakult Ausztria új kormánya. A Monarchia megindult a bomlás útján!

Károlyi Mihály benyújtotta a parlamentben a szuverén Magyarország létrehozásáról szóló törvényjavaslatot:

 

„Törvényjavaslat az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal, országokkal fennálló közjogi kapcsolat megszüntetéséről

  1. §. Magyarország ősi függetlenségének teljes visszaállítása.
  2. §. Az 1867. évi XII. t.-c. hatályát veszti és az 1848. III. t.-c. alapján kell kormányozni. Minden hadügy a magyar hadügyminiszternek, minden pénzügy a magyar pénzügyminiszternek hatáskörébe tartozik. Kiegészítésként a magyar külügyminiszteri tárca felállíttatik.
  3. §. A magyar kormány végezze el a likvidációt az osztrák kormánnyal.
  4. §. E törvény azonnal hatályba lép”

 

Az őszirózsás forradalom kitűzött céljai a követezőek voltak (a teljesség igénye nélkül): a háború befejezése; az ország teljes szuverenitásának megteremtése; demokratikus átalakulás; a köztársasági államforma kialakítása; a nemzetiségekkel való megbékélés az ország területi integritásának sérelme nélkül; a választójog demokratikus reformja; amnesztia a politikai okokból bebörtönzötteknek; a sajtó- és véleményszabadság, az egyesülési és gyülekezési jogok biztosítása; a parasztok földhöz juttatása; munkaügyi programok, népjóléti intézkedések, szociális törvények; a belső rend helyreállítása; a történelmi Magyarország védelme!

Fontos kihangsúlyozni, hogy lényegét tekintve az őszirózsás forradalom nacionalista megmozdulás volt! A nacionalista jegyei miatt volt problematikus a későbbi marxista történelemírásnak is.

Október 27-én ifj. Andrássy Gyula gróf benyújtott egy különbékét igénylő jegyzéket Wilson elnökhöz. A jegyzékben a magyar kormány elismerte a csehszlovákok és a délszláv népek önrendelkezési jogát, s ígéretet tett a Németországgal kötött katonai szerződés felbontására. Október 29-én a Monarchia Olaszországtól is fegyverszünetet kért. November 3-án a Monarchia küldöttsége Padovában aláírta a fegyverszüneti okmányt. Az okmány értelmében ki kellett vonni az osztrák-magyar haderőt a dél-tiroli, isztriai és dalmáciai területekről, emellett ki kellett üríteni Horvátországot. A Károlyi-kormány, karöltve a közvéleménnyel, kedvezően fogadta a padovai fegyverszüneti szerződést, mivel csupán Horvátország átadását írta elő a magyar állam felé. Különös módon a magyar közvélemény jogosnak tartotta a horvátok azon igényét, hogy elszakadjanak Magyarországtól. A Dráva, mint demarkációs vonal, nem okozott nagy meglepetést. Mindezzel a Monarchia kilépett az I. világháborúból, mint vesztes!

A császár kinevezte József főherceget homo regiussá a magyarországi helyzet normalizálása érdekében. A fővárosban tűntető munkások és katonák a Magyar Nemzeti Tanács céljaival azonosultak, nem pedig a Monarchia elveivel, éppen ezért felháborodtak, amikor József főherceg Hadik János grófot nevezte ki miniszterelnöknek Károlyi helyett. Megakadályozták a Nemzeti Tanácsra esküt tevő katonaság elszállítását Budapestről, és követelték Károlyi miniszterelnökké való kinevezését.

Október 28-án a Lánchíd pesti hídfőjénél a tömegbe lőtt a rendőrkordon, aminek következtében öten meghaltak és sokan megsebesültek. Rákövetkező nap a rendőrség csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz. A Csernyák Imre repülőszázados vezette Katonatanács elfoglalta Budapest stratégiai pontjait: középületeket, élelmiszerraktárokat, pályaudvarokat, telefonközpontokat. Két elszállításra váró menetszázad fellázadt, és egyesült a fővárosban tűntető forradalmi tömeggel, megakadályozva a menetszázadok frontra irányítását. A Conti utcai börtönből kiszabadították a Galiei Kör tagjait és a forradalmi szocialisták néhány vezetőjét. Az antiliberális jobboldal néhány vezéralakja megkísérelt kirobbantani egy ellenforradalmat, de szervezetük, a Nemzetvédelmi Szövetség csak arra volt képes, hogy 50 000 példányban kinyomtatták és szétszóratták a programismertető brosúráikat. Lukachich Géza tábornok, Budapest katonai parancsnoka felajánlotta IV. Károlynak, hogy az utasítására belelövet a tömegbe, így akadályozva meg a forradalmat, de a császár helyette inkább megadta magát a népakaratnak.

Mindezek hatására József főherceg visszavonta Hadik János gróf miniszterelnöki kinevezését, és kinevezte miniszterelnöknek Károlyi Mihályt. Ifj. Andrássy Gyula meghökkent az események ilyetén fordulatán: „A Monarchia sorsa végleg akkor dőlt el, mikor, még mielőtt Hadik kormányát megalakíthatta, és a kinevezést megkapta volna, a király Lukachich azon telefonon tett kérdésére, hogy lövessen-e és azon jelentésére, hogy sikerre nincs remény, az ellenállást feladja. Így a legrövidebb időn belül kapitulálni kellett, és Károlyi az utca nyomása alatt, mint a forradalom győztes vezére lesz miniszterelnök. Egy percig sem hittem, hogy a forradalom, ezen győzelme után, még meg lesz fékezhető.”

Károlyi kormányt alakított a Függetlenségi és 48-as Párt, a Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt képviselőiből. Garami Ernő volt a kereskedelemügyi, Kunfi Zsigmond a népjóléti, Jászi Oszkár a tárca nélküli, Berinkey Dénes az igazságügyi és Nagy Ferenc a közélelmezési miniszter. Károlyi toborzott a kormányába a régi Függetlenségi Pártból is: Batthyányi Tivadar gróf volt a belügy-, Lovászy Márton a vallás- és közoktatásügyi, Búza Barna a földművelésügyi miniszter. A Függetlenségi Párt irányába tett gesztussal szerzett támogatást a középrétegek, a tisztviselők és a birtokos csoportok köréből. Károlyi mögött állt a jól szervezett szociáldemokrata munkásság és a szellemi-tudományos élet elitjét jelentő budapesti értelmiség. Mindezek mellett az újdonsült miniszterelnök megkapta a külügyi tárcát is.

Október 31-én, az őszirózsás forradalom utolsó napján egy katonai különítmény legyilkolta Tisza Istvánt, az egykori miniszterelnököt. Még 1913-ban az államhatalom megerősítése és a háborús készülődés érdekében fokozatosan korlátozta a gyülekezési jogot és erősítette a cenzúrát. A szarajevói merénylet után ellenezte a hadba lépést, mivel felkészületlennek tartotta az országot, féltette a Monarchia biztonságát, és tartott az Erdélyre vonatkozó román igényektől. Később viszont egészen erőszakos haláláig fanatikusan kitartott a háború folytatása mellett. Állhatatosan megmaradt a helyén, de a koalíciós kormány létrehozására irányuló kísérletei kudarcosak voltak. Tisza ellenezte a reformokat, és konfrontálódott a katonai vezetőkkel, így egyre népszerűtlenebb lett a közvélemény szemében. IV. Károly végül 1917-ben felmentette a kormányfői posztról. Még ugyanezen év szeptemberében ezredesként kiment a frontra. Tisza lett a háborús vereség és a régi rend avíttas szimbóluma. 1918. október 17-én bejelentette a Parlamentben a háború végét. Október 31-én négy katona agyonlőtte a Hermina úti villájában.

Minden forradalomnak mellékterméke a csőcselék pusztítása. Az őszirózsás forradalom sem volt mentes az erőszaktól. Budapesten és vidéken egyaránt történtek tragikus, emberéleteket követelő események. Novemberben és decemberben rendbontások és parasztlázadások, egyéb súlyos atrocitások történtek vidéken. A forradalmat éltető tömegtűntetések átmentek erőszakoskodásba. A parasztlázadások oka a rengetegszer beígért földosztások elmaradása volt. A katonai és polgári különítmények nem egyszer önhatalmúlag és önkényesen cselekedtek számos településen. Fosztogatások és megtorlások voltak Eperjesen, Muraközben, Galgócon, Kulán, Melencén, Törökbecsén, Facsádon, Jósikafalván, Munkácson, Látrányban, Adonyban, Miskolcon, Nyíregyházán. Egy lugosi repülőgép számos bombát dobott fosztogató román parasztokra. Az összesítések szerint 590 áldozatot kötnek a forradalmi eseményekhez. A forradalom során meggyengültek az államszervek és a hadsereg, melyek így képtelenek voltak biztosítani és megvédeni az ország területi integritását. A munkabeszűntetések miatt nyomasztóbbá vált a háború okozta áruhiány. A szénbányák elvesztése miatt majdnem két évig nem lehetett fűteni a lakóházakat. A Károlyi-kormánynak szembe kellett néznie a Monarchia összeomlásából, a közös ügyek megszűntetéséből és az önálló állami lét visszaállításából fakadó problémákkal – vagyis rendet kellett teremtenie az országban. A kormány igyekezett létrehozni az önálló külképviseleti szerveket, a pénzügyi és katonai ügyek saját igazgatási szerveit. A belső rend megszilárdítása érdekében már a fővárosban be kellett szolgáltatni a fegyvereket. A Nemzeti Tanács plakátjai a rend fenntartására szólították fel a katonákat, a munkásokat, a parasztokat és a polgárokat. A megalakított nemzetőrség végül helyreállította a rendet az országban.

A Károlyi-kormány a nemzeti függetlenséget nem trónfosztással akarta megvalósítani, hanem perszonálunióval. 1918. november 13-án IV. Károly az eckartsaui nyilatkozatában lemondott a magyarországi államügyek viteléről, és elismerte a magyar nemzet által választott államformát. Ugyanakkor IV. Károly magáról a trónról nem mondott le, amivel sok problémát okozott a későbbi kormányzónak, Horthy Miklósnak. A forradalom győzelme után rendezni szükségeltetett a jogfolytonosság, az államforma és az alkotmányosság kérdését. Novemberben széleskörű tömegmozgalom követelte a köztársaság kikiáltását és az ország demokratikus átalakítását. Ekkor már kikiáltották Ausztriában, Németországban és Csehszlovákiában a köztársaságot. Végül nálunk is föloszlatták a képviselőházat, berekesztették a főrendiház üléseit, és felbomlasztották a régi törvényhozás legfőbb pártját. A Magyar Nemzeti Tanács ideiglenesen alkotmányozó nemzetgyűlésként kinyilvánította a Néphatározatokban, hogy Magyarország szuverén és autonóm köztársaság. Magyarország innentől népköztársaság. (A szociáldemokrata köztársaság nem „szocialista köztársaság”; a „nép” szóval csak nyomatékosítani akarták a polgári Magyarország és az úri Magyarország közötti különbséget.). Törvénybe iktatták az általános választójogot, a sajtó-, az egyesülési és gyülekezési szabadságot, a földreformot. Ideiglenes jelleggel hozták létre azt a köztársasági elnöki tisztséget, amit csak 1919. január 16-tól tudott betölteni Károlyi Mihály gróf. Megszűnt a Pragmatica Sanctio, mint Ausztria és Magyarország közjogi viszonyát szabályozó alapelv – Magyarország alkotmányosan elszakadt Ausztriától. 1918. november 16. – 1919. március 21., az Első Magyar Köztársaság időszaka – ezt szűnteti meg majd a Tanácsköztársaság.

Lassan eljött az a szomorú pillanat, amikor Károlyi Mihály elárulta az őszirózsás forradalmat! Minden marxista, liberális és „nemzeti” történelemhamisítás ellenére a revízió az őszirózsás eszmeiség része volt. A forradalmat kirobbantó katonák, parasztok, munkások és polgárok többsége bízott abban, hogy a Károlyi-kormány, mely vállalkozott az őszirózsás mozgalom vezetésére, megvédelmezi a történelmi Magyarországot a területcsonkítástól. Károlyi ahelyett, hogy felvállalta volna a revíziót, megalkudott a külfölddel.

Az önálló külpolitizálás terén kizárólag Ausztria ismerte el a magyar köztársasági rendszert. A Károlyi-kormány tucatnyi diplomatát küldött a délszláv, a csehszlovák és az olasz államfőkhöz. Egyedül az olasz frontra vonatkozott a padovai szerződés. Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni antant haderőparancsnokával volt szükséges tárgyalni az országra vonatkozó fegyverszüneti előírásokról. 1918. november 7-én Belgrádba érkezett a Károlyi-delegáció. Cinikus és megvető volt a tábornok tárgyalási stílusa, mellyel érzékeltette, hogy nem sok jóra számíthat a delegáció. Az antant katonai konvenciója a Beszterce, Marosvásárhely, Baja, Pécs vonaltól északra kívánta visszarendelni a magyar egységeket. A kiürített területek közigazgatásával és az antantcsapatok magyarországi mozgásával kapcsolatos előírások súlyos károkat ígértek Magyarországnak. Károlyi Mihály aláírta a konvenciót, mert így kívánta megszerezni a Magyar Köztársaság nemzetközi elismerését. A szomorú valóság az, hogy a Károlyi-kormány ezek után nem rendelkezett számottevő hatalommal a történelmi Magyarország fölött. Károlyi a konvenció aláírásával tagadhatatlanul legitimálta az ország területi széthullását. Megjegyzendő: Károlyi még próbált alkudozni az antanttal, tiltakozott az ország megcsonkítása ellen, sőt még egyes területekre fegyveres csapatokat is kiküldött (pl. Székely Hadosztály), amelyek eredményesen verték vissza a kis antant egységeit. Ami igazán problematikus volt, az a Vix-jegyzék elfogadása. A Vix-jegyzék aláírásával…

Károlyi Mihály elárulta az őszirózsás forradalmat!

Természetesen ez nem volt törvényszerű: Károlyi Mihály lehetett volna Friedrich Ebert is; Magyarország követhette volna Németország példáját is. Friedrich Ebert szociáldemokrata politikus, az SPD vezetője volt; mérsékelten revizionista, szakszervezeti szocialista és liberális beállítottságú, akit hidegen hagyott a marxizmus ideológiai csatározásai. Elméleti teóriák helyett jobban foglalkoztatta, miként lehetne javítani a német munkásosztály szociális, kulturális és morális életkörülményein. Sajnálatosan támogatta Németország háborús törekvéseit, de a háború vége felé azért ő is belátta a vesztes békekötés elkerülhetetlenségét. Realista politikusként látta, hogy Németország megérett a demokratikus átalakulásra; Károlyihoz hasonlóan sürgette a szociális és demokrata reformokat. Ellenben gyűlölte a kommunistákat, és amikor a Spartakus, szélsőbaloldali szervezet kirobbantotta a forradalmat, összefogva a Freikorps-szal, leverte azt. A német szélsőbal mindmáig azzal vádolja Ebert-et, hogy elárulta a forradalmat, és a szemére vetik, hogy kivégeztette Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. A Spartakus-felkelés során a kommunisták halomra öltek rengeteg katolikust és reformátust, keresztényt – meg minden olyan ateistát, aki nem értett egyet a „szép eszme” céljaival. Végül is Ebert-nek megvolt minden indoka az 1919-es német forradalom leveréséhez. Ebert a kommunisták feletti győzelem után, mint a Német Birodalom elnöke és kancellára, végrehajtotta a szükséges demokratikus átalakítást; ez lett a hírhedt Weimari Demokrácia. Ebert csak felemás eredményeket ért el a reformok terén; a jobboldali junker réteg ott akadályozta, ahol csak tudta, így rengeteg probléma nem került megoldásra. Végül a liberális Gustav Stresemann politikája tette rendbe azt, ami Ebertnek nem sikerült. De hiába, a Nagy Gazdasági Világválság összezúzta azt, amit közösen elért Friedrich Ebert és Gustav Stresemann politikája. Aztán jöttek a nácik…

Károlyi Mihály viszont nem követte a Friedrich Ebert-i utat: ami meg is pecsételte Magyarország további sorsát! A magyarországi baloldal hol hallgatásba merül, hol menti a menthetetlent. Károlyi Mihály nem csupán az őszirózsás eszmeiség elárulása miatt problémás, hanem azért is, mert asszisztált Eduard Benes magyarellenes politikájához, és nagykövetként kiszolgálta a szovjet bolsevizmust. Mindezt pedig egy szóval mentegetni, miszerint „naivitás”, mely „megbocsátható”, a történelmi múlttal való szembenézés megkerülésére szolgáló kenyőcs! Szerencsére, míg Csunderlik Péter és balos történész társai mentegetik Károlyi végzetes baklövéseit, Salamon Konrád és Hatos Pál történészek már felvázoltak egy korrekt portrét Károlyiról.

1919. októberre a délszláv hadsereg elfoglalta Tolna, Somogy és Baranya megyék déli részét, Pécs, Bátaszék, Baja, Szeged városokat. A román haderő bekebelezte Erdélyt és az Alföldet. A demarkációs vonalat átlépő román, szerb és cseh katonai egységekkel szemben a Székely Hadosztály igyekezett szembeszállni Felvidéken és Erdélyben. Károlyi Mihály bár tiltakozott Ferdinánd Vix alezredesnél, de határozottan megtiltotta a katonai ellenállást. A kormány a végén nem rendelkezett bármikor bevethető, lojális hadsereggel. A tisztikar nagy része ellenségesen viszonyult a miniszterelnökhöz. Linder Béla, Böhm Vilmos és Stromfeld Aurél megpróbálta toborzással újjászervezni a hadsereget, de a csalódott katonatanácsok már nem hallgattak rájuk. Katonai szempontból impotens volt a Károlyi-rezsim, melynek következményeit jól foglalja össze Szijj Jolán, történész és levéltáros: 1919. január végére az idegen csapatok által megszállt országrészek és a maradék Magyarország határa nagyjából megegyezett az 1919. január 18-án Párizsban ünnepélyesen megnyitott békekonferencia által jóváhagyott későbbi határokkal.”

Jászi Oszkár még megpróbálkozott a „Keleti Svájc” tervezettel. Demokratikus államok szövetségére alapozva akarta megszervezni a Duna-medencét. Ausztria, Csehország, Magyarország, Illíria és Lengyelország vett volna részt a szövetségben. A tervezetében egyrészt Magyarország megőrizte területi integritását, másrészt biztosítva volt a nemzetek széleskörű autonómiája. A román küldöttséget vezető Juliu Maniu megvetően legyintett Jászi tervezetére. A „Keleti Svájc” koncepciót elsöpörte az új nemzetállamok öntudatos és agresszív nacionalizmusa.

A Károlyi-kormány támogatottsága nem volt stabil. A hivatalukból elűzött jegyzők, a régi rendőri és csendőri hivatal számottevő része szembefordult Károlyival. A revíziós propaganda szervezésére alakult társadalmi szervezet, a Területvédő Liga (TEVEL) és a leszerelt tisztek bajtársi gyülekezete, a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) határozottabb fellépést kívánt a kormánytól a kis-antant csapataival szemben.

A szociáldemokraták elfogadhatatlannak tartották a Vix-jegyzéket, ezért új kormányt akartak létrehozni a bolsevikok kormányba való bevonásával. Károlyi hallani sem akart a Kun Bélával való egyezkedésről, és ezért megtiltotta a bolsevikokhoz való közeledést a kormánytagoknak. A szociáldemokraták Károlyi háta mögött, annak tudta nélkül kiegyeztek a bolsevikokkal. Károlyi, mikor ez tudomására jutott, önként lemondott a kormányával, és a hatalmat átadta a „proletariátus” kezébe. Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla bolsevik vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Garbai-klikk a szociáldemokrata és a kommunista pártok egyesüléséből várta az igazi szocialista párt megszületését, de valójában Kun Béla útját állta minden szociáldemokrata és keresztényszociális kibontakozásnak. Kun Béla, mihelyt átvette Magyarország vezetését, leverte az őszirózsás forradalmat, megszűntette a forradalom pozitív vívmányait, és kiépített egy rövidéletű autoriter államot. Kun Béla hűen követte a lenini modellt: ahogy az orosz bolsevikok leszámoltak a mensevikekkel, úgy szorították margóra a magyar Lenin-fiúk a szociáldemokratákat. Ami a Kun-rezsim keze alatt megszületett ebben a vérzivataros időszakban, annak nem sok köze volt a szocializmushoz. Kun Béla valójában csak pontot tett az őszirózsás forradalom eszméinek elárulására, amit Károlyi Mihály és elvtársai vittek végbe, amikor meggyengítették a magyar hadsereget, aláírták a területi csonkításokról szóló okmányokat, és hagyták megszállni a magyar területeket. Az egészben a legszomorúbb az, hogy Kun Béla az irredenta Vörös Hadsereg megszervezésével és bevetésével felvállalta azokat a revíziós törekvéseket, ami Károlyi Mihálynak lett volna kötelessége.

Károlyi Mihálynak persze nem vitatom el a pozitív érdemeit: így az első világháborús törekvések ellenzését, az ország ősi függetlenségének megteremtését, a társadalom demokratizálását, a köztársaság alapjainak lerakását és a földosztást. De az őszirózsás eszmeiség meggyalázása menthetetlen és megbocsáthatatlan a részéről, mivel ezzel súlyos károkat okozott a demokrácia és a köztársaság későbbi híveinek, a baloldali tradíciónak, a polgári radikalizmusnak, és nem utolsósorban a nemzetnek. Valójában ő húzta az első ecsetvonást a vásznon: Károlyi Mihály elárulta, Kun Béla leverte az őszirózsás forradalmat, előkészítve a terepet Horthy Miklósnak, aki mindent megtett annak érdekében, hogy ne ismétlődhessen meg az őszirózsás fellángolás.

Miért jelentős a magyar történelemben az őszirózsás forradalom?

A modern magyar nemzetnek igazi alulról jövő forradalma ez. A magyar nép elemi erejű szabadságvágyának kirobbanása még akkor is, ha a forradalom élére került vezetői alkalmatlanok voltak a feladatra mind szellemi képességüket, mind erkölcsi magatartásukat tekintve. Máig nem történt meg a kanonizálása. A marxista történelemírás heroizálta a Tanácsköztársaságot, de az őszirózsás forradalmat nem. A jobboldali narratíva a trianoni békeszerződés okának egyenesen megjelöli a demokratikus forradalmat, ami felszínes és mellőz mindenféle árnyaltságot. A forradalom létrehozott egy rövid ideig tartó nemzeti konszenzust, mondhatni ismét megteremtette a modern magyar nemzetet. A főrendek aktívan szerepet vállaltak a trónfosztásban és a köztársaság kikiáltásában.

A célkitűzéseinek alappillére a magyar szuverenitás, az állampolgári szabadságjogok és a társadalmi igazságosság. A nemzeti önrendelkezés programja a független magyar minisztériumok, a nemzeti hadsereg, a nemzeti bank, a szuverén magyar állam. Ami az akkori geopolitikai helyzetben szükségszerű volt: egy olyan Magyarország, ami nincs alárendelve a Habsburg-dinasztiának! Mindez kifejeződött a trónfosztásban, a Monarchiából való kilépésben, a „királyság helyett köztársaság” ideájában, az osztrák hadsereg kivonulásában és a Kossuth-címer visszaállításában. A szabadságjogok programja a törvény előtti egyenlőség, az egyházak egyenjogúsítása, az általános választójog, az egyesülési és gyülekezési szabadság, a teljes vélemény-, sajtó- és szólásszabadság, a többpárt-rendszer, az egyenlő és titkos választások. A társadalmi igazságosság programja az általános adózás, az úrbéri viszonyok megszűntetése, a földosztás, a nyolcórás munkanap, a gyermekmunka betiltása, a munkanélküli segély, a beszolgáltatások megszűntetése. Röviden: út egy szolidáris nemzetközösségbe.

Az őszirózsás forradalom győzött itthon, de elbukott a kedvezőtlen nemzetközi helyzet és a külföldi beavatkozás miatt. A forradalmi elit árulása, a román-csehszlovák invázió, az orosz állam által finanszírozott bolsevikok aknamunkája és a feudálkapitalista ellenforradalom darabokra törte a köztársaságot. A magyar nemzet nem számíthatott segítségre: míg 1848-ban az európai nagyhatalmak a Habsburg Birodalom fenntartásában voltak érdekeltek, 1918-ban a feldarabolásában. Anglia és Franciaország nem minket, hanem a románokat és a csehszlovákokat támogatta diplomáciailag és katonailag. A forradalom bukását követte a visszarendeződés, a restauráció, de nem lehetett megfeledkezni azokról a progresszív társadalmi célokról, amelyeket fegyverrel vívott ki magának a magyar nép. Az első kedvező történelmi helyzetben realizálódtak ezek a célok. Azok a katonák, parasztok, munkások, polgárok, sőt nemesi származásúak, akik kitűzték a sapkájukra az őszirózsát, a mellényükre a kokárdát, elszántan küzdöttek a nemzeti önrendelkezésért, a polgári szabadságjogokért és az igazságosabb társadalomért. Mindezen célok a közös minimum, ami felette áll a politikai pártok mindennapos csatározásainak.

Az őszirózsás forradalom jelenti azt a pontot, amihez viszonyítva tisztában vagyunk vele, kik vagyunk politikai közösségként. Köztársaságként.

2,

A piarista Schütz Antal professzor szerint Prohászka Ottokár a magyar katolikus reneszánsz neobarokk jelensége. Prohászka a filozófia terén az irracionális, az érzelmeket és az életet középpontba helyező, molinista teológiájának szubjektív misztikáját szembehelyezte az absztrakt formális megismeréssel. Műveiben még ma is érezhető a barokk hangulat, pátosz és ritmus. Szomorú módon Prohászka egyfajta szellemi előkészítője volt az 1918-1919-es forradalmakat követő újkonzervatív rendszernek. Prohászka sírfelirata: „Apostolus et praeceptor Hungarie” – vagyis „Magyarország apostola és tanítómestere”. Prohászka az evangéliumi ember, aki bizonyítja az életével és a tanításaival, hogy a modern világban lehet és kell élni az evangéliumot. Szellemi érdeklődésének a perspektívája be volt állítva a végtelenre. A katolicizmust, mint egyetemes életelvet és életfilozófiát, igyekezett realizálni az individuális és kollektív lét egész vonalán. A prédikációi szerint élte a mindennapjait, és alázatos maradt minden körülmények között.

Most, hogy rátértünk a székesfehérvári püspökre, előre jelzem, nem kísérlem meg a Prohászka-problematika feloldását. Célom, hogy a magam szerény eszközeivel elősegítsem a higgadt és körültekintő feldolgozást, mely nélkülözi az apologetikus indulatot. A vállalás nem kockázatmentes, hiszen ma nagy a dívatja a történelmi események és személyek feketén-fehéren való láttatásának. A marxista történelemírás a Prohászka fasiszta ideológusként való beállítása mellett abszolutizálta a „keresztény nemzeti kurzus” intellektuális kiszolgálását, teljesen letagadva a püspök őszirózsás tevékenységét. A szocializmus ellenségének ábrázolták Prohászkát, miközben ő indította el útján a magyarországi keresztényszociális mozgalmat. A kényes pont életművében az antiszemitizmusa, melynek a révén a marxista szakirodalom hazug módon fajgyűlölőnek állította be a püspököt. A magam részéről siralmasnak tartom, ahogy bizonyos katolikus és jobboldali értelmiségiek mentegetik Prohászka antiszemitizmusát. Amikor a szélsőjobb megemlítődik Prohászka kapcsán, akkor felbukkan a „félreértett antiszemitizmus” szópárocska, vagyis az, hogy a szélsőjobb „félreértette” az antiszemitizmusát. Valójában nem értelmezi félre, hanem következetesen alkalmazza a keresztény antiszemitizmust. A keresztény antiszemitizmus ezen sajátos katolikus-jobboldali interpretáció szerint jogos, érthető és igaz. Miközben igazából semmi keresnivalója a 21. században, ahol a humánum törvényei ellen való, ha valakit a származása és a vallása miatt igyekeznek kiütni a nyeregből. A jobboldali narratíva tagadta az antiszemitizmusát, a szélsőjobb pedig pozitív örökségként dédelgette a püspök ócska zsidózás-gyűjteményét. (De hát mi mást őrizne meg a magyar szélsőjobb a prohászkai örökségből, mint ami ócska, megfelelve saját erkölcsileg lapos természetének?) Prohászka Ottokárnak voltak rosszabb pillanatai. (Bibó Istvánt sem a kezdeti zsidó- és németellenes kirohanásaiért becsüljük és tiszteljük a magyar szellemtörténetben.) „Prohászka ugyanis sokak szemében tabu, akiről vagy jót, vagy semmit; akiről csak a rajongás felső fokaiban lehet beszélni; akinek minden lépését és minden szavát olyan föltétlen tisztelettel kell bámulni és javallani, mintha nem is ember lett volna, hanem minden bírálaton fölülálló angyal.” (Rónay György). Prohászka nem volt kevesebb ember az antiszemitizmusa miatt, ugyanakkor antiszemitizmusa nem érték az életműben.

Prohászka, mivel kapcsolatban állt a realitásokkal, döntő szerepet látott a politikában. Mindenképpen szerette volna előkészíteni a katolicizmus politikai térfoglalását. Spirituális faktoraként működött a magyar katolikus politikának. Naivan hitt abban, hogy a gondosan kidolgozott politikai programja, mely nem realizálódhatott sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla országlása alatt, majd megvalósul az ellenforradalom vezére, Horthy Miklós zászlaja alatt. A székesfehérvári püspök azt várta a „keresztény nemzeti kurzus”-tól, hogy teljesíti a keresztény megújhodás óhaját, és létrehozza a jézusi alapelveknek megfelelő társadalmi berendezkedést. Amire még rejlett lehetőség az őszirózsás forradalomban, még csírájában sem volt meg az ellenforradalmi rendszerben. Prohászka pályáján az 1919 utáni időszak, bizonyos pozitív eredményei dacára, hiba, elcsúszás, tragédia. A püspök folytatta addigi működését, a keresztényszocialista program megvalósításának kísérletét. Csalódására, a Horthy-rezsim távol állt az ő keresztény, nemzeti és szociális elképzeléseitől. A feudálkapitalizmus gazdasági és társadalmi szerkezetében végbemenő modernizáció masszívan bebiztosította a nagytőkés-nagybirtokos réteget.

Az 1919 utáni időszak után jött a „neobarokk társadalom” (Szekfű Gyula), a „görénykurzus” (Szabó Dezső), a „keresztény kurzus keresztények nélkül” (Prohászka Ottokár), a „hárommillió koldus országa” (Ady Endre). A Horthy-rezsim azt ígérte a győzelem kapujában, hogy megteremti a nemzet egységét. A keresztényszocializmus felhívta a figyelmet, hogy a társadalmi összefogás nem korlátozódhat a szűk középosztályra, hanem be kell kapcsolni a szélesebb rétegeket a nemzet életébe. Az organikusan építeni akaró kereszténydemokraták nem voltak képesek széles népszerűségre szert tenni a középosztály, a munkásosztály és az értelmiség köreiben. A Trianon utáni harmadik nemzedék elmenekült a fájdalmas valóság elől az 1848 előtti barokk fantáziátlan kópiájába. A neobarokk épületek tökéletesen megjelenítették a társadalom neobarokk gondolkodásmódját. A neobarokk stílus gyökereiben eltért a 18. századi magyar barokktól. A horthysta elit a forradalmak népbarát frazeológiájának ellenpólusaként elfordult a szegény néptömegektől. A rendszerhű művészek barokkosan, nagyúri formákban alkottak, radikálisan elidegenedve a realitásoktól. A gentry életforma és a súlytalan tekintélytisztelet szervesen beépült az elitek élet- és gondolkodásmódjába. A neobarokk hívei külsőségben és mentalitásban csatlakoztak az 1848 előtti nemességi tradíciókhoz. Azok a rétegek, akik felküzdötték magukat a hatalomba, felvették a régi nemesi formákat, ruházatot, építészetet, címeket, rangokat, kasztokat. A szelekció és a kontraszelekció mellett a tekintélyelvűség biztosította a rendszer stabilitását. A tekintélynek nem volt súlya, mert nem volt kiharcolva, hanem egyedül a pozíció, a dekórum, a cím és a rang biztosította a meglétét. A Széchenyi-féle reformkonzervativizmusnak, aminek Szekfű Gyula is a híve volt, nyoma sincs ebben az újkonzervativizmusban. A neobarokk azt konzerválta, ami destruktív és dekadens: a harmadik nemzedék beteges örökségét. A társadalmi és állami életben beállt a krízis.

A 18. század barokk hordozója a katolicizmust képviselő ellenreformációs egyház. Magyarországon a barokk és a katolicizmus képviselője Pázmány Péter volt a 18. században, s a neobarokk és az újkatolicizmus képviselője Prohászka Ottokár volt a 20. században. A századfordulótól mélyreható, a katolikus hívek erejét és aktivitását megnövelő változáson ment át a katolicizmus. De a magyar politikai katolicizmus nem ért el akkora sikereket, mint az osztrák keresztényszocialisták politikai aktivizmusa. A katolikus magyarság többsége kívül maradt a politikán. A katolikus öntudatra nem az egyre életidegenebb pártpolitika, hanem a transzcendens vallási világnézet ébresztette rá az embereket. A keresztény öntudatosodás jelentős megindítója Prohászka Ottokár, akinek a beszédei és az írásai felébresztették a magyar katolikus közeget az alvó állapotból, s rávezették őket az élő hitre, a pozitív katolikus életmódra. Az agrárlakosság és az ipari munkásság érdekében intézett érzelemdús beszédei miatt elnevezték a szegénység lángszavú apostolának. Sajnálatosan radikalizmusát maga alá temette a neobarokk propagandagépezet. Prohászka célja volt a keresztényszociális világnézet intézményes realizálása, ami elbukott a feudálkapitalizmus ostroma során. A püspök nem jutott diadalra a politikában és a gazdaságban. A katolikus társadalomszemlélet elvárta az államjog és a kormányzás terén a természetjogi és valláserkölcsi elvek érvényesítését – végrehajtása nem volt túl következetes, sokkal inkább felszínes. A Horthy-rendszer korrupt és gyarló működése nem elégített ki egy hithű katolikust sem.

Prohászka Ottokár elhunytakor megkezdték összegyűjteni a szentség tanúságára utaló adatokat. Díszes albummal adózott a Horthy-rendszer az emlékének. Fiatal katolikus értelmiségiek vállalkoztak szellemi örökségének ápolására. A Prohászka Ottokár Társaság lett a bölcsője az 1930-as évek reformkatolicizmusának. A Prohászka-örökségért 1935-ben indult meg a küzdelem a kereszténydemokraták és a szélsőjobboldaliak között. A kereszténydemokraták felfedezték a prohászkai életműben a katolikus rendszerkritika és a keresztényszocialista alternatíva forrását. A nyilaskeresztesek átértelmezték hungarizmusát, és átvették antiszemitizmusát. Prohászka fellazította és erjesztette az addigi hazai katolikus konstrukciót. Ezért merész szituációkban könnyedén átértelmezhetőek nézetei, ami által igazolhatja ugyanazt a kijelentést és annak cáfolatát. Nem véletlen, hogy többféle olvasata létezik a tanainak.

Az 1940-es évek elején kezdeményezték szentté avatását az egyházi fórumon. Serédi Jusztinián kora egyik legtekintélyesebb kánonjogásza, aki egy évtized alatt nagy mennyiségű tudást szívott magába a Római Kúrián. Eleve aggállyal viseltetett a szentté avatás ügyével kapcsolatban, mivel Prohászka még mindig egyházi indexen volt. Rákérdezett Rómában, mi a Kúria álláspontja elődje ügyében. A válasz, miszerint Prohászka három műve még mindig indexen van, nem kivitelezhető a szentté avatási eljárás. Miután a püspöki kar megkapta Rómából a választ, leállította a mozgalmat. 1975-ben egy katolikus történész, Adriányi Gábor kérte a vatikáni Hittani Kongregációt, hogy tegyék számára elérhetővé a Prohászkára vonatkozó iratokat, tanulmányozás céljából. Az iratokat nem kapta meg, de jelezték neki, hogy az indexre tétel már nem akadálya a szentéletűség bizonyításának. A szentéletűség a kánonban már nem jelentett tévedhetetlenséget. Adriányi ezek után inspirálta a magyar egyház hivatalos fórumait Prohászka szentté avatásának újbóli megindítására. Azóta is csönd van az ügyben!

Érdekes fejlemény még az értékelés ügyében a Prohászka Ottokár szobor sorsa. A főváros szívében, Károlyi Mihály palotájában állították fel a szobrot. 1946-ban hazatért Károlyi egy általa demokratikusnak remélt Magyarországra. A palotájába való visszaköltözéskor követelte, hogy távolítsák el a Prohászka-szobrot a kertből. Faludy György négy trockista segítségével ledöntötte a szobrot. A pesti hívek virágokat hordtak a torzóra egyfajta vezeklésként az eseményekért. Károlyi Mihály kis idő elteltével megtapasztalhatta a saját bőrén, hogy a kialakuló bolsevik rendszer őt ugyanúgy nem tolerálja, mint ahogy Prohászka Ottokárt sem. A sztálinizmus igazából nem adott teret semmiféle őszirózsás eszmének, így a két valaha ígéretes őszirózsás ideológus, Károlyi Mihály és Prohászka Ottokár is mehetett a szellemi hulladékkonténerbe. A Prohászka-szobrot amúgy a tisztelői észrevétlenül felállították a neki emelt emléktemplom kertjében.

Még valamit ki kell emelnünk a prohászkai életműből, mielőtt rátérnénk az őszirózsás forradalomban betöltött szerepére. Enélkül a tovább tárgyalandók érthetetlenek lennének az értő olvasó számára. Mindez pedig a tradíció és a progresszió, a hagyományelvűség és a haladáselvűség szintetizálása a teória és a praxis terén. Ez különösen nehéz annak tekintetében, hogy az aktuálpolitikai csatározások során mind a „hagyomány”, mind a „haladás” fogalma kiüresedett és elhasználódott.

A „hagyomány” fogalma negatívan átértékelődött a történelem során, köszönhetően a rengeteg kisajátításnak. A „hagyomány” fogalma kapcsán felkapaszkodik fantáziánk színpadára egy öltönyös, cilinderes, sétapálcás öregúr, aki rendíthetetlenül historizál, vissza-visszaréved a múltba, romantikusan viszonyul a környezetéhez, szentimentálisan elmorzsol egy könnycseppet, életidegen módon kommunikál az emberekkel, maradian beszél a világ dolgairól, irracionális dühvel ront a változás jeleire, és hamis előítéleteit hirdeti. Legrosszabb esetben egy Pozsonyi Ádám-szerű paródia, aki rosszindulatúan azt mondja a Metallicára és a Depeche Mode-ra: mi ez a ricsaj? Pedig a hagyomány nem ez az öregúr, a paródia pedig főleg nem!

A hagyomány az értékek megőrzése, konzerválása és továbbadása. A tradíció idő és tér felett álló, a Teremtőtől eredeztethető szellemi realitás. Minden nemzedéknek kötelessége kifejteni ezt a szellemi realitást térben és időben úgy, hogy közben hozzáidomítja az adott kor kulturális és civilizációs állapotához. A hagyomány fontos alkotórész, „a teleológia szerinti haladásnak, Isten történelemben való tervének kibontásához” (Szász). Az, aki konfrontálódik a hagyománnyal, az útját állja a fejlődésnek is. A liberalizmus apologétái, a „szabadgondolkodás” jegyében megtagadták a Teremtőt, vele együtt pedig az objektív értékek autoritását, és helyette az individuum belső értékítéletét helyezték a középpontba. A liberalizmus egy sajátos önellentmondás, mivel úgy kívánja szolgálni a haladást, hogy közben ellene hat a fejlődésnek. Bizonyos szinten ebből eredeztethető az általa kifejtett kultúra- és civilizációrombolás. Az ideális kereszténység a nyitott szeretettel fenntart egy személyiségközpontú dinamizmust, s felépít egy harmonikus személyiséget és közösséget. A Felvilágosodás egy értelmetlen célt követve kísérletet tett a kereszténység felszámolására. A Felvilágosodás egyik teremtménye, a liberalizmus által kínált individualizmus egy önmagába zárkózó önzés, ami tagadása az igazi életnek, és akadálya az igazi fejlődésnek. A liberalizmus szentélyéből közénk sétáló individualizmus valójában a pusztulásban való gyönyörködés, a valódi szolidaritás hiányán való kisstílű örömködés.

 

„A tekintély, a törvény, a száraz jog, ezek csak gubói a léleknek, de a szárnya a szabadság; mihelyt szárnyunk megnőtt, ne respektáljuk a gubót! Ki fogja a jégvirágot siratni, mikor már a muskátli virít ablakában?

Lehet-e már most ezt a kettőt egymással összhangba hozni?

Csak az kételkedhetik erről igazán, aki még nem értette meg önmagát s nem találta meg a maga helyét a mindenségben. Az kételkedhetik csak erről, aki így következtet: szabad vagyok, érzem; tehát határtalan, végtelen, korlátlan, föltétlen vagyok; kár, hogy nem teszi hozzá: tehát formátlan vagyok. Pedig hozzá tehetné. Forma és alak, mi legyen az egyéb, mint határvonal és korlát; s ahol nincs korlát és keret és határ, honnan kerüljön oda a forma? Már pedig ami formátlan, az csúnya. Határvonal, korlát, tempó, arány, viszony, összhang nélkül semmi sem szép a világon; mivel pedig a szabadságnak is szépnek s formásnak kell lennie, azért korlátoltnak, határoltnak s arányoltnak kell lennie.

Tiszteljük tehát a szabadságnak nemes és szép formáit s utáljuk meg a csúnyát s a nemtelent, ami a szabadságnak tagadása volna; ne keressük a szabadságot másutt, mint a nemesnek, igaznak s szépnek kereteiben. Szabadon ostobát s rosszat cselekedni, - szabadon helytelent s hazugságot mondani, - szabadon garázdálkodni, pusztítani s rontani, lehet; de tulajdonképpen az ostobaságnak, hazugságnak, gonoszságnak a szabadsághoz csak annyi köze van, mint az árvíznek a májusi esőhöz; víz mind a kettő; de az egyiknek nyomában halál és rothadás, a másiknak kíséretében élet és virágzás jár. ’Szabadon elfajulni, elzülleni, elrothadni’, ily összeköttetésekben bűn a szabadság nevét emlegetni. Mert mindez nemlét és tagadás; ami pedig lét, erő és élet, az formás szabadságnak örvend s a szépség géniusza őrködik éppen a formának határain! Aki e géniuszt elriasztja s a korlátot összetöri, az a gondolatba tévelyt, az egyénbe bűnt, az életbe romlást plántál. Exlex dolog nincs a világon, akár arkangyal, akár szentjánosbogárka legyen, akár gondolat, akár epeömlés legyen. A helyes viszonyt, a harmóniát, a mindenség rétegein és emeletein végigvonuló folytonosságot egy ponton sem szabad tagadnunk; kivált pedig nem szabad a szabadság nevében a gondolatot a tévely sötétségébe s az egyéniséget az elfajulásba kergetnünk... De ki is kételkedhetnék arról, hogy a szabadságnak is van mértéke? Hogy azt is a valóság, az igazság, a szépség keretezi?... Keretek közt mozog s alakul ki a szabadság mindenütt; tehát formásnak kell lennie, akár a gondolat, akár a lelkiismeret, akár az egyén, akár a politikai élet szabadságáról legyen szó. A gondolat szabadságának formája az igazság; a lelkiismeret szabadságának formája az erény; az egyéni szabadság fegyelmezett, harmonikus egyéniséget keres s a politikai szabadság sürgeti a tekintélynek harmóniáját az egyéni szabadsággal.”

(Prohászka Ottokár)

 

Progresszív a kereszténység, ha a haladás valódi. A kereszténység nem támogatja a forradalmi utópiákat. Az igazi haladás az, amikor az emberiség úgy használja fel a természet erőit, hogy az megfelel a Teremtő törvényeinek, és szolgálja az emberiség érdekeit. A kereszténység nem rendeli alá magát a szélsőséges technicizmusnak, az értelemnélküli újítási szellemnek, a gépek bálványozásának. A keresztény világnézet szerint nem az anyagi fejlettség a leglényegesebb mozzanata a haladásnak. A haladás legfontosabb iránya a lelki javak kibontakozása, az erkölcsi tökéletesedés, a szentség állapotának elérése. A kereszténység haladás-interpretációja fontosabbnak tartja a spirituális fejlődést az anyaginál. Ez nem meglepő, hiszen a kereszténység spirituális alapú, nem pedig materiális. A keresztény világképben a világunk a siralom völgye, mely átmenetet képez a Mennyek Országába. A forradalmárok viszont úgy képzelik el a haladást, mint ami földi paradicsomot hoz létre a Földön. A forradalmi ideológia ugyanakkor egyre inkább anti-spirituális – a földi javakra koncentrálva nem foglalkozik az örökkévalósággal. A keresztényszociális gondolkodásban a kereszténység egyfajta megkerülhetetlen feltétele az igazi fejlődésnek és haladásnak. A politikai katolicizmus szerint pedig az emberiség haladásának egy fontos központja a Katolikus Egyház.

 

„Lehet-e a keresztény világnézetet beleállítani a mai kultúrvilágba? Ez az én problémám. (…)

A törtető koroknak ragyogó eszméik, nagy erényeik, bűneik s forró szenvedélyeik vannak, melyektől elváltozik a fölfogás s az ízlés s új irányt nyer az érdeklődés. A modern korszaknak is van sajátos szelleme, mely oly benyomást tesz ránk, mint egy önhitt, merész, kíméletlen ember arca. Más ember, más arc; más korszak, más szellem. E szellemtől függ a korszak élete s világa. Nem a dolgok változnak el, hanem a megvilágítás, - nem az érvelés logikája, hanem a lelkek fogékonysága vész a tárgy s a hagyományos érvelési módszer iránt. Ez erőszakos lelkületben rendesen az érzelmi elem van túlsúlyban. A szenvedély nagy érzésekkel dolgozik s lelkesülésében a fanatizmus túlzásai jelentkeznek. Csak a maga nyelvét érti s idegen beszéden nem töri fejét; aki beszélni akar vele, attól követeli, hogy tanulja meg az újkor nyelvét.

Én beszélni akarok a modern emberrel; de értem-e érzését és nyelvét? Értem-e befejezetlen lelkének botránkozásait és vádjait? (…)

Nehézségeket lát mindenütt, mert félreértésekkel kínlódik. A tekintélyt az egyéniség sírkövének, a formák harmóniáját béklyónak ítéli; a kedély bensőségét síró, beteges hangulatnak, a hagyományokhoz való ragaszkodást türelmetlenségnek nézi. Nagyot a kereszténységben nem lát sehol s elkeseredésében már az az érzés is kerülgeti, hogy ugyan korszerű s világravaló-e még egyáltalában a kereszténység?

Nem lehetne-e már most e szomorú s szerencsétlen állapoton lendítenünk? E benyomásokon tépelődve az a gondolatom támadt, melynek Kunovszky adott némi kifejezést, midőn írja: «Ha a vallásosságot föl akarjátok ébreszteni, járjatok iskolába a Sixtina-kápolnába; öltöztessétek szépségbe az igazságot s lendületet adtatok a vallásosságnak». (Durch Kunst zum Leben.) Nekem pedig az a nézetem: állítsuk a régi igazságokat modern megvilágításba, hozzuk közelebb a mai kor érzéseihez s mi is föllendítettük a vallásosságot. Hogyne volna a kereszténység világra való, mikor oly mély, oly isteni, mikor a fölség méltósága s a szépség igézete van rajta; mikor tele van erővel, szeretettel, irgalommal, türelemmel!

Mikor oly isteni s ugyanakkor oly emberi! Misztériumoknak épít dómokat s befuttatja azokat a kultusz fölfutó rózsakoszorújával; szereti a gyermekek alázatát s dicsekszik a hősök vérével. Nem vagyunk-e már udvarképesek, mi, kik Európát trónra emeltük?”

(Prohászka Ottokár)

 

Prohászka szerint a helyes világnézet kizárólag vallásos. A vallás adhat abszolút értékeket a „plaszticitásban változó, haladó világ relatív valóságai helyett” (Szász). A vallás egy olyan rendszer, amelyen keresztül az ember értéket és rendet visz a valóságba. A vallás adta középpont, amihez nyugodt szívvel viszonyíthatunk minden létezőt, a személyes Isten. A személyes Isten, mivel ő maga az örökkévalóság, a szépség, a jóság, az igazság és a szentség, vagyis Mindenható, nincs kitéve a változásnak. A személyes Isten elkülönült a teremtett világtól, de közénk jött és egyesült velünk a megtestesülés misztériumban. A Teremtés nem teljesedhet ki az Ő kegyelme nélkül. Önmagában újjáalkotott és áthatott minden létezőt. Az Úr áttörve tulajdon egzisztenciánkon, az értelmünk, érzelmünk, akaratunk, emlékezetünk és ismereteink révén emelt korlátokon, beavat minket Önmagába. A deizmus, teizmus, ateizmus, panteizmus, agnoszticizmus „igazságai” között gyötrődő emberi léleknek biztos támaszt és vigaszt nyújt az elküldött Vigasztaló által – ha elfogadja ezt a támpontot.

 

 „Csak a világnézet kialakításával kezdődik az ember; addig az ember csak név, csak szám, de nem lélek. Világnézet pedig ott kezdődik, hol az a valaki, ki a világot nézi, észreveszi, hogy ez mind nem ő, hogy az mind más...

Nekünk tehát erőteljes, lendületes, bensőséges, hatalmas világnézet kell. Hatalmasnak kell lennie, mely az élet mélységes mélyeiből törjön föl s megrendítsen s magával ragadjon; lendületesnek kell lennie, mely az égbe emeljen s élni, s tenni tanítson; bensőségesnek kell lennie, melynek szavára, mint ezüstharang-szóra mosolyra fakadjon az öntudat s öröm s béke lejtsen végig a lelken s mindenekfölött pedig igaznak, tehát reálisnak s egyben ideálisnak kell lennie, mely az embert az Isten gondolatai szerint kialakítsa s méltósággal koronázza.

Erőteljes, lendületes, bensőséges, reális s ugyanakkor ideális világnézet csak a vallásos világnézet lehet; mert csak a vallásos világnézet öleli föl a mélységet, a létnek, a világnak mélységét, ahol az ő forrásai fakadnak…

Ki is akarna e nélkül világnézetet formálni? Aki azt akarná, falusi kovács pörölyével fogna hozzá áttört művű, cizellált, gót kehelynek kialakításához...

A világnézetnek okvetlenül kell vallássá szublimizálódnia. Amely világnézet vallássá nem válik, az még ki nem virágzott; annak sem dísze, sem értéke nincs; az egy oly inda, mely a földön leúszik. Azon az alacsony fokon erőteljes gondolat nem terem, s a még romlatlan lélek azt a poros laposságot ki nem tartja: neki ösztönszerűen emelkednie kell. Alacsonyságban csak addig marad, míg kenyeret és pénzt keres; mihelyt a megélhetés gondjain túlra emelkedett, szívének érthetetlen mélységeiből hangokat hall s a mindenség óceánjáról szózatok suttognak féléje, melyek azt hajtogatják, hogy honnan, hová s minek élünk? E szózatoktól a léleknek azonnal szárnya nő s repül. Igen, ezek azok a bűvös, titokzatos hangok, hogy honnan, hová, minek?”

(Prohászka Ottokár)

 

Az idő- és térfeletti igazság megtestesülés nélkül elvont metafizikai absztrakció és életidegen ideológia. Az igazság csak a valóság helyes érzékelése és értékelése által képes megtestesülni világnézetként. A modern katolicizmus képes értéket vinni a társadalomba. Egyedül keresztény emberek által virágozhat fel a nyugati civilizáció – tanúsítják a középkor évszázadai. A kialakított világnézet viszont megköveteli a korszerűsített Egyházat. A szükséges apostolság a jelenlegi társadalmat megérteni, megszólítani és meggyőzni képes, modern és korszerű – vagyis élhető.

 

„Értsük meg tehát a helyzetet s állítsuk bele a kereszténységet a kultúrvilágba, megfelelő belátást teremtvén a régi igazságokba s érvényesítvén azokat a modern érzésben. Kössük össze a természetet a természetfölötti világgal, a szabadságot a tekintéllyel, a földi célokat az örök céllal. Ne rögzítsük az örvényeket, hanem építsünk rajtuk hidakat. Ne hegyezzük ki az ellentéteket Egyház s kultúra közt s ne azonosítsuk a kultúra művét a hitetlenséggel; hanem tartsunk feléje s segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken igaz, mély, pünkösdi hitünk őserejével s melegével...

Az apostoli lélek e kiolthatatlan hevével s a krisztusi szeretetnek ez energiájával állok bele a kultúrvilágba; nem nézek vissza vágyódva se Jusztin császár, se Nagy Károly, se III. Ince korába, hanem előre nézek, hová az Isten gondolatai irányulnak. Száműzetni, exkommunikálni nem engedem magamat e kultúrvilágból semmiféle maradiság címén, akár tudományos, akár művészeti, akár erkölcsi vagy szociális mankó alapján. Fölemelem szavamat a haladás fanatikusai ellen, kik az elváltozott érzés nevében mondják: ’Önöknek már befellegzett; nem értjük nyelvüket’. Az ördög-szigetére a vallást, az egyházat nem engedem eltoloncoltatni; ez is deportáció s nem tiszta munka. Annál inkább megkísértem rámutatni arra a fejlett, öntudatos vallásosságra és erkölcsiségre, melyet a világba bele kell állítanom, valamint azokra az értékes elemekre s arra a sok új nézőpontra, melyekkel meg kell barátkoznom, hogy egymást megértsük és segítsük.

Így érvényesül majd hitünk s vallásosságunk a modern világban is régi hódító erejével.”

(Prohászka Ottokár)

 

Prohászka meghirdette a vallás és a tudomány harmóniáját, s megkövetelte a klerikus-laikus közötti éles határ megszüntetését az Egyháztól. Ekkor még fennálltak bizonyos társadalmi-gazdasági keretek, amikről a Vatikán bürokratái úgy hitték kényelmesen, fennmaradnak az idők végezetéig. A liberalizmus és marxizmus részigazságokra és relatív igazságokra, mint „szolidaritás” és „szabadság”, építette fel a saját ideológiáját. A szelet azért volt képes kifogni a kereszténység vitorlájából, mert a keresztény egyházak elvilágiasodtak, és nem tettek erőfeszítéseket az evangéliumi igazságok realizálásának irányába. Prohászka szerint hatalmas üres teret hagyott maga mögött a liberalizmus, amit a marxista szociáldemokrácia igyekezett kitölteni, kielégülést ígérve a hatalmas tömegeknek. A székesfehérvári püspök szerint csak a kereszténység képes meghaladni a kapitalizmust és a szocializmust. A személyközpontúság, a közösségiség és a karitasz keresztény elveinek realizálása által valósítható meg a társadalmi igazságosság.

Prohászka modernizmus-kritikája ellenére nem hagyta magát megtéveszteni a hamis dualizmustól. Dialógust kezdeményezett Jászi Oszkár irányába, mely dialógus célja nem a másik legyőzése, hanem inkább egyfajta felhívás közös munkára. A korabeli Katolikus Egyház magyar képviselői felháborodottan elhatárolódtak Prohászkától, amiért az dialógust kezdeményezett a polgári radikálisok felé. Körülbelül ezen a színvonalon állt a „boldog békeidők” katolicizmusa!

De azért voltak elismerő hangok is a magyar katolicizmuson belül:

 

„Az első nagy lökést a rekrisztianizáció felé Zichy Nándor indításai után főleg Prohászka Ottokár adta a magyar katolicizmusnak. Eredményeit tüneményes tudásán, szellemiségén, sugárzó erején és magával ragadó ékesszólásán kívül jórészt annak köszönhette, hogy kezdetben tudatosan óvatos volt. Sokan akkoriban rossz katolikusként vádolták Prohászkát s gyakran hangzott a bíráló szó, hogy amit a szószéken mond, azt nagyrészben akár egy protestáns vagy zsidó szószéken is elmondhatta volna. De Prohászka nagyon jól tudta, mit csinál; tudta, hogy félrenevelt hallgatósága a teljes igazságot akkor még nem viselte volna el s okos alkalmazkodással egyelőre beérte azzal, hogy olyan igazságokat hangoztatott s olyan formában, amelyeket a hittől, igazságtól messze eltávolodott kor is megérthetett. A zsidó és szabadkőműves sajtó ujjongott s tapsolt Prohászkának s őt szívesen játszotta ki a határozottabb hangokat pengető többi hitszónokkal szemben. De Prohászka elérte célját: kényszerítette a templomtól elszokott társadalmat arra, hogy felfigyeljen a katolikus pap és püspök szavára, hogy újra elkezdjen érdeklődni a nagy kérdések iránt, amelyeket ő egyelőre burkoltan, de mégiscsak szőnyegre hozott s észrevétlenül új nimbuszt, tekintélyt, népszerűséget font az egyházi igehirdető homloka köré. Prohászka előtt divat volt a pappal és egyházzal szóba sem állni, viszont Prohászka óta divat lett az Egyház és a templomi szószék: ez volt a nagy apologéta első óriási diadala és teljesítménye.”

(Bangha Béla)

 

Prohászka a szent páli elvet alkalmazta a modernitás kritikája során: megtartani a jót, a rosszat lecserélni a jóval, még jobbá tenni a jót! Az Egyház azért egyetemes, vagyis katolikus, mert alapelve szerint minden ember meg lett hívva az Örömhírre. Minden gondolatban van valami jó töredék, amit megnemesíthet az erre alkalmas személy. Megnemesíteni egy gondolatot annyi, mint szeretettel fordulni afelé. A horthysta elit erőszakkal kialakított egy rendszert, egy hamis társadalmi konszolidációt, de ezzel nem oldotta meg a súlyos társadalmi problémákat, hanem besöpörte a szőnyeg alá. Prohászka viszont észlelte a szenvedő ember problémáit; a szegénységre nem volt vak. A maga egyszerű módján segítette is a megnyomorítottakat és megszomorítottakat. Küzdelme által megindult sok kezdeményezés, mint például a Szociális Missziós Társulat. Az általa felfrissített népmissziók, lelkigyakorlatok, egyházközségek, az ezek mögött álló személyes lelkiség, váltak alapjaivá az 1940-es évek végéig tartó hazai katolikus újjászületésnek. Még a református táborban is akadtak csodálói tetteinek és szavainak.

 

„Az állam, a társadalom, a nemzet, sőt az egész emberi nem megújulása egy élő, élhető (korszerű) világnézet alkalmazásával, vagyis az örök – idő és térfeletti – értékek világba testesülése, s ezáltal a térben, időben létező teremtés fejlődésének az elősegítése csakis a lelki és egyházi megújulással kezdődhet el. Ehhez Igen-t kell mondani ezekre az értékekre, s vállalni, hirdetni, megélni kell őket! Ez lehet az a gránit alap, amelyre egészséges, fejlődő és jövőképes, Toynbee szavaival élve: a kihívásokra optimális válaszokat adó társadalom épülhet.”

(Szász Péter Domonkos)

 

Helyreállítás és megújítás. A forradalom célja a szakrális rend széttörése. A politikai katolicizmus legmélyebb célja a szakrális rend visszaállítása. A Rend Krisztus békéje Krisztus Királyságában. A politikai katolicizmus célja egy olyan keresztény civilizáció, mely egyrészt erényes, hierarchikus és szakrális, másrészt nélkülözi az egalitarianizmust és a liberalizmust. A történelmi szükségszerűség szerint a világunk mulandó, és nem állhat fenn egy mindenre kiterjedő változatlanság. Az új keresztény civilizáció különbözni fog az első keresztény civilizációtól. Eme különbségek nem állagiak, hanem járulékosak. A Katolikus Egyház mindig megerősödve került ki az antikatolikus erőkkel való küzdelemből (lásd ellenreformáció). Eme logika szerint az új keresztény civilizáció erősebb lesz, mint a középkori. Újra el lesznek ismerve a pápaság jogai, ami együtt fog járni a földi élet újbóli megszentelésével. A katolicizmus, mint szakrális eszme, erősebben fog világítani, mint a szekuralizmus, ökomenizmus, ateizmus és panteizmus gondolatai. Újra át fogja hatni a hierarchia az élet minden területét, beleértve mind az egyén, mind a közösség életét, az állam és az állampolgár viszonyát, a kultúrát és a civilizációt. A rekrisztianizáció hatására kinevelődik egy olyan generáció, amely már észleli és leleplezi a gazemberség kezdetleges és leplezett formáit, s megveti az igaz hit és a tiszta hagyomány ellen törő becstelenséget. A forradalmi liberalizmus metafizikája eddig védelmet és szabadságot nyújtott a gazemberségnek – a keresztény civilizáció mind a védelemtől, mind a szabadságtól megfossza a gazemberi lét élvezőit.

3,

Az I. világháború jelentős fordulópontot jelentett a Katolikus Egyház életében. Prohászka sok mindent átértékelt a gondolkodásában. Az őszirózsás forradalomban meglátta a lehetőséget az egyház demokratizálására. Még a Tanácsköztársaság idején is igyekezett találni érintkezési pontokat a forradalommal, és rendkívüli módon értékelte a Kun-rezsim szociális lépéseit. Prohászka nem dicsérte sosem a Monarchiát: „Nem képzelhetek magamnak lazább talajt, mint ez az osztrák-magyar nagyhatalom… minek is egzisztál ez?”. 1914-ben rosszul volt a soviniszta örömrivalgástól, a manipulált tömegektől, a militarizmustól és az uszító propagandától: „Esik az eső, s a bakák fölvonulnak, s ordítják: éljen a háború! Van-e rettenetesebb téboly s alávalóság? S ez mint hazafiság is fest… Ezt nem dicsőítem.” Személy szerint nem hitt a Monarchia hadi sikereiben, már csak azért sem, mert előre látta, hogy a vesztes háború hatására összeomlik majd a gyenge talapzatú birodalom. Naplójában gúnyosan írt a „trottli osztrák generálisok remekléseiről”. Megrendelésre írt némi pátosszal cikkeket a háborúról, de a tudat mindvégig benne volt, hogy ez a pusztulás útja. Elutasította az erőszakot és a gyilkolást, miközben felismerte, hogy miután a háború kitombolta magát, lelki megnyomorodás, társadalmi összeomlás és erkölcsi szétzüllés marad az országra. 1914-15. elhomályosult az osztályharc; a szociáldemokraták meghirdették az osztálybékét. Prohászka felismerése az, hogy a háború eleinte felébreszti az emberekben az ősi érzést, miszerint mindannyian testvérek, akik életüket áldozzák egymásért a fronton. A háború közelebb hozza az embereket, „egybeolvasztja a szenvedések és az áldozatok tűzében az erkölcsileg megtisztult nemzetet” (Prohászka). De az érzés nem maradandó, az illúzió elmúlik hamar. Ami marad a végén, az a kiábrándulás.

Prohászkára a háború szörnyűségei mellett nagy hatást gyakorolt a szegénység. A püspök feladatának tekintette a szegénység felszámolását és az elnyomás megszűntetését. Az akkori magyarországi egyház viszont nem foglalkozott sem a szegénységgel, sem az elnyomással. Prohászka szeretett volna segíteni a munkásságnak, de tudta jól, hogy nem a munkások helyett, hanem velük kell cselekedni a nyomor felszámolása érdekében. Egyaránt fel akarta emelni a vidéki parasztságot és az ipari munkásságot. Meglátása szerint a nagybirtokkal rendelkező egyháznak kötelessége tennie a nincstelenek földhöz juttatásáért. 1916. április 13-án az OMGE közgyűlésen beterjesztett egy demokratikus földbirtok-reform javaslatot. A háborút megjárt földnélküli földműveseket akarta földhöz juttatni kötött birtok formájában. Bizonyos nagybirtok-részeket akart az állam támogatásával haszonbér ellenében, örökbérletbe átengedni a földműveseknek. Valójában nem ő volt az ötletgazda, hanem egy bécsi politikus, Malcomes Gyula.

Prohászka már 1917. táján tisztában volt a háború várható következményeivel. Az aktuálpolitikától és a frontvonal eseményeitől függetlenül, a gyökereinél elemezte a háború és a béke problematikáját. Úgy gondolta, amíg ki nem alakul a krisztusi ember, és amíg nem érvényesülnek a világ társadalmaiban a jézusi eszmények, nem lesz béke a gazdaságban és a társadalomban, az egyénben és a közösségben, a lélekben és a testben, a morál terén sehol, hanem folyamatosan működni fog a tömegöldöklés. Kizárólag a jézusi eszmények hozhatnak békét a nemzetek között és a társadalmi osztályok között. Az erkölcsös és igazságos emberek feladata az erkölcsösség és az igazságosság hirdetése a világban. A jézusi eszmények alapján kell formálni és alakítani a társadalmat. A tartós béke követelménye a keresztény erkölcsi törvényekhez való visszatérés; az örök háború oka az ettől való eltávolodás. „Háború azért van, mert alacsony s alávaló az ember.” (Prohászka). Az államok vágyakoznak a gazdasági hatalom után, a nagytőkések az új gazdasági területek után, mert a termelésnek szüksége van az új piacokra és az új forrásokra. Az államkormányok függnek a pénzhatalmaktól, a pénzhatalmak egymással ütköző érdekei pedig hozzák a társadalmakra a háborút. Prohászka a világháború pusztításain meditálva szomorúan veszi szemügyre a lelki romokat, a tömegek megrendült hitét és a fellazult erkölcsöket. A háború után elöntötte az embereket a vágyakozás egy új, jobb világ iránt. Felébredt a vágy, hogy megreformáljanak mindent. Az ilyen újítási vágy magával hozza a veszedelmes túlkapásokat. Előléptek a budapesti kávézókból azok a modern ál-messiások, akik el akarták törölni a családot, meg akarták szűntetni a házasságot, össze akarták zúzni az államot, és a történelem szemétdombjára kívánták az Egyházat. Lassú léptekkel megindultak, hogy az újítás nevében felforgassák a világot. Prohászka látta ezt, és éppen ezért békés reformokkal akarta megoldani a társadalmi problémákat. Prohászka mind az elvek síkján, mind a napi politikában kiállt a demokratizálódás mellett. Mindenestül híve volt az általános, egyenlő és titkos választójognak. 1918. július 31-én a főrendiházban felemelte a szavát az ellen, hogy a hatosztályos elemi iskola elvégzéséhez kötik a választójogot, és hogy a nők nagy részét kizárják a politikai jogok gyakorlásából.

4,

Prohászkával szemben sokszor felhozzák antiszemitizmusát. Közkeletű érvelés, hogy Prohászka nem játszott szerepet az őszirózsás forradalomban, és nem volt valódi demokrata, pusztán azért, mert antiszemita volt. Magyarországon, ahol a kóbor macska is antiszemita, ha megkarmol egy rabbit, az a képzet él sok emberben, hogy egy valódi demokráciában nincsen antiszemitizmus. Ezen logika szerint, mivel egy valódi demokráciában helye nincs a zsidókkal szembeni előítéleteknek, valójában a polgári demokratikus forradalmakban sem találjuk a nyomait. Ez a logika jó pár tényt nem vesz figyelembe. Az őszirózsás forradalom idején, főképpen vidéken voltak áldozatokkal járó zsidó pogromok. Már Rákóczi kurucai is vágtak le zsidó kereskedőket. Zsidó pogromok egyaránt voltak az 1848-as, az 1918-as és az 1956-os forradalomban is, de csekély mértékben. Szomorúan egyre inkább kiviláglik, hogy forradalom nem igazán van vér nélkül, a forradalmárok közül pedig nem mindenki jófiú. Aztán azt is érdemes leszögezni, miszerint nem kell ahhoz diktatúra, hogy szabadon tenyésszen az antiszemitizmus. Az, hogy milyen a valódi demokrácia, nehéz rekonstruálni, de az nehezen vitatható tény, hogy a még legideálisabb demokráciában is, mint teszem azt, a svájci, tetten érhető a gyűlöletbeszéd. Lehetnek antiszemiták még a demokratikus politikusok is, mint a fiatal Winston Churchill, és demokratikus értelmiségiek, mint Henry Ford. Prohászka maga amúgy az antiszemitizmusa dacára is megmaradt a demokratizálódás hívének. Az ellenforradalmi rendszerben is felvállalta demokratikus nézeteit, sokszor olyan politikusokkal szemben, mint Gömbös Gyula.

Prohászka felosztotta a magyarországi zsidóságot nemzetiekre és nemzetietlenekre. A zsidókérdés tárgyalása nála nem faji, hanem történelmi és társadalmi indíttatású. A zsidóság két részre osztása viszont nézőpont kérdése, méghozzá elég önkényes. Ha ez a logika megáll, akkor ugyanez vonatkozik a keresztényekre is: van nemzeti és nemzetietlen katolikus/protestáns is. A zsidósággal kapcsolatban kifejtett gondolatai a demokratikus szabadságjogokat súlyosan és nehezen érintő kérdések. A „gyűlölet papjai” a későbbiek során fel is használták az antiszemita nézeteit saját torz ideológiájuk igazolására. Az 1917-től kifejtésre jutó antiszemitizmusa lassacskán beépült az ekkoriban formálódó antiliberális és újkonzervatív jobboldali eszmerendszerbe. Az 1910-es évek végén a radikális jobboldal ifjú titánjai a Cél c. folyóiratból sajátították el és formálták ki az egyéni antiszemita nézeteiket. A felelős szerkesztő, Farkas Zoltán munkatársai tipikusan egyházi személyek voltak, mint a református Császár Elemér, az evangélikus Raffay Sándor és a katolikus Prohászka Ottokár. (Prohászka azért is szerepelt együtt Császárral és Raffay-val, mert komolyan gondolta a keresztény irányzatok közötti felekezeti békét.). A székesfehérvári püspök ekkor már fokozottan közeledett az ellenforradalmi táborhoz. A szociáldemokrácia, a kapitalizmus és a kommunizmus kritikája nála összekapcsolódott a modernizmus kritikájával, s mivel a zsidóságban látta a modernizmus letéteményesét, a modernizmus-kritikája szerves része volt az antiszemitizmus.

Mind többször írt a zsidókérdésről és az antiszemitizmusról. Prohászka határozottan kifejtette a cikkeiben, mit kell érteni antiszemitizmus alatt. Elmondása szerint meg akarta akadályozni a keresztény Magyarország eltörlését és a magyar társadalom elzsidósítását. Mindenképp elő akarta segíteni a nemzeti, megkeresztelkedett zsidóság asszimilációját a magyar keresztény társadalomban. Fontosnak tartotta a magyar faj nemzeti önvédelmét, de nem faji, hanem történelmi és valláserkölcsi alapon. Társadalompolitikai tényezőként fogta fel a zsidókérdést. A „jó zsidó” szervesen beilleszkedik a nemzeti keresztény társadalomba, a „rossz zsidó” attól idegen.

A naplójában sok antiszemita toposz található: ,,a zsidóság - értem az orosz zsidó szellemet - fölpiszkálta s felturkálta a magyarság lelkében lappangó százados úr-gyűlöletet... A zsidó idegenség, melynek semmi köze nemzethez s hazához, visszhangot s teljes megértést talált a gyűlölet s irigység által szétrepesztett nemzet alsó rétegében''. Az „orosz zsidó szellem” itt az orosz földön kifejlődött bolsevizmus. Prohászka különbséget tett az izraelita felekezet és a zsidó bolsevikok között. Az, hogy a bolsevizmus lázította fel a társadalom alsóbb rétegét a feudálkapitalizmus ellen, még Prohászka szemszögéből is ostobaság. Hiszen ő is leírta számtalanszor: a Monarchia ál-keresztény, igazságtalan, bukásra érett. A társadalmon belül fortyogó haragot és gyűlöletet nem lehetséges csupán egy szűk kisebbség (zsidók, szabadkőművesek) számlájára írni, mikor tisztán állnak előttünk a történelmi tények. 1918-ig asszimilálódott a zsidóság többsége, szemben a román, a szerb és a szlovák kisebbséggel, ahol izzott a magyargyűlölet. A zsidóság úgy vált magyarrá, hogy közben megőrizte izraelita vallását, így kialakított egy kettős identitást. A történelmi Magyarországon a zsidóság asszimilációjával abszolút többségbe került a magyar etnikum a nemzetiségiekhez képest. A világégés után persze alkalmas bűnbaknak bizonyult a zsidó, nem véletlenül voltak még az őszirózsás forradalomban is zsidó pogromok.

Prohászka szerint,zsidóvá lett a keresztény intelligencia, átvette a zsidó kételyt, idegenkedést, érzéketlenséget, apátiát, fölvilágosodást... zsidók lettek érzésben s lelkiismeretlenségben, s a zsidók szolgái!''. Ahistorikus szemlélet, miszerint minden, ami előidézi a szekuralizmust, a zsidók műve. Ebben az interpretációban az a személy, aki közvetíti a Felvilágosodást, és vallja a klasszikus liberalizmust, zsidó. Prohászka elemzés alá vette a jóval együttműködő rossz problematikáját; számára fontos volt a rossz, mint rombolás megítélése. Milyen szerepet játszott a szociáldemokrácia és a bolsevizmus a rombolásban? Miért vannak felülprezentálva a zsidók a szociáldemokrata és a bolsevik elitben? A korszak újkonzervatív antikapitalizmusának teoretikusai egy szűk csoport bűneiért a kollektív bűnösség alkalmazásával megbélyegeztek egy vallási és népcsoportot. A dekadenciáért felelős szerintük a zsidóság és a judaizmus. Prohászka két társadalmi-gazdasági elitről fogalmazott meg kritikát: a Monarchia konzervatív-liberális elitjéről és a két forradalom szociáldemokrata-bolsevik elitjéről.

Ha arra keressük a választ, mi volt az oka, hogy a Tanácsköztársaság vezérkarában messze meghaladóan sok volt a zsidók száma, nem igazán kapunk világos választ. A Forradalmi Kormányzótanácsban nagy számban tevékenykedtek zsidó származású szociáldemokrata és bolsevik politikusok. Ebből a tényből kiindulva az ellenforradalmi rendszer a vádlottak padjára ültette a teljes zsidóságot. A diktatúra vezetői, fenntartói és végrehajtói között rengeteg volt a nem zsidó. A Kun-rezsim nem kegyelmezett az izraelitáknak sem: elkobozta a zsinagóga vagyonát. A durván vallásellenes légkörben klerikális reakciósnak tekintették a vallásos zsidót is. A zsidó nagytőkések foglyokként kerültek a Gyűjtőházba. A Tanácsköztársaság elnyomta a vallásos zsidóságot, és üldözte a zsidó polgárságot. A rezsim 70 zsidó nagypolgárt vetett börtönbe, és a különítményesek 44 zsidónak vették el az életét. 1919 őszén, miután elbukott a kommün, és győzött az ellenforradalom, a pesti izraelita hitközség vezetői üdvözölték Horthy Miklóst és a Nemzeti Hadsereget.

A súlyos kérdést nem lehet megválaszolni fajelméleti és valláserkölcsi alapon. A magyar társadalom polgári kori fejlődésének torzulásaiból eredeztethető az antiszemitizmus. A lakosság 6%-t tette ki a magyarországi zsidóság, mely 500 000 fő. A többségük nem tekinthető a baloldali radikalizmus élharcosának. A zsidóság többsége érdekelt volt a baloldali radikalizmus által eltörölni kívánt polgári társadalom megóvásában. A zsidó társadalom nem volt homogén egység. A magyarországi zsidóságot a társadalmi rétegződésen kívül megosztotta az ideológiai és politikai elkülönülés. A polgári társadalommal konfrontálódó zsidó proletár szenvedett egyrészt a faji hovatartozása, másrészt a társadalmi hovatartozása miatt. Így dupla nyomatékot kapott a lázadásuk, mely által a zsidó proletárok álltak az osztályharc élére.

A „zsidó mentalitás” egy soviniszta okfejtés, mely valójában nem ad releváns választ az égető problémákra!

5,

Prohászka felülvizsgálta, mi vált be a keresztény kultúrából. A keresztény program pozitív megfogalmazása nála a keresztényszocializmus. A program társadalmi, gazdasági és politikai célja, hogy a társadalom minden rétege számára biztosítsa a megfelelő jó életszínvonalat. A kistulajdonossá válásban látta meg a proletársorból való kiemelkedés lehetőségét. Gondolatai szerint mindez elérhető egy jól rendezett társadalmi termeléssel és elosztással. Hitt abban szilárdan, hogy kizárólag az Úrba vetett hittel lehetséges megvédeni a munkásság érdekeit, s hogy összhangba kell hozni egymással a keresztény kultúrát és a munkásmozgalmat. Prohászka világosan látta a keresztényszocializmuson, hogy a programjával nem mozgat meg tömegeket, vagyis nem tömegmozgalom. A magyar keresztényszocialisták nem tudták a kellő radikalizmus hiányában felkarolni a munkások gazdasági érdekeit. Ellenben a szociáldemokraták keményen kiállva a munkásság képviseletében megszerezték a megfelelő tömegtámogatottságot.

Prohászka azt szerette volna, ha a keresztényszocialisták és a szociáldemokraták egyesülnek egy keresztény szindikalizmusban. Konstruktív kritikája szerint a szociáldemokráciának el kell hagynia a történelmi és dialektikus materializmus ideáját, s a keresztényszocializmusnak el kell sajátítania a radikális retorikát. Hollandiában egy létező valóság volt a keresztényszocialisták és szociáldemokraták együttműködése. Meggyőződése volt, hogy amennyiben a szociáldemokrácia emberséges állapotokat teremt a nemzetnek, akkor pozitív módon egyengeti a kultúra útját. A keresztényszocializmus és a szociáldemokrácia egyesülése minden bizonnyal megváltoztatta volna az őszirózsás forradalom irányát, megerősítette volna a köztársaság szerkezetét, melyet nem lett volna képes könnyedén felrúgni sem a Kun Béla-féle bolsevik, sem a Horthy Miklós-féle ellenforradalmi brigád. Prohászka megtette az első lépést, hogy betemessék az árokvonalakat, de ahogy ismert, a Károlyi-kormány szűklátókörűen elutasította a segítő kezet.

Prohászka megvonta az egyértelmű világnézeti választóvonalakat. A történelmi és dialektikus materializmussal szembeszegült a keresztény világnézet. A keresztényszocialisták nem hittek az osztályharcban, mivel szerintük a különböző társadalmi osztályok szimmetrikus elhelyezkedése a reális. A keresztényszocializmus biztosítani szándékozott a társadalmi organizmust. Nemzeti alapon bírálták a nemzetközi osztályharcot. Számukra egyedek voltak a nemzetek, amelyekben azért szükséges a nemzeti öntudat, mert csak így képesek elvégezni egyedülálló feladataikat. A nemzeti eszme, mint népcsaládi öntudat nagy tömörítő erő a nemzetközi bomlasztó folyamatokkal szemben. Kritikájuk szerint a marxizmus a proletár rétegeket feleslegesen ellentétbe hozta az olyan természetes érzésekkel, mint a haza, a szülőföld és a nemzet.

A materialista alapokra helyezett szocializmus elutasítása nem jelentette azt Prohászkánál, hogy ellene volt a haladás gondolatának. A keresztényszocializmus felvette programjába a technikai haladást, a munkajogot, a magas életszínvonal követelését, a jog előtti egyenlőséget, a megfelelő háztartásról való gondoskodást. Megfogalmazása szerint a kereszténységnek a „lélek világa mellé oda kell tűznie a földi élet méltányos igényeit” (Prohászka). A székesfehérvári püspök ugyanakkor nem táplált illúziókat: látta már 1918-ban, hogy a keresztényszocializmus eredménytelen a forradalmi szocializmussal szemben, köszönhetően a keresztény tábor hiányos harciasságának és a gazdasági folyamatokkal szembeni közönyösségének. Mindezek ellenére önerejéből igyekezett enyhíteni a szociális problémákat. Egyik legszebb megnyilvánulási formája az egyedülálló szeretetének és együttérzésének az Ottokár Hadiárvaház.

Prohászka 1918 őszén írt cikkeinek alapgondolata egybehangzott a polgári demokrácia célkitűzéseivel. Arról írt elsősorban cikkeiben, hogy kizárólag jó birtokpolitika, célszerű birtokmegosztás és földreform révén lehetséges elérni a nagyobb egyenlőséget. Szükségesnek tartotta a rászorulók családi házhoz juttatását, a kisbirtokok elterjesztését és a kötött birtokok kialakítását. A Katolikus Egyház számára elfogadhatónak tartotta a polgári demokratikus forradalmat és a köztársasági államformát. Az új feladat a demokratikus világban való elhelyezkedés, mely a Katolikus Egyház célja is. Az evangelizáció külső körülményeinek megteremtését látta az őszirózsás forradalomban, éppen ezért nem foglalkozott a kiváltságokkal, az előjogokkal és a neobarokk külsőségekkel.

1918-1919 táján a polgári demokrácia vezetői nem kívántak Prohászkával szövetséget kötni az antiszemitizmusa miatt. Mint már írtam, elszalasztottak ezzel egy lehetőséget, mivel Prohászka a keresztények közötti népszerűsége és a filozófiai-teológiai tudása által megerősítette volna az őszirózsás forradalom vívmányait, köztük a köztársaságot. Mindenképpen érdemes lett volna megkötni a keresztényszocialisták és a szociáldemokraták között a szövetséget, mivel Kun Béla már ekkor megkezdte aknamunkáját a köztársaság intézménye ellen. A szerveződő radikális jobboldali mozgalmak viszont már meglátták Prohászkában a leendő vezérüket. A militáns katolicizmus vezéralakja, Bangha Béla felajánlotta a vezetői pozíciót Prohászkának, de amaz visszautasította, mivel még mindig kereste a forradalommal való kiegyezés útját.

Prohászkának voltak elvárásai az őszirózsás forradalommal szemben. Ő nem elégedett meg a békés egymás mellett éléssel, hanem az új társadalmi rendbe kívánta illeszteni a kereszténységet. Meglátásai szerint az őszirózsás forradalom eltörölte az elavult és korhadt feudális rendszert, s elhozta a nemzetnek a szabadságot és a függetlenséget. A székesfehérvári püspök üdvözölte a Monarchia szétesését, vele együtt a nemzeti függetlenséget, a népfelség alapelvén nyugvó demokráciát, a köztársasági államformát. A monarchiaellenes beállítódás természetes volt nála, mivel régtől fogva ellenszenvvel viseltetett a Habsburg-dinasztia iránt. Készségesen elismerte az új politikai vívmányokat, és nem tagadta meg a forradalom vezéreitől a tiszteletét. Bár elismerte a régi rendszer eltörlését, a radikális átalakulás objektíve szükséges voltát és a forradalom romboló energiáinak erkölcsi legitimációját, hiányolta az egész folyamatból az építés távlatait. Az ő nézetrendszerében az őszirózsás forradalom egyszerre romboló és építő munkája a keresztény szellemiség nélkül terméketlen. „Erkölcsiség s lelki kultúra kellene, s ez nincs, ezt a forradalom nem hozta. Ki ne látná, hogy nem elég forradalmat csinálni, hanem a belső békét kell megteremteni, erős polgári érzést és szabadságot kell nevelni, mely az érdekek összhangjában s a kooperáció harmóniájában kialakítja majd az új Magyarországot. Ezek nélkül nincs és nem is lehet boldogulás.” – írta keserű tapasztalatait Prohászka.

1919. március 21. A Tanácsköztársaság maga alá temette az őszirózsás forradalmat. Kun Béla játszi könnyedséggel győzelmet aratott Károlyi Mihály felett. A pittbull elroppantotta a tacskó gerincét. Mindebből nem sokat érzékelt Prohászka; ő továbbra is úgy tudta, zajlik tovább a forradalom. Mielőtt rátérnénk a Tanácsköztársaságban kifejtett tevékenységére, érdemes leszögezni azokat a tényeket, amik igazolják, miszerint Prohászka Ottokár az őszirózsás forradalom tevékeny résztvevője volt egészen annak bukásáig.

Prohászka Ottokár őszirózsás cselekedetei:

- Prohászka elrendelte az egyházmegye tanítóinak, hogy előadások keretében ismertessék a diákokkal az őszirózsás forradalom hosszútávú következményeit.

- Prohászka felszólította az egyházmegye papjait a Károlyi-kormány támogatására.

- Prohászka belépett a székesfehérvári Nemzeti Tanácsba.

- Prohászka támogatta az alsó papság forradalmi szervezetének, a Papi Tanácsnak a kongresszusán az egyházi reformokat.

- Prohászka követelte az általános, egyenlő és titkos, a nőkre is kiterjedő választójogot, a magyar szuverenitást és a nemzetiségi jogok biztosítását.

- Prohászka kidolgozott egy földosztási javaslatot az egyházi birtokok kárára.

- Prohászka gabonát osztott a frontról hazatérő katonáknak, egyeseknek pedig munkát adott a birtokán.

- Prohászka javasolta a kötelező helyett a fakultatív hitoktatás bevezetését.

Prohászka Ottokár 1914-ben bizonyos ideig Károlyi Mihály eskető papja volt, így bizonyos szinten személyi kapcsolat is fűzte az 1918-as polgári demokratikus forradalomhoz. A keresztényszocialista elképzelései nem realizálódhattak a Károlyi-kormány alatt, ezért naiv reményekkel fordult a Kun Béla-féle rezsimhez.

6,

A proletárdiktatúra egyházpolitikai elvében és gyakorlatában keveredett egymással a szociáldemokrácia aufklärista vonásokat felmutató klasszikus antiklerikalizmusa és a bolsevizmus orosz mintákat követő egyházüldözéses pragmatizmusa. A vallásügyi rendeletek lényege az állam és az egyház szétválasztása, a szeparáció. Az Egyháznak vissza kellett vonulnia a templom falai közé. A Kun-rezsim igyekezett anyagilag lehetetlenné tenni az Egyház helyzetét, amit úgy kívánt amaz kivédeni, hogy a hívek önellátására támaszkodva megszervezte az egyházközségeket. A hivatalos megfogalmazás szerint a vallás magánügy, a klerikalizmus elleni küzdelem közügy. Az egyházpolitika célja az egyházak felszámolása volt, de az egészet becsomagolták egy marxista determinizmus „tudományos” világnézetének köntösébe. A diktatúra az „emberi nem fejlődésé”-re hivatkozva magánügynek tette meg a vallást, de közben minden eszközzel harcolt a klerikalizmus ellen. Amibe az is beletartozott, hogy súlyosan bántalmaztak olyan embereket, akik köztudottan vallásosak voltak. Igazából egy olyan Magyarországban gondolkodtak, ahol a vallás nem magánügy és nem közügy – mivel egyszerűen nincs; felszámolta a „fejlődés”. A diktatúra „haladás” koncepciója valójában egy valamit célzott: az egyházi javak elkobzását.

A Közoktatási Népbiztosság államosított minden nevelési és oktatási intézményt. Betiltották a templomi istentiszteleteket és a nyilvános körmeneteket. Az a szerzetes, aki továbbra is végezni akarta a világi munkáját, elsősorban a tanítást, ki kellett lépnie az adott szerzetesrendből, és el kellett hagynia a papi hívatást. Kunfi Zsigmond kiharcolt egy rendeletet, ami elviekben biztosította a szabad vallásgyakorlást, a vallási rendezvények nyugodt lefolytatását – de még az ő jószándéka sem enyhített a helyzeten. Az egyházközségeken keresztül a hívekre hárult az egyház fenntartása.

A Tanácsköztársaságnak valójában nem volt normális egyházpolitikája. A vallásügyi intézkedések koncepciótlanok voltak a kapkodásban, a helyi szervek pedig kaotikusan végezték a munkájukat. A diktatúra irányítói teoretikusan, politikailag és közigazgatásilag nem voltak rendesen felkészülve a „klerikalizmus elleni harcra”. A doktriner elméleti álláspontról nem sikerült kialakítani egy koherens egyházpolitikát. Az egyházak finanszírozási és működési feltételeivel kapcsolatos likvidációs tevékenység célja a keresztény és az izraelita felekezetek működésének megszűntetése az anyagi javak leltárba vételével és elkobzásával. A bolsevikok törekedtek a magyarországi vallásosság totális megsemmisítésére, ami miatt nem egyszer szembekerültek a Kunfi Zsigmond-féle szociáldemokrata szárnnyal.

Prohászka a diktatúra alatt is állhatatosan végezte a munkáját. A kommün hónapjai alatt a székesfehérvári egyházkormányzat rákoncentrált a nem kimondottan közérdekű ügyekre, mint a névmagyarosítás és a vegyes házasságokkal kapcsolatos diszpenzációk. Még külön feljegyezték az egyházi javak leltározását, a likvidáló bizottság működését, az iskolák államosítását és a hitoktatást. Az egyházmegyében Prohászka biztatására sikeresen megalakították a helyi egyházközösséget.

1919. június 10. a székesfehérvári székeskáptalan megküldte a Tiltakozó nyilatkozat és óvás c. beadványát a Forradalmi Kormányzótanácsnak. A beadvány Werbőczy Tripartitumáig visszamenően hivatkozott törvényhelyekre annak igazolásául, hogy a püspökség és a székeskáptalan földbirtokainak állami tulajdonbavétele ütközött a törvényekkel, ezért ildomos volt hatályon kívül helyezni az elkobzó rendeleteket. Mindez remekül mutatja, hogy az egyházi jogi személyek nem voltak tisztában a bolsevik hatalomgyakorlás természetével, karakterével és célkitűzéseivel. Mondhatni: ekkor még a Katolikus Egyháznak fogalma sem volt még arról, mi a bolsevizmus. Naiv módon hittek abban, hogy az őket rendeletekkel sújtó állam respektál a polgári jogrenddel. A kezdeményezők kötelességüknek tartották a magyarországi egyház javainak, hitbéli állagának és szabadságjogainak védelmét. Prohászka viszont nem volt hajlandó arra, hogy védelembe vegye az egyházi vagyont.

Július elején egy helyi munkás- és katonatanács megkísérelte elfoglalni a ferences barátok kolostorát, hogy az épületet felhasználják a saját céljaikra. Prohászka figyelmeztetett arra, hogy a rendház jelentős funkciót tölt be a település vallási életében, és ezt a funkciót tenné életképtelenné a barátok elűzése. Az eljárás ellen intézett óvásában hivatkozott az érintett hívek lelki igényeire, az épület megszentelt állapotára és a megígért vallásszabadságra. Többek között kiemelte azt, hogy helyesen tenné a Kun-rezsim, ha jó kapcsolatokat ápolna a hívő emberekkel. Mivel a ferencesek kilakoltatása támadást intéz a szerzetesség és a hívők ellen, fölösleges akadályt gördít a szocializmus építésének az útjába. A kommünnek nem lehet érdeke a vallásos emberek maga ellen való uszítása. A ferences kolostor megkímélésével kimutathatná a kommün, hogy komolyan gondolja a vallásszabadságot. A vallási intézmények üldözése viszont egyenes megtagadása a vallásszabadságnak.

Prohászka az egyház- és vallásellenes megnyilvánulások ellenére reménykedett abban, hogy a Tanácsköztársaság törekszik az emberségre és az igazságra. A bolsevikokkal szembeni jóhiszeműségének jelentős bizonyítéka a Tanácsköztársaság idején kiadott körlevele az egyházmegyéje papsága számára. A bolsevik kormány szűklátókörűen egy megfogalmazásbeli vita miatt betiltotta azt a körlevelet, ami valójában megerősítette volna a Tanácsköztársaság legitimációját. Prohászka szerint az Egyháznak az igehirdetés végzése érdekében szüksége van az új társadalmi viszonyok között egy megfelelő jogi helyzetre. A forradalomban keveredik egymással a jó és a rossz törekvés. Prohászka kimondottan jó törekvésnek tartotta a társadalmi-gazdasági egyenlőség megvalósítására tett kísérletet. Bocsánatos bűnnek, a jó törekvések rossz velejárójának tartotta a Tanácsköztársaságtól elszenvedett egyházellenes sérelmeket és atrocitásokat. Ugyanakkor reménykedett benne, hogy a magyar társadalom visszanyeri a vallásszabadságot.

Bizonyos szinten kimondható, a püspök hiábavaló kísérletet tett a Tanácsköztársaság szociális programja és a keresztényszociális program szintetizálására. Talán sikerült volna Prohászka szintetizáló kísérlete, ha a radikális baloldal a vallásos marxizmuson keresztül szemléli a világot. De mint ismeretes, egyfajta primitív ateizmus hatotta át az egész radikális baloldalt, amelynek világképében nem jutott hely nem csupán a vallásos gondolkodásnak, de semmiféle transzcendens szemléletnek sem. Hozzáteszem: volt egy mozgalom, amely szintetizálta a szocialista, a nacionalista és a keresztény szemléletet – úgy hívják: Nyilaskeresztes Párt. Sajnálatosan a Szálasi-rezsim sem volt kevésbé merevebb és korlátoltabb, sötétebb és pusztítóbb, mint a Kun- és Rákosi-rezsim.

Prohászka gyötrődése tetten érhető írásaiban: „Vajon sirassuk-e a militarizmus s a korrupt parlamentarizmus letörését? Örüljünk, hogy ez mind letört. – Istenem, bár letört volna igazán végleg! A múltért tehát nem lelkesülhetünk, s nem vállalhatjuk, hogy az utolsó századok kultúrája keresztény lett volna. Nem volt az, sőt a társadalom nagy aposztáziába fordult el egyre jobban minden kereszténységtől. De ez aposztázia dacára, sőt miatta még jobban, még rendületlenebbül hiszünk a kereszténység igazságában, nevezetesen hisszük azt, hogy ősi, isteni ereje a legkényesebb helyzetekben is eltalálja a helyes irányt s érvényesülni fog az emberiség javára.” A múlttól való radikális elhatárolódás és a társadalmi progresszióval való nyitott együttműködés lényeges momentum Prohászka életművében. Mindezek a momentumok megjelennek az ellenforradalmi rendszerrel való együttműködés során is.

Prohászka felszólította a papjait a Tanácsköztársasággal való együttműködésre. Az együttműködés lényege egyfajta törekvés egy keresztény szellemiségű szocializmus kialakítására. A kivonulás helyett a közreműködést javasolta a keresztény célok érvényesítése érdekében. Ami érett és kifejlett a szocializálásra, az szocializálódni fog az emberi beavatkozás nélkül is. Szerinte súlyos hiba lenne az Egyház, a népek lelkipásztorai részéről, ha a szocializálódás az ellenállásukkal menne végbe. Az ésszerű szocializálódás nem keresztényellenes, mivel maga a szocializálódás rendelkezik keresztény értékekkel. Prohászka nem vizsgálta a társadalmi folyamatokat a Katolikus Egyház politikai és gazdasági hatalmának szemszögéből, hiszen az, hogy valami jó vagy rossz, nem az egyes történelmi osztályok és intézmények előnyein és hátrányain fordul meg, hanem a haladás szükségletein. Prohászka elismerte a szocializálódás történelmi szükségességét. Törvényszerűnek találta a szocialista fejlődést, és helytelenítette, hogy az Egyház akár támogassa, akár ellenezze eme törekvéseket. A Kun-rezsim, éppen az ateista szemlélete miatt, nem tartott igényt a prohászkai keresztényszocializmusra. Prohászka 1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság bukásának idején ismerte fel a törekvései eredménytelenségét, vagyis azt, hogy a bolsevizmus a történelem szemétdombjára kívánta az ő katolikus nézeteit is.

A főpásztori körlevél még a gyakorlati kérdésekben is közreműködésre utasította a papságot. A körlevél szerint addig kell megtartani a forradalmi rendeleteket, amíg azok nem sértik a katolikus hitet és erkölcsöt. Bízott abban, hogy a katolikus szokások bizonyos korlátozása talán a kedélyek lecsillapodása után elhozza a teljes vallásszabadságot. Prohászka a saját bőrén tapasztalta meg a forradalmi rendeleteket. Kommunizálták a sárkeresztúri birtokait. Áprilisban vörös csapatok szállásolták be magukat a püspöki palotába. A katonák kiitták a pincében raktározott vörösbor készletet. A püspök annyira nem bírta a részegeskedők látványát, hogy átköltözött a kanonokházba. Mivel az iskolában törvény tiltotta a hittan oktatását, pótolták a plébániákon, kápolnákban és sekrestyékben, vagyis az egyházi intézményekben. Prohászka mégsem panaszkodott, nem írt sérelmekről és borzalmakról a naplójában.

A megpróbáltatások alatt azon gondolkodott, miként lehet elhelyezni az Egyházat a kialakuló új rendszerben. Úgy gondolta, a papság nem tartozhat egy, a társadalomtól elszigetelt osztályhoz. Olyan papokra vágyott, akik a nemzet tevékeny tagjai; vagyis az ideális papság az, amelyik a nemzet alkotó része. A klérust a néptől elválasztó fal nem a szentség, hanem a tekintély, a jog és a vagyon izolációja. A mesterséges izoláció elválasztja egymástól a nemzetet és a papságot. Az izoláció hatására egy nemzetidegen test a katolikus papság. Szükségesnek tartotta a nép nyelvét használni a liturgiában. Az Egyház nem szakadhat ketté klerikusra és laikusra, mivel együtt alkotják Isten népét. Ő azt tartotta ideálisnak, ha a papság odaáll a szegénység mellé, és a liturgia a nép nyelve. A Katolikus Egyháznak igenis feladatot ad a szegénység és a nyomor! Prohászka egy egyházellenes rendszer uralma alatt vetette papírra ezeket a gondolatokat, amelyben meglátta a jövőt. Egy újabb talány a prohászkai életműben!

Prohászka látta világosan, hogy az intellektualizmus és a racionalizmus, az ész mindenhatóságába vetett hit, a vegytiszta kapitalizmus antispirituális jellege termelte ki a szocialista forradalmat. Az Egyház védekezése közben mereven elzárkózott az új irányzatoktól, miközben nem nevelt ki egy olyan új generációt, amely lelkesen veti bele magát a kooperációba és a társadalmi krízisek kezelésébe. Prohászka szerint a megmerevedett kánonjog hátráltatta az egyház modernizálását. A katolicizmus a saját dogmáival kerülne ellentétbe, ha kirobbantana egy forradalmat. A Katolikus Egyház szemléli a mindenkori hatalmat, de a szemlélésben nincs politikai aktivizmus. A Katolikus Egyház sosem dönti meg az aktuális államhatalmat, ezért nem forradalmi. A katolikus dogmatika ellenkezik a forradalmi szellemiséggel, mivel a létezőt figyeli a maga statikusságában. A társadalmi és gazdasági rend felforgatásához nem rendelkezik elegendő pátosszal, agilitással és lelkiismerettel. A szenvedő tömegből kikerülő osztályharcosok privilégiuma a társadalmi forradalmak kirobbantása. Prohászka látta tisztán, hogy az Egyház a maga társadalomszervező és rendszerfenntartó funkciója miatt szembeáll a radikális változásokkal, a társadalmi bomlasztással, a revolúcióval. A katolicizmus beágyazódott a fennállóba. A kérdés az: ilyen alapokról hova lehet eljutni?

Prohászka szerint a katolikus nem forradalmár, de magáénak vallhatja az 1789-es francia forradalom, az 1848-as és az 1918-as forradalom elveit. Különös gondolatok ezek, ha azt nézzük, hogy a Felvilágosodás vezetett a francia forradalomhoz, a liberalizmus az 1848-as forradalmakhoz. Mégis mindezen tények ellenére a székesfehérvári püspök vallotta tiszta szívből, hogy a katolikus minden hagyományhűsége ellenére kiállhat a tiszta és egészséges változások mellett. A francia forradalom anyagi szempontból tönkretette a triumfáló Egyházat, de létrehozott helyette egy világi hatalomtól független Egyházat. A francia forradalom így a „konstantinusi állapottól való megszabadulás pillanata” (Gergely Jenő). A „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava pedig nem más valójában, mint az Evangélium elvei. Az 1918-as őszirózsás forradalom egy kívánkozó lehetőség volt a Katolikus Egyháznak és a magyar nemzetnek, hogy kialakítson egy keresztény alapokon nyugvó szociáldemokráciát. Szomorúan el lett szalasztva a lehetőség…

7,

Milyen hatást gyakorolt Prohászka Ottokár világnézetének alakulására a magyarországi kommün, a Tanácsköztársaság?

A világégés okozta összeomlásból való harmadik utas kiútkeresések lényege, hogy az ezeréves ország rombadőlte után kialakítsanak egy olyan Magyarországot, ami csonkasága ellenére nemzetileg homogén és szuverén. A korszak elvesztette a dualizmus konzervatív-liberális, Tisza Kálmán-i nyugalmát. Társadalmi realitása még nem volt a keresztényszocializmusnak. Az őszirózsás forradalom felismerése, hogy a dualista struktúrában nem valósulhat meg a nemzeti függetlenség. Az őszirózsás ideológusok ezért meghirdették a monarchikus államforma reform vagy forradalom általi lerombolását. Prohászka kritika alá vette a liberális kapitalizmust, a polgári fejlődést és a piacgazdaságban túlsúlyos zsidóságot. Prohászka értelmezésében a keresztényszocializmus felemelheti az alsóbb rétegeket. A századelő Tisza István-i kormányzati struktúrája, és annak nagyhatalmi vágyálmokat kergető vezető rétege nem tette lehetővé a keresztényszocializmus kibontakozását. A Tisza István-i struktúra bukásával megjelentek a politizálás színpadán a polgári radikálisok, a szociáldemokraták, a keresztényszocialisták, a kisgazdák és a bolsevikok. Prohászka egy nemzeti és szociális, demokratikus és keresztény Magyarország megteremtését várta az őszirózsás mozgalomtól. Csalódott 1918 őszirózsás forradalmában, hiszen a rózsa gyorsan elhervadt, és maradt utána a csődtömeg.” (Gergely Jenő). A Tanácsköztársaság társadalmi egyenlőséget megcélzó tervei kimerültek a demagógiában. A Kun-rezsim a primitív vallás- és nemzetellenességgel rombolta a hagyományos értékrendet. A kommün bukása után belátták az új „országkeresők”, hogy az 1918 októbere előtti rendszer nem restaurálható, mivel maga a monarchikus liberális-konzervatív politika is hozzájárult az összeomláshoz. A nemzeti és keresztényi gondolat maradt egyedüli fogódzóként a homogén és szuverén ország megvalósításához. A Bethlen István-i rendszer viszont nem konszolidált semmilyen harmadik utas nemzetpolitikát, főleg nem a prohászkai keresztényszocializmust, hanem csupán egy gyengébb utánzata volt a Tisza István-i struktúrának. Mondhatni, a Horthy-rendszer továbbvitte azokat a súlyos társadalmi és gazdasági problémákat, melyek megvoltak már az Osztrák-Magyar Monarchiában is, és amire a két forradalom sem tudta a megfelelő megoldást.

A keresztényszocialista antikapitalizmus által kínált alternatíva egy evangéliumi szocializmus. A Tanácsköztársaság meghirdette az evangéliumi célok jelentős részét, evilági köntösben, a szlogenek szintjén. A Kun-rezsim ugyanakkor egyértelmű ateista és materialista gőggel esett neki az ország átszervezésének. Prohászka úgy vélte, éppen a bolsevikok által létrehozott kataklizma teremtheti meg az új társadalmi-gazdasági rendet. A püspök bízott abban, hogy tartósan megmaradnak az átalakulás eredményei, a Tanácsköztársaság levedli a keresztényellenes vonásait, és közel jutnak az evangéliumi szocializmushoz. A bolsevik társadalmi kísérlet sokban hasonlított a keresztényszocializmus gyakorlati programjához, de a baloldali radikalizmus vallás- és egyházellenessége kialakított a két eszmerendszer között egy áthidalhatatlan szakadékot. A prohászkai szemlélet még a barbár rombolásban is meglátta az isteni szándékot. Prohászka éppen ezért a kiteljesítést és a közreműködést jelölte meg a Katolikus Egyház feladatának. Figyelmeztetése szerint a kivonulás, az ellenkezés és a félreállás által elvész a lehetőség az evangéliumi szándék realizálására. Ilyetén megnyilatkozásai után maga mutatott példát azzal, hogy mind tanácsaival, mind szervezéseivel támogatta a Tanácsköztársaságot.

Prohászka szerint nem a polgári társadalom valamelyik politikai-ideológiai áramlatának megvalósulásáról van szó, hanem egy szociális forradalom radikális kísérletéről, amelyben elvesztik értelmüket a polgári ideológiák. A klasszikus politológiai értelmezés szerint az állam képviseli, sőt mi több, testesíti meg a közösségi érdeket. A bolsevik filozófia az állam elhalásáról elmélkedik, de mégis megmarad ennél a klasszikus képletnél, sőt, felerősíti az államot. De mind a polgári, mind a bolsevik szisztémában az erkölcsi értékrendszer az egyedüli kapcsolat az állam és az egyház viszonyában. ,,Vannak letűnt világok s azok lakói; ha aztán az egyik-másik túléli, az ne káromkodjék, hanem álljon alázattal félre az Isten útjából, kérjen kegyelmet s boldog kimúlást. Én nem állok félre; volna is szerepem; az éthosz - azt bevinni a világba! El is bírnám az újat, kooperálnék vele, anticipálnám a vajúdásokban azt, hogy a Szentlélektől való; de a mostani canaille-al, csatornatörvénnyel, szennyvíz csőcselékkel kooperálni lehetetlen. Tele van abszurditással, alávalósággal, cinizmussal.'' (Prohászka). A püspök azonosult a célkitűzésekkel, de nem a megvalósítóival. Mindez az eszmények és remények konfliktusa a valósággal és a lehetőségekkel! A csőcselékuralom nem serkentette a püspököt a múlt nosztalgikus visszasírására, hanem még jobban megerősödött benne az, hogy nem szabad visszatérnie a múltnak, mivel az vezetett ide. Mikor eljutott hozzá a vörös rezsim bukása, ezt írta a naplójába: ,,De Isten ments, ha megint az »urak« jönnek, s ha nem lesz új világ! Isten ments!”. A forradalmakból levonható prohászkai tanulság nem az 1918 előtti állapotok restaurálása, hanem hogy egy igazságosabb társadalmat kell létrehoznia a keresztény és nemzeti ellenforradalomnak. Mint ismeretes, az ellenforradalom sem volt különb a forradalomnál; a vörös csőcselék után jött a fehér csőcselék!

Prohászka pragmatikusan felhívta a Tanácsköztársaság figyelmét, hogy egy ateista uralom alatt működhet az Egyház, mint a nyomort enyhítő segélyszervezet. ,,Nem akarom tehát, hogy a kereszténység ambulancia legyen, Szent Vince konferenciák s szamaritán egyletek szolgálataiban kimerüljön, hanem lássa nagy hivatását a jelenben is. Mi kell ehhez? Először is megértés, hogy mi az idők ízlése, mi a világba-helyezkedés stílusa? Ezt érezni kell, csak aki érzi, érti. Lehet-e most nagybirtokos az egyház? Lehet-e most az óriási különbségeket feltüntető beneficiális rendszer? Értik-e az Isten gondolatait, kik a mai világban azt akarják, hogy változatlanul maradjanak a »bon mobila sive immobilia singulorum beneficium« etc. [ingó és ingatlan javak egyesek kedvezményeinek]. Nem, ezek a holdban élnek, s a világ majd rendet csinál...''

Prohászka egyetlen alapelvet tartott irányadónak a forradalmak és ellenforradalmak megítélése során. Az evangéliumi alapelvek realizálása nincs hozzákötve a történelmi formákhoz és alakulatokhoz. Mindez enyhébb módon visszhangzik II. János Pál pápa 1991-ben kiadott Centesimus annusában.

Ma is áll a prohászkai ítélet:

A világ megérett a változásra!

 

Felhasznált szakirodalom:

Bangha Béla: Világhódító kereszténység. A társadalom visszavezetése Krisztushoz

Gergely Jenő: Prohászka Ottokár – „A napbaöltözött ember”

Gergely Jenő: Prohászka és a Tanácsköztársaság

Lőrinc László: Püspök a vérzivatarban

Prohászka Ottokár: Diadalmas Világnézet

Prohászka Ottokár: Kultúra és terror

Prohászka Ottokár: Modern katholicizmus

Ravasz László: Prohászka

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században

Szász Péter Domonkos: Hagyományelvűség és haladás Prohászka Ottokár gondolkodásában

A bejegyzés trackback címe:

https://grafomanpali.blog.hu/api/trackback/id/tr5915157544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.